Vissza a főoldalra * Vissza  2003 nyári előlapoldalhoz 

Tanka Endre: MI LESZ VELED, MAGYAR FÖLD?

Uniós tagságunk és a birtokpolitika 

Földviszonyaink 1988-tól folyó piacgazdasági átalakítása az ország európai uniós tagfelvételével történelmi sorsfordulóhoz érkezett. Hogy mi ennek a lényege és az uniós tagság milyen érdekérvényesítő esélyt hagy a  nemzeti birtokpolitika számára, azt csak felelős számvetés tisztázhatja. A földkérdés – bár erről sokan hallani sem akarnak – messze túlnőtt a gazdaságon: a belátható jövőben már az a tétje, hogy a Trianonnal megsemmisíteni kívánt magyarságot a globalizmus olvasztótégelye végképp elnyeli-e, avagy a mai nemzedék az etnikai túlélést, a megmaradás reményét biztosítani tudja-e a harmadik évezredben is utódainknak.¹

Mivel a szovjet gyarmatbirodalom összeomlása után a hazai föld nemzetközi tőkeerő által elsajátításának közel másfél évtizede szervezkedő, célvezérelt intézményi folyamatáról van szó, az alaptények többnyire ismertek. A földjogi rendezés pillére az uniós diktátum, a 2001. június 12-i Luxemburgi Megállapodás, ami változatlan része lett az Unióval kötött csatlakozási szerződésünknek.² Ennek lényege az, hogy a magyar állam  a saját területét alkotó (tehát a szuverenitása legfőbb anyagi alapját jelentő) föld tulajdonának és használatának a szabályozásában (sem közérdekűség, sem egyéb címen) nem gyakorolhat önrendelkezést, hanem e hatáskörét – az EU közösségi joga elsőbbségének címén – kényszerűen át kell adnia az Európai Uniónak. Az EU pedig – mivel a földet jogilag tőkének minősíti – a Római Szerződés (EUSZ) 56. cikke alapján a földviszonyok szabályozását a tőke szabad áramlásának vívmánya alá utalja, vagyis a földtulajdont és a földhasznosítást (az „államtalanított”, a közérdekű beavatkozástól mentesített, ilyen értelemben „szabad” földtulajdoni és földbérleti piacon) a tagállam alávetésével egyidejűleg kiszolgáltatja a nemzetközi tőkehasznosulás elsajátítási magánérdekeinek.

 A fenti alapképlet és az érvényesítéséhez vezetett, összetett okfolyamat a földviszonyok kutatói számára már 2001-ben jórészt ismertté vált. A csatlakozási szerződés megkötése azonban a földügy alakítását és feltételeinek megismerését is – most már a teljesség igényével – új megvilágításba helyezte. A megváltozott minőség részben az agrárpiac szabályozási rendjéből (főként a támogatás feltételeiből), illetve következményeiből és az EU formálódó államszervezeti felépítéséből, a föderáció berendezkedéséből, közelebbről az ezt kidolgozó (a konvent által előkészített) közösségi alkotmány-tervezetből következik. Ehhez képest az EU-ban alkalmazható tagállami birtokpolitikát döntően két elem határozza meg. Egyfelől a közös agrárpolitika (KAP) intézményrendszere, másfelől a hazai földjog és a támogatás-politika. A következőkben e kérdéskör főbb összetevőit a rendszerelmélet  alapmódszerével, mint a vizsgált jelenség diagnózisát tekintjük át. Ezt követően arra keresünk választ, hogy e rendszer hagy-e teret a nemzeti érdekű, értékalapú birtokpolitikának. (Terápia)³

(A KAP új belépőkre létesített intézményrendszere)

A birtokpolitika csak egyik eszköze a tagállamokra kötelező uniós intézményrendszernek, amit a föld- és agrárviszonyokban a KAP érvényesít.⁴ A közösségi és a tagállami birtokpolitika lényegének tisztázásához a KAP következő rendszerelemeinek az ismerete szükséges:

·          Az EU állam-szerveződésének, alkotmányos jogállásának a keleti bővítés utáni alakulása, ezen belül a közösségi és a tagállami szuverenitás viszonya, az uniós vívmányok érvényesülése, a birtokpolitika beágyazódása a közösségi jogba;

·          Az (adásvételi és bérleti) földpiac közösségi jogrendjének következményei az  új belépők földviszonyaira,

·          Az EU keleti agrármodellje, a nagybirtokrendszer a belépő Tizek agrárjövőjében,

·          A KAP – egyenlő elbánást és piaci versenyesélyeket felszámoló – támogatás-politikája az új belépőkkel szemben;

·          A KAP termelés- és piacszabályozása, a kínálat-korlátozás (kvótarendszer) következményei.⁵

Az újabb történet- és intézményszociológiai kutatásokban az EU piacszabályozó és államhatalmi szerveződését egyes szerzők a birodalom és a kolonialítás kategóriáival jellemzik.⁶ Az EU történeti és világgazdasági fejlődésgyökerei feltárásánál jól hasznosítható I. Wallerstein centrum-periféria nézetrendszere is, amely hiteles magyarázatot nyújthat az EU mai 15 centrum-államának „történelmi anyajegyére”, a gyarmattartó uralom több évszázados előzményére és e komplex társadalmi tapasztalat mai következményeire.⁷ Ez teszi érthetővé, hogy az uniós centrum-államok miképp válhatnak –a tőke-koncentrációval és a félperifériák, újabban pedig a keleti térség mint periféria erőforrásainak elsajátításával – a regionális integráció haszonélvezőjévé. Ugyancsak ez a kulcsa annak az – egyébként érthetetlen – nyílt és durva diszkriminációnak, amit az EU központi hatalma (az egyenlő elbánás elvét hamis ideológiává silányítva) az új belépők alávetésére gyakorol. (A közösségi támogatások elosztása során a másod- negyedrendűség, a versenyből kiszorítás, a közös jogalkotás lehetőségének kizárásával az idegen érdekű jog átvételére kényszerítés, stb.)

A birodalmi minőség egyik kulcseleme a gazdasági értékek centripetális (a középpontba irányuló) áramoltatása, amit a centrum és a periféria közt a tartósan egyenlőtlen csere intézményesít. E tendenciatörvény az EU keleti bővítésénél épp a mezőgazdaságban és a földviszonyokban érhető tetten, mivel az új térség erőforrásainak elsajátítását célzó közösségi agrárstratégia vezérlőművét alkotja.

Milyen modellt intézményesítenek a KAP centripetális szívóhatást fenntartó szabályozói? A tőke szabad áramoltatása – a magánpénzrendszer természetének megfelelően – kifelé irányuló expanziót fejt ki, vagyis bármely, útjában álló akadályt elsodor a tőke zavartalan hasznosulása végett. Ugyanakkor az expanzió célja – ami a nemzetállamok felszámolásával, a föld- és agrárviszonyokból a közérdekű, állami beavatkozás száműzésével is jár – az, hogy befelé erőteljes szívóhatást működtessen: az elsajátítási szerkezet zárt társadalmi kapcsolata segítségével – azon belül a tőkejavak és a haszonná fordítható lehetőségek monopóliummá változtatásával – elsősorban a (legtágabb értelemben vett) erőforrások kizárólagos birtokhatalmát építi ki, hogy azokat a saját nyereségforrásaként a magán-elsajátításra működtesse. Ezzel az elsajátítási gépezet – hasonlóan az emberiség történetéből évezredek óta ismert, birodalmi járadékelvonó szerkezetekhez – térségi, földrajzi kiterjedéshez jut, globális lesz. Az erőforrásoknak magántőkévé változtatásával, földrajzilag pedig birtoklásuknak és működtetésüknek a periféria és a félperiféria társadalmaitól való elvételével a birodalmi centrumot jelentő országokban összpontosuló tőkeerő egyidejűleg profitcentrum is, amely – a nem egyenértékű csere intézményével – a félperiféria és a periféria társadalmai fölött elsajátítási hatalmat gyakorol.

E nyers tőkeérdeket érvényesíti a KAP belépő Tizeknek megtervezett intézményrendszere.

Ha ennek nem egyes összetevőit különítjük el, hanem magát a rendszert (mint átfogó minőséget) valós összefüggéseiben vizsgáljuk, a szervezet és a működtetés képlete viszonylag egyszerű. Az elsajátító gépezet csúcsán a legitim erőszak stabilizáló szerepe munkál, vagyis a szövetséges állam alkotmánya. Ez szavatolja a tagállam szuverenitásának felszámolását és a legfőbb közösségi vívmánynak, a tőkeszabadságnak való feltétlen alávetését. A fogaskerékként egymásba kapcsolódó rendszer-elemek következő tagja a közösségi jog másik diktátuma, amely kikényszeríti a szabad földpiac megnyitását.⁸ Ez biztosítja, hogy a  nemzetközi finánctőke a keleti bővítéssel nyert térség mezőgazdaságában földtulajdoni monopóliumhoz jusson.

Csakhogy e földtulajdon nem a családi gazdaság, hanem a nagybirtok üzemszervezetének alapjául jön létre. Az EU mezőgazdasági jövőképe ugyanis Kelet- és Közép-Európának a 28 tagállamból álló unión belül – ésszerű szakosodás és regionális munkamegosztás címén – az olcsó bérmunkára alapozott, iparszerű termelési rendszerrel tömegáru-termelést folytató, nyers- és alapanyag-előállító nagybirtokrendszert intézményesít.⁹ A rendszer harmadik eleme ezért a belépő Tizek mezőgazdaságának kijelölt nagybirtokrendszer. A negyedik és ötödik összetevő is e modellt erősíti. Ilyen elem az új belépők súlyosan diszkriminatív, az egyenlő elbánást sértő és versenytorzító agrártámogatása, ami a hazai termelőket ellehetetleníti s ezzel megtisztítja a terepet földjeiknek a külföldi óriáscégek által megszerzése előtt. Végül hasonló célt szolgál – más eszközökkel – a közösségi termelés- és piacszabályozás, azon belül a kínálat-korlátozó kvótarend. Amint erre még kitérünk, itt korántsem csak a túltermelés visszafogásáról, a termelés mennyiségi csökkentéséről van szó. Azon túl, hogy e piacidegen, parancsuralmi módszer a hazai mezőgazdaságot – az egyoldalú profitigényeknek alávetve – elsorvasztja, korábbi exportképessége helyett az önellátási szintjét is felszámolja, az eredeti tőkefelhalmozás rendeltetését is betölti: a kvótáknak a termelés irányításához szükséges hányadát a külföldi tőkének juttatja. Ez pedig – földtulajdoni monopóliumával nagybirtokrendszerré szerveződve – gazdálkodói kizárólagosságra és a társadalom feletti elsajátítási uralomra tehet szert.

A KAP itt vázolt rendszere maga is csak egyik eleme a birodalmi központ geopolitikai stratégiájának, hatalmi terjeszkedésének. E történeti folyamat átfogó elemzési lehetősége hiányában a lényegre utalunk. Amíg a centrum országai csak önérdekből korlátozták állami szuverenitásuk egy részét, de intézményi garanciával kényszerítették a Közösséget, hogy a megtartott állami önrendelkezést ne nyirbálhassa meg,¹⁰ addig az új csatlakozót az egyéni elbírálás és szuverenitásának hasonlóan szavatolt fenntartása illette meg. (Lásd például az Egyesült Királyság belépését az EGK-ba.) A félperifériához tartozó országok beléptetésénél ez az érdekszövetség már megbomlott, velük a birodalmi  mag már nem osztozhatott az elsajátításban. Ehelyett – főként Maastricht után, vagyis 1992-től – arra kellett intézményrendszert kiépíteni, hogy a formális jogegyenlőség az új csatlakozókat kiszorítsa az érdemi hatalomgyakorlásból. (Lásd például a Tanácsban a súlyozott szavazás rendjét, ami mégcsak nem is népességarányos, avagy  az egyhangú döntés, a vétó fokozatos korlátozását, megszűntetését.) A birodalmi terjeszkedés – több évezredes – törvénye, hogy amikor a hatalmi szerkezet a földrajzilag még összefogható területi határaihoz ér, ahol a világgazdaságból és a politikai erőtérből jórészt kiszorított, a periférián élő államokat talál, kénytelen a kolonialitást intézményesíteni. Ha ugyanis az erőforrásokat és a monopolizálható profitszerzés lehetőségeit arányosan megosztaná valamennyi résztvevővel, úgy a tőkeerő terjeszkedési igényeinek és az azzal működő elsajátítási létérdeknek mondana ellent. Ez viszont a hatalomgyakorlásnál képtelenség, az önfeladással egyértelmű.

450-500 milliós népességet átfogó birodalom már nem épülhet a tagállamok társadalmainak érdekazonosságára, hiszen – épp a centrum-periféria helyzet által újratermelt eltérő történelmi-társadalmi feltételek és különbözőség miatt – a nemzeti érdekek szélsőségesen szóródnak, más államok érdekeivel ütköznek. A birodalmi kohézió ezt az alapellentmondást kettős módszerrel oldja fel. Egyrészt kiiktatja magát a nemzetállamot: ha nincs valós nemzeti közösség és annak érdekérvényesítő képessége, az állami szuverenitás garantált intézményei, úgy előbb az érdek- kifejeződést, később – a remények szerint – magát az eltérő érdek-képződést is el lehet fojtani, majd kizárni a társadalom életéből. Másrészt – a felszámolásra kerülő nemzeti érdekek helyett, azok fölé – „európaiság” címén olyan érték-közösséget kell emelni, amit összefogó, közös érdeknek kell feltüntetni és elfogadtatni az egész birodalom, de főként a periféria népességével. (E hamis érték-közösséget olyan pillérek támasztják alá, mint például az EU világpiaci versenyképességének közérdeke, a tőke szabad áramlásának érvényesítése, a fogyasztói társadalom, a jóléti állam és a polgári életminta célképzete, a zsidó-keresztény kultúra stb.)

Az „európai” érték-tudat (médiokrácia által is manipulált) alakításától függetlenül, sőt annak álságos ideológiájával merőben ellentétben folyik a periféria erőforrásainak meghódítása. Itt a centrum elsajátítási mohósága már képtelen véka alá rejteni saját elsajátítói magánérdekét, a kolonialitás nyers diktátumát. A szabad tőkeáramlás előtt megnyíló új élettérben a mezőgazdaság (és a társadalom) számára nem a hazai termelők polgári földmagántulajdona, hanem a külföldi tőke földtulajdoni monopóliuma születik meg. (Valójában ez a korlátlan tőkemozgás szükségszerű következménye. A tőke nemzetközi jellege ugyanis bármely társadalommal szemben a tőle elidegenedett, különérdekű hatalmi szerveződést jelenti. Ezért a „tőke szabad áramlása” az elsajátítási képletben egyértelmű az idegen magánérdek gátlástalan érvényesíthetőségének intézményesítésével a tágabb-szűkebb közösségek – állam és társadalom – közérdekével szemben.) Családi gazdaságot nem létesíthetnek, ehelyett a globális óriáscégek elnyomorító nagybirtokrendszere települ(het) rájuk. A csatlakozás „veszteseiként” százezres-milliós tömegben nincstelenné, földönfutóvá vál/hat/nak. Társadalmi modernizáció és nemzeti önmegvalósulás helyett ezért csak a történelmi zsákutca lehet osztályrészük az egységes birodalmon belül is: perifériális létük újratermelődik a globalizmus feltételei között, az EU pedig – a centrum hatalmával élő nemzetközi finánctőke érdek-érvényesítőjeként – intézményrendszerrel zárja el őket a felemelkedéstől.

(A Konvent alkotmánytervezete )¹¹

A tagállam földjogi státusa szempontjából az alkotmánytervezet legfontosabb releváns rendelkezései a következők:

Az államszerveződés intézményformája a föderáció, a szövetségi állam (Európai Egyesült Államok): az Unió az őt megillető közösségi hatásköröket föderatív alapon gyakorolja. (56. 4. cikk.) Ehhez képest döntő, hogy kik az alapítók? „Az Európai Uniót ez az alkotmány létesíti, alapítói pedig az Unió polgárai és a tagállamok”.(56. 1. cikk) Az a fiktív jogi tény, hogy az EU alapítói nem az egyes tagállamok polgárai, hanem az EU polgárai, vagyis az európai nép, jogalapot teremt az EU számára, hogy – a tagállam felett és helyett – ő maga rendelkezzék az EU állampolgárainak jogairól és kötelességeiről. Ezért az EU kizárólagos hatásköréről szólva az alkotmány rögzíti: „az unió saját hatáskörébe tartozik az uniós állampolgárságra vonatkozó jogok és kötelezettségek meghatározása, beleértve azok gyakorlásának a módját is.” (66. cikk b.)

Mit jelent ez? Formálisan „az EU elismeri a tagállamok nemzeti önazonosság tudatát (identitását), alkotmányos és politikai struktúráit, beleértve a regionális és a területi önigazgatást, nyelvük megválasztását, egyházaik és vallási testületeik jogi státusát.”(56. 3. cikk) Tartalmilag azonban nem létezőnek tekinti és ekként kezeli a nemzeti alkotmányokat. Enélkül nem tehetné, hogy az alkotmány legfőbb tartalmát, az állampolgári jogviszonyt, az állampolgárok jogait és kötelességeit a tagállamok helyett, kizárólagos hatáskörében, a tagállamokétól elkülönült (elidegenedett) érdekei szerint szabályozza. (Ráadásul olyan, nyilvánvalóan hamis jogdogmatikai előfeltevés alapján, hogy a jogalany – az állampolgár – egyetlen személyként ugyan két jogviszony szereplője, hiszen saját államához és az „európai néphez” egyidejűleg tartozik, viszont e kétféle kötelék nem egyenrangú, hanem a jogviszony alakítását egyedül az utóbbi kapcsolat, az „európaiság” dönti el. Vagyis bármely tagállam polgára előbb uniós polgár és csak másodsorban minősülhet az adott tagállam polgárának, jogállására így az EU alkotmánya meghatározó.) Tegyük hozzá: e jogi rendezés egyben a tagállamok feletti: az EU alkotmánya nemcsak tartalmával, hanem formálisan is, jogforrási rangjával és feltétlen érvényével a nemzeti alkotmányok felett áll.

Ezzel az EU szuverenitásuk magvától, értékhordozó- és megtartó tartalmától, a stabilitás biztosítékaitól fosztja meg a tagállamokat. Többé azok nem szólhatnak bele állampolgáraik jogainak, kötelességeinek szabályozásába, mert ha saját hatáskörükben ezt teszik, e hatáskör már nem önrendelkezés: legfeljebb megismételhetik (végrehajtják) az EU alkotmányának e tárgyú rendelkezéseit, azoktól eltérően vagy velük ellentétben viszont nem dönthetnek. (Alkotmányosan ezt kizárja a nemzeti jog alávetése a közösségi jognak.) A tagállami hatáskörnek az állampolgári alapviszonyra vonatkozó megsemmisítését (az EU alkotmányának való alávetést) fokozza, hogy az alkotmány idézett szakasza még az állampolgári jogok és kötelességek gyakorlásának a módját is az EU kizárólagos hatáskörében való szabályozásra tartja fenn. Ezért a végrehajtás eltérő értelmezése vagy gyakorlása sem adhat kibúvót a tagállamnak az uniós alkotmány mellőzésére.¹²

Az alkotmány másik alapintézménye saját felsőbbrendűségét (ennek körében az állampolgári jogviszony közösségi szabályozásának az elfogadtatását is) kényszeríti ki, mégpedig a jogforrási hierarchia rögzítésével. Eszerint „a közösségi jog a nemzeti jog felett áll. A tagállamok az unió bármely jogi aktusát kötelesek átvenni (implementáció), végrehajtani és alkalmazni, kivéve, ha ez az alkotmány erről másképp rendelkezik”.(64. 2.3 cikk) A tagállam joghatóságának ilyen tartalmú felszámolása nyilvánvalóvá teszi az egyik legfontosabb állami funkciónál, a jogalkotásnál a szuverenitás megszűntetését. Az EU alkotmánya alapján a tagállam jogalkotása a közösségi jog átvételére és számonkért végrehajtására szűkül, attól eltérően, vagy vele szemben nem rendelkezhet. A tagállami jogalkotás ezzel persze nem szűnik meg, hanem „csak” a jogalkotó testületek önrendelkezése. A 18 ezer oldalnyi közösségi joganyagot az állampolgárok életviszonyaira átíró végrehajtási normák dömpingje nyilván sokszorosa lesz a korábbi, a tagállami joghatóság alapján folyt törvénykezésnek. ( Az új „jogszabály-dzsungel” súlyos válsággal fenyegeti még a technikai jogismeretet is, nem szólva az önkéntes jogkövetésről.) Mindez azonban nem változtathat a hazai jog szolgálati (avagy szolgai) szerepén: azért felel, hogy a közösségi jognak feltétlenül eleget tegyen és vele ellentétes érdekű jogi normákat ne alkosson.

A közösségi és a hazai jog viszonyát, továbbá az uniós alkotmány abszolút érvényét egyértelműen tisztázza maga az alkotmány, ezzel elejét véve bármely vélt vagy valós konfliktusnak. Eszerint „a tagállamok kötelezettséget vállalnak arra, hogy ezen alkotmány értelmezése vagy alkalmazása felől nem kezdeményeznek vitát semmilyen egyéb módon, mint amit maga az alkotmány biztosít. Mindenkor alávetik magukat az Európai Bíróság döntéseinek, késedelem nélkül és a megfelelő módon.” (63. 1. cikk) E passzus aligha kíván magyarázatot, hiszen mind a tagállami jog (ezen belül a nemzeti alkotmány) alávetésére, mind a hazai alkotmánybíróság hatáskörére világos útmutatást ad.¹³

Végül az alkotmány intézményei közül rendkívül fontos az u.n. rugalmassági záradék, ami a következőket tartalmazza: „Ha az Unió valamely céljának eléréséhez az Unió cselekvésére (jogi aktusára) van szükség, és ez az alkotmány nem rendelkezik az ehhez szükséges hatáskörrel, úgy a Bizottság javaslatára az Európai Parlament és a Tanács együtt meghozza a megfelelő intézkedéseket. Ehhez a Parlament tagjainak a többségi, míg a Tanácsnak az egyhangú döntése kell.” (71. cikk)

A fenti rendelkezés megítéléséhez vizsgálni kell, hogy mi a kötőereje az alkotmánynak és a tőle való eltérésre adott „rugalmassági” felhatalmazásnak egyfelől az alkotmány megalkotói (az uniót alapító uniós polgárok és tagállamok), másfelől képviselő szervezetük (a központi döntéshozó testületek) tekintetében, továbbá ettől függően mennyiben szilárd az alkotmány hatásköre és hogyan érvényesülhet garanciális minősége?

Az „európai népet” kitevő uniós polgárokat (mint az alkotmány legitimitását elsősorban biztosító alapítókat) az alkotmányos rend több áttétellel, közvetlenül és közvetve is – mondhatni abszolút érvénnyel – köti. (Az előbbi intézménynél láttuk, hogy még állampolgári jogaikat és kötelezettségeiket is nem saját államuk, hanem az EU alkotmánya szabja meg, a végrehajtásra is kiterjedő hatállyal). Ugyanakkor – az államaik által kötelezően vállalt alávetés miatt – az alkotmányt semmilyen nemzeti vagy pártatlan nemzetközi fórum előtt nem vitathatják, állami törvényhozásuk fölött a közösségi jog érvényesül, bármely alkotmányos jogvitát pedig csak maga az EU – nem választott, az EU polgárainak felelősséggel nem tartozó és el nem mozdítható szerve, az Európai Bíróság – dönthet el. Maga az EU és alkotmánya – a szerződéses alkotmány közjogi alapelvének megfelelően – az uniós polgárság politikai akarat-egyezőségére s annak a tagállamaik által kinyilvánítására épül. Ez az akarat-képződés és intézményi megjelenítése azonban üres fikció, amit csak az ideológia tud feltüntetni valós mozgatóerőként. Ahhoz ugyanis, hogy az uniós polgárok közös államszervezeti akarata és annak alkotmányos garanciák keretében érvényesítése egyáltalán létrejöjjön, fogalmi előfeltétel az érdekérvényesítés lehetősége és a demokratizmus, ami az érdekközösségen belül is hatékony önrendelkezést szavatol. Mi a helyzet e két alapkategóriánál az „európai népfelség” esetében?

Ami az alkotmányosan garantált érdekképződést- és érvényesítést illeti, az EU és alkotmánya azokat nem az értékazonosság és az egyenrangúság mércéjével kezeli, hanem szigorú és nyílt megkülönböztetéssel: az „EU céljai” (illetve a mögöttes érdekek) nemcsak a politikai-társadalmi gyakorlatban, hanem az alkotmány szintjén is érdek-hierarchiát, fölé- és alárendeltséget tételeznek. Ennek látványos megnyilvánulása, hogy a legfőbb uniós vívmányok, a „négy szabadság” (vagyis a személyek – a munkaerő –, a szolgáltatások, az áruk és a tőke szabad mozgása) korántsem egyenrangúak, hanem az előbbi három felett az utóbbi, mint a legmagasabb rendű értékelv uralkodik. Idézzük csak fel az EUSZ 56. cikke 2. bekezdésének  „alkotmányos  pillérét”, ami bármely uniós érdekhez képest elsőbbséget szavatol a tőke szabad áramlásának. („A Tanács a tőke szabad áramlásának a lehető legnagyobb kiterjesztése körében – tartalmilag értsd: a tőke érdekében – a Római Szerződés egyéb fejezeteiben foglaltakat nem veszi figyelembe.”)

Amikor tehát az EU „alapító polgársága” olyan uniós cél (nyilván a  célnak megfelelő, mögöttes érdek) kivételes érvényesítési igényével találkozik, amelyre az alkotmánynak nincs hatásköre és emiatt külön „rugalmassági” felhatalmazásra szorul, úgy alkotmányosan is számolnia kell azzal, hogy a célképzet és annak érdek-tartalma csak akkor a sajátja, ha azt nem semmisítette meg a nála jóval erősebb (tőle elidegenült és alkotmányosan is felette álló) magánérdek, a nemzetközi tőketulajdon profitnövelési és elsajátítási érdeke. A gyakorlat tanúsága szerint az uniós intézményi rendben bármely részterület érdeke – a tudomány, kultúra, oktatás, egészségügy, környezetvédelem, mezőgazdaság, vidékfejlesztés stb. terepén – csak akkor és olyan keretben érvényesülhet, ha nem sérti a „szabad tőkemozgás” érdekeit.

Ami pedig a demokratizmust illeti, az „európai népfelség” esetében ennek csak teljes hiányáról beszélhetünk. Nemcsak arról – a közhelyszerű alkotmánytani kritikáról – van szó, hogy az EU polgára nem szólhat bele a legfőbb közösségi döntéshozó testületek összetételébe és működésébe. (Azok tagjait nem választhatja, nem számoltathatja el, nem vonhatja felelősségre, nem válthatja le, még ténykedésüket sem ellenőrizheti). Ezen felül hiányzik itt a bármely demokratikus önszerveződésnél (nemcsak államszövetségnél, hanem még a civil társulásoknál sem mellőzhető) alapkövetelmény: önrendelkezés a jogviszony saját érdekű megszűntetéséről. Amikor a közösségi jog – már egészen az abszurditás határáig – ragaszkodik a tőkehasznosulás vívmányához, alkotmányos pilléréhez, a diszkrimináció tilalmához, teljesen érthetetlen, hogy a szerződésnek e létfeltételét miért épp a legfontosabb keretből, az EU alkotmányából iktatja ki – éspedig az alapítók terhére, a tőkeérdekek egyoldalú érvényesítése végett. Arról van szó, hogy a közösségi jog az emberhez fűződő jogok teljessége nevében (tehát elméletileg hamis analógia alapján) minden szempontból azonos jogokat követel a szervezeti, jogi személyek (valójában a tőkeszerveződés) javára a természetes személyekével. Ugyanakkor azonban az EU alkotmánya meggátolja, hogy az EU mint jogi személy (56. 2. cikk) ne csak az alapításáról, hanem a megszűntetésének alkotmányosan szavatolt jogi lehetőségéről is rendelkezzék. Hasonlóan ahhoz, hogy bármely céget, társadalmi vagy egyéb szervezetet, politikai szövetséget, stb. az alapítók – meghatározott feltételek és eljárási rend alapján – egyrészt megszűntethetnek, másrészt – ha erre nincsen ok – az abba önként belépett (alapító vagy társult) tag a tagsági viszonyát kilépéssel (kiválással, felmondással stb.) megszűntethesse. Az EU alkotmánya ezt –hallgatólag – megtiltja, még közvetett jogi lehetőségként sem veti fel.

Míg a rugalmassági záradék semmilyen könnyítéssel nem oldja fel az alkotmánynak az alapítókkal (az EU polgáraival és a tagállamokkal) szemben érvényesülő, abszolút kötőerejét, ezzel ellentétes (a legszélesebb diszkrecionalitást megalapozó) intézményt teremt a közösségi döntéshozatal testületei javára. Teszi ezt annak ellenére, hogy az utóbbiak – nem vitatható módon – nem alapítói az Uniónak, ezért alkotmányosan a szuverenitásnak ilyen (a népfelséghez igazodó) teljessége őket nem illetheti meg. Az alkotmányos felhatalmazás a Bizottságot, a Tanácsot és a Parlamentet az alkotmány fölé emeli, annak rendelkezései – főként ha „negatív” hatáskörű kérdésről van szó, amit eddig az alkotmány nem szabályozott  – e szerveket nem kötik.

A záradék ezzel az alkotmányos rendben kettős törést idéz elő. Egyrészt hiába határozza meg – részletes, sőt a teljes lefedettséget ígérő taxációval – a közösségi döntéshozatali szervek jogállását, hatáskörét, szervezetük és működésük szabályait. Mindennek az alkotmányos kötöttsége és garanciája csak látszat-stabilitás, hiszen a rugalmassági záradék megengedi számukra, hogy adott esetben az alkotmánytól függetlenül, belátásuk szerint döntsenek, tehát bármikor elháríthatják az alkotmány kötőerejét. Erre kellő jogalap „az EU valamely céljára” való hivatkozás, vagyis bármely érdek uniós érdekkénti feltüntetése. Nem kíván bizonyítást, hogy önmagában egy államszövetség  (nem konkrét, hanem meg nem határozott, csak a legáltalánosabb gyűjtőfogalomként feltüntetetett) céljának (illetve a mögöttes érdekének) alkotmányos jogi fogalommá tétele, valamint ennek érvényesítésére a  – képviseltek nevében eljáró, de nekik felelősséggel nem tartozó – testületek felhatalmazása az önkényuralom legszilárdabb biztosítékát, mindenkor jól bevált társadalmi gyakorlatát jelenti.¹⁴ A záradéki felhatalmazás a közösségi döntéshozók szemszögéből úgy fordítható le, hogy ha olyat  akarunk tenni, amit még az alkotmány sem enged meg, ennek semmi akadálya: elég az EU céljára hivatkozni és – a felelősségrevonás kockázata nélkül – bármiről rendelkezhetünk.

A záradék másik hatása magát az alkotmányos alapviszonyt célozza meg. Kiderül, hogy az érték-alapúság, a stabilitás, a jogbiztonság ígérete hamis látszat, leszerelő megtévesztés. A formális legitimáció csak a „fügefalevél”, mögötte „meztelen a király”: az alkotmány valójában semmit nem garantálhat legfőbb alapítói, az EU polgárai számára, mert nincs szilárd hatásköre, ez viszont kizárja az érték-állandóságot. Közösségi célra és érdekre hivatkozva a hatáskör bármikor bővíthető, az addig biztosított jog e címen korlátozható, megszűntethető.¹⁵ Emiatt bármit is ígér az alkotmány, annak betartására nincs hiteles biztosíték. A jogalanyoknak nem adhat jogbiztonságot, ellenkezőleg, már rendszerébe is beépítette az önkény, a hatalmi diktatúra jogcímét. Robert Spaemann, német filozófus az EU „érték-közösségnek” álcázott birodalmi hadjáratát az állami szuverenitás ellen és jogtipró minőségét már korábban a „liberális totalitarizmus” irányába tett fordulatnak nevezte. Az alkotmány – úgy tűnik – ezt az útirányt kívánja véglegessé tenni.

A birtokpolitikának is az alkotmány ad keretet, pontosabban azt e jogforrás „nyeli el”. Mivel a közösségi jog szerint a föld is tőke, tehát az acquis „közös piac” címe alatt a „személyek, szolgáltatások és a tőke szabad mozgása” című, 3. fejezetébe  tartozik, így az alkotmány meg sem említi sem az EU kizárólagos hatáskörű (66. cikk), sem a tagállamokkal megosztott hatáskörű (67. cikk) politikái között, noha azok külön is kiemelik pl. az agrárpiacok közös szervezetének és a  halászat közös politikáját. A birtokpolitika ilyen „elrejtése” önmagában is jelzi, hogy az mégcsak meg sem jelenhet az alkotmányban, hiszen nem része az állam területi szuverenitásának. Mindössze a szabad tőkemozgás egyik eleme, mint ilyen pedig – az EUSZ 56. (2) cikke alapján – alárendelt a tőkehasznosulás igényeinek.

Hogyan összegezhetjük az érték- és érdekviszonyok megjelenítése szempontjából az EU alkotmányát? A jogi dokumentumban is lecsapódó intézményesülési folyamat – melynek meghatározó alapténye az, hogy az EU államszervezete is a szabadpiaci globalizmus „zsoldjába állt” – egy kettős burkolatú (un. duplafedelű) jogviszony sémájával jellemezhető. A külső burok az EU elgondolt és eszményített közössége, a hamisan tételezett (történetietlen módon előrevetített) európai polgárság. Az érdekviszonyokat tekintve ez álközösség, hiszen a szabad tőkeáramlás és az EU világpiaci versenyképessége megteremtésének célzata csak a tőketulajdonosok (és kiszolgálóik) szűk hatalmi elitjét ötvözheti érdekegységbe, míg a tagállami társadalmak közérdeke ezekkel az elsajátítási magánérdekekkel élesen szemben áll. A jogviszony magvát, a belső burok tartalmát a valódi közösségek, a nemzetállamok és azok társadalma alkotják. Ezek a közösségek az integráció hatására lebomlanak, a szuverenitás megsemmisítésével elvesztik természetes védőburkolatukat, a nemzetállam többé nem védheti meg polgárait. Az egyén pedig sem az erejét vesztett nemzetállamtól, sem az államát leigázó – tőle elidegenedett és a tőkeérdeknek elkötelezett – integrációs hatalomtól nem kaphat jogvédelmet és jogbiztonságot. Ellenkezőleg, a közösségi értékrend hamis szolidaritásának ürügyén kiszolgáltatják őt a globalizmus erőinek.

(Az EU keleti agrármodellje, a  nagybirtokrendszer)¹⁶

Az Európai Egyesült Államok  térségünknek, a keleti régiónak nem családi gazdaságot, hanem – nyers- és alapanyagtermelő – nagybirtokrendszert tervez. E modell mélyreható, egész társadalmunk sorsát eldöntő következményei mesze túlmutatnak az üzemszervezeten: a KAP szabályozóival a nagybirtoküzem a nemzetközi tőke földtulajdoni monopóliumához és a gazdálkodói túlsúlyt (vagy kizárólagosságot) biztosító kvóta-tulajdonához kötődik. Intézményi rendeltetése – a külföldi agrártőke profitigényeinek érvényesítése végett – az, hogy a hazai kis-, közép- és nagyüzemet kiszorítsa a versenyből, majd a mezőgazdaságból, elsajátítási uralmának előbb az ágazatot, fokozatosan pedig a társadalmat is alávesse. Az ilyen tartalmú, célvezérelt szerveződése és működtetése az államszocialista nagyüzemet felváltó tőkés nagybirtokot a társadalmi átalakulás egyik kulcs-intézményévé teszi. Emiatt létkérdés, hogy uniós tagságunk alapján e modell akadálytalanul rátelepül-e a hazai mezőgazdaságra, avagy – az 1988-tól tartó, zavartalan – nyomulását a magyar birtokpolitika képes-e még megállítani, illetve fékezni.

Melyek az uniós nagybirtokrendszer legfontosabb hatásai? A mezőgazdaságban az iparszerű földhasználatra telepített nagybirtok valósítja meg az uniós profit-centrum és a perifériák közötti munkamegosztás szolgáltatási és tevékenységi csereviszonyaiban a tartósan egyenlőtlen cserét, tehát a periféria teljesítményének a centrum tőkehatalma által elsajátítását. A nagybirtok ezt azzal teszi lehetővé, hogy a hatékonyság igényei szerint (a minimális ráfordítás mellett a maximális hozamra törekedve) a világpiaci árnál olcsóbb, nagytömegű, a szabványok minőségét kielégítő nyers- és alapanyagot állít elő, miközben ezzel magát a mezőgazdaságot is ennek alárendelt ágazattá zülleszti. Ennek élelmiszeripari feldolgozását, értékesítését, a fogyasztói piac megszerzését (marketing, stb.) viszont már nem a periféria, hanem a centrum végzi, vagyis a társadalmi termékhez hozzáadott értéket (az áru összértékének döntő hányadát) ő hozza létre. E monopólium alapján (ami természetesen a tőkevagyon tulajdonán nyugszik: lásd például a hazai élelmiszeripar 61 százalékának külföldi tulajdonát) a feldolgozás és az értékesítés helyszínétől függetlenül a nyereség túlnyomó része a profit-centrumot illeti meg. Már pusztán a nagybirtok ilyen szolgai szerepe – a termékpályáról kiszorítása, annak csak legelső szakában, a nyers- és alapanyag előállításában részvétele – a nagybirtokra épülő mezőgazdaságban kizárja a tudás- és vállalkozásalapú fejlődést.

Ebben az alapképletben a nagybirtok a tőkés járadékelvonó szerkezet motorja. A profit-centrum a tőke szabad áramlásának – minden útjában álló akadályt ledöntő – vívmányával hatol be a periféria erőforrás-piacaiba, ahol – egyoldalú erőfölényével – mint integrátor (gesztor) a teljes termékpályát átfogó vertikális integráció alapján rendeli alá elsajátítási tevékenységének a nagybirtoküzemet. Ez kizsákmányoló alapviszony, a társasági cégtípustól függetlenül a tőkeerő által diktált szerveződés, amely a periféria-állam társadalmát egyoldalú hátrányokkal sújtja. Ezek szorosan összefüggnek a tőke természetével, illetve a szabad tőkeáramlás vívmányával: a tőke mindenkor arra kényszerül, hogy a számára legkedvezőbb elsajátítási lehetőségeket monopolizálja. Ha pedig erre intézményi biztosíték az egységes piac, a határok és vámok eltörlése és a formális jogegyenlőség, ami a tőkehatalmat a súlyát megillető uralmi képletté emeli, úgy erőfölényét „legitim módon” is gátlástalanul kihasználja. A nagybirtokkal sújtott társadalom terhére ez ott mutatkozik meg, hogy hiába van a tőkét befogadó mezőgazdaságnak számos előnye a profit-centrum mezőgazdaságához képest (például természetföldrajzi adottságok, a termőföld minőségéből és fekvéséből eredő különbözeti járadékforrás képződése, termelési és munkakultúra, stb.), mert a munkamegosztásban alárendelt szerepe miatt mindezt a tőkeuralommal szemben nem érvényesítheti.¹⁷

A nagybirtok és a falvak találkozásában a globalizmus és a lokalizáció törvényei ütköznek meg egymással, – merőben egyenlőtlen erőviszonyok mellett. A szabad tőkeáramlás a nagybirtokkal éri el, hogy „ne életet, hanem pénzt teremjen a föld!” – a szűk tőketulajdonosi réteg hasznára. E diktátum félresöpri útjából az emberközpontúságot, az életminőség igényét, mert számára a fenntartható fejlődés nem több a saját fenntartható profitjánál. Az érdekütközés pedig – egyebek közt – a hazai népességet megtizedeli, felgyorsítja fogyását, a társadalom bomlását, megtartó értékrendjének megsemmisítését, a tőkeuralommal felszámolja az életesélyeket.¹⁸

A keleti nagybirtokrendszer kiépítését a multi- és transznacionális agrár cégóriások  a transzgénikus növénytermesztés és a hormonkezelt állatok tenyésztése, mint a profitszerzés ígéretes esélyeinek megteremtése végett sürgetik. Amint e tény 2002-ben „kiszivárgott”, az USA növekvő kereskedelmi nyomása a génkezelt élelmiszerek szabad forgalmazására már 2000-től súlyos konfliktusok elé állítja az Uniót, amelyek feloldását csak a keleti bővítéssel kialakuló nagybirtokrendszertől várhatja. Tudjuk, nemcsak a tőke, hanem az áruk szabad mozgása is alapvető uniós vívmány. Ezért a GMO (genetikailag módosított szervezeteket tartalmazó) élelmiszer behozatalát az EU csak átmenetileg tilthatja, mint ahogy a tőkeigényeknek alárendelt kérdésként kell kezelnie a fogyasztók ellenállását is a jelöletlenül érkező és egészségügyi kockázattal járó tápanyagokkal szemben. Ugyanakkor már most kénytelen számolni a génkezelt és a hagyományos termékek egyidejű termesztésének következményeivel.

Szakértői megítélés szerint a biotechnológiai forradalomnak e terepen véghezvitele számos káros és vissza nem fordítható hatással jár. Ezek a tőkehasznosulás diktátumát viszont kevésbé aggasztják, mint a közvetlen gazdasági hátrány: a génkezelt növények kereskedelmi méretű termesztése – a drágább vetőmagok és a bonyolultabb növényvédelem miatt – akár 40 százalékkal, sokszor fenntarthatatlan arányban növeli a termelési költségeket. A költségrobbanás begyűrűzik az élelmiszerpiacra, a gazdák egyre függőbbé válnak a vetőmag-forgalmazó multi-cégektől és egyre bonyolultabb és drágább eszközökre lesz szükségük a növényi fertőzések elkerüléséhez.¹⁹ Az angol, francia, német és olasz – génállományú – növénytermesztés, illetve ennek akadályai bizonyítják: épp a profit-centrum országai (amelyek az EU hatalmi súlyát adják) közvetlenül érdekeltek abban, hogy a „génkultúrát” (mint a globális cégóriások legjövedelmezőbb mezőgazdasági üzletágát) a keleti térség iparszerű földhasználatot megvalósító, nagybirtok-rendszerére telepítsék. Ez az „ésszerű munkamegosztás” ugyanis az adósságcsapdában vergődő, a túlélésért küzdő periférián ütközhet a legkisebb politikai-társadalmi ellenállásba. Emellett (az olcsó bérmunkával és a hozzáadott értéktermelés profitjának a centrum részére szavatolásával) nemcsak a költségrobbanás veszélyét hárítja el az EU 15 országának agrárpiacán, hanem a centrumot megszabadítja mindazon gazdasági, környezeti  s egyéb hátrányoktól, amelyek a transzgénikus növénytermesztés és a hormonkezelt állatok tenyésztésének velejárói.

Kérdés, hogy a belépő Tizek mezőgazdasága mennyiben hajlandó „európaiság” és „modernizáció” címén a „génkultúra” befogadására, illetve a nagybirtokrendszer megszilárdítására? A termelés mennyiségi visszafogása, a kínálatkorlátozás az EU-ban  is kikényszeríti a földkivonást, a tőke-, az üzemi- és földkoncentrációt, a méret-növekedéssel járó bérmunka fokozódó igényét. Mégpedig akkor is, ha mindez csak hatékonyságot növel (tehát profit-termelő), miközben az egész ágazat értéktermelését csökkenti. Csakhogy ez az általános trend más minőségű hatásokkal jár az eredeti tőkefelhalmozás kelet-európai terepén, mint a megszilárdult (működő földmagántulajdonra  és családi gazdaságra épülő) uniós piacgazdaságban. Nálunk a korlátlan földlekötés, tetszőleges üzemméret és üzemszám mellett, piaci földárak hiányában a földkoncentráció nem szűkül –  mint az EU-ban – 18,4 ha átlagméretű gazdaságra, hanem csak a tőkeerőtől és a földkínálattól függ a nagyüzemi gazdálkodás kereteinek kiterjesztése.

E képlet minden vonatkozásban tagadja a családi gazdaság modelljét, így a termelés- és piacszabályozás következményeinél is. Ezzel együtt téves lenne a belépő Tizek birtokszerkezetét differenciálatlan egységként kezelni. A részletes elemzés és összehasonlítás e téren három csoportjukat jelzi. Egyes új tagoknak sikerült a nagybirtokot elkerülni (Lengyelország), avagy annak nagyüzemi jelenléte nem számottevő, így nem annak földlekötése jelent veszélyt a nagybirtokrendszer kialakulásánál. (Baltikum, Szlovénia). E második csoportba vonható a román birtokszerkezet is, ha a 2008-ban esedékes uniós tagságig a mai birtokképlet lényegesen nem változik meg. Bulgária helyzete e szempontból nem egyértelmű, mert földviszonyaiban a nagybirtok élre törése a szövetkezés minőségétől függ.  (Ha a földalap ¾-ét elfoglaló szövetkezetek megtartják a magántulajdonos tagok polgári értékrendjét és alku-pozícióval tudnak ellenállni a tőkeuralomnak, úgy a nagybirtok nem nőhet fölébe a magán-gazdálkodásnak.) Végül a Tizek harmadik csoportjába tartoznak azok a földviszonyok, amelyekben a nagyüzem túlsúlya már birtokszerkezeti adottság, az uniós szabályozók kényszerű átvétele pedig szükségképp vezet a nemzetközi tőke földtulajdoni monopóliumára épülő nagybirtokrendszerhez. (Ilyen a cseh, a szlovák és a magyar birtokszerkezet.)

Pusztán a statisztikai számok nem dönthetik el, hogy az utóbbi három ország közül melyikben legerősebb a nagyüzem birtokszerkezeti főlénye, illetve – a minőségi mutatók szerint – van-e lényegi eltérés e téren a három ország között. (Lásd a földalap 2/3-ára   terjedő cseh, a 79 % arányú szlovák és a 60-90 % arányban bizonyítható magyar nagyüzemi földlekötést.)²⁰ A számokhoz képest perdöntőnek tartjuk, hogy e három országban milyen birtokpolitika vezetett a nagyüzemi túlsúlyra, továbbá – uniós tagként – élnek-e ezek az államok olyan nemzeti önvédelmi eszközökkel (így a mezőgazdasági üzemszabályozással), ami fékezheti a nagybirtok uralmát. A belépő Tizek mezőnyében a magyar nagyüzem birtokszerkezeti túlsúlya – épp az 1988 óta töretlen neoliberális birtokpolitika alapján – igen előkelő, ha nem éppen az első helyezést jelenti.

(A  diszkriminatív agrártámogatás)

A termelők közösségi támogatása két meghatározó részből áll, a közvetlen jövedelemi és a vidékfejlesztési támogatásból. Az EU mindkét támogatási jogcímnél megtagadta az új belépők termelőinek az EU gazdálkodóival azonos mértékű támogatását: a közvetlen támogatás a negyedét, a vidékfejlesztési támogatás a felét éri csak el a mai uniós tagokénak. Ez a 2004. évi kiinduló helyzet. Ettől kezdve az EU évi 5 százalékkal emeli a támogatás mértékét, ami 2013-ban eléri a száz százalékot, vagyis a korábbi tagokét. A regionális és a vidékfejlesztési politika közösségi támogatása forrás oldalról más természetű, mert minden esetben csak társfinanszírozást jelent: a tagállamnak – a támogatás jogcímétől függően – a teljes költség 25-75 százalékát kell  saját költségvetéséből fedeznie.

A keleti belépők terhére bevezetett agrártámogatási rendszer közgazdasági magva az egyenlőtlenség, ami jogilag az azonos elbánás integrációs alapelvének félretételével, helyette a súlyosan hátrányos, megkülönböztető szabályozóknak az új tagokra kényszerítésével érvényesül.²¹ Eltekintve e rendszer közvetlen gazdasági-politikai következményeitől (amelyek lényege a profit-centrum tőkehatalmi elitjének a keleti térség mezőgazdaságában a nagybirtok, a földtulajdon és a kvótatulajdon összekapcsolásával zajló eredeti tőkefelhalmozása), az államszövetség ezzel az integráció alapjait bontja meg. Az összefogás (így Franz Fischler agrár-főbiztos által gyakran hangoztatott jelszó, az „együtt, egymásért!”) valós és vélt értékei kiüresednek, mert az egyes tagállamok polgárai számára nem fogadható el a formális jogegyenlőség helyett a formális (és informális) jogegyenlőtlenség: az EU egyes tagállamaihoz tartozástól függően az „egyenlő” és a „kevésbé egyenlő” polgárok léte. E megkülönböztetés az értékromboláson túl a kirekesztettek alávetésével, elnyomásával jár: eleve fel kell adniuk, hogy az egységes piacon egyenlő eséllyel versenyezzenek a hátrányos megkülönböztetéssel nem sújtott szereplőkkel. E „támogatás” mögött az a tőkeérdek a főindíték, amely így kívánja megelőzni, hogy az új közösségi térség erőforrás-piacain osztozni kényszerüljön a helyi népesség gazdatársadalmával, netán megtűrje a polgári földmagántulajdont, amely korlátozza a globális tőke magánelsajátítását. Végül nem kíván bizonyítást, hogy az egyenlő elbánás megtagadása egyet jelent a demokrácia száműzésével is: mind a gazdasági kiszolgáltatottságot, mind a jogi egyenlőtlenséget csak a diszkriminációval sújtottaknak az alávetése, tehát a diktatúra tarthatja fenn.

E támogatási rend (az egyenlőtlenség érvényesítésén túl) elvonja a csatlakozó tagállam szuverenitását arra nézve, hogy nemzeti erőforrásaiból kiegyenlíthesse agrártermelőinek a közösségi jogfosztás miatt előállt anyagi hátrányát, vagyis – önrendelkezéssel – az állami költségvetésből száz százalékra kiegészítse a csak 25 % arányú közösségi támogatást. E „megosztott hatáskör” élesen leleplezi az önkényt, ami az EU központi döntéshozatali szerveinek fenntartott hatásköröket működteti. Míg Fischler főbiztos a 2002 novemberi prágai konferencián „megosztott szuverenitásról”, az „együtt, egymásért” alapelv együtt-döntésben is  kifejezésre jutó demokratikus érvényesüléséről szónokolt, már az általa ismertetett diktátum – a közvetlen támogatások keleti belépőkre erőszakolt rendjéről – kétségtelenné tette: a belépő tagállamnak  semmilyen beleszólása nincs (nem lehet) még az olyan létkérdésbe sem, mint saját termelőinek a saját, nemzeti forrásból való (és a közösségi szintet meg nem haladó) támogatásába. A „megosztott hatáskör” helyett itt ugyanis az alávetés, a tagállam hatáskörének az elvonása érvényesül.²²

Látni kell, hogy az EU kellő jogalap nélkül gátolta meg az új belépőket a termelőiket megillető uniós támogatási szint olyan elérésében, amit a nemzeti forrásokból való kiegészítés nyújthat. A közösségi jog megkötése e kérdésben csak az, hogy a tagállam nemzeti támogatást közvetlen kifizetés (direct payment) céljára az EU hozzájárulása nélkül nem folyósíthat. (E tilalom gátolja, hogy a tagállam eltérjen a WTO Szerződés kötelezettség-vállalásaitól s emiatt az Uniót is szankcióiknak tegye ki azon a címen, hogy meg nem engedett, verseny- és kereskedelem-torzító támogatásban részesíti termelőit.) E törvényi korlát viszont nem terjed(het) ki arra az esetre, amikor a nemzeti támogatás – mind a WTO által megengedett, mind a közösségi jog által biztosított – jogszerű támogatás nyújtására irányul, ráadásul a kiegészítéssel csak azt a szintet éri el, ami az EU 15 tagja termelőinek  alanyi jogon jár. (Más kérdés, hogy az állam képes-e többletforrást biztosítani vagy sem.)

A nemzeti hozzájárulás (amit az EU új belépőknek a teljes kiegyenlítés helyett csak 30 % arányban engedélyez) az egyenlő elbánást (annak jogi esélyét) teremtette volna meg, hogy a formális jogegyenlőséget ne sérthesse a termelők nemzeti hovatartozás szerinti egyes csoportjainak hátrányos megkülönböztetése és vagyoni büntetése. A diszkriminációt itt a jogon túli érdek-kötöttségek motiválják. Döntően az, hogy az új belépők termelői semmiképp – még saját adófizetőik és társadalmuk áldozatai árán – sem érhessék el a közösségi támogatás mértékét. Vagyis a diszkriminatív agrártámogatás intézményi biztosíték legyen arra, hogy a „támogatottak” 2013-ig a a verseny feladására kényszerüljenek. Földjük a nemzetközi finánctőke tulajdonába kerüljön, kvótáikat a nagybirtokká szerveződő tőkeerő szerezze meg, ők maguk pedig az elsajátítási folyamatnak ne alanyai, hanem – a tőkeuralomnak kiszolgáltatott – tárgyai legyenek.²³

Mindezt a spekuláció vádja tenné kétségessé, ha 2013-ig kiszámítható bizonyossággal, majd azt követő tervezési stratégiával nem támasztaná alá a KAP-reform már kimunkált intézményrendszere.²⁴ Ennek első lépéseként az Európai Tanács már az 1999 III. 24-25-i Berlini Csúcson hozott döntésével 2013-ig a jelenlegi szintjén „befagyasztotta” az EU agrár-költségvetését, amit évente – infláció címén – csak egy százalékkal lehet növelni. Ez merev, szigorú gátja lett a keleti bővítés költségigényeinek, köztük a közvetlen jövedelem-támogatásnak. Az EB által 2003 január 22-én közzétett reform-csomag pedig – mint az AGENDA 2000 koncepció  középtávú felülvizsgálata – az EU 25 tagjára szabott agrárrendszerrel (ennek tengelyében az egységes, közvetlen jövedelem-támogatás új intézményével) két alapérdeket érvényesít.  Egyfelől biztosítja, hogy a belépő Tizek agrártermelői semmiképp ne juthassanak az EU 15 mai államának gazdálkodóival azonos mértékű támogatásokhoz, vagyis intézményi garancia legyen a centrum tőkeurai gazdasági hatalmának a megőrzésére. (Ezt döntően a csatlakozási szerződésekbe foglalt, diszkriminatív agrártámogatás szolgálja.) Másfelől szavatolja, hogy az uniós centrum gazdái – a WTO kötelezettségek teljesítése és az új tagok termelőinek támogatási igényei ellenére – 2013-ig megkapják a befagyasztott költségvetési forrás legalább 80 százalékát. Az ilyen arányú támogatás alapján ugyanis a keleti bővítés költségei nem veszélyeztethetik az EU nemzetközi agrár-cégóriásainak profitszerzését, ellenkezőleg, azt épp a keleti térségre való kiterjesztéssel, az új terepen végrehajtandó eredeti tőkefelhalmozással megsokszorozhatják.

A kettős mércét, az új belépőket sújtó hátrányos megkülönböztetést egy jól kitalált intézmény, a közvetlen támogatások fokozatos csökkentése teszi – ha nem is véglegessé, de az új költségvetési ciklusban is – visszafordíthatatlanná. A szabályozó szerzői méltán lehetnek büszkék a „kettőt egy csapásra” – módszer „zseniális” újrafelfedezésére. A „degresszióval és modulációval” az EU – hasonlóan ahhoz, hogy a KAP 1992-es reformja tette lehetővé 1994-ben a GATT Mezőgazdasági Megállapodás születését – most is igyekszik „kifogni a szelet” a WTO „vitorláiból”: elébe vág a kényszerítő, nemzetközi kereskedelmi követelmények teljesítésének. (Az importvédelem kiiktatása mellett az USA és szövetségeseinek fő követelése az agrártermelők belső támogatásának leépítése.) A WTO diktátum egyben kapós érv a keleti térségre erőszakolt  diszkrimináció tartós megalapozásához. Ehhez a KAP-reformnak elég arra hivatkoznia, hogy globális nyomásra folyamatosan csökkentenie kell gazdái támogatását, emiatt a keleti térség (az új belépők) gazdálkodói nem várhatják el a korábbi (az EU 15 állama gazdáinak juttatott) támogatási szint biztosítását. Ugyanakkor a degressziót, a támogatás-leépítést nekik nem kell elszenvedni, épp ezért nem lehet jogcímük a veszteség kompenzálására. Érjék be azzal, hogy 10 év múlva (2014-től) támogatásuk kiegyenlítődik a nyugati gazdákéval. Ez az intézmény gazdálkodói és piaci erőfölényt nyújt a profit-centrum agrártermelőinek, miközben a keleti térség agrárnépességét „megrostálja”, milliós tömegeiket földönfutóvá teszi, nemcsak a piaci versenyből kizárva, hanem a társadalmi lét peremére szorítva őket.

Az uniós érvelés logikája ott törik meg, hogy a WTO diktátum következményeinek levonása, a támogatás-csökkentés nem egyenlő mértékben valósul meg az egységes agrárpiacon. Tíz év során a nyugati gazda mai támogatási szintje legfeljebb 20 százalékkal csökkenhet. (Tegyük hozzá: 2006-tól a környezetvédelmi előírást teljesítő nyugati gazda moduláció címén részlegesen mentesülhet a jövedelemtámogatás csökkentése alól, 2012-ig maximum 6 százalék arányban, így a 20 százalék arányú kötelező csökkentés csak 14 százalékot ér el.) Ugyanezen tíz év alatt a keleti gazdálkodó mentesül a degresszió (a támogatás-csökkentés) alól, ellenkezőleg egyoldalú „kedvezményben”, támogatás-növelésben részesül. (A kettős mérce formálisan is fennáll, mert a közvetlen jövedelem-támogatásról szóló jogszabály hatálya csak az EU 15 államára terjed ki.) Csakhogy e „kedvezmény” tartalma teszi őt „negyedrendű uniós polgárrá”: támogatása a nyugati gazdáéhoz mérve csak 25 %, ami évente nő öt százalékkal. A WTO szerinti támogatás-csökkentés tehát merőben más versenyhelyzetet hoz a nyugati, másrészt a keleti gazda számára. A rendezésnek épp ez a lényege: egy évtized – a KAP-rendszer egyéb elemeinek működtetésével –elég idő a profit-centrum haszonélvezőinek ahhoz, hogy az egységes agrár- és földpiacról kiszorítsák a keleti gazdálkodókat, ugyanakkor a keleti térségben végrehajtsák a – nagybirtoküzemet és külföldi földtulajdoni monopóliumot megalapozó – eredeti tőkefelhalmozást.

A KAP-reform  valósága leplezi le a honi „brüsszeliták” álságos, tarthatatlan érvelését, ami az uniós diszkriminációhoz fűződő érdek-szembenállást azzal a hamis állítással kívánja leszerelni, hogy az új belépők alacsonyabb agrártámogatási szintje csak egyetlen költségvetési szakasz átmenete, amit a teljes egyenlőség, az azonos támogatási mérce követ. A tény az, hogy az új belépők agrártámogatása soha nem érheti el az EU 15 állama gazdáinak 2013-ig nyújtandó támogatását, mert a szabályozók ezt intézményesen kizárják. 2013-tól az új költségvetés csakugyan nem tehet különbséget a közvetlen támogatás mértékében  régi és új uniós tag között. Erre azonban már nem is lesz szükség a profitcentrum uralmának érvényesítéséhez. Egyrészt a belépő Tizek terhére is belép a degresszió, másrészt a kínálat-korlátozás egyéb eszközei (kötelező földkivonás, a gabonafélék intervenciós felvásárlási árának öt százalékkal csökkentése stb.) már uniós tagságuktól fogva sújtják őket. Mit jelent ez? A WTO diktátuma címén azt az intézményi bizonyosságot, hogy az új belépők agrártermelőit 2013-tól az egyenlő mérce sem kárpótolhatja az évtizedes veszteségekért és a versenyből kiesésért. A támogatások időközbeni erőteljes leépítése miatt soha nem juthatnak az EU 15 államához tartozó gazdák által 2004 és 2013 között élvezett agrártámogatáshoz. Ellenkezőleg, amikor végre kiegyenlítődne a támogatási szint, a terhükre belép – a ma még senki által nem ismert mérvű, akár a teljes elvonásig terjedő,  a WTO újabb szerződésétől függő – szűkítés. Az egy évtized pedig nemcsak arra elég, hogy a keleti térség gazdálkodói – a felgyorsuló szerkezetváltás áldozataiként – milliós népességszámban kereső foglalkozásuk feladására és a mezőgazdaság elhagyására kényszerüljenek. A „felzárkózási időszak” előre garantálja a „modernizációs eredményt” is, a globális tőkehatalom kelet-európai nagybirtokrendszerré szerveződését.

(A parancsuralmi kvótarend)

A KAP-rendszer ezen ötödik eleme összetett és bonyolult kérdéskört fed, amit kutatásunk csak külön tanulmánnyal vizsgálhatott. (Tanka, 2003: VIII. fej. 5.1.-7. pontok) Hogy csak legfontosabb összetevőire utaljunk: a kvóta a neoliberális termelés- és piacszabályozás (ezen belül a kínálat-korlátozás) alapintézménye, melynek uniós alkalmazása egyértelmű a mezőgazdaság európai értékmintájának tagadásával, tágabb következményeiben a fenntartható fejlődés feladásával. Az EU keleti bővítésével pedig az új tagok mezőgazdaságának az elsorvasztását, korábbi exportképességük megszűntetését, önellátási szintjük visszavetését, a nyugati agrár- és élelmiszer-termékek felvevő piacává alakításukat, a kvótatulajdon forgalomképességével pedig a keleti térségben nagybirtokká szerveződő külföldi földtulajdoni monopólium megszilárdítását, a nemzetközi agrártőke gazdálkodói kizárólagosságának és politikai uralmának létrejöttét szolgálja. A kvóták ilyen sokféle, valós funkcióit – amelyek érvényesítése a KAP meghirdetett céljaival bizonyítottan ellentétes – a KAP eddigi történetének és a keleti bővítéssel bevezetett reformjának a rendszerelméleti, történet- és intézmény-szociológiai elemzése tárja fel. Mivel e folyamatnak itt még vázlatos jelzésére sincs mód, be kell érnünk a lényeg „sarkított” megfogalmazásával.

Az európai agrármodell sajátságai és alapértékei – szerves történeti fejlődése következtében – közgazdaságilag abban csapódnak le, hogy a magasabb népsűrűség és a sérülékeny, kötött településszerkezet miatt a mezőgazdaság a gazdasági teljesítményen és az élelmezés-biztonságon túl felelős a társadalom és a környezet igényeinek kielégítéséért. (Ökoszociális gazdaság)²⁶ Az EGK alapítása a mezőgazdaság európai modelljére épült, a KAP célrendszere pedig azt nemcsak fenntartotta, hanem a harmadik évezredben is irányadónak tekinti. Ennek keretében a KAP már 1957 óta vallja (és az EU bővítésénél a jövőstratégia központi magvának nyilvánítja) az életminőség követelményét, ami az EUSZ jövedelem-politikai célként nevesít: a KAP feladata, hogy „a mezőgazdasági népességnek megfelelő életszínvonalat nyújtson, elsősorban a mezőgazdaságból élők egy főre jutó jövedelmének növelésével”. (33. cikk)

Az EGK belső agrárár-színvonala (a termelés mennyiségét ösztönző támogatások hatására) a 80-as években már több, mint 50 %-kal meghaladta a világpiaci árszintet. Emellett a termelői életminőség igénye mind hátrább szorult: bár a magas ártámogatást a fogyasztók és az adófizetők fedezték, e hozzájárulásnak csak mintegy kétharmada került az agrártermelőkhöz. (Halmai, 2002: 92. l.) A túltermelés árufeleslegre, a piacok beszűkülésére, el nem adható készletek felhalmozására vezetett. 1992-től az EU – a cukor- és tejpiacon már az 1981-től kényszerű termelés-korlátozás, a kvóta-működtetés tapasztalataival felvértezve – átvette az USA hetven éve bevált termelés- és piacszabályozó modelljét, a kínálat-korlátozó kvótarendszert. Az utóbbi történetileg az 1929-1933 közötti gazdasági világválság szülötte, két fontos kulcseleme pedig a földkivonás (vetésterület csökkentés), másrészt a támogatásnak a termeléstől (az áraktól) való elválasztása és a termelőhöz telepítése. (Decoupling.) Ezzel a neoliberális, parancsuralmi, piacidegen termelés- és piacszabályozás amerikai módszertana, a mennyiségi korlátozás lényegesebb változtatása nélkül bekerült a KAP rendszerébe és az uniós mezőgazdaság tervgazdálkodási keretekbe szorításának a legfőbb regulátora lett.²⁷

Az amerikai modell más szempontból is „értékminta” az EU számára. Az export-expanziót és az USA világpiaci versenyképességének növelését ugyanis az biztosítja, hogy – miközben a világ lakosságának 96 százaléka az Egyesült Államokon kívül él, a fejlődő országok élelmiszer-szükséglete pedig rohamosan nő –, az USA élelmiszergazdasági exportjának 2/3-át a magas hozzáadott értékű termékek adják. Az agrártermelést uraló tőkeerő (államkapitalizmussal összefonódó) birodalmi terjeszkedéséhez tehát az EU számára hasznos tanulság: a hozzáadott értéket a profit-centrumban kell létrehozni, mert ez biztosítja a perifériák felvevő piaccá formálását, erőforrásaik kiaknázását s ezzel – a nem egyenértékű cserén alapuló – tartós jövedelemszerzést. Az EU e modelltől annyiban tér el, hogy a járadékelvonó szerkezetet nemcsak a harmadik világ exportpiacain, hanem a regionális integráción belül is működteti.²⁸

Az EU politikai szándéknyilatkozatai és azok jogi dokumentálása váltig hangoztatják: a KAP-reformok következetesen megőrizték (a jövő számára is) az európai mezőgazdasági modelljét és annak kulcselemét, az agrártermelők életszínvonalának fenntartását, emelését. Valójában azonban a KAP ezen pilléreinél intézményi bizonyítékok cáfolják a történelmi folytonosságot és kétségtelenné teszik, hogy a célrendszer már felszámolta a korábbi alapértékeket. Ennek megvalósulása, módszertani lényege a következő:

a)       Az EU a maastrichti szerződés megkötése után (tehát a gazdasági közösségnek politikai államszövetséggé fejlesztését és a keleti bővítést kitűző új stratégia elfogadtatásával, 1992-ben a KAP u.n. Ray MacSharry-reformjával) kényszerűen szakított a mezőgazdaság európai modelljével, mikor – a túltermelési válság kezelésére – átvette a kínálat-korlátozás (bürokratikus koordináción alapuló, piacidegen, parancsuralmi) amerikai agrármodelljét. Ezt (a WTO szabadkereskedelmi nyomását teljesítő, de a rendszert nem változtató) módosításokkal ma és a jövőben is érvényesíti. A termelés- és piacszabályozás e neoliberális gazdaságtani módszere egyértelmű az európai értékmintájú, nevezetesen az ökoszociális mezőgazdaság létfeltételeinek tagadásával. Amint ezt a következőkben a kvótarendszer funkcióinak feltárása során láthatjuk, az agárpiac egyes elemeinek mennyiségi szabályozása ugyanis messze túlnő a ráfordítás-hozam, a termelési tényezők újraelosztása, az egyes termelői csoportok támogatása s az egyéb közgazdasági kategóriák alakításán. Mégpedig amiatt, mert a termelés és értékesítés feltételeibe való központi, parancsuralmi beavatkozás mind a piaci szereplők, mint a tágabb társadalom elsajátítási viszonyaiban a legfőbb mozgató erőként hat, a rájuk kényszerített (automatikusan működő) mechanizmusokkal elsajátítási alaphelyzetüket elszakítja a termelés szükségletkielégítő funkcióitól és alárendeli a tőlük elidegenedett, globális tőkemozgás érdekeinek.

Ez az elsajátítási képlet – lényegében a szűkebb és tágabb közösség mezőgazdasághoz fűződő közérdekének a tőkehasznosító (mint a tőkemonopóliumot működtető járadékbirtokos) elsajátítási magánérdekébe ütközésével – fel nem oldható érdek-konfliktust teremt. A tőketulajdonoson kívül ugyanis mind az ágazat valamennyi szereplőjének, mind a társadalomnak (tagjain belül különösen a fogyasztóknak), mind pedig (a világélelmezési katasztrófa miatt) a világ népességének létérdeke, hogy egy adott országban (így az EU egyes tagállamaiban is) az agrártermelés mennyisége és minősége egyaránt optimálisan fejlődjék, az élelmezési szükségleteket sokoldalúan elégítse ki, az alapélelmezési igények teljesítését pedig ne gátolja a fizetőképes kereslet. (T.i. a harmadik világban az éhség és a nyomor megszűntetése nem azt kívánja, hogy a gazdag országok ingyen adják az éhező millióknak az élelmiszert, hanem – az álhumánus, valójában profitigényt szolgáló – élelmiszer-segély helyett olyan társadalmi berendezkedést és gazdaságpolitikát biztosítsanak, ami lehetővé teszi a népesség önellátását és foglalkoztatását megalapozó gazdálkodást.) E logika azonban szöges ellentétben áll a tőke egyoldalú nyereség-érdekeltségével. Az elsajátítható haszon végett az a termelés mennyiségét drasztikusan visszafogja, a számára kevés nyereséget hozó vagy ráfizetéses ágazatokat (akár a rövid távú haszon megszerzéséért) felszámolja és – képmutató módon – a fogyasztói igények magasabb szintű kielégítésének ürügyén kizárólag a fizetőképes kereslethez igazítja a termelés feltételeit. A fenntartható fejlődés érdekei (a helyi közösség foglalkoztatása, a vidék és a népesség megtartása, az agrártermelők önálló tulajdonosi léte és életminősége, a világélelmezési válság felszámolása stb.) ezzel megsemmisülnek, helyettük a tőketulajdonosi elit fenntartható profit iránti érdeke érvényesül.

b)      Az EGK (majd az EU) két ponton is áttörte a KAP-nak az agrártermelők életminőségéért vállalt kötelezettségét. (T.i. hogy „a mezőgazdasági népességnek megfelelő életszínvonalat nyújtson….”, lásd EUSZ 33. cikkét) Először azzal, hogy – az ipari forradalom következményeként – az agrárnépességet könyörtelenül„megcsapolta”: egyre csökkenő számú termelőnek tette (és teszi) lehetővé a mezőgazdaságból való megélhetést, ezen belül is mind szűkebb réteg, a „verseny győzteseinek” kiváltsága az életminőséget szavatoló jövedelemszerzés. Másodszor pedig a keleti bővítés az idézett alapelvet teljesen feladta. A keleti térségben a piacgazdaság (mint felvételi feltétel) csak olyan áron születhetett meg, hogy az eredeti tőkefelhalmozás sikeréért és a  mezőgazdaság teljesítményének a lehető legteljesebb visszaszorítása végett az agrártermelők milliós tömegeit földönfutóvá tették.²⁹ A rendszer megalapozásának ez csak az első lépése. Az uniós tagsággal a külföldi tőkét nagybirtokhoz és földtulajdoni monopóliumhoz juttató modell a bérmunkára kényszerített agrártermelőket tovább „tizedeli”: a gyors szerkezeti alkalmazkodás igénye például a magyar agrárnépesség újabb, 500 ezer fős felszámolásával fenyeget. A KAP ilyen folyamatokat fenntartó célrendszerében fogalmilag kizárt, hogy az EU számonkérhető felelősséget vállaljon az agrárnépesség sorsáért, életminőségéért. Ha pedig – cinikus értelmezés szerint – e célképzet és alkotmányos kötelezettség a „mindenkori agrárnépesség” javára, tehát a korábbi 100 % arányú népességnek a már „lecsökkent” 3-4 százalékára áll csak fenn, úgy a célrendszerben rögzített kötelem a saját tagadásába csap át: azt szavatolja, hogy – az EU világpiaci versenyképessége érdekében – felszámolja a mezőgazdasági népességet, emberhez méltó, tisztes megélhetést pedig csak a „túlélők” szűk körének nyújt. Ezzel biztosítja, hogy „ne életet, hanem pénzt teremjen a föld”, éspedig a tőkeerő kiváltságos szűk hatalmi elitjének.

c)       Azon túl, hogy a keleti térségre  erőszakolt agrármodell, a nagybirtok merőben ellentétes a KAP európai mezőgazdaság és a termelők életminősége iránti elkötelezettségével, a célrendszer feladását egy még erősebb intézményi kötöttség is meghatározza. Ez az EU négy, legfontosabb közösségi vívmányának az érték-hierarchiája, vagyis a tőke szabad áramlása követelményrendszerének a bármely más érték és érdek fölé emelése. Az érdek-szerkezetben nemcsak a „tőke-szabadság” informális súlyáról és feltétlen elsőbbségéről van szó, hanem azt alkotmányos alapelv, a legmagasabb jogforrás is kikényszeríti. (Lásd az EUSZ 56. cikkét.) E követelmény és az EU világpiaci versenyképességének igénye garanciális erejű jogintézményekkel megpecsételik a KAP célrendszere tőkeérdekeknek való alávetését. Ez azt jelenti, hogy az európai mezőgazdaság modellje és a termelők életminősége csak akkor és oly mértékben érvényesülhet, ha nem ütközik a nemzetközi tőkehasznosulás igényeibe. Márpedig a KAP egész eddigi története másról sem szól, mint az agrártermelés profit-központú fenntarthatóságának konfliktusairól, az utóbbiaknak a piacidegen, parancsuralmi beavatkozásokkal, a szigorú kínálat-korlátozással való feloldási kísérleteiről. Ma már nemcsak az látható, hogy a  tőkeérdekek kezdettől fogva ütköznek az európai agrármodellel és a termelők életminősége iránti közösségi elkötelezettséggel. A keleti bővítés és az új évezred kihívásaira adott válaszok azt is egyértelművé teszik, hogy – a birodalmi  expanzió törvényéből eredően – a KAP egyes korai szakaszaiban még érvényesült társadalmi demokratizmus (mint a tőkeuralom fékje) mára megsemmisült, a közösségi döntéshozatalból intézményesen kiiktatódott.  Emiatt nincs hatékony ellensúly a tőke elsajátítási magánérdekének közösségi fékentartására, a közérdeket maguk alá gyűrő, nyers profit-érdekek így gátlástalan diktátummal utat törnek.³⁰ A KAP reformjai és az alkotmányos jognyilatkozatok akkor járnának el becsületesen, ha bevallanák: a történelem a 45 évvel ezelőtt vállalt célrendszeren átgázolt, ezért az EU a mezőgazdaság európai modelljét és a gazdálkodók életminőségét a globális finánctőke uralmával szemben nem képes visszaállítani, illetve megőrizni.

(A kvótarend következményei)

A KAP túltermelést visszafogó (mennyiségi, támogatási, büntető stb.) szabályozóit és összehangolt működtetésüket itt nem ismertethetjük.³¹ Ezek lényeges gyakorlati következményeit a magyar kvóták némelyikénél jelezzük. A szakmai szempontnál sokkal fontosabbak a kvótarendszernek azon hatásai, amelyek messze túlmutatnak a termelés mennyiségén azzal, hogy az életminőséget rombolják és a fenntarthatóság esélyeit megsemmisítik. Az új belépők agrártérségében „megreformált” kvótarend megértéséhez azonban nem mellőzhető egy szakmai szempont, a kvóták forgalomképességének az ismerete.

A kvóták minden típusára jellemző, hogy előre kiszámítható és alanyi jogon igényelhető támogatást biztosítanak a termelési tényezők (erőforrás) birtokosának. Emiatt maga is sajátos termelési tényezővé vált, vagyoni értékű jogosítvány, amit a spekulatív várakozások a földárban és a földbérleti díjban tőkésítenek. A kvóta forgalomképessége bonyolult kölcsönhatásban függ össze a felhasznált inputok árával. Például ha a tejkvóta átruházása tilos, úgy a tejtermeléshez felhasznált föld ára nő, ami a szektorban kialakult többletjövedelmet tükrözi. Ha a kvóta egyensúlyi áron eladható, akkor maga a kvótajog válik vagyoni értékké. A kvóta forgalomképességének szabályozásától függ, hogy a kvótajog vagyoni értéke hogyan oszlik meg a földtulajdonos és a bérlő között. Az EU a keleti bővítésig a kvótaforgalom rendezését – főszabályként – tagállami hatáskörben tartotta azzal a kikötéssel, hogy a kvótát csak a jogcímének alapját adó föld tulajdonának átruházásával együtt lehet eladni. A 2003-as KAP-reformban szereplő tanácsi rendelet tervezet (amely a közvetlen támogatás feltételeit szabályozza) – a tőke szabad áramoltatása jegyében – az eddigi korlátokat liberális megoldással áttöri. Eszerint a megkötés arra szűkül, hogy a kvótát csak azonos tagállamon belül létesített gazdaság gazdájára lehet átruházni. A tagállam úgy is rendelkezhet, hogy a átruházás csak az egy és ugyanazon régión belül gazdálkodók közt érvényes. Ugyanakkor „a jogcímek adásvétellel való átruházása a földdel együtt és anélkül is megengedett.”³²

Mit jelent a  kvóta forgalom-képességének a földtulajdontól elszakítása? Az új főszabály fontos vívmány a keleti térség mezőgazdaságában a nagybirtokká szerveződő nemzetközi tőke földtulajdoni monopóliumához járuló gazdálkodói túlsúly (kizárólagosság) megalapozásához. A kvótatulajdon megszerzésének pusztán földhasználói címen (avagy még ezt sem előíró, teljesen önálló)  megengedése azzal számol, hogy térségünkben 2010-ig a külföldi cégek még nem lehetnek földtulajdonosok, hanem csak haszonbérlők (az ehhez fűződő, elsőbbségi elővételi joggal). Ezért ha a közösségi jog – az eddigi főszabályt fenntartva – csak a földtulajdon megszerzésével engedné meg a hozzá kapcsolódó kvóta tulajdonszerzését, ezzel kizárná a haszonbérlő külföldi tőkés kvótához jutását, míg vele szemben a – kevésbé tőkeerős, de földtulajdonos – belföldi magánszemélyek  kerülnének előnybe a kvótavásárlásnál. Nyilván a stratégiai érdek, a külföldi nagybirtokrendszer létrehozásának igénye rejlik a kvóták önálló forgalom-képességének elismerése mögött.

 Hogyan megy végbe a kvóták elosztása mezőgazdaságunkban? A kvóta a termelési kapacitásnak egyszerre jelenti az egyes tagállamok és azoknak egyes termelői közötti elosztását. Ez három szinten valósul meg. Az EU ország-kvótákról dönt, amelyeket a tagállam régiókra is bonthat. A tagállami elosztás az adott gazdaságok termelő-kapacitásához, vagyis a tényleges üzemtípusokhoz igazodik. A harmadik szint az újraelosztás: mivel a kvóta árujellegű termelési tényező, a hozzá tapadó támogatás alanyi jogcímével jövedelemtermelő képességet és vagyoni értéket is hordoz. Ezért – a közösségi jog szabályai szerint – forgalomképes.³³ A kvóták elsődleges telepítése még a tagállam agrártermelőinek üzemi szervezetéhez igazodik. Az újraelosztás viszont már nem az egyes gazdaságok termelőképességét követi, hanem a piaci szereplők tőkeerejének a függvénye: a fizetőképes kereslet dönti el, hogy ki és milyen mennyiségben juthat termelési (támogatási) kvótához.

 E rendszer a mai EU agrárpiacain nem bontja meg a termelés és értékesítés egyensúlyát, mert a termelőképesség elsődleges elosztása a családi gazdasági modell üzemszervezetéhez igazodik: az elosztás – döntő arányban – a tényleges felhasználást fedi le, vagyis a kvótákkal alapvetően az elsődleges jogosultak élnek. Ez abból ered, hogy a nyugat-európai földviszonyokban az eredeti tőkefelhalmozás évtizedekkel korábban végbement, az elsajátítás hatalmi átrendeződéséhez ma sem tartozik nagyobb mérvű föld-mobilizáció és kvóta-átcsoportosítás. Ezt egyértelműen bizonyítja, hogy e térségben az éves földforgalom – több évtizedes trend szerint – a földalap egy százalékát sem éri el, a külföldiek földszerzése pedig ezen belül is elenyésző. Mivel a kvótamozgás a földtulajdonhoz kötött, ennek arányát is az utóbbi statisztika jelzi. Az újraelosztás (a kvóták forgalomképességével) persze itt is a tőkehasznosulás igényeit teljesíti, azonban ez kivételes, mintegy a nyomás-kiegyenlítő szerepét tölti be. (A kvóták átruházása többnyire a nemzedékváltással, az örökléssel, az üzembővítéssel és egyes gazdálkodó-csoportoknak a versenyből való kiesésével merül fel.)

Teljesen más szerephez jut a kvóták forgalomképessége az eredeti tőkefelhalmozás agrár- és földviszonyaiban, így nálunk is, ahol e folyamat uniós tagságunkkal a KAP-rendszer célvezérelt működtetésével teljesedik ki. Mi ennek az – intézmény-szociológiával megragadható – lényege?

Mezőgazdaságunkat és a föld sorsát 1988 óta a neoliberális birtokpolitika formálja. Ez – miközben álságosan a közjóra, az életminőséget ígérő piacgazdaságra és a fenntartható fejlődés közérdekére hivatkozik – két alapintézménnyel tör utat a globális tőkehasznosulás elsajátítási magánérdekének. Ezek egyike a nagybirtokrendszer, ami – az államszocialista nagyüzemek lebontása ellenére – a birtokszerkezetből kizárja az árutermelő kis- és középüzemet. Bár a nagybirtok uralma 2010-ig még nem földtulajdonon, hanem haszonbérleten alapul, országos méretét ma is a nagyüzemek ötszáztól tízezer hektár fölé terjedő túlsúlya jellemzi. Másik intézmény az eredeti tőkefelhalmozás. Ez a köz- és csoporttulajdon megszűntetésével – valójában annak kisajátításával – az új hatalmi elitet teszi tőketulajdonossá.

Az agrár-privatizációt az ipari magántulajdon kialakításától döntően megkülönbözteti a hosszú távra elhúzódó jellege. Ezzel  függ össze, hogy a végcél – a nemzetközi agrártőke földtulajdoni monopóliuma és gazdálkodói túlsúlya vagy kizárólagossága – csak a folyamat második szakában intézményesülhet. Itt – az ipartól eltérően – nem egymozzanatú aktussal, hanem közel két évtizedes ciklussal van dolgunk. Összevetésként látni kell, hogy pl. a hazai élelmiszeripar 61,2 százaléka már 1997-re külföldi tulajdonba került, sőt ezen belül egyes ágazatokban a külföldi tőke aránya száz százalék. Mi több, a külföldi tőke a hazai GDP-ből 70-80 százalékkal részesül, így az éves nyereségkivonása 1,6 Mrd euró. A külföldi tőke ilyen magas arányt az EU egyetlen  államában megközelítően sem ér el.

Az agrártőke magán-elsajátítását viszont „vargabetűk” nehezítik: a földnél a jogi személyek és a külföldiek tulajdonszerzésének időleges tilalma. Emiatt az erőforrásokért való versenyfutás itt kényszerűen két szakaszra tagolt. A tőketulajdonosi helyzetét először a hazai nagyüzemi elit alapozza meg. Ennek fő eszközei a tényleges birtokhatalom és a földhaszonbérlethez kapcsolt, közvetett földtulajdonszerzés, amit a nagybirtok természetes személy tagja, tulajdonosa, részvényese számára a törvény az elővásárlás elsőbbségi jogával biztosít. Ez azonban korántsem végleges vagy tartós elsajátítási monopólium. Az utóbbinak a hazai elit – kisebb tőkeereje miatt – még átmenetileg sem válhat elsődleges haszonélvezőjévé, mert a nagybirtokrendszert nem önmagának, hanem – szükségképp – a globális finánctőke részére kell megteremtenie. (Ennek mai előképe a külföldi, nagyüzemi méretű földhaszonbérlet kiterjedtsége és a 10-20 évi bérleti időhöz alkotmányosan szavatolt elővételi joggal a tőketulajdonos földtulajdoni monopólium iránti „várományi jogának a bebetonozása.”) Mezőgazdaságunk létét – bármely más hatásnál erősebben – az eredeti tőkefelhalmozás uniós intézményi diktátuma formálja: uniós tagságunkkal e folyamat – a KAP megreformált kényszer-mechanizmusával – az elsajátításból nemcsak a hazai kis- és középüzemet, hanem a belföldi nagyüzemi elitet is kizárja, vagy  másodrendű szerepre szorítja.

A csatlakozással a föld- és agrárvagyon, illetve a profitszerzési lehetőségek elsajátításának új minőségű létszaka kezdődik. A gyors alkalmazkodási kényszer és a modernizációs szerkezetváltás címén az eredeti tőkefelhalmozásban – el nem kerülhető és vissza nem fordítható – „őrségváltás” megy végbe: a globális (külföldi) tőkeerő nagybirtokrendszerré szerveződik, földtulajdoni monopóliumhoz jut és megszerzi a termelés-értékesítés stratégiai irányításához szükséges kvótahányadot. Ezzel – miután a hazai kis-, közép- és nagyüzemet a versenyből kiszorította – előbb birtokszerkezeti túlsúlyhoz és gazdálkodói kizárólagossághoz juthat, majd – a társadalmat alávető – elsajátítási hatalomra tehet szert. (Itt most nem térünk ki arra, hogy ennek sikerén agrárrendszerünk számos intézménye 1988-tól munkálkodik, miközben a hatékonyságot újabb eszközök fokozzák.)

A nemzetközi agrártőke elsajátítási rendszerének elemei egymáshoz fogaskerékként kapcsolódnak és összehangoltan működnek. Ezek egyike a  kvóta is, melynek szerepe minőségileg túlnő a termelés mennyiségi szabályozásán. Ezzel – uniós tagként – agrárviszonyainknak a globális tőkét kiszolgáló, gyökeres átalakításánál kell szembesülnünk. A kvóták elsődleges elosztásának kedvezményezettjei – birtokszerkezeti túlsúlyuk és gazdasági erőfölényük alapján – eleve a nagyüzemek, 2010-től pedig (már nemcsak informálisan) a külföldi óriáscégek lehetnek. Termelési kapacitásuk bővítéséhez hozzájárul a korlátlan üzemméret és a tetszőleges számú gazdaság üzemeltethetősége. Ezen felül ők az elsődleges haszonélvezői a kvóták újraelosztásának: tőkeerejük alapján elsősorban ők vásárolhatják fel a versenyből kieső szereplők kvótáit. Az egymás hatását erősítő, kettős elosztási mechanizmus jelentősen megbontja az elsődleges elosztás egyensúlyát, ami az üzemszervezetben még a kisüzemi termelőkkel is számolt.

A kvóták forgalomképességének közösségi jogi szabályai a nagybirtokrendszer hazai feltételei közt egyértelműen a tőkeerő kiváltságait növelik. Az EB által a szabályozás indokául felhozott „rugalmasság” látszólag az állami szuverenitásnak tett engedmény, valójában azonban a kvótatulajdon „szabad tőkeáramlás” címén való megszerzését szavatolja a nemzetközi finánctőkének. Mégpedig azzal, hogy megengedi a kvótának önálló, a földtulajdontól elszakított átruházását: a kvóta vevőjének a gazdálkodáshoz szükséges föld meglétét elég földhasználati jogcímmel igazolnia. Ennek a földhaszonbérlő külföldi üzemtulajdonos nálunk – mégha csak részvényes is vagy az üzemet külföldről irányítja – már a cégalapítással eleget tehet. Másrészt a kvóták megszerzéséhez – azok tulajdona alapján a gazdálkodói túlsúly, vagy monopólium eléréséhez – nem kell várakoznia földtulajdona létrejöttéig (2010-ig), hanem már most akadálytalanul kiépítheti a nagybirtok üzemszervezetét és az annak termelői kapacitását hosszú távon szavatoló, kvóta-tulajdonosi monopóliumát. Egyebek közt itt érhető tetten, hogy a hazai nagyüzemi elit a nagybirtokrendszert nem saját magának teremti meg, hanem – akár számol ezzel, akár nem – a külföldi tőkeerő elsajátítási hatalma őt is maga alá gyűri, emiatt pedig az uralmával szemben a nemzeti önvédelem intézményeire szorul.

Uniós mezőgazdaságunkban a kvótarend egyrészt a termelés drasztikus visszafogását teljesíti (piacidegen, parancsuralmi módszerrel), másrészt főszerephez jut a tőkeerő elsajátítási monopóliumának létrehozásában. Miközben – az USA válságkezelő modelljeként – mint korunk gazdasági evidenciáját vakon elfogadjuk a „túltermelés felszámolására” és a fenntartható fejlődés biztosítására, nem gondolunk rá, hogy a kvótarendszer egyszerre társadalom- és emberiség ellenes. A mennyiségi korlát ugyanis több terepen az életminőség kegyetlen rombolásába csap át, így már nem a termelés mennyiségéről szól, hanem élet-halál ura lesz.

 Egyik alaphatása a hazai mezőgazdaság elsorvasztása. Ez nemcsak az önellátási szint elvesztésével, az eddig exportált termékek behozatali kényszerével, a termelési kapacitások megsemmisítésével és a külföldi árudömping felvevő piaccá változtatásával teszi kiszolgáltatottá az országot. A termelésbe való durva beavatkozást megsínyli az ágazat, a termelési kultúra, a vidék, a foglalkoztatottság és a mezőgazdaság elhagyására kényszerülő tömegek földönfutóvá válásával az egész társadalom.

Másik következménye legalább ennyire súlyos, azonban a saját társadalmunkon belül kevésbé észlelhető, mert globális természetű: a fejlődésben leszakadt földrészek népességének létével és a világélelmezés csődjével függ össze. A termelés-korlátozás ugyanis fenntartható fejlődést hirdet, de épp azt semmisíti meg és csak egy szűk haszonélvező réteg – a nemzetközi pénzhatalom – számára nyújt fenntartható profitot. Az „ésszerű” kínálatkorlátozás ára a harmadik világ társadalmainak pusztulása és élelmezési katasztrófája. A FAO adatai szerint naponta 25 ezer ember, évente 6 millió 5 évesnél fiatalabb gyermek hal  éhen, a nyomor és az alultápláltság 840 millió, az éhezéssel járó egyoldalú táplálkozás pedig két milliárd embert sújt. A kvótarendszert azonban csak a fizetőképes kereslet érdekli, az éhség, a halál és a nyomukban járó társadalmi robbanások fölött szemet huny, inkább a termelést harmadára, csökkenti. E rendszer – már pusztán globális következményei miatt, amelyek újratermelik és tartóssá teszik az emberiség egyik legsúlyosabb intézményi válságát, a nyomort, éhezést és a társadalmi bomlást – történeti távon önpusztító.

Lássuk közelebbről, hogy a számunkra meghatározott, összesen 24 fajta (mennyiségi, támogatási, és büntető) kvóta néhány jellemző típusa is milyen erőszakos beavatkozást érvényesít a magyar mezőgazdaság termelőképességének az elfojtására! Talán legfontosabb köztük a szántóföldi bázisterület (a gabonafélék, olaj- és fehérjenövények: GOF vetésterületének) és e terület regionális hozamának az uniós meghatározása. A hazai szántók területe 4 499 700 ha, ami a mezőgazdasági földalap 76 százalékát adja. Szántóink (nemzetközileg is kiemelkedő) magas aránya és kiváló termőképessége (mivel a talajt még nem pusztították a nyugat-európai műveléshez hasonló terhelések, amelyek felszámolására az EU – bevallottan – 25 éven át semmilyen környezetvédelmi intézkedést nem tett) semmivel sem pótolható, természetföldrajzi kincs. Az engedélyezett terület 3 487 792 ha, a regionális hozam pedig 4,73 to/ha. A közösségi közvetlen támogatások 90 százaléka e bázisterületen termesztett fenti növényfajták termelőit illeti meg. A kvóta a művelésben tartható szántóink nagyságát 1 011 908 hektárral csökkenti. A kötelező földkivonást még növeli a 10 % arányú, kötelező „földpihentetés” is, mert a támogatásra való jogosultság egyik feltétele ennek teljesítése. Ez első közelítésben – ha nem számolunk a 92 tonnánál magasabb hozamot nem termelő kisgazdaságokkal, amelyek 18-20 ha közti földjeit nem terheli a kötelező ugaroltatás – további 348 779 ha kiesését hozza az árutermesztésből. Tegyük hozzá: a földkivonással megszűnő földművelés területnagysága ennél jóval nagyobb is lehet, mert a kötelező és az önkéntes területpihentetés összesen egy gazdaság földterületének a 33 százalékát elérheti. (Ma még becsülni sem lehet, hogy  a gazdálkodási viszonyok néhány éven belül milyen mérvű tényleges földkivonást kényszerítenek ki nálunk.)

A kvóta tehát összesen 1 360 687 hektárt, tehát a szántóink 30 százalékát kivonja a legértékesebb növénytermesztésből. A kivont területen legalább 10 évig tilos a GFO-növények termesztése. Hasznosításuk – a közvetlen támogatáson túl – hozhat jövedelmet pl. „biodiesel” fűtőanyag célú repce termesztésével. Szigorúan tilos viszont a mezőgazdasági célú, emberi vagy állati fogyasztást szolgáló földművelés. Ma a szántók 69 százaléka – földhaszonbérlet címén – a gazdálkodó szervezeteké, ezt tovább növeli (nem ismert arányban) a földtulajdoni című, nagyüzemi hasznosítású földlekötés. Ez arra mutat, hogy a nagybirtok – különösen azt kihasználva, hogy a kvótákat már földbérlet címén is meg lehet vásárolni – csaknem kizárólagos haszonélvezője lesz a szántóföldi bázisterület kvótájának, ami a kevés számú, olcsó bérmunkással a profitszerzését a nyers- és alapanyag-termeléssel is biztosítja. Az így értelmezett „uniós versenyképesség” mellett eltörpül, hogy szántóink műveléséből mind kevesebben élnek majd meg, a vidék elszegényedik, a falvak pusztulnak, a lakosság elvándorol és a szántók – iparszerű földhasználat rendszerében, a géntechnológia birtokosainak profitigényei szerint,  az integrátor finánctőke irányítása alatt – már nem az ország kenyerét, a népesség ellátását, hanem egy szűk hatalmi elit elsajátítási uralmát szolgálják. Pusztán közgazdaságilag sem könnyű megmagyarázni, hogy milyen közérdek szól a szántókkal elérhető agrárexport 30-40 % arányú csökkentése és az élelmiszer-alapanyag hasonló arányának a világélelmezéstől való megvonása mellett.

A hazai tejpiac 2003 első felétől végbement összeomlása (pontosabban kistermelőink tömeges tönkretétele) és ebben az uniós tejkvóta szerepe legjobban úgy érthető meg, ha egy pillantást vetünk a kvótarendszer középtávú hatásaira, melyeket a kibővített Unión belül a régi Tizenötök és a belépő Tizek között az agrártermelés és a jövedelemszerzés arányainak megosztására gyakorol. Eszerint már középtávon (2004-2009 közt) az EB Mezőgazdasági Főigazgatóságának makroökonómiai előrejelzései egyértelművé teszik, hogy a belépő Tizek agrártermelése – a stratégiai távon döntő ágazatokban és termékeknél – a KAP céljainak megfelelően elsorvad, összeszűkül, teljesítő képességük és teljesítményük visszaesik. Meghatározó területeken – amilyen a tejszektor is – nemcsak az export-adottságaikat veszítik el, hanem önellátó képességük is megszűnik és emiatt az uniós centrum felvevő piacává válnak. A statisztikai önmagukban is elárulják e mozgásfolyamat lényegét. Azt, hogy a birodalmi profit-centrum – az egyenlőtlen csere alapján – a keleti perifériák erőforrásait kiaknázza, gazdasági értékeit, teljesítményük többletét – centripetális szívóhatással – maga felé áramoltatja, s ennek eredményeként (a hozzáadott érték-termeléssel) a nyereséget (tőkehozadékként) magának sajátítja el.

Az EU agrárszakértői jól látják a tejágazat kiemelkedő társadalmi-gazdasági súlyát a keleti térségben. Rámutatnak: „a tejszektor a legtöbb KKE ország számára nagyon fontos és a legjelentősebb áru, amely hozzájárul a mezőgazdasági jövedelemhez… Az önellátó termelés, főként a tejnél, néhány országban fontos lett, mert vidéken a társadalmi és gazdasági körülmények romlottak. Az e fajta tendencia középtávon néhány KKE ország belpolitikájában a növekvő vidéki szegénység problémáját jelzi, ami a vidéki munkanélküliséggel társulva nagy politikai feszültséget válthat ki.” (EC-DGA, Prospects, 2002 : 96. l.) Mit tesz a KAP-reform  – a szakértői által hitelesen jelzett, súlyos – válság kezelésére, netán megoldására? A tejipar uniós minőségi normáinak  bevezetésével, az új (és magas tőkeigényű) szabványokra való azonnali átállással a „szerkezet-korszerűsítés” könyörtelen végrehajtását, ami kizárólag a tőkeerő világpiaci versenyképességével és a „standardizált” nagyüzemi tejfeldolgozás profitigényével számol, ezért a kistermelők millióit (a helyi fogyasztók  létszükségleteiről nem is szólva) „gazdaságtalan termelés” címén a rendszerből egyszerűen kiiktatja. Eszerint „a növekvő szerkezetváltás a KKE országok tejtermelését tovább csökkentheti, ami a 2002. évhez képest 2009-re 2,6 millió tonnával csökkenhet. A termelés ilyen visszaesése különösen szembetűnő Bulgáriában, Lengyelországban és Romániában.” (i.m. 99. l.) Magyarország e sorban csak amiatt nem szerepel, mert – amint ezt számadatok bizonyítják – mi már az elmúlt évtizedben kiestünk a tejágazatok versenyéből és önellátási szintünk is veszélybe került. Nálunk „a tejhasznú tehenek száma 1992-2001 közt 10 millióról 7,2 millióra csökkent. E csökkenő trend középtávon folytatódhat, így 2009-re az összes tehén száma 5,5 millióra visszaeshet.”(i.m. u.o.) A tendencia világos: térségünkben a tejszektor termelő-kapacitása nem egészen két évtized alatt a felére zuhan. A termelési végeredmény: „várható, hogy a KKE országok a jelenlegi nemzeti politikájuk alapján középtávon nettó importőrré válhatnak”. (i.m. 100.l.)

E forgatókönyv önmagát leplezi le. A fogyasztói igények, élelmiszerminőség és egyéb jóléti szolgáltatások ürügyén kierőszakolt modernizáció csak ürügy a belépő periféria-államok egykor élenjárt állattenyésztésének az elsorvasztására,  legértékesebb önellátó és export-ágazatának a felszámolására azért, hogy felvevő piaca legyen a centrum (egyébként el nem adható) árufeleslegének. (A fogyasztói szükséglet-kielégítés szolgálata – mint a KAP hangsúlyos prioritása – a valósággal szembesítve épp a tej- és marhahús ágazatban lejáratott, hamis szólam. Tény, hogy nem a fogyasztói igény, hanem a tőke nem csillapítható profitéhsége vezetett – a költségtakarékosság végett – a kérődző állatokra erőszakolt csontliszt, a saját fajuk elhullásából nyert olcsó takarmány elterjesztésével – a BSE-kórral, a szarvasmarhák szivacsos agyvelőgyulladásával okozott, pusztító járványokra, amelyek nemcsak az állatok egészségét, hanem az emberek életét is súlyos veszélyekkel fenyegetik.) Miközben a belépő Tizek már 2009-ig elvesztik nemcsak exportképességüket, hanem önellátási esélyüket is (vagyis „nettó importőrré” válnak), a profit-centrum a keleti térség tejszektorában (is) végrehajtja a piacszerzést. A jelzett tendencia másik oldala ugyanis az EU 15 államának szarvasmarha- és tejipari-export növekedése, nem kis mértékben a KKE országok (köztük az új belépők) piacán.³⁴

Az EB idézett szakértői elemzése a számadatokon túli értékítéleténél az elemi tárgyilagosságot is nélkülözi, mikor „a KKE országok középtávon nettó importőrré válását” a tejpiacon a „jelenlegi nemzeti politikájuknak” tulajdonítja (i.m. 100.l.) E felvetéstől eltérően a tejszektor sorsát az EU diktátuma, ezen belül főként a tejkvóta dönti el, amelynek szorításában a hazai agrárpolitika legfeljebb „gúzsba kötve táncolhat”. Így a tejkvótánk két részből, beszállítói és közvetlen értékesítési kvótából áll. Az EB az előbbit  1 782 650, míg az utóbbit 164 630 tonnában állapította meg, a teljes kvóta 1947 280 tonna. Az EU csak a hazai extra minőségű tej humán fogyasztását (3,85 % országos referencia zsírtartalom alapján) engedélyezi, melynek 2002-ben az összes beszállított tej 85 százaléka felelt meg. Hazánk tejkvóta igényét 2,8 millió tonnában jelölte meg, mivel csak ez a mennyiség biztosítja, hogy ne szoruljunk importra és a fogyasztás növelését önellátásból fedezzük. A számunkra engedélyezett kvóta a nemzeti igénynél egyharmaddal alacsonyabb.  Emellett – mivel a kistermelők tőkehiány miatt nem teljesíthetik azokat a beruházásokat, amelyek az EU nyerstejjel szemben támasztott tejkezelési előírásait kielégítik – őstermelők, egyéni vállalkozók és mellékfoglalkozású gazdák tömegei vesztik el a szarvasmarha tartást és a tejtermelést.³⁵

Az egyéb, termékspecifikus kvótáink zöme is hasonlóan előrevetíti a mezőgazdaság évezredes közfunkcióinak feladását, a termelés egyidejű mennyiségi és minőségi fejlesztéséről való kényszerű lemondást. Például az EU nem tiltja ugyan a  gyümölcsösök telepítését, viszont az alma, a körte és az őszibarack esetén nem támogatja új ültetvények létrehozását. (E három gyümölcsfajnál csak a meglévő ültetvény felújítása, korszerűsítése iránt lehet támogatásért pályázni.) A túltermelés visszafogását ezen ültetvényeknél az EU a kivágásukra adható támogatással ösztönzi.³⁶

Ha a kvótarend egész mezőgazdaságunkat (és a vidéket) megbénító, majd drasztikusan elsorvasztó hatásait számbavesszük, már nem abszurd, hanem hiteles jövőképnek tűnik a Világbank 2040-2050-re rólunk alkotott előrejelzése. Eszerint az egyre fogyó magyar népességszám már nem lesz több 7-8 milliónál, ami viszont megfelel térségünk eltartó-képességének. Ez történetileg drámai változás lenne, hiszen tudományos tény, hogy a mai Magyarország – meglévő területén – 30 millió ember eltartásához szükséges élelmiszert tud megtermelni.

(A közeljövő)

Összegezzük, hogyan hat agrár- és földviszonyainkban az itt elemzett – öt összetevőből álló – uniós intézményrendszer összehangolt működtetése? A földpiac-nyitási kényszer létrehozza a multi- és transznacionális tőke földtulajdoni monopóliumát, a keleti térség agrármodellje pedig az új, jogi személy földtulajdonos bérmunkára épülő nagybirtokrendszere lesz. Ez a mezőgazdaságot nyers- és alapanyag-termelő ágazattá zülleszti, a hozzáadott érték és a nyereség pedig a nyugati termelésben képződik. Eközben az ország önellátási képességét is jórészt elvesztheti és a Nyugatról behozott árufelesleg felvevő piacává válik. Emiatt nem lehet jövője a vidék polgárosodásának, a tudás- és vállalkozásalapú fejlődésnek. Az agrártámogatás diszkriminatív jellege azokat a gazdákat is kizárja a versenyből, akik vállalkozó-készségük és képességeik alapján méltó vetélytársai lehetnének az EU agrártermelőinek. Ugyanez az intézmény – a föld eltartó képessége hiányában – alacsony szinten befagyasztja a földárat, a bérleti díjat és felgyorsítja a termőföldeknek – jelképes áron – a nagybirtok által megszerzését. Az értékarányos földpiaci ár – néhány éven belül – azzal fog kialakulni, hogy a külföldi tőke kvótatulajdonhoz jut, ami a föld tulajdoni monopóliumával összefonódva külön termelési tényezőként erősíti és növeli a földárat. E  földár viszont a hazai – tőkeszegény – termelővel szemben érvényesül, aki az új nagybirtok földalapjából nemcsak a monopólium kizáró jellege miatt, hanem a többszörösére nőtt földár következtében sem juthat megfizethető földhöz.

A kvóták üzemszintű telepítése, majd újraelosztása már középtávon is azoknak a külföldi tőkeerő által felhalmozására vezet. Miután a globális óriáscégek a kvótákkal a termelési kapacitás kritikus hányadát, a stratégiai irányítás döntő elemeit megszerezték, birtokszerkezeti túlsúlyhoz és gazdálkodói kizárólagossághoz juthatnak. Ezzel végleg kiszoríthatják a versenyből az összes hazai üzemtípust, tehát a nagyüzemeket is, a gazdaságon túlnövő elsajátítási uralmuknak pedig már nem állhat ellen a társadalom. Az új értékrend és hatalmi képlet szilárdságán a – közösségi jog csúcsán álló – uniós alkotmány őrködik, amely hosszú távon szavatolja az állami szuverenitás kioltását, a nemzetállam funkcióinak végleges feladását és a legfőbb közösségi vívmány, a tőke szabad áramlásának minden más érdeket maga alá gyűrő érvényesítését. Bár a föld ebben az összefüggés-rendszerben csak egyetlen tényező, sorsa messze túlmutat a gazdasági következményeken. A nyers tőkeuralomnak való kiszolgáltatottsága ugyanis egyértelmű az állami és az állampolgári lét elvesztésével, a magyarság, mint etnikum vissza nem fordítható pusztulásával.

A felvázolt kép persze sematikus. Ez a rendszerelmélet korlátaiból ered, hiszen az a valósághoz mérve – bármely összefüggéseket is tárjon fel – csak egysíkú, egydimenziós elvonatkoztatás. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi mozgások a soktényezős meghatározatlanság együttható elemeinek egy meghatározó erővé kifejlődésével állnak elő, amikor is a szükségszerű és a véletlen tényezők egyaránt hatnak az elmozdulásokra, azok súlyára és irányára. Erre azért kell utalnunk, hogy a látszatát is kerüljük az intézményrendszer mechanikus működésére alapozott „próféciának”. Tudjuk, az EU jövője és a magyar mezőgazdaság sorsa nemcsak az elemzett intézményrendszertől függ, hanem számos – szubjektív és objektív – hatástól, amelyekkel ma még talán a kutatás sem számolhat. Aki azonban a földkérdésről az általunk jelzett jövőkép lényeg-láttató hitelét a kutatói rémképek vádjával utasítaná el, előbb arra gondoljon, hogy mélyreható társadalmi változások mindig és mindenütt intézményesüléssel mennek végbe. Ha pedig az intézmények egy átfogó és az érintettek által nem ellenőrizhető, velük szembenálló, sőt őket leigázó rendszert működtetnek, célvezérelt szervezettel, amelynek a jog – mint a legitim erőszak állami monopóliuma – is a szolgálatába szegődik, úgy e hatásmechanizmus szinte észrevétlenül nő át az életviszonyokba, a valóságot – bármely hatásnál nagyobb erővel – a saját képére formálja.

A rendszerszemléletű és a folyamat-elemzéssel élő kutatói előrelátás két alaptényt bizonyossá tesz. Egyfelől azt, hogy a KAP intézményrendszere teljes következetességgel és a végrehajtás minden részletére kiterjedő célvezérelt működtetéssel a nemzetközi agrártőke szolgálatában áll, annak elsajátítási magánérdekét érvényesíti, ezért az uralmi képlet érdekmechanizmusába az Unióba most belépő tagállamok nemzeti (illetve állampolgáraik) közérdeke nem illeszthető be. Ha tehát a KAP intézményrendszere az új belépők hatékony ellenállása nélkül megvalósulhat, ezzel megszűnik annak esélye, hogy a tagállam e diktátummal szemben érvényt szerezzen polgárai létérdekének és a nemzet történelmi fennmaradásának. Másfelől nyilvánvaló, hogy a globalizmus erőivel összefonódó uniós intézményrendszernek a tagállam érdekeit maga alá gyűrő hatásait csak olyan nemzeti önvédelmi eszköztár fékezheti, amely maga is intézményesül és rendszerré szerveződik. Ennek lehetőségét és feltételeit tanulmányunk folytatásában kíséreljük meg összegezni.

Jegyzetek

¹    Az államszocialista, majd a neoliberális „agymosás” az elmúlt félévszázadban a társadalmi köztudatból kilúgozta a föld közcélú  funkcióinak jelentőségét és értelmét. Azt a lényegi kettősséget, hogy ha az állam nem rendelkezhet területének földjéről, ezzel maga az ország elvész. Másrészt, ha a földtulajdon monopóliuma idegeneké lesz, e gazdasági és politikai hatalom az állampolgárokat alávető uralmi képletté torzul: kizárja őket saját életterükből, megfosztja a hazai lakosságot foglalkozási és életesélyeiktől, otthonaiktól. A tudatlanságból és a politikai félrevezetésből kialakult, bénító társadalmi közöny képtelen felfogni a múlt e tárgyú tragikus tanulságait, amint hogy nem számolhat a jövő jól látható, végzetes következményeivel sem.

A történetiség leckéinél pedig elég lenne egy pillantás is az értékalapú birtokpolitika mellett elkötelezett polgári agrárgazdászaink életművére. Így Czettler Jenő – többek közt – arra figyelmeztet, hogy „Trianonhoz bennünket jórészt a nemzeti birtokpolitika elhanyagolása vitt…. Nemzeti vidéken sokszor fővárosi hitelintézetek nyújtottak segítő kezet a magyar birtokosok földjeinek kivásárlásához és idegenek között szétosztásához. Ezt az akciót csak pár évvel az I. világháború kitörése előtt próbálta a magyar állam az Altruista Bank megalapításával ellensúlyozni.” (Czettler,1945: 49. l.) Ihrig Károly pedig   – meggyőző elemzésekkel – bizonyítja: … „a föld éppen korlátolt mennyiségénél fogva, mindig politikai hatalmat ad tulajdonosának, éspedig nagyobbat, mint a tőke.” (Ihrig, 1941: 193. l.)

²   Lásd Tanka, E. 2002a: 6-7. l. A 2002 XII. 13.-án aláírt csatlakozási szerződés a Luxemburgi Megállapodás földjogi rendelkezésein csak a 3 éves védzáradék beiktatásával változtatott. Eszerint a külföldi földtulajdonszerzés átmeneti tilalmára meghatározott 7 év további 3 évvel meghosszabbítható, ha a csatlakozásunktól számított 7 év elteltével a magyar földpiaci árak még lényegesen elmaradnak az EU mai 15 tagállamának áraitól. Látni kell, hogy e derogáció (azon belül a védzáradék) nem több a földpiacon a nemzetállami önfeladást leplező látszat-védelemnél.

Amint erre még ki kell térnünk, a földtörvény (1994: LV. tv.: FTV) 7. § szerinti tulajdonszerzési tilalom az uniós illetőségű (külföldi) magánszemélyeket és szervezeteket (jogi és nem jogi személy cégeket) nem gátolják abban, hogy már 2010 (2013) előtt földtulajdoni monopóliumhoz jussanak. A nálunk letelepedett földművelő külföldi gazda 2004 V. 1-jétől legálisan földtulajdont szerezhet. A bárhol tartózkodó, nem jogi és jogi személy külföldi pedig a közvetett tulajdonszerzéssel alapozhatja meg magyarországi földtulajdonát. Ehhez – a hatályos FTV 10. §(1) bek. a/pontja  értelmében – elég, ha üzletrészt vagy részvényt vásárol a föld fekvése szerinti településen haszonbérlő Kft-től vagy Rt-től. Ez törvényes elővásárlási jogot szavatol számára, hogy a haszonbérelt földet (az arra igényt tartó, bármely más jogosultat megelőzve, így a tulajdonszerzés esélyétől a helyben lakó és földművelésből élő magyar gazdákat is megfosztva) megvegye. Valójában ez a kettős (a közösségi jogból eredő és a magyar törvénnyel nevesített) alkotmányos biztosíték csak a tulajdonszerzés ingatlan-nyilvántartási bejegyzésének az időpontját késlelteti (el nem kerülhető hátrányként) a jogszerzővel szemben. Ugyanakkor a „várományi alanyi jog” nemcsak a földtulajdoni monopólium létrejöttét garantálja, hanem azt is, hogy a külföldi jogosult már most (uniós tagságunk időpontja előtt) – akár külföldről is irányítható nagybirtoküzemet tartson fenn, a kvóták felvásárlásával azt gazdálkodói túlsúlyhoz (vagy kizárólagossághoz) juttassa, a földtulajdoni monopólium birtokában pedig a mezőgazdaságból a hazai üzemtípusokat kiszorítsa.

³   A rendszerkutatás ABC-jére, Ludwig von Bertalanffy tételére kell építenünk. Eszerint a rendszer az egymással kölcsönhatásban álló elemek komplexuma, amely egység egy új, integratív minőséget tartalmaz. Nyilvánvaló hogy az EU belépő Tizekre irányadó, hátrányosan megkülönböztető agrártámogatása, a parancsuralmi termelés-szabályozás kvótarendszere, a földpiac-nyitási diktátum és a közösségi jog alkotmányos felsőbbrendűsége egyenként nem jelezhetik, hogy mit jelent (az intézmény-együttes ötödik elemeként az uniós jövőkép szerint) a keleti térségre kényszerítendő nagybirtokrendszer, illetve ez milyen szabályozók eredőjeként valósul meg. A szervezet és a hozzárendelt funkciók csak az átfogó, nagyobb rendszer lényegének a megragadásával tárhatják fel azt az elsajátítási mechanizmust, amely a tőkehasznosulás valós tartalmát adja: az EU összehangolt gazdasági és jogintézményei a finánctőke új élettérre való kiterjesztését, az erőforrások feletti uralmának kiépítését szolgálják.

⁴     Elméletileg a birtokpolitikának általános, szociológiai, másrészt különös, agrárgazdaságtani fogalmát is megkülönböztetjük. Kutatásunk meghatározása szerint a földbirtok-politika az állam értékracionális és/vagy cél- és eszközracionális tevékenysége, amely a területéhez tartozó földkészlet tulajdoni, használati, igazgatási, védelmi és a gazdálkodás körébe tartozó egyéb viszonyait politikai (alkotmányos) legitimációja alapján, a ráhatás igényeihez igazodó közhatalmi és közgazdasági eszköztárral szabályozza, illetve befolyásolja. A klasszikus polgári agrárgazdaságtan felfogásában pedig a birtokpolitika a földtulajdon, földhasználat, földvédelem és földügyi igazgatás – tehát a birtokrend – legcélszerűbb kialakítására irányuló állami intézmények rendszere. Mivel a kifejtésre itt nincs mód, csak arra utalunk, hogy a birtokpolitika a gazdálkodás körében folytatott társadalmi cselekvés (a földkészlet, mint közgazdaságilag szűkös jószág elosztásának funkcióját teljesíti), minősége tehát az érték- és érdekkötöttségétől függ. A történelem során e minőség különíti el egymástól az érték-alapú, másrészt a haszonelvű birtokpolitikát. Az előbbinél az állam a társadalmi közmegegyezésen alapuló közérdek érvényesítése végett avatkozik be a földalap elosztásába: a földszükségleteket a társadalmi közösség igényei szerint rangsorolja és a társadalom többségének érdekei szerint elégíti ki. (Pl. az életminőség, az ember-központúság szempontjai, foglalkoztatás, élelmezés-biztonság, az osztály-tagozódás alakítása stb. közszükségletek.) Ezzel szemben a haszonelvű birtokpolitika (amit ma a neoliberális gazdaságtan érvényesít) a társadalom számára nem tud felmutatni valós értéket, mert a földviszonyok alakításába való állami beavatkozást egy szűk hatalmi elit, a tőketulajdonosok elsajátítási magánérdekének a szolgálatába állítja, közcélok helyett a tőkehasznosulás nyereségnövelési igényeit követi. (Tanka, 2003: 7-34. l.)

⁵   A rendszertani, holisztikus közelítés igénye nem azt jelenti, hogy egy cikkben a részletekre is kitérhetnénk. Ezt a téma 21 íves monográfiában való feldolgozásával teljesítettük. (Tanka, 2003.) Itt az olvasó elnézését kell kérnünk – lényeges kérdésekben is – a kényszerűen sarkított fogalmazásért.

⁶    Lásd Böröcz József. „Birodalom, kolonialitás és az EU „keleti bővítése” c. bevezetőjét a tanítványai által írt tanulmánykötethez a Replika 2001. novemberi számában és Gerle János interjúját a szerzővel. (Országépítő, 2003/1. 23-24. l.)

⁷    Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Gondolat, Bp. 1983. A „centrum-periféria” – hatásoknak az egyes korszakok, sőt társadalmi formációk fölött is átívelő érvényességét még a marxista történetírás hazai jelesei is elismerték. Így Szűcs Jenő szerint „a történelemben ugyanis nemcsak szerkezetek, hanem modellek is vannak, melyeknek belső összetétele változhat ugyan, érvényük azonban megmarad, és hat a struktúrákon át …” (Szűcs, 1983: 7. l.)

⁸    Tartalmilag itt arról van szó, hogy az állam – a „tőkeszabadság” felsőbbrendűsége és a diszkrimináció tilalma címén – közérdekből sem korlátozhatja a külföldiek és a jogi személy földtulajdoni szerzőképességét, vagyis nem gyakorolhat önrendelkezést a saját területét (szuverenitása tárgyi elemét) alkotó föld tulajdonára és használatára.

⁹   The future’s project, the wider picture. Enlargement and cohesion in Europe, 15, EUR 19035 EN, 1999. december.

¹⁰  Ezt szavatolta az EUSZ 222. cikke a tulajdonviszonyokban annak kikötésével, hogy  „a Szerződés nem érinti a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet.” A tagállami szuverenitás ezzel kizárta, hogy az EGK beavatkozzék – többek közt – a földtulajdon és a földhasználat tagállami szabályozásába. A közösségi „jogfejlődés” mai eredményeként viszont az EUSZ 56. cikke (ennek beiktatásával pedig a most születő uniós alkotmány) azt garantálja, hogy a belépő tagállam önrendelkezése megszűnik saját államterületének földtulajdoni és földhasználati rendezésénél, mert joghatóságát (szuverenitását) e kérdésben is át kell ruháznia az EU-ra.

¹¹  E témát  itt csak néhány, a földkérdéssel szorosan összefüggő szempontból érintjük. Emellett – kutatásunk időpontjában – csak szövegtervezete volt az alkotmánynak, így az általunk hivatkozott szakaszokat az EU még nem emelte törvényi erőre. Forrás: The Constitution of the European Union, Discussion Paper, 10 November 2002, Text of the EPP Convention Group Meeting in Frascati.

¹² Terjedelmi okból itt nem elemezhetjük, hogy az alkotmányban elismert „nemzeti önazonosság” és a szövetségi állam megalapítása az „uniós polgár”, illetve az „európai nép” kiagyalt, fiktív kategóriája alapján egymást merőben kizáró fogalmak, a valóság jogi tükröztetése helyett így a birodalmi apologetika kelléktárába tartoznak.

¹³ Az uniós jogrend – e kérdés közelebbi vizsgálata nélkül is – előrevetíti a hazai Országgyűlés jogalkotásának tartalmi elsorvadását és az Alkotmánybíróság rendeltetésének a kiüresedését. Az utóbbinál meghatározó, hogy a közösségi jog érvényességéről és értelmezéséről kizárólag az Európai Bíróság jogosult dönteni. Márpedig a magyar Alkotmánybíróság a hazai jogot még a végrehajtás szempontjából sem értelmezheti anélkül, hogy a közösségi jogot (az alkalmazás és a helyes értelmezés szempontjából) elemezze.

¹⁴   Elég ha – történelmi tapasztalatainkból – csak a szovjet gyarmatbirodalom tagjaként megélt „érdek-mechanizmusokat” idézzük fel. Mire vezetett az „államérdek”, a „nép érdeke” stb. címén és hazug közcélok ürügyén gyakorolt diktatúra?

¹⁵  Az EU a Maastrichti Szerződés óta – alkotmányos felhatalmazás és „rugalmassági záradék” nélkül is – a tagállam eddig szavatolt jogának a felszámolását teljesítő gyakorlatot folytatja. Ennek markáns példája a földtulajdon és földhasználat kérdésében az állam önrendelkezési jogának (már ismertetett) megszűntetése. (Lásd az EUSZ 222. cikkét tagadó 56. cikket.) Elméletileg mindezt a „változó alaptörvény” igénye alapozza meg. Eszerint az EU növekedési folyamata és a fejlődés szükségleteit az alkotmányban figyelembe kell venni. (T. Läufer nézetét ismerteti Chronovski,-Petrétei, 2001: 12.l.)

¹⁶   E kérdéskör maga is szerteágazó, így összefüggéseit történeti és jövőbeli vetületben egyaránt vizsgáltuk. (Tanka, 2003: 8. fej.4.) Többek közt az  induló feltételek és a családi gazdaság esélyei szempontjából országonként összehasonlítottuk és tipizáltuk a belépő Tizek birtokszerkezetét. Itt kénytelenek vagyunk néhány tézis-szerű megállapításra szorítkozni.

¹⁷   A „brüsszelita” közgazdák egyik demagóg érve szerint mezőgazdaságunk adottságai az EU egységes agrárpiacán is „komparatív előnyöket” biztosítanak külföldi versenytársainkkal szemben, főként a nagyüzemi földhasználatban. Ez az állítás közgazdaságilag alaptalan. Ha a nagybirtok államhatárok nélküli piacgazdaságban működik, fogalmilag kizárt, hogy az erre épülő mezőgazdaság (közvetve a társadalom) a kedvező adottságaiból fakadó előnyöket piaci versenyelőnnyé fordítsa és többletjövedelemben realizálja. D. Ricardo már 1817-ben bizonyította: csak három alapfeltétel egyidejű teljesülése hozhat versenyelőnyt. Ezek a tőkeáramlás kizártsága (az alacsony munkabér kihasználása elesik), a két országban a munkaerő teljes foglalkoztatottsága és a kiegyensúlyozott kereskedelmi mérleg. Mivel az EU modellje ezzel épp ellentétes, a komparatív előny is az uniós profit-centrum „zsákmánya”: ahelyett, hogy az a szolgáltató fél mezőgazdasága javára hozna nyereséget, a lefelé irányuló (a társadalomra háruló) kiegyenlítődést, a tőke költségeinek a munkásokra és a közösségre terhelését teljesíti.

¹⁸  Bár a civilizáció intézményi válságáért oktalanság lenne főleg a nagybirtokrendszert hibáztatni, tény, hogy az agrárválság létrejöttében és fenntartásában meghatározó. Így következményeihez tartozik a foglalkoztatottság súlyos visszaesése, a munkanélküliség, a föld eltartó-képességének leromlása, a vidék népesség-megtartó erejének megszűnése, a helyi közösségek felbomlása, a társadalmi szolidaritás leépülése stb. A tőkés nagybirtokot megalapozó eredeti tőkefelhalmozás „eredménye”, hogy csak 1988 és 1993 közt az 1 millió 80 ezer főfoglalkozású termelőből – állás- és vagyonvesztésük miatt – 730 ezren váltak földönfutóvá. Az uniós tagsággal járó gyors szerkezetváltás kényszere – kormányzati nyilatkozatok szerint is – újabb félmilliós agrárnépességet hasonló sorssal fenyeget. (Háztartásokra és családtagokra vetítve ez milliós tömegre terjedhet.) E folyamat döntően hozzájárul a világbanki előrejelzés megvalósulásához, mely szerint 2040-ig a magyar népességszám 7-8 millióra csökkenhet.

¹⁹  Például a génkezelt, gyomírtó-rezisztens szója ugyan ellenáll a hozzá kifejlesztett, igen erős gyomírtószernek, de a hatóanyag minden mást elpusztít környezetében. Az EU-ban már ma is folyik egyes módosított génállományú növények termesztése. Az ilyen téli repce fő termőterülete Francia- és Németország, a takarmány-kukoricát olasz és francia termelők, míg az élelmezési célú, génkezelt burgonyát az Egyesült Királyságban és Németországban állítják elő. (Lásd „Titokban tartott tanulmány”. Költségrobbanást okozhat a génkezelt növények elterjedése. Népszabadság, 2002. 7. 3.)

²⁰  A hazai statisztika szerint az egyéni gazdaságok a földalap 51,7, a gazdasági társaságok 32,2 és a szövetkezetek 16,1 százalékát művelik. (Oros, 2002: 64. és 66. l.) E megállapítást kutatási eredményeink kellő alappal vitatják. Egyrészt esettanulmányok sora bizonyítja, hogy a rejtett, nagyüzemi méretű  földhasználat az egyéni gazdaságoknál is számottevő. Másrészt a nagyüzemek saját gazdálkodásukat gyakran (főleg a szövetkezeti részaránytulajdon visszatartásával „befagyasztott” nagyüzemi táblákon) kistermelők töredék-parcelláinak gépi szolgáltatással, megbízási szerződés szerinti műveléseként, vagyis kisüzemi földhasználatnak tüntetik fel. A valóságot hitelesebben tükrözi a KSH regionális földhasználatról szóló kimutatása. Eszerint a magyar nagyüzemi földlekötést országosan az 500 hektártól 10 ezer ha fölé növő üzemméret jellemzi.

²¹ A diszkrimináció a centrum-országok javára és a periféria új belépőinek terhére nem korlátozódik a KAP szabályozóira. A közösségi szolidaritás és az egyenlő elbánás elve azt követelné, hogy az új tagok – felzárkóztatásuk végett – az EU forrásaiból terület- és népességarányosan részesüljenek. A keleti bővítés az EU területét 34, népességét 29 százalékkal növeli, ugyanakkor 2004-től az új tagok a hátrányos különbségeik megszűntetésére fordítható közösségi támogatásoknak csak 18,7 százalékát kaphatják meg. A hátrányos megkülönböztetést nyilvánvalóvá teszi a régi és új tagoknál az egy főre jutó támogatás összevetése (pl. Magyarország 134, Írország 418, Görögország 437 euró), továbbá a kötelező befizetés és az elnyerhető támogatás arányának vizsgálata. Szakértői számítások szerint hazánk aligha kerülheti el, hogy nettó befizetője legyen az EU-nak, jó esetben a null-szaldót minimális többlet-juttatással haladhatja meg. (A GDP 1,27 százaléka és az ÁFA 1 százaléka 330 Mrd Ft, míg a belső vámok eltörlésével kieső költségvetési hiány évi 200 Mrd Ft, így a teljes terhelés 530 Mrd Ft, vagyis – a korábbi 250 Ft  euró árfolyamon – 1300 millió euró. A 2005-ben elnyerhető uniós támogatásunk pedig 1339 millió euró.)

²² Dr. Franz Fischler: Enlargement: Opportunities in a new area. DG AGRI Information Conference, Prague, 8 November 2002.

²³  Az EB az acquis normáit betartva akkor járt volna el jogszerűen, ha a tárgyalások során beismeri: nem tud forrást teremteni tíz tagállam felvételével azok termelőinek az uniós rend szerinti támogatására. A társulási szerződésszegés következményét pedig úgy vonhatta volna le, hogy az EU nem vállalhatja a tagjelöltek felvételét, mert ennek pénzügyi feltételei hiányoznak. Az új tagállam szuverenitását legalább jogilag fenntarthatta volna, ha mérlegelési jogot enged a belépőnek a közösségi juttatás költségvetési forrásból 2013-ig évi 100 %-ra való kiegészíthetőségére. Így a tagállam hivatkozna – esetenként – arra, hogy e célra nincs pénze. Mivel az EB még a jogszerűség látszatának fenntartását is súlytalannak találta a diszkrimináció céljához képest, így e jogi gesztussal sem kívánta korlátozni a tőkeérdeket, vagyis a keleti belépők milliós tömegű agrártermelőinek – szerkezeti modernizáció címén – a mezőgazdaságból kiiktatását.

²⁴  EC-DGA, Cap reform – a long-term perspective for sustainable agriculture. MEMO/03/11, Brussels 22 Jan. 2003, 1-157.l.

²⁵  Az EU 15 tagállamára kiterjedően az agrártermelők közvetlen támogatásának valamennyi jogcímű kifizetését és összegeit 2006-tól 2013-ig az évente előírt százalékos kulcs arányában csökkenteni kell. Évente ez 1, 4, 12, 14, 16, 18 és 19 %.  A 2013-ra 20 százalékot elérő csökkentést a moduláció mérsékelheti. A támogatásra jogosult ui. a vidékfejlesztési programokba bekapcsolódva, (pályáztatás és a társfelelősségi előírások teljesítése alapján) visszanyerheti a támogatás-csökkentéssel elvont összegek százalékban előírt arányát. (Ezek 2006 és 2012 közt 1, 2, 3, 4, 5, 6, és 6 %)  Lásd: Council regulation in: CAP-reform, Brussels, 22 Januari 2003/006 14-62.l.

²⁶ A természetföldrajzi, társadalmi-gazdasági meghatározottság az európai, másrészt a tengerentúli (így az amerikai, az ausztrál vagy az új-zélandi) mezőgazdaság között olyan lényeges minőségi eltérést hozott, melynek következményei nem szűkülnek gazdasági tényezőkre. (Pl. kiélezett, relatív földhiány Európában, másfelől a föld- és eszközkoncentrációnak kedvező, relatív földbőség az USA-ban.) E szempontokkal legalább egyenértékű meghatározó az agrár-munkaerő különbözősége. Míg pl. az USA-ban ismeretlen az európai értelemben vett parasztság (a farmer nem a földjével „összenőtt” gazda, hanem befektető vállalkozó), az európai fejlődésmintát a koraközép-kortól megszabta a parasztság földhöz való viszonya. A földet a természettől –nemzedékek több évszázados, szívós munkájával – a paraszti családoknak kellett elhódítani, így a tényleges birtokhatalom a termelőt még akkor is szorosan a földjéhez kötötte, ha a jog nem ismerte el tulajdonát. Európában ezért a föld a gazda számára nemcsak a megélhetés termelőeszköze, hanem szülőföld, otthon, a család és a tágabb közösség lakó-, települési- és élettere, melynek megőrzése és fejlesztése elemi létfeltétel, egyben alapvető közérdek.

²⁷  Nem célunk a kvótarend gazdaságtani bírálata. Azt viszont látni kell, hogy e módszer merőben piacidegen. Alkalmazása eleinte az USA-ban is kemény ellenállásba ütközött: a keynes-i modell hívei az agrárpiacnak a magas árakkal és a szigorú kínálat-korlátozással való szabályozásával szemben sürgették a kereslet-kínálat önszabályozásához való visszatérést. (Popp, 2002: 16.l.) Cochran szerint a kínálat hatékony hozzáigazítása a kereslethez meghatározott (támogatott) áron a föld-input mennyiségi szabályozása útján abszurdnak minősíthető. (A szerző 1959-ben kifejtett nézetére is utal Halmai, 2002: 90. l.) „…az átfogó kínálatszabályozási mechanizmus közgazdaságtudományi szempontból nem elfogadható alternatíva a piaci koordinációval szemben.”(Halmai, 2002 : 91. l.)

²⁸  A KAP rendszerében az „európai értékminta” álságos hirdetését nem zavarja, hogy az agrárexport politikával újjáéledt az egykor gyarmatbirodalmat fenntartott alapítók geostratégiai terjeszkedésének „történelmi anyajegye”. Az EGK a harmadik világ szegény országait célozta meg a „strukturális feleslegek dömpingjével”, ami „átmenetileg olcsóbb élelmiszerhez juttatta a fogyasztókat, ám egyidejűleg korlátozta saját mezőgazdaságuk fejlődését.” (Halmai, 2002: 80. l.) Ez már tipikusan a nagyhatalmi kolonializáció ismérve, amely a kiszemelt ország „megsegítése” címén annak gazdaságát nemcsak az exportőr felesleges árukészletének a felvevő piacává teszi, hanem intézményesen „gondoskodik” fejlődési esélyeinek elsorvasztásáról, termelési hagyományainak, kulturális gyökereinek felszámolásáról, ami gazdasági téren az importőr ország korábbi önellátási képességének a megszűnésében jut kifejezésre.(Lásd a 71 ACP-ország és az EU u.n. Lomé Megállapodásait. Halmai, 2002: 67-68.l.)

 ²⁹ Emlékeztetünk rá: a rendszerváltás tíz éve alatt a magyar mezőgazdaságban a növénytermesztés 30 %, az állattenyésztés 40 % és a hazai fogyasztás 24,5 % arányú visszaesése történelmünkben csak a világháborús veszteségeinkkel rokonítható. Mindezt felülmúlja azonban a hazai agrárnépesség – gazdasági és politikai eszközökkel végrehajtott – „likvidálása”, csak 1998 és 1993 közt az egy millió 80 ezer főfoglalkozású termelőből 730 ezer dolgozónak (egyidejű állás- és vagyonvesztés miatt) a mezőgazdaság elhagyására történt kényszerítése.

³⁰  A géntechnológia mezőgazdasági forradalmát az iparszerű termelés nagybirtokrendszerével        vezénylő KAP keleti térségben eddig végrehajtott lépéseit (főként a Világbank és az IMF által irányított „piacgazdasági átalakítást”, a mezőgazdaság elsorvasztását, a munkaerő „megcsapolását” stb.) és az  általa kialakított jövőképnek megfelelő diktátumát legfeljebb leszerelő apologetika tüntetheti fel az európai mezőgazdaság és az agrártermelők életminősége szolgálatának.

³¹   A termelés mennyiségi visszafogását a kvótaszabályozás, a garanciaküszöb, az intervenciós garanciák korlátozása és a területpihentetés rendszere szolgálja. A termelt, illetve a felvásárolt mennyiség küszöbének túllépését ár- vagy egyéb szankciók sújtják. Így tejkvótánál a többletet elvonják és 115 % arányú büntető illetéket vetnek ki. A területpihentetés (földkivonás) három formája érvényesül. A kötelező minimum a támogatást igénylő bázisterület 10 százaléka, az önkéntes földkivonás – a kötelezővel együtt – az üzemterület 33 százalékáig terjedhet, míg a harmadik forma a büntető földkivonás, amit a regionális terület túllépése miatt a kompenzációt kizárva rendelnek el.

³² CAP-reform – a long-term perspective for sustainable agriculture, Council Regulation 2003/006(CNS) 49. cikk, 34.l.

33 A hazai kvótáknál ez alól a szőlőterület támogatási kvótája kivétel, ami a jogosult területhez kötött, így nem vihető át másik régió területére.

³⁴ „Az EU szarvasmarha import (értsd: a közös piacon belüli áruforgalom) a 2001. évi visszaesés után 2003-ban valószínűleg 400 ezer tonnával nő, majd középtávon lassan emelkedik, összhangban a tíz KKE országgal legutóbb kötött <dupla-nullás> egyezményekkel.” (EC-DGA, Prospects, 2002 : 63. l.) A részletes adatok ugyanezt az ellentétes tendenciát jelzik a juh- és a kecsketartásnál: növekedést az EU termelőinek oldalán és visszaesést a belépő Tizek mezőgazdaságában. (i.m. 69. és 104. l.)

³⁵ A kormány – már egy évvel uniós tagságunk előtt – 2003-tól megkezdte az ágazatból kiszorítottak kvótáinak (25 Ft/l áron) felvásárlását, az éves intervenciós mennyiséget pedig öt százalékkal csökkentette. A szabályozókkal tönkretett gazdákat a húshasznú szarvasmarha tartásra való átállásra bíztatja. Ez nemcsak az egyszeri költségigénye miatt járhatatlan út, de azért is, mert tőke és kellő szakértelem nélkül a kistermelők e téren nem versenyezhetnek a nagyüzemi állattartással. Az állami beavatkozás valójában a hazai szarvasmarha tenyésztés drasztikus leépítését szolgálja. A túlélésre kitörési pontot nem találó gazdát a kormány 85 Ft/kg prémium fizetésével ösztönzi az állatállomány leölésére.

³⁶ A „kivágási prémium” a földhasználót arra kötelezi, hogy 15 évig e három gyümölcsfajtát nem telepítheti, még a földtulajdon változásakor sem.

Hivatkozott irodalom

Chronovski, N. – Petrétei J.: Az Európai Unió jövőbeli alkotmánya. (in: Az Alkotmány korunk kihívása c. konferencia füzete. Budapest, 2001. december. Pofosz és Alkotmányossági Műhely.)

Dr. Czettler J.: Agrárpolitika (Stephaneum, Budapest, 1945. 1-247. l.)

Halmai P. (szerk.): Az Európai Unió agrárrendszere. Mezőgazda K. Budapest, 2002.

Ihrig K.: Agrárgazdaságtan. (Gergely, Budapest, 1941.)

Oros I.: A birtokszerkezet Magyarországon. Statisztikai Szemle, 2002. 7. sz. (in: Gazdaság Tallózó, 2002. július, 51-72. l.)

Popp J.: Az USA agrárpolitikájának alakulása napjainkig. AKII, Budapest, 2002. 1-166. l.

Szűcs J.: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető K. Budapest, 1983.

Tanka E.: Magyar földjogi rendezés a Luxemburgi Megállapodás után. (Valóság, 2002. 4. sz. 1-38. l.)

Tanka E.: Magyar birtokpolitika az Európai Egyesült Államokban. Kairosz,         Budapest, 2003.

Vissza az oldal tetejére