Vissza a főoldalra * Vissza a "Drábik" előlaphoz
Drábik János: Az állam felett álló jog
Az Európai Unióhoz való csatlakozás alapvető alkotmányjogi kérdés, mert az Európai Unióból nem lehet kilépni, és kizárni sem lehet a már taggá vált államot. Ez azt jelenti, hogy a jogszabály-alkotás lényegében kikerül a magyar állam szuverenitása alól és átkerül az Unió törvényhozó és végrehajtó szerveihez. Most, amikor napirendre került az Alkotmánynak nevezett alaptörvény módosítása, a magunk részéről azzal a törekvéssel értünk egyet, amely az Országgyűlést megillető hatáskörök gyakorlását a kilépés jogának a kikötésével együtt ruházza csak át az Európai Unió központi szerveire. A jelenlegi magyar alaptörvény természetesen számos részében ütközik az Európai Unió jogával. Már említettük, hogy az államot kötelező, azaz az állam felett álló JOG-ok, vagyis az igazi alkotmány, olyan jogokat tartalmaz, amelyekről az Országgyűlés nem is mondhatna le. Ezek még csak nem is egy nemzedéket megillető jogok, hanem olyan alapvető emberi és politikai szabadságjogok, amelyek számos más nemzedék sorsát is érintik, ezért egyetlen nemzedék sok más nemzedék jogáról ugyancsak nem dönthetne, még népszavazáson sem. Ezért is sokkal jobbak a történelmileg kifejlődött, valódi alkotmányok, mint az egy csapásra elfogadott alaptörvények, mert azok egymást követő nemzedékek tapasztalatait, alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit szervesen integrálják. Ezért az az álláspontunk, hogy, hogy sem az országgyűlésnek, sem a népszavazásnak sincs joga végleg lemondani a magyar történelmi alkotmányról, a magyar nép immáron több mint ezer éves történelmi művéről. Ha előre szabályozottan kikötik magyar részről a kilépés jogát, akkor elfogadható az EU-tagság kipróbálása a gyakorlatban.
A EU-ba történő belépéshez azonban a jelenlegi alkotmánypótló alaptörvény módosítására is szükség van. Ezt is csak egy országos vitát követő népszavazás keretében lenne demokratikus megtenni. A jelenlegi alaptörvény, amely önjelölt elitek alkudozásában született, lényegében egy formájában többpárti, tartalmában egypárti uralmi rendszert hozott létre. Ez a több pártból álló egypártrendszer tette lehetővé a kormányzati túlhatalom kifejlődését és gyakorlását az 1990-es években. Az alkotmány módosításáról tartott népszavazást megelőzően azért van szükség országos jellegű vita lefolytatására, mert ennek keretében nemcsak a szakemberek és a politikusok, de az állampolgárok is véleményt nyilváníthatnának az Európai Uniónak átadható alkotmányos jogokról. És itt nemcsak az országgyűlési hatáskörök kérdéséről van szó, hanem olyan alapvető jogoknak az átengedéséről, amelyek az államot, az Országgyűlést is kötelezik és az állam, és az Országgyűlés nem is mondhatna le róluk. Az erőviszonyok azonban olyanok, hogy a társadalom többségének nincs lehetősége az alkotmányozásban való érdemi részvételre. Ezért nem megalkuvásból, hanem csupán a realitások kényszeréből mondjuk azt, hogy legalább készüljön egy pontos felsorolás arról, hogy milyen szuverén jogok kerülnek át végleg Budapestről Brüsszelbe. Ezt célszerű lenne kiegészíteni olyan elemző munkákkal, amelyek felsorolják e szuverén jogok átadásának a rövidtávú és a hosszútávú hátrányait is. Azért hangsúlyozom a hátrányok elemzését és megvitatását, mert ma Magyarországon az Európai Unióval kapcsolatosan csak az előnyök hangzanak el, néhány futólagos célzással arra, hogy hát bizony hátrányok is lesznek, hiszen „nincsen rózsa tövis nélkül”.
Különösen hangsúlyozottan jelentkezik ez az igény az Európai Unió Bíróságával kapcsolatosan, amely kvázi igazgatási feladatot lát el, és ezért túllép a bíráskodás hatáskörén. Az Európai Bíróságnak ezt a túlhatalmát hazánk vonatkozásában korlátozni kellene, mégpedig úgy, hogy a belépés előtt egyértelműen ki kellene kötni: az EU Bíróság hatásköre csak a magyar törvényekkel összhangban érvényesíthető. Mivel a jog igen szoros kapcsolatban áll azzal a fogalmi és kategória-rendszerrel, amelyben kifejeződik, így a nyelvhasználat kérdése is kiemelten fontos megoldásra váró feladat. A magyar jogi terminológia lényegesen eltér a nyugat-európai nyelvekben használt jogi terminológiáktól. Ezért az Európai Unió jogának nem magyar nyelvű értelmezése súlyos jogalkalmazási konfliktusokhoz vezethet. Erre már példát is hozhatunk, amikor a fordítói pontatlanság következtében törvényeinkben a könyvvizsgáló helyett a könyvelő elnevezés került alkalmazásra. Ha egy könyvvizsgáló cég nem jelenti az adott korporáció vagy pénzintézet átvilágításakor észlelt törvénytelenségeket, az valóban bűncselekményt jelent. De hogyan lehet a könyvelőt ugyanerre kötelezni, aki az adott intézménynek az alkalmazottja, és ha neki is jelentenie kell minden észlelt hibát vagy törvénytelenséget, akkor ez valójában egyenlő azzal, hogy kockára teszi az állását. Mindezt csak példának hoztuk fel arra, hogy itt nem egyszerűen fordítási kérdésekről van szó, hanem súlyos következményekkel járó jogi és társadalmi konfliktusokról.
Különösen a közjogi kérdésekben történő megállapodásnál rendkívül fontos a viszonosság és az egyenlő elbírálás elvének a megtartása. Mindig fel kell tenni azt a kérdést, hogy amikor valamiről végleg lemond a magyar állam és a magyar nemzet, akkor mi az, amit cserébe kap érte? Egy olyan integráció, amely csak elveszi a belépő tag szuverén jogait, de cserébe nem tud hasonló jogokat adni, igen előnytelen lehet. Itt téves az a szóhasználat, hogy Európához való csatlakozásunkról van szó. Európa ugyanis nem azonos azzal az államok feletti bürokratikus szerveződéssel, amely már nagysága miatt sem ellenőrizhető alulról demokratikus eszközökkel, azaz a maastricht-i és nizzai szerződéssel átalakított és bürokratikusan felfúvódott Európai Unióval. Európa létezett az Európai Unió politikai formációja előtt és létezni fog az Európai Unió kimúlása után is. Magyarországnak nem kell csatlakoznia ahhoz az Európához, amelynek már 1100 éve a része. Magyarországnak arról kell döntenie, hogy csatlakozzék-e egy alapvetően anti-demokratikussá vált, és bizonyíthatóan demokrácia deficites szerveződéshez, még akkor is, ha ez súlyos hátrányokat jelent a számára.
A demokrácia deficit legfőbb oka az, hogy a közvetlenül választott szerveknek nincs érdemi döntési jogköre, hanem csupán ajánlásokat tehetnek. Az érdemi döntéseket kinevezett személyek és az őket kiszolgáló, hatalmassá duzzadt bürokratikus apparátus hozza. Alapvetően demokrácia-ellenes az is, ha kizárólag a pártok képviselői juthatnak mandátumhoz az Európai Unió parlamentjében. A pártok ugyanis az adott pártgépezet hegemóniája alatt működnek, és elsősorban partikuláris pártérdekeket képviselnek. A pártok ily módon eltorzítják a társadalom egészének a szükségleteit, érdekeit és értékeit kifejező törekvéseket. Ezért lenne szükség arra, hogy a pártoktól független társadalmi szervezetek is képviselői mandátumhoz juthassanak. Itt azonban fölmerül az a kérdés, hogy közösségi és igazságosan szétosztott pénzügyi támogatás híján a civil szervezetek nem tudnak hatékonyan tevékenykedni. Egy civil szervezet végső soron attól válik függővé, aki a fenntartását finanszírozza. Ha az állam finanszírozza, akkor az állam függvényévé válik, ha pedig a korporációk és a magánpénzintézetek, azaz a szervezett magánhatalom intézményei finanszírozzák, akkor – végső soron – azok tulajdonosainak az érdekeit fogják képviselni.
Az önrendelkezési jog és a szuverenitás elveszítése
A háttérhatalom azért, hogy meg tudja szilárdítani a kamatkapitalista rendszert és a benne működő pénzgazdaságot, hosszútávú stratégiákat dolgozott ki országokon belül a középosztály meggyöngítésére, és a nemzetközi rendszeren belül a nemzetállamok felszámolására. Európa az elmúlt évezredben nemzetállamokból állott. A nemzetállamhoz hozzátartozik a területi integritás, valamint a politikai, gazdasági és kulturális önrendelkezés. Mivel a nemzetközi pénzügyi közösségnek sikerült az Európai Unió közgazdasági rendszerét pénzgazdasággá átalakítania és teljesen a saját ellenőrzése alá venni az Európai Unió pénzrendszerét a frankfurti Európai Uniós központi Bank létrehozásával, így alapvető érdeke, hogy a hatalmas kamatot és profitot biztosító pénzgazdaság hosszútávon fönnmaradjon. Ezt részben úgy érheti el, ha az Európai Unió jelenlegi tagjai elveszítik nemzeti szuverenitásuk egy részét, az újonnan beérkezett tagok pedig eleve lemondanak róla. Ezért az Európai Unió alakulásának fontos kérdése, hogy jelen és jövőbeni tagjai megmaradhatnak-e nemzetállamnak, vagy pedig fel kell adni szuverenitásukat.
Ezt a kérdést a háttérhatalom szolgálatában álló szakemberek álproblémának minősítik, mert szerintük az Európai Unió nem állam, hanem valamiféle nemzetek feletti képződmény. De tanúi vagyunk annak, hogy a francia külügyminiszter, pl. azt követeli, hogy az Európai Unió öltsön az Egyesült Államokhoz hasonló szervezeti formát, legyen elnöke, kormánya és parlamentje. A tagállamoknak tulajdonképpen csak a regionális önigazgatás és a kulturális autonómia ápolása maradna a feladata azon kívül, hogy a tényleges hatalmat gyakorló brüsszeli kormányzat, és a még annál is nagyobb hatalmat gyakorló frankfurti központi bank utasításait maradéktalanul végrehajtják. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy az Európai Unió komoly erőfeszítéseket tesz saját védelmi politikája és külpolitikája kialakítására, akkor egyre világosabbá válik, hogy itt egy európai föderációs, esetleg konföderációs államalakulattal állunk szemben, amelynek most készül az alkotmánynak tekintett új alaptörvénye. A közös rendőrség is formálódik, hiszen az Interpol-hoz hasonlóan már létrejött az Europol, amelynek az egyik központja Budapesten működik.
Az EU tagállamok önrendelkezését azzal is bizonyítani akarják e szakemberek, hogy azok szuverén tagként vesznek részt olyan szervezetekben, mint az ENSZ, NATO, Világkereskedelmi Szervezet, vagy a két Bretton Woods-i testület: a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap. Aki elolvasta a Bilderberg Csoportról és a Tavistock Intézet hálózatáról a Leleplező korábbi számaiban megjelent tanulmányokat, az már tudja, hogy az Európai Acél- és Szénközösség, az Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Közösség, végül az Európai Unió kezdettől fogva a globálisan szerveződő háttérhatalom alapintézménye volt. Európa egyesítésének az eszméje már régóta szerves részét képezi a háttérhatalom hosszútávú stratégiájának. A magasrangú szabadkőműves Coudenhove-Calergi gróf egyenesen egy Európai Egyesült Államok létrehozását szorgalmazta könyveiben a két világháború közötti időben. Az OECD, a Gazdasági Együttműködési- és Fejlesztési Szervezet 1949-ben történt megalapításakor a washingtoni kormányzat tett konkrét intézkedést Európa egyesítésére. Zbigniew Brzezinskí, „A nagy sakktábla” című - 1997-ben írott és 1999-ben Budapesten is megjelent – könyvében, amely azóta már végrehajtásra került forgatókönyvnek bizonyult – megírja, hogy az Amerikát is ellenőrző háttérhatalom elképzelései szerint: „…Nyugat-Európa, de egyre növekvő mértékben Közép-Európa is, Amerika protektorátusa marad, amelynek szövetséges államai a valamikori vazallusokra és adófizetőkre emlékeztetnek.”
Az Európai Uniót tehát a tervezett Globális Unió egyik tömbjének kell tekinteni, amely egyben a háttérhatalom hídfőállása az eurázsiai földrészen. Az államelmélet már részletesen kidolgozta, hogy a demokráciát az önkényuralomtól az államhatalmi ágak szétválasztása és egyensúlyban tartása különbözteti meg. Az Európai Unióban azonban – mutat rá Tanka Endre -, a közösségi döntéshozó intézmények egyidejűleg törvényhozó és végrehajtó szervek. Az EU központi hatalmi szervei a Bizottságból, a Minisztertanácsból, a Parlamentből és az Európai Bíróságból állnak. Ez az immáron óriási bürokráciává növekedett intézményrendszer azonos szervtípusain belül egyesíti a jogalkotást, a végrehajtást és az igazságszolgáltatást. Mindhárom funkciót, amit a demokrácia érdekében szét kellene választani, egyetlen hatalmi központként gyakorolja és irányítja. A hatalomnak ez a koncentrációja erős alkotmányos biztosítékokat igényel azért, hogy a tagállamok demokratikusan ellenőrizhessék a döntéshozatali rendszert. A Római Szerződés, az Európai Unió alapszerződése azonban arra hozott létre intézményi biztosítékokat, hogy a tagállamok a közösségi döntéshozatalt ne ellenőrizhessék.
Az EU Tanács, a Bizottság és a Bíróság tagjai kinevezéssel kerülnek tisztségükbe. Nem lehet őket visszahívni, nem ellenőrizhetők és csakis a kinevező Uniós testületnek tartoznak felelősséggel. A kormány szerepét betöltő Bizottság és a Minisztertanács egyszerre törvényhozó és végrehajtó szerv, és lényegében titokban hozza döntéseit. Folyamatban van a tagállami vétó eltörlése és az egyhangú döntés követelményét az egyszerű vagy minősített többségi elv alkalmazása váltja fel. Az EU joga kötelezi a tagállamokat az idegen jog átvételére és az Uniós jog nem a hazai mellett, hanem helyette és felette érvényesül. Az Európai Unió rendelettel, direktívával és határozattal kormányoz. Mindhárom kötelező érvényű, csak abban térnek el, hogy a rendelet és a határozat közvetlenül érvényesítendő, míg a direktívát először belső jogszabályi formába kell átírni.
Az EU demokrácia-deficitjére a legdöntőbb bizonyíték az, hogy a legfontosabb kormányzati eszközt, a pénzrendszer irányítását át kellett adnia a Frankfurtban működő EU Központi Banknak, amely nem tartozik felelősséggel sem az EU kormányzati szerveinek, sem az egyes tagállamoknak. Az EU Központi Bankjának a létrehozása és a közös pénz bevezetése felszámolta az Unió és tagállamai pénzügyi szuverenitását. Tovább csökkentette az egyes tagállamok önrendelkezését a földpiac és a környezetvédelmi jog újraszabályozása. Az Európai Unió alapszerződésének eredeti rendelkezései nem érintették a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet. Ez tette lehetővé, hogy az egyes tagállamok önállóan szabályozzák a földtulajdon, a földbérlet és a földvédelem viszonyait. A most érvényesülő új felfogás szerint az Európai Unió a tagállam földjét tőkének tekinti, amelyre az Európai Unió alapszerződésének a „Tőke és fizetések” című fejezete az irányadó. Ez azzal az eredménnyel jár, hogy a földviszonyok szabályozásánál megszűnik a tagállamok szuverenitása. A tagállamok többé nem rendelkezhetnek saját államterületükkel, szuverenitásukról le kell mondaniuk a szabad tőkeáramlás elsőbbségének az érdekében. Ezt az EU alapszerződésének 56. cikkelye így fogalmazza meg: „…a tőke áramlásának bármely korlátozása tilos, mind a tagállamok között, mind a tagállamok és 3. országok viszonylatában.” Ez lényegében teljesen elvonja a földviszonyok vonatkozásában az egyes tagállamok hatáskörét.
Tanka Endre állapítja meg, hogy míg korábban a tagállam a nála letelepedő külföldi Uniós állampolgár és cég földtulajdonszerzését és földhasználatát csak a nemzeti elbánás mércéje szerint volt köteles biztosítani, ma már ez a kikényszeríthető zsinórmérték, a nemzetközi elbánás. Ha ezt a tagállam nem teljesíti, akkor a diszkrimináció tilalmába ütközik, ez viszont azt jelenti, hogy számolnia kell a nizza-i szerződésben elfogadott büntetési szankciókkal. Hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma mit jelent a földviszonyok valóságában, annak megértéséhez elég a magyar fél és Brüsszel csatlakozási szerződésére, az ún. Luxemburgi Megállapodásra utalni. Eszerint Magyarország Uniós tagként az „acquis” (ez az „Úniós Vívmányok” francia elnevezésének a rövid formája) fenti vívmánya miatt nem tehet különbséget a természetes és nem természetes (szervezeti és/vagy jogi) személyek földjogi státusa között. Ezért az átmeneti mentesség lejártával földtulajdonjogot kell biztosítanunk a bel- és külföldi jogi személyek javára. Mégpedig annak ellenére, hogy ez a nagyüzemek túlsúlya és elsajátítási erőfölénye, valamint bérmunkával párosuló nagybirtokrendszerével kizárja a magyar polgárosodást, és megpecsételi nemcsak a mezőgazdaság és a vidék, hanem az egész ország gyarmati sorsát. Azért foglaltuk össze Tanka Endrének, a földkérdés egyik legkiválóbb hazai jogi szaktekintélyének a véleményét, mert nagyon súlyos helyzetre hívja fel a figyelmünket. Egyrészt arra, hogy a magyar nép, a magyar föld nélkül többé nem magyar nép. Másrészt arra, hogy nagybirtokrendszerrel és tömeges bérmunkával nem lehet polgárosodni.
A FIDESZ még a nevébe is felvette azt, hogy Magyar Polgári Párt, ugyanakkor aláírta az Európai Unióval a földre vonatkozóan azt a megállapodást, amely Magyarországra rákényszeríti a nagybirtokrendszert és azt, hogy termőföldjét köteles legyen rövid türelmi idő után bel- és külföldi jogi személyeknek átengedni. Ez a földkérdésben elfogadott FIDESZ engedmény jól jelzi, hogy tulajdonképpen a nemzeti-konzervatív-keresztény politika képviseletében fellépő FIDESZ is valójában teljes mértékben kiszolgálja a nemzetközi pénztőkét. Kétségtelen, hogy ezt nem teszi olyan szolgalelkű alázattal, mint a jelenlegi szociálliberális koalíció, de ez csak formai és stílusbeli különbséget jelent. A nemzeti érdek igazi megvédése az lett volna, ha a FIDESZ kiharcolja, hogy a Dániáéhoz hasonló feltételekkel lépjünk be az Európai Unióba. Dánia ugyanis több népszavazás ellenére is kitartott amellett, hogy megtartja önálló központi bankját, nemzeti valutáját és azt, hogy továbbra is csak dán polgárok lehetnek Dánia termőföldjének a tulajdonosai. Erre nem elfogadható magyarázat az, hogy Dánia kedvezőbb helyzetben van, mint Magyarország, mert már előzőleg is tagja volt az Európai Gazdasági Közösségnek, illetve utódjának, az Európai Közösségnek.
Fel kell vetni azt a kérdést, hogy kinek van nagyobb szüksége a másikra: az Európai Uniónak kell jobban Magyarország, vagy Magyarországnak kell jobban az Európai Unió? Ha felmérjük a tények és a számok tükrében, hogy milyen hasznot húzott már eddig is az Európai Unió Magyarországból, amely egyelőre csak társulási szerződéssel kötődik hozzá, akkor a válasz teljesen egyértelmű. Elsősorban az Európai Uniónak van szüksége Magyarországra, és nem Magyarországnak az Európai Unióra. Az amúgy is deficites demokráciával rendelkező behemóttá növekedett állam feletti struktúra egyre nyíltabban kimutatja, hogy nem tartja magára kötelezőnek sem az egyenlő elbánás elvét, sem a viszonosság elvét. A szabad tőke áramoltatás legfőbb szabállyá való tétele pedig a pénztőke uralmát vezeti be. A tagállami hatáskörnek ez a nizza-i megállapodásban rögzített drasztikus megsemmisítése bátorította fel az Európai Unió Bizottságát, hogy olyan elképzeléseket dolgozzon ki a csatlakozó kelet-európai államok, köztük Magyarország számára, amely ezeket az országokat arra szorítaná, hogy olcsó alapanyagot termeljenek iparszerű módszerekkel, tőkés nagybirtokrendszer keretében.
A háttérhatalom kétszínűsége megmutatkozik abban, hogy egyrészt kifelé színleli a demokráciát, befelé pedig keménykezű diktatúrát alkalmaz. Ez a kirakat-politika mutatkozik meg a környezetvédelem vonatkozásában is. Egyrészt bőségesen hangoznak el szép szavak a „fenntartható fejlődés, az életminőség, a kiemelt védelem” vonatkozásában, másrészről a kötelező jogi szabályokban a fenntartható fejlődés a fenntartható kamatjövedelem és profit biztosítását jelenti. Ugyanis a környezetvédelemben ezek a jogszabályok kettős mércét alkalmaznak. A globális tőke jelentős haszonhoz jut azáltal, hogy mentesül a környezetkárosítás megelőzését célzó beruházásoktól. Az Európai Bíróság, amely jogalkotó tevékenységet is végez, bevezette az arányosság elvét, eszerint fontos, hogy a környezetszennyezés, vagy kár elhárítása, megszűntetése, ne okozzon aránytalan anyagi terhet a szennyezőnek. A környezetvédelem csak akkor érvényesülhet, ha az arányosításon túlmenően még eleget tesz a diszkrimináció tilalmának, valamint az áruk szabad mozgása követelményének. Az erőviszonyok következtében a nemzetközi óriáscég hátrányos megkülönböztetésének tilalma kap elsőbbséget a környezetvédelemmel szemben. Ez talán a legfőbb oka annak, hogy a környezetet rongáló transznacionális vállalatokat nem lehet felelősségre vonni, és rászorítani őket a hatékony környezetvédelemre.
Fordulat a liberális totalitarizmus irányába
Az Európai Unió előtörténete belső viszonyai teljes kicserélődésének, azaz a tagállami szuverenitás közösségi felszámolásának a története. Az a tény, hogy az Unió bármikor önkényesen hatályon kívül helyezheti korábbi szabályait és a háttérhatalom ma már könnyedén biztosíthatja önző érdekeinek az érvényesítését, a legkomolyabban felveti a jogbiztonság kérdését. Már utaltunk rá, hogy az Európai Unióban nem hajtották végre a hatalmi ágazatok megosztásának a demokratikus követelményét, és ez a fontos elv nem érvényesül az Unió formális intézményrendszerében, szervezeti és működési rendjében. A szervezett közhatalom tehát nincs világosan felosztva törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalomra. Nem került sor a hatáskörök egyértelmű szétválasztására sem, és ezért nem biztosítható, hogy az államhatalmi ágak kölcsönösen ellenőrizzék, és egyensúlyban tartsák egymást. Ugyanakkor egyre erősebb a nemzetközileg megszerveződött magánhatalom, amely nemcsak a pénzrendszert és bankokat ellenőrzi, de a nagy multinacionális vállalatoknak is a tulajdonosa. Ez a hierarchikusan megszervezett magánhatalom rejtett hálózatával, informális és titkos kapcsolati rendszerével elér minden döntési központot, és ma már hegemóniája kiterjed az Európai Unió valamennyi közintézményére. Ez jelenti ma a hatalom tényleges megosztását az Unión belül. A szétválasztó vonal az egyre gyengülő közhatalom és az egyre erősebb szervezett magánhatalom között húzódik. Ennek a szervezett magánhatalomnak a belső magját a nemzetközi pénzügyi közösség vezérkara alkotja.
A propagandisztikus szóhasználat a nemzetközi pénzügyi közösség, vagyis a finánctőke önző érdekeinek az érvényesítését, cinikusan „közösségi vívmánynak” nevezi. Ebben kifejeződik, hogy saját önző érdekeinek a korlátlan érvényesítését tartja a legfőbb értéknek, és eme „legfőbb értékek” nevében számolja fel egyre gyorsabb ütemben a tagállamok szuverenitását. Egyes jogtudósok ezt a folyamatot nevezték el a liberális totalitarizmus irányába tett fordulatnak.
A tények makacsul azt közlik velünk, hogy a kamatmechanizmussal működtetett pénzgazdaság csak a tőketulajdonosok szűk rétegét szolgálja és nem a közérdeket. A közjót ténylegesen a valódi közösségek, a nemzetállamok és az önrendelkezésüket megtartó tagállamok önkéntes társulása jelentené. Ezek a valódi közösségek azonban a beolvasztásig elmenő integráció hatására bomlásnak indultak, a nemzetállamok pedig - szuverenitásuk feladásával - valójában felszámolják önmagukat. Emiatt már nem képesek többé megvédeni polgáraik érdekeit. A szabadságra vágyó emberek, köztük a magyarok is, a jövőben már nem kaphatnak védelmet saját államuktól, pl. a kamatfüggőségből való kikerüléshez, mert országuk megszűnik létezni, mint szuverén nemzetállam. Szabadságjogaikat azonban az Európai Unió pénztőkének elkötelezett, és a szervezett magánhatalom hegemóniája alá került bürokráciája sem lesz képes eszközök hiányában megvédeni, még ha esetleg – polgárai nyomására – kísérletet is tenne erre.
Az Európai Unióval tehát az a baj, hogy többé már nem az önrendelkezésüket megtartó szabad népek önkéntes társulása. A pénztőkét szervilisen kiszolgáló nemzetek feletti integrációs szervezetté fejlődött, amely ma már sokkal jobban hasonlít a nemrég felbomlott szovjet birodalomra, mint arra az Európai Gazdasági Közösségre, amelynek önrendelkezésüket megtartó, szociális piacgazdasággal rendelkező jóléti államok voltak a tagjai. A belépés ebbe az EU-ba kényszerházasság, és a válás intézményét ez a „demokratikus” szervezet nem ismeri.
Ha Magyarországon megvalósítanák az állam felett álló JOG uralmát, és helyreállítanák a történelmi alkotmány jogfolytonosságát, akkor hazánk nem lehetne ennek az antidemokratikus Európai Uniónak a tagja. Ezt megtiltaná a Szent Korona tanában foglalt történelmi alkotmány, amelyet nem lehetne sem parlamenti úton, sem népszavazással megváltoztatni. Az az alaptörvény-módosítás, amit most terveznek - ismét a magyar nép kihagyásával - a pártok egyezkedésével végrehajtani, természetesen eleget tesz majd a nemzetközi pénzhatalom igényeinek, és meg fogja nyitni az utat az Európai Unióba. Így a magyar nép ismét egy Szovjetunióhoz hasonló birodalom része lesz, méghozzá úgy, hogy ezt önként fogja választani, mert vezetői szándékosan nem tájékoztatták e lépés súlyos hátrányairól: a nemzeti önrendelkezés végleges feladásáról, és az ország függetlenségének az elvesztéséről. Ezzel beteljesedik a magyar sors, mert véglegessé válik a termelő gazdaság helyett bevezetett emberellenes és környezet-pusztító pénzgazdaság, a soha véget nem érő eladósodás és kamatfizetés.
Már követelődzik a háttérhatalom
A háttérhatalom legfőbb koordináló intézménye a New Yorkban működő Council on Foreign Relations, a CFR, amelyet tekintélyes kutatók az Egyesült Államok tényleges kormányának tartanak. 1920 óta a CFR választotta ki a mindenkori elnökjelölteket mindkét párt részéről. Ö dolgozta ki megalakulásától kezdve Amerika külpolitikai stratégiáját. A CFR hivatalos folyóirata a negyedévenként megjelenő Foreign Affairs tehát nem más, mint a háttérhatalom legfőbb döntéshozóinak a szócsöve. Cikkei, tanulmányai háttérhatalom stratégiai terveit jelentik be, és igen sokszor megvalósításra került forgatókönyveknek bizonyultak. Az ENSZ, a NATO, de az Európai Unió is a CFR, a RIIA, a Bilderberg Csoport, a Tavistock-hálózat, a Trilaterális Bizottság és a CFR többi társintézményében született, öltött gondolati formát, majd került megvalósításra. Nos a CFR szócsövében egy Celeste A. Wallander nevű hölgy, aki álnéven rendszeresen publikált a New York Times hasábjain is magyarellenes cikkeket az Orbán kormány idején, arrogánsan megbírálta Magyarországot.
Wallander tanulmányában azt állítja, hogy az egyetlen fontos nemzetközi intézmény, amely megfelelően szolgálta az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekeit a hidegháború idején és ma is funkcionál, mint megbízható szervezet, az a NATO. Éppen ezért a korábbi szovjet tömb országai számára a NATO és a NATO-tagság nagy jelentőséggel bír, és fontos vonzerőt képvisel. A NATO azért maradhatott egyedülállóan hatékony multilaterális szövetség, mert tagjai demokratikus intézményrendszerrel rendelkeznek, és közös értékeket vallanak. A NATO most is hatékony, mert egyszerre katonai és politikai intézmény. Ha meggyengülne a NATO politikai kohéziója, akkor az katonailag is meggyengítené. Ez után rátér Wallander arra, hogy a NATO katonai küldetése és költségvetése körüli viták homályban hagytak egy sokkal sürgetőbb kérdést. Eszerint az Észak-atlanti Szövetségnek szüksége van arra, hogy olyan eszközrendszert dolgozzon ki belső struktúrája megváltoztatásával, amellyel kikényszerítheti, hogy régi és új tagjai eleget tegyenek a szervezet alapvető követelményeinek. Csak ezeknek az alapkövetelményeknek a kikényszerítése biztosíthatja a szervezet kohézióját és hatékonyságát. Ha a NATO valóban a demokráciát, az emberi jogokat és a jog uralmát védelmezi, akkor egyetlen egy tagja sem kaphat felmentést e kötelezettségek betartása alól.
Wallander ezután kérdéseket tesz fel:
Mi történik akkor, ha az új demokráciák NATO tagok lesznek ?
Mi ösztönözheti őket arra, hogy a reformok útját járva közeledjenek a NATO-hoz?
Wallander hiányolja, hogy a NATO-nak nincs olyan belső szabályzata és eljárása, amellyel rákényszeríthetné új tagjait az eddigi szabályok és szokások betartására. E hiányosság pótlására Wallander azt ajánlja, hogy a NATO dolgozzon ki szankciókat az ilyen tagállamokkal szemben: függessze fel tagságukat vagy zárja ki őket a szervezetből. Wallander úgy véli, hogy Magyarországot már ki kellett volna zárni a NATO-ból, ha erre lenne lehetőség, mivel a budapesti kormányzat nem teljesítette a tagságával járó, és korábban vállalt kötelezettségeit.
Azért emlékeztetünk a NATO-csatlakozásakor elkövetett súlyos hibára, hogy azt ne ismételjük meg az Európai Unióba történő, most folyamatban lévő belépés során. 1997. november 16-án a magyar lakosság ügydöntő népszavazás keretében nyilvánított véleményt a NATO-csatlakozás kérdésében. Igaz a szavazásra jogosult állampolgároknak kevesebb, mint a fele ment el szavazni, de akik leadták szavazatukat, azoknak a 85%-a helyeselte az Észak-Atlanti Szövetséghez történő csatlakozást.
A választópolgároknak tehát kevesebb, mint 50%-a hagyta jóvá a belépést, de ez a szépséghiba nem okozott sem alkotmányossági, sem politikai problémát. Ennek ellenére jó lenne, ha az Európai Unióhoz történő csatlakozás kérdésében ne csak a választáson résztvevők többsége, hanem a magyar választópolgárok egészének a többsége nyilvánítana véleményt. Ezt a kérdést világosan szabályozni kellene az uniós-belépésről tartott népszavazásról szóló törvényben.
Második észrevételünk az, hogy hozzák nyilvánosságra azokat a letitkosított dokumentumokat, amelyek a magyar külügyminisztérium archívumában vannak, és amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy mennyire aggódtak a NATO vezetői, nehogy elutasítsák a magyarok a NATO-hoz történő csatlakozást. Ezekből a dokumentumokból egyértelműen kideríthető, hogy elsősorban a NATO-nak volt az érdeke Magyarország beléptetése, és nem pedig fordítva, mint ahogy a háttérhatalom és hazai képviselői, valamint a szolgálatukban álló tömegtájékoztatás állította. A nemzetközi rendszer ma olyan, hogy a NATO nélkül, - a NATO ellenére – Európában semmilyen nagyobb háború nem lehetséges, és egyik európai országot sem lehet megtámadni. Vagyis Magyarország biztonsága nem forgott kockán a NATO tagság esetleges elutasításával. Ugyanakkor nem is volt ez alapvető érdeke az országnak. A NATO-nak viszont, amely a balkáni régió ellenőrzésére kényszerült, elengedhetetlenül szüksége van geopolitikai és katonai okokból Magyarország területére és légterére. Ha viszont ennyire kellett Magyarország a NATO-nak, akkor a szociál-liberális Horn-kormánynak minimum azt kellett volna cserébe kérnie, hogy a NATO-tagsággal járó pénzügyi terheket, vagy annak nagyobb részét, a NATO vállalja magára. Az említett és a közvélemény elől eltitkolt NATO-dokumentumok bizonyítják, hogy a NATO valószínűleg hajlandó lett volna e költségek egy részének az átvállalására. A szociál-liberális kormány, az egykori MSZMP-ből kivált reform-kommunisták, azonban olyan szervilis magatartást tanúsítottak, annyira messzemenőkig lojálisak voltak az új nemzetközi főhatalom irányában, hogy a NATO-tagsággal járó pénzügyi terhek kérdését érdemben fel sem vetették.
Az Európai Uniónak - a NATO-hoz hasonlóan - sokkal nagyobb szüksége van Magyarországra, mint Magyarországnak az Európai Unióra. Ezért egy olyan kormánynak, amely a magyar társadalom alapvető érdekeit képviseli, Dánia példájára olyan feltételeket kellene szabnia Magyarország Európai Uniós tagságához, amelyek biztosítják a magyar föld megtartását a magyar állampolgárok tulajdonában, valamint lehetővé teszik azt is, hogy Magyarország úgy változtathassa meg pénzrendszerét, hogy ne állandósuljon a magyar állam és társadalom pénzügyi csődje, és ne kényszerüljön a lakosság örökös kamatfizetésre. Ezen túlmenően ki kellene kötnie az Európai Unió-ból történő szabályozott kilépés lehetőségét arra az esetre, ha ez a nizzai megállapodással végérvényesen antidemokratikussá lett államok feletti intézmény nem váltaná be a hozzáfűzött reményeket. Ausztriában már párt is alakult azzal a céllal, hogy kiléptesse szomszédunkat ebből a diktatórikussá átalakult szervezetből.
Gyarmatosítás agymosással
Az Európai Unió bővítése az újgyamatosítás modern formája, állapítja meg egy 2002 őszén megjelent brit tanulmány. Ehhez hozzátehetjük, hogy egyben a legolcsóbb módszer arra, hogy az egykori gyarmattartó nagy nyugat-európai országok függőségbe taszítsák a kelet-európai népeket. Az EU 15 tagállamából csak két országban rendelik az alkotmány fölé a közösségi jogot. A kormányzó szociál-liberális koalíció azonban máris kész arra, hogy a magyar alaptörvényt engedelmesen Brüsszel követeléseihez igazítsa, és megtegye ezt a nemzeti önfeladást jelentő újabb lépést. A magyar nép valójában csak korlátoltan cselekvőképes, mert nincs tényszerűen és pártatlanul tájékoztatva. Az egyoldalú propaganda gondosan elhallgatja, hogy a brüsszeli bürokrácia és a magyar országgyűlés pártjai az ország önrendelkezésének és függetlenségének a végleges feladását készítik elő, és ehhez kérik a szavazatait. A lakosság nem tudja, hogy a magyaroknak a gyarmati függőséget kell önkéntesen vállalniuk, hogy - legjobb esetben - évi 19400 forinthoz jussanak fejenként.
Az EU-csatlakozás valóban „történelmünk legfontosabb eseménye” lesz, mert befejezi Trianont, amely a demokrácia és a nemzetközi jog valamennyi elvének a durva megszegésével darabolta fel a magyar Szent Korona történelmi Magyarországát. Most pedig parlamenti pártjaink egymást túllihegve készítik elő a megmaradt csonka nemzetállam önfelszámolását a nemzetközi pénzügyi közösség szolgálatában álló brüsszeli bürokrácia segédletével. Alázatos buzgólkodásukat és kincstári optimizmusukat nevetségesnek – sőt rosszízű tréfának - is nevezhetnénk, ha nem lenne szívszorongatóan tragikus. Egyébként az érvényben lévő alaptörvénybe ütközik - és ezért alkotmányellenes -, hogy csak a belépés előnyeit hangoztató elfogult propagandára van közpénz, de az uniós tagsággal járó hátrányok részletes és tárgyilagos ismertetésére nincs.