vissza a főoldalra *

olvasói kiemelésekkel

 1920. évi I. törvénycikk indokolása

az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről

Általános indokolás

I. Az 1914. évi július hó 25-ike óta tartó világháborúban jelentékenyen megfogyatkozott és meggyöngült magyar nemzet nem tudott ellenállani annak a céltudatos destruktív törekvésnek, amely egyfelől a háború elvesztését követő lelki meghasonlást és gazdasági válságot tervszerűen kihasználva, másfelől az általános békevágyat a jó béke kötésének hazug igéretével céljai szolgálatára fordítva, az országot a nemzet lelkétől idegen forradalmak ingoványos talajára juttatta.

Ma már a jóhiszeműségében csalódott nemzet öntudatra ébredése után világosan látható, hogy az 1918. október 21-én és az azt követő időkben lefolyt forradalmak nem a magyar nemzet újjáéledését jelentették, hanem nemzetietlen irányukkal, a hadsereg szétzüllesztésével, a jogrend megbontásával és a gazdasági élet teljes tönkretételével még irtóztatóan megsokszorozták a háború hosszú tartamának és szerencsétlen kimenetelének úgy is eléggé hátrányos következményeit.

Ezek a forradalmak nem kímélték a nemzeti élet megnyilvánulásának egy irányát sem; de fő csapásaikat épp nemzeti egyéniségünk legkifejezőbb mesterművére: az ezeréves magyar alkotmányra mérték. A történeti fejlődés biztos elvét megtagadva és a nemzet akaratának megkérdezése nélkül hirtelen összetákolt fércmunkákkal akarták kiküszöbölni és helyettesiteni azt az alkotmányt, amely mint a magyar jogalkotó génius legeredetibb alkotása a nemzet lelkéből évszázadokon át fejlődött ki és a legsúlyosabb megpróbáltatások között a nemzet legjobbjainak véráldozatával lett a nemzeti lét biztos épületévé felszentelve.

Senki előtt sem lehet azonban kétséges, hogy sem az önkényesen összeállított nemzeti tanács, sem a legterrorisztikusabb módon megválasztatott katona-, munkás- és földmíves-tanácsok egy pillanatig sem képviselték a nemzet akaratát és hogy mind az úgynevezett népköztársaság, mind különösen a tanácsköztársaság idején a nemzet tulajdonképen minden valódi alkotmányosság nélkül egyes forradalmi csoportok önkényének volt kiszolgáltatva.

A nemzeti élet reneszánszának egyik legelső követelménye az alkotmányosság helyreállítása, hogy a nemzet sorsának intézését ismét maga vegye a kezébe. Ezt nem csupán az ország feldúlt viszonyainak a rendezése és a jogbiztonság érdeke sürgeti, hanem a nemzet akaratán kívül megindult és mégis a végső összeroppanásig becsülettel végigküzdött háború befejezésére hivatott béke megkötése is. Azért az 1919. évi augusztus hó 7. napja óta az ország ügyeit ideiglenesen intéző magyar kormányok főfeladatuknak kezdettől fogva az alkotmányosság teljes helyreállítását tekintették.

Az alkotmányosság helyreállítása azonban a lefolyt forradalmi erőszakos események hatása következtében a törvényhozás rendes útján ezidőszerint nem valósítható meg. Egyrészt ugyanis IV. Károly király az 1918. évi november hó 13-án Eckartsauban kelt nyilatkozatában az államügyek vitelében való minden részvételről lemondott és azóta állandóan az ország területén kívül tartózkodik; másrészt az 1910. évi június hó 21-ére összehívott országgyűlés képviselőháza az 1918. évi november hó 16-án tartott ülésében kimondotta feloszlását, - főrendiháza pedig ugyanezen napon tartott ülésében a képviselőház említett határozatát tudomásul véve, berekesztette tanácskozásait azzal az indokolással, hogy törvényeink szerint a képviselőház feloszlása után a két házból álló országgyűlésnek másik háza sem folytathatja alkotmányos működését. Alkotmányunk e tények következtében válságos helyzetbe került.

Igaz ugyan, hogy a királynak említett lemondó nyilatkozata a magyar minisztérium ellenjegyzése és a magyar országgyűlés hozzájárulása nélkül tulajdonképen nem bír alkotmányos érvénnyel; igaz továbbá, hogy a képviselőház feloszlására vonatkozó önkényes határozat szintén törvénytelennek tekintendő: mégis az állami főhatalmak gyakorlása az említett tények következtében tényleg megszakadt, és alkotmányunknak, minthogy a nádori állás betöltését az 1867:VII. tc. felfüggesztette, nem volt olyan szerve, mely az államfő működésének megszünéséből előállott hézagot betölthette és az államéletet az alkotmányosság terére visszavezethette volna.

Ami különösen a képviselőház említett határozatát illeti, annak törvényellenessége kétségtelen, mert alkotmányunk értelmében az országgyűlést törvényben megszabott tartamának eltelte előtt csak a király oszlathatja föl, már pedig az 1910. évi június hó 21. napjára hirdetett országgyűlésnek az 1915. évi IV. törvénycikkben megszabott tartama az említett határozat idejében még nem telt le és így föloszlását jogszerűen ki nem mondhatta.

Nem szolgáltatott erre alapot a királyi hatalom gyakorlásának IV. Károly nyilatkozata következtében beállott szünetelése sem; sőt ellenkezőleg, alkotmányunk értelmében ép az országgyűlésnek lett volna törvényes feladata, hogy e nyilatkozattal szemben állást foglaljon és az államfői tennivalók ellátása felől alkotmányunknak megfelelően rendelkezzék.

Habár az országgyűlés működésének az említett módon nyilvánvalóan a forradalmi események hatása alatt bekövetkezett alkotmányellenes feloszlása érvénytelennek tekintendő is, mind a mellett ugyanezen országgyűlés tagjainak ujabb összehívása a megváltozott viszonyok között immár nem szolgálhatott az alkotmányos törvényhozás és kormányzat helyreállítására alkalmas eljárás gyanánt.

Nem is tekintve ez országgyűlés tagjaiban időközben halál és lemondás következtében beállott hiányokra s arra a körülményre, hogy nagyrészük az országnak megszállott területrészein lakván vagy ily kerületeit képviselvén, a megszálló idegen hatalmak részéről személyükben korlátozásoknak vannak vagy lehetnének kitéve, - nyilvánvaló, hogy a feloszlott országgyűlésnek netalán újból egybegyülekező tagjai alig valósíthatnák meg az egész nemzet olyan teljes alkotmányos képviseletét, amely egyfelől a jogfolytonosság helyreállítására szükséges volna, másfelől pedig a megváltozott viszonyok között a nemzet alkotmányos felfogásában és a külpolitikai helyzetben végbement változások figyelembevételével a nemzet akaratának megnyugvást keltő kifejezésére alkalmas lenne.

Nem szenvedhet ugyanis kétséget, hogy a régi, elavult, szűkkörű választójog alapján immár közel tiz évvel ezelőtt megválasztott képviselőház, valamint az összetételében még ma is túlnyomóan rendi alapon álló főrendiház nem lehetne olyan alkotmányos képviselete a nemzetnek, amely a nemzet sorsára döntő fontosságú kérdésekben reá váró feladatok teljesítésében az alkotmányos jogokban részt követelő tömegek részéről is a szükséges támogatásra és a békekötés kérdésében érdekelt külső hatalmak részéről elismerésre számíthatna és így a nemzet akaratát a belső rend helyreállításában és a külső béke megkötésében a szükséges súllyal és tekintéllyel képviselhetné.

Ugyanezek a megfontolások szóltak az ellen is, hogy az alkotmányos élet helyreállítása az 1918. évi XVII. törvénycikkben szabályozott szélesebbkörű, de még mindig nem teljesen általános jellegű választójog alapján választandó képviselőház egybehívása útján kiséreltessék meg. Ily kisérletnek egyebek közt akadályául szolgált volna az a körülmény is, hogy a választói névjegyzékek összeállításának e törvényben megállapított rendszere az országgyűlés összeülését szükségképen oly hosszú időre odázta volna el, amennyire a megoldásra váró feladatokat elhalasztani a nemzet legnagyobb érdekeinek sérelme nélkül nem lehetséges. Emellett még a jogfolytonosság sem lehetne teljes, mert az összehíváshoz hiányoznék a szükséges királyi rendelkezés.

Ezek szerint tehát nem valamely forradalmi újításnak vágya, hanem a viszonyok kényszerítő ereje indította a kormányt arra, hogy a folytonosságában megszakított alkotmányos élet helyreállítására irányuló törekvésében a megoldásnak más oly alkotmányos módját keresse, amely a nemzeti akarat megnyilvánulását az érintett követelményeket minden irányban kielégítő módon teszi lehetségessé.

Alkotmányunknak nincs oly állandósult külön intézménye, amely a jelenlegihez hasonló alkotmányválságok megoldására van hivatva. Az alkotmányos államélet természetéből következik azonban, hogy úgy miként azt az írott alkotmánnyal rendelkező nemzetek törvényeinek kifejezett rendelkezései is mutatják, nagyobb fontosságú alkotmányjogi változásoknál magához a nemzeti akarat megnyilvánulásához kell folyamodni, mint minden hatalomnak végső forrásához, mely az alkotmány válságos helyezeteiből a kivezető utat megadhatja. Akár a rendes törvényhozó testületeknek feloszlatása és külön e célra egybehívása útján történik ez, mint például az 1831. évi belga alkotmánytörvény 131. §-a, az 1866. évi dán alkotmánytörvény 95. §-a, az 1887. évi németalföldi törvény 195. §-a, az 1814. évi norvég alkotmánytörvény 112. §-a és az 1866. évi román alkotmánytörvény 128. §-a szerint, akár erre a célra egybehívott külön nemzetgyűlés útján (Bulgária, Görögország) vagy népszavazás útján (Svájc), mindegyik esetben az az alkotmányos alapelv jut kifejezésre, hogy az alkotmány alapintézményeinek válságos kérdéseiben magának a nemzetnek kell döntenie.

Egyébként a mi alkotmányunkban a király részére biztosított és a minisztérium közreműködésével gyakorolt országgyűlés-feloszlatási jog szintén a nemzet újabb megkérdezésének a lehetőségét hivatott biztosítani olyan esetben, mikor alapos a kétség, hogy a nemzet életbe vágó kérdéseiben a régebben összegyűlt országgyűlés nem képviseli többé a nemzet valódi akaratát.

Alkotmányunk szerint nem is lehet kérdés tárgya az, hogy a főhatalom s annak birtoklása a nemzet akaratából ered. Werbőczy Hármaskönyvének I. része 3. címe 6. §-ában, továbbá a II. része 3. címe 2. §-ában világos kifejezésre jut az az alapelv, hogy a király uralkodói joga és hatalma a nemzettől származik, mely a szent korona jelképében azt a királyra ruházta. Történelmünk egész folyamán a nemzet maga rendelkezett a főhatalom gyakorlása felől, valahányszor azt a királyi szék megürülése vagy a királyi hatalom gyakorlásában egyéb okból beállott akadály szükségessé tette. E részben a mostani helyzettől lényegileg csupán abban volt eltérés, hogy a múltban a törvény értelmében vett nemzet fogalma a politikailag jogosult rendek szűkebb körére szorítkozván, az alkotmányválságok elintézésében nem az egész nép, hanem csupán annak politikailag jogosult része vett részt, mely ezt a jogát az országgyűlésnek rendes formájában gyakorolta.

Az alkotmányos jogfolytonosság elve kétségtelenül ma is azt kívánná ugyan, hogy a felmerült alkotmányjogi kérdéseket a nemzet az országgyűlésnek törvényeinkben meghatározott szervezete útján oldja meg. Minthogy azonban a törvényellenesen feloszlott országgyűlésnek vagy helyette egy másik országgyűlésnek alkotmányos egybehívását a királyi hatalom szünetelése, valamint a fentebb említett belső és külső politikai okok lehetetlenné tették, a nemzetnek más oly szerv útján kell akaratát megnyilvánítania, amely nem hagyhat fenn kétséget arra nézve, hogy kijelentett akarata megfelel a nemzet egyetemes akaratának s mint ilyen megfelel egyúttal mindazoknak a követelményeknek, amelyeket a fennforgó súlyos viszonyok között egyfelől a nemzet maga, másfelől a békekötés lehetősége szempontjából számításba veendő külső tényezők ez akaratnyilvánítás kellékei tekintetében támasztanak.

A legteljesebb általános, titkos, egyenlő, közvetlen és kötelező választójog elve alapján egybeülő és így a nemzet minden rétegét a teljes egyenlőség alapján képviselő nemzetgyűléssel szemben nem állhat meg az az aggály, hogy az országgyűlésnek törvényeinkben meghatározott szervezetén kívül s törvényes szabályozás nélkül pusztán egy nem is alkotmányszerűen alakult ideiglenes kormánynak rendelkezései alapján alakult meg; mert a nemzet az által, hogy e kormányrendelkezések alapján képviselőit megválasztotta, e rendelkezéseket hallgatag elfogadta és szentesítette. Egyébként is a beállott rendkívüli viszonyok között az alkotmányosság szellemének csakis az oly eljárás felelhet meg, amely a fennforgó s nemcsak Magyarország egész jövőjét, hanem minden egyes polgárának sorsát eldöntő nagy kérdésekben a lehetőség szerint minden egyes tagjának véleményére és akaratnyilvánítására támaszkodik.

Ezek az indokok vezették a Friedrich István, illetve Huszár Károly vezetése alatt álló ideiglenes kormányokat arra, hogy mihelyt a román megszállás fokozatos megszűnése lehetővé tette, az alkotmányos élet helyreállítása végett az általános, egyenlő és titkos választói jog alapján nemzetgyűlést hívtak össze.

A nemzetgyűlésnek, mely a dolog természetének megfelelően csakis a beállott alkotmányválság megszüntetését és egyfelől a törvényhozás hosszas szünetelése, másfelől a rendkívüli viszonyok következtében felszaporodott sürgős törvényhozási tennivalók elvégzését tekintheti feladatának, nem lehet célja az, hogy a törvényhozásnak állandó szerve maradjon. Az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezése alapján az alkotmány alapintézményeinek: a királyi méltóságnak és királyi hatalomnak, valamint az országgyűlésnek, mint a törvényhozó hatalom gyakorlására állandóan hivatott szervnek a változott viszonyokhoz mért újjáalkotása s egyéb sürgős törvényhozási feladatok megoldása után be fogja tölteni feladatát és a törvényhozás további teendőit az újjáalakult alkotmányos szerveknek engedheti át.

Mindaddig azonban, amíg feladatát meg nem oldotta, céljának és természetének megfelelően önként érthetőleg magában egyesíti a törvényhozásnak azt az egész hatalmi körét, amelyet eddig az országgyűlésnek két háza gyakorolt. Akkor, amidőn a nemzetgyűlés mint a nemzet egyetemének egységes külön képviselő szerve alakul meg, az országgyűlésnek főrendiháza a törvényalkotásban nem vehet úgy részt, mintha a nemzetgyűlés csupán az országgyűlés képviselőházát helyettesítő gyülekezet lenne. Ez ellenkeznék azzal a céllal, amelyet a nemzetgyűlés az előadottak szerint megvalósítani hivatva van, de ellenkeznék a nemzet alkotmányos felfogásában végbement átalakulással is, mellyel az országgyűlés egyik házának túlnyomó részt a rendi kiváltságon és nagyobb vagyonon alapuló szervezete többé össze nem egyeztethető. Ez azonban éppen nem jelenti az egy kamara rendszer mellett való állásfoglalást, s nem zárja ki azt, hogy a főrendiház a modern alkotmányosság követelményeinek megfelelő átszervezéssel az országgyűlés szervezetének reformjában továbbra is fenntartassék. A nemzetgyűlés mellett azonban a főrendiház nem fogja felvehetni az 1918. évi november hó 16-án önként beszüntetett működését.

A törvényjavaslat abból indul ki, hogy a nemzetgyűlés nem lehet állandó intézmény a magyar alkotmány rendszerében olyan értelemben, hogy ezentúl bizonyos alkotmányos fontosságú kérdésekben mindig csak a törvényhozás rendes szerveitől különböző nemzetgyűlés lehetne hivatva határozni, és hogy ennek a nemzetgyűlésnek a határozatait, mint a közönséges törvényektől megkülönböztetett alaptörvényeket, ismét csak külön összehívandó nemzetgyűlés lenne jogosult megváltoztatni. Az alkotmányozó nemzetgyűlésnek ilyen, az 1893. évi bolgár és 1864. évi görög alkotmányban elfogadott intézménye a magyar alkotmány rendszerétől mindig idegen volt és meghonosítása most sem lenne kívánatos. Ennek a nemzetgyűlésnek nem egy teljesen új alkotmány kidolgozása, hanem az alkotmányos főhatalmak gyakorlásában beállott akadályok elhárítása és az alkotmányosság helyreállítása lehet csak a tulajdonképeni célja, amely mellett természetszerűen el kell látnia bizonyos időn át a törvényhozás rendes teendőit is. Az általa hozott törvények azonban - a királyi szentesítés szokásos módjának a jelen törvény megalkotásánál elkerülhetetlen hiányára nem tekintve - formailag sem fognak különbözni eddigi törvényeinktől; megváltoztatásukhoz sem új nemzetgyűlés összehívása, sem új országgyűlés vagy népszavazás rendelése, de még csak bizonyos szigorúbb alakiságok megtartása (1871. évi német alkotmány 78. §-a, új német alkotmány 76. §-a, az 1867. évi osztrák alkotmány 15. §-a, 1901. évi szerb alkotmány 103. §-a, 1876. évi török alkotmány 116. §-a) sem lesz szükséges, hanem a törvényhozás rendes útján lesznek hatályon kívül helyezhetők vagy módosíthatók.

II. A nemzetgyűlés alkotmányozó feladatkörében első helyen áll az alkotmányosság helyreállítása és a működésében megbénult főhatalom szervezetének ideiglenes rendezése, mellyel a jelen törvényjavaslat foglalkozik.

A főhatalom rendezését elsősorban az a körülmény tette szükségessé, hogy a királyi hatalom gyakorlása 1918. évi november hó 13. napja óta szünetel. Közismert tény ugyanis, hogy IV. Károly király a forradalmi viszonyok hatása alatt 1918. évi november hó 13-án Eckartsauban a következő nyilatkozatot állította ki:

"Trónralépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt.

Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettel vagyok áthatva.

Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében lemondok és már eleve elismerem azt a döntést, mely Magyarország jövendő államformáját megállapítja.

Kelt Eckartsau, ezerkilencszáztizennyolc, November hó tizenharmadikán.

Károly."

E nyilatkozatot tartalmazó okirat a magyar kormány birtokában van. Felelős magyar miniszter ellenjegyzésével nincs ellátva.

E nyilatkozat megtétele óta IV. Károly állandóan külföldön tartózkodik és a királyi hatalmat nem gyakorolja.

A királyi hatalom gyakorlásának az érintett tényekben megnyilvánult szünetelése az alkotmányosság helyreállítása érdekében mindenekelőtt azt teszi szükségessé, hogy az államfői teendők ellátásáról ideiglenesen gondoskodás történjék.

A törvényjavaslat az érintett tényből ezúttal nem kíván messzebbmenő következtetést levonni, mint aminőt az államfő működésének hiánya okvetlenül szükségessé tesz. Ennélfogva nem terjeszkedik ki IV. Károly említett nyilatkozatának jogi minősítésére, - nevezetesen arra a kérdésre, hogy minő jelentőséget kell e nyilatkozatnak, valamint a királyi hatalom működésében beállott szünetelésnek a királyi trón tekintetében tulajdonítani.

Ez a kérdés szorosan összefügg azzal a másik körülménnyel, hogy Magyarországnak és társországainak a volt osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságokkal és országokkal fennállott feloszthatatlan és elválazthatatlan együttbirtoklása a bekövetkezett események folytán megszünt.

A főhatalom gyakorlásának végleges rendezése szükségessé fogja tenni annak a kérdésnek megoldását is, hogy az utóbb érintett körülményből milyen következtetést kell vonni egyrészt IV. Károly király uralkodói jogára, másrészt az 1723:I., II. és III. törvénycikkben szabályozott trónöröklésre. E tekintetben a közjogi tudományban eltérők a vélemények s ennek következtében törvényhozási kijelentés lesz szükséges abban az irányban, hogy a megváltozott viszonyok között alkotmányunk elvei alapján a törvényhozás a királyi szék és a trónutódlás kérdésében milyen álláspontot kíván elfoglalni. Ennek a kérdésnek a megoldása mind alkotmányjogi, mint külpolitikai vonatkozásainál fogva, valamint a nemzet egész jövőjére kiható jelentőségénél fogva tüzetesebb tárgyalást és megfontolást igényel, semhogy az államfői teendők ellátásáról való gondoskodás sürgős természetű feladatával összekapcsolható lenne; emellett kívánatos, hogy ennek a nagyfontosságú kérdésnek megoldásához az ország azon részeinek képviselői is hozzászólhassanak, amelyeken a választás eddig ellenséges megszállás miatt nem volt megtartható. Tehát ennek a kérdésnek az eldöntése a békekötés utáni időben későbbi törvényalkotásnak lesz feladata, mely a főhatalom gyakorlásának kérdéseit a megváltozott viszonyok figyelembevételével véglegesen lesz hivatva rendezni.

Hogy ne maradhasson fenn kétség arra nézve, hogy a nemzetgyűlés, mint a nemzeti szuverénitás kizárólagos törvényes képviselete, az említett tényekből folyó következményeket az érintett vonatkozásokban is megállapítani kívánja, a javaslat bevezető részében világosan azt is kifejezi, hogy e következmények megállapítását a békekötés utáni időre fenntartja magának.

A törvényjavaslat bevezető részében ezenfelül megállapítja azokat az előzményeket, amelyek egyfelől a nemzetgyűlés összeülését, másfelől a jelen törvényjavaslatban foglalt rendelkezéseket szükségessé teszik.

A törvényjavaslat e részben abból indul ki, hogy a jelenlegi kivételes helyzet megköveteli, hogy a nemzetgyűlés összeülésének rendkívüli okai és körülményei az alkotandó törvényben - úgy mint régi hasonló törvényeinkben is szokás volt - bevezetésképen előadassanak, hogy a nemzetgyűlés eljárása más esetekre vonatkozóan közjogi praecedenst ne alkothasson. Szükséges ez avégből is, hogy a nemzetgyűlés mint alkotmányunkban jelenlegi alakjában ismeretlen intézmény, törvényes jogi alapot nyerjen s alkotmányunk intézményeivel a jogfolytonosság elvének megfelelő kapcsolatba jusson.

-----Eredeti üzenet-----
Feladó: Bokor Levente [mailto:lbokor2@axisvm.com]
Küldve: 2006. február 14. 19:10
Címzett: Halász József; Fáy Árpád
Másolatot kap: Szász Lóránt
Tárgy: Re: Közlemény - Tamás Gáspár Miklós, a MT és a Naptv feljelentéséről

Az indoklást, valószínűleg Timon Ákos írta. Ez a legértékesebb adalék a történelmi alkotmány mellett. .........

 Vissza az oldal tetejére