Vissza a főoldalra * Vissza 2002 szept 13-14 írásokhoz
Az emberi lét első számú és legmagasabb rendű törvénye: az élet fenntartásának, lehetséges gazdagításának és átörökítésének parancsa, szüksége, kötelessége.
Olyan természeti alaptörvény ez, mely az emberi-társadalmi lét semmilyen más törvényének tartósan nem rendelhető alá, viszont amelynek minden más törvényt alá lehet, végső esetben alá is kell rendelni.
Áthatja ez a természeti alaptörvény az emberi világot minden részletében. Elsődlegesen határozza meg, alakítja ki, minősíti az ilyen-olyan rendezőelvet, értékrendet is. Tudunk róla vagy sem - érvényesül, vagy a teremtésben vagy a pusztításban. (Rendre kimarad a tankönyvekből, a tananyagokból, következésképp a közgondolkozásból -- sőt a politikából, a tudományokból is - törvényalkotók munkájuk során, jogvégzett diplomások tanulmányaik során soha nem találkoznak vele.)
A kérdés korántsem annyira újdonság, amennyire annak látszik. Bizonyságul már csak azért is idézem Engelst, hogy jelezzem, mennyire eltávolodtak tőle népesedési gondjainkat szaporító hazai követői: „A történelemben végső fokon a való élet termelése és újratermelése a meghatározó mozzanat. Többet sem Marx , sem én nem állítottunk."
Más irányból közelítve más fogalmazásban Albert Schweitzer is hasonló következtetésre jut: „Jó mindaz, ami az életet segíti, védi, gyógyítja, és rossz, ami annak megkárosítására, értelmetlen elpusztítására törekszik." Az alaptörvény érvényesülésének egyik vetülete - fontos vetülete! - a pőre biológia. Ha értelmezi egyáltalán az élet árörökítését a közgondolkozás, úgyszólván csak ezen mód, a biológia síkján értelmezi. Holott a magasrendű lény - a kulturlény - életének csak vivőanyaga, csak hordozója a biológiai lét.
Az embert, mai minőségében, egyszerűen elgondolni sem lehet az őt szülő-nevelő közösségek léte, viszonyulása nélkül. De minden lehetséges jövőben is: az egyéni lét teljes értékű továbbadása csak emberi közösségek létezési folyamatában képzelhető el. Nagy távlatban egyén és közösség egymást szülő kölcsönhatása korról korra magasabb szinten, korról korra az emberi integráció magasabb fokán, korról korra bonyolultabb összefüggésekben termelődik ujjá.
Maga az alaptörvény is mindenekelőtt a közösségi lét, a szülő-nevelő szűkebb és tágabb közösségek átörökítésére - újratermelésére - vonatkozik; a szellem, az érzelmek, az erkölcs, a szakma átörökítése részint a családban, részint tágabb közösségekben megy végbe (tehát a gyermektelenek is vállalhatnak akár normán felül, az átörökítés terheiből, örömeiből, feladataiból). A kivételek azonban nem feledtethetik, hogy az élet fenntartásának természeti törvénye fontosságban mindent megelőz.
A magyar társadalom évtizedek óta az alaptörvény sérelmére él, s iszonyú iramban vénül és pusztul. Közéletünkben a forradalom óta két erő - ha úgy tetszik: két „párt" - küzd egymással, az egyik az életé, a megmaradásé, a másik -akarva-akaratlan, tudva-tudatlan - a pusztulásé. E két pólus köré rendeződnek -itt nem csupán a népesedésről van szó! - , e pólusokra tájolódnak az ilyen-olyan hatalmi törekvések, politikai, ideológiai tusakodások, manipulációk, a gazdaság, a kultúra szövedékei a parttalan közélettől a tízmillió magánéletig.
A lenni vagy nem lenni? Nagy kérdését ezúttal egy nép teszi fel magának, s ebből a szempontból mellékes, milyen rendszerben melyik érdekcsoporté a hatalom. Az ideológiák háborúskodása –„jobboldal”, „baloldal” - bolhacirkusz; az efféle tusák s velük együtt minden egyéb lovagi torna a közélet porondjain alá van rendelve a megmaradás és a pusztulás erőtereinek. A társadalom egészét megosztó két pártok fölötti „pártnak".
Ez az állapot leginkább hadiállapothoz hasonlítható. A frontvonal az egypártrendszerben az uralkodó agypártot osztotta ketté, s ugyanígy megosztotta a pártonkívüliek tízszeres tömegét is, minthogy a történelmet formáló sorskérdések hadszínterén nem a tagkönyv számít; „hadiállapotban" senki sem pártatlan és nincs pártonkívüliség.
A többpártrendszerben úgyszintén a pártokon belül vonul a front, noha igen nagy a különbség köztük abban, innen és túl milyen a párttagság aránya, s melyik oldalra kötelezte el magát a pártvezetés. S ami a pártonkívülieket illeti: ma is legalább tízszeres ez a tömegháttér, a múlthoz képest nagyobb közéleti súllyal, de ugyanúgy megosztva.
Minden, ami mérhető, azt igazolja: évtizedek óta a pusztulásé a hatalmi túlsúly Magyarországon. Sőt, ahová oly igen igyekszünk: visszafordíthatatlannak tetszik újabban Európa elvénülése, pusztulása is.
Ami pedig történelmünkben az alkotmányos rendeződést illeti, az emberi lét főtörvényének a megkerülésével számomra elképzelhetetlen.