Vissza a főoldalra * Vissza a január 24-25-i előadások írásos anyagai előlaphoz

Dr. Győri-Nagy Sándor

Tanszékvezető egyetemi docens, kultúrökológus

Szent István Egyetem, Gödöllő

MKK-KGI Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék

Az "alkotmányos észjárás" kódolódása

a magyar kultúra kommunikációs jelrendszereiben

"... legyen a törvény igazságos, tisztességes, lehet­séges úgy a természet, mint a hazai szokás szerint, a helyhez és időhöz illő, szükséges és hasznos."

(Werbőczy 1517/1990:38)

A törvény a világszervesség biztosítéka:

"... ki ne tudná, hogy a törvények az emberek jóléte, nyúgodt és boldog élete végett találtattak föl, mint a melyek nélkűl sem család, sem város, sem valamely nemzet, sem az összes emberiség, sem az egész természet, sem maga a világ nem állhatna fönn."

(Werbőczy 1517/1990:20-21)

Az élet elsősége:

"Természeti jog: az összes nemzetek közös joga, mivelhogy az mindenütt a természet ösztönzése következtében, nem pedig valamely törvény meg­állapításából létezik: vagyis, a mire a természet min­den állatot megtanított és megtanít. Ez tehát nem egyedül az emberi nemnek, hanem az összes állatoknak is tulajdona. Ebből ered a férfinek és nőnek összeköttetése, gyermekek nemzése és nevelése, mindenkinek egyenlő szabadsága és egyenlő szerzési képessége mind arra, ami a levegő-égben, a földön és a tengerben találtatik. Továbbá a letéteményezett dolognak vagy kölcsön­vett pénznek visszaadása; az embertársunk erősza­kosságának erőszakkal való visszaverése. Mert ez és az ehhez hasonló sohasem tekintetik jogtalan­nak, hanem természetesnek és méltányosnak."

(Werbőczy 1517/1990:29–30)

A magyar kultúra környezeti alkotmányossága mint európai ellentmondás

Az idézett Werbőczy-féle jogelvek a magyar kultúra hagyományos környezeti alkotmányosságán nyugszanak. Ez a szempont a történeti magyar alkotmányról szóló eddigi vitákban nem került különösebben előtérbe. Pedig enélkül történeti alkotmányunk csupán sajátságos társadalmi tradíciónak tűnhet, aminek persze egy egészséges Európában már önmagában elégnek kéne lennie ahhoz, hogy 1949. évi eltörlését, majd helyreállításának 1990. óta folyamatos elszabotálását ugyanúgy tűrhetetlen nemzetközi jogsérelemnek találják a művelt európai nemzetek, mint azt, hogy most e szovjet uniós alkotmányt kell európai uniós alkotmánnyá "jogharmonizálnunk".

Ám ki állítja, hogy ez az Európa az az Európa, amelynek a sajátján kívül mások hagyománya is fontos? Ki állítja, hogy egészséges ez az Európa, hogy netán önérdek nélküli igazságérzete is lenne, amelyet nemzetközi szinten ugyanúgy érvényesít, mint ahogy egész eddigi történelmében érvényesítette saját érdekeit? Mind más országokkal, mind pedig a természettel szemben. Mert ne feledjük: az Európai Unió törzsterületét azok a tájváltoztató műveltségekből lett terjeszkedő civilizációk adják, amelyek mai gazdagsága más népek és a természeti környezet páratlan mértékű kirablásából ered. Ennek az Európából mindenüvé exportált féktelen haszonelvűségnek a következtében jutottunk mára odáig, hogy veszélyben forog a földi élet.

Épp emiatt különleges a súlya annak, hogy ez az Európa most készül működésében végképp megbénítani a kontinens egyetlen olyan tájőrző típusú kultúráját, a magyart, amelynek minden jelrendszere, így jogi hagyományának egésze is egy életelvű, ökologikus műveltségre vall. Olyanra, amely a Nyugat nem fenntartható civilizációs mintáival egy fenntartható természet- és társadalom-környezeti viszony történelmi példáját állíthatja szembe. Ez a műveltség egyben centrális ereje annak a közép-európai műveltségi zónának, amelynek kultúrái önértékük őrzésében épp erre a Kárpát-medencei központra támaszkodtak a történelemben, és támaszkodnak ma is. Az ökologikus magyar kultúra felszámolása tehát nem egyszerűen Közép-Európa műveltség-élettani elestét jelentené. Azt is, hogy az euro-globalizáció épp az ökológiai világválság kiteljesedése korában szüntetné meg azt az egyetlen európai műveltségtípust, amely az ember, a táj, és a tájlakó növény s állatvilág fajközössé­geinek alkotmányos együttélésére még megéleszthető mintákkal rendelkezik.

A kultúra öröklődése

De hol rejtőzködnek ezek a minták? Azt kell mondanunk, hogy a vigyázó szemeit ezúttal Brüsszelre vető magyar civilizáció médiazajos, ideológiahabos, fogyasztói felszíne alatt. Olyan mélyrétegekben, amelyek miatt nehezebb elpusztítani, mint ahogy a globális társadalmat tervező politikusmérnökök és -kőművesek vélik. A kultúra ugyanolyan bonyolult filogenetikus képződmény, mint pl. a földszerkezet. Életét, öröklődését szigorú törvények vezérlik. Ezek működési következetességét Konrad Lorenz a genetikai öröklődéséhez hasonlítja:

"Mára annyira hozzászoktunk, hogy átörökítésen a törzsfejlődés története során megszerzett információkat az utódoknak közvetítő genetikai, azaz biológiai folyamatot értsük, hogy úgy tűnik, az ember hajlamos megfeledkezni a szó eredeti, jogi tartalmáról. Erre azért szükséges emlékeztetnünk, mert egy kultúra létrejöttében bizonyos tradícióvá lett, azaz genetikailag nem rögzített viselkedési normák változatlan formában történő továbbadása nagyon hasonló szerepet játszik, mint a genetikai információk változatlan formában való továbbadása a filogenezis során. A szociális viselkedés ritualizált normái, melyeket kultúránk tradíciói közvetítenek nekünk, az emberi társadalom bonyolult, támaszt nyújtó csontvázát adják,..." (Lorenz 1997:71)

A megállapítás alapvető tényt rögzít. Ugyanakkor hiányérzetet is hagy ben­nünk, hisz magától a kétségtelenül érzékletes hasonlattól még nem válik rész­leteiben is világossá a kultúra öröklődésének e genetikai jellegű szigora. A tény akkor telik meg indokló erejű tartalommal, ha beláthatjuk, hogy mik is azok a "kultúr­genomok", s hogyan is működnek valójában, hogy a művelt­ségi belenövés jellegzetességeit a genetikai információ öröklődési sajátságaival rokoníthassák.

Egyközpontú, konstans jelrendszerek

A kultúra öröklődési törvényeinek a genetikai törvényekéhez fogható szigorát csak akkor sejthetjük meg teljes jelentőségében, ha belátjuk, hogy a kultúra viszonyai közt az újabb és újabb nemzedékek belenevelődési folyamatát konstans jelrend­szerek vezérlik. Mindegyikük külön-külön is sok­szintű, összetett alrendszerek sokaságából felépülő, elvileg végtelen számú jelet modellálhatatlan kapcsolathálózatban tartalma­zó rendszer. Ilyen jelrendszer­ből minden szerves műveltségben több is van. Alább csak a legnyilvánvalób­bak­ról s egyben a legismertebbekről szólok, amelyeket azonban teljes jelentőségükben máig nem ismertünk még meg. Ezek nem csu­pán állandóak a kultúrák egymást követő nemzedékeinek az életében, hanem egyúttal koncentrikusak is.

Ezek a koncentrikus jelrendszerek többszörös jelgyűrűvel övezik az egyént és nem­zedéki közösségét, mely jelgyűrű minden esetben bonyolult hálóza­tos jeltartomány is. E jeltartományok egészének s valamennyi elemének jeltartalmai ugyanazon tárgyra vonatkoznak. Ez a tárgy nem más, mint az éltető tájban megtestesülő, hatalmas tömegű kultúrtudás. Ennek közösségjellemző egyéni változatokban való elsajátítása és bevésése csak különleges módon, ref­lex­szé kódolódással lehetséges. Ezért a kultúrtudást reflextudásnak is nevezhetjük.

A kultúrtudás jeleinek tartalmi azonossága ugyanakkor lényeges formai különbségek mellett érvé­nye­sül. Az egyes jelrendszerekben jellemzően tér el ugyanis egymástól a kultu­rális jelek természete. Ez az illető jelrendszerek jelölési sajátságaiban, egyebek közt a jelölt és a jelölő kapcsolatának más és más elvontsági fokában, a kifejező eszközök analitikusabb-fogalmiasítottabb vagy szintetikusabb-(jel)képibb voltá­ban nyilvánul meg. Ezáltal e párhuzamos-koncentrikus jelrendszerek mindegyike lényegében ugyanazokat a jeltartalmakat más-más formájú kódolással erősíti meg. Így a pusz­ta "ismétlődés" helyett egy sokkal magasabb fokú, biztosabb rögződés válik lehetővé, mely a romboló hatásoknak szívósabban áll ellent, mintha a rögzítés egy többszöri, de azonos tartalmú és formájú mechanikus "drill"-kódra alapulna.

A tájállandó mint alapjelrendszer

A szerves műveltségek konstans jelrendszereinek középpontjában az a táji környezet van, amelyik az illető kultúra mint közösségi tájviszony tárgya. A táj a szerves kultúrákban olyan jelrendszerként működik, amely a tájat lakók számára létfontosságú, életmódvezérlő jeleket ad. Megmutatja a tájlakó emberi közösségnek, hogy hogyan élhet benne és vele úgy, hogy ne csak a kortársi nemzedékeknek, de utódaiknak is fenntartó közege maradhasson. Létfontosságú jelekről lévén tehát szó, az illető kultúra népessége ezek mindegyikének nagy jelentőséget tulajdonít. Ezért az ilyen tudás minden elemének mennél cizelláltabb, mennél sokrétűbb rögzítéséről, utódaira való maradéktalan átörökítéséről következetesen gondoskodik.

Így a fenntartó táj minden olyan eleme körül, amely a benne élő közösség életét akár közvetlenül, akár bármely közvetettségi fokon is érinti, olyan jelhálózat épül ki, amelynek tárgyát és viszonylatait ismerni a közösség valamennyi tagjá­nak elemi érdeke. Hiszen a felnőtt kultúrahordozók létfenntartó tevékenységét és tájösszhangját már most, utódaikét meg majd befolyásolja. A belenevelődők e kör­nyezeti elemeket, ezeknek a táj más részleteihez és egészéhez képesti viszony­latait közvetlen tapasztalatként élik meg. Ezáltal egyben módjuk is nyílik arra, hogy saját érzékleteik alapján ellenőrizzék azokat a tudáselemeket és viszony­­latokat, amelyek műveltségi közösségük párhuzamosan elsajátított jel­rend­szereiben ezekre a környezeti elemekre és viszonylatokra vonatkoznak. Mi­vel az így megélt táj a maga sokszoros összetettségében és létfontosságában minden szerves műveltség valamennyi új nemzedékének életében a tulajdonkép­pe­ni változatlan belenevelődési alap, a szerves műveltség vizsgálatában ezt a konkrét környezeti jelrendszert célszerű tájállandónak neveznünk.

A nyelv mint az ember tájviszonyával egyidős jelrendszer

Megszoktuk, hogy a nyelvészet a különböző nyelvek "fejlődését" taglalva bizo­nyos időhatárokkal dolgozik. Az egyes nyelvek nyelvemlékekkel dokumentált írás­beli­sége előtti korszakait következtetéses módszerrel, elméletileg kísérli meg modellálni. E "korai" nyelvállapotokat a fejlődéselmélet jegyében "primitív"-nek, azaz kezdetlegesebbnek feltételezi, mint ugyanazon nyelvek ké­sőb­bi állapotait. Az "ősállapotokat", "alapnyelvi állapotokat" mint valamiféle diffe­renciálatlan őskáoszt ábrázolja, amelyből a "fejlődés"-nek köszönhetően bon­takoztak ki a ma vizsgálható "világosabb" viszonyok.

Aligha kell hangsúlyoznunk, hogy e szemlélet mennyire problematikus. Éppen an­nak az Embernek s műveltsége valós megítélésének a szemszögéből, amelyik az embertörténet évmilliói során a legbensőségesebb viszonyban élt táji kör­nyezetével. S aki arról éppen ezért a mai ember számára elképzelhetetlen finom­ságú és gazdagságú környezeti ismerettömeggel rendelkezett.

Minthogy azonban nem "luxusismeretekről", hanem létfontosságú tájtudásról volt szó, még a fejlődéselmélet alapján is belátható, hogy ennek a hatalmas mé­retű, rendkívül cizellált ismerettömegnek ugyanilyen méretű és cizelláltságú, át­örö­kít­hető jelrendszerek formájában is léteznie kellett. Ezek legalapvetőbbike pedig mindig is csak az illető kultúra nyelve lehetett. Egy manapság elképzelhetetlen finomságú és gazdagságú környezeti tudástömeg tárolására és továbbörökítésére alkalmas nyelvállapotot pedig súlyos tudományos tévedés "primitívebbnek" föltételezni, mint bármelyik mai nyelvet, amelyek bizonyíthatóan épp visszafejlődnek azáltal, hogy tőlük mind szélesebb körben vesznek át tárolási és átörökítési szerepeket a civilizáció technikai ismerettárolói.

Ezzel persze azt is kijelentettük, hogy a nyelvek a kultúra mint tájviszony kez­detétől környezeti tudást átörökítő legfontosabb jelrendszerként kísérték az em­bert. Így bármiféle "életkoruk"-ról is rendkívül veszélyes beszélni, különösen né­hány ezer évben határozva meg azt, hiszen a nyelvi jelrendszer egyidős az em­be­riséggel. Amíg tehát nem tudjuk pontosan, hogy milyen korú az ember a Föl­dön, addig a nyelveket azonosan "kortalannak" kell tekintenünk. A nyelvekben kódolt környezeti tapasztalatoknak pedig mint az emberfenntartó tájviszony és a tájfenntartó emberi viszonyrendszer megfejthető lenyomatainak döntő jelentőséget kell tulajdonítanunk.

A daljelrendszer mint fenntarthatósági üzenethordozó

Herder a nyelvek és kultúrák "élet­kori folyamatait", korát, korosodását, esetleg elöregedé­sét firtatva dön­tő hangsúlyt helyezett a népdal meglétére. Ennek hiányát az illető kultúra elöregedésé­nek, hamaros pusztulásának jeleként értékelte. Ezért váltott ki a magyar művelt­ség és nyelv haláláról kifejtett XVIII. századi jóslata a népdalban dús Magyarorszá­gon értetlen­sé­get és felháborodást. Tudjuk, hogy a magyar nyelvterületen máig összegyűjtött dal- és dalváltozatkészlet olyan elképzelhetetlen bőségű, hogy tíz nyugati állam össze­sített anyagával ér fel, olyanokat is beleértve, mint Anglia, Francia- és Németország.

A magyar népdalanyag másik jellemzője az a különlegesen gazdag környezeti jelképiség, amelynek Európában szintén nincs párja. Nemcsak arról van szó, hogy a magyar népdalokban megszólaló ember önmagát környezete növényi és állati léttársain keresztül fejezi ki. Legalább ennyire arról is, hogy olyan életjelképeket használ önmagának ebben a kozmikus-transzcendes távlatokig észlelt világban való elhelyezésére, amelyek Európában másutt legföljebb a keresztény vallás jelképrendszerében fordulnak elő – a magyar népdalszimbolikával rokon, de annál szűkebb jelentéstannal.

Itt egyebek közt a magyar népdalok dallam- és szövegvilágában egyaránt gazdagon megjelenő vízjelképre gondolok, amely a barátságos vizek járta, még szabályzatlan, természetes vízrajzú Kárpát-medence magyarságának dalaiban a szeretet, az elfogadás, a bizalom, a tiszta szerelem, a felelős emberség, a termékenység, a ciklikusan megújuló örök élet jelképe. A víz ugyanakkor más kommunikációs jelrendszereinknek is állandó szerep­lője. Csakhogy a "vizes élettapasztalat" nem mai keletű, kizárólagos igénnyel korhoz, népességhez, valláshoz sem köthető, hisz elemi tapasztalata minden élőnek, amióta élet van a Földön.

A táncjelrendszer

A néptáncok mozgásvilága a világmozgások sokszorosan áttételes leképező­dé­se. Nemcsak abban, ahogyan az egymáshoz tartozó, egymást vonzó emberpár kering egymás körül, akár két égitest vagy elemi részecske, közben együtt is keringve több egymás körül keringő páros között, mint ahogy ez a világegyetem kozmikus léptékeiben is van. Pap Gábor művészettörténészünktől hallottam egy gödöllei előadásán, hogy kozmikus jelképek az egyes táncmozdulatokban is tetten érhetők.

De közvetlen környezeti mozgások leképeződése is jellemzi a szerves művelt­sé­gek táncait. Talán a legáltalánosabb az a ritmikus le-föl mozgás, amelytől a tán­coló emberi test egy pontja – mondjuk a váll – a tánc tartama alatt egy hosszú, sza­bályos hullámvonalat ír le. Ezen a hullámvonalon az időnkénti felugrások vagy cifrázó lebukások hullámhegyeket tornyosítanak fel vagy ugyanolyan mélységű hullámvölgyeket süllyesztenek. Az alaphullámvonalat a táncos saját tengelye kö­rül végzett forgásai, táncostársa körüli keringése vagy vele együtt tett fordulatai nagyon összetett örvénylő mozgásokkal is bonyolítják. Mindezek együttes dina­mi­kai szabályszerűségei e nagyon is kötött koreográfiájú táncmozgásrend­szereket a legelemibb éltető környezeti elem, a víz áramlási mozgástörvényeivel rokonítják.

Egyes népek táncaiban, így a román táncokban ezekhez a mozdulatokhoz ol­dal­irányú elhajlások is hangsúlyos erővel társulnak. Ezek egyaránt jelenthetnek szelet vagy szélben hajladozó növényeket. Mindkettő jól illeszkedik a tánc alapve­tő­en erotikus, szerelemszentesítő, termékenységidéző és -ígérő életjelentéséhez.

Ugyanakkor az emberi élet más földi társai sem maradnak ki a táncból. Magyar és más népek táncjelei közt félreérthetetlen utalások vannak nemcsak különféle növényi mozgásokra, hanem állatokéra, főleg ez utóbbiak nászjeleire is. Végső soron kijelenthető, hogy a tánc­jelrendszer mozdulatjelei sem üres formák, hanem valamennyije környezeti tartalmú kultúrjel.

Vizuális jelrendszerek

A népművészet vizuális jelképrendszerei már önmagukban véve is sokfélék, pl. hordozó anyagaik, rögzítési módjuk vagy alkalmazási helyük szerint. Hagyományos hordozó anyaguk minden természetes anyag lehetett a kender-, len- és gyapjúalapú kelmétől az állati bőrön, fán, szarún, csonton, kövön és fémeken keresztül az agyagig. Rögzítési módjuk lehetett hímzés, faragás, rovás, karcolás, vésés, kovácsolás, fonás, szövés, tapasztás. Alkalmazási helyük lehetett az emberi lakhely szűkebb vagy tágabb, külső vagy belső környezete, de lehetett maga az ember vagy állatai teste is. A leíró néprajztudomány díszítményekként ismeri ezeket a legkülönfélébb anyagú, változatos rögzítési módú és az embert annak lakhelyén mindenütt környező, valamennyi napi cselekvésében kísérő vizuális jelrendszereket. Róluk azonban most mindjárt le kell szögeznünk, hogy díszítménykénti felfogásuk csak azután hódított tért mind a néprajzban, mind pedig az ezeket továbbhasználó közösségekben, miután valódi jelentésük, azaz jelkénti funkcionálásuk megszűnt.

A vizuális jelképrendszerek látványjelei ugyanis az emberi életnek ugyanazon kísérőit jelenítik meg, amelyekkel és akikkel a táncjeltan mozgásjelei közt találkoztunk. A világegyetem kozmikus erői, a Nap, a Hold, a csillagok ugyanúgy megjelennek itt, mint a víz, a szél föl-le-hullámvonalai, a buja élet rügyező, sarjadó, elágazó, kivirágzó indamotívumai vagy a (gyakorta szívet formázó) növényi levelek, a különféle gyümölcsök, állat- és emberstilizációk számtalan változata, sőt egymásba való átmenete. Ezért a vizuális jelrendszerek látványjeleiről ugyanaz mondható el, mint amit a tánc­jelrendszer mozdulatjeleiről mondtunk. Nem üres díszítmények, nem puszta formák ezek sem, hanem egytől egyig olyan kultúrjelek, amelyek az embert szó szerint minden lépésében a teremtett világba való szerves beletartozására, a természetire és társadalmira még nem különválasztott környezetével szembeni oszt(hat)atlan kötelezettségeire figyelmeztették.

A mesejelképtan

A szerves kultúra nyelvi hordozóanyagú képi jelrendszerei közt különleges hely illeti meg a mesét. Az egyközpontú kultúrkommunikációs jelrendszerek mintájára a mesének is zömmel ugyanazok a szereplői, mint az eddig tárgyalt környezeti tartalmú jelrendszereknek: növények, állatok és emberek. De a mese a mise jelentéstani társa, s ahogy a mise, úgy a mese is a misztérium, a misztikum messzi világával köti össze a felelős köznapi emberlétet. Ezért "közönséges" környezeti szereplőiben is van valami csodás, ami a köznapokban ugyan nem (mindig) látszik, de nem irreális. Helyesebb tán úgy fogalmaznunk, hogy a mese "közönséges" környezeti szereplőinek e csodás tulajdonságai nem a valóság, hanem az igazság szférájába tartoznak, s így az embert ismét csak arra tanítják, hogy környezetének szereplői egytől-egyig többek annál, mint aminek a köznapi valóság szintjén hajlamosak vagyunk gondolni őket. Ezzel egyben arra is figyelmeztetnek, hogy a környezetével szembeni kötelességét teljesítő erkölcsi ember számára nem "való énjük", hanem "igaz valójuk" határozza meg jelentőségüket.

Miről is van szó konkrétebben? A ló a mesében is ló. Tyúk, ökör, farkas, róka, őzike, nyúl, kígyó, varjú, fű, fa, virág, víz – minden, mint a valóságban. De a mesében beszélnek az állatok és a növények. S az ember érti őket. Az nem derül ki, hogy az ember nyelvén szólnak-e, vagy csak azért érti őket, mert a maga nyelvén kívül a mesebeli, tehát az igaz valójával meghosszabbított ember a nem emberi élet nyelvén is ért?! Valószínű, hogy erről az utóbbiról van szó, hiszen a mesében ez a képesség jobbára nem minden, hanem csak a jóért küzdő mesehős tulajdonsága. A rossz oldalán cselekvők számára némák a növények és az állatok is.

De a mesebeli ló igaz valójához más is tartozik. Nemcsak hátasként szolgálja, de eligazítja, sőt vezeti, irányítja is gazdáját a jóért való harcban. A harcot ugyan magának az embernek kell megvívnia a rossz megtestesítőjével, de ha nem érti és nem fogadja meg a növények és az állatok szavát, nincs esélye a győzelemre. S akkor sincs, ha ezt a segítséget előre meg nem szolgálja: kitartással, szenvedéssel, jótettel, jószívvel. A táltoscsikóért vállalni kell a háromnapos esztendő minden kínját. De a kiállt próbák után is próba következik: a trágyadombra lökött girhes gebét kell választani a kápráztatóan fényes szőrű csalimének helyett. S ráadásul előbb még szégyenszemre cipelni is kell mindaddig, míg csak elégnek nem találja, s le nem téteti magát megrázkódni, hogy való énjét letéve fölvegye igaz valóját, amellyel jóságáért megsegíti a nagy küldetésben járó embert.

S ugyanilyen "igaz való"-val meghosszabbított lény az összes többi közönséges földi társ is a mesében. A víz nem H2O, mint aminek a vegytan valóságtudománya mondja, hanem igaz valója szerint a mi sorsunkról is érdemeink szerint döntő "élet vagy halál vize". A fű sem közönséges növény, hanem sebet, levágott fejet, miszlikbe aprított testet, csontokat forrasztó fű. A sebesült kígyó jutalmaz a könyörületért. A sánta farkas, a fiának gyógyfüvet vivő nyúl, a róka a kegyelmező jótett helyébe jót tesz az arra érdemes emberrel. A madarak elárulják neki a fenyegető veszélyt. Mert aki jót tesz, az jótett helyébe jót várhat. Ebben persze benne a negatív üzenet is a környezeti kötelességeit szegő civilizált emberiség számára: nem várhat jót az, aki a rossz szolgálatára csábul.

A mesebeli fa csengő gyümölcsöt vagy szalonnát terem. És mi sem természetesebb: igaz valója szerint az égig ér. Összeköti az ember földi világát az égivel. Rajta lakik a sárkány, vagy az alsó világban, akit le kell győzni. Mert a sárkány az élet ellensége. Elzárja a kút éltető vizét. Elrabolja a szépség, a jóság és a termékenység letéteményesét, a legkisebb, legszebb, legjobbszívű királykisasszonyt, aki természetesen a legjobbszívű, legkitartóbb és legbátrabb mesehőst illeti. Akinek óriásokkal, boszorkányokkal, gonosz tündérekkel, ördögökkel és sárkányokkal kell megküzdenie. S ez puszta emberlétére hagyatkozva kilátástalan. Ezért kell megértenie a növények és az állatok szavát. Mert segítségük nélkül pusztulásra van ítélve. Az ember ugyanis részese, fontos tényezője egy nálánál sokkal nagyobb erők közti harcnak: a Jó és a Gonosz küzdelmének a világban.

Képviselőik (az óriások, boszorkányok, tündérek, ördögök, sárkányok) a mesék "nem környezeti eredetű"-nek tekintett szereplői. Pedig ugyanolyan környezeti jelentésű és jelentőségű szereplői ők is a mesék gigantikus történeteinek, mint az igaz valójukban megjelenő "közönséges" földi lények. Csak nekik a földi világ felé kell meghosszabbodniuk igaz valójukban, hogy erejük és jelentőségük fogható formában megnyilatkozzék az ember számára közvetlenül foghatatlan, "valóságon túli" világból.

A hit jelképtana

A civilizált ember számára a hit már csak magánügy. Vagy Orbán Viktor talányos megfogalmazása szerint is csupán a "legközérdekűbb magánügy" avagy a "legszemélyesebb közügy". Pedig a szerves műveltségekben, így a magyarban is még csak nem is közügy, de az egész népet és kultúráját a világszervességben elhelyező, létmeghatározó erőtér. Amelyben csak a jó szolgálatában állhat paraszt, nemes és király. Mert csak így jár a népnek a teremtésből az az Édenszelet, amelyet hazának hívhat. Az életet termő föld, a tiszta, éltető vizek, az általuk tenyésző számtalan növény és a belőlük élő állatok. Így együtt, amely ígéret földjeként egy-egy emberi csoportra, egy-egy népre bízatott. Ez isteni ajándék, de nem ingyen kapott. Ugyanúgy meg kell érdemelni, mint a mesében a termékenységben megújuló örök életet.

Éppen ezt mondja el a hit a misében. A mise tehát ugyanarról szól, mint a mese: az örök életet: az időben (üdő!) való időtlenülést, az üdvözülést csak az kapja meg, aki megérdemli. S ki érdemli meg? Aki ezt a mesék példabeszédeiből nem értette volna meg az egyistenhites vallások előtt, annak Jézus mégegyszer és utoljára elmagyarázza emberi nyelven: az, aki vállalja az emberi élettel járó szenvedést. Mert szenvedni jó. Nem úgy, ahogy a civilizált ember a maga esztétikai egocentrizmusával értelmezi: nem a test érzékletei szerint, hanem erkölcsi-környezeti következményeiben! Az énen túlmutató dimenziókban. Jézus nem azért vált Krisztussá, nem azért vállalta a kereszthalált, mert testileg jólesett neki a kínszenvedés a keresztfán. Azért, mert a kínok, a szenvedés vállalása, a fiúi engedelmesség egy magasabb, a fiú számára rejtett atyai akarat beteljesülését segítette. Jézusban ez az isteni. S ha van isteni az emberben, ezen a fiúi szinten ez a követhető példa. De csak ez. Nem a teremtő Istent pancserként imitáló klónozó emberteremtés.

Persze a hit hivatott szervezete, a klérus is elkövette azt a hibát, hogy az őt is elutasító pozitív tudományhoz hasonlóan maga is gyermeteg (ha nem épp eretnek!) zagyvaságként utasította el története során a mesét. Mára – talán már túl későn – kiderül, hogy aki a kultúra koncentrikus, egymás jelentéseit erősítő kultúrkommunikációs jelrendszerei közül a mesét nem érti, az megsüketült lélekkel hallgatja a misét is. Az már nem érti a többször korrigált jelentésű Szentháromság igazi életüzenetét sem. Ahogy talán már maga az egyház sem érti a civilizáció újabb és újabb hullámai által kikényszerített(nek vélt) sok-sok korrekció után. Szent Ágoston már az V. században bevallja, hogy "Credo, quia absurdum est". Pedig a Szentháromság a magyar műveltségű ember számára nem képtelenség, hiszen "Három a magyar igazság". Meséinkben is három a próbatétel, mert a hármasság teljesség. Ökológiai értelemben is.

A Szent Korona

De milyen teljesség van a magyar Szent Koronán? Mitől szent a magyar föld lakóit ennek a kultúrának a jegyében a föld e szeletével és az éggel egyszerre összekötő korona? Annyi a magyarázat, de vizsgáljunk most csak egyetlen szempontot, a teljes szent háromságét.

A II. József korabeli dukászmihályos meghamisítás előtt közismerten az igazi Szent Család volt a koronán. Hátul, örök háttérként az Anya, az Istengyermeket szülő emberasszony: Mária zománcképe. A civilizáló nyugati ellenreformáció számára nem eléggé elvont, és nem eléggé isteni. A hegyikultúrák hierarchikus rendszerében a nő alávetését szolgáló asszonyi bűnösség tana számára túlságosan előkelő hely. A magyar koronának egyébként is az Újbizánci Birodalom koronájának szerepét szánják. Mária helyett tehát mindenképp célszerűbb Dukász Mihály.

Vele átellenben, elöl van Jézus képe. Előre néz, a jövendőbe, amerre a koronát viselő főnek is tekintenie kell. Amerre a fiak nemzedékének végtelen sora tart majd, ha mindenben úgy cselekszenek, ahogyan Jézus cselekedett. Jézus, akit egyszerre nevezünk "az ember fiának" és "az Isten fiának", aki az egyház tanítása szerint megváltotta a világot. Ez a civilizált ember köznapi vagy éppen mise közbeni olvasatában azt jelenti, hogy minden rendben van: szabad elkövetni a bűnöket, csak időben meg kell gyónni őket, és akkor biztos az örök élet. Pedig Jézus példája nem egészen ezt mondja. Jézus, az Atyaisten fia emberanyja által egyetlen rövid emberélet ciklusára beszáll a földi életbe és emberként ember által követhető életpéldát ad. Ennek az életpéldának a követése a záloga az örök életnek. Az általunk minden részletében be nem látható magasabb szándék jóakaratú követése, a rajtunk túlmutató életből nemcsak e gyönyörű teremtett világ csodáinak, szépségeinek és örömeinek az elfogadása és szaporítása, hanem a mindezekkel járó szenvedések vállalása is. Mellette a magyar Szent koronán nem véletlen a két életfa, amelyek, mint a mesében, igaz valójukban a földtől az égig érnek. Összekötve a Földet az éggel, a Krisztusi életben az embert és az Istent.

A Szent Család feje, az igazi atya, a teremtő Isten természetesen legfölül foglal helyet. Ő az örök élet, ezért nemcsak a Jézus mellett látható életfák ismétlődnek meg őmellette is, hanem az időtlenség csillagjelképe is. S a csillag mellett a jó és a rossz jelképe, a Nap és a Hold is, mivel az is örök, s mindkettőnek egyedüli tudója az Atyaisten. Az ő akarata előtt hajlik meg Mária, amikor a Szentlélek Úristentől, az Atyától méhébe fogadja Szentfiát. S az ő akarata előtt hajlik meg Jézus, aki vállalja az egyciklusnyi emberéletet, mint mi is valamennyien, ám ezzel együtt mindent, ami vele jár, még a legembertelenebb szenvedést és a kereszthalált is.

Ezt a koronát csak szentéletű királyok viselhették. S csak olyan nép érdemelte, amelyik a magyar kultúra eddig elemzett s a Szent Korona jelképtanában is világosan kifejeződő szent életüzenetét megértette és meg is valósította. Mert az élet valóban szent célokból él és élni akar. Az a hatalom és az a nép, amelyik nem az élet szent célját szolgálja már, bármennyit szenvedett is eddigi történelmében, s bármennyire is kér oltalmat nemzeti fohászában az Istentől a megbűnhödött múltra s jövendőre hivatkozván, aligha érdemli meg ősei Szent Koronáját. Sem az életet, amelyet az szimbolizál. Sem pedig a velejáró földet, amelyet öntudatlan tévelygései közepette, ha nem ébred végre öntudatára, most veszít el végleg.

Szada, 2003. január 22.

"Mára annyira hozzászoktunk, hogy átörökítésen a törzsfejlődés története során megszerzett információkat az utódoknak közvetítő genetikai, azaz biológiai folyamatot értsük, hogy úgy tűnik, az ember hajlamos megfeledkezni a szó eredeti, jogi tartalmáról. Erre azért szükséges emlékeztetnünk, mert egy kultúra létrejöttében bizonyos tradícióvá lett, azaz genetikailag nem rögzített viselkedési normák változatlan formában történő továbbadása nagyon hasonló szerepet játszik, mint a genetikai információk változatlan formában való továbbadása a filogenezis során. A szociális viselkedés ritualizált normái, melyeket kultúránk tradíciói közvetítenek nekünk, az emberi társadalom bonyolult, támaszt nyújtó csontvázát adják,..."

(Lorenz 1997:71)

Vissza az oldal tetejére