Vissza a főoldalra * vissza meghívóhoz * vissza vázlatok előlaphoz

Tóth Tibor - Az organikus állam metafizikai struktúrái - a hatalom megkeresztelése

Kiemelés:

… A katolikus szemléletben mindmáig domináns, hogy a magántulajdonhoz való jog nem korlátlan. E korlátozottság egyik szempontjára mutatunk rá, amikor abból indulunk ki, hogy tulajdonképpen nem a magántulajdon, hanem a tulajdonos: az ember helyzete a társadalomban és a gazdasági helyzetben jelenti az igazi problémát. A pénz (mint gazdasági eszköz) a hatalom megszervezéséhez, ám az erkölcsi alapokon nyugvó gazdasági rend a társadalom megalkotásához nyújt vezető szempontokat…

… A kapitalizmusban (mint gazdasági rendszerben a haszonszerzés) a többletérték elérése és ennek újabb haszon biztosításáért való befektetése a legfőbb elv. Marx egyik legnagyobb tévedése, hogy a munkáltató és munkás, a tőkés és alkalmazotti személyes jellegű viszonyokat az áruforgalomban, a gazdasági helyzetben gyökerező objektív szükségletek viszonyának tette meg…

… A kereszténység, a katholicitás a hatalom megkeresztelésének hivatását is önmagában hordozza, nem hozott magával e földre definitív gazdasági vagy politikai rendszert. Ugyanis alapvetően szabad embereket, erkölcsileg értékes személyeket akar nevelni. Ezért szüntelenül vállalta a harcot a diktatúrákkal, a tirannizmusokkal… ez emberi személyiség (foganásától létező szabadságának) védelmében. XII. Pius pápa, miként VI. Pál és II. János Pál egyaránt hangsúlyozták, hogy a hatalom megkeresztelésének célja: „visszaadni az emberek Istentől nyert méltóságát.” Az ember méltósága pedig abban lelhető fel, hogy természete szerint szabad és öncélúsággal bír. Amíg a globalizált kapitalizmus az emberi személyiség feláldozásával, eszközzé degradálásával akar bármilyen haladást is elérni, addig e kíméletlen „játéknak” csak elszenvedői lesznek, életük vergődés…

1.

A Szent Korona-tan elkötelezett hívei is gyakran felteszik a kérdést: amikor az Árpád-ház szent uralkodói „Krisztusba öltöztek”, az egyben az általuk irányítottak krisztianizációját is jelentette-e? Vagy maradtak oly’ pogánynak, mint voltak azelőtt,  s a keresztvíz csak az egyes emberek lelkére hatott-e tisztító és megszentelő erővel, kegyelemmel?

A kérdés feltevésében implicite megtalálható a válasz, de az újkorban: a laicizált és szekuralizált társadalomban már minden kétkedés nélkül felelhetünk rá. Szent uralkodókat alig-alig találunk (bár a belga Albert, vagy az utolsó magyar király: IV. Károly, akit hamarosan boldoggá avatnak rendhagyó kivétel)  - a történelmi nagyságok eszménye a mindenkori cézár, s nem a kereszthordozó Krisztus; az államirányítás és politika pedig több-kevesebb nyíltsággal és cinizmussal Macchiavelli tételeit ültette át a gyakorlatba. Az ún. demokratikus gyakorlat pedig egyszerűen a négy-ötéves ciklust rablási időszaknak tekinti, ragadozó vadként védi és érvényesíti érdekeit.

A kereszténységtől elszakadt politikai hatalom természetének analízisét Macchiavelli végezte el, tanításán okultak a modernitás politikusai. Majd jött a tőke-analizátor: Marx Károly - ő az egész társadalmi rend eredendő bűneként a tőke kizsákmányoló hatalmi pozíciójában látva, hadat üzent a kereszténységnek. A politikai elnyomás és a gazdasági kizsákmányolás között vergődő ember a földi paradicsomot már a(z állam), hatalom megszűnésében vélte látni.

Vajh, ezen utópisztikus anarchia állapota mindvégig államkép marad, a hatalom megkeresztelésének lehetősége megtalálható-e egyáltalán? A marxizmus által felvetett problémák keretei között maradva mondhatjuk: ezen izmus etikai lendítőereje a lázadás. Lázadás az emberi egyenlőtlenség és mindenféle kizsákmányolás ellen. Azért él benne nagy ressentiment a keresztény világ ellen, mert ebben ez lehetségessé vált, és erkölcsi alapot keres a lázadásához, hadat üzen azon Isten ellen, aki mindezt megengedte.

A szociális reformteóriák – in practico: fordulatok! – új világot ígérnek és valamilyen eddig nem volt földi paradicsom képét rajzolják híveik elé. Az új világ eljövetele bő évszázadokon át forradalmi lépésként prognosztizálódott, napjainkban a forradalmi lépés és a terrorizmus közé az egyenlőség jele tétetik. Pedig már Marx is az utópiák világába tévedt, amikor a proletariátus uralomra jutásától várta az új, igazságosabb és valóban szabad életforma megvalósulását. És ők azért lettek a jövő ígéreteivé, mert egyedül a proletariátus nincsen megfertőzve a kizsákmányolás eredeti bűnével, ők mentek a hatalom és elnyomás szellemétől – s ezért egy tisztább erkölcsöt, a meg nem hamisított igazságot képviselnék…

Ám az egész marxizmus – annak XX. századi derivátumával együtt: az ún. frankfurti iskolával – csak gazdasági (és materiális) síkon mozgó magyarázatot tartalmaz az emberi társadalomról. Az embert csak a gazdaság alanyának tekinti, megoldásaiban sem képes e felette szolíd önmagát meghaladnia. Kizárólag kvantifikálható megismerés-hordozónak tekinti az embert – az ily antropológia analízise számára az egyedül hiteles s nem vet számot a teljes ember mivoltával: a személlyel. Noha már XI. Pius pápa a Divini Redemptoris enciklikájában figyelmeztet e torzított emberkép álságára, mondván: abban „valami hamis megváltás eszméje szunnyad”.

A hatalomról vallott macchiavellista-hobbesianus pogány felfogást és a marxizmusok hamis megváltás-eszméjét szembe kellett állítaniuk a keresztény megváltás eszméjével.

Pozitíve ugyanez, immár kérdés formájában: „megkeresztelheti-e” az Egyház a hatalmat és eljuthatunk-e a földi paradicsomhoz? Mit tárhat fel magának az emberi természet analízise és mit mutatnak a keresztény-katolikus társadalomfilozófia mérlegén azok a társadalmi vagy politikai reformtervek, amelyek az emberek szolgaságból való (fel)szabadulását ígérik?

Ezek – bevalljuk vagy nem! – teológiai kérdések is egyúttal, mert már Rousseau is implicite tételezett paradicsomi állapotokat, amikor az emberi természetet is eleve jónak minősítette.

Milyen volt az ember paradicsomi állapota társadalmi vonatkozásaiban? Uralkodott-e – pontosabban szólva – uralkodott volna-e egyik ember a másikon – veti fel Aquinói Szent Tamás a kérdést.[i] S válaszol is az emberi természet és rendeltetés tüzetes vizsgálatával. Szempontjait, megoldásait a mai nyelvre transzformálva kibontakozik előttünk a keresztény szociális reform azon változata, amelyet a kinyilatkoztatás fényénél kutató filozófia, a „philosophia perennis” ma is mint megoldást és megoldandó feladatot ajánl.

2.

Aquinói Szent Tamásnak a felvetett kérdésre adott válaszában szem előtt kell tartanunk azt, ami alapját és hátterét képezi a későbbieknek: ti. még a paradicsomi állapotban sem létezett teljes egyenlőség az emberek között. Külső: fizikai, biológiai adottságoknál fogva sem lehetséges ez, de társadalmi funkcióikban sincs meg és nem is lehet teljes egyenlőség ember és ember között.[ii] Az ember társas lény, közösségben élve nem lehet meg vezető, elöljáró nélkül. Ám ezen természet adta különbségek lényegesen mások, mint azok, amelyek különböző privilégiumok, a politikai és gazdasági állapot egyoldalú, esetenként az igazságosság rovására történő kihasználásából származ(hat)nak. Az emberek között meglévő funkcionális különbségek jelzik és biztosítják a társadalmi élet dinamizmusát. Az egész teremtett világot átjárja az Alkotójától eredő indítás és ez az értelmes természet: az ember világában is jelen van. Erre utal Szent Tamás, mikor az engedelmesség erényének teologikumát megindokolva kifejti:[iii] az ember nem mechanikus, hanem hierarchikus lény – Ezt különösképpen hangsúlyoznunk kell, amikor a különféle „zöld filozófiák” egyszerűen valamilyen tápláléklánc részeként értelmezik a posztmodernitás által is csak homo consummatusnak nevezett lényt. Hiszen lényegében adott és alapvető különbségekkel jelenik meg a társadalomban. Ezek a különbségek az alá- és fölérendeltségben jelentkezve arra utalják, hogy értse meg a természet Alkotójának kreativitását, s álljon be az értékek elérését biztosító célok rendjébe.

A társadalmi különbségek és az a természet adta helyzet, hogy az egyik ember a másiknak parancsol, hatalommal bír fölötte, még nem az igazságtalan elnyomás és kizsákmányolás következménye – sokkal inkább az ember társadalmi funkcióiból következik. Mindez abban sűríthető, hogy az ember nemcsak egyén, hanem személy (persona). Mondhatjuk: magának a személynek a fogalmát is a teológia hozta. Jézus emberi és isteni természete körüli filozófiai-teológiai csatározások folyamán (III-V. század); s a személyiség szembeállítását a puszta individuummal legalaposabban az újskolasztika fejtette ki.

A személyiség fogalma mindenekelőtt tagadását jelenti bármiféle monizmusnak. A személy nem atomja valamely egyszerű valóságnak, legyen az akár anyagi, akár szellemi; hanem benne válik öntudatra egy másik világ. Dualizmust állít: nem része a természetnek, a körülötte hullámzó természetnek (nevezzük akár azt hyperphysicanak), hanem szembefordul vele. Önmagába mélyed és környezetével szemben ellentétet állít, a történések fölé emelkedve képes szemlélni az idő és az örökkévalóság kettősségét.

A személyiség érték mindazzal szemben, ami az ő használatára rendeltetett, s egyúttal feltételezi az emberi mivoltot felülmúló értékek létezését. Nemcsak része, összetevője egy nagyobb egységnek, hanem az egészben is külön szereppel, hivatással rendelkezik. Képes magát odaadni (valamire), mert hivatása és önrendelkezése van. A szabadsághoz nemcsak joga van, hanem az a hivatása – gyakorta súlyos kötelezettsége – hogy szabad legyen. Az emberek nem ritkán azt öntik jogi formába, hogy szolgák legyenek s azért válnak rabokká, mert a szabadság nehéz, a szolgaság viszont könnyűnek ígérkezik. A személy tehát az anyag és szellem, érték és tehetetlenség, idő és örökkévalóság, kényszer és szabadság pólusai között állandó dualitásban, feszültségben él, amivel szemben mindenfajta monizmus az embert rabszolgaságba dönti. Csak a rabszolgatartók, az arra készülők hangoztatják és hangsúlyozzák: nincs alternatíva.

Az emberi személyiség ily fogalma áll Szent Tamás előtt, amikor arról ír (és mint a paradicsomi állapotra vonatkozólag érvényes igazságot szögezi le), hogy akkor sem volt lehetséges – s ezért a jövőre vonatkozóan is anarchisztikus utópia marad mindenkor! – oly társadalom, amelyben nincs hierarchia, nincs különbség vezetők és vezetettek, parancsolók és alárendeltek között.

A keresztény felfogás azonban az embernek nemcsak természetét állítja, hanem a személyiség erkölcsi kiválóságát és öncélúságát is elismeri. Ezért alapja és értelme a hatalomnak a közjó szolgálata. Anélkül, hogy valaki a közjó érdekében másokat nem vezetne, nem volna lehetséges az emberi társadalom együttélése; de a természet Alkotója részéről sem mondható illőnek, hogy egyeseket tudásuk, erkölcsiségük által kiemeljen, csak akkor, ha ők ezt a kvalitásukat a többiek javára fordítják. A földi paradicsomban is az egyik ember a másiknak alávetett: „először is, mivel az ember a természeténél fogva társas lény. Éppen ezért az ártatlanság állapotában is közösségben éltek az emberek. Sokak számára azonban a közösségi élet vezető nélkül elképzelhetetlen, aki viszont mindig a közösség javát tartja szem előtt… továbbá nem lenne helyénvaló, hogy az egyik ember tudásban és igazságosságban kitűnjön a többiek közül, hacsak nem fordítja a többiek javára.”[iv]

 3.

Szent Tamás e cikkelyben foglalt alapvető meghatározása: „a szabad ember független (causa sui), a szolga pedig máshoz rendelt”; „a szabad ember független (qui sui causa est), a szolga pedig az, aki ahogy van (qui id quod est), a másé”[v] meglepő módon alkalmazható az ember gazdasági hatalomtól, monopóliumoktól függő, alárendelt helyzetére. Már a Quadregismo Annotól (1931) kezdődően  a Sollicitudo rei socialis (1987) s a Centesimus Annus enciklikáig (1991) záródón az egyház erős vonásokkal utal a tőke tirannizmusára, amit különösen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap transzfer hitelpolitikáján keresztül gyakorol a Milton Friedmann nevéhez köthető neoliberális gazdaságszemlélet: nemcsak az egyeseket, hanem magát az államot is rabságába hajtva. A vagyon, a pénz birtoklása e kurzus bázisa. Amint Szent Tamás tanítja: a pénz biztosítja az emberi boldogság egyik kellékét, az önmagának való elégségességet – s ezért igaz, amit a Szentírás mond: a pénznek mindenki engedelmeskedik.[vi]

Azok a gazdasági analízisek, amelyek Marx fejtegetéseinek nagy részét alkotják napjainkra anakronisztikussá váltak. A Quadregismo Anno megállapítása szerint: „a magántulajdonnak is megüzent háború elcsitul, annyira enyhül, hogy már nem is a termelőeszközök birtoklását (mint magántulajdont) támadja, hanem inkább azt a társadalmi hatalmaskodást, amelyet a magántulajdonos jogtalanul igényel és birtokol.”

Már a Rerum Novarum (1891) hangsúlyozza: a szociális reform tárgyalásánál a magántulajdon sértetlen fenntartását kell alapul venni. Ti. az anyagi függetlenség jelenti a szabadság egyik biztosítékát. A kommunizmus ezzel szemben azt hozta fel, hogy a kapitalista gazdasági viszonyok közepette, amit napjainkban piacgazdasági komfortnak neveznek, nagy tömegeknek bizonytalanná vált az egzisztenciális függetlensége.

A proletársors fogalma ezt a kiszolgáltatottságot jelentette egykoron, ma ők a rendszerváltozásnak nevezett rekapitalizáció egyértelmű vesztesei…

A katolikus szemléletben mindmáig domináns, hogy a magántulajdonhoz való jog nem korlátlan. E korlátozottság egyik szempontjára mutatunk rá, amikor abból indulunk ki, hogy tulajdonképpen nem a magántulajdon, hanem a tulajdonos: az ember helyzete a társadalomban és a gazdasági helyzetben jelenti az igazi problémát. A pénz (mint gazdasági eszköz) a hatalom megszervezéséhez, ám az erkölcsi alapokon nyugvó gazdasági rend a társadalom megalkotásához nyújt vezető szempontokat.

A kapitalizmusban (mint gazdasági rendszerben a haszonszerzés) a többletérték elérése és ennek újabb haszon biztosításáért való befektetése a legfőbb elv. Marx egyik legnagyobb tévedése, hogy a munkáltató és munkás, a tőkés és alkalmazotti személyes jellegű viszonyokat az áruforgalomban, a gazdasági helyzetben gyökerező objektív szükségletek viszonyának tette meg. Már pedig ezek a relációk önmagukban is személyekre utalnak. Az értéktöbbletről szóló tanítása, vagy az a tétel, hogy tőkeakkumuláció csak a tőkésnél képződhet s a munkás szükségszerűen elszegényedik, nem gazdasági törvényszerűség – Marx ily karakterű állításait elméletileg és gyakorlatilag egyaránt megcáfolták. Tapasztalati megfigyelés annyi igazságot megenged, hogy az a tőkés hatalmi helyzetéből ered. A hatalom birtokosainak – s ily esetben ki tagadná, hogy a nagytőke a hatalom birtokosainak sorába tartozik – a társadalomban elfoglalt funkcionális vezető szerepük által az embereket „ad bonum communae” és „ad utilitatem aliorum”, a közjó és a társadalom tagjainak javára kellene vezetni. Ezzel szemben a kapitalista szellemű, egyéni haszonra beállított neoliberális gazdasági rend jellemzésére érdemes Szent Tamás szavait idézni: „akkor uralkodik valaki a másik ember, mint szolga felett, amikor az illetőt (akin uralkodik) önmaga javára kihasználja.”[vii]

A liberális kapitalizmus mai rendszerében a tőkés egyoldalúan használhatta ki hatalmi helyzetét, mert a szabadság utcáját is egyirányúsították. A szabadverseny egyenlőtlen feltételek mellett indul(t) – mint az EU-hoz csatlakozók esetében nyilvánvalóan látható és érzékelhető az agráriumban -, a hatalmasabbnak behozhatatlan előnyöket biztosított, hiszen a feltételeket is ő(k) diktálhattá(k). Ilyetén oly rendszer jött létre, hogy az emberek előre eladni kényszerültek munkaerejüket a vállalkozó tőkének és a gazdasági hitelpolitika maga alá gyűri az államot is.

Ha pedig az értéktöbblet-elméletre alkalmazzuk az imént gondolatmenetünket, akkor azt mondhatjuk: nem kell mindjárt azt feltételeznünk, hogy a tőkés visszatart valamit az áru értékéből és nem fizeti meg teljesen a munkás teljesítményét – viszont igaz, hogy hatalmi pozíciójánál fogva önnön céljainak megfelelően tudja foglalkoztatni az egész embert és irányítani az egész, gyakorta felette összetett munkafolyamatot. Övé az egész, ami nincs meg a részletekben – s amit nem is lehet szétosztani az egyes munkavállalók közt.

Hogy a kapitalizmusban mennyire nem a holt gazdasági törvényszerűségek érvényesek, hanem az ember a maga akaratával változtathat rajtuk, arra legjobb bizonyíték napjainkban is virulens életképessége. Önmagán mindmáig képesnek bizonyult a különféle korrekciók elvégzésére s kénytelen-kelletlen, de korlátokat állított kinövéseinek és hatalmaskodásainak.

Hagyományos katolikus tan: a magántulajdon használati joga nem korlátlan – az függ a társadalmi helyzettől és a közvetlen körülményektől. Azonban a magántulajdon erkölcsi szempontjai nemcsak a feleslegek hovafordításának és a szociális igazságosság által kívánt körülmények szerinti felhasználás szerint vizsgálható. A vagyon nyújtotta hatalmi helyzet ki- és felhasználása a törvényi igazságosság mérlegére tartozik. Ma már nem is annyira a feleslegek kérdését tartjuk fontosnak, hanem egyáltalán, az egy ember által birtokolható magántulajdon nagysága okoz problémát. S itt feltétlenül leszögezendő: a magántulajdon nem jelent és nem jelenthet jogosítványt hatalmi funkciók gyakorlására. Ha mégis abba helyzetbe kerül – legyünk jóhiszeműek: kikerülhetetlenül -, akkor nyilvánvaló: e hatalom gyakorlóját az erkölcsi törvények kötik.

Ha azon határokat keressük, amelyek a magántulajdon használatának különböző korlátait kijelölik, akkor abból indulhatunk ki, hogy a magántulajdonhoz való jog egyik legmélyebb filozófiai fundamentuma: az ember személy és tulajdonára is ráüti személyisége bélyegét. A magántulajdon egyéni, individuális használata is azon a területen belül fogadható el, amíg az ember személyiségének bélyegét hordozza. Amikor ezen túlnő s túllépi azt a határt, amelyen a személyiség hatósugara is ér és ahol a tulajdonos: a tőkés már csupán hatalmi funkciót gyakorol birtokánál, ott kezdődik a szociális kötelezettségek, a hatalmát korlátozó normák területe és a közjó szolgálatába való beállításának a parancsa. Ami nem lehet más, mint az ember, a személyiség java: ez lenne a gazdasági hatalom megkeresztelésének, a földi paradicsom megalapozása; amikor a gazdasági hatalom is az embernek szolgál, betölti rendeltetését „ad bonum communae… in utilitatem aliorum” – a köz javára és embertársainak hasznára.

4.

A középkori társadalom – az aufklärista rágalmakkal szemben – sokkal jobban biztosította az egyén védelmét a gazdasági elnyomás és kizsákmányolással szemben, mint azt felületes ismereteinkre támaszkodva gondolhatnók. Ezt a finom szociális szövetet a modern kapitalizmus a szabadság nevében szétrombolta. Felszabadította az egyént, de egyben magára hagyta – pőrén és csupaszon kell állnia az őt fojtogató gazdasági hatalommal szemben. A kommunizmus mindent államosított, majd ugyanazon aktorok (privatizáció címén) funkcionális hatalmukkal, kapcsolati tőkéjükkel visszaélvén, mindent széthordanak.

Ahogy az állam  mindenre kiterjeszkedő hatalma elnyelte az egyes ember erőforrásait, ugyanúgy a privatizáció mérhetetlen önzése is megfosztja az egyes embert állampolgári javaitól. Leviathán-arcok totalitárius elnyomását kell elszenvedniük a parlamentáris diktatúra maszkírozott mivoltában a felelősség súlyát elhajítóktól – minden csak formalitássá degradálódik…

Az állam – éjjeli őr mivoltában – képtelen előírni (holott erre joga van!) a magántulajdon használatának korlátait. A magyar történelem utolsó évezredében a Szent Korona-tan viszont biztosította a mindenkor potestas belső és külső rendjét. Hatalmi önkény törvényt sohasem létesíthetett. Erre csak a barna és vörös diktatúrák hajlottak.

XII. Pius pápa a Summi Pontificatus enciklikájában tanítja: „az államnak az a nemes előjoga és hivatása, hogy ellenőrizze, segítse és irányítsa a nemzeti életben az egyéni és magánkezdeményezést.” Ebből ugyanakkor nem következik, hogy mindent birtokba is vehet, hiszen akkor ugyanolyan, sőt sokkal veszélyesebb tulajdonossá válik, mint a régi birtokosok. Az államhatalom az egyéni szabadságjogok védelmében és bármely társadalmi átalakulás vesztesei miatt, ha kell, korlátokat állít a nagytőkének. Ugyanakkor semmi sem állna távolabb a keresztény felfogástól, mint hogy védelmezője legyen egy kollektivista vagy parlamentaristának álcázott totalitarizmusnak.

Joggal kérdezhető ugyanakkor az is, ha az ún. nomenklatúrák pszeudodemokráciái mindenek fölött rendelkeznek, mi marad meg az egyes embernek ahhoz, hogy önnön  életét biztonsággal legyen képes élni? Hol marad az a szabad tér, amelyben mozoghat és hol találhatók azok az eszközök, amelyekkel szabadon rendelkezhetik tevékenysége kifejtésében?

Súlyos veszélyeket hoz magával, a hatalom korlátlanságát, ha az irányító funkciókba erőfitogtató bürokraták kerülnek. De azzal sem lett még jobb a világ, ha a plutokrácia ajtón száműzött szellemei – mint lidérces kísértetek – a politikai hatalom ablakán visszatérnek. Mert ami „a gazdasági élet demokratizálását illeti, azt nem kevésbé fenyegeti a monopólium, vagyis a magántőke anonym összeharácsolt gazdasági despotizmusa, mint a szervezett tömegek túlsúlya, s azok készek arra, hogy hatalmukat az igazságosság és mások jogának sérelmére használják fel.”[viii]

Minden szocializálási vagy parttalan, önmagát emberjoginak nevező liberalizációval szemben korrektívumokat kell állítani, mert csak azzal biztosítható az egyes ember személyi mivoltának szabadsága. Az anyagi javakat lehet szocializálni, de az embert nem! Mert az ember – jóllehet – társas lény, mégsem tartozik a teljes lényege szerint a közösséghez, a társadalomhoz, nincsen mindenestől hozzárendelve.[ix]

Mikor a politikai hatalom gyakorlásában is léteznek korlátok, amelyek még a társadalom és az állam fölött is állanak, akkor ismét átlépünk az etikai szférába, ahol megkerülhetetlen szempont az emberi személyiség önértékének elismerése. Minden olyan felfogás, gazdasági vagy politikai hatalom, amely a társadalomról téves eszmét alkotva csak evilági és anyagi cél szolgálatába állítja az embert, végeredményben szabadságától fosztja meg és kizsákmányolja.

A szabadság, amit a globalizálódó piacgazdaság ígér, a monopoltőke szabadsága. Másfajta szabadságot alig tart fontosnak, mert az embert nem szuverén személyiségnek tekinti, hanem fogyasztónak, kissé szebben: ökonomikus lénynek.

Az egyeduralom elenyészése az unilaterális világban a legnagyobb utópia, mert aki egyszer belekóstolt a hatalomba, attól önként, a nyilvánvaló alkalmatlanság ellenére sem válik meg. Ahogyan a kommunizmusban a Nagy Inkvizítor öltött testet, az egypólusú világban pedig a kiválasztottság semmivel sem igazolt éthosza diktál, sátáni hitetéssel, ha kell, Isten szent nevével visszaélve.

Éppen a bolsevizmus grandiozo-brutális kísérletének történelmi tanúsága szolgáltat könnyel és vérrel megírt bizonyságot ahhoz, hogy az ember önmagától nem juthat el a paradicsomi szabadság állapotába, a hatalom represszív erőinek megszelídítéséhez. Még akkor sem, ha mindez a közösség nevében történik – hiszen mindig az egyesek uralkodnak. Vagy bekövetkezik az, amit Szent Tamás mond, hogy „mintegy az egész nép lesz a zsarnok.”[x] Az ember nem várhatja saját képességeitől a szabadulását, a hatalomtól való megváltását. Mély – s nemcsak teológiai – igazság fejeződik ki abban, hogy nem lehet a miénk az utolsó, felszabadító szó, akár a gazdasági, akár a politikai erők démonjaitól való felszabadulásunk titka alapjában véve csak meghajlás lehet valami nagyobb hatalom előtt. Az ember szabadságának titka mindig és mindenütt: legyen meg az Ő akarata.

5.

A gazdasági és politikai hatalom kizsákmányolásának odadobott ember tragikusan mutatja a bűnös és bűnhődő természet világának a képét. A diktáló, parancsoló hatalom alattiak sorsa rabszolgaság, s ezek szolgasága bűnhődés és kín, mert hiszen állandóan megrövidül valamiben, azon javakból és értékekből, amelyek őt illetnék, valamit mindig át kell engednie a hatalomgyakorló vagy hatalom-közeli ún. politikai osztálynak.

Milyen lehetett „akkor”, a paradicsomi szabadság állapotában az egyik ember hatalma a másikon? S erre Szent Tamás a következőképpen felel: „akkor uralkodik valaki a másik, mint szabad ember felett, amikor az illetőt a saját mint a közösség java felé irányítja”. S e gondolatsor végén Augustinust idézi: „ az igazakat nem a hatalom vágya ösztönzi arra, hogy uralkodjanak, hanem mert kötelességüknek érzik, hogy másokról gondoskodjanak.”[xi]

A boldog paradicsomi lét társadalmára az emberi természet analíziséből következtetett megállapítások a jelenre és jövőre vonatkozólag is érvényesek. Minden utópiától mentesen az tartható az emberileg boldog és rendezett társadalmi élet alapjának, ha a hatalom szabad emberekként irányítja az alattvalókat személyes javuk és a közjó felé, hiszen nem a hatalmaskodás mohó vágya, hanem az embereknek céljuk elérésében való segítése és gondoskodása motiválja tetteiben.

A legitim hatalom ismertetőjele: célkitűzése egybeesik az alattvalók céljával, őket szolgálja. Az oly gyakorta emlegetett közjó elnevezése félreérthető, mert ahhoz, hogy tudjuk, mi a „közjó”, nem mellőzhető az egyes ember java. Az egyéni jó szükségképpen implikáltatik a közjóban s a közjó sem lehet más, mint az egyén java „sub specie unitatis”. A részleges javak a közjónak sokszor adózói, de a bonum communae hivatása az is, hogy biztosítsa és előmozdítsa az egyéni javakat – a közösség képviselőjének segítenie kell az egyes embereket saját céljaik elérésében.

A közhatalomnak – ha szabad és független embereket akar boldogítani és irányítani, akkor – a közjóra kell vezetnie a rábízottakat. Vagyis az egyéni jó és a közjó között nincs és nem is lehet ellentét. Viszont a bitorló hatalom ismertetőjele, hogy megtagadja a közjó szolgálatát: „azáltal válik igazságtalanná valamely hatalmi struktúra, hogy megvetve a közösség javát az uralkodó magánérdekeit érvényesíti”.[xii] S ehhez még hozzátehetjük Szent Tamással „regimen tyranni est pessimum”, „a zsarnok uralma a legrosszabb”. Ennek jele az állandó félelem, a szabadságjogok hektikus értelmezése és korlátozása, lett légyen az akár a gazdaság, akár a kultúra-tudomány szférájában – mert az illegitim hatalom mindent önmagának sajátítva ki, a legkisebb önállóságban is veszélyt gyanít saját, jogtalan hatalmaskodásával szemben.

A kereszténység, a katholicitás a hatalom megkeresztelésének hivatását is önmagában hordozza, nem hozott magával e földre definitív gazdasági vagy politikai rendszert. Ugyanis alapvetően szabad embereket, erkölcsileg értékes személyeket akar nevelni. Ezért szüntelenül vállalta a harcot a diktatúrákkal, a tirannizmusokkal… ez emberi személyiség (foganásától létező szabadságának) védelmében. XII. Pius pápa, miként VI. Pál és II. János Pál egyaránt hangsúlyozták, hogy a hatalom megkeresztelésének célja: „visszaadni az emberek Istentől nyert méltóságát.”[xiii] Az ember méltósága pedig abban lelhető fel, hogy természete szerint szabad és öncélúsággal bír[xiv]. Amíg a globalizált kapitalizmus az emberi személyiség feláldozásával, eszközzé degradálásával akar bármilyen haladást is elérni, addig e kíméletlen „játéknak” csak elszenvedői lesznek, életük vergődés.

A szociális, egészségügyi, népjóléti reformok célja, hol a „proletárok megváltása”, hol pedig a (le)szakadt populációk fölzárkóztatása, „esélyegyenlőségének” megteremtése.

Valamennyi reformterv, teória e megváltást keresi, s amikor kínálja még „pántlikát” is tűz reá. Mi, amikor a paradicsomi állapot eszmei elgondolásából kiindulva tettünk kísérletet a megváltott emberi társadalom, a megkeresztelt hatalom természetjogi alapjainak és kereteinek felvázolására, akkor a valóban szabad, de nem liberálisan értelmezett, önmagukkal kezdeni képes emberek társadalmát vázoltuk fel anélkül, hogy az utópiák járhatatlan terrénumára kalauzoltuk volna a nemes értékeket kereső olvasóinkat. Mivel már az egyéni cél és államcél, a közjó és az egyéni jó meghatározása átvezet az etikai rendbe, a megváltás problémája egyenesen a teológiai dimenziót kínálja föl.

Ha valljuk azt, hogy az önmegváltás lehetetlen és éppen közösségi vonatkozásaiban a szekuláris hatalom az emberi szenvedések és tragédiák legfőbb forrása, akkor tudatosan léphetjük át az emberi bölcselkedés Rubiconját és várhatunk hihető feleletet azon problémákra, amelyek az emberi lét alapvető kérdéseire a megváltói tett valóságában fogalmazzák meg igaz válaszaikat.

Földi síkon – immanenter – aligha kapunk választ és a történelmi tapasztalástól is jóváhagyott megoldást arra, hogy kiküszöbölhető-e az ember sorsából a szolgai alávetettség és eljuthatunk-e a földi paradicsomhoz. Forradalmak vezetnek célhoz: előbb a gazdagok nyomják el a szegényeket, majd a szegények irtják ki őket s végül a tisztázatlan eredetű új vagyonok „gazdái”, a korrumpált bürokrácia szentesítésével kerülnek „helyzetbe”, hogy minden kezdődjék elölről… E folyamat ismétlődéséből pedig aligha jöhet létre béke, köznyugalom. Az állam ígéreteit sem garantálja semmi, ha ő veszi teljesen kezébe a társadalom életének irányítását, hogy nem lépi túl hatalmi „jogosítványainak” körét s így megfosztja polgárait természetes (connaturalis) szabadságuktól, ami pedig az emberi boldogság sine qua non-ja.

Az eredeti bűn következtében az emberi természet nemcsak a rendkívüli természetfölötti adományoktól megfosztottat, hanem megsebzett és rosszra hajló is. Az ember közösségi kapcsolatait is megsebezte az eredeti bűn s annak következményei leginkább a hatalom arcán ütköznek ki. A „dominandi cupiditas”: az uralmi vágy a vétkes hajlamok közül talán a legerősebb – az ember bukott természetének gyökeréből táplálkozva – jobban, mint bármelyik a többi rendetlen kívánságok közül, zavarja az emberi élet harmóniáját és megfosztja békességétől.

A teológusok tanítása szerint az első emberpár bűne az engedetlenség – lázadás Isten ellen. S azóta is sátáni vonásként vonul végig a történelmen a hatalom álladóan ismétlődő lázadása Isten ellen. Non serviam! – ami Isten felé lázadás és forradalom, az lefelé: az emberek irányában elnyomás, kizsákmányolás, kikényszerített szolgai állapot. Aquinói Szent Tamás szemléletében a hatalom rendeltetése: szolgáljon, támogassa-vezesse alárendeltjeit céljuk: az egyéni- és közjó elérésére.

A boldogító hatalom éthosza a legnagyobb önzetlenséget kívánja meg – és aszketizmust feltételez a földi kísértéseket legyőzendő. Immanes kategóriákat tekintve saját hatáskörén belül relatív öncélúsággal rendelkezik a hatalom. A végső célhoz való rendeltséget azonban nem tagadhatja meg… Legnagyobb bűne, ha önmagát teszi meg feltétlen, abszolút célnak – és nem ismeri el korlátait, nevezetesen: ő is csak szolgálatra rendeltetett.

Hatalommal visszaélni, annak túltengése bűn – az ember alávetettségét tragikus módon végigkíséri az egész történelemben a bűnhődés. Bűn és bűnhődés – „megbűnhődte már e nép…” – az emberi történelem kulcsa és magyarázata. Hiszen mindaz, ami vele – akarata ellenére – történik sorsában, helyzetében a büntetés jellegét viseli magán[xv]. Ez a szempont, az eredeti bűn következményeinek kivetítése (még inkább természetfeletti megoldásra váróan) mutatja az ember megváltásának szomjúságát.

A megváltás nemcsak egyéni, az egyes embert érintő, hanem szociális hatású tény is. Krisztus az embert nemcsak mint egyént, hanem mint a társadalom tagját, részét is megváltotta. Még pedig azért, hogy szándéka szerint a közösség ( communitas, societas) is eszköze legyen az egyéni tökéletesedésnek. Az emberi személyiség (personalitas) felemelése a természetfölötti (lét)rendbe jelenti azt a kezdetet, amikor is a közösség egészét átjárja a társadalmat irányító hatalom megkeresztelése. Az pedig a megváltás csúcsa. Ám nem feledhetjük: a megkeresztelkedés puszta ténye – éppen közösségi vonatkozásban – nem azonnal gyógyítja az emberi természet sebeit. Nem szüntet meg azonnal minden bűnös kívánságot, hatalmi vágyat. Talán nem is lenne helyénvaló, hogy minden erőfeszítés, komoly erkölcsi törekvés nélkül egyszerre maga a földi paradicsom valósulna meg. Ennek egészen abszurd következményei lennének: két társadalom alakulna ki immanenter s a puszta élet fenntartásához is csodák sorozatára lenne szükség. Vagy pedig magának a keresztségi kegyelem értéke jutna válságba, ha egy szertartás elvégzésével már bejuthatnánk abba a paradicsomba (mint Nagy Konstantin császár gondolta volt; ti. megkeresztelkedését az utolsó perceire halasztotta, hogy az – szentségi automatizmusként – minden hatalmi visszaélését eltörölje), ahol a hatalomnak nincs többé életét mérgező fullánkja; ahol nincs elnyomás, rabszolgaság – és ennek nyomán megszűnik minden életkeserítő gond.

Ha a kegyelem rendjébe lépünk, akkor mondhatjuk: a szentek világában, az erényes életek társadalmában nincs szükség a kizsákmányoló hatalom ellenében felállított korlátokra. E világunk azonban nem a szenteké – sokkal inkább a bűnös vagy rosszra hajló embereké… A fogyasztói szemlélet képviselői nem is veszik tekintetbe az ember erkölcsi felemelésének és megszentelésének szükségességét. Már pedig a gazdasági tevékenységnek, a politikának – mint általában az egész emberi életnek – nincs mechanikus szabályozottsága. Az embernek önnön erőfeszítésével, erkölcsi magatartásával kell beállítani minden tettét a célok rendjébe.

Valamennyi emberi cél összefügg egymással, ugyanakkor örök célra is tartatik. Az emberi természet sérültsége, elesett volta abban nyilvánul meg, hogy – képletesen – a célok megválasztásában a lefelé húzó erők gravitációja érvényesül. Életünk csak akkor tartható kívánatosan állandó szinten, ha valamely természetfeletti cél iniciatívájának engedelmeskedünk – immanens programjaink is csak ezáltal lesznek teljesek.

„Nincs hatalom, csak Istentől”[xvi] és ezért minden földi hatalomnak végső fokon Istennek kell szolgálnia. Ezt ismerte fel már Szent István az Intelmekben! Teszi ezt az emberi személyiség értékeinek kifejlesztésével, a közjó szolgálatával – s nem tagadhatja meg az Istentől való lényegi függést. A hatalom célakarás, minden eszköz egyetlen cél érdekében történő alárendelése. Vagyis értelme, célja nem lehet más, mint az ember és Isten – hiszen az immanens célok rendjében, miként az Angyali Doktor mondja[xvii], nincs nagyobb mint a szüntelenül döntő ember. Fölötte csak Isten áll. Az ember pedig nem valamely tömegnek az atomja vagy monasza, hanem személy, aki Isten képmása. A hatalomtól származó szenvedésben ütközik ki igazán fájón az ember bűnbeesésének tragédiája – ám felemelése egyúttal annak helyreállítását is jelenti, ami a legtökéletesebb a természetben.[xviii] S ha egybeesik az egyes ember személyi célja az államéval, a politikai hataloméval, akkor valósul meg az emberi közös élet: a társadalom harmóniája. S e megvalósultság tartalmazza egyben a hatalom megkeresztelésének természetjogi alapjait. Res sacra homini homo – „szent dolog az embernek az ember”, mondhatnók Senecával.

A végső cél akarása, az annak történő alárendeltség a hatalom megkeresztelése problémájának kulcsát is nyújtja. Az erre való attitüd a társadalmi harmónia megvalósulásának feltétele. Soha nem mutatta oly hatalmasnak magát az ember, mint a globalizációban, mégis soha nem volt oly keserű a lelke, mint napjainkban, amikor mindenütt hirdetheti és hirdeti: győzött. E győzelmet azonban a gigantikus hatalom bukásának alkonyi fénye vonja be. A tűzben és vérben vöröslő nap fénye alkonyatkor sötét árnyakat vet az emberi haladás illúzióira, ún. reformtörekvéseire. S annak világánál mindennél élesebb kontúrú lesz az evilági javaknak, gazdaságnak, hatalomnak eszköz jellege, illő természete.

Korkérdés és sorskérdés: tanul-é a történelem jeleiből, felismeri-e a társadalom az örök célt, feléje fordul-e vagy továbbra is önmagát képzeli valamely abszolút hatalom birtokosának? – Vagy pogánykodva önnön magát állítja bálványként, sztárként a médiumok segítségével – és zuhan, zuhan újabb tragédiák mélyeibe…

 Rászlai Tibor

Jegyzetek a következő „B” írás után

[i] ST I., qu.96, a. 4.

[ii] ST I., qu.96, a. 3.

[iii] ST II-IIae, qu.104., a.1.

[iv] ST I., qu.96, a. 4.

[v] De regimine principum l.1., c.1.

[vi] ST II-IIae, qu.118., a.7.

[vii] ST I-IIae, qu.118., a.7.

[viii] XII. Pius beszéde az ACLI tagjaihoz 1945.03.11-én

[ix] ST I-IIae, qu.21., a.4., ad.3.

[x] De regimine principum, l.I., c.1.

[xi] De civitate Dei, l. XIX., 14.

[xii] De regime principum, l.I.., c.3.

[xiii] XII. Pius 1942. évi üzenetében már benne foglaltatott

[xiv] ST I-II., qu.64., a.2. ad.3.

[xv] ST I-IIae, qu.164., a.2., ad.1.

[xvi] Rom 13,1

[xvii] ScG l.IV., c.54.

[xviii] ST I., qu.29., a.3.


Az organikus állameszme metafizikai alapjai - B)

dr. Tóth Tibor

            A Szent Korona-tan a középkorban született, mégsem mondható középkorba zártnak. Noha a kezdetek „egészen a királyok végzeményeiből meríttettek”[i], az uralkodók kiváltságaiból és az ország nagybíráinak ítéleteiből; nemcsak a római és egyházi jogból, hanem a hazai szokásjogból.

            A középkori szemlélet szerint a jog része az erkölcsi világrendnek, amit az állam nem változtathat meg, legfeljebb magyarázón kifejthet. Ugyanis a jogot Isten adta az emberiségnek s ezért szabályait az isteni és természeti jogból kell levezetni. A természetjogot, az igazságot azonban minden becsületes ember megtalálhatja a maga jogérzékében. Ezért a „probi viri” ama kor választott bírái. A szavahihető(bb) emberek nyilatkozata döntötte el, hogy mi a jog. Annak érvényéhez szükséges az: régi és jó legyen. A régi és jó jog pedig nem az írott törvényben, hanem a szokásjogban található fel. Miként a bíróságok is ítéleteikben a régi és jóváhagyott szokásokra hivatkoztak. Új tétel alkotásánál is igen kényes pont a konveniencia elve – ellenkező esetben az új szabály „nem jog, hanem jogtalanság”.[ii]

            A középkor gondolkodása organikus szemlélettől áthatott. Minden uralmat úgy fogtak fel, mint Isten uralmának kicsinyített képmását. Amint Isten a világot (a makrokozmoszt) öröktől fogva, mint egyeduralkodó kormányozza, amint az emberi testet (a mikrokozmoszt) a szellem vezeti és irányítja, úgy uralkodik a monarcha a corpus politicum felett is, amelynek ő a feje. Minden ország, minden királyság, de minden más közület is test, amelynek tagjai vannak. „Valamennyi ember, akik egy közülethez tartoznak, testnek tekintendők, és a közület egésze embernek.[iii] Az államélet alapja az organizmus erőinek összhangja s ez hozza létre az élet egységét. Amint a test részeinek arányosan kell nőniük, úgy van ez az államban is: az arányosság megszűnése politikai változásokat indukál. Minden időben fenn kell maradnia a közös őrködésnek afölött, hogy a törvény szerint mi szabad és mi tilos – az uralkodónak vagy a parlament erkölcsi érzékének kell e kérdéseket tökéletesen szabályozni, vagy megtenni azt, ami ennek a szabályozásnak utat mutat.[iv]

            A magyar birodalom testének feje az anyaország – s midőn a fej fáj, szükségképpen szenvednek a tagok (és viszont: jól érzik magukat a tagok, amikor a fej egészséges). Az anyaország hordta korona pedig az államegység jelképe.

            Minthogy az ország a Szent Koronáé, az ország lakói is a korona alattvalói, neki vannak alárendelve, neki fogadnak hűséget. Az ország birtokrészei csak Magyarország koronája alattvalóinak adományozhatók – érdemeik és szolgálataik szerint, nem pedig pénzért.[v] A Szent Korona alattvalója az ország minden nemzetiségű lakója, akár teljes jogú, akár nem. Werbőczy István fogalmazásában: „Én mindenkinek egyformán, személyi kedvezés nélkül tartozom igazságot szolgáltatni s nem tagadhatom meg, hogy az azt keresőknek megadjam, még ha zsidó vagy cigány is, csak az ország Szent Koronájának alattvalói közül legyen, aki keresi.”[vi]

            Ma, amikor a „természetjogi naivitáson” hans kelseni agresszivitással „teljesen értelmetlen állításnak” nevezik azt, hogy a totalitárius önkényuralmi rendszerekben nem lenne jogrend[vii], a zsarnoki állam „vonjon bár magához minden döntést, feltétel nélkül határozza meg az alárendelt szervek tevékenységét és … szüntessen meg normákat vagy változtasson az egyszer már rögzítetteken” – mondja Kelsen[viii] –, „attól még ez az állapot jogállapot marad.”

            A kelseni jogpozitivizmus, miként az ún. rendszerváltozás honi jogkorifeusai „védtelenné tették az igazságszolgáltatást az embertelenség, az önkény ellenében”, bevezetvén a törvényes jogtalanság intézményrendszerét. S eljött a keresztényellenességtől áthatott totalitárius Unió, amely szétfeszít, felülír minden organikus kötöttséget – s terjeszti azon „harmonisztikus illúziókat”, amelyek elfedik a „rálátást a túlvilágra”. Ez a pozitivista jogszemlélet „nem lel fel olyan, az embereket transzcendáló fórumot – a magyar Szent Korona-tan etikai tartalmát –, amely különbséget tenne segítőkészség és profitéhség, jóság és gonoszság, önátadás és kapzsiság között”.

            Ma, amikor az 1949/XX. nem fogalmazza meg a hatalmi ágak elválasztásának alapelvét[ix] - szegezi le az egykori alkotmánybíró: Ádám Antal[x], melyet Werbőczy, a középkorba ágyazott jogtudós évszázadokra példamutatóan már definiált, ma újra illene meghajtani fejünket az önfényükben elolvadó jogpozitivisták helyett a Szent Korona-tan evidenciái előtt.

 Jegyzetek:


[i] Schiller Bódog: A Hármaskönyv jogforrástana. Bp., 1902, 37.

[ii] Eckhart Ferenc: Jog és alkotmánytörténet. Bp., 19322, 283-85.

[iii] ST II./1., qu. 81., a

[iv] In: Marsilius of Padua: The Defensor pacis. Cambridge, 1928, Dictio I. cap. XV. 10,13.

[v] 1439: 16. tc.

[vi] „Qui omnibus sine personarum acceptione iura ministrare teneor, nec potui negare, quia petenti dedissem, si etiam Judaeus aut Pharaho fuisset, modo de subditis sacre corone regni huius patens ille extitisset” – írja Báthory Andrásnak 1524. II. 27-én. MOL Dl. 23 894.

[vii] Így a PPKE prominens professzora is (V. Cs.)

[viii] H. Kelsen: Allgemeine Staatslehre. Berlin, 1925, 335. skk.

[ix] S nem használja sem a törvényhozó hatalom, sem a végrehajtó hatalom, sem a bírói igazságszolgáltatási hatalom kifejezését… nem rendelkezik az államcélokról sem.

[x] Az emberi és állampolgári jogok jellegéről és korlátairól. Jogtudományi Közlöny 1993/11.: 409-421., spec. 412.

Vissza az oldal tetejére