Vissza a főoldalra * vissza az "ezek után" előlaphoz
-----Original Message-----
From: Bereczky Zoltán
Sent: Saturday, December 11, 2004 9:21 PM
Subject: G Advent III.
2004. Advent III. vasárnap, december 12.
A reménység
Zsid. 7.17."Mert ez a bizonyságtétel: Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.
18. Mert az előbbi parancsolat eltöröltetik, mivelhogy erőtelen és haszontalan, *
19. Minthogy a törvény semmiben sem szerzett tökéletességet; de beáll a jobb reménység, a mely által közeledünk az Istenhez.
21. ?Megesküdött az Úr, és nem bánja meg, te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint."
Valamikor a Néprajzi Múzeumban dolgoztam. Csodálatos érzés volt, ahogy a Könyves Kálmán körúti épületben a folyosókon keringtem, ott, ahol látogató soha sem járhatott. Az egyik fordulóban, ahol napjában nagyon sokszor el kellett mennem, egy festett székely kapu állt. Gyönyörű volt minden egyes részlete. Úgy helyezték el, hogy át lehetett lépni rajta és be lehetett menni egy raktárba, ahol évtizedek óta változatlanul porosodtak a régi tárgyak, amelyeket főleg az első világháború előtt gyűjtöttek össze. Ahogyan átléptem a kapun, minden egyes alkalommal azt éreztem, hogy egy másik világba érkezem. A folyosón még e világ minden törvénye érvényesült, de a kapun túl egy másik világ volt.
A mindennapi világban az épület minden egyes részén az akkori törvények érvényesültek. Könyörtelenül. Megkerülhetetlenül, de amikor beléptem a raktárba, minden megváltozott. A kinti tényleges világból már rég kizárták Istent, a Bibliát, a szépet, a színt, bent pedig ott volt Istennek szeretete, kegyelme, Szentlelke, szent Fia, s Mária megfestve, kifaragva, hímezve minden egyes múzeumi darabon, amit csak őriztünk. Minden nap kicsomagoltunk egy-egy ládát. Megtisztítottuk a tárgyakat. Bajuszos miskakancsót, bokályt vagy rokkát, esetleg egy mángorlót, s csodáltuk a színeket, rajzokat, díszítéseket. Kint, a világban, minden szürke és reménytelen volt. Bent, a dobozok közt, a sötétben, ragyogtak a régi jelek, formák, tárgyak. Kint semmi esély nem volt arra, hogy bármi reményteljes történjen, bent pedig, a mindenkitől elzárt, évtizedek óta nem bolygatott tárgyak közt, ott ragyogott a remény. Akkor egy álomban éltem az életem a többi muzeológussal, néprajzossal egyetemben. A régmúlt idők reménységében álmodtuk az életünket.
Egy álom szerint éljük a nemzeti életünket legalább 85 év óta. S ez az álom az, hogy a magyar nemzet létezik, hogy erős, hogy kiválóbb, mint a környező népek, vagy hogy kiválasztottak vagyunk a Kárpát-medencében a kultúra és az igazság hordozására. A XX. század álma az volt, hogy igazsága lesz Magyarországnak. A szívünk mélyén mindig azt gondoltuk, mindig azt éreztük, hogy egyszer csak nekünk lesz igazunk, és nem másoknak. Öt évszázada arra készülünk, hogy egyszer csak legyőzhetjük ránk támadókat, de most egyszer csak azt kellett tapasztalnunk, hogy önmagunkat sem vagyunk képesek legyőzni. Szertefoszlott minden remény, hiú ábránd volt minden egyes délibábos kép, amit csak álmodtunk a nemzetről. Úgy tűnik, igaza van a Honfoglalás c. film főszereplőjének, aki azt mondta rólunk, hogy a magyarok Európa indiánjai és szükségszerű, hogy eltűnjenek a föld színéről. Kár értük?
Ebben az európai tombolásban, kék zászlós, csillogó lobogásban, az embernek az a gondolata, hogy a magyarságunk végleg beköltözött a múzeumba, a raktárak mélyére, még vagy 500 év porosodásra. Elő lehet tehát venni a leltárkönyveket, katalógus cédulákat, raktári jegyzékkönyveket, tárgykartonokat, s mindent, ami a leltározáshoz szükséges. Beleleltározhatjuk a könyvekbe a könnyeinket, magyar gondolatainkat, a hiú reményünket, behajthatjuk a lapok közé a régi képeket, a gondolatokat a magyarságról, s magyarságunkról. Elhalkult a Himnusz is, megtépáztatott a zászló, beleszürkült, belefeketedett az emberek tekintete a világba. Úgy, hogy közben sokan észre sem veszik, mi is történt. Ahogy régen, a Könyves Kálmán körúton, a hatalmas fogalomban senki sem gondolta, hogy az épület mélyén mennyire más világ van, mint kint. Ma sokan így érezzük, hogy belénk költözött a megváltoztathatatlan, s belénk költözött a változtathatatlan reménytelenség.
Ilyen lehetett a helyzet kétezer évvel ezelőtt is, amikor rövid ideig felragyogott Istennek szeretete Krisztus emberségében, és azután hihetetlen erővel csapott le rá a megsemmisülés, de mégis maradt utána valami nagyon kicsi, alig érzékelhető, szinte csak a tanítványi kör számára rejtetten meglévő, s mégis viharosan kiáradó hit, hogy ez nem lehet így. S beléjük gyökeresedett az a hit, hogy nem lehet érvényes az EMBER TÖRVÉNYE. A keresztények szívében benne volt a reménység, hiszen érezték, átélték, imádságaikban megélték, saját személyükben valósággá vált Isten szeretete. Jézus azt mondta nekik, hogy arról ismerjétek meg egymást, hogy egymást szeressétek? S ez a hit, hogy nem lehet az, hogy Isten, az Atya elhagyott bennünket, s ez a szeretet, amelyet az Atya Krisztusban megcselekedett, s a Szentlélek szüntelen kiáradása, amelyben élni lehet a mindennapi életünket, tehát a hit és a szeretet megerősítette a szívükben a reményt.
Minthogy a törvény semmiben sem szerzett tökéletességet; de beáll a jobb reménység, amely által közeledünk az Istenhez. Ma tehát azt kell látnunk, hogy a fejünkre hozott törvények, paragrafusok, a különböző komoly, európai szintű szabályozások nem hozták meg a tökéletességet. Ennek ellenére megjelenik egy jobb reménység a szívünkben, amelyet a Szentlélek ereje táplál bennünk, hogy elővegyük a múzeumból a lesajnált, rég leírt, csak raktározásra, sőt, feledésre szánt magyar kereszténységünket, régi bizakodásunkat, hitünket, hogy képesek legyünk újra elindulni az úton s a romokból egy rendes, életképes, önmagát ismerő közösséget felépíteni. De ez csak egyedül akkor lesz lehetséges, ha a reménység által Isten felé közeledünk, ha engedjük, hogy ő formáljon bennünket újjá Krisztusban, a Szentlélek által.
Aztán egyszer csak jött a hír, hogy a múzeumi raktárakból ki kell vinni a tárgyakat Szentendrére, a Skanzenba. Ahol ma is láthatók eredeti szépségükben, s róluk másolják a formákat, színeket, Istennek üzeneteit az ifjú kézművesek, s közben énekelnek olyan énekeket, amelyek régen csak kottán voltak meg. S közben a fiatalok derűvel, jókedvvel, Istennek áldásával táncolnak rég elfeledett táncokat. A reménytelenségben ki gondolta volna, hogy egyszer beáll a jobb reménység? Éppen a legnagyobb veszteségek idején.