2003. május 31, Gödöllő
-----------------------------------
(Az előadáson kiosztott 2002 évi "Magyar nempolitikai írások" c. füzet 21. oldalán)
------------------------------------
dr Csihák György a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület elnöke - az egyesület honlapja: www.zmte.inf.hu
------------------------------------
Fogalmak a magyar közjog tárgyában
SZUVERÉNITÁS
A közjogi szuverénitás jelenti egyrészt az államnak területe és tagjai feletti legmagasabb, jogilag korlátlan és felelőtlen rendelkezési jogát (felségiség); másrészt a kizárását minden idegen hatalom önjogú érvényesülésének az állam területén (függetlenség).
Ez a közjogi szuverénitás az állam lényeges tulajdonsága. Nélküle nincs állam. Feladása az államiság feladását jelenti. Megtámadása erőszakosság, amelynek jogi alapja nem lehet. A közjogi szuverénitást sértő rendelkezés - bármely magas nemzetközi fórumtól származzék is, - közjogi vonatkozásban nem létezőnek tekintendő, a jövőben való érvényesülését még az sem biztosítja, hogy törvénybe cikkelyeztetett, mert a törvényhozás bármely törvényt hatályon kívül helyezhet.
ALKOTMÁNYUNK TÖRTÉNELMI JELLEGE
Alkotmány alatt azt a szervezetet értjük, amelyben az állam hatalmi élete lejátszódik. Szűkebb értelemben csak azt az államot nevezzük alkotmányos államnak, ahol az államhatalom gyakorlása, vagyis az állam ügyeinek intézése a polgárok részvételével történik. Ahol nincs ilyen értelemben vett alkotmányosság, ott önkényuralom van, s az állam tagjai nem aktív polgárok, hanem csak passzív alattvalók. Az állampolgár elnevezés voltaképpen csak az alkotmányos állam tagjait illeti.
A magyar állami szervezet - a polgároknak a közhatalomban való részesedése alapján - több mint ezer éves történelmi fejlődés folyamán épült ki; ezért nevezzük alkotmányunkat történelmi alkotmánynak.
A történelmi alkotmány előnyei messze felülmúlják az írott alkotmányét. A történelmi alkotmány nem mesterséges alkotás, nem szobatudósok munkája, hanem a nemzet államfenntartó és jogalkotó géniuszának, mesterkéletlen, sőt bizonyos fokig öntudatlan terméke. A nemzet lelkéből sarjad, s évszázadok során átmegy a nemzet minden tagjának vérében. Nagy előnye, hogy utat mutat és megoldást ad minden újonnan felmerülő esetben. Az államélet a sok százados fejlődés folyamán minden kérdés megoldásához megtalálja a kulcsot: a praecedensek kialakítják a szokásjogot, amely a mesterséges (írott) jogalkotás hézagait kitölti. A charta jogász ellenben tanácstalanul áll az alkotmánylevél hézagai előtt.
Történelmi alkotmányunk a magyar nemzet legdrágább kincse. Államalkotó géniuszának legékesebben szóló bizonyítéka, élő kapcsolat dicső múltunkkal, s reményteljes jövőnk legbiztosabb záloga. A történelmi alkotmány nem jelent mozdulatlanságot, nem jelenti a fejlődés tagadását. Az államélet természetével ellenkeznek az ún. öröktörvények. A későbbi törvény lerontja a korábbit.
Az alkotmány megváltoztatásának, reformjának útját-módját az alkotmányjog szabályai előre meghatározzák. Alapvető tétel, hogy az alkotmány szabályai jogszerűen csak ezen az úton változtathatók. Ezt a közjogi sarkigazságot nevezzük jogfolytonosságnak, s értjük alatta azt, hogy jogszabályoknak alkotása, változtatása vagy eltörlése csupán csak az alkotmány értelmében erre hivatott tényező által eszközölhető. Ez alapelvhez való megalkuvás nélküli ragaszkodás szerezte viszsza alkotmányunkat és állami függetlenségünket 1867-ben. Amely nemzet nem ragaszkodik alkotmányához, s nincs meg benne az elszántság megtámadott alkotmányának védelmére, az a nemzet nem érett a szabadságra.
Az államéletnek az alkotmányjog által megállapított mederben való megtartását, a törvények igazi tartalommal való megtöltését csak a polgároknak az alkotmányhoz való elszánt ragaszkodása biztosíthatja. Ez az egyetlen valódi alkotmánybiztosíték.“
Az állam vezetésének azt a rendjét, amelyet ma parlamentarizmusnak nevezünk, tehát a küldöttek rendszerére épülő országgyűlést, a lovasműveltségű magyarok hozták Európába és fönntartjuk több mint ezer éve.
Írásosan átörökített jogtörténetünk a Vérszerződéssel (a 9. század második fele), illetve I. István királyunk "Intelmei"-vel (1030) kezdődik, gerince az Arany Bulla (1222) és a Szent Korona-eszme (sarkalatos törvények 1351). Ennél Európában csak Szent Péter Széke régebbi és állandóbb.
Közjogi értelemben, a második világháború előtt utoljára szabadon választott (1939) magyar országgyűlés utolsó határozata (Altötting 1947) így foglalható össze: a Szent Korona jogfolytonossága fönnáll. Következésképpen - közjogilag - mindeddig alkotmányunk a Corpus Juris Hungarici (Magyar Törvénytár) lapjain olvasható közjogi szabályozás, amely egy több mint ezer évre visszamenő történelmi alkotmány. Államformánk az alkotmányos királyság - éspedig 1848-ig rendeletileg korlátolt, 1848 óta népképviseletileg korlátolt alkotmányos királyság - azért, mert erről a Szent Korona népe, cselekvő-képessége és jogképessége birtokában, szabadon másként még nem döntött; igaz, ebben az utolsó döntésben (1939) csak a nemzet egyharmada-fele vett részt. Ami azóta országunkban történt és történik, az történelmi jogfejlődésünktől idegen. A hatalmat birtokló, magukat akár demokratának is nevező (demokritos = néphatalom) emberek, szervezetek, stb., a magyar népet soha meg nem kérdezték, hogy akar-e köztársaságot, netán népköztársaságot? Azon lehet vitatkozni, hogy mióta van magyar nép és magyar nemzet? Azt azonban soha senki nem vitatta, hogy a Corpus Juris Hungarici történelmi magyar alkotás. Az alapján álló jogfolytonosság viszont az 1946. évi I. törvény* életbelépésével – máig kiható érvénnyel – megszűnt. Ami egyebek mellett azt is jelenti, hogy az 1989 óta alakult kormányaink nem a magyar történelmi, hanem a kommunista jogfolytonosság alapján állnak.
Az egyetemes (teljes) magyarság utolsó, szabad akaratnyilvánításának a trianoni béke után hozott országgyűlési döntések tekinthetők. Lényege: 1) a trianoni békét a nemzet soha el nem ismeri (az Országgyűlés Kiáltványa 1920); 2) az együttbirtoklás megszűntével felébredt a nemzet szabad királyválasztó joga. A királyválasztást későbbre halasztjuk, addig kormányzót választunk. Horthy Miklós előtt kormányzó volt Kossuth Lajos (nem köztársasági elnök!), Szilágyi Mihály és Hunyadi János. A kormányzó a Corpus Juris Hungarici intézménye arra az esetre, ha nincs király. Az együttbirtoklás a Pragmatica Sanctio (1723) részeként nemzeti kikötésünk: leányágon is (a három főág közül) azt a Habsburgot választjuk királynak, aki az örökös tartományok ura is. Amikor Ausztria kikiáltotta a köztársaságot, az együttbirtoklás megszűnt. Országgyűlésünk így igazából nem kellett volna a trónfosztást kimondania, hanem elegendő lett volna, ha megállapítja ezt a közjogi tényt (1921).
A Szent Korona-eszme, amelynek lényege már Szent István Intelmeiben föllelhető - és így legalább ezeréves múltja van - a sarkalatos törvényekben (1351) már egy egész, csodálatosan szép, Európában egyedülálló, filozófiai rendszerbe van foglalva. "Sacra Corona radix omnium bonitum et iurium", azaz a Szent Korona minden javak és jogok gyökere.
A magyar király – akit a magyar nemzet az országgyűlésben választ – "Caput Sacrae Coronae", azaz a Szent Korona feje, tehát csak a feje. A magyar nemzet "Membre Sacrae Coronae", azaz a Szent Korona Tagja. A kettő együtt a "Corpus Sacrae Coronae", azaz a Szent Korona Teste - vagyis a magyar nemzet.
A "magyar nemzet" fogalma egyedülálló alkotás, semmi köze az Európa más vidékein, jóval később kialakított nemzetfogalomhoz.
A korona-kutatás legújabb eredményei igazolni látszanak azt a föltevést, hogy koronánk, a Sacra Regni Hungarici Corona – tehát a magyar állam (és nem a király!) koronája – már I. István királyunk idején a Kárpát-medence tulajdonát jelentette és már Álmos-Árpád honfoglalói világos koronafogalommal érkeztek. Nem az uralkodó (rex), hanem az állam (regnum) folyamatos fönnállásának jelképe. Ezt a koronát – közjogi keretben – Európa történelmében először I. István ki-rályunk ajánlotta a Boldogasszonynak, amely fölajánlást, ugyancsak közjogi keretben eddig kétszer megismételtünk (1038, 1693, 1896 a többi fölajánlás nem közjogi keretben történt). Így az Ország az Istenanya tulajdona: Regnum Marianum.
A Szent Korona Népe 1686-ot követően elkötelezte magát a Habsburgok örökletes királyválasztására (1688). Ám a Habsburgok is csak azért kerülhettek a magyar trónra, mert ősanyáik között több Árpád (Álmos!)-házi királyleány van. Mert a magyar – a Vérszerződés alapján – Árpád (Álmos) házából választotta legfőbb vezetőjét (később királyait), de a vezérek korában még a több ezeréves lovasműveltség szerint a család legidősebb férfitagját (Koppány!).
Jogilag a hangsúly a választáson van. Egy nemzetség vezetője a nemzetségfő - személye vitán fölül áll, mindenki által ismert, elismert hagyomány szerint. Több nemzetség esetén a nemzetségfők egyezkedtek, de a fontosabb döntéseket a Szövetség Népe hozta (Hunyadi Mátyás királyválasztása 1458) – ha a szövetség igen népes volt, vagy túl nagy területen élt – képviseleti alapon. Ez teljesen más, mint a feudalizmus hűbéri rendje. Nálunk minden honfoglaló (a Vérszerződés Népe) nemes. A 19. század elején Magyarországon minden 21-ik ember nemes; ez a szám a franciáknál 180, a cseheknél 828. Európában egyedülálló történelmi fejlődés eredménye ez. Miközben Európában tűzzel és vassal irtották a mást: a más nyelvet, a más fajtát, a más vallást, és egynyelvű, egyszokású országokat teremtettek, addig mi egyenrangú tagként, a Szent Korona Testébe (Corpus Sacrae Coronae) vettük a velünk együtt élő népeket.
Későbbi jogfejlődésünk során, a Szent Korona Népén belül – nemzetiségre, vallásra stb. tekintet nélkül – különváltak a nemesek és a nem-nemesek. A király adományozott nemességet és a nemesek választották a királyt. A különválás soha nem lett annyira végleges, mint az európai példában. A kereskedő Ozorai Pipo lehetett horvát bán, tehát elérhette a legmagasabb hivatalt és a jobbágygyerek Bakócz Tamás lehetett esztergomi érsek, tehát az első zászlósúr. Ez a különválás nálunk soha nem emelkedett alkotmányos szintre se és 1848-ban a gyakorlatban is megszűnt.
Idővel változott az országgyűlésünkben való részvétel rendszere. Eleinte a gyűlésben részt vehetett a család, majd a nemzetség, idővel a szövetség minden tagja, majd ezek küldöttei. Ezt a gyakorlatot fölváltotta a megyei küldöttek, később a pártok jelöltjei közül választott képviselők rendszere. A kormányzati gyakorlat – és a nyugatra való tekintgetés – hozta létre a kétkamarás rendszert: a 15. században kialakult a főrendek és a köznemesi küldöttek táblája, amely folyamat kodifikálása az 1608. évi koronázás utáni I. törvénnyel történt. 1849-ben ezt főrendi táblának és képviselők táblájának nevezték, majd a főrendi ház és képviselőház elnevezés lett honos, amit 1885-ben törvényesítettek. A folyamat alapvetően magyar, mert szervesen simul a hatalmi ágak - európai példa nélkül való - megoszlásának azon elvéhez, amely már a Vérszerződésben is megnyilvánul.
Nemzetünk a koronázással (csak a Szent Koronával történhet, a modern Európa történetében ez az egyetlen szent – sacra és nem sancta – tehát megszentelt korona) a királyra csak a korona jogainak gyakorlását ruházza. Mert minden javak és jogok forrása a Korona. Ezért nincs az országban uratlan birtok, de nincsen se hontalan, se kisebbségi magyar, mert hazája a Szent Korona. Ezért nincs nemzetiségi, vallási stb. megkülönböztetés se, mert a magyar nemzet a Szent Korona Népe – legyen az magyar, besenyő, kun, cigány, tót, oláh, ruszin, katolikus, protestáló, zsidó stb. Nálunk egy hivatalos nyelv volt a múlt század közepéig: a latin. Európában eközben egynyelvű, egyvallású nemzetállamok jöttek létre. A lovasműveltségünkben gyökerező Vérszerződésünk eredményeként, tehát a nemzet fogalma nálunk teljesen más. Werbőczy 1517-ben mint országbíró írta egy másik főúrnak: "Én mindenkinek megkülönböztetés nélkül igazságot tartozom szolgáltatni, még ha zsidó vagy cigány is, csak Magyarország Szent Koronájának alattvalója legyen, aki ezt kéri."
Nekünk Európában egyedülállóan szép, nemzeti történelmünk van, amely a jelenlegi zavaros, ingatag nemzettudatunk szilárd alapja lehetne - ha lenne nemzeti történelemírásunk, és az erre épülő nemzeti jogrendünk helyreállna.
A közjogi rendezés azért is elkerülhetetlen, mert nélküle reményünk sem lehet arra, hogy a szabad népek családjába egyenjogú tagként ismét bekerüljünk. Ennek hiánya, illetve megléte nagyon is belátható, sőt számszerűsíthető.
A baj azzal kezdődött, hogy országunk egész területe, tartósan idegen katonai megszállás alá került - miáltal elveszett előbb részlegesen (1920) majd teljesen (1944. március 19) nemzeti önrendelkezésünk. Amit hasonló helyzetben erről Deák Ferenc tanított, az máig teljesen megfelel a nemzetközi jog álláspontjának: idegen katonák által megszállt ország az alkotmányjogi és a közjogi hiátus állapotában van. Ilyen körülmények között az ország ügyeit álparlamentális intézmények viszik. Az ilyen helyzetben választott országgyűlésnek nincs se alkotmány teremtő, se alkotmány módosító ereje, ezért a nemzet tettei közjogilag érvénytelenek.
Az utolsó magyar békerendszerű és alkotmányos országgyűlés, az 1938. évi XIX. törvénycikk alapján, a nőkre is kiterjesztett, általános, egyenlő és titkos választással 1939. június 14-én alakult. Az időközben kitört második világháború miatt az alkotmányosan meghozott 1944. évi VII. törvénycikk az országgyűlés élettartamát a békekötés ratifikálásától számított további félévre meghosszabbította és ugyanilyen törvényes módon lehetővé tette, hogy kényszerhelyzetben külföldön is ülésezhet.
Az országgyűlés a háborús események következtében 1944 végén Sopronba tette át székhelyét, majd az ország legnyugatibb területeinek elvesztése után, 1945. március 29-én elhagyta az országot és Németországba, részben Ausztriába telepedett.
Ebben az időben az államfői tisztség üresedésben volt, így az országgyűlés volt a magyar nép egyetlen alkotmányos és jogfolytonos szerve. A törvényhozói intéző bizottságnak rendelkezésre állott a kormányzó lemondó levele, ám Horthy Miklós kormányzó a németek fogságából kiszabadulva, nyomban kijelentette, hogy lemondása erőszak hatására történt, így az nem volt alkotmányos és ő magát Magyarország kormányzójának tekinti. Ebből kifolyólag az Országtanácsnak 1944 októberi szerepe és határozatai ellentétben állnak a magyar alkotmánnyal és semmisnek tekintendők.
Az 1947. augusztus 20-án tartott "Altöttingi Országgyűlés" álláspontja szerint, Magyarországon a kereszténység és a nemzet állami élete egy időben kezdődik. Az erkölcs, a világnézet, a nemzeti szokások és hagyományok ezer éven keresztül ebből a világból erednek. Magyarország alkotmányos államberendezése a legrégibb az európai kontinensen, történelmi fejlődés eredménye. A magyar államnak ezer éven át volt királya és van törvényhozó hatalmat gyakorló országgyűlése.
Az ezeréves alkotmány és a magyar nép felfogása szerint, a nemzet összességében (szimbolikusan a Szent Koronában) van minden jog alapja. Ez a legtisztább demokrácia forrása, amely nem ismer elnyomást, erőszakot, osztálygyűlö-letet. Ez, a népi lélekben élő igazi demokrácia évszázadokon át a szabadságnak, az emberszeretetnek és a megértésnek eszméjével és módszereivel uralkodott. A második világháborúban is Magyarország, az emberiesség szellemében, a százezrével menekült idegen állampolgároknak kivétel nélkül, menedéket és hazát adott, kiadásukat a fenyegető kényszer ellenére is megtagadta. A második világháború utolsó évének (1944) egyes jelenségei idegen hatalom el nem hárítható kényszerének minősülnek. Az 1945 óta működő kormányok összetételében és politikai irányuk megszabásában egyaránt érvényesült a külső hatalmi befolyás. A német, majd az orosz csapatok segítségével életrehívott magyarországi rendszereknek nincs jogalapjuk, jogforrásuk, vagy éppen alkotmányos és törvényes bázisuk. Az úgynevezett Nemzetgyűlés nem dönti meg az 1939-es országgyűlés törvényes és alkotmányos voltát, amely jogait ugyan de facto nem gyakorolja, de jure azonban vitathatatlanul a magyar állameszme egyetlen meglévő törvényes képviselője. Az országgyűlés az ezeréves alkotmány és jogfolytonosság alapján áll és alkotmányellenesnek minősít mindent, ami ellenséges megszállás és terror alatt jött létre. Ezt az országgyűlést bizonytalan időre elnapolták, de soha fel nem oszlatták.
Közjogilag érvénytelen tehát: az Ideiglenes Nemzetgyűlés (1944) és a Nemzeti Főtanács (1945), a Magyar Köztársaság (1946), a Népköztársaság (1949), a Magyar Köztársaság (1989) és az ezzel kapcsolatos, máig működő Alkotmány (1949), amelyet eddig legalább hétszer módosítottak (1950, 1953, 1954, 1957, 1975, 1983, 1988). Közjogilag érvénytelen a második világháború után kihirdetett béke (amelynek alig van olyan pontja, amit a kommunisták meg ne szegtek volna), az alapszerződések stb. Az Alkotmánybíróság (ami közjogilag szintén nincs), fölülbírálja az Országgyűlést – ami idegen test a magyar alkotmányjogi fejlődésben – egy közjogilag nem létező alkotmányt tesz vizsgálata mércéjéül.
Tehát, a nemzetközi jog mai álláspontja szerint, Magyarország mindmáig az alkotmányjogi és a közjogi hiátus állapotában van. Tudja ezt rólunk az egész szakmai világ. A tisztességes közjogi rendezés hatalmi eszközökkel halasztható, de el nem kerülhető és nem is kifizetődő.
A kivezető út a Szent Korona közjogi és gyakorlati helyzetének helyreállítása a magyar történeti alkotmány (Corpus Juris Hungarici = Magyar Törvénytár) korszerűsítése révén. Ennek kapcsán a legfontosabb feladatunk annak tisztázása, hogy ebbe a folyamatba miként kapcsolható az egész magyar nemzet, a Membre Sacrae Coronae. Ez nyilván több-, de legalább kétlépcsős megoldást igényel: 1) a magyarországi népesség; 2) a mai ország területén kívül élők szintje.
A nemzetközi tapasztalat arra int, hogy a célszerű megoldás egy széleskörű alkotmányozó országgyűlés létrehozása, amely elsőként hatályon kívül helyezi az 1946. évi I. törvényt (Magyar Köztársaság) és az 1949. évi XX.-at (Magyar Népköztársaság Alkotmánya és vele együtt valamennyi módosítását, beleértve az 1989. évit); újból hatályba helyezi az 1920. évi I. törvénycikket (az alkotmányosság helyreállításáról és az állami hatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről), az 1920. évi XVII. törvénycikket (az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló 1920. évi I. törvénycikk 13.§-ának módosításáról), és az 1933. évi XXIII. törvénycikket (az alkotmányosság helyreállításáról és az állami hatalom ideiglenes rendezéséről szóló 1920. évi I. törvénycikk 13.§-ának újabb módosításáról) és az 1937. évi XIX. törvénycikket (a kormányzói jogkör kiterjesztéséről és a kormányzóválasztásról). Ettől kezdve a bíróságok ítéletüket a Magyarország Szent Koronája nevében hozzák.
Ezt követő feladat a Corpus Juris Hungarici korszerűsítése, továbbfejlesztése - az egyetemes magyar nemzet hosszú- és rövidtávú céljai és érdekei szerint. Ezt jelenti a közjogi rendezés.
A Szent Korona-eszmében együtt van az uralkodói elv, a demokratikus vagy népfelségi elv, és a keresztény elv – ez minden jelentős kutató egyértelmű megállapítása. Ebből következőleg, mind a Szent Korona-eszme, mind pedig maga a Corpus Juris Hungarici alkalmazható akár a köztársasági államformára is. Nemzeti hagyományaink megőrzése nem maradiság, nem jelenti a történelem kereke visszaforgatását, de igenis jelenti önmagunk és történelmi értékeink megbecsülését: az egyetlen járható utat, a szabad népek demokratikus családjába.
Talán nem felesleges hangoztatnunk, hogy mindezek eléréséhez kizárólag a békés út vezet. Legyünk legitimisták – a szó ős-eredeti értelmében, tehát legyünk törvénytisztelők – és tiszteljük őseinket, múltunkat, általa pedig önmagunkat.