Vissza a főoldalra * Vissza 2001 dec 15 előadásvázlatokhoz * Vissza meghívóhoz

 Zlinszky János: Történeti alkotmányunk fejlődése.

1. Mit jelent az „alkotmány” köznyelvben és jogban?

Az alkotmány szó elemzése indokolt. Latin párja, elődje constitutio. Alkotásról van szó, emberi szellemi-fizikai tevékenység eredményéről. A teremtéssel szemben, amikor semmiből létesít a Teremtő valamit, az alkotó meglévő elemekből új, összetett, teljesebb létezőt alkot. A latin statuere szó állít, előállít értelmű, a constituere összeállít, vagy közösen állít értelmet hordoz a szóképben.

Alkotmány lehet technikai, fizikai mű. Ebben a vonatkozásban a mi nyelvünk lekicsínylő hangsúllyal használja az alkotás, mű, szavak szerényebb változataként. Szellemi vonalon azonban éppúgy jogi műszóvá vált, mint párja, a constitutio, a constitutumból továbbfejlesztve. Ez a változata éppen ellenkező irányban tolódott el: ünnepélyes jellegű, súlyos értelmet hordozó. A constituere jogi értelme: jogérvényesség létesítése, valamely jogi tény, normativ vagy egyei parancs kötelező érvénnyel felruházása. A konstitutiv hatály, mint műszó minden gyakorló jogász számára jelentőséggel bír, a bírói ítélet érvényességét jelenti. Constitutum a joghatályos nyilatkozat, megállapodás, a lex privata, a magánfelek törvényhozó hatalma keretében. A constitutio általános érvényű hatósági, császári parancs, ami törvényerejű a közösség felhatalmazása alapján. Constitutio kiemelt értelemben az alaptörvény, valamely társadalom létét, kereteit, cselekvési szabadságát, hatalmi rendszerét meghatározó norma. Magyarul alkotmány.

A társadalom rendjét, békéjét hatalom biztosítja. E hatalom sokféle lehetett a történelem folyamán. Hierarchikus, diktatorikus, despotikus, hagyományos vagy demokratikus. A legjelentősebb különbségtétel azonban az, hogy törvényrendelte hatalom-e a meghatározó valamely társadalomban, társadalmi csoportban, vagy hatalomszabta törvény. Törvényszabta, törvényadta és törvény korlátozta hatalom esetében beszélünk modern német kifejezéssel jogállamról (Rechtstaat), angol kifejezéssel joguralomról (rule of Laws). A kifejezés modern, a fogalom azonban ősi. Római örökség, abban a formában, ahol a közösen elfogadott, vallott, önazonosságként vállalt és hordozott jogrend adta a társadalmi csoport meghatározó megkülönböztető jegyét. A vegyes etnikumu tömeget a jog formálta közösséggé (Livius). Az a jog, amely a közösség tudatában él, s amelyet bizonytalanság esetén az erre törvényesen kiválasztott (és a közjog keretében szakrális felhatalmazással is felruházott) főhatalom iurisdictio-ja határoz meg mindenkire kötelező érvénnyel.

Alkalmi javaslat ez, egyes történéseink felfogása szerint időleges is volt annak megfogadása. A honfoglalás után szerintük újra szétesett a közösség laza törzszsövetséggé. Értékelés kérdése mindez, aligha bizonyítható bármelyik álláspont igazsága vitathatatlanul. Magam a jogtörténész szemével úgy látom, hogy az egyszer megfogadott tanács alapján létrejött uralmi rendszer fennmaradt, függetlenedett az először megválasztott karizmatikus személytől. A választás és hatalomátruházás módja, a hatalomgyakorlás rendszere pedig a fejlődésben tovább finomodva, lényegében alapjává lett a magyar alkotmányosságnak. Ezért mondhatjuk alkotmányunkat történetinek, a magyar királyságot pedig, szemben a közép- és újkor sok született királyával, hierarchikus uralkodói igényével, alkotmányos rendi államnak.

Ebben a hatalomátruházási rendben a hatalom megosztásának bizonyos kezdeti elemei már fellelhetők (úgy tűnik, nem későbbi visszavetítések ezek). A választott uralkodó jogosult vezetni, de tiszteletben tartja a fegyveresek bizonyos személyes szabadságát. A kiválasztó vezéri tanács a továbbiakban részt vesz a döntéshozatalban. A szabad fegyveresek joga a fejedelem elfogadása. Legalább három elkülönülő hatalmi kör egyensúlyának csírája mutatkozik meg ebben a rendben, amelynek római-bizánci jellege a források alapján is vélelmezhető, de a kibontakozása során a nyugateurópai hűbériségtől különböző jellegzetes vonásai alapján még inkább azonosítható.

A rendszerben megvan a jogállam két legjellegzetesebb eleme. Megvannak a hatalom által tiszteletben tartandó, a jogrend által biztosított alapszabadságok, és megvannak a hatalom gyakorlásának egymástól elkülönülő, jogrend meghatározta körei. A rend részben nyilván a régi törzsi szokások során alakult ki, de adott történelmi pillanatban közös döntés is formálta: törvényhozói aktus, szer, társadalmi-nemzeti szerződés a hatalmat megosztó nemzeti elemek között. A szokást alkotmányozó döntés egészítette ki, tette teljessé, hogy aztán a történelmi szükségletek és a hatalom hordozóinak egyénisége alakítsa, tartalommal töltse ki.

3. Szent István utódai, az alkotmányos keresztény magyar állam királyai.

A magyar állam élén Szent István után a választott király állott, akit Árpád családjából az alkalmasság szempontja szerint az ország tanácsának javaslatára a nemzet megválasztott és az Egyház felkent. Azért hangsúlyozom ezt újra, mert korántsem volt ez a kiválasztási rend Európa nyugati felén általános. A seniorátus és a primogenitura rendje, azon belül a férfi ági örökletesség és a mindkét nemen továbbszálló örökletes hatalom, vagy éppen egy kiválasztott testület részéről történő hatalommal való felruházás sok változatban jelennek meg a különböző államokban, át- meg átszőve a hűbéri rend különböző elemeivel, amelyek révén ez a kiválasztás a hűbérúr jóváhagyására is szorult, illetve a hűbéreskü letételétől is függött. Minthogy a hűségeskü érvényessége és kötelező ereje tekintetében az Egyház rendelkezett juriszdikcióval, egyházi jóváhagyástól is függhetett az uralom átruházása.

A magyar királyt a törzsfők utódaként hatalmi tényezővé vált bárók tanácsa jelölte a királyi családból, persze az utódlásba beleszólt esetenként maga az uralkodó is.

Nem tudjuk biztosan, koronázták-e a 11. században Szent István közvetlen utódait, és ha igen, vajjon milyen koronával. Utódját azonban tudomásunk szerint maga szemelte ki, csak leányágon Árpád vérét. A következő két királyt nyilván az ország nagyjai választották ki. Ezt követőn a teljes 11. századon át a szeniorátus rendjén választották ki az uralkodót, noha I. Endrének is, I. Bélának is, I. Gézának is volt halálakor fia, aki követhette volna. A kétféle kiválasztás a következő században is több összeütközést okozott.

A király számára utódja kijelöléséhez a legszerencsésebb és legbiztosabb megoldás volt, ha még életében maga mellé emelte.A kisebb király a gyakorlatban többször is szerepelt, mint társuralkodó, ha rendszerré nem is vált ez a megoldás. Ilyenkor a nemesek is megoszoltak a két társuralkodó között, a helyzetről az Aranybulla külön is rendelkezett (18. §). Ám a kisebb király éppúgy a koronás uralkodó megbízásából, mandatumból látta el szerepét, mint az ország bárói (akkor is, ha megkoronázták apja életében). Örökletessé a hercegi ág nem vált az Árpád-házban.

A király helye a jogalkotásban alkotmányos szokás szerint alakult ki. A király fogadja el és hirdeti ki a törvényeket. A rendek a későbbiekben is kérésként terjesztik elő jóváhagyásra a dekretumokat. Azok előkészítésében elsősorban a király és tanácsa működött közre. Ezt már a szentistváni intelmek is így irányozták elő. E tanácsban szerepeltek az egyház nagyjai, a király ispánjai és az ország bárói, az országos méltóságok, elsősorban azok, akiket tisztségük az udvarhoz kötött. Más szerepük volt a király mellett azoknak a báróknak, akik – a hercegekhez hasonlón, de hivatali folyamatossággal, egy-egy távolabb eső országrész kormányzását látták el mandatum alapján. Ők a maguk területének igazgatása mellett a törvényelőkészítésben is részt kaptak, a javaslatokat áttanulmányozásra rendszerint megküldötték nekik.

Végül osztoztak a törvényhozó hatalomban a király és a rendek. Kezdetben nyilván a törvénylátó országos napokon hirdették ki előttük a dekrétumokat. Később a rendi önkormányzat javaslatokat is tehetett, a helyi kihirdetés szerepét is vállalta, és kifogásolási joga is volt, akkor, ha álláspontja szerint alkotmány- és szokásellenes volt a megküldött dekrétum. A szembeszegülés jogát az Aranybulla rögzítette 31. §-ában.

A király helye az igazgatásban a központi irányítás volt. A katonai igazgatás teljesen az ő kezébe volt letéve. Feladatát általában a törvények szerint látta el. Megvolt azonban a hatalma arra is– plenitudo potestatis –, hogy szükség esetén a szokáson és törvényen túl téve magát, gondoskodjék a veszély elhárításáról. A központi igazgatás feladata ellátása körében a király rendeleteket adott ki, a később normaliaknak nevezett magatartási szabályokat, illetve mandatumokat, utasításokat a hatóságok felé. Mindazonáltal általános elv szerint a király a törvényt végrehajtja, nem alkotja saját hatáskörben.

A király helye a bíráskodásban ugyancsak már Szent István óta megvolt. Az Intelmek óvnak attól, hogy a király más bíró dolgába beavatkozzék. Az igazságszolgáltatás rendjének biztosítása, felügyelete, a kegyelmezési jogkör és a végső főbenjáró döntés joga az övé volt, de ez nem jelentett abszolút bírói hatalmat.– A királyi udvarban csak a kimagasló ügyekben folyt igazságszolgáltatás, s a kuria bírája, az udvarbíró, majd országbíró hivatalból (és hivatalában) látta el a központi igazságszolgáltatást. – Ettől az országos központi bíráskodástól elvált idővel a király személyes bírósága, a kancelláriai ill. a perszonális bíróság. –Az igazságszolgáltatás közös jogi elvei, a közvetlenség, a pártatlanság, az ártatlanság vélelme, a képviselőhöz, szószólóhoz való jog, a kétoldalúság elve,– a magyar világi perben érvényesültek. Nem lehetett senki ügyét annak illetékes bírája elől elvonni. A későbbiekben a király törvénynek alávetett voltát jellemezte, hogy az ő és alattvalói közti ügy bírája a nádor, akit rendek és uralkodó együttesen emelnek polcára.

A királyválasztási jogot a rendek csak fokozatosan és biztosítékok ellenében, átmenetileg adták fel, 1683-ban is a fiági örökösödés elismerésével, – 1723-ban is, a pragmatica sanctioval. Maguk az erről szóló törvények igazolják, hogy nem végleges lemondásról, csak átmeneti rendezésről egyeztek meg a felek törvényben.

4. A királyi tanács hatalmi köre

A vérszerződésre vezethető vissza az országnagyok részvétele az ország ügyeinek intézésében. Amint a királyi hatalom ráruházásában fellelhető a bizánci-római modell, az országnagyok is ezt a példát követik, nem a nyugati hűbéres rendhez igazodnak. – Nyugaton született bárók voltak, nálunk és Bizáncban alkalmasság szerint kinevezett (választott) bárók. Áll ez mind a központi udvari tisztségviselőkre, mind a területi jogkörrel rendelkezőkre. A magyar báróság a bizánci patricius minta szerint alakult ki. Később történtek kísérletek a magyar feudalizmus kíalakítására, ám ezek rendre elszegettek. Az örökös főispánság egyes családokban a grófságot formázta – viszont amint szokássá vált, megszünt tényleges hatalommal járni: a helyi igazgatás és hatalomgyakorlás feje az alispán volt.

5. A szabadok szabadságai

Már a vérszerződés, így szól a krónika, biztosította a fegyverviselő szabad harcosok személyi szabadságát. Arab források a 10. században kiemelik, hogy honfoglaló őseink senki szolgái nem voltak. – Szent István törvénye ezt a személyes szabadságot megerősíti, mind a vagyonnal való szabad rendelkezés, mind a szolgálat szabadsága vonatkozásában. Aranybullánk, nyilván a kezdődő feudális törekvések ellenhatásaként, a nemesek szabadságát ugyancsak biztosítja. A feudális kezdeményezések elleni visszahatás vezetett a 14. században a megyei önkormányzat megvalósulására. Ez a helyi igazgatás, bíráskodás és statutumalkotás, valamint a tisztviselők választása, de egyúttal a központi intézkedések alkotmányosságának ellenőrzése, és a rendi országgyűlés felé a törvénykezdeményezés és panasztétel jogának gyakorlásává bontakozott ki. A helyi önkormányzatban a király megbízottja a főispán volt, ám a hatalom valódi birtokosa a választott alispán lett. A rendek a megyeri önkormányzat és követküldés jogán az összes hatalmi ágakban osztoztak a bárókkal és a királlyal.

Ahogy a városoknak, egyes betelepült telepes csoportoknak is lehetett egyéni saját statutárius joguk, kiváltságuk. Zipserek, erdélyi szászok, kúnok, jászok, besenyők, határőrvidéki őrkatonák csoportjai ugyancsak kollektiv nemes személyt alkothattak, önkormányzattal, saját jogszokással, bírói hatósággal rendelkezhettek.

Kezdettől elkülönül mind e „világi” rendektől társadalmi szerepét és belső önkormányzatát tekintve az egyházi rend. Társadalmilag maga sem egységes: egyháznagyok, káptalanok, egyházmegyei papság, egyházi egyetemek és szerzetesrendek ill. -házak jogi szempontból más-más szabályok szerint léteztek. Az egyházi joghatóság közjogilag elismert különállása, a (nyugati egyházban) Rómától függés, és a közös jog (nem helyi szokás) alá vetettség megkülönböztette e rendet a világi rendektől. Különállása azonban ugyancsak történelmi alakuláson ment át.

Az első király a maga fejedelmi-uralkodói hatalmának palástját terjesztette az egyház fölé, hogy a gyönge palántát védje, fejlődését biztosítsa, és egyúttal elhajlásoktól megóvja. A modell itt is bizánci. A 11. század végére a megerősödött magyar egyház – az Európában túlsúlyra jutó római egyház mintájára – a királyi hatalom feletti judikaturát igényelte magának. Magyarországon a két szemlélet egyensúlyra jutott, és a két kard nem szembesült harciasan, noha esetenként (pl. I. Károly, I. Mátyás alatt) komoly véleménykülönbségek adódtak. Az egyháznagyok a bárói rendben, az egyházi személyek a nemesekhez hasonló szabadságok terén kaptak világi jogokat is. A két jogterület kollízióiból adódtak gondok, amelyeket különböző korokban különböző szemlélet szerint oldottak fel. Mindazonáltal Magyarországon az egyházi rend világi szerepét a világi rendek között fel tudták oldani és nem származott abból olyan hatalmi hármasság, amely, mint pl. Franciaországban, a „három rend” osztott uralmára vezetett volna. Világi értelemben az egyházi rend nem egy volt a hatalom hordozói közül, hanem különálló, a világi jog alól részben kivett testület, amelynek viszont éppen ezen különállás alapján az állami hatalomgyakorlásra nem volt mint egységnek befolyása – az egyház a magyar királyságban a világi hatalomnak testületileg nem hordozója.

Nemzetnek neveztetik egyenként s öszvesen a közügyekre befolyással bíró, mondja Kölcsey a Parainesis-ben. Ám ez az országlakók kisebb része volt csupán. Nyilván már a honfoglalás után is, hisz a szolgák, családtagok, nők, valamint a helyben talált hódoltatott népekhez tartozók a fegyveres szabadok jogában nem részesültek. Később még inkább, mikor a földművelők, paraszti sorban élők, pásztorok, valamint a polgár cselédei, segédei, inasai, béresek, zsellérek kimaradtak a közügyekre befolyással bírók köréből.

Nem mintha nem lett volna törvényes védelmük. A településeknek mindig volt bizonyos önkormányzatuk, belső választott tisztségviselőik, alkalmazott szokásaik. A földesúr, akár egyén, akár közület, őrködni tartozott jólétükön. Védelemmel és igazsággal tartozott nekik. Ezért terménnyel és munkával adóztak. Közűlük a földművelők, a jobbágyként letelepedettek, ősi jogon ragaszkodhattak földjükhöz, örökíthették tovább, vagy költözhettek el onnét, változó, de emberséges szabályok szerint. Az urasághoz szegődöttek sorsát szabad szerződéses szolgálati viszonyuk szabályozta.

Mindezek együtt adták a tágabb értelemben vett nemzetet, amelynek békéjéért, biztonságáért, gyarapodásáért és megmaradásáért a „közügyekre befolyással bírók” három csoportja szavatolni tartozott.

7. A hatalom egysége: a korona.

A magyar szemlélet a hatalom egységét mindig hangsúlyozta: a hatalom a fegyveres szabadok, a nemzet hatalma, s annak egyes jogsítványait a nemzet ruházza át. Ezen alapul a választott király elmélet: a király az országtól kapja királyi hatalmát. Nem neki van – isteni vagy természetes jussként, - országa, amelynek tetszése szerint törvényt ad, az ország királya ő. A fejedelmi, majd királyi plenipotentia szükség esetére a társadalmi védekezési igény és szükséglet helyes meglátásán alapul: „minden magában megosztott ország elpusztul”. A békés társadalmi létben az egységes hatalom osztott hordozása és részenkénti alkalmazása a célszerű: mindig ott szülessék a döntés, ahol a döntés alapjául szolgáló tények legjobban tisztázhatók. Ezt a szubszidiaritásnak nevezett modern szempontot a magyar alkotmány már a korai kezdetekben alkalmazta. Inkább ösztönösen, mint tudatosan, a rendi alkotmány századaiban a személyes elvonhatatlan szabadságok biztosításában jelentkezett ez a szemlélet. Egyéni rendelkezés család, javak felett, települési egység döntési szabadsága saját dolgaiban, etnikai közösségek szabadsága saját szokásaik szerinti létezésre, rendi önkormányzati egységek szabadsága a hatalomgyakorlás, jogalkalmazás, igazgatás és jogszolgáltatás terén. A főhatalom, a központi királyi hatalom mindezeknek jelképesen forrása, biztosítéka, fenntartója és egyensúlyban tartója. Viszont e főhatalmi jelleg mihamar elvált a király személyétől és jelképesen a korona által nyert kifejezést.

Más elvek szerint alakult a katonai hatalom, az ország szuverénitásának külső igényekkel szembeni biztosítéka. Annak hatékonyságához előfeltétel az egységes vezetés, a döntések feltétlen követése, a fölé- alárendeltségnek minden egyéni szabadságot áttörő és átfedő elvi érvényesülése. Ebben nyilatkozott meg a királyi személyes hatalom teljessége a legnyilvánvalóbb módon. A hadseregben a nemesek személy szerint tartoztak a királynak engedelmességgel és akár életük feláldozásával is. Felettük a királynak, mint a hadsereg fejének, feltétlen és korlátlan hatalma volt, amit tetszés szerint ruházhatott át saját felelősségére a parancsát továbbító alantasaira.

A hatalomnak e kettős szemléletéből adódó gondok a nemesi-rendi ellenállási jog gyakorlásában jelentkeztek legtöbbször. Megítélése korról-korra és esetről-esetre változott. Nem kétséges, hogy a pillanatnyi hatalmi egyensúly is beleszólt az elvi értelmezésbe.

Kifejezése a kettősségnek a szentkorona-tanban fogalmazódott meg látványosan a 15. század közepére. A hatalmi egységet jelképező szent korona hordozója az uralkodó, akinek egyedi döntései a korona döntései. E koronának azonban tagjai az összes rendek: a bárók és a köznemesek, állami-világi funkciójukban az egyháznagyok és egyházi személyek. Alávetettségükben és védelmi igényükben, tágabb értelemben hozzá, hatalma alá tartoznak a nemnemesek is. A szentkorona képviselte hatalmi teljesség hordozójává a korona összes tagjai együtt teszik a királyt és vele együtt testesítik meg a hatalom egységét. Mikor a királyi szék üres, a hatalom gyakorlása a korona tagjaira, a nemzetre száll vissza.

A hatalom egysége és osztottsága rendek és a koronás király között a nemzet törvényes szokásai alapján ténylegesül: Magyarországon ez a törvényes szokás szabta meg a hatalom tartalmát, a szabadságokhoz való viszonyát, gyakorlásának kereteit és határait. Ez a magyar jogállamiság másik fontos sarkalatos bizonyítéka. A folytonosságot jelentő törvényesség, az alkotmányos, történelmileg alakuló rend hivatalos értelmezése, autentica interpretatioja nem a király tetszvényjoga, mint abszolút monarchiákban vagy diktaturákban. Arra bármely tagja a koronának egyénileg jogosult, a mindenkire kötelező interpretáció pedig a rendek között megosztott bírói hatalmat illeti. Abból egyik rend sem vonhat el semennyit a másiktól, a bírói hatáskörök megállapítása, lehatárolása az ország rendeinek közösen gyakorolt törvényalkotásban kifejeződő joga.

A Szentkorona a magyar önálló államhatalom formai szimboluma lett a 15. század végére. Jelentősége csak emelkedett, amikor az ország egysége, hatalmi szuverénitása megbomlott, megingott. A hatalom egységének eszmei lényege annál fontosabb lett, minél inkább mutatkoztak törekvések feldarabolására. Erdélynek a török birodalomtól való függése, (a balkáni kisállamok mintájára), vagy igénye a magyar nemzeti önállóság teljes megtestesítésére szemben a német-római birodalom beolvasztási törekvéseivel, a fel-felmerülő gondolat egy új koronára, vagy a német-római császár magyar királyi méltóságával szemben második, nemzeti koronás fő meghatalmazására általában visszahatásul csak hangsúlyosabbá tették, hogy a Korona egy, ha többen is formálnak rá igényt. Komoly magyar államférfiak többször vissza is rettentek attól, hogy maguk fejére engedjék tenni és az országnak oly súlyos bajokat hozó kettős királyi méltóságot ismét létrehozzák.

Annak ellenére így volt ez, hogy a 16.-17. században a német-római szent birodalomba való bekerülés a menekvés útját kínálta volna a török megszállással, hódítással szemben. Ezért még protestáns gondolkodók is nyilatkoztak úgy, hogy a keresztény magyar társadalom mentsége e beolvadásban mutatkozik és ezért az politikai célként többször is megfogalmazódott.

A rendi alkotmány társadalmi szerep szerinti, személyre tekintet nélküli alkotmányos különbségeket, jogokat és kötelezettségeket, szabadságokat és kötöttségeket fogalmaz meg, s azokat az azonos rendhez tartozók között egyenlőn biztosítja. A hűbéri rend személyes hűségi kötöttségek és a magasabban álló részéről a hűbéres részére biztosított szabadságok bonyolult rendszerén alapul. A rendi helyzetet a születés, a hűbéri helyzetet a születés mellett mindig egyéni hűségnyilatkozat alapozza meg. A rendi kötelezettségek megszegése törvénysértés, a hűbéri kötelezettségeké a hűbérúrral szembeni hűtlenség bűne. Előbbi bírói hatáskör alá tartozik, mert jogrenden alapul, utóbbi – legalábbis eredetileg – egyházi judikatura alá tartozik, mert esküszegésnek minősül. A rendi világban az előjogokat az uralkodó, mint a törvény végrehajtója biztosítja, a hűbéri rendben ő azok forrása, közvetlen vagy áttételesen.

A 11-16 században Európa nyugati felén a hűbéri rend vált általánossá. Ezért a hatalom rendi osztottságát hazánkban hangsúlyozni kellett, sőt védeni olyan törekvésekkel szemben, amelyek a születéssel elnyert hatalom, hatalmi lépcsőfok irányában kívánták volna a fejlődést befolyásolni. Egyrészről a hercegek, tartományurak, területi báróságot is hordozó birtokoscsaládok és másrészről a serviens nemesek függő viszonyának létrehozását célzó joggal szentesített hatalmi képletek kialakítására többször történtek kísérletek a középkori Magyarországon, leghangsúlyosabban az utolsó Árpádok és az Anjou királyok alatt. Ezekkel szemben lépésről-lépésre tudatosult az egységes szabad rend, a nemesek hatalmi szerepe, elvonhatatlan szabadságainak megfogalmazása. Mikor a reneszánsz korában az egyéni önmegvalósítás humán szempontjai a közzel szembeni kötelezettségek tudatát háttérbe szorították, ennek ellensúlyaként az ország saját szokásait könyvbe foglaló és törvénybe foglalni szándékozó Hármaskönyv fogalmazta meg a 15. század közepi szentkorona-tan mellé az una eademque nobilitas, az egységes és oszthatatlan nemesség sajátosan magyar meghatározását.

A született uralkodókkal szembeni kötelező hűség ellentételként Európa-szerte kitermelte az egyéni lelkiismereti szabadság gondolatán alapuló személyi szabadság gondolatát. Ebből fakadt, hogy egyes területi egységek hűbéresei mintegy rendekké alakulva közösen kívánták szabadságaik biztosítékait törvényben és hatalmi szövetségekben garantálni. Hozzá járult e folyamathoz, hogy a hit kérdéseiben az önálló felelősség és lelkiismereti szabadság követelése is jelentkezett, a cuius regio eius religio elvével szemben. Magát az elvet a protestáns közösségek is hirdették, sőt itt-ott hangsúlyosabban is, mint a lényeges tanokon túli szentágostoni szabadság alapján álló katolikus egyház. Mindenesetre adott a koronás szuverénnel szembeni regionális különállás lehetősége, amely nem rögtön jelentett szuverén különállást. Ebből adódón a 16. században egyes egyébként született uralkodó alá tartozó rendi egységek kezdtek önállóságra törekedni a hűbéri rend országaiban is. Jellemző példaként említhetők a cseh, morva, sziléziai, osztrák, stiriai rendek egységes fellépést célzó, itt-ott szomszéd országokkal önálló szövetségi kötéseket megvalósító, egymás rendi jogait kölcsönösen elismerő törekvései.

A 17-18 században a hatalom egysége felé tolódott el a politikai hangsúly. Csak nagyobb hatalommal, katonai súllyal, s e katonai erőt egységesen latba vetni képes fővel rendelkező egységek tudtak Európa színes térképén érvényesülni. A csak erkölcsi tőkével rendelkező német császárság visszamaradt az egyes szuverénekkel szembeni versenyben, átmenetileg kicsiny, de jól szervezett és katonailag egységes államok, uralkodók jutottak jelentős nemzetközi szerephez.

A szervezettség, a sikeres gazdálkodás, az egységes katonai erő, mindehhez a politikai tudás voltak a siker forrásai. Aki ezekkel korlátlanul rendelkezhetett, a maga országát nagyságától függetlenül sikerre vihette. A felvilágosult abszolutizmus e felismerésen alapult. Nem lehetett elvárni széles egyenlő jogokkal rendelkező rétegektől, hogy a hatalom gyakorlásához szükséges tudás teljes birtokába jussanak – viszont ahhoz már széles volt a tanult réteg, hogy akár egyházi, akár udvari tudásmonopoliumot elismerjen. A laikus tanult réteg került a felvilágosodott abszolutizmussal hatalomra, az egy alkalmas született uralkodón keresztül tudta érdekeit legjobban érvényesíteni, és ezért törekedett lerázni az összes, nem ezen a szemléleten alapuló kötöttségeket.

A rendi Magyarország felé az új eszmei áramlat többrétűn jelentkezett. A többvallásúvá alakult országban – és erdélyi társországában – a vallásszabadság biztosítékát jelenthette a rendi előjogok érvényesítése. Egyértelműn így fogták fel a 17. században, a harminc éves háború során, a protestáns hatalmak az erdélyi fejedelmek rendi előjogokat védő háborúit, amelyeket a svéd királyság, a németalföldiek, az angol Cromwell esetenként támogattak. (Támogatta azokat a katolikus és abszolút francia király is, ha neki politikailag érdekében állott a német császár és magyar király helyzetének gyengítése.) A 18. szd elején, a spanyol örökösödési háború során, az abszolútisztikus protestáns hatalmaknak a császár erősítése volt érdekében, ezért a magyar rendi alkotmányos törekvéseket a protestáns hatalmak visszafogni igyekeztek, míg az abszolút hatalmú francia király – ha fenntartással is, - támogatta II. Rákóczi Ferencet.

A császár-királynak a 17. szdban a török ellen, a 18. szdban a franciák ellen szüksége volt a magyar rendek támogatására. Ezért nyíltan soha sem vetette el a magyar rendi alkotmányt. Ha a rendi ellenállással szemben fellépett, azt mint legfelsőbb hadúr, a katonai kötelezettségek megszegése okán tette, amit a folyamatos háború miatt a fegyverviselésre kötelezett magyar nemesekkel szemben bármikor érvényesíteni lehetett.

A rendi magyar állam megtalálta a kialakuló felvilágosult abszolutista Habsburg birodalomban a maga helyét a 18. szd-ban. Nem akadályozta a felvilágosult kormányzást, amíg a rendi helyi önkormányzat, a rendi bíráskodás, a fegyveres szolgálat kötelezettségével ellentételezett rendi adómentesség és a törvényalkotásban való részvétel joga azzal összeegyeztethetők voltak. Amikor II. József ezeket is meg kívánta vonni, kialakult ugyan bizonyos rezisztencia az uralkodóval szemben, de rövid országlása alatt nálunk nem jutott az ellenállás nyílt forradalom fokára – talán éppen a francia forradalomról szállongó hírek riasztó volta miatt sem.

9. Átmenet a rendi alkotmányról a polgári alkotmányra.

A 19. században a felvilágosult abszolutizmus szellemében történő kormányzás egyértelműn visszatartó jellegűnek mutatkozott a társadalmi-gazdasági fejlődés igényeivel szemben. Sorozatosan előfordult, hogy a központi szervek haladó jellegű reformokat akasztottak meg átmeneti vagy pillanatnyi fiskális érdekekből, hogy akadályai voltak a kultúra és műveltség fejlődésének.

Nem véletlen, hogy éppen a gazdasági szakemberek oldaláról érte sorozatos támadás a régi alkotmányt, akik nem látták annak jogi fejleszthetőségét alkotmányos úton és ezért készek lettek volna mindenestől elvetve külföldi haladó példákhoz igazodni – bár korántsem értettek abban egyet, hogy ez a radikális francia vagy inkább a konzervativ angol példa útja legyen. Érdekes ebből a szempontból, hogy sokszor az egyébként fontolva haladók hajlandók lettek volna a magyar alkotmányos hagyományokat lényegében feladni, míg a radikális változást sürgetők között ezen alkotmányosság bizonyos elemei megtartására létezett hajlandóság. Így e vonatkozásban Széchenyi inkább az első, Kossuth Deákkal inkább a második irányban haladt volna.

Más kérdés, hogy Magyarországon a polgárság rendileg kötött réteg volt. Kiváló egyedei átkerültek a középnemesség sorába. Számbeli súlya sem volt országosan olyan, hogy ezzel érvényesülni tudott volna. Széchenyi elgondolása, hogy meg kell a független, gazdaságilag erős magyar polgári réteget teremteni a monarchia védő keretében, ennek a ténynek belátásán alapult. Reformer társai közül a jogászok, akik a magyar megyei közélettel ismerősebbek voltak, el tudták képzelni a polgári egyenlőségnek a nemesi kiváltságok kiterjesztésén alapuló megteremtését is. Ennek során a történelmi alkotmány alapelvei sima átmenetet kínáltak, bár voltak ennek során a sémába nem illő, önállón megoldandó alkotmányos kérdések.

Végül is az áprilisi törvények ezt az alkotmányos lehetőséget valósították meg. Az általános euforiában nem vevődött észre, hogy az egymással szerződő felek mindenike mást gondol. Az udvar, a központi kormányzat lélegzethez akart jutni, míg katonai főhatalmát érvényesítheti a polgári jogok igénylőivel szemben. A középnemesség lemondott előjogairól és vagyoni igényei rendezését a „nemzeti közbecsülés védőpajzsa alá” volt kész helyezni, azzal, hogy a részletek rendezését a további törvényhozó munka során kell elérni. A parasztság megszabadult ugyan a kötelező robotmunka terhétől, viszont nem mérte fel, hogy szabad terményértékesítése ki lesz téve a piac szeszélyeinek, s hogy mezőgazdasági termelést önállón bizonyos tartaléktőke nélkül aligha lehetséges folytatni. A tőkével rendelkező polgári réteg a nemesi és paraszti föld szabad forgalomba bocsájtásával elérhette vagyona gyarapítását a tőkeszűkség folytán nagy kamatot hozó pénze forgatásával. Annál is inkább, mert várható volt, hogy munkáltatóként is monopol helyzetbe kerül a tőkével nem rendelkező kisnemes és az azzal alig rendelkező kisiparos rétegek között. Az ország nemzetiségi vidékei az önkormányzatok nemzetiségi szempontok szerinti átrendezésében reméltek, aminek jó előjátékát látták a szerb-horvát és román katonai határőrvidéknek a magyar igazgatási rendszerből történt kiemelésében: ha most e területek lakói is megkapják a politikai jogokat, a szerb vajdaság, az önálló Horvátország és a román többségű Dél-Erdély önkormányzata adott helyzetnek bizonyulhat.

A nemesség, miután megosztotta előjogait, és hozomra lemondott anyagi létalapja jelentős részéről, felvállalta az új törvényes rend fegyveres védelmét élete és vagyona kockáztatásával. A következő polgári átalakításban pedig még a legitimitás iránti igényét is védelmezte passziv rezisztenciával, és azzal kimaradt az újjárendezés meghatározó tényezői közül. - A pénzpiac szabad prédájaként előbb gazdasági önállóságát, majd politikai súlyát vesztette el. Utóbbit azzal, hogy a politikából, egyéb hijján, megpróbált megélni, ezzel árúba bocsájtotta meggyőződését, és feladta erkölcsi alapjait.

A parasztság a megkapott földet jórészt kénytelen volt rövidesen árúba bocsájtani vagy megterhelni, s maga kenyerét zsellérmunkával keresni. Munkáltatója azonban már nem a vele egy kenyéren élő vidéki földesúr volt, hanem a nagybirtok ispánja, aki, akár soraiból került fölé, akár idegenként, mindenképpen nyereséget akart munkájából kicsikarni. Az iparosításnak érdek volt minél nagyobb munkakereslet teremtése, ezért a törvényhozó a kiegyezés után az ipart részesítette előnyben, és nem támogatta a mezőgazdaságot. A farmgazdaságok és családi gazdaságok helyett, amelyek a jobbágykorban úgy-ahogy léteztek, a nagybirtokrendszer vált országossá. Amellett éppen a magyar nemzetiségű területeken – amelyek a szabadságharc érzelmi hagyatékaként kiegyezés-ellenesek, 48-asok voltak, - a következő évtizedek politikája nem látott okot a lakosság támogatására.

A katonai erőszakkal levert polgári szabadságharc következtében létrejött állapot tíz éven belül megbukott, és további hat év alatt Ausztriát kizárták a német szövetségből, s saját erejére utalva kellett létezését megoldania. Ebben a helyzetben, a gyökeres változtatás szükségét be nem látva, a politikailag legműveltebb magyar nemzettel egyezett ki, amely a legitimitás helyreállítása árán kész volt a pragmatica sanctio elvi alapjai szerinti megoszthatatlan egység keretén belül megoldani saját alkotmányos létét. Nem tette ezt szívesen. Nehéz volt szóvá nem tenni a 48-49-ben, majd közben elszenvedett sok méltánytalanságot, veszteséget. Feledni nem is lehetett, annál kevésbé, mert turini magányából a szabadság prófétája egyre figyelmeztetett a választott megoldás hátrányaira. S bár véleménye utólag szinte minden esetben tévesnek bizonyult is, abban igaza volt, hogy a félmegoldás, amit nemzet és uralkodó a kiegyezés során elfogadtak, sok buktatót rejtett magában.

10. A megvalósult polgári történelmi alkotmány.

Ezért a király a közös hadsereg feletti rendelkezést kizárólagos hatalmában tartotta meg. Ahhoz a magyar parlamenttől csak az újoncmegajánlást és a fenntartáshoz szükséges anyagi eszközöket kérte. Úgy fogta fel, hogy a magyar alkotmányosság visszaállítása során a magyar törvényhozás jogát vele együtt gyakorló nemzettel ebben szerződéses jelleggel egyezett ki, tehát e szerződés csak közös megegyezéssel változtatható. És itt rejlett a rendszer első nagy ellentmondása. A kiegyezés ugyanis magyar szemmel nézve törvény, amelyet nemzet és király együtt alkottak. Alkotmányos törvény. Mint ilyen, a törvényhozó hatalom által változtatható. A törvényhozó hatalom pedig együtt illeti meg a koronát és a nemzet képviselő testületét. De derivált jogon: végül is mindketten a hatalom teljességét birtokló nemzettől kapták. A nemzettel szemben nem szuverén a király, hanem annak első szolgája. Olyan jogalkotás, amely a nemzeti akaratba ütközik, nem fenntartható.

A második hatalmi ág, a kormány és az igazgatás egésze, a régi magyar hagyomány szerint helyi és központi szervek egyensúlyát kívánta megvalósítani. Ebben azonban nehézséget jelentett, hogy, míg a kormány felelős volt a népképviseleti országgyűlésnek, a helyi igazgatásnak nem volt ilyen felelőssége. Az alkotmány nem is határolta el pontosan, melyek a helyi önkormányzatra tartozó, attól el nem vonható kérdések. Azt a hagyományos szerepkört, hogy a helyi önkormányzat a központi rendelkezések alkotmányosságát vitathassa, vagy hogy a kormánnyal szembe helyezkedhessék, az új miniszteri felelősséggel nem sikerült összeegyeztetni. Hogy utóbbit érvényesítsék, elvették a megyéktől és városoktól azokat a jogokat is, amelyek ott jobb helyen lettek volna. Ezzel viszont politikai játék tárgyává tették a vidékek központi előnyben vagy hátrányban részesítését, s csak kevés államférfi akadt, aki e csábító lehetőséggel ne élt volna.

A hajdani királyi tanács, a bárók igazgatási szerepét tehát átvette a parlamentnek felelős, noha a király által megbízott kormány. A másik szerepkört, a törvényhozásban való részvételt az új rend a főrendiházon keresztül valósította meg. A parlamentnek ez a kamarája részben hivatal, részben születés, részben királyi kinevezés által állott össze és egészében leginkább viselte magán rendi elődjének vonásait.

A polgári szabadságok között a vallások egyenlősége valósult meg legelőbb. Nehezebben tört utat magának a nemek egyenlőségének megvalósulása (bár hazánk európai viszonylatban e téren nem volt elmaradott). A zsidók emancipációja a 19. század végére valósult meg teljesen. A bíróság előti, törvény előtti egyenlőség, amely a nemességet azelőtt is megillette, most az állam valamennyi polgárának kijárt. Az ezt biztosító új perrendeket a jogalkotás első sorban valósította meg, sikerrel. A rendi és nemzetiségi külön jogok megszüntetését a magánjog terén az új polgári törvénykönyv lett volna hivatott megteremteni, de az törvényként egészen a második világháború végéig nem nyert elfogadást.

Az alkotmányos Magyarország megvalósult a kiegyezéssel. A monarchián belül Magyarország a társországokból álló Ausztriával egyenlő alapon tárgyalhatott. A delegációk és a közös ügyeket intéző miniszterek a feleknek együtt feleltek. Ám az uralkodóval a nemzet nem áll azonos közjogi szinten a magyar korona országában, hanem felette. Ezzel szemben Ausztriában az uralkodó a főhatalom született birtokosa és forrása volt. Ausztria ugyan kapott bizonyos alkotmányt a 19. szdban, de nem alkotta, hanem kapta. Ausztriában a kiegyezés azért volt törvény, mert az uralkodó kötötte, Magyarországon azért, mert a parlament elfogadta, és a király szentesítette, kihirdette.

Ezért a kiegyezést követő fél századon keresztül, mikor a polgári egyenlőség alapján meg lehetett volna szervezni a magyar társadalmat, jogállamot, s abban a különböző érdekek kiegyenlítését megtalálni, a magyar politikai élet központi gondjai közjogi kérdések körül torlódtak: meg lehet-e változtatni a kiegyezést? Lehet-e a magyar törvényhozásnak a közös hadsereg ügyeibe beleszólást biztosítani, netán meg lehet-e bontani a közös hadsereget magyar és osztrák hadseregre? Másodlagos kérdésnek minősült ezzel szemben, hogy hazájuknak tekintik-e a monarchia népei országukat? Hogyan lehetne azt megelégedésükre berendezni? Alkalmas-e a hadsereg a külső veszélyek elhárítására? Mit kell tenni az ütőképes közigazgatás, a pénzügyek szilárdsága, a jogbiztonság, a gazdasági versenyképesség terén?

Voltak államférfiak, akik észlelték a veszedelmet, sajnálták az elvesztegetett időt. Ám a kezük kötve volt. A magyar parlamentáris rend, az ország legfőbb döntési foruma, liberális belső szabályzata miatt kész prédája volt a lehetőségekkel nem felelősen élni, hanem önérdekből visszaélni akaró és hajlandó kisebbségnek. Az ország lakósságának egy része úgy érezte, hogy a kiegyezés kötöttségei közt nem tudja a maga sorsa intézésében politikai akaratát szabadon érvényesíteni. Ezért a rendes törvényhozói munka és költségvetési gazdálkodás lehetetlenné tételével kívánták akaratukat rákényszeríteni a szerintük visszaéléssel létrejött parlamenti többségre. Az obstrukció volt az az eszköz, amely a történelmi magyar alkotmányosság arculatát a világháború előtt tönkre tette.

Hogy megérte-e a közös hadsereg mindenáron való fenntartása ezt az áldozatot, nem lehet tudni. Azonban a másik út, a monarchia föderális átszervezése, is a magyar politikai ellenálláson akadt el. A katolikus szlávok természetes helye a monarchiában lett volna, ám a magyar fél nem kívánt több önálló partnert beengedni a közös ügyek intézésébe, mert félt (az 1850 es évek beidegződöttségei révén), hogy le fogják szavazni. Így sem a szent korona alá tartozó horvátokat, sem a cseheket nem kívánta társként elfogadni – a lengyelek önállósítása valószínűleg orosz és porosz ellenzésbe is ütközött volna, tehát külpolitikai bonyodalmakat okozhatott.

Így hát a monarchia, ha utólag visszatekintve távolról sem volt is olyan börtöne népeinek, mint azok az utódállamok, amelyek követték, mindenesetre sem ezt a belső kollektiv szabadságot nem tudta lakóinak megadni, sem egységes hazává nem vált az egységes közös hadsereg révén, de megfelelő erejű börtönőrséggel sem rendelkezett e hadsereg révén. Szomorú fintora a sorsnak, hogy amikor az első világháborúba beléptünk, kísérve leginkább az addig obstruáló ellenzék egyetértésétől és lelkesedésétől, kiderült, hogy a hadsereg nincs felkészülve erre a háborúra. A hadsereg végül is nem bizonyult sem szakmailag felkészültnek (a felső vezetésében), sem felszereltnek, sem hadurához feltétlen hűségesnek. Visszaütött az, hogy az egyszerű katona nem érezte a monarchiát egészében hazájának, és az ügyet nemzetinek. A kiegyezés bevezette polgári alkotmány épülete, amely ellenállt a modernizálás igényének, a vesztett háborúval látványosan omlott össze. Míg a régi történelmi alkotmány századok próbáit kiállta, mert a nemzet magáénak érezte, ez az új polgári alkotmány egyik napról a másikra bukott meg, látványosan váltva fel azt különböző importált képletekkel, amelyek idegenek maradtak. Nem is volt idejük meghonosodni, de valószínűleg nem is ezt célozták.

11. Összetört vagy széttört a Szentkorona országa?

A széttördelt, kirabolt, megalázott Magyarország kénytelen volt elfogadni a trianoni békediktátumot. De volt lelki ereje az összeomlásból felemelkedni. A rend helyreállítását megkísérlő erők, jellemző módon, jórészt az addigi obstrukciós, a parlamenti együttműködést a háború előtt megtagadó, ellenzék vezérférfiai közül kerültek ki. Apponyi Albert, ifj. Andrássy Gyula, Bethlen István mind a koaliciós ellenzék vezéralakjai vagy fiatal titánjai voltak a 20. század elején! A keresztény szociális politikai gondolatok zászlaját most magasra emelők is – elveik hangoztatása mellett – ugyanezen tábort erősítették a háború kitöréséig. Önkéntelen arra kell gondolnunk, hogy korábban politikai vaksággal verte meg a sors ezt a nemzedéket, ami miatt nem tudta belátni saját jól felfogott érdekét, csak amikor már késő volt, a nagy háború után.

A történelmi alkotmányt a felocsúdó nemzet a két világháború között mindazonáltal megpróbálta feléleszteni, újjáéleszteni. A király nélkül is megtartott királyság, a szentkorona szimbolikus hatalma egyszerre jelentette a folytonosságot, a jogorvoslatra való igényt és a hitet a történelmi igazságszolgáltatásban. Megvolt-e ennek során az az önvizsgálat a nemzet részéről, amely az igazság igényét mindenkor meg kell előzze? Látta, belátta felesleges viszályait, szociális érzékének hiányát, mások érzékenységén ejtett sebek sértéseit, a törvényes formai lehetőségekkel való visszaélések súlyát, a felelőtlenség hatását? Ki tudja. A sérelmek oly nagyok voltak, hogy ismét sugallták: megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Most már elégtétel illeti! Justice for Hungary!

Megmaradt a nemzet a népfelség elvi alapján, a vélemény- és lelkiismereti szabadság útján, a parlamentáris királyság keretében. A király helyett egyelőre kormányzót választott, kevesebb felségjoggal, de változatlan legfelsőbb hadúri szerepben. Az egység megtestesítésére, jogi, de nem politikai felelősséggel tartozó vezetőt.

Az alkotmányozó nemzetgyűlés a főrendi házat a kétkamarás parlament felső házává alakította át, hagyományos szerepkörének megtartásával. A felelős kormányt újra létre hozta, a helyi önkormányzatok valódi szerepkörét nem sikerült kialakítani továbbra sem. A Királyi Kúria bírói jogalkalmazási monopoliumát s az alkotmányosság másik biztosítékát, a Közigazgatási Bíróságot az új magyar állam megőrizte.

Jelentősen kiterjesztette a választói jogosultságot és szakaszosan haladt a titkos választás bevezetése felé. Az egyéni szabadságjogokat az új magyar állam is biztosította, legalábbis ameddig külső nyomásra bizonyos faji korlátozások bevezetésének utat nem nyitott.

Meglepő és jellegzetes a magyar nemzet bizodalma nemzetközi jogorvoslati lehetőségekben. Minden igazságtalanság ellenére nem a fegyveres készülődés útjára lépett, nem fenyegetőzött háborúval, és nem buzdította az idegenbe szakadt magyarokat belső ellenállásra. A jog útjában bízott (egyelőre hiában), fegyvergyárak helyett iskolákat épített, országos családvédelmi alapot hozott létre, társadalombiztosítást és nyugdíjalapot teremtett, szükséglakásokat épített a menekültek számára. A pénz- és gazdaság tíz év alatti stabilizálása, a belső rend megteremtése és a létminimum biztosítása - mai szemmel visszatekintve - e rövid időszak alatt hallatlan politikai és gazdasági teljesítményt jelentett. A siker jórészt a szilárd alkotmányos keret nyújtotta biztonságnak volt köszönhető.

Az alkotmányos keretek megteremtésében, a jogalkotásban, a kulturális megújulásban sokat alkotott az első világháború utáni nemzedék. Ám politikai éleslátásban újra nem jeleskedett. Nem mintha abban a helyzetben ez segíthetett volna végül is rajtunk. Világméretű tisztulási-érési folyamatok kellettek ahhoz, hogy az emberi egyenlőség, szabadság és valódi béke iránti törekvés jobbá tehesse a világot. Nálunk nagyobb s hatalmasabb országok is tévutakon keresték a jobb jövőt, nem együtt, egymás ellen.

Európa közép- és keleti része a készülő nagy háború viharában, függetlenül politikai éleslátástól, s attól, hogy szembe fordult-e fajelmélettel, embertelenséggel, diktatorikus eszközökkel, vagy hódolt nekik, végül is azonos sorsra jutott. A háború áldozatai, lengyelek, csehek, délszlávok, a németekkel szövetkező első világháborús nyertesek, mint a románok, vagy bennük támaszt kereső vesztesek, mint a magyarok, osztrákok, de az új harcból kimaradni törekvő finnek, bulgárok is azonos sorsra jutottak: elnyelte őket a nemzeti szocialista német birodalommal előbb szövetkező s a koncon osztozó, majd vele kényszerből szembe forduló másik diktatura. Az ugyan nem faji, hanem osztályalapon gyűlölködött, de ugyancsak elnyomó hatalom volt, s a győzelem kedvéért Yaltában elszegték a kis keletközépeurópai országok alkotmányos fejlődésének minden lehetőségét a nagyhatalmak. Hogy mennyire csatlakoztunk a revízió reményében a fajelmélet hirdetőihez, sorsunkon nem változtatott, csak önbecsülésünkre hathatott ki.

A megalkuvás nem okozta, de nem is hárította el Magyarország újabb rabsorsát. A nemzeti gondolatot a szocialista mezbe öltözött osztályuralom, nagyhatalmi törekvések kiszolgálását a nemzetköziség álarca alatt megvalósító új rendszer elnyomta. A nemzeti alkotmányos jogfolytonosság helyett látszattörvényesség uralkodott. Magyarország köztársaság, majd népköztársaság lett, a szentkorona eszméje lomtárba került és történészek is csak mint a rendi elmaradottság továbbélő emlékét hozhatták itt-ott szóba. Haladó, egyszerre nemzeti s befogadó jellegét elemezni bűn lett volna. Hogy mégis e korszak alkotta meg az első magyar írott alkotmánytörvényt az 1948. évi XX. törvényben, jellegzetes ellentmondás. Maga az alkotmány nem érvényesült a joggyakorlatban, csak kirakatul szolgált a szocialista törvényesség igazolásához. Ha érvényesült volna, a korszak jogbiztonságához sokat adhatott volna, hiszen tartalma szerint bizonyos alapjogokat biztosított.

A jogállam helyett államjog érvényesült a korszakban. A jog az uralkodó párt akaratának érvényesítési eszköze volt csupán. A jogtudó értelmiség tudatában mindazon által e korszakban is hatottak jogi alapelvek, értékek, amelyeket az egyetemeken elsősorban a történeti tárgyak, de a magánjogi studium is részben továbbadtak. A magyar alkotmányos hagyomány sokáig küzdött a felszín alatt az érvényesülésért. Főleg a polgári bíráskodásban bizonyos értékei átvészelték a korszakot.

Az alkotmányosság emléke, a törvény tisztelete és minden érdekkel szembeni követése mégis lassan kivesztek negyven év alatt. A rendszerváltás után az első miniszterelnök köré csoportosuló politikai erők a történelmi folytonosságot megkísérelték helyreállítani, de kiderült, hogy a nagy többség nem tudja, miről van szó. Ignoti nulla cupido. Könnyű volt törekvésüket kigúnyolni, maradinak, korszerűtlennek bélyegezni, s közben a relativizált jogi értékek, a pluralizmus cégére alatt anyagi haszonra vadászni „talán erkölcstelen, de nem jogellenes” módon.

Ha nemzeti kulturánk értékes részeként fel kívánjuk a jövő építésénél használni történelmi alkotmányosságunkat, először ki kell bontani a feledés homályából, újra meg kell tanulni. Még pedig jól és lényeglátón. Nem a formán múlik a kérdés. Nem a szent korona, mint tárgy kultuszán, nem is azon, hány kamarás a törvényhozás. Nem is az alkotmány törvényszámán. A szabadság-felelősség kapcsolatot kell tudatosítani, a pluralizmus helyébe a polgári értékek megkerülhetetlen rendjét tenni és jog útján is védeni, de főleg a közvéleményt meggyőzni arról, hogy az értékek helyes rendje, az erkölcs és jog tartalmi kapcsolata gazdaságilag is, szellemileg is könnyebbé teszi a haladást a jobblét felé. Meggyőzni a hatalom birtokosait, a választókat arról, hogy ez az út nem csak könnyebb, hanem az egyedül célra vezető is…

Vissza az oldal tetejére