Vissza a főoldalra * Történelmi alkotmányunk jogán - tartalomjegyzék
Meglepő a szembesülés a történelmi ténnyel,
hogy Sztálin kívánsága az alkotmány műfajáról ma is olyan mindennapos
tény, mint Sztálin fővárosi díszpolgársága vagy a szovjet megszállókat
dicsőítő emlékmű a főváros kellős közepén, a Szabadság téren, vagy
a főváros belvárosát lassan elborító reklámtenger a kommunista
szoborparkról, vagy a vörös csillagok pulóveren, cégtáblán, szörpön,
mozik drapériáján, csilláron és mindenütt kapható olcsó bizsukon.
Ezzel szemben már egy lyukas nemzeti szín zászlóért előállítanak.
Azonban
fordítsunk figyelmet az elméleti filozófiai alapokra. Lehetséges,
egyáltalán értelmes dolog a történelmi alkotmányról mint aktualitásról
beszélni? Nem logikai képtelenség ez?
Anyanyelvünk
logikáját, gondolkodásunk legfontosabb szimbólumait a mai napig nem használhatjuk
a „hivatalos” közéletben, pedig a magyar alkotmány maradéktalanul
megfelel a klasszikus európai gondolkodási alapoknak. Az alkotmány tiltásával
lényegében a klasszikus európai típusú társadalmi gondolkodást tiltják
Magyarországon.
Ezt
jelzi az alábbi írás is. Szerzője
tomista filozófus, akinek az igazság megragadására és vállalására
törekvés a legfontosabb dolog a világon.
Egy
ismert politikai bulvárlap társulni akart a jelen összeállítás
megjelentetésében, de ezt és a következő írást nem vállalta, mondván
hogy ezek vallási kötődésűek.
Előadás-részlet
a Magyar Alkotmányossági Jószolgálati Testület 2003. július 5-i ülésén
Az alkotmány: a nemzetnek a maga eredetéről, céljáról és a hatalomról megfogalmazott közös tudata, amely a szentkorona-tanban testesül meg, annak szimbólumrendszerében mutatkozik meg, tehát elsődlegesebb, mint az alaptörvény.
Előadásunk célja az ilyen értelemben felfogott alkotmány és a természetjog viszonyának tisztázása.
Mivel a jog alapja a törvény,
éspedig mindenekelőtt a természettörvény (lex
naturalis), ezért legelőbb ennek mivoltát és sajátosságait (tulajdonságait)
kell definiálni. (Mindezzel kapcsolatban vö. Summa theologiae, I-II, q
93-q 94 .)
A természettörvény Aquinói Szent Tamás meghatározása szerint: „lex naturalis est participatio legis aeternae in rationali creatura” (a természettörvény az örök törvényből való részesedés az értelmes teremtményben). Az ilyen értelemben felfogott természettörvény különbözik attól a természettörvénytől, amely a természettudományok tárgyát képezi. Mindkettő végső létalapja Isten (törvény nem lehetséges törvényhozó nélkül). Ezért a természettörvény (és a természetjog) fogalma és léte összefügg isten létének kérdésével. Ezért a kétféle értelemben felfogott természettörvény közötti különbség tisztázása előtt röviden érintenünk kell Isten létének kérdését.
Isten létének bizonyítására alkalmatlanok a természettudományos érvek. Egyedül metafizikai módszerrel lehet ezt a kérdést megközelíteni.
Szent Tamás öt úton bizonyítja isten létét (Summa theologiae, I., q2, a 3). Ezek közül a harmadik út röviden:
A tapasztalat szerint vannak a világban esetleges lények (vagyis olyanok, amelyek képesek létezni és nem létezni). Az esetleges lények lényege és léte reálisan különbözik. Ámde lehetetlen, hogy csak olyan lények létezzenek, amelyek lényege és léte különbözik, mert akkor nincs elegendő alapja (ratio sufficiens-e) annak, hogy egyáltalán valami van. Kell tehát lennie szükségszerű lénynek is, amelynek az a lényege, hogy létezik. Ezt nevezzük Istennek.
Ebből az érvből Isten összes tulajdonságai is levezethetők, mert az a lény, amelynek az a lényege, hogy létezik (vagyis, amelynek léte önmagában subsistál), minden valódi tökéletességet magában foglal, mert tiszta actus, minden potentialitas nélkül.
Isten tulajdonságaiból előadásunk tárgya szempontjából az a lényeges, hogy:
a) végtelenül értelmes,
b) mindenható,
c) változhatatlan.
Ad a.) Isten nem azonos az energiával, mint olyannal (ahogy egyes panteisták vélik). Az energia mennyiségileg mérhető, tehát potentialitást tartalmaz. Isten potentia nélküli, mennyiség nélküli lény.
A transzcendens, világtól különböző Isten törvényekkel igazgatja az általa létrehozott világot: az élettelen lényekét fizikai törvényekkel, a növényeket és állatokat biológiai törvényekkel is, és az eszes embert erkölcsi törvényekkel is (mert minden lényt a maga természete szerint igazgat).
Ebből megállapítható a kétféle
értelemben vett természettörvény közötti különbség:
Az ember alatti világban érvényesülő természettörvénynek (ami a természettudomány tárgya), Isten a létrehozó oka (causa efficiense), az ember világában érvényesülő lex naturalisnak Isten a mintaoka (causa exemplarisa), és ez az erkölcstudomány tárgya. Az ember alatti világban érvényesülő természettörvény meghatározza, hogy milyenek a dolgok, az ember világára vonatkozó lex naturalia azt határozza meg, hogy milyeneknek kell lenniük az emberi cselekedeteknek, hogy az ember elérje végső célját.
Ad b.) Az ember alatti
világban isten érvényesíti az általa elgondolt törvényt
(mindenható). Az embert szabadnak teremtette, ezért ennek a lex
naturalisnak érvényesülése az emberi szabad akarattól függ.
Ad c.) Isten nem változhat,
mert a változás átmenet potentiából actusba, és Isten
tiszta actus. Ennek folytán a lex naturalis is változhatatlan.
Ez nagy horderejű igazság: elvetendő az erkölcsi
relativizmus, és elvetendő a szituációs etika (az erkölcsi törvénynek a lex
naturalisnak egyetemes változatlan érvényét nem befolyásolja, hogy az
alkalmazása a körülményektől is függ).
A lex naturalis az ember vonatkozásában legáltalánosabb értelemben azt jelenti, hogy az embernek a létviszonyoknak megfelelően kell cselekednie, mert csak ekkor cselekszik „secundum rationem”, csak így érheti el végső célját.
A létviszonyok a dolgok
mivoltát,
eredetét és
célját jelentik.
A létviszonyoknak megfelelő cselekvés olyan tevékenységet jelent, amely megfelel az illető lény (jelen esetben az ember) mivoltának (értelmes és érzékekkel rendelkező jellegének), eredetének (annak, hogy az ember teremtmény tehát isten alárendeltje) és céljának (vagyis annak, hogy az ember Isten minél teljesebb megismerésére van rendelve).
Mivel az alkotmány a
nemzetnek a maga eredetéről, céljáról és a hatalom mivoltáról alkotott közös
tudata, nyilvánvaló, hogy az alkotmány szerinti cselekvést, vagyis az alkotmányosságot
a lex naturalis szabályozza, vagyis az alkotmányosságnak a ius naturale-ban
van meg a végső alapja.
Mivel a lex naturalis változhatatlan, az is következik, hogy az alkotmány lényege is változhatatlan, csak koronként a körülményekhez kell alkalmazni. Ez az alkalmazás azonban már nem az alkotmány lényegét változtatja meg, hanem az alaptörvényt módosítja, és az azon alapuló tételes törvényeket (leges positivae).
A tételes törvények úgy viszonyulnak az alkotmányhoz, mint a lex positivák a lex naturalishoz, vagy úgy, mint egy tudomány obiectum materiale-ja (anyagi tárgya) viszonyul az uralkodó szempontjához (obiectum formale quo). Az alkotmány ugyanis mintegy uralkodó szempont, amelynek fényében kell értékelni az összes tételes törvények helyességét. Az alkotmány minden esetben legalább negatív norma, amely ellentmondó tételes törvényt nem tűr meg, de sok esetben pozitív norma is, mert sok esetben levezethetők belőle a pozitív törvények, mint univerzáléból a partikuláris szabály.
A ius
naturale biztosítja, garantálja az önfenntartáshoz való jogot: ez
az elsődleges hatásai közé tartozik. Az önfenntartás a puszta léten és
életen kívül a saját jelleg fenntartását is jelenti. Ezt alátámasztja
az a metafizikai igazság, amely szerint minden lény annyiban tökéletes,
amennyiben megőrzi specifikus jellegét. Ámde a magyar nemzet a specifikus
jellegének megőrzését az alkotmány és a
szentkorona-tan biztosítja. Tehát az alkotmányunkhoz és a
szentkorona-tanhoz való ragaszkodásunknak természetjogi alapjai vannak.
A
majdan helyreállítandó kétkamarás országgyűlés felsőházának
1eghelyénvalóbb feladata elsődlegesen a tételes törvények természetjogi
alapjai feletti őrködés, szemben az alsóházzal,
amely tételes törvények alkotója.
A lex
naturalis-t és a ius naturale-t a skolasztikán kívüli gondolkodók
általában tagadják, vagy negligálják. Ez az ellenállás végső soron arra
vezethető vissza, hogy csak a szaktudományok induktív bizonyítási módszerének
érvényességében bíznak, és elutasítják a metafizikai deduktív
bizonyítást. Ezért célszerű az indukció és dedukció bizonyító erejének
vizsgálata.
a.) elvileg az indukció kétféle lehet: teljes és nem-teljes indukció. (Teljes indukció esetén minden részleges eset megvizsgálása után következtetünk az egyetemes érvényű igazságra, nem teljes indukció esetén a következtetés levonása előtt nem vizsgálunk meg minden esetet.) A nem teljes indukció elvileg szintén kétféle lehet:
aa.) nem teljes, de elégséges indukció, és
bb.) nem teljes és nem elégséges indukció.
Az aa.) eset akkor állna fenn, ha a megvizsgált részleges esetek a dolog lényegéből szükségszerűen folyó sajátosságot tárnának fel, mert akkor biztos lenne, hogy az illető sajátosság a meg nem vizsgált esetekben is jelen van.
A valóságos helyzet azonban az, hogy:
1.) a szaktudományok egyetlen teljes indukciót sem képesek elvégezni, mert ahhoz minden múlt, jelen és jövő esetet is meg kellene vizsgálniuk, márpedig ez utóbbi követelmény megvalósítása elvileg lehetetlen.
2.) a szaktudományok a nem teljes, de elégséges indukció elvégzésére is képtelenek.
Bizonyítás: ahhoz, hogy egy adott dolgon ilyen indukciót elvégezzünk, az szükséges, hogy megváltoztassuk az adott dolog egész környezetét, mert csak akkor biztos, hogy egy jelenség az illető dolog lényegéből folyik, és nem a külső körülményeiből, ha a megváltozott körülmények között is tapasztalható a kérdéses jelenség. Ahhoz azonban, hogy az illető körülmények közül akárcsak egyet is megváltoztassunk, az szükséges, hogy előzetesen megismerjük annak a külső tényezőnek a mivoltát (mert csakis azt lehet megváltoztatni, amit előzetesen ismerünk). Ámde az illető külső tényező ismeretéhez induktív alapon szintén meg kell ismernünk és meg kell változtatnunk annak a környezetét. Viszont ez utóbbi környezetének egyik eleme az eredetileg ismeretlennek feltételezett test. Ezért szaktudományos módszerrel egyetlen nem teljes, de elégséges indukció sem végezhető el.
b.) Ezzel szemben: a dedukció elvileg abszolút bizonyossággal igazolható az ellenmondás elvére való visszavezetés által, ami az igazság végső kritériuma.
Következmények:
α) Egyetlen olyan tételt nem képes megcáfolni egyetlen szaktudomány sem, amit a metafizika dedukcióval igazol.
β) Egyetlen olyan szaktudományos hipotézis sem állítható fel, ami ellentmond valamely dedukcióval igazolt metafizikai tételnek.
γ) A metafizikának nem kell koronként újra fogalmazni a tételeit: a metafizika képes örök igazságok megragadására, ezért méltán nevezhető „philosophia perennis”-nek.
δ) A metafizika és a szaktudományok közötti ellentét mindig csak látszólagos: félreértésből származik (nincs duplex veritas, azaz kétféle igazság).
ε) A természetjogot és annak alkotmányjogi következményeit nem lehet elvetni szaktudományos alapon.
***
Az alkotmányosság helyreállításához feltétlenül ragaszkodnunk kell. Lehet, hogy ma a mi tanításunk csak pislogó mécses a sötétben, de egykor kell, hogy a nemzetet elárasztó fényözön legyen!
S ekkor Magyarországon a
pokol kapui sem vesznek erőt! Úgy legyen!
***