Vissza a főoldalra * vissza meghívóhoz * vissza vázlatok előlaphoz
Kahler Frigyes
A címben jelzett témáról csak úgy szólhatunk, ha röviden felidézzük a magyar alkotmánytörténet csodálatos ívét, amely egy ezredévnél hosszabb időt fog át. Egyedülállónak is mondhatnánk ezt a történetet, hiszen még azelőtt kezdődött, hogy a magyarság hazát foglalt volna a Kárpát-medencében. Állami berendezkedésünk normái valójában már a törzsi-, törzsszövetségi időben - Morgan kifejezésével a katonai demokrácia idején kezdtek formálódni. Ez az archaikus rendszer vezetett később a keresztény államiságba, a vérségi szervezetből az államszervezetbe. A törzsi-nemzetségi - más szóval a vérségi - igazgatás helyébe lépő katonai-politikai adminisztráció csak úgy maradhatott fenn a vérségi kötelékek feloldódása után, hogy működési rendje az előlépő hatalmi tényezők által is elfogadott lett. Elmondhatjuk tehát, hogy e 830-as években megszülető törzsszövetség, amelyben "sok fő alatti létből" az "egy fő alatti létre" tértek a magyarok (Kristó Gyula) egyben megvetette alkotmányos rendünk alapjait is. Ez a rend olyan erősnek bizonyult, hogy segítségével végbement a honfoglalás és megszületett az a kárpát-medencei berendezkedés, amely elég nyitott volt ahhoz a modernizációhoz, hogy a nyugathoz képest számított, a társadalomfejlődésben "fél évezredes időbeli elkésettség" állapotát is fel tudta számolni.
Amikor a magyarság fennmaradását, vagy elpusztulását (feloldódását) jelentette, valójában Géza fejedelem, majd a művét folytató Szent István számos kül- és belpolitikai döntése, már meg voltak azok az alapok, amelyre fel lehetett építeni a felzárkózás és az európai integrálódás művét. Ezzel az élet-halál kérdésre az élet adott feleletet és a magyarságnak életet.
Győrffy György óta tudjuk, hogy Szent István műve - a kereszténység felvétele és a keresztény magyar állam megteremtése - azért lehetett történelmi léptékkel mérve is tartós - sőt napjainkig ható -, mert a Szent István előtti viszonyok magukban hordozták azokat a lehetőségeket, amelyekre Szent István építkezhetett. Mindez súlyos küzdelmek árán - nem egyszer keserű testvérharcban - jött létre, s István halála után rövid időre úgy tűnt, a mű szertefoszlik. Mégis minden másként történt.
A Szentkorona-eszme korai kialakulása volt talán a legfontosabb principium, amely Szent István művét fenntartotta. A királyi jogok és a korona azonosítása, a király személyének relatív elválasztása a főhatalomtól olyan előnyökkel járt, amely a trónviszályok közepette is biztosítani tudta az állami főhatalmat. A patrimoniális monarchia (von Haller) - amelyben a fejedelmi hatalom "magánjogi természetű", mert az állam földje feletti tulajdonon alapszik - felbomlása után a rendiség és a rendek ugyancsak a Szentkorona-elmélet segítségével stabilizálták az államhatalmat (Hajnik Imre, Eckhart Ferenc). A törvényesen megkoronázott király (és a rendek) együttesen gyakorolták a főhatalmat és hozták a törvényeket.
A rendiség korszakának történeti szerepe a XIX. század első felében járt. A magyar polgárosodás alapjait létrehozó 1848. évi áprilisi törvények immáron a nemzet alkotmányos sáncaiba emelték - a Szentkorona-tan modern értelmezésével - az eddig azon kívül rekedt polgárokat is. A törvény előtti egyenlőség, a közteher-viselés lebontotta a feudális jogi intézmények maradványait és a polgári szabadságjogok tág teret nyitottak az egyén kiteljesedésének. "A Szentkorona, a király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az alkotmányos közhatalomnak" fontos szerepe volt a dualizmus idején működő liberális jogállamban is.
A XVIII. század II. felétől - amikor "a felvilágosodás eszmekörétől indíttatva" sorra jelentek meg Európában a kartális alkotmányok, Magyarország nem vette át ezt az alkotmányozási módot. A magyar liberális jogállam megmaradt mind az állami berendezkedés, mind pedig az alapvető jogok és szabadságok kérdésében a "sarkalatos törvények" útján történő szabályozás mellett. Ezt a hagyományt kísérelte meg összeroppantani az 1919-es szovjet típusú diktatúra, amikoris a "tanácskormány" XXVI. "alaptörvénypótló rendelkezése", majd az 1919. június 23-án keletkezett "a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság Alkotmánya" című "végleges Alkotmány". A hivatkozott jogalkotási produktumnak persze semmi köze az Alkotmányhoz. A hatalom koncentrációjára épült 7 fejezetre és 89 §-ra tagozódó, az állam internacionalista karakterét hangsúlyozó, a diktatúrát és a "forradalmi terrort" szentesítő "alaptörvény" csak rosszemlékű epizódja a magyar történelemnek. A diktatúra bukása után - a két világháború közötti időszakban - a trianoni határok között létező konzervatív, király nélküli királyság - önmagát átmeneti formának szánva - a kormányzóság hagyományos, alkotmányos intézményének felújításával elvileg a Szentkorona által kijelölt mederben folytatta az állami életet. Sajnálatos, hogy e korszakra árnyékot vetettek a nemzeti szocialista német birodalom nyomása alatt született s a magyar alkotmányossággal össze nem egyeztethető un. zsidótörvények. A II. világháború tragikus és véres végnapjaiban felbukkanó nemzeti szocialista diktatúra hiányzó legitimitásának elleplezésére vette igénybe a magyar alkotmányjog egyes rendelkezéseit (1937. 19. tc.), az országtanács összehívását, sőt a Szentkorona jelenlétét is. Az un. hungarista állam zavaros elmeszüleménye azonban távol állt a magyar alkotmányos rendtől.
A II. világháborút követő kísérlet a demokratikus magyar állam újjászervezésére a "veszélyeztetett demokrácia" (M. Kiss Sándor) reménytelen próbálkozás volt. Magyarország a szovjet megszállást követően nem rendelkezett szuverenitással, jogilag is megszállt ország volt, ahol a főhatalmat a megszálló Szovjetunió gyakorolta. Ilyen körülmények között az 1944. december 24-én összeült (és nem választott) egykamarás "Ideiglenes Nemzetgyűlés" legitimitását a szövetséges nagyhatalmak elismerése adta. A Nemzetgyűlés - amely önmagát ideiglenesnek tekintette, az 1945. november 4-i választásokig létezett, aholis a kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, s a megszálló hatalom által támogatott kommunista párt 17 %-os kisebbségben maradt. A megválasztott Nemzetgyűlés legfontosabb teendőjének az államforma kérdésének eldöntését tekintette. Ebben az időszakban ez a nagy horderejű alkotmányjogi kérdés politikai kérdéssé törpült, s elsősorban a hatalomra törő kommunista párt propaganda eszköze lett. Így a nemzet életének e fontos kérdése valójában előkészítetlenül - tudományos vizsgálatok elvégzése nélkül és népszavazás mellőzésével - a Nemzetgyűlés szavazataival dőlt el. Az 1946. február 1. napján életbe lépett 1946: I. törvénycikk kikiáltotta a köztársaságot. A köztársaság kikiáltásáról szóló törvényt a koalíció 3 legnagyobb pártjának jogászai szerkesztették meg, annak alapos vitájára, a törvény kiérlelésére a hatalmi tényezők nem adtak időt.
Az alkotmányjogi és politikai szempontból egyaránt alapvető változásokat eredményező államforma változás a sajtóban és a népgyűléseken súlyos torzításokkal és vulgarizált módon jelent meg. E szerint a király azonos mindazzal, ami a vesztett háborút előidézte, azonos a társadalmi elmaradottsággal, a szegénységgel, a nép jogtalanságával, sőt a fasizmussal; a köztársaság jelenti az újjáépítést, a növekvő életszínvonalat, a nép jogainak helyreállítását, a demokráciát és a jólétet. Bármelyik állítás vitatása "reakciós", államellenes tevékenység, amely ellen a politikai rendőrség - ideértve a szovjet politikai rendőrséget is - a büntetőhatalom eszközével lépett fel.
Nincs e helyen mód az 1946: I. tc. részleteibe bocsátkozni, de arra rá kell mutatni, hogy a köztársasági államforma 4 esztendőt sem ért meg, amikor a kizárólagos hatalomra törő kommunista párt - a szovjet világbirodalom érdekében és támogatásával - félresöpörte, megteremtve a kommunista diktatúrát jelentő népköztársaságot. Az 1949. május 15-i országgyűlési választások a többpárt-rendszer felszámolását jelentették. A kizárólagos politikai hatalom birtokában kormányzó kommunista párt (ekkor Magyar Dolgozók Pártja néven) 1949. augusztus 20-án életbe léptette az 1949. évi XX. törvényt, amelyet Magyarország alkotmányának nevezett, s ami felszámolta a többpárti demokrácia maradványait és a köztársaságot. Ez a törvény valójában az 1936. évi szovjet - un. sztálini alkotmány - (helyenként hibás fordítása) teljes mértékben szakít mindazzal, ami a magyar alkotmányjogban és államberendezkedésben hagyomány volt. Szakítást jelentett ez a törvény azokkal az alapértékekkel is, amelyet ebben az időben a polgári államok képviseltek, így az államhatalmi ágak elválasztásával és egyensúlyával, a bírói függetlenséggel és az emberi jogok érvényesülésével. A szovjet modellben a monolit hatalom elve, az országgyűlés súlyának nullifikálása valójában egy olyan ellenőrizhetetlen hatalom kereteit adják, ahol a nyilvánosan kihirdetett normarendszer felett egy titkos (vagy csak szűk körben ismert) utasításrendszer, egyfajta pszeudo jog gyakran felülírta a hivatalos jogforrásokat is. Az így kiépülő diktatúra, amelyben a pártakarat végrehajtója és a társadalom féken tartója, a hatalmas besúgói hálózattal kibővített politikai rendőrség, valamint a hatalom kezében lévő sajtó a hatalmat az erőszak és a megtévesztés segítségével gyakorolta.
Mindez történelmileg igen rövid ideig tartott.
Az 1956-os forradalom napjait megelőző hónapok politikai erjedése igazolta, hogy a magyar társadalom nem fogadja el a diktatúra béklyóit, és olyan demokratikus, az emberi szabadságjogokat biztosító rendben kíván élni, ahol a félelem nélküli élet és az anyagi boldogulás egyaránt lehetséges.
Az MDP szorításából kitörni akaró egyetemi ifjúság Szegeden létrehozta a MEFESZ szervezetés, az első olyan ifjúsági szervezetet, amely nem az MDP (vagy az MDP ifjúsági szervezete a DISZ) gyámsága alatt működik. Ezzel az egyetemi ifjúság túllépett reform kommunista pártellenzék elképzelésein és követelésein (Petőfi-kör), amely meg akart maradni a kommunista rendszer keretei között, s csupán a doktriner kommunista ideológiát és annak gyakorlatát kívánta megváltoztatni. Az október 23-án kirobbant tüntetés résztvevői a Parlament előtt az általuk a hatalomba visszaállítani követelt Nagy Imrétől sem fogadták el a kommunista "elvtársak" megszólítást, jelezve, hogy olyan erőt képviselnek, amely kimondva ― kimondatlanul nem a kommunista rendszer keretei között kívánta céljait megvalósítani.
A forradalom rövid időszaka nem lehetett elégséges - s alkalmas sem - arra, hogy elméleti alkotmányozási kérdésekkel foglalkozzon.
A forradalom után Nagy Imre snagovi fogságában írt "naplójában" tett említést arról, hogy Rákosi és rendszere "bonapartista" elhajlása miatt nem a proletáriátus hatalmát képviselte. Nagy Imre ezért úgy vélte, vissza kell térni az 1949. előtti koalíciós alapokhoz és a "szektás" hibák kiküszöbölésével kell a szocializmust felépíteni.
Nagy Imre tehát az 1946-os alapokra kívánt visszatérni. Arra nézve, hogy mit gondolt a forradalmi Magyarország többsége, most folynak a kutatások. Ennek során áttekintjük, hogy a forradalom napjaiban melyek voltak a forradalom helyi önkormányzati szervétől megfogalmazott követelések és határozatok. Összevetve ezeket a forrásokat kétségtelen, hogy a nemzeti függetlenség követelése mindenütt hangsúlyos. Emellett megjelent a többpárti szabad választások igénye, az ugyancsak több párt rendszeren alapuló helyi közigazgatás megszervezése.
Országszerte - napok alatt - megtörtént a helyi közigazgatás átalakítása, a tanácsi típusú szervek helyett a legkisebb községben is valódi önkormányzatot választottak. Mindenütt felléptek a kényszerszövetkezetesítés - a kolhoz típusú termelőszövetkezetek - megszüntethetősége a paraszti földmagántulajdon elismerése mellett. Egyes nemzeti forradalmi tanácsok megválasztásukkal egyidőben határozatban deklarálták a szovjet típusú közigazgatás megszűnését. Az új forradalmi szervek "átveszik a járási, illetőleg városi tanács és végrehajtó bizottságok jogkörét…, a volt funkcionáriusok beosztásáról, vagy felmentéséről a forradalmi tanácsok, illetőleg nemzeti bizottságok intézkednek". Több helyen intézkednek egyes országgyűlési képviselők visszahívásáról. A kommunista diktatúra által szétvert és megszüntetett demokratikus pártok aktivistái megkezdik a pártok újjáélesztését a szabad választások előkészítése érdekében.
Számos fontos kérdésben természetesen nem volt idő és lehetőség állást foglalni, mégis mindaz, ami a forradalom napjaiban történt, felfoghatók egyfajta alkotmányozási folyamatként, amelyben a nemzet egységes volt az 1949. évi XX. törvény és az ehhez kapcsolódó állami berendezkedés és a szabadságjogokat eltipró rendelkezések tagadásán túl egy demokratikus hatalmi berendezkedés létrehozásában és a szabadságjogok maradéktalan érvényesítésében. Az ország szuverenitását kifejező új országgyűlés létrehozására irányuló előkészületek ugyancsak ebbe az irányba mutatnak.
Megfogalmazódott számos helyen a független bíróságok iránti igény is. Mindez a hatalmi ágak újbóli szétválasztását és a bírói függetlenség visszaállítását vetítette elő.
A polgári szabadságjogok - s ez minden polgári alkotmányos állam létezésének előfeltétele - helyreállításának igénye a forradalom első percétől kezdve létező valóság. A szólás, sajtó, gyülekezés és egyesülés jogának korlátozás nélküli gyakorlata mellett számos forradalmi szervezet mellett határozatot hozott a vallás szabad gyakorlásától, ideértve a gúzsba kötött hittan beíratások felszabadítását is.
Összefoglalva "a szabadság 12 napját", megállapíthatjuk, hogy a forradalom fő iránya egy polgári demokratikus állam megteremtése volt Magyarországon, amelynek érdekében a forradalmi szervek mindannak tagadását hordozták, amelyet az 1949. évi kommunista alkotmány magában foglalt.
Azok a politikai kezdeményezések, amelyek hivatottak lehettek volna az ország új alkotmányos rendjének megteremtésére, nem bontakozhattak ki, ezért aligha tudunk választ adni arra a kérdésre, hogy részleteiben milyen alkotmányos berendezkedés alakulhatott volna ki Magyarországon. Azt azonban a jelen ismeretek birtokában is kijelenthetjük, hogy a magyar nemzet döntő többsége nem egy "javított" szocializmus, hanem egy teljes értékű demokrácia megvalósulásáért lépett - más alkotmányos lehetőség híján a "forradalom" útjára.
Az 1956-os forradalom a magyarság legújabbkori történetének kétségbeesett erőfeszítése volt. Kiszakadni a jaltai világrendből, ami az ázsiai despotizmus karjai közé lökte, s csatlakozni Európa szuverén államaihoz. A forradalom - amelyet napjainkban sokan kísérelnek meg kicsinyesen kisajátítani - kiállás volt az alkotmányhoz való jogunk és szabadságunk érdekében.