Vissza a főoldalra * 

A konferencia címe:

Alkotmányosság és alkotmány

~ Esélyek és kudarcok 1956-tól ~

Előadásom címe:

Hatalom, erkölcs, igazság – az európai alkotmányos hagyományban

alcím: Lehetőségünk - történelmi európai alkotmányunk jogán  

(Nem „előjogán”, hanem alapértékeinek útján!)

(Az alábbi szöveg kivonata hangzott el.

Az első mondat, az első bekezdés elhangzott.)

---------oooooo--------

Adózzunk tisztelettel a Székely-autonómia kísérletnek!  

Nehéz megjósolni, hogy mi lesz a következmény, hogy hova fognak jutni. De azt hiszem, hogy elvileg nincsen más európai út, mint az, ami az autonómiára törekszik, a természetes önrendelkezésre.

Őszinte elismerésünket belénknőtt kétkedésünk, öncenzúránk, a XX. század történelmének friss lehelete miatt végiggondolni is alig tudjuk itt Pesten, legfeljebb halk konoksággal tudjuk bejelenteni: tiszteletünk, együttérzésünk. Legfeljebb be sem jelenteni, csak halk konoksággal velük együtt érezni. Legfeljebb ingerülten, némán magunkban feddni őket, mit akartok ti, élni? Nem tudjátok a trendet, a törvényszerűt? Szembe mentek a világgal, az elmúlással? Élni akartok? Megmaradni?

Az mondatja velünk a féltő elismerést, hogy a magunk háza táján sincsen rend. Úgy tűnik, hogy az autonómia, az önrendelkezés nemcsak a székely hegyekben sóvárgás tárgya, hanem Budapesten is.

         Budapesten a szavak jelentését még mindig hamisítja úgymond a történelem, s a budapestiek ezt hagyják.

         Itt összekeverik az íratlanul is az államra kötelező alkotmányos elveket az állami kulisszák között kikényszerítetten papírra vetett olykor értelmetlen intrikus szövegekkel.

         Budapesten összekeverik a jelet a jelzett jelenséggel. Összekeverik az igazságot a tartalom nélküli betűsorral, sőt az igazságnak cimkézett gazságot süvegeltetik nap mint nap.

         Nincs alkotmányos hatalom Budapesten a szó eredeti, teljes magyar értelmében, csak az alkotmány szó mögé búvó fondorlatos szívós, halk önkény létezik, és az önkényt kiszolgáló kishitűség. Az alkotmány díszes szavába kapaszkodó ész-szerűtlenség buta akaratossággal sérti meg az alapvető jogi, szociológiai, gazdasági, pénzügyi tudományos tételeket is. Görcsösen voluntarista, mint a korábbi időkben, 1990 előtt is. Miért? Nincs válasz. Csak, mert erőt érez hozzá. Erőt. Nem jogot, nem erkölcsi hátteret, nem igazságosságot, csak erőt - mint valami természeti katasztrófa terül szét, ülepszik a tájra.

         Nincs ma, 2003-ban a klasszikus európai alkotmányos elvek szerint legitim politika Magyarországon (sem).

Eljátszadoztak már mások is a gondolattal, hogy nemzetközi fórumokhoz kellene fordulni a mai Magyarországon valamely magyar önkormányzat elfogadásának igényével. Egy autonómiát kellene követelni, amelyben a magyar kultúra, alkotóképesség, hagyomány (mondhatnánk a tisztességes és józan ész) nincsen diszkriminálva.

Egy autonómiát kellene létrehozni, ahol tehetnénk magunkért valamit. Ahol megbecsülés járna a tisztességért, a teljesítményért, ahol egy Szurmay Sándort jobban megbecsülnek mint Károlyi Mihályt. Mi százötven éve Világos bölcsességét tanuljuk.

Mit tehetünk? A világ legerősebb hadseregét nem hozhatjuk létre, pénzügyi gyarmatosítókká nem válhatunk, erőfölénybe nem hozhatjuk magunkat a globális folyamatokkal, főszereplőkkel szemben.

De azért tehetünk valamit a mérleg serpenyőjébe mi is. Más kérdés, hogy ez mire lesz elegendő, de sokkal többet tehetünk a mérlegre a magunk oldalán, a magunk érdekében, mintha mindent eleve helyből akarnánk feladni.

Az alkotmány kérdésénél maradva:

         Az alaptörvényt, ezt a szovjet időket idéző hatalmi szabályzatot a magunk részéről ne nevezzük alkotmánynak

         Rögzítsük, hogy Deák Ferenc nem az önálló államiság és alkotmányosság ideáját tagadó oktrojált 1849-es „olmützi alkotmányt” egyeztette a bécsi uralkodóval (amelyre válasz volt Kossuth-ék trónfosztása), hanem az 1867-es kiegyezést készítette elő Deák Ferenc, amelyben a magyar államiságot, a magyar alkotmányt tartotta meg.

         Tisztázzuk, hogy a magyar állam, amelyről egyesek augusztus 19-én a legnagyobb példányszámú újságban (a Népszabadságban) afféle kultúrharcos eltökéltséggel büntetlenül állíthatják, hogy sosem volt, Szent István idején sem volt – szóval hogy ezt a magyar államot nem birodalmi hatalmi potenciálja miatt nevezték utóbb alkotmányosnak, hanem a hatalomról vallott közfelfogás minősége miatt. Alkotmányosság nem hatalmi önkényt, túlerőt jelent, hanem hatalmi kultúrát, alkotmányos viszonyokat.

         Tegyük egyértelművé, hogy a föld nem tőke. Nem tőke a klasszikus polgári közgazdaság szerint (hanem föld a föld, a másik két termelési tényező, a munka és a tőkejevak mellett), és nem tőke a föld a hagyományos magyar közjogi fogalmak szerint sem.

         A hókusz-pókuszt utasítsuk vissza a gazdaságpolitikai mindennapokban. Értelmetlen kifejezés például a költségvetési támogatás. Az állam nem támogat senkit. A mai hitelpénz-rendszerű gazdaság nincsen meg állami újraelosztás nélkül. Az állam nem tud teljesen kiszállni a piacból, a gazdaságból. A zugügyvéd uzsorájában, a pályaudvari illegális pénzváltó ügyletében, a tőzsdén ugráló árakban is és azok következményeiben az állam nyakig benne van. Állam nélkül nem képzelhető el a modern gazdaság. A költségvetési átcsoportosítás a modern gazdaság elhagyhatatlan mozdulata, történése. Aki adható és visszatartható állami támogatásról beszél, az mellébeszél, mert a támogatottság nem jog, hanem kegy, amelyet vissza is lehet tartani. A modern gazdaságban az állami átcsoportosítás nem állítható meg. Nincsen rá hatalma az államnak. A kisvállalkozásoknak, a mezőgazdaságnak, a családoknak, szegényeknek és árváknak, munkanélkülieknek és tanároknak, orvosoknak, rendőröknek és más „improduktív elemeknek” nem kegy a megélhetés, hanem jog. Más szót, kifejezést kell keresni, mint a „támogatás”, az eseti kegy. Már szavunk sincsen arra, hogy jogunk van megélni abban az országban, ahol többször ennyi embernek is megteremne az élelem? Értelmetlen, hazug pilótajáték mintájú állami szabályozást tűrünk meg a nyakunkon.

         Jelentsük ki, hogy a pénz fogalmán pénzt értünk és nem ukázlevelet. Jelentsük ki, hogy a pénz a gazdasági elszámolás eszköze, és nem az uzsorások baseball ütője. Jelentsük ki, hogy nem tekintjük pénznek azt, aminek használatát politikai, katonai, kulturális és egyéb diktátorok, gengszterek, olykor pitiáner csalók kívánnak előírni, a nyakunkba sózni. Meg kell tanulnunk a pénz fogalmát!

         Tessék végiggondolni, hogy nincs értelme az európai értékek világában az erőszak-szervezetként meghatározott államnak. Hivatalban levő alkotmánybíró könyvében 12 éve az állami önmegtartóztatást teszi az emberi jogok forrásává, és ezt használják egyházi egyetemeinken is! Az állam normális körülmények között a társadalom, a nemzet önkormányozó eszköze, nem pedig kényura.

         Ne engedjünk abból, hogy az ember felelősen szabad személyiségnek született, sőt fogant! Ne engedjünk abból, hogy az államnak ezt szolgálnia kell a kétségbe vonás helyett. Az államnak nincsen joga a felelősen szabad, önálló életvitel feltételeit intézményesen elvonni tömegektől – sem belső választásokra sem nemzetközi kényszerre hivatkozva – sem fegyverrel, sem politikai szerződésekkel, sem gazdasági struktúra csalárd alakításával.

         Ne engedjünk abból a minimálisan józan elvárásból, hogy az állam nem lehet egy élősködő különérdekű élőlény a nyakunkon.

Hosszan lehetne sorolni mindazt az elfajulást, defektust, torzulást, amit ma velünk el akarnak fogadtatni.

Ha a Gulagon vagy bármely más munkatáborban nyilvánosan nem lehet megkérdőjelezni a munkatábori körülményeket, akkor az addig érthető (nem elfogadható, hanem a tábori létből következő), amíg nem kezdik erőltetni, hogy tessék a tábort alkotmányosnak tekinteni. Hogy tessék a táborvezetést választott politikai vezetésnek tekinteni, és tessék a politikai kultúra elemének tekinteni, hogy mindenkinek napestig szajkóznia kell, hogy ez a demokrácia. Aki pedig nem teszi, az találkozik az őrség szigorával.

Nem irodalmi szatírát olvasok fel. Nem a Kazohínia aktualitását akarom elemezni. Rá akarok mutatni arra, hogy talán nem üdvözítő megoldás az, ha az úgynevezett rendszerváltási próbálkozást, sodródást, sodortatást alkotmányos legitimitással ajándékozzuk meg – minden alap nélkül.

Mindenoldali (jobb- és baloldali) jószándékú ember figyelmét fel kell hívni, hogy nincsen 100 évünk arra, hogy egyenesbe jöjjünk. A kínált politikai és gazdasági út nem olyan, hogy ott előbb-utóbb mindenki magára találhat akkor is, ha nem törődünk a strukturális önszervezés feladatával, követelményével. Nem csak a vállalatot kell szerveznünk magunknak, hanem az állami feltételeket is. A XX. század borzalmainak az volt az egyik alapja, hogy olyanokat engedtünk a kormányhoz, akiknek fogalmuk sem volt egy alkotmányos modern társadalomról, de még nem is törekedtek rá. Elhittük, hogy ők az alkalmasabbak, mert mi más okból kerültek volna a kormányrúdhoz. Ki kell józanodni, elég felelőtlenkedésből. Az alkotmányos elveknek megfelelő struktúra kialakításának követelménye ránk tartozik, nincsen rá recept. Nélkülünk itt nem szerveznek reményfutamot sem nekünk, sem másoknak. A ma lemaradók, a következő nemzedékek reményfutamának hiánya nem törvényszerű, nem a kikerülhetetlen sors ami meg van írva a nagy könyvben, hanem egy az idő során elénk került ostoba, fölösleges csapda.

 

Európában 800 évvel ezelőtt kezdődött az egy alkotmányos korszak nyitánya, amelyben tudatosan törekedtek Aranybulla és Magna Charta jellegű szerződések kötésére. Az alkotmányos elvek ilyen történelmi távlatú múltja egy nagyon nagy lehetőség a mának. Alakítsunk ki egy alternatívát azzal a sodródással szemben, amiben minden jel szerint nyakig benne vagyunk. Lehetőségünk van rá a történelmi alkotmányunk jogán, tapasztalatán, reményt adó emlékén. Neki kell látni.

Ha minden a mai kerékvágásban halad tovább, akkor a monopóliumok elvonják a nemzettől a természeti erőforrásait „uniós piaci elvekre hivatkozva” (minden kelet-európai nemzettől, utána a nyugat-európaiaktól is). A monopóliumoknak azonban semmi közük a piaci versengéshez és még kevesebb közük van az alkotmányos elvekhez. A monopóliumok definíció szerint a versengést, önszervezést a környezetükben kizárják. Az unió mai lendületével gigantikus monopóliumot, falat épít az alkotmányos nemzeteknek még az emléke elé is.

Aminek részesei vagyunk, az az angliai bekerítések szoros analógiája. Ott a földjeikről elkergetett emberek közül 30.000 akasztottak fel Londonba vezető országút mellett a fákra. Nekünk enyhébb elbánásban lesz részünk? Minekünk megengedik, hogy kivándoroljunk, kihaljunk, kábítószerbe fojtsuk magunkat, gyerekeinket, hogy öngyilkosok legyünk?

Az emberiség technikai fejlődésének, fejlődő képességnek a nyakán való élősködés az, ami most az alkotmányos értékek ledarálásában megnyilvánul. Ez a technikai fejlődésben betöltött hasznos szerepre hivatkozó monopolérdek más néven a gyümölcsfán elszaporodó levéltetvekhez hasonlítható (egy közgazdász közismert hasonlatával).

Manapság, a műszaki interfészek, jelátalakítók, a gépi fordítások korszakában semmi technikai szükségszerűsége nincsen a világméretű monopóliumok uralmának. Ma éppenséggel adottak a műszaki, szervezési feltételek ahhoz, hogy akár minden megyében ragaszkodjanak a saját tájszólásukhoz, ételeikhez, történelmi hagyományukhoz, bármi egyéb különlegességeikhez. Ma adottak a szervezési feltételek ahhoz, hogy kis túlzással minden egyes embernek pénzkibocsátási joga lehessen. A nemzeti pénzkibocsátás ésszerű és méltányos rendszerét meg lehet alapozni logikai vázában, intézményi feltételeit végig lehet gondolni és meg lehet valósítani. Az Euro rendszerének semmi más értelme nem adható meg, mint hogy ugorjunk az ismeretlenbe, mert az ismert már elviselhetetlen. Élhetnénk sokmillió önálló entitást jelentő személyiségként, de ennek reményét feladva futunk valami biztosabb, valami kényelmesebb felé …

Tanuljunk meg kicsik lenni és elvegyülni a szélesebb néptömegben? Sehova nem vezet. A szó legpontosabb értelmében félő, hogy felszámolják a magyar államot, létet, és hamisan mint turista látványosságot teszik áruvá nagyszüleink fényképét, a magyar költészetet, történelmet, alkotóképességet, küzdeni tudást, békességvágyat, igazság kergetést, a népmeséket, az anya mosolyát, a gyermek játszadozását.

 

A magyar szerves kultúrájú nemzet – annak minden szépségével és végzetével együtt. Nincsenek természettől valónak tekinthető, reflex-szerű védekező mechanizmusai az állami elnyomás ellen, mert magyar fogalmak szerint az fogalmi képtelenség, ugyanis a szentkorona tagjai egyforma szabadsággal, joggal bírnak, és az állam az övék, őket kell szolgálja. Ha az állam ellenük fordul, az jogtalanság. A jog erejével nem fordulhat ellenük az állam, mert az a jog hatályát szünteti meg …

Nem volt paradicsomi állapotunk a korábbi úgymond alkotmányos időkben sem, de legalább elvi alapot adott az alkotmány tisztelete a dolgok jobbra fordulásában való hithez – elviselhetőbbé tette a hétköznapokat, kíméletesebbé az egyenlőtlenségeket, enyhítette a reménytelenséget a maga korában mindig. S most ezt, ennek még az elvi lehetőségét is odavetjük az uniós pályázati diktátumnak? Még kimondani is elkeserítő, hihetetlen. Ez az uniós álom? A magyar állam mint egy önállótlan helyi önkormányzat? Amelynek határában autópályát építenek, gázvezetéket ásnak, villanyvezetéket húznak – és a szükséges területeket kisajátítják? Akinek nem tetszik, elmehet, elköltözhet, de panaszát meg sem hallgatják, nemhogy orvosolnák?

 

Horthy Miklós fia intézte azon kivándorlók ügyeit, akik Sao Pauloba mentek Braziliába, az 1920-as években. Vagy harmincezren voltak csak ebben a városban az áttelepülők. Külön templomuk is épült. A templomban ma nincsen magyar nyelvű istentisztelet.

Most is szervezik egyetemeken, utazási irodákban, csatlakozási szerződésekben a kivándorlást, államelnöki, parlamenti, miniszterelnöki segédlettel. Külügyminiszterünk előszeretettel ajánlgatja a majdani megnyíló kivándorlási lehetőségeket. De hát miért? Mi lesz ebből az országból? Katonai kísérleti bázis, különleges gazdasági övezet, ahonnan az őslakókat szelíd módszerekkel kell evakuálni?

Ez nem csak magyar sors. Nekünk legfeljebb könnyebb megfogalmaznunk problémáinkat alkotmányos hagyományunk értékeire, fogalmaira támaszkodva. Más országokban, Nyugat-Európában és a nagyvilágban (!) nemes egyszerűséggel az ENSZ-egyezmények természetjogi igazságokat meghivatkozó tételeit készülnek felszámolni – „át kell alakítani az ENSZ-t” jelszóval.

Ne aludjatok azzal a kényelmes tudattal, hogy csak a magyar identitás egyik saroktételéről van szó, hogy csak a magyar alkotmányhoz való hűség fáradalmairól kell hanyagul megfeledkezni, hogy a magyarság iránti szolidaritásáról lemondó értelmiség kötelességeit egy szebb európai szolidaritásra előnyeire cserélheti fel. Ezt végül is még Pinocchio sem hitte el a játékvárosban.

 

A XX. század a szabályozáselmélet százada volt. Ehhez képest a gazdaságpolitikai eszmecserék a XIX. század szintjén mozognak – nemcsak Budapesten 13 éve, hanem az uniós csatlakozási szerződésekben is, legmodernebb egyetemi tankönyvekben is. Persze tudunk Keynesről meg Friedmanról, de hogy a közgazdaságot szabályozó-körök rendszereként kellene felépíteni, hogy a gazdaságpolitikát ezen szinten kellene megalapozni, hogy a pénzrendszerünk alapját jelentő hitelek világában monetáris és költségvetési politikától független jogokat kellene biztosítani a magánszférának és kisvállalkozásoknak, hogy ezen hitelek ügyét kellene az alkotmányos elvekhez illeszteni - ez valósággal tiltott gondolat. Liska Tibort ezért lehetetlenítették el az 50-es, a 60-as, a 70-es, a 80-as években. Ő meghalt, és máig teljes a csend. Mert vannak bizonyára, akik átlátják e kérdéseket, de a nyilvánosságban nem szerepelnek, a közgazdasági gondolkodás tudathasadását nem oldják. Tehát, mintha nem is lennének. Lehet, hogy nincsenek is.

 

A genocidium viszont, az szabad, létezik, hat, működik. A gazdasági egzisztenciánk a gazdaságszabályozástól függ elsősorban, nem a személyes további erőfeszítéstől. Dolgozzunk keményen majd az unióban? Mi ennek a felhívásnak az értelme? Akinek tekintély kell, hogy felfigyeljen, ott van Neumann János, aki az ötvenes években a számítógépekre kiélezve mondotta, hogy egy rendszer hatékonyságát nem annyira az határozza meg, hogy milyen elemekből épül föl, hanem az, hogyan van rendszerré szervezve. A szervezés, a struktúra fontosságát lemérhetjük a számítógépek, szoftverek félévszázados fejlődésében. Ezen az elven, a nagyhatalmú, hatékony szervezők munkájára építve most Európát egy nagy számítógéppé, egységes rendszerré akarják alakítani. Itt a falanszter.

Csakhogy esetünkben emberekről van szó mint alkotó elemekről, nem számítógép alkatrészekről. Tehát nem csupán a hatékonyság, a struktúra egészének teljesítménye a döntő abban, hogy miként szervezzünk. Nem lehet ekvivalens, egyenértékű logikai lépésekkel bármilyen szerkezetet kiépíteni az emberekből. Ez volt a XX. század nagy tévedése, hogy csak az egész eredményességét hajszolta két világháborúban és végeláthatatlan „békebeli” terrorban. Nem lehet tetszőleges szerepet kínálni, rendelni, előírni az embernek a készülő új világban. Nem lehet a készülő globális struktúrákból levezetni azt az emberi szerepkört, amelyet ez a Földet átfogó készülő rémálom ránk testál.

Hogyan is mondja az alkotmányelméleti tankönyv első mondata? „… Az emberi jogok forrása az állam önmegtartóztatása…” Nehéz ennél szörnyűbb tételt elképzelni. Gondoljanak bele!

Esetünkben tehát az ember, a rendszer elemei szempontjából határa van a rendszer ekvivalens, egyenértékű átalakításainak. Csak olyan rendszer engedhető meg tiszta szívvel, józan ésszel, amely az emberi életet, személyiséget nem gátolja, amely nem értékeli le az emberi „ént” fehéregérré – amint teszik azt az egereken, majmokon és egyéb állatokon gyakorló kísérleti pszichológiára építő gazdasági és politikai reklámok, meggyőző-orientáló programok, projektek (lásd Bertalanffy felháborodását).

Amennyiben tehát Neumann János tételét jelentősége szerint akarjuk értékelni az emberi társadalomra értelmezve is, akkor azt kell mondjuk, hogy: egy társadalmi rendszer hatékonyságát nem annyira az határozza meg, hogy milyen elemekből épül föl, hanem az, hogyan van rendszerré szervezve – de ez a rendszer természetesen csakis alkotmányos rendszer lehet, mert különben nem teljesíti azt a minimális feltételt, hogy emberi, társadalmi rendszer legyen. Amennyiben egy úgymond „társadalmi rendszer” legalább a hatalmat, erkölcsöt és tudást nem rendeli egymás mellé működésében, akkor olyan ez, mint a kísérleti pszichológiára alapozott marketing kampányok, amelyek „fehér egérré” nyomorítják áldozataikat.

A különbség az, hogy egy adott gazdasági reklámkampány életünknek csak egy szegmensét, részét bénítja le, azonban az önkényuralmi társadalmi rendszer életünk egészét teszi reménytelenné, embertelenné. Tehát fehéregerek (majmok) vagy emberek? Falanszteriális unió alkotmányos jelszavakkal álcázva (egyelőre) vagy alkotmányos értékek, az élet megbecsülése, emberként élhető élet?

Egy külső erőcsoportnak lehet hogy birodalmi állampolgárokként (a nevezetes hasznos 20 és haszontalan 80 %-os megosztásban) megfelelnénk. Saját magunknak azonban ha a szó teljes értelmében akarunk élni, akkor alkotmányos államra van szükségünk. Mert Európa mint kontinens összteljesítménye mellett alapvető, hogy ezt az összteljesítményt szabad emberekként vagy digitális rabszolgákként érjük-e le.

A kérdés az, hogy számít-e a mi véleményünk, igényünk vagy sem? Vagyunk-e kevesebben mint a székelyek? Ha súlyos következményekre jut a székelyek autonómiája, akkor mi azt el akarjuk kerülni a magunk esetében? Egyetlen célunk, hogy a csalódást, kudarcot kerüljük? A XX. század után nem is csoda.

De a pesszimista embernek nem lesz sikere, mert nem is próbálkozik. Ha próbálkozunk, akkor esztelen vakmerők leszünk, vagy csak emberek, akik élni akarnak, s ennek keresik az útját?

 

Nem lehet túlterhelni az 56-osokat. Ők a példáink lehetnek, példaképeink, helyettünk nem végezhetik el feladatainkat. Szurmay Sándor neve mellé meg kell tanulnunk Nagy Attila nevét is és emlékeznünk kell sok névtelen társára. De nem várhatjuk tőlük a dolgok helyre tételét. Akiktől leginkább várhatnánk a mintát, azok élnek amúgyis a legkevésbé, azokat végezték ki legelőbb.

 

A gyors rendszerváltás egyik értelme az volt, hogy addig lehet halászni a zavarosban, amíg a nemzet magához nem tér fél évszázados kábulatából. Most harsog a kórus, hogy már mindennek vége, mert mindeneteket eladtátok, elvették, semmitek nincsen (talán nem is volt), ne is próbálkozzatok, emigráljatok.

 

Egyetlen reményünk maradt, ez pedig alkotmányos tudatunk foszlányai.

 

Felkent alkotmánybírók, politikusok és más nyilvános közszerepléshez jutók legtöbbet emlegetett érve az alkotmányosság ellen az, hogy annak az időnek vége, megszakadt a folytonosság, már nem élnek azok, akik Magyarországon még az alkotmányos ideákhoz kötődő politika szereplői voltak. A szokásokból kikerültek az alkotmányos gondolkodás reflexei.

 

Remélem, hogy nagyot tévednek ennek a véleménynek a hangoztatói. Ugyanis bár sikerrel levették a mai nemzedékek tudatában az igazságérzet fiókról az „alkotmány” elnevezés céduláját, és ráragasztották a hatalmi fondorlattal hozott alaptörvényi bekezdések fiókra, és ezt tanítják iskolában, ebből kell vizsgázni egyetemen, tudományos fontoskodással csak ezt lehet hangoztatni - de ettől a mindent elborítani igyekvő csalástól csak nehezebb az eszmélés, de nem lehetetlen. Mindannyian tudjuk, hogy az igazságos és hatékony politika iránti vágy ott van minden emberben. El van ugyan temetve jó mélyre, de ott van ifjú és idősebb szívekben egyaránt.

 

El kell utasítani, el kell törölni a mai alaptörvény, az 1949/XX-as törvény 77.§(1) kijelentését, miszerint a magyar alkotmány nem más, mint ez az alaptörvény. Ez csak a diktatúra kiszolgálói szerint lehet valóban alkotmány. Nem az évszám a lényeges. Egy történelmi alkotmányú országban nem az évszám, valamely történeti tény a szégyellni való, a döntő hanem a lényeg a fontos. Ez egy önkényuralmi §, amely a tényleges alkotmánynak még a fogalmát, emlékét is törölni akarja (évszámától függetlenül).

 

Európában az 1222-es Aranybulla mellett az 1215-ös angol Magna Charta volt az alkotmányos aranykor nyitánya. Ebben az időben a kor filozófiai meggyőződésével összhangban a hatalmi erő, az erkölcsi tekintély és az igazság egymás mellé voltak rendelve. (Az állam, az egyház és némiképpen az egyetemek egymással szembeni önállósága jelenítette meg szervezetileg is az egymás mellé rendelést.) Angliában VIII. Henrik 1535-ben kivégezte Morus Tamást, az angol keresztény egyház fejét, és magát nevezte ki egyházfővé, szakítva a római pápával. Angliában a hatalom ekkor maga alá integrálta az erkölcsi tekintélyt.

A kontinensen a pápaság és császárság párharca, egyensúlya jelentette a klasszikus alkotmányos elvek tiszteletét. Ennek a reformációt követően a polgári állam és az egyház szétválasztása vetett véget, azaz kiszorították az egyházat a politikai közéletből, felszámolva az alkotmányos gondolat intézményi alapjait. Az eredeti alkotmányos elveket nem pótolta a sokat hangoztatott hatalommegosztási elv, miszerint a törvényhozó és végrehajtó hatalmat el kell választani, mert ez garancia az önkényuralom ellen. A XX. század megmutatta, hogy ha az erkölcsöt deklaráltan a hatalom mögé utasítják, az hova vezet. Vagy százmillió halotthoz.

Magyarországon 1944-ig tartott 1222-től kisebb megszakításokkal az a korszak, amelyben a nyers hatalom önkénye nem nyerhetett úgymond alkotmányos legitimitást. Ezért olyan jelentős az alkotmány ügye. Nem a király és a nádor intézménye a kérdéses, hanem az erkölcs és a hatalom meg az igazság egymáshoz való viszonya, más szóval: az élet minősége, a társadalmi életünk minőségét meghatározó társadalmi-állami feltételek.

 

Igazságot, erkölcsöt és emellett hatékony hatalomgyakorlást vagy genocidiumot? Népirtást vagy alkotmányosságot – értve ez alatt a magyar alkotmányt, a fogalom teljességét alapul véve az európai alkotmányosság egyik legtovább élő ágát, a szentkorona központi intézményére épülő, erre a szimbólumra kódolt tényleges alkotmányos értékrendet – amelynek elismerése lehetővé tenné még mindig a rendszerváltás korrekcióját. Mert lehetőségünk van a történelmi alkotmányunk „jogán” életünket javítani.

Történelmi alkotmányunk jogát forma szerint az Uniónak a saját szabályai szerint is tisztelnie kellene, ha volna olyan magyar politika, amely erre törekszik, amely ennek lehetőségeit kihasználni igyekszik. De ennek jelét sem látni. Az unió nem finnyás, elviselné könnyen a magyar genocidium újabb állomását, ha ezt nem kell nyíltan kimondani, „ha a magyarok is úgy akarják”.

De az unió ugyanakkor álszent is. Minél pőrébben, minél nyíltabban merülne fel, hogy a magyarokat akaratuk ellenére szakítják el kultúrájuk egyik sarokoszlopától, az Európában már alig fellelhető alkotmányos hagyományuktól, annál kevésbé vállalná, annál inkább engedne a szorításon az uniós prés.

Történelmi alkotmányunk az európai alkotmányos alapelvek olyan teljes eszköztárát öleli fel, amellyel körültekintően lehetne egy emberi, élhető élet feltételeit kialakítani a XXI. században is. Nem olyan időket élünk, amikor ha ilyen hagyománya nincsen egy társadalomnak, akkor képes volna a megfelelő értékrendet a semmiből kialakítani. Erre nem lesz képes az unió sem, sőt nem is célja. Inkább birodalom akar lenni szervezői szándéka szerint és régen nem a nemzetek Európája. Egyfajta lejtőn van az emberiség. Ezen a lejtőn nehéz emelkedni, legfeljebb megkapaszkodni lehet, fékezni a lebomlást. Meg kell becsülni minden apró, a múltból magunkkal hozott, előkotorható kincset, használható eszközt.

Úgy tűnik, hogy más utunk nincs. Ha nem ragaszkodunk a tényleges alkotmányossághoz, akkor a megtévesztéssel, zsarolással, önkénnyel kierőszakolt csatlakozási szerződéseket megerősítjük, akkor ezen szerződések által generált pusztítást jóvá hagyjuk, kábultan egyetértünk vele, de akkor nincsen mentség. Két év múlva, öt év múlva, 10 év után egyre kevesebb lesz a lehetőségünk alkotmányért kiáltani, tenni.

Vissza az oldal tetejére