Vissza a főoldalra * Vissza a "Drábik" előlaphoz

Drábik János: Az állam felett álló jog

Első rész

Az államot kötelező "JOG" és az állam akaratát kifejező "jog" 

            A társadalmi rend megfelelő működése nem csupán annak köszönhető, hogy átgondolt és megtervezett, hanem annak, hogy az egyes egyének meghatározott szabályok, eljárásmódok keretei között cselekednek. A betartott szabályok lehetővé teszik, hogy bizonyos magatartást mások tekintetében elvárjunk, és azzal számolhassunk. Az így működő társadalom egyes csoportok részére biztosítja a növekedést, másokat korlátoz ebben. Ezért ezek a szabályok nem valamiféle királyok vagy vezérek, kormányok és törvényhozók által hozott önkényes parancsok, hanem hosszú fejlődési folyamat eredményei. Ezeknek az általános szabályoknak a kutatásával foglalkozik az állam-és jogelmélet. A liberális szemlélet szerint ezek a szabályok már korábban is léteztek azt megelőzően, hogy megpróbálták őket írásban rögzíteni. Ezt a jogot lényegében felfedezték, nem pedig megalkották. Még az olyan klasszikus törvénykönyvek, mint az athéni Szólon-é, vagy a babiloni Hamurabbi-é sem létrehozták az új jogszabályokat, hanem csupán megpróbálták kifejezni, összefoglalni az általánosan elfogadott szabályokat. Vagyis azokat a szabályokat, amelyek a társadalom, az állam és a királyok felett is álltak.

            Amikor megszületett a szabad ember fogalma, akkor a szabadnak tekinthető emberek követték ezeket az általános szabályokat, és önmaguk vállalták magatartásuk megváltoztatását bizonyos fokig e szabályok, és e szabályok betartásából származó előnyök érdekében. Az így kialakuló jog egyaránt érvényes mindenkire, és elvileg nem tesz különbséget ember és ember között semmilyen alapon. Széleskörű konszenzuson nyugszik, amelynek alapja a jóról és a rosszról tartott általánosan kimondott vélemény, nem pedig valamiféle felettünk uralkodó közös akarat, amely arra kényszerít minket, hogy bizonyos magatartást tanúsítsunk. A kívánt társadalmi következményekhez azonban tekintélyre van szükség, amely gondoskodik arról, hogy a kívánt eredmény előálljon.

            A jog uralma tehát nem királyok, fejedelmek, hercegek vagy diktátorok - azaz az államhatalom alkotása -, hanem sokkal inkább a jogalkalmazó bírák felfedezése. Ezt megerősítette az általános jogi fejlődés, amely kikristályosította, és a gyakorlatban kidolgozta azokat a szabályokat, amelyek megkönnyítik, harmonikussá teszik az emberek társadalmi együttélését. A viták, nézeteltérések természetesen az élet velejárói, mert különböző emberek különféleképpen értelmezhetik az adott szabályok alkalmazását. Azonos szabály különböző esetekre alkalmazása konfliktusokkal járhat. De maguk a szabályok is összeütközésekbe kerülhetnek egymással. Ez olyan bírói gyakorlatot és ítélő-értékelő képességet igényel, amely biztosítani tudja, hogy hasonló esetekben hasonló elbírálásra kerüljön sor.

            A bírónak tehát az a célja, hogy megőrizze a rendet, nem pedig az, hogy a társadalom erőforrásait bizonyos különleges cél irányába terelje. Így az igazságosság, vagy igazságszolgáltatás szabályai tájékoztatják az egyént, hogyan cselekedjék, hogyan szolgálja tetteivel mások és a saját érdekeit, vagyis a közjót. A bírónak tehát az egyedüli feladata meghatározni, kifejezni és finomítani az igazságosság szabályait, amelyek elősegítik a társadalmi rend szilárd fennmaradását.

Ezek tehát a nem állam által megalkotott, hanem a társadalmi együttélés által felfedezett és az állam felett álló alapvető szabályok. Az állam által alkotott jogszabályok csupán a hatalmi helyzetben lévő embercsoportok akaratát fejezik ki. Amikor létrejöttek a mai értelemben vett modern államok, parlamentek és kormányok, akkor az állam felett álló, és az állam által alkotott jogszabályok kezdtek összekeveredni. Azt, hogy egy kormány miként használja fel egy ország, egy nemzet erőforrásait, miként igazgatja és osztja el azokat, nem általános jogelvek szabályozzák. Az állam törvényhozó és kormányzati szervei által megalkotott jogszabályok zöme ebbe a körbe tartozik. Az ilyen állami akaratot képező jogszabályok azonban rendszerint nemcsak az állami és kormányzati alkalmazottakra vonatkoznak, hanem minden állampolgárt érinthetnek. (Ilyen, pl. az adókivetés és beszedés.)

A társadalmi igazságosságot kifejező általános szabályok és az állami akarat érvényesítését szolgáló jogszabályok összekeveredtek, és eltűnt az a lényegbevágó különbség, hogy a társadalmi fejlődés nyomán kikristályosodott általános szabályok az állam felett állnak, az államot kötelezik és az állam sem változtathatja meg őket az állam akaratát, a kormányzati döntéseket kifejező előírásokhoz hasonlóan. Ma ott tartunk, hogy a törvényhozó-testületek, a parlamentek egyformán hoznak olyan ún. törvényeket, amelyek az állam felett álló, és az állam által sem megváltoztatható jogokra vonatkoznak, és olyan jogszabályokat, amelyek csupán az állam és a kormány akaratát fejezik ki, és amelyekben az állam az állampolgárait kötelezi és nem önmagát. Pedig még a nyelv is élesen különbséget tesz a JOG és az állam akaratát képviselő jogszabály, a törvény és rendelet között.

A nagybetűs JOG olaszul Diritto, franciául Droit, spanyolul Derecho, portugálul Diretto, angolul Right, németül Recht, oroszul Pravo. - Az állam akaratát kifejező törvény olaszul legge, franciául loi, spanyolul ley, portugálul lei, angolul law, németül Gesetz, oroszul zakon. Sajnos a magyar nyelv nem tesz ilyen éles minőségbeli megkülönböztetést az államot kötelező - az állam felett álló - JOG és az állami kormányzati akaratot kifejező törvények és rendeletek között. Ez a zavar Magyarországon is hozzájárult ahhoz, hogy az állam hatalma túlságosan rátelepedett a társadalomra és a kormány és a közigazgatás gyakran önkényes akarata jogszabályi formát öltve ugyanolyan tiszteletben részesülő törvénnyé vált, mint az állam felett álló igazi jog, a nagybetűs JOG. Ez a körülmény a partikuláris érdekcsoportok gyakorta változó akaratának olyan jogi státust adott, amely kizárólag az általános emberi érdeket kifejező JOG-nak jár ki. Ugyanakkor azt a félrevezető látszatot kelti, hogy egy választott testület olyan legitim felhatalmazással bír, amely a felette álló általános emberi szükségleteket, érdekeket és értékeket kifejező JOG-ot is megváltoztathatja. Ez végül ahhoz a téves hiedelemhez vezetett, hogy a társadalom - és azok az alapvető szabályok, amelyek lehetővé teszik annak a működését - tetszés szerint manipulálhatók, elég megválasztani egy országgyűlést és az máris elfogadhat egy új Alkotmányt. Ez ahhoz hasonlítható, mintha elégséges lenne, hogy a Duna-menti országok parlamentjei jogszabályban kimondják: a Duna mától kezdve fordítva folyjék, a Fekete tengerből a Fekete erdőbe.

A marxista utópiát ma felváltotta a kamatkapitalista utópia, amely szerint a világ csak a magán-pénzgazdaság globális rendszerében, egy központi kormányzat alatt létezhet, amelyben nincs többé helye és szerepe a nemzetállamoknak. Ha egy ország törvényhozói idáig eljutnak - és anélkül, hogy bizonyítani tudnák - azt állítják, hogy Magyarország számára az előnyös, ha lemond saját alkotmányáról, ha feladja jogszabály-alkotási önállóságát és szuverenitását, akkor az önkényes döntések folyamata már alig megállítható. Először is tudnunk kell, hogy a most tervezett alkotmány-módosítás egy olyan Európai Unióba tereli be Magyarországot, amely Európai Unió felszámolja az önálló magyar államot, annak függetlenségét és szuverenitását. Ennek legfőbb bizonyítéka az, hogy az Európai Unió 180.000 ezer oldalnyi joganyagában egy sor sincs arról, hogy miként lehet egy belépő országnak e nemzetek feletti államalakulatból kilépni. Ha pedig nem lehet kilépni az azt jelenti, hogy Magyarország végleg lemond önálló állami létéről, saját alkotmányáról és jogszabály-alkotási jogairól. De nemcsak kilépni nem lehet az EU-ból, de kizárni sem lehet egyetlen belépett tagállamot sem. Ez jelzi, hogy erősen demokrácia-deficites, bürokrata kolosszussá vált államok feletti szerveződéssel van dolgunk. Ez lépett az önrendelkezésüket megtartó szabad államok önkéntes társulása helyébe. Az eredeti közös piac szociális piacgazdasággal rendelkező államok önkéntes társulása volt azért, hogy bizonyos funkciókat együttesen hatékonyabban láthassanak el. Ma már ez a múlté. A jelenlegi túlcentralizált, elbürokratizálódott EU jobban hasonlít az egykori Szovjetunióra, mint a korábbi Közös Piacra.

A magyar alkotmány szerepét betöltő alaptörvény kevert jogszabály. Benne megtalálhatók az állam felett álló JOG-ok, amelyeket semmilyen országgyűlés, semmilyen összetételben nem változtathat meg, ugyanakkor ennek az alaptörvénynek számos rendelkezése állami akaratot fogalmaz meg, amelyben az állam kötelezi állampolgárait és alattvalóit. Ezek elvileg megváltoztathatóak lennének. Magyarországnak volt igazi, a nemzet egésze felett álló történelmi alkotmánya, amelyet a magyar nemzet évszázadok alatt fejlesztett ki, és amely magába foglalta nemcsak a magyar közjogi hagyományt, de a Szent Korona által szimbolizált alapvető jogokat is. Ennek a történelmi alkotmánynak a folytonossága Magyarország 1944. március 17-i német  megszállásával megszakadt és 1945 utáni szovjet megszállásával folytatódott. 1989-ben és 1990-ben a jelenlegi ún. alaptörvény megfogalmazásával, annak Országgyűlés általi szentesítésével, a történelmi alkotmány folyamatossága nem lett helyreállítva. A jelenlegi alaptörvény nem igazi alkotmány. Ez elsősorban önjelölt csoportok képviselői által hevenyészve megfogalmazott szöveg, amelyet ugyan jóváhagyott az első demokratikusan megválasztott Országgyűlés, de ettől ez megmaradt csupán állami akaratot kifejező jogszabálynak, és nem lett belőle a társadalom és az állam felett álló valódi Alkotmány.

A történelmi alkotmányok mellett, különösen a 1789-es franciaországi változásokat követően számos országban írott alkotmányok, helyesebben alaptörvények léptek életbe. Az így létrejött alkotmányos kormányok elősegítették a hatalom önkényes gyakorlásának a korlátozását. Ez a fajta alkotmányos kormányzás nemcsak a kormányok tevékenységét korlátozza, de a törvényhozó szervek tevékenységét is a magasabb rendű alaptörvény korlátozása alá helyezi. Ezek az írott alkotmányok bevezették az államhatalmi ágak elválasztását, és a törvényhozó szervek megkülönböztetését a végrehajtó szervektől, valamint az igazságszolgáltatási vagy bírói hatóságoktól. A lényeg azonban nem az államhatalmi ágak szétválasztása, hanem az államhatalom korlátozása. Az állam felett álló és csak isteni eredetű - vagy természeti törvényszerűségekből levezethető - és csak évszázadok során az emberi együttélés szükségszerűségeiből levont alapvető jogok többet jelentenek, mint egy alaptörvény. Ez a JOG-nak az uralmát jelenti, ami magában foglalja azt a követelményt, hogy a kormányzati hatalmat csak ezzel az államok felett álló JOGOKNAK megfelelően, azokkal összhangban lehet gyakorolni. Ezek az állam felett álló, isteni eredetű, vagy természeti törvényekből fakadó jogok írják elő, hogy minden egyes embert egyenlőnek kell tekinteni, és egyenlő módon kell bánni vele. Ez követeli meg, hogy olyan bírók gyakorolják az igazságszolgáltatást, akik függetlenek a politikai hatalomtól. Ugyanezek a JOGOK írják elő azt is, hogy az államnak tiszteletben kell tartania az egyes egyén tulajdonát és személyi szabadságát, és az államhatalom csak e JOGOK betartását és védelmét szolgálhatja.

A végrehajtó hatalom azért választandó el a törvényhozó hatalomtól, hogy ne ugyanaz az államhatalmi ág érvényesítse a törvényeket, amely államhatalmi ág a törvényeket meghozza. A jogtörténet tanulsága szerint az írott alkotmányok elősegítették ennek az államok felett álló JOG-nak az uralmát, amely az angolszász országokban a „rule of law” követelményrendszerében vált az állami és társadalmi élet meghatározójává.

A neoliberális eszmerendszer egyik kiemelkedő képviselője, Friedrich Hayek, úgy véli, hogy a jog uralmának az eróziója ellen szükség van az államhatalom két teljesen különböző összetételű ágazatára, amely hatáskörileg is szét van választva, és különböző ügyekben hoz döntéseket. Az egyik testület feladata lenne a társadalmi igazságosság szabályainak a megállapítása, valamint olyan általános és alapvető szabályok vonatkozásában a döntés, amelyek célja a társadalmi rend egészének a megőrzése, nem pedig konkrét és specifikus célok megvalósítása. Friedrich Hayek véleménye szerint egy másik testület, a kormányzati és a közigazgatási feladatokat intézné. Ennek konkrét funkciói nem lennének taxatíve meghatározva, de az állami kényszerítő-eszközöket csak korlátozottan vehetné igénybe, még pedig a jog uralma által lefektetett szabályrendszer keretein belül.

A törvényhozó testületnek Hayek olyan nagy függetlenséget kíván adni, amekkora csak lehetséges, és egyedül ez a testület lenne illetékes a társadalmi igazságosság és az igazságos magatartás szabályainak a meghatározásában. Ebben a testületben a pártoknak a részvétele nem kívánatos, mivel nem partikuláris érdekek érvényesítéséről lenne szó, hanem az egész társadalom és az állam felett álló igazságosság alapvető – univerzális - követelményeinek az érvényesítéséről. Hayek úgy véli, hogy ennek a különleges testületnek a függetlenségét úgy lehetne biztosítani, hogy tagjait hosszú időre választanák meg és megbízatásuk lejártával nem lehetne őket újraválasztani. Ugyanakkor továbbra is fontos maradna a szerepük, mint laikus bíráknak, akik tekintélyes tiszteletbeli pozíciókat töltenek be. Hivatali idejük alatt ezért párt-semlegesnek kell maradniuk, egyik párt sem szólhatna bele magatartásukba és döntéseikbe. További feltétel még, hogy olyan anyagi javadalmazásban részesüljenek, amely anyagilag is független helyzetet biztosít számukra, és megóvja őket a hatalmas pénzvagyonnal rendelkező pénzügyi-korporációs elit financiális túlsúlyától.

Friedrich Hayek azt is hangsúlyozza, hogy e testület választott tagjainak köztiszteletben álló személyeknek kell lenniük, akik adekvátan tükrözik a társadalom uralkodó nézeteit arról, hogy mi helyes és mi rossz, mi igazságos és mi igazságtalan. Érdekes Hayeknek az az ajánlása, hogy ezeket azonos korosztály tagjai által kellene kiválasztani és megbízni, mondjuk a 45 éves nemzedék választana sorai közül egy 45 éves személyt egyszer az életében és ez mondjuk 15 évig teljesítene közszolgálatot. Ennek következtében ez a férfiakból és nőkből álló testület 45-től 60 éves korig terjedő személyekből állna, akiknek az 1/15-öt részét minden évben újakkal váltanák fel. Így a testület már korösszetételénél fogva is a lakosság legtapasztaltabb és legérettebb részét képviselné, amelyek azonban még szellemi és testi erejük teljes birtokában vannak. Mint már utaltunk rá, mentesek lennének a politikai pártoktól és a társadalom egyes rétegeinek a partikuláris érdekeitől. Hayek úgy véli, hogy a kortársak által gyakorolt ilyen választási rendszer a legsikeresebb és legtehetségesebb embereket választaná ki, és a politikai elmélet által kidolgozott ideális helyzethez ez állna legközelebb. Hayek szerint ez tenné először lehetővé a történelemben a hatalmi ágazatok valódi szétválasztását, a jog uralmának a biztosítását az államhatalom és a kormányzat felett és olyan magas szintű jogrendszer létrehozását, amely elősegíti a társadalom optimális működését.

A kormányzati hatalmi ágazat gyűlése a törvényhozó gyűlés által lefektetett társadalmi igazságossági szabályok keretei között működne. E korlátok között azonban a kormányzati gyűlés teljes ellenőrzést gyakorolna a kormányzati apparátus és a közigazgatás felett, és ez hozná meg a konkrét döntéseket az anyagi, a természeti, a pénzügyi és a humán erőforrások felhasználására. Friedrich Hayek külön kitér az adózás kérdéskörére. Az adóztatás kényszertevékenység és ezért az adózás általános szabályait nem a kormányzati, hanem a törvényhozó testületnek kell meghatároznia. De már a konkrétan kivetett adó mértéke a kormányzati testület hatáskörébe tartozna. A kormányzati és közigazgatási tevékenység költségeit ennek a kormányzati testületnek kell biztosítania. Meg kell akadályozni, hogy a társadalom egyes érdekcsoportjai olyan adókat tudjanak kikényszeríteni, amelyek terheit viszont a társadalom más csoportjai viselnék. Egy ilyenfajta megoldás biztosíthatná a társadalom többsége által közjónak ítélt feladatok finanszírozását. Ugyanakkor – véli Hayek – nem tenné lehetővé, hogy a piac által megtermelt jövedelem egy partikuláris érdekcsoport hasznát szolgálja. Vagyis minden egyénnek a saját teljesítményével hozzá kellene járulnia a társadalom szükségleteihez, a többi emberhez pedig az általános szabályok szerint kellene viszonyulniuk.

Friedrich Hayek fontosnak tartja az alkotmánybíróság működését is. Noha a két különböző hatalmi ágazathoz tartozó szabályalkotó testület megkülönböztetése és szétválasztása világos, ennek ellenére a gyakorlatban mindig előfordulhatnak átfedések, súrlódások, nehézségek, amelyek méltányos megoldásához és az ellentétek feloldásához speciális bíráságokra van szükség. Az egyik legvalószínűbb ilyen konfliktus a két különböző szabályalkotó testület hatásköri összeütközéséből származhat. Ezeknek a feloldása magasan kvalifikált bírókat igényel, akik számára előnyös lenne, ha korábban a két említett szabályalkotó testület tagjaiként működtek.

Hayek értelmezésében az alkotmány rendkívül fontos és érdekes eszköz. Az alkotmány feladata, hogy elossza és korlátozza a hatalmat, de azt már kerülnie kell, hogy konkrétan előírja, miként kell ezeket az elosztott hatalmi jogosultságokat felhasználni. Az alkotmány csak azokat az általános és kikényszeríthető magatartási szabályokat tartalmazza, amelyekre azért van szükség, hogy a törvényhozó testületek annak keretei között tevékenykedhessenek. Így például az alkotmány meghatározná annak az élettérnek a terjedelmét, amelyen belül az egyén saját maga szabályozhatja más hatalmi ágazatok beavatkozása nélkül a saját életét és tevékenységét.

            Az államok felett álló jog és a szabad társadalom

Napjainak közgondolkodásában a jog mibenléte és egy jogi rendszer célja meglehetősen homályos. Friedrich Hayek, aki ezzel a kérdéssel behatóan foglalkozott, megállapította, hogy az igazságossági alapelvek, amelyek a modern jogban érvényesülnek, olyan szabályokból fejlődtek ki, amelyek hosszú időszakon át irányították a különböző társadalmakat és elősegítették érvényesülésükkel a társadalmi együttélést. Ha megértjük a természetét, és e szabályrendszerek fejlődését, akkor jobban megérthetjük, hogy mi is valójában a jog és mi az, amit megvalósítani igyekszik.

A homály és a zavar egyik forrása napjainkban, hogy úgy véljük, minden olyan szabály és rendelkezés, amelyet egy választott testület elfogad az egyformán jognak minősül. Ezért Hayek, ahogyan arra már írásunk elején is utaltunk, hangsúlyt fektet arra, hogy precízen különböztessük meg az ugyanazzal a szóval megjelölt két különböző minőségű szabály-együttest. A legközismertebb jognak nevezett szabály-együttes olyan törvényekből, rendeletekből és más jogszabályokból áll, amelyeket választott testületek, hatóságok fogadtak el, de amelyeknek a többsége közigazgatási és szervezési szabály. Az a feladatuk, hogy biztosítsák a kormányzati tevékenység és a közigazgatási gépezet működtetését, előírják a köztisztviselőknek, hogy milyen ügyekben milyen döntéseket hozzanak, továbbá kitűzik a közpénzek felhasználásának a céljait és elosztják ezeket a közpénzeket.

Egy kollektivista közgazdaságban valamennyi jogszabály ebbe a jogi típusba sorolható. A kollektivista kormányzat arra törekszik, hogy meghatározott társadalmi és gazdasági eredményt érjen el, és ezek megvalósítására konkrét terveket dolgoz ki. Ezeknek a terveknek a végrehajtására jogszabályi formába öltöztetett parancsokat ad polgárainak és így tereli őket az általa megkívánt magatartás irányába. Egy ilyen társadalom nem az állam és a társadalom felett álló általános szabályok szerint működik, hanem a hatalmat gyakorló elitek, hatóságok diktátuma ölt jogszabályi formát, amely rendszerint önkényes és nem kezeli egyformán az adott társadalom tagjait és az adott állam polgárait.

Egy szabad társadalomnak a joga nem a társadalom felett uralkodó hatóságok parancsait, hanem a társadalmat alkotó szabad polgárok által elfogadott általános magatartási szabályokat tartalmazza, továbbá azt, hogy az adott társadalom tagjainak a többsége mit tart igazságosnak vagy igazságtalannak. Az így előálló általános szabályok rendszere az, amiből a valódi jog, a nagybetűs jog kifejlődik, megtapasztalható és jogi terminusokban megfogalmazható. Vagyis nem az állam és a kormány parancsai alkotják a jogszabályokat, hanem a valódi jogot a társadalmi gyakorlat alkotja meg és az a társadalom tagjainak az általánosan elfogadott magatartásából vonható ki és fogalmazható meg.

Friedrich Hayek a történelmi fejlődéssel illusztrálja fentebb összefoglalt nézeteit. Megfigyelhetjük – írja -, hogy a jog miként fejlődött a történelem előtti időktől fogva. Kezdeti fejlődésének első ezer évében az ember valószínűleg kis törzsi csoportokban élt. E közösség feje két fontos funkciót látott el. Az egyik volt a parancsok kiadása arról, hogy a csoport milyen tevékenységet folytasson és, hogy ezeket milyen módon valósítsa meg. A másik feladata az volt, hogy igazságot tegyen a csoport tagjai között keletkezett vitákban. Ez a tevékenység az, amely végül is az igazságosság és a méltányosság elveinek a fokozatos megértéséhez elvezetett, s amikor már le is írták őket, akkor jogszabályok lettek belőlük.

 A közösség vezetőjének – például a törzsfőnöknek, vagy a királynak – gondoskodnia kellett az általános magatartási szabályok betartásáról. Bizonyos cselekedetek elvégzése tabunak számított. Voltak olyan előírások, amelyek szabályozták, hogy az emberek egyik csoportja hogyan bánhat az emberek másik csoportjával az adott közösségen belül. Ezek olyan alapvető szabályok voltak, amelyeket a törzsfőnök vagy a király nem változtathatott meg. Ellenkezőleg ezeket a szabályokat úgy tekintették, mint amelyek adottak a sorstól, az istenektől vagy a természettől és ezért a nekik való engedelmesség természetes és nyilvánvaló. A közösség vezetőinek valójában az volt a feladata, hogy ezeket az általános szabályokat a közösség tagjainak megtanítsa és velük ezeket a szabályokat betartassa.

Ahogy a társadalom növekedett, egyre kevésbé a konkrét parancsok szerint, és egyre inkább az általános szabályok alapján működött. A közösség vezetőjének ez a jogi funkciója, úgy is mondhatnánk: joghatósága, egyre növekedett. Amikor vitás ügyek keletkeztek, akkor azokat ezen általános szabályok szerint oldották meg. Ahhoz, hogy ezeket a döntéseket alátámasszák, szükségessé vált ezeknek az alapvető szabályoknak az írásba foglalása. Ezeknek a szabályoknak a szavakban történő megfogalmazása és írásba foglalása nem azt a célt szolgálta, hogy új szabályokat találjanak ki, hanem feladatuk az volt, hogy a meglévő szabályokat miként alkalmazzák a gyakorlatban előforduló nehéz esetekben. Ez többek között azzal járt, hogy amikor újabb és újabb nehéz esetek merültek fel, ezeket a szabályokat pontosítva újra kellett fogalmazni. A mai napig ez az egyik módja annak, hogy kikristályosítsuk, és szavakban megfogalmazzuk azt, amit igazságérzetünk helyesnek vagy helytelennek ítél. Éppen ezért az egykori nemzetségvezetőknek és a mai bíráknak nem az a feladatuk, hogy új jogot kreáljanak, hanem az, hogy felfedezzék, pontosítsák és alkalmazzák azt, amit az igazságosságra vonatkozó szabályok, a gyakorlati együttélés során kialakítottak. Ebben az értelemben ezek a jogok függetlenek ezektől a nemzetségi vezetőktől, vagy a mai kormányzatoktól és a mai igazságszolgáltatási rendszerek bíráitól. Az úgynevezett precedensjog szerint működő jogrendszerekben a bíró ilyen jogi háttérrel dönt el ügyeket, és alkalmazza azokat a szabályokat, amelyeknek rendkívül fontos társadalmi funkciójuk van. A bíró nem javasolhat önkényesen jogi megoldásokat, mert a jogalkalmazás és jogalkotás együttes folyamatában neki figyelembe kell vennie a már létező szabályokat, már eldöntött ügyeket és azokkal összhangban kell meghoznia döntését.

Ha tehát ezek szerint az elvek szerint elválasztjuk a valódi jogot az állami parancsoktól, amelyeket a kormányzó hatóságok önkényesen adhatnak ki, akkor azt is megérthetjük, hogy miért tartotta oly fontosnak Friedrich Hayek a minimumra szorítani a kényszer alkalmazását. Miután egyedül az állam és a kormány rendelkezik a kényszerítés és az erőszak alkalmazás monopóliumával, ezért rendkívül fontos, hogy ezt a hatalmat ne lehessen önkényesen igénybe venni, és vele visszaélni. Ezért az államot és a kormányt az általános jogelveken nyugvó szabályok által korlátozni kell, és ez az, amit a jog uralmának neveznek.

Nehéz pontosan megkülönböztetni a „rule of law”-hoz tartozó JOG-okat, a csupán önkényes állami akaratot tartalmazó és jogszabályi formát öltő parancsoktól. Egy szabad és egy nem szabad társadalmat az különbözteti meg egymástól, hogy az előbbiben minden egyes állampolgár elismert és széleskörű magánszférával rendelkezik, amelybe az állam és a kormányzat nem hatolhat be. Egy valóban szabad társadalomban a szabad egyént nem lehet állami és közigazgatási parancsokkal irányítani, csupán az várható el tőle, hogy az általánosan elfogadott szabályoknak engedelmeskedjék. Ezek rendszerint bizonyos magatartásokat tiltanak, és mindenkire egyformán vonatkoznak. Alapjukat az az általános meggyőződés képezi, hogy a közvélemény ezeket igazságosnak tartja, egyetért velük, és ennek megfelelően cselekszik. Elfogadhatatlan, hogy ezek az általános jogelvek és szabályok ne egyformán legyenek alkalmazva a társadalom valamennyi tagjával szemben. Valamennyi jog egyformán vonatkozik mindenkire és még azokra is, akik csak a jövőben fognak megszületni.

További követelmény ezekkel a JOG-okkal szemben az, hogy azokat a társadalom minden tagjának ismerniük kell, és biztos tudással kell rendelkezniük róluk. Ez a szilárd tudás akkor is igény, ha soha teljesen nem lehet teljesíteni. A szavakban megfogalmazott és írásban is rögzített jogi formuláknak összhangban kell állniuk a jogtudat és az általános igazságérzet elfogadott normáival. Ez többek között azt is lehetővé teszi, hogy megközelítő pontossággal tudni lehessen: milyen magatartást várhatunk el a másik embertől, illetve egy konkrét eset eldöntése kapcsán a bíró ítéletétől..

A jog uralma megköveteli, hogy az állam és a kormányzat által meghozott döntések az ismert JOG-hoz igazodva, annak a keretein belül történjenek, ne pedig az adott kormányzat akaratát fejezzék ki egy bizonyos cél elérése érdekében. A független bíró segít kiválasztani azokat az általános szabályokat, amelyek kielégítően szolgálták a társadalom alapvető érdekeit és ezáltal a jog uralma gazdagodhat és erősödhet. Ezért a független bírónak a fennálló általános szabályok szerint kell ítélkeznie, mert ha döntésében az általa kívánatosnak tartott kimenetelt tartja szem előtt, akkor ez az állam és kormányzat felett álló jog meggyengül, és már nem tölti be eredeti funkcióját.

Friedrich Hayek, amikor saját nézeteit szembesítette a reálszocializmus országaival, megállapította, hogy ezeknek az országoknak a törvénykezési gyakorlata nem felel meg a jog uralma által előírt követelményeknek. A szocialista országok jogrendszere és jogalkalmazási gyakorlata a pártállam akaratának az érvényesítését szolgálja és célja egy meghatározott terv kivitelezése. Ennek következtében ez a fajta jog önkényesen átlépi az egyén magánéletének a szféráját. A szocialista társadalmakban is az egyének a legkülönbözőbb társadalmi szervezetek tagjaiként alá voltak rendelve a kisebb-nagyobb pártállami közösségek uralmának, és ezek vezetőinek a parancsait kötelesek voltak teljesíteni. Ebben az egyenlőtlenségben az az általános szabály is tükröződik, hogy az egyenlő szabályok és követelmények alkalmazása az egyenlőtlen képességű és társadalmi helyzetű egyénekkel szemben, más szóval: az egyenlőtlenekre vonatkozó egyenlő szabály jogtalansághoz és igazságtalansághoz vezet.

A jog uralma csak a legáltalánosabb szabályokat rögzíti. Nem döntheti el, hogy egy konkrét speciális esetben ki legyen a győztes vagy a vesztes, s még azt sem írhatja elő, hogy az a társadalom, amely a szabályokat követi, hogyan nézzen ki. Csupán azért kell a jog uralmának alávetni magunkat, hogy megrajzoljuk a társadalom általános rendjének a kontúrjait, koordinátarendszerét, de egy ilyen nagy és komplex rendszert, mint amilyen egy társadalom, minden részletében nem tervezhetünk meg, mert az sok millió egyén specifikus magatartásának az eredője lesz egy rendkívül összetett és pontosan előre meg nem határozható rendszer.

Az az akarnok, voluntarista cél, amit az ún. reál-szocialista államok tűztek maguk elé, hogy egy mindent átfogó, szilárd rendet teremtsenek meg, oda vezetett, hogy ezen államok polgárait eszközként kezeljék, magatartásukat meghatározott korlátozásokkal előre kijelölt irányba tereljék. Mindennek az volt a célja, hogy amit a reál-szocialista állam uralkodó elitje szükségszerűnek tekintett, azt kényszer alkalmazásával is elérjék. Egy ilyen államnak a hatalmát nem szabad korlátozni, mert az állam urai számára a legfontosabb a kitűzött utópikus cél elérése, és ennek a jog uralmát is alá kell rendelni. Ezért egy reál-szocialista diktatúra nem fér össze a jog uralmával.

Friedrich Hayek és az iskolájához tartozó több kutató hangsúlyozza, hogy veszélyes dolog lemondani a hagyományos szabályokról és értékekről, valamint az azokat hordozó intézményekről, mert ezek a létező társadalmi intézmények olyan tudást és történelmileg kialakult társadalmi tapasztalatot, az idők próbáját kiállt bölcsességet hordoznak, amelyek ezen intézmények eltörlésével együtt maguk is megszűnnek létezni. Ugyanakkor az is fontos követelmény, hogy ne maradjanak fejlődésképtelenek ezek a szabályok és értékek, vagyis, hogy ne álljanak minden kritikán felül. Ezért rendkívül fontos átgondolni, hogy ezek az alapvető szabályok, amelyek a „rule of law” (a JOG uralma) rendszerét alkotják, miként fejleszthetők, változtathatók a természetes fejlődés követelményei szerint. A jog uralmára alapozott társadalmi rend fejlődése megköveteli maguknak a szabályoknak is a fokozatos tökéletesítését. A legfontosabb követelmény ebben a folyamatban a rendszer alkotóelemei közti összefüggés megőrzése és az ellentmondás-mentesség. A jogalkalmazó állandóan rákényszerül arra, hogy megvizsgálja mi az, ami megengedhető bizonyos általános szabályok keretei között. Figyelnie kell, hogy ezek a régi bevált jogelvek és JOG-ok, miként alkalmazhatók új helyzetekben és előre nem látható körülmények között.

Arra is tekintettel kell lennünk, hogy maguk a szabályok is tartalmazhatnak belső ellentmondást. Ez származhat abból, hogy bizonyos erkölcsi értékeket fel kell áldoznunk, ha azok konfliktusba kerülnek más erkölcsi értékeket tartalmazó szabályokkal, különösen akkor, ha ez a másik szabály egy fontosabb emberi és közösségi szükségletet, érdeket vagy értéket fejez ki. Ezért az egyes egyének, de különösen a jogalkalmazók folyamatosan rákényszerülnek a „rule of law” körébe tartozó szabályok kiértékelésére. Az egyes szabályokat nemcsak egybe kell vetni egy alkalmazandó konkrét esettel, hanem a létező szabályok egész rendszerével és az abból származó követelményekkel. Ebben a folyamatban természetesen előállnak az összeütközések, a konfliktusok, de ezeket kell tulajdonképpen a bíró jogalkotó képességével feloldani. A logikai önellentmondások kiküszöbölése szinte kötelező feladat. Ha azonban az adott szabály a „rule of law” egész rendszerével kerül konfliktusba, akkor már a bírónak számításba kell vennie, hogy semmilyen tudományos vagy objektív módon nem helyezheti magát azon szabályok fölé, amelyek hosszú történelmi fejlődés folyamán az emberi együttélés gyakorlatában kristályosodtak ki.

Az csupán naív illúzió, hogy bárki félretolhatja az emberi tapasztalat sok ezer éves eredményeit, és kitalálhat egy jobb civilizációt azáltal, hogy különböző formulákkal újratervezi azokat. Amit megtehetünk, az csupán annyi, hogy szembesítsük a civilizációs fejlődés bizonyos szabályait, ugyanezen civilizációs fejlődés más szabályaival, hogy eldönthessük: melyek kedvezőbbek az adott emberi közösség számára. Még a legokosabb jogalkalmazó érvelései sem különíthetők el attól a társadalomtól, amelynek ez a jogász a tagja, és nem különíthetők el azoktól az emberi szükségletektől, érdekektől és értékektől sem, amelyeknek ő maga is, mint egyén, alá van vetve. A legokosabb ember sem tervezhet meg egy új társadalmat. Egy új társadalom megalkotása csak az egész emberiség és azok egymás után következő nemzedékei tevékenységek eredményeként jöhet létre.

A tudomány, és annak egy speciális része a társadalomtudomány, természetesen fontos szerepet játszik a meghatározó szabályok és értékek felismerésében, kiválasztásában, megfogalmazásában. Minél nagyobb tudással rendelkezünk, annál könnyebben ítélhetjük meg, melyek azok a szabályok, amelyekhez ragaszkodnunk kell, és melyek azok, amelyeket meg kell változtatnunk, mert ellentmondásba kerültek a „rule of law” rendszerének egészével. Ebben a tevékenységben azonban mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a társadalomra és annak struktúrájára, szervezetére és működésére vonatkozó ismereteink is korlátozottak és ezért ún. tudományos megállapításaink mindig csak időlegesek, átmeneti jellegűek lehetnek.

Ezen túlmenően arra is figyelemmel kell lenni, hogy az emberrel és a társadalommal kapcsolatos problémák természetüknél fogva divergens problémák, ezért a tudományosságnak azt az igényét, amivel a természettudósok lépnek fel kutatási tárgyukat illetően, a társadalomtudomány művelői nem alkalmazhatják. Minden olyan probléma, amely az emberi élettel kapcsolatos, annyira összetett, hogy csakis komplementer, azaz egymást kiegészítő ellentétpárok kettős követelményével, kettős fogalomrendszerrel ragadható meg. Ennek az az oka, hogy minden életjelenség ellentétes oldalak közötti egyensúlyi állapot, amely minduntalan felborul és folyamatosan helyreállítandó. A természettudományok konvergens problémákkal foglalkoznak és ezek elvben véglegesen megoldhatóak, mivel belőlük kiküszöbölhető az ember. Ezért a fizika, kémia, csillagászat, geometria, logika problémái elvben véglegesen megoldhatóak.

Az emberre, a társadalmi életre és a jogra vonatkozó problémák divergensek, azaz szétágazóak. Ennek oka, hogy a társadalomban két követelménynek kell egyszerre eleget tenni: egyrészt a szabadság, másrészt az egyenlőség, a rend és a biztonság követelményének. Ennek az az oka, hogy mihelyt az ember és közösségei, vagyis a társadalom, a politika és a gazdaság kérdéseivel foglalkozunk, és ezekre vonatkozó jogi szabályokat fogalmazunk meg, azonnal szembe kell néznünk az emberi élettel és az azt jellemző ellentétpárral, a születéssel és növekedéssel, a hanyatlással és pusztulással, vagyis az élettel és a halállal. Az élet és a halál egyszerre van jelen, hiszen a halál a születéssel kezdődik. Társadalmi vonatkozásban ez az alapvető ellentétpár a szabadság és a rend kettős követelménye. Ki nem küszöbölhető ellentétek miatt, amelyek mindegyike valóságos életfolyamatokat, reális szükségleteket és érdekeket képvisel, az emberi élet, a társadalom és a gazdaság egyensúlya sem teremthető meg absztrakt formulákkal egyszer s mindenkorra. Ha nem is oldhatók meg ezek a problémák időlegesen meg lehet haladni őket, és meg lehet rájuk találni az átmenetileg érvényes válaszokat. Ennek azonban alapvető és megkerülhetetlen előfeltétele az erkölcsi követelmények megtartása. Ha a Biblia szavait idézve tényleg úgy szeretjük felebarátainkat, mint önmagunkat, vagy másképpen fogalmazva: ha úgy bánunk embertársunkkal, ahogyan elvárjuk tőle, hogy velünk bánjon. A szabadság és korlátja: az egyenlőség, a rend és a biztonság igénye, csak a testvériség, a szolidaritás, azaz a közösségi érzés segítségével alkothat harmonikus, egymást kiegészítő és fenntartó egységet. Itt nem a logika törvényszerűségei érvényesülnek, hanem a történelmi tapasztalat, és az ember isteni, kozmikus eredetű, vagy – ha úgy tetszik – természeti törvényeken alapuló magasabb képességei. Isten teremtő akaratából - vagy a természeti fejlődés törvényszerűségei alapján -egyedül az ember rendelkezik alkotó értelemmel és olyan magasabb rendű képességekkel – transzcendens dimenzióval – amelyek lehetővé teszik, hogy ezeken az ellentétes követelményeken felülemelkedjen, és azokat összhangba hozza.

            Erkölcs nélkül nem létezhet modern társadalom

A létező szocializmus és a létező kamatkapitalizmus erkölcstelensége egy és ugyanaz. Mindkét társadalmi formáció kizárólag az integrált hatalmi elit érdekeit és értékeit érvényesíti. A reálszocializmusban a hatalmi elit az állam segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával és az állampolgárok életével. A kamatkapitalizmus létező demokráciájában pedig a pénzvagyon monopóliumával rendelkező hatalmi elit és korporációs vezérkara a pénzmonopólium és a gazdasági hatalom segítségével dominálja az államot és uralkodik a tőle pénzügyileg, gazdaságilag és politikailag is függő állampolgárok felett. A létező szocializmus és a létező kamatkapitalizmus egyaránt kétpólusú társadalom, amelyben lényegében ugyanaz a pénzügyi, gazdasági, politikai elit, valamint szellemi kiszolgáló csapata gyakorolja a hatalmat. A minden egyes ember optimális fejlődését biztosító egyetemes erkölcsi normák pedig háttérbe szorulnak, vagy kiiktatódnak.

Egy modern társadalomban azonban szükség van olyan államok és elitek felett álló általános érvényű szabályokra, amelyek nemcsak az uralkodó réteg érdekeit és értékeit szolgálják, hanem a társadalom valamennyi tagja szükségleteit, érdekeit és értékeit. Ezeket a legalapvetőbb, univerzális szabályokat még a legkiválóbb szakértők sem képesek megalkotni. Egyetlen nemzedék legkiválóbbjai sem alkalmasak arra, hogy ezen államok, társadalmak, korok felett álló általános szabályokat feltalálják. Ezek a szabályok a történelmi fejlődés során kristályosodnak ki, és az egymást követő nemzedékek fokozatosan fedezik fel őket, fogalmazzák meg, gyakorolják, és adott esetben le is írják. Azok a társadalmak, amelyek ezeket az állam felett álló legalapvetőbb társadalmi együttélési szabályokat ki tudták fejleszteni és ezek szerint tudták közösségi életüket megformálni, azok optimálisan fejlődtek és sikeres népekké, társadalmakká, államokká váltak.

Azok a társadalmak, amelyek felül tudtak emelkedni törzsi, partikuláris létformáikon, képesek voltak nagyobb és összetettebb társadalmak kifejlesztésére és a kölcsönös függőség korszerűbb és személytelenebb formáinak és gyakorlatának a kialakítására. Ezek a népek és társadalmak nemcsak számbelileg növekedtek, de a létüket megalapozó legalapvetőbb normák és szabályok is ismertekké váltak és elterjedtek. Ezt felfoghatjuk a civilizáció egyfajta gyakorlati megvalósulásának is. De a törzsi rendszeren való felülemelkedés nem jelentheti egy másik extrém normának az átvételét. Meg kell őrizni a modern társadalom fejlettebb rendszerén belül is a családot, az egyéb személyi kapcsolatokra épülő közösségeket – például a vallási és lakóhelyi közösségeket – valamint a nagyobb családot, a nemzetet. A nemzet felszámolása a nagyobb család megszüntetését jelenti. Az egyén csak a közösségen belül képes gyakorolni a minden egyént megillető emberi jogokat, és a közösségi létet szabályozó politikai szabadságjogokat. Minden egyén csak a közösség tagjaként fejlődhet optimális individuummá.

Ezért az új erkölcs, amely meghaladja a törzsi önzést, amely lehetővé tette, hogy az emberiség a primitív létformából kikerülve modern társadalmat alkothasson, nem létezhet az államok felett álló, a kormányok és parlamentek által meg nem változtatható JOG-ok nélkül. Nemcsak technikai modernizmus van. A társadalmi modernizmus, a társadalmi együttélés minőségi fejlesztése a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas követelményének az együttes érvényesítésével állandó feladat, mert a három követelmény belső egyensúlya szükségszerűen felbomlik, és azt újból – magasabb szinten – helyre kell állítani. A modern társadalomnak természetesen a JOG-ai közé tartozik az emberi jogok és a politikai szabadságjogok történelmileg kifejlődött rendszere. Ezekből is kiemelendő a magántulajdonhoz való jog, a demokratikus együttélési szabályokban testet öltött becsületesség és tisztesség, valamint a szűkebb és a nagyobb családi közösség (a nagyobb család a nemzet) megőrzése. De itt kettős követelményekről van szó. A magántulajdon szentsége csak a köztulajdon szentségével együtt érvényes. Mert egyes feladatok ellátásra a magántulajdon az optimális, más feladatok elvégzésére a magántulajdon teljesen alkalmatlan és kizárólag a köztulajdon képes rá. Külön tanulmány tárgyát képezhetné az, hogy a magántulajdon, amit szeretnek piacnak nevezni, mennyire nem alkalmas fontos társadalmi problémák megoldására. A magántulajdon ugyanis egydimenziós feltételrendszer szerint működik, és mindent alárendel a kamat és a profit törvényszerűségeinek.

A reálszocialista pártállam diktatórikus eszközökkel magához ragadta az állampolgárok tulajdonát. A rendszerváltást követően a létező demokrácia állama viszont eladta végleg másoknak az állampolgárok nála lévő, de általa csak kezelt vagyonát és ezzel súlyosan megszegte a magántulajdon alapvető emberi jogát, miközben képmutatóan pontosan ezen emberi jog helyreállításáról beszélt. Mindezt tette azért, hogy véget nem érő kamatfizetési kötelezettségének maradéktalanul eleget tegyen.

 A pénzgazdaság a kamatmechanizmus szerint működik. Az emberi élet és a társadalom azonban számos olyan rendkívül fontos feladat elvégzését megköveteli, amelyeken sem kamatnyereséget, sem profitot előállítani nem lehet. Ilyen többek között a társadalom gyengébb tagjairól, a gyermekekről, az öregekről, a betegekről és a szegényekről való gondoskodás. De még az egészségügy is idetartozik, mivel azoknak az életéről is gondoskodni kell, azokat is gyógyítani és ápolni kell, akiknek az élete már nem alkalmas arra, hogy a pénzvagyonos és korporációs elit számára hozamot termeljen kamat és profit formájában. Folytathatnánk a példák felsorolását, itt azonban csupán arra akartunk utalni, hogy erkölcstelen minden olyan magántulajdon, amely nem párosul köztulajdonnal, és ahol a kettő nem tartja egyensúlyban egymást. Az állam pedig nemcsak államosítással, de privatizációval sem veheti el állampolgáraitól azok tulajdonát.

Ami pedig a becsületességet, a tisztességet és a közéleti morált illeti, amely nélkül valódi demokrácia nem működhet, szintén csak ellentételes követelmények együttes teljesítésével oldhatóak meg. Nem tekinthető tisztességesnek azt állítani, hogy egy társadalomban egyforma súlya van annak, akinek milliárdjai vannak, valamint annak, aki küszködik azzal, hogy kifizesse a lakbérét és villanyszámláját, és aki egyik napról a másikra él. Nem tekinthető tisztességesnek, ha az elit kisajátítja magának az érdemi döntés monopóliumát és a demokráciát négyévenkénti formális választásokra szűkíti, ahol a lakosság a valódi kérdések között nem is választhat, mert ezek a valódi kérdések nem is képezik a választási kampányok tárgyát.  A pártok kisajátították a társadalom döntési jogát. Szabállyá tették, hogy választási ígéreteiket nem kötelesek betartani, azokat tulajdonképpen a választási színjáték szükséges kellékének tekintik csupán. Ezért csak az nevezhető tisztességes és becsületes társadalomnak, amelyben megmarad a választópolgárok önrendelkezése az érdemi kérdések eldöntésére, és ahol nemcsak ahhoz van joguk, hogy minden kérdésről érdemi tájékoztatást kapjanak, hanem ahhoz is joguk van, hogy arról a döntést kellő tájékozottság birtokában maguk hozzák meg.

Ennek előfeltétele, hogy az államok felett álló tisztesség követelménye megjelenjen olyan állami akaratot kifejező törvényekben és jogszabályokban, amelyek előírják, hogy valamennyi politikai párt és minden egyes parlamenti és önkormányzati képviselő, a visszahívhatóság terhe mellett, köteles azt a programot betartani, amelyre megválasztották. Ugyanis csak addig tekinthető a választópolgárok legitim képviselőjének, ameddig a választópolgároktól kapott megbízatását hajtja végre. Ha erre meggyőződésből nem hajlandó, vagy korlátozott lehetőségei miatt erre nem képes, akkor az államok felett álló tisztesség azt követeli az ilyen közéleti tisztességet betöltő személytől, hogy mondjon le, és ne bitorolja továbbra is a választópolgárok döntési jogát a közéleti kérdésekben.

A másik rendkívül fontos JOG a közösség védelme, mert minden egyes ember csak közösség tagjaként képes teljes értékű emberi életet élni, és képességeit maximálisan kibontakoztatni. A közösség alapvető egysége, mint már utaltunk rá, a család. De rendkívül fontosak a közvetlen személyi kapcsolatokon alapuló vallási, lakóhelyi, szakmai és közös célok elérésére létrejött közösségek. A családdal egyenlő fontosságú, nélkülözhetetlen közösség a nemzet, amely az azonos nyelvi, történelmi, kulturális és vérségi kötelékeken alapul, és amelyek nélkül az egyén többi közösségei sem létezhetnek.

 E felsorolt alapkövetelmények mind kettős-követelmények, és egy folyamatosan fenntartandó egyensúlyi állapotot tesznek szükségessé. Ahhoz, hogy sikeresek legyenek, nem elengedhetetlen feltétel, hogy valamennyi ember ezzel pontosan tisztában legyen. Sokkal fontosabb, hogy érezze, és ennek megfelelően cselekedjék.

A magántulajdon intézménye a társadalom egy kisebbik része számára rendkívül sok előnnyel jár, míg a társadalom egy jóval nagyobb része számára igen lényegesek a hátrányai. Az a körülmény, hogy lehetővé teszi a gazdasági folyamatok felgyorsulását, a tulajdon mozgását, az árucserét, végső soron az egész társadalom számára előnyös. Még akkor is, ha ezekből az előnyökből igen aránytalanul részesednek – például Magyarországon – rendszerváltás vesztesei és nyertesei. A magántulajdon, ha kellően kiegyensúlyozza a köztulajdont, akkor megteremtheti az optimális társadalmi munkamegosztást, amely jól szolgálhatja a társadalom minden egyes tagja szükségleteinek a kielégítését. Ha tehát megvalósul a magántulajdon és a köztulajdon, a magánérdek és a közérdek megfelelő egyensúlya, akkor ez elősegítheti, hogy a társadalom a nagyobb szakosodással, a gyorsabb specializációval, nagyobb termelékenységgel elősegítse a társadalom valamennyi tagjának a növekedését.

-----------------------------

Források Hayek véleményéről:

Friedrich Hayek műveiből:

1. The Road to Serfdom (szolgaság) [1944. Chicago, -University press of Chicago]

2. The Constitution of Liberty [1960. Chicago, -University press of Chicago]

3. Studies in Philosophy, Politics and Economics [1967. Chicago, -University press of Chicago]

4. Low, Legislation and Liberty (I. 1973, II. 1975, III. 1979) [Chicago, -University press of Chicago]

5. New Studies in Ohilosophy, Politics, Economics and the History of Ideas [1978. Chicago, -University press of Chicago]

Hayekről:

Eamonn Butler – Hayek, his Contribution to the political and economic thought of our time. New-York, 1983.

----------------------------

Vissza az oldal tetejére