Vissza a főoldalra * Vissza a január 24-25-i előadások írásos anyagai előlaphoz
-------------------- ooo ---------------------
A választott cím sajnos nem Arany János békebeli vígeposzára utal, hanem a mai, mostoha magyar valóságra. Minden nemzetnek megvan a maga kialakult jogi hagyománya, melynek alapján meghatározza az állami rendet, az állampolgári jogokat, kötelességeket és összegzi a gazdasági, társadalmi, kulturális területek törvényi szabályozásának legfontosabb elveit. A magyarságé az egyik legrégibb alkotmány Európában. A kontinensen a legrégibb. A vesztett háborút követően azonban ősi alkotmányunkat elvették tőlünk és bevezettek egy szovjet mintára készített, alkalmi alaptörvényt. 1989 után az országgyűlés ugyan kötelezte magát az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívására és az alkotmányreform véghezvitelére, mégsem került rá sor, mind a mai napig. Pedig volt, aki emlékeztette folyamatosan, az egymást váltó kormányzatokat az elmúlt 14 év alatt arra, hogy kár volna ősi alkotmányunkat elveszejteni! Ezek a felhívások azonban a falra hányt borsó sorsában osztoztak. Az átmeneti állapotot véglegesítették, az eredeti alkotmányunk pedig – úgy tűnik - elveszett.
Amikor föltesszük a kérdést, hogy miért nem tesznek eleget alkotmányos kötelezettségüknek a hivatalosaink, miért tartósítják az átmeneti állapotot, miért jobb egy sztálinista alkotmányt toldozni-foldozni, mint alkotmányozó nemzetgyűlésen a szentkorona tanra, a magyar hagyományú alaptörvények összességére építve kidolgozni és hatályba léptetni a modern magyar alkotmányt – rendszerint szakszerűen semmitmondó választ, elhárítást tapasztalhatunk az illetékesek részéről. S ennek a magatartásnak lehet az a valódi üzenete, hogy egy semmibe vett, feloldódásra, pusztulásra ítélt nemzetnek már nincs szüksége saját alkotmányra, még akkor sem, ha az Európában és az egész világon egyedülálló érték. Nem beszélve arról, hogy amiképpen a megmaradásunk létfeltétele a nemzeti értékeink gyűjteményének, a nemzet múzeumának, színházának, tudományos akadémiájának, vagy sajátos küldetésének, népi kultúrájának, anyanyelvének, történelmi örökségének őrzése és művelése a „nemzetek Európájában”, azonképpen az ősi alkotmányunk létét vagy nemlétét ugyancsak a meghatározó sorskérdéseink közé számlálhatjuk.
Elgondolkodtató, hogy talán éppen ez az oka annak, amiért az alkotmányozó nemzetgyűlés eddig még napirendre sem kerülhetett? Az átmeneti állapot ugyanis megengedi azt, hogy a hatalmon lévők olyan törvényeket gyártsanak, amelyek megfelelnek közvetlen érdekeiknek, még ha az szemben is áll a nemzet, az ország érdekeivel. Hiszen ha nincs sem igazi alaptörvény, sem ősi alkotmány, hogy az önkényes törvénycsinálást és következményeit számonkérhetővé tegye, akkor akár szét lehet hordani a nemzeti vagyont, ha tetszik, „legálisan”, s a teljesítmény, ellenérték nélkül milliárdokhoz jutók érinthetetlenek maradhatnak. Vagy – ugyancsak „legálisan” – pusztulásra lehet ítélni azt a jogrendet, alkotmányos örökséget, mely egyedül biztosíthatná, hogy a nemzet fölépíthesse saját magát. Cui prodest?
Ha a népünk feje fölött uralkodó, jobbára az előző, totalitárius rendszerből átmentett érdekcsoportok számára ez az állapot az előnyös, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy az alkotmányossági kötelezettség háttérbe szorul és sohasem kap nyilvánosságot, hogy minél hamarabb és végképpen elfelejtődjön. Az uralkodó elit többsége nálunk egyébként is - a nemzetközi tőke zsoldjában - szemben áll a nemzeti érdekekkel, miért érdekelné hát egy olyan nemzeti sorskérdés, mint a Kárpát-medence ősi jogrendjére épülő modern magyar alkotmány visszaadása? Bizony naivak voltunk, amikor jogőrzést vártunk, azoktól az „őrállóktól” akiktől csupán jogorzásra tellett. (Es.:5,7.)
Többek között ilyen és hasonló gondolatok fölött is lehetett elmélkedni azon a nemzetközi, tudományos konferencián, melyet az Alkotmányossági Műhely és a Szent Korona Társaság rendezett a Budai Vár Gótikus termében január 24-25-én, „Alkotmányról az Európai
Unió kapujában” –címmel, a Százak Tanácsa, az Összmagyar Testület, az Erdélyi Szövetség és más civil szervezetek közreműködésével.
Érdekes beszámoló ismertette az Alkotmányossági Műhely eddigi tevékenységét (Fáy Árpád) és számos hozzászólással tarkított előadás közelítette meg az alkotmányreform ügyét, a filozófia ( Rászlai Tibor, Győri-Nagy Sándor), a közgazdaság (Síklaky István, Varga István), a jog (Bokor Levente, Drábik János, Fáy Árpád, Tarr György, Zétényi Zsolt), és - nem utolsó sorban – a történelem ( Kocsis István, Molnárfi Tibor)
nézőpontja felől. Dr Bakos Batu és dr Tóthpál Tamás – a Szent Korona Társaság elnöke – vezették az időnként indulatoktól sem mentes, de mindig építő beszélgetést, melynek során
számos konkrét kérdés került megválaszolásra. Szót kapott – többek között - a „Szabad Magyarországért Mozgalom”, mely vitaindítójában ( dr Halász József) az Európai Unióba lépésre – sokak egyetértésével - határozott nemmel szavazott.
A résztvevők megvásárolhatták a Püski Kiadónál megjelent kötetet, mely az előző tudományos ülésszak anyagát tartalmazza. A címe: „Konferencia az alkotmányról az Európai Unió kapujában.” A tanácskozás eredményét zárónyilatkozat foglalta össze.
Belenyugodhatunk-e abba, hogy az ősi alkotmányunk egyszer és mindenkorra már a múlté? A Kárpát-medence ezer éves jogrendje a gondviselés megtartó szeretetének a kiváltképpeni ajándéka volt és ma is az a számunkra. Mit várhatunk akkor, amikor ezt egyszerűen eldobatják velünk, hogy a legdrágábbat fölcseréljük a semmit érőnél is rosszabbal? Isten írott szavának a mércéje szerint csak ítéletre számíthatunk :
„ És eltávozott a jogosság és az igazság messze áll, mivel elesett a hűség az utcán és az egyenesség nem juthat be. És a hűség hiányzik és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz. És látta ezt az Úr és nem tetszék szemeinek, hogy jogosság nincsen.” (És: 59,14-15.)
Amíg azt látjuk, hogy a nemzeti értékeinket herdáló, anyanyelvünket rongáló, eredeti kultúránkat temető, történelmünket hamisító, nemzeti tudatunkat gyengítő, divatossá tett megnyilvánulások megerősítést, dicséretet, támogatást kapnak, addig nem lehetnek illúzióink. Mivel mindezt eltűrjük, megérdemeljük ítéletes sorsunkat, a veszni hagyott alkotmányunk után a saját magunk veszedelmét.
Kiss Endre József
Hosszú évtizedek óta – 1944 óta – egyfolytában időszerű ez a kérdés.
Etimológiailag átgondolva a képviselet fogalmát, kérdezhetjük úgy is: ki az, aki magán hordja, mint népviseletet, a magyarság karaktervonásait, megtestesíti küldetését, fölmutatja szimbólumait, megszólaltatja a hangját? Ki az, aki tudatosan magán viseli a magyarság bélyegét, aki az egyetemes magyarság sorskérdéseit vállalva, érdekeiért kiállva, értékeit jelenvalóvá teszi, lehetőségeivel, perspektíváival élni akar?
Tapasztalatunk az, hogy akik magyarságban kívánnak gondolkodni, azonnal egy sereg problémával találják magukat szemközt:
- a nemzeti küldetés tudatát kiölték a totalitárius diktatúrák népünk nagy részéből, de ennek ellenére, vannak, akik ma is módszeresen temetik a magyarság küldetésének gondolatát, mert tartanak tőle és nem nézik jó szemmel sem a magyar keresztyénség talpra állási kísérleteit, sem a történelmi, nemzeti tudat izmosodását.
- A Kárpát-medencét - nem elég, hogy a minden rendű és rangú, nemzetiségű lakójával szemben felelőtlen kalandorpolitika következményeként földarabolták - most egy újabb vasfüggönnyel készülnek a közepén kettémetszeni, hosszú távra, vagy örökre leválasztva magyar nemzettesteket még az anyaországgal való kapcsolattartásról is.
- A tömbmagyarság minőségi kisebbségként él a saját hazájában, míg az elszakított országrészeken és a nagyvilágban szétszórtan, inkább mennyiségi kisebbségben. Kisebbségi létének egyik fontos törvényszerűsége, hogy ha netán lemond egyik vagy másik nemzettestről anyagi, vagy politikai érdekből, hogy átadja őket az – egyébként törvénytelen, erőszakos - asszimilációnak, a saját sírját ássa, hiszen előbb-utóbb rá kerül a sor, követheti őket a megsemmisülés felé vezető úton, a szélsőségesen liberális, nemzetellenes magyarfalók nem kis örömére.
- A magyarság félszáz ország állampolgáraként él, kisebb nagyobb közösségekben, s ezek közül csupán egyetlen egy a magyar, Magyarországon, de ott is sokszor csupán a nevében az. Ha bevezetjük a magyarság erkölcsi fogalmát és azt mondjuk, hogy „aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan”, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy csupán a minőségi kisebbség nevezhető magyarnak és sokan nem, akik visszaélnek a magyar – névvel.
- A magyarság egyetemes képviselete az anyaország kormányzatára hárulna, ha nem lennénk a Kárpát-medence ősi alkotmányától megfosztva, törvényen kívüli állapotban, fél évszázada. A szó szoros értelmében nincs nálunk „normális” állapot. A nyugati magyarság, vagy a határon kívülre szakadtak egyébként sem szavazták meg soha, hogy őket moszkovitából brüsszelitává átvedlett, rendezetlen múltú, posztkommunista funkcionáriusok bárhol, bármilyen szinten képviseljék. (Igaz, hogy Magyarország meg sem kínálta őket sosem a kettős állampolgársággal, szavazati joggal, stb.)
- Ha végiggondoljuk, hogy számos magyarországi politikai párt, etnikai, felekezeti csoport, civil szervezet vette föl a programjába a magyarság egyetemes képviseletét, de ezek kivétel nélkül, valamennyien a szétmorzsolódás sorsára jutottak és a lét-nemlét határán állapodtak meg, s hasonlóan a zátonyra futtatott, ún. „nemzetegyesítési” ígérvényekhez, (kedvezménytörvény, magyar igazolvány) akkor kimondhatjuk: - nincsenek véletlenek!
Bármilyen konfliktus a Kárpát-medencében, nem vitás, hogy egyetlen etnikum, a magyarság hátrányára fordul. Ez már nem feltételezés, mert igazolta a délszláv háborúban mindkét oldalon következetesen besorozott magyar fiatalság, mely választhatott: - vagy elpusztul a frontvonalon, vagy gyilkolja magyar honfitársát, vagy elmenekül a szülőföldjéről. És nem csak azt tette egy pillanat alatt nyilvánvalóvá, hogy az anyaország önfeladó, defenzív politikája az égadta világon semmit sem ér, hanem azt is, hogy a liberális szirénhangokat
hallatók, s a nemzetközi tőke zsoldjába szegődött posztkommunisták egyaránt a barikádnak azon az oldalán állnak, amelyiken a gyilkosaink.
Én tehát nem hiszek a véletlenekben. Inkább azt tartom elfogadhatónak, hogy: „a kéz Ézsaué, de a hang Jákóbé”, vagyis éppen ott tartunk, ahol a bibliai történetben Jákób (akinek a neve „Csaló-t” jelent), elorozza testvérétől az atyai áldást, amivel tudvalevő, hogy együtt jár a teljes atyai örökség. Vagyis: - folyamatos a magyarság kisemmizése jogos örökségéből.
A magyarságukat vállalók megalázása, kigúnyolása, hátrányos megkülönböztetése, a nemzetgyalázás mindennapos a mai Magyarországon. Illúzióink nem lehetnek. Nem erőltethetjük senkire sem, hogy vállalja a magyar sorsot akkor is, ha nem képes helytállni. De aki hivatásként ezt kapta, azzal együtt megmaradunk a nemzeti elkötelezettségben, a nemzeti radikalizmus talaján, mindig az egy és oszthatatlan magyar nemzetben és Kárpát-medencében gondolkodva.
S amikor - égbekiáltó képmutatásként – hangoztatják, hogy a „nemzetek Európájában” csonkán, toldozott sztalinista alkotmánnyal, a magyarság képviseletét kiküszöbölve találhatjuk meg a helyünket, mi szembe menetelünk ezzel a hatalommal, mely ezer módon és eszközzel próbálja kihúzni a magyarság lába alól a talajt, és
- azért is egy magyar világot építünk, minden téren, bármilyen kicsiny az egyelőre és jelentéktelen,
- és vállaljuk a magyar sorsot, mert hiszünk abban, hogy mindig a minőségi kisebbség szava, tette, erkölcse a mértékadó és nem a lezüllesztett, agymosott, elbirkásított többségé, vagy a gazemberséget foglalkozásszerűen űzőké,
- dolgozunk azon, hogy amikor eljön az idő, a Kárpát-medence visszakaphassa ősi alkotmányát, minden lakosának a javára, s alaptörvényeink az eredeti funkciójába visszahelyezett Szentkorona Tanra épülve alkossák a modern Magyar Alkotmányt,
- dolgozunk azon, hogy széles körben hozzáférhetők legyenek azok az ismeretek, melyek az egészséges történelmi tudat kialakulásához nélkülözhetetlenek és túlsegítenek a történelemhamisítás és hazugság mételyezte korszakokon,
- s azon, hogy a magyar keresztyénség életerősen, rendeltetése szerint talpra álljon, s vele a nemzeti hivatástudat méltó helyére emelkedjen
- és egyre többen legyenek, akiknek ismét személyes hitvallása lesz a Magyar Hiszekegy.
Mi ezt csakis úgy cselekedhetjük meg, ha naponta föltesszük magunknak a kérdést és megharcoljuk a rá adandó választ: - kicsoda képviseli hát – nem a történelmünket bűnügyi krónikává maszatolókat, nem az idegeneket, nem a másságot, nem a nagytőke hazai zsoldosait, nem az istentelen hivatalnokokat, nem a hazát gátlástalanul árulókat, - hanem : - ki képviseli a magyarságot? Köszönöm a figyelmet.
Kiss Endre József
könyvtáros – lp.
Budapest, Anno Domini 2003. Boldogasszony havának 24-25. napjain.