Vissza a főoldalra * Vissza 2002 szept 13-14 írásokhoz * Vissza meghívóhoz

 Dr Kahler Frigyes: Alkotmány és az 1956-os forradalom

1956. forradalma a magyarság legújabbkori történetének kétségbeesett erőfeszítése volt, amely az önrendelkezésétől megfosztott és szerves fejlődéséből kiragadott országot kísérelte meg olyan pályára állítani, amelyen Magyarország eljuthat oda, ahonnan kiszakította a világháború, Európa szuverén államaihoz. Mielőtt megkísérelnénk megkeresni azokat a törekvéseket, amelyek végső soron Magyarország forradalom utáni alkotmányos berendezkedését érintették volna a forradalom győzelme esetén, rövid kitekintést kell tennünk – a teljesség igénye nélkül – arra a rendszerre, amely a magyar állam létének alapját képezte fennállása óta, más szóval a magyar történelmi alkotmányra.

A magyar alkotmánytörténet íve – amellett, hogy ezredénél hosszabb időt fog át – egyedülálló azért is, mert a honfoglalás előtti időhöz kötődik. Az állami berendezkedés normái a törzsi-törzsszövetségi – más néven a katonai demokrácia (Morgan) idején kezdtek formálódni. Ez az ősi rendszer vezetett később a keresztény államiságba, a vérségi szervezetből az államszervezetbe. A vérségi igazgatás helyébe lépő katonai-politikai adminisztráció csak úgy maradhatott fenn, ha működésének rendje a döntő hatalmi tényezők által elfogadott volt. Elmondhatjuk, hogy a 830-as években megszülető törzsszövetség, amelyben „sok fő alatti létből” az „egy fő alatti létre” (Kristó Gyula) vezette a magyarokat, egyben megvetette egy alkotmányos rend alapjait. Ennek a rendnek az ereje segítette a magyarság honfoglalását, a Kárpát-medencei berendezkedést és egyben lehetőséget nyitott ahhoz a modernizációhoz, amely a nyugathoz képest a társadalomfejlődés „fél évezredes időbeli elkésettség” állapotát leküzdötte és a fennmaradás vagy elpusztulás kényszerhelyzetében Géza és Szent István művével megoldotta a felzárkózás és az integrálódás élet-halál kérdését. Györffy György óta tudjuk, hogy Szent István műve – a kereszténység felvétele és a keresztény magyar állam megteremtése – azért jöhetett létre – s ha súlyos küzdelmek árán is, – azért lehetett történelmi mércével is tartós – sőt napjainkig ható –, mert a Szent István előtti viszonyok magukban hordozták azokat a lehetőségeket (eszmei tartalmakat és politikai képződményeket), amelyekre Szent István számíthatott és építhetett. A Szentkorona-eszme korai kialakulása – a királyi jogok és a korona azonosítása, így a király személyének relatív elválasztása a főhatalomtól – olyan előnyökkel járt, amelyek a trónviszályok – nem egyszer testvérharcok – közepette is biztosították az állami főhatalmat. A patrimoniális monarchia (von Haller) – amelyben a fejedelmi hatalom „magánjogi természetű és az állam földje felett való tulajdonon alapszik – felbomlása után a rendek és a rendiség kialakulása a Szentkorona-elmélet (Hajnik Imre, Eckhart Ferenc) segítségével és szellemében ment végbe. A törvényesen megkoronázott király és a nemzet (rendek) együttesen gyakorolta a főhatalmat és hozta a törvényeket. A rendiség történeti szerepének lejártával a magyar polgárosodás alapjait megvető 1848. évi áprilisi törvények a nemzet alkotmányos sáncaiba – a Szentkorona-tan modern értelmezésével – bevonták az eddig onnan távol tartott polgárokat. A törvény előtti egyenlőség, a közteher-viselés lebontotta a feudális jogi intézmények maradványait, s a polgári szabadságjogok teret nyitottak az egyén kiteljesedésében. „A Szentkorona a király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az alkotmányos közhatalomnak” továbbra is játéka volt és maradt a dualizmus idején működő liberális jogállamban is.

Éppen a Szentkorona-tan következménye volt, hogy amikor a XVIII. század második felében „a felvilágosodás eszmekörétől indíttatva” sorra jelennek meg a kartális alkotmányok, Magyarország nem veszi át az alkotmányozás e módját, hanem megmarad állami berendezkedésének „sarkalatos törvények” útján való szabályozásához. Ezt a hagyományt csak a szovjet típusú diktatúra első kísérlete, az 1919-es Kommün törte meg a „tanácskormány” XXVI. „alaptörvénypótló rendelkezése”, majd az 1919 június 23-n keltezett, „a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság Alkotmánya” című „végleges alkotmánnyal”. A hatalom koncentráció koncepciójára épült 7 fejezetre és 89 §-ra tagozódó, az állam internacionalista karakterét hangsúlyozó, a diktatúra és a forradalmi terror állami rangját szentesítő „alaptörvény” a diktatúra bukása okán csak epizód a magyar történelemben. A két világháború időszakának konzervatív király nélküli királysága önmagát átmeneti formának szánva (a kormányzóság hagyományos intézményének felújításával) elvileg visszatért a Szentkorona-tan által kijelölt mederbe. A második világháború tragikus és véres végnapjaiban felbukkanó nemzeti szocialista diktatúra saját hiányzó legitimitásának elleplezésére igénybe vette ugyan a magyar alkotmányjog egyes szabályait (1937: 19. tc.) az országtanács összehívását, sőt a Szentkoronát is igénybe vette – az un. hungarista állam zavaros elgondolása azonban távol állt a magyar alkotmányos rendtől.

A második világháborút követő kísérlet a demokratikus magyar állam életének újjászervezése olyan viszonyok között történt, amikor Magyarország nem rendelkezett a szuverenitással, hiszen jogilag is megszállt ország volt, ahol a főhatalmat a megszálló Szovjetunió gyakorolta. Ilyen körülmények között az 1944. december 24-én összeült egykamarás „Ideiglenes Nemzetgyűlés” legitimitását a szövetséges nagyhatalmak elismerték és bizonnyal elismerte az ország lakosságának egy része is, amelynek mértéke – választások hiányában – nem állapítható meg. A nemzetgyűlés, amely önmagát ideiglenesnek tekintette, az 1945. november 4-i választásokig létezett, amikor is megkezdődött a „veszélyeztetett demokrácia” (M. Kiss Sándor) időszaka, ahol a független kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, ugyanakkor a megszálló katonai hatalom által támogatott magyar kommunista párt kizárólagos hatalomra tört. Az 1945. november 4-én megválasztott nemzetgyűlés legfontosabb teendője az államforma kérdésének eldöntése volt, amely ekkor döntően politikai és nem alkotmányjogi kérdés volt. Ezért a nemzet életének e nagyfontosságú ügyét valójában előkészítetlenül – tudományos vizsgálatok és népszavazás elrendelése nélkül – döntötte el a nemzetgyűlés és 1946. február 1. napján életbe lépett az 1946: I. törvénycikk. A köztársaság kikiáltásáról szóló törvényt a koalíció három legnagyobb pártjának jogi szakértői a pártvezetők megbízására dolgozták ki, annak alapos vitájára, a törvény kiérlelésére nem adtak időt. Az alkotmányjogi és politikai szempontból egyaránt alapvető változásokat eredményező államformaváltás a sajtóban és a népgyűlések politikai beszédeiben vulgárisan jelennek meg. A királyság azonos mind azzal, ami a vesztett háborút előidézte, azonos a társadalmi elmaradottsággal, a szegénységgel, a nép jogtalanságával, míg a köztársaság az újjáépítéssel, a növekvő életszínvonallal, a nép jogainak helyreállításával, a demokráciával és a jóléttel. Bármelyik tétel vitatása „reakciós” tevékenység, amely ellen a politikai rendőrség – és a szovjet politikai rendőrség – a büntető hatalom eszközeivel lép fel.

Anélkül, hogy az 1946: I. tc. részleteibe bocsátkoznánk, meg kell állapítani, hogy a köztársasági államforma 4 esztendőt sem ért meg, hiszen azt a kizárólagos hatalomra törő – a szovjet világbirodalom érdekeit képviselő és kiszolgáló – kommunista párt a diktatúra megteremtéséhez vezető út állomásának tekintette. Az 1949. május 15-i országgyűlési választások a többpárt-rendszer felszámolását jelentették, a kizárólagos politikai hatalom birtokában kormányzó kommunista párt (magyar dolgozók pártja – MDP) 1949. augusztus 20-án életbe léptette az 1949. évi XX. törvényt, amellyel Magyarország megszűnt köztársaság lenni. Az 1949. évi XX. törvény – valójában az 1936-os sztálini alkotmány fordítása, teljes mértékben szakított mindazzal, ami a magyar alkotmányjog és államberendezkedés hagyománya volt. Szakított azokkal az alapértékekkel is, amelyet a polgári államok képviseltek, így az államhatalmi ágak elválasztása és egyensúlya, a bírói függetlenség, az emberi jogok érvényesülése. A szovjet modellben az államhatalom egységének elve (monolit hatalom) az országgyűlés súlyának nullifikálása (az évente 2-3 alkalommal ülésező testület vita nélkül fogadja el azokat a törvényeket, amelyet párthatározatok rendelnek el) valójában egy olyan ellenőrizetlen hatalom kereteit adják, ahol a nyilvánosan kihirdetett normarendszer felett áll egy titkos vagy szűk körben ismert utasítási rendszer (pszeudo jog) gyakran mellőzve a jogforrási megjelenés alapját is. Az így kiépülő diktatúra, amelyben a pártakarat végrehajtója és a társadalom féken tartója a hatalmas besúgói hálózattal rendelkező politikai rendőrség (PRO, ÁVO, ÁVH) és a hatalom kezében lévő sajtó, amely a megtévesztést és a demagógiát volt hivatva közvetíteni, történelmileg rövid idő alatt megrendült.

Az 1956-os forradalom napjait megelőző hónapok politikai erjedése igazolja, hogy a magyar társadalom szét akarta feszíteni a diktatúra béklyóit és olyan demokratikus, az emberi szabadságjogokat biztosító rendben kívánt élni, ahol a félelem nélküli élet és az anyagi boldogulás egyaránt lehetséges. Az MDP szorításából kitörni akaró egyetemi ifjúság Szegeden létrehozta a MEFESZ szervezetét, az első olyan ifjúsági szervezetet, amely nem az MDP (vagy annak ifjúsági szervezete a DISZ) gyámsága alatt működik. Ezzel túllépett a reform kommunista pártellenzék elképzelésein és követelésein (Petőfi-kör), amely meg kívánt maradni a kommunista rendszer keretei között, csupán doktriner kommunista ideológiát és annak gyakorlatán kívánt változtatni. Az október 23-án kirobbant tüntetők a parlament előtt az általuk követelt Nagy Imrétől sem fogadták el a kommunista „elvtársak” megszólítást („nem vagyunk elvtársak”), jelezve ezzel, hogy létezik olyan erő, amely kimondott – ki nem mondott céljait nem a kommunista rendszer keretei között kívánta megvalósítani.

A forradalom rövid időszaka nem volt sem elégséges, sem alkalmas arra, hogy alkotmányozásai kérdésekkel, különösen e kérdések elméleti hátterével foglalkozzon. A forradalom után Nagy Imre snagovi fogságában írott „naplójában” említést tesz arról, hogy a rendszer „bonapartista” elhajlása miatt nem a proletariátus diktatúrája, ezért vissza kell térni az 1949. előtti koalíciós alapokhoz és ebből kiindulva – a „szektás” hibák kiküszöbölésével – kell újból felépíteni a szocializmust. Nagy Imre tehát vissza kívánt térni az 1946-os alapokra. Arra nézve, hogy mit gondolt a forradalmi Magyarország többsége, valójában még a kutatások elején tartunk.

Tény, hogy a forradalom történései – az országszerte megfogalmazott követelések és határozatok – azt igazolják, hogy egyre inkább eltávolodott a kommunista doktrinától. Így a nemzeti függetlenség követelései mellett megjelent a szabad választások, a többpártrendszeren alapuló plurális demokrácia, a helyi közigazgatás átalakítása, a tanácsi típusú szervek helyett valódi önkormányzatok választása, valamint a kényszer szövetkezetesítés megszüntetése, a paraszti föld magántulajdonának elismerése. A nemzeti forradalmi tanácsok megválasztásával ténylegesen megszűnt a szovjet típusú közigazgatás. Egyes forradalmi tanácsok határozatban mondták ki, hogy az új forradalmi szervek „átveszik a járási, illetőleg városi tanács és végrehajtó bizottságok jogkörét…, a volt funkcionáriusok beosztásáról, vagy felmentéséről a forradalmi tanácsok, illetőleg nemzeti bizottságok intézkednek”. Számos helyen intézkednek egyes országgyűlési képviselők visszahívásáról és nagy lendülettel élednek újjá azok a politikai pártok, amelyek szabadválasztásokon kívánják megméretni magukat.

Mindezek felfoghatók egyfajta alkotmányozási folyamatként, amennyiben az 1949. évi XX. törvény – és az ehhez kapcsolódó, az állami berendezkedést szabályozó törvények – tagadásával ténylegesen megszüntetik a monolit hatalmat és helyére állítják napokon belül az ideiglenes forradalmi közigazgatást. Megteremtik továbbá az ország szuverenitását kifejező új országgyűlés létrehozására irányuló előkészületeket. Megfogalmazódott számos helyen a független bíróságok iránti igény is. Ez valójában a hatalmi ágak újbóli szétválasztását és a bírói függetlenség visszaállítását vetítette elő.

A polgári szabadságjogok – amelyek érvényesülése minden alkotmányos jogállam létezésének előfeltétele – gyakorlása egyidős a forradalommal. A szólás, sajtó, gyülekezés és egyesülés jogának tényleges gyakorlata mellett számos forradalmi szervezet hozott határozatot a vallás szabad gyakorlásáról, ideértve a gúzsba kötött hittan beíratások felszabadítását.

Ugyancsak számos forradalmi önkormányzati testület határozott a tulajdon védelme, a vagyonbiztonság tárgyában.

Összefoglalva tehát a „szabadság 12 napját”, megállapíthatjuk, a forradalom főiránya a polgári demokrácia megteremtése volt Magyarországon, amelynek érdekében a létrejött forradalmi szervek mind annak tagadását jelentették, amelyeket az 1949. évi kommunista alkotmány magába foglal. Megjelentek azok a politikai kezdemények, amelyek hivatottak lettek volna az ország új alkotmányos rendjének megteremtéséhez, erre azonban nem adott esélyt a történelem.

A jövő kutatóira vár a feladat, hogy feltárják a legnagyobb teljességgel azokat a forrásokat, amelyek tartalmazzák a forradalom erőinek terveit a jövő alkotmányos berendezkedésére. Azt azonban a jelen ismeretek birtokában is kijelenthetjük, hogy a magyar nemzet döntő többsége nem egy „javított” szocializmus, hanem egy teljes értékű polgári demokrácia megvalósításáért lépett – más, alkotmányos lehetőség híján – a forradalom útjára.

Vissza az oldal tetejére