Vissza a főoldalra * Történelmi alkotmányunk jogán - tartalomjegyzék

Az ellenállás joga-kötelessége nem magyar specialitás, hanem mint az önkényuralommal szembeni ellenállás joga a modern társadalmi gondolkodás egyik elismert alapköve (sőt például a második világháborút követően kifejezetten katonákon a kiadott paranccsal szemben is számonkért kötelességnek tekintették).

A magyar politikai gondolkodásban ez a gyökereiben bizonyára igen régi jogelv az Aranybulla záradékát idézve rögzült „az ellenállás jogaként, kötelességeként” az alkotmánysértés esetére.

Mai történelmi leckénk
(Tálos Géza)

A kérdésre pedig, hogy van-e, lehetne-e valami következménye mindennek, eme áttekintésnek számunkra, leginkább Ady ismert, szinte közhelyszámba menő versének címével válaszolhatunk: Történelmi lecke fiúknak. Igen, a történelem tanítómesterünk lehet, miként a régi római mondás is súgta; persze csak, ha jól átgondoljuk. A lecke fel van adva – ezúttal a felnőtt fejűeknek.

Adyt „forradalmi” költőnek tanítják, ezért a verséért is, meg az idevonható hasonló témájú Ülj törvényt, Werbőczy-ért, s még másokért; pedig csak kora hatalmi túltengéseit akarta, ajánlotta „beigazítani” az örök magyar alkotmány, a magyar nemzet elvárásai alá! A hatalom birtokosai mindig(!) visszaélnek helyzetükkel, s az „alul levők” életlehetőségeit, vagyonszerzését(!), kultúrálódását, stb. kurtítják meg, miközben bebetonozzák magukat az akkori „jogrend” bástyái mögé. Számít nekik a többség, a nép, a nemzet?! Nem; csak az, hogy ők megfeleljenek az időszerű (külső, látszati) követelményeknek, — no, a „mellékesek” mellett természetesen.

S miről szól a történelem, most a mi egész történelmünk persze? Kezdjük az első „alkotmányos” emlékünkkel, az Aranybullával! Az akkori nemzetalkotók, a föld gazdái („uraknak” mondják őket, de ne tévesszen meg most bennünket az elnevezés) kifogásolják a hatalom (a király) országvesztő, tékozló politikáját és kiharcolják, hogy az elismerje az ellenállási jogukat! Alkotmányos gondolkozásunk egyik legfontosabb tétele ez: a hatalommegosztás elvének első érvényesülése, a „korlátlan” uralom korlátozása! Nálunk ez már 1222-ben kodifikálva (törvénybe iktatva) lett! Amikor más országokban még ököljog, fegyverjog, az erőszak uralma (és a franciáknál az „első éjszaka joga” is?) volt szentesítve. Ismét más országoknak pedig még hírük-hamvuk sincs! Olyan államok „tanítják”(?), diktálják nekünk(!) a törvényességet, alkotmányosságot(!), akik még csak évszázadok múlva keletkeznek, letaposott kultúrák romjain, ahol a „foglalás” (a rablás) meg a „lelövöm-elv” uralkodik, sőt még rabszolgákat tartanak, adnak-vesznek-erőszakolnak sokáig!

Az Aranybulla persze nem alkotmány, a mai értelmezésünkben. De: alkotmányos vívmányokat elismerő alaptörvény (a.t. = a hatalom birtokosainak ígérete a hatalom nagy részéből kirekesztettek felé; ígéret, amelyet nem teljesítve jöhet az alkotmányban szereplő ellenállás!). A lényeg tehát annak a (kis?) megmaradt hatalmi lehetőségnek elismerése, amely lehetőség (jog) tehát nem büntethető, hanem elismerendő. Ez a jog végül végigkíséri történelmünket és —sok más esemény mellett— meghatározza nemzetünk sorsát, nemzetünk karakterét is.

Az ellenállás joga élő magyar jog „ezer” (nyolcszáz ismert) éven át. Nem sokkal az Aranybulla kiadása után történik a tatárjárás, és a védelmi szervezkedések között felbukkan egy levél (1241), az akkori pápa levele az akkori magyar királyhoz (és az urakhoz: az akkori nemzethez) az „ellenállás vize” (helye: a Duna vonala) tárgyában. Kérdésünk: hát lehet-e egy nemzetet ellenállásra szólítani akkor, ha nem ismeri e szót, e fogalmat? Csak azt lehet buzdítani ugyanis —a Duna-menti— ellenállásra, aki egyébként is ellenállásra van berendezkedve, de legalábbis hallott róla. Igenis, a magyar nemzet „ellenálló nemzet”! Az erőviszonyok állása persze mindig egy másik kérdés, de ha a társadalmunk az abszolút hatalom kiszolgálására, meghunyászkodásra épült volna, meg kellett volna magyaráznia ezt a kifejezést. Ez a kor azonban épp a magyar alkotmányosság megfogalmazódásának kora, és lám, a nemzet „identitásában” már fellelhető.

A „szentkorona misztériuma”, a szentkorona eszmeisége is ez idő tájt szilárdul meg s az Anjouk korában már készen áll. Működik a korona tisztelete s a király és nemzet hatalommegoszlása. Elgondolkozni való, amint a királyi család ellen merényletet elkövető Zách Felicián tettének okát magyarázgatják (később) így-úgy, de: akár a „hatalom elleni szembeszegülés” példájaként is jelentkezhet(ne)! Most ne az „igazságot” keressük benne, hanem az „igazság keresésének” a lehetőségét. Valószínűleg egyéni oka volt rá; de mi azt nézzük, hogy pl. a többségnek van-e oka, és milyen a lehetősége hasonlóra? Erőszak kell-e vagy van-e joga? A későbbi időkben azonban határozottabban észlelhető az uralkodó « nemzet közti politikai-társadalmi ellentétek megoldási törekvése, pl. az összes ún. szabadságharcunkban.

 Még Zsigmond király említhető, aki emlékezetes oklevelében (1390) adományt ad egy „ellenálló” számára (hogy a többi „ellenállásra jogosult” kedvében járjon). Talán még Mátyás egy-két intézkedése, de inkább a róla szóló mesék fejezik ki jobban a nemzet álláspontját a helyes uralomról.

Werbőczy —noha a kései történelmi feldolgozások elsősorban „osztályharcost” faragtak belőle, bár kora osztályszemlélete nyilván megvolt benne!— által felidézett (1517) „ellenállási passzus” azonban egyértelműen alkotmányossági vívmány, és ez valóban így is működött (1222 óta). (A nemzet fogalma ekkor még —a kornak megfelelő módon— „szűkös” ugyan, de azért a fogalom „tágítása” is hamar bekövetkezik, amikor a török korban a jobbágy is harcra kényszerül, a jogok bővítésének ígéretét is gyakran megkapva, noha aztán újra visszavéve, egészen 1848-ig, amikor ez teljesül; — ám ekkortól másféle furfangok kötik gúzsba, immár „demokratikusan” a nemzet tagjait, tagjainak eme újabb nagy rétegeit…). Alkotmányos szemléletünk tehát él, s komoly oszlopa az ellenállási jog. Túltekintve a belpolitikai jellegű osztálykérdéseken, a nemzet egészére nézve az alkotmány (vagy annak igénye, tehát az identitás) fennáll, legfeljebb nem tudjuk érvényesíteni.

Ám a számos szabadságharcunk mozgatórugója épp a nemzeti (alkotmányos és egyéb, pl. vallási) sérelmek elleni szembeszállás, kezdve Bocskaitól (1606), a Wesselényi-„összeesküvésen” vagy Thököly felvidéki és erdélyi „pünkösdi királyságán” át egészen Rákócziig, amikor a Függetlenségi Nyilatkozatunk ezt ki is mondja (1707). Tekintsünk el a bagatellizáló mesterkedésektől: hogy a spanyol örökösödési háború, meg stb.; azok csak körülményei, sajnos erősen beható, torzító körülményei, de nem meghatározói, nem okai a magyar ellenállásnak. Az oka: csakis a magyar alkotmány védelme. Az uralkodóval (hatalommal) szemben támasztott elvárások kikényszerítése (kísérletei). S most nem tartozik ide az, hogy azok többnyire elbuktak; az már a túlerő, „a hatalmi erőszak” kategóriája, amely érvényesül(het) ugyan, de jogot nem alkot(hat)!

Következő fejezet a XVIII. század vége, amelyet „nemesi ellenállás”, „ébredés kora”, meg „jakobinus összeesküvés” stb. fedőnéven tárgyalnak a különféle politikai alapú történészi iskolák. A nemzet egészében gondolkozva: ismét alkotmányos probléma merül fel (a szó is ekkor keletkezik, a latin kifejezés „lefordításaként”): az öröklött közjogi berendezkedés, a megyerendszer felszámolásának megindítása, a hagyományos jogok (köztük sok kiváltság is) megnyirbálása, idegen közigazgatási nyelv bevezetése (a hazai háttérbeszorításával annak alkalmazása helyett), stb., összefoglalóan idegen jogrend meghonosítása, amellyel szemben ellen kellett állni. Ekkor, így válik végleg „szokássá”, közjogi intézménnyé a jogfolytonosság helyreállításának gyakorlata, s indul meg a tudatos (de legalábbis szándékos) nyelvfejlesztés, tüntető nemzeti divatok (öltözet, színház, irodalom stb.) áramlata, amely végül a „reformkor” nevű igazán ellenállásinak mondható mozgalomba torkollik.

Ebben a korban fogalmazódik meg a hatalom részéről tanúsított intézkedések számára a „reakció” elnevezés is, amelynek törekvéseivel szemben robban ki egyfelől társadalmi, másfelől nemzeti függetlenségi téren a „48-as” forradalom és szabadságharc. A folyamat összetettebb annál, hogy minden kérdését itt megtárgyaljuk, de az alkotmányos jellege kétségbevonhatatlan. Két vonását azonban kiemeljük, az egyik a nemzet fogalmának kiterjesztése, immár minden országlakosra érvényesítve, másrészt a (külföldi érdekű) uralkodóház hatalmával való szembefordulás. Mi más ez, mint az ellenállás jogának gyakorlása? Ezúttal ismét fegyveres úton is, amelyre rákényszerült a nemzet, de a jog terén is. A Habsburg-ház —újabb— trónfosztása (1849) alkotmányunk élő voltának egyik nagy diadala: az uralkodó nem teljesíti a nemzet elvárásait, tehát nem illeti meg a szentkoronával való megkoronázás. A hazaeláruló hatalom nem legitim.

 Nem kívánunk történelemkönyveket pótolni, ezért csak futólagosan tekintjük át a hatalom válaszát a levert szabadságkísérletre. Az események —az ismert megtorlásokon túl— tömény alkotmányválság: a hagyományos magyar történelmi alkotmány (sőt az alaptörvényeket is belevéve) felfüggesztése, külső erőszakos „oktrojált”, „alkotmánynak” csak gúnyosan nevezhető alaptörvény(!), azaz hatalmi (uralkodói) akaratmegnyilvánulás bevezetése, a közigazgatás teljes félretétele, átforgatása, a nemzeti (immár állami!) nyelv kiiktatása, gazdasági megkötések, az ország függetlenségének nyílt megszüntetése (még a látszat fenntartása nélkül is), stb. Mi lehet ilyenkor a nemzet válasza: ellenállás! Ezúttal a fegyvertelen, „szenvedő” módon (passivitas, resistentia passiva), a „tétlenség erejével” (vis inertiae), mai szóval „polgári engedetlenséggel” és bojkottal, és szellemi, lelki belső építkezéssel. Mindezt alkotmányos módon, mert a történelmi alkotmány erre felhatalmazta, mi több felszólította a nemzet, ekkor már teljeskörű tagjait. Valamint jogi úton, mert a mai értelemben vett magyar alkotmányosság lényegét épp a későbbi kiegyezés jogi csatái során fogalmazzák meg: az uralkodói „alaptörvények” helyett a nemzet elvárásait, mint a nemzeti identitás és kultúra eme fontos elemeit. A „reakció” pedig emlegeti a magyar nemzet eme különös „Sonderzug”-ját, „elkülönző vágyát”, amellyel nem kíván beolvadni egy jellemző közös kultúra nélküli, vegyes birodalomba, amelyet később egy saját polgára (alattvalója?) nevez el „a tulajdonságok nélküli emberek” hazájának. Igen, nekünk magyaroknak van egy „különös” közös tulajdonságunk: szeretjük a hazánkat, s benne nyelvünket, a színes hagyományainkat, köztük a minderre alkalmat nyújtó alkotmányunkat. És ez az alkotmány feljogosít minket, ha kell, a hatalmi túllépések elleni ellenállásra is. — A kiegyezés során létrejövő felemás állapotot („hatalmi egység”) és következményeit most ne elemezzük.

Hát bizony, volna még néhány „vihara” történelmünknek, de az „alkotmányosok” közül egy apróbbra térjünk már csak ki. Ama „reakció” az első világháború előtti években is Magyarország függetlenségére tört, de jogi úton. A „dualista” osztrák-magyar monarchiából egy háromtartományos föderációs államot kívánt faragni a hatalmi (uralkodói) jogok túlhangsúlyozásával és az országok alkotmányai közti különbségek „kiegyenlítésével”, mindezt a „fejlődés” és az „európaiság” örve alatt. Ekkor írta meg történelmi hagyományaink védelmére —a majdnem száz hasonló mű között— Timon Ákos, a 67-es közjogi harcok Deák Ferencének tanítványa A Szent Korona elmélete c. tanulmányát, középkori jogfejlődésünk egyik legsikerültebb összefoglalását (1912), amely a korai magyar alkotmányosság lényegét a hatalommegosztás eme sajátos módjában, a birtokképesség sajátos korlátozásában (a szentkorona tulajdonjogában) és az ezeket védő ellenállási jogban látja. A mai osztályharcos kérdésekre és piaci, gyarmati terjeszkedésekre ez a mű „sajnos” (ellentétben sok közgazdasági elmélettel) nem tér ki, azonban, mint mondja, eme alkotmányunk a kor mindenkori színvonalán ugyan, a közjó (bonum commune) megvalósítására törekedett.

Sokan azt képzelik, hogy a történelmi alkotmány (a szentkorona védőszárnya alatt) a „királyságot” akarná visszahozni. Ezek figyelmét hadd hívjuk fel történelmünk több, épp az ellenállásból származó trónfosztására, a főhatalomnak egy-egy —választott!— fejedelemre vagy kormányzóra való átruházására, s arra, hogy országunkat milyen sokszor „köztársaságnak” (értsd: alkotmányban rögzített hatalommegosztású államnak) nevezték, szemben az abszolút hatalmú, nyugati monarchiákkal, amelyek a francia forradalomig kizárólagosan léteztek Európában. A királyok és segítőik pedig mindig a ráhagyás, a belenyugvás során, vagy külső segítséggel telepedtek (vissza) a nyakunkba. A különbség (a lényeg) megint csak a nemzet ellenállási jogában keresendő, amelyet viszont csak a magyar történelmi alkotmány garantált a nemzet tagjai számára. 

De, hogy ne csak egy, az „úri” Magyarországot képviselő szerzővel fejezzük be szemlénket, hadd hivatkozzam egy „haladónak” besorolt (de hazafi!) történelemismerőnk összefoglalására, aki a 48-as harcok részese és a 67-es kiegyezésnek is szemtanúja volt (bár a kapitalista fejlődésünket már nem érte meg, mégis: mintha ma írta volna); Bocsor István pápai jog- és történelemtanár írta Magyarország történelme, különös  tekintettel a jogfejlésre című könyve zárszavaként (1869):

>>E’ volt múltja, ide fejlődött jelene Magyarországnak. És a jövő? --- nem mondjuk a kesergő költővel: „múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény”; mert a lefolyt idők jobbra tanítottak bennünket: de egy hosszas senyvedésben sorvadott, és cselekvőségre csak lábbadozva léphető nemzet jövőjénél a reménynek minden esetre aggállyal vegyültnek kell lennie. A hit embere ez aggály habjai között az  i s t e n i  g o n d v i s e l é s s e l  vigasztalja magát: a költő hevült lelkesültséggel énekli: é l  m é g  a 
m a g y a r o k  I s t e n e ; a történész, a népek életét szabadságfejlődésre építő történész csak úgy tartja biztosnak a jövendőt, ha nyugodtan írhatja rajza zárkövére:     É l   m é g   a   m a g y a r   s z a b a d s á g é r z e t e . <<

Úgy legyen! Éljen a magyar szabadság!

De a mai napra a lecke nekünk van feladva.

2003. október 11.

Vissza az oldal tetejére