vissza a főoldalra * vissza az igenre felhívók előlapra

A nyilatkozat a következő honlapról lett átvéve:

http://www.kettosallampolgarsag.hu/index.php?name=ceginfo&database=nyilatkozatok

2004 november 25.

Gyógyít és fölemel

 Bábel Balázs érsek

 Jézus Krisztus, amikor lelki szemei elõtt Jeruzsálem pusztulását látta — ami késõbb be is következett —, így szólt: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat, és akiket küldenek hozzád, azokat megkövezed. Hányszor akartam egybegyûjteni gyermekeidet, mint ahogyan a tyúk szárnya alá gyûjti csibéit, de nem akartad.” Jézus gondolata mindig is az volt, hogy egybegyûjtse azt, ami elveszett. Az általa hozott megváltás az egész világnak szól. Úgy gondolom tehát, hogy Jézus ma, a mi helyzetünkben „igen”-nel szavazna a kettõs állampolgárságra. Történelmünk legnagyobb alakja, Szent István király az Intelmek hatodik fejezetében — a vendégek befogadásáról és gyámolításáról — ezt a tanácsot adja fiának: „Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyûjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.”

 El tudnánk-e képzelni, hogy Szent István ma ne tenne meg mindent azért, hogy a koronája alá tartozó népek együtt legyenek? Széchenyi István, a Kelet Népe 1841-es számában ezt írta: „Mióta élek, kimondhatatlan vágy létezik lelkemben: Magyarország kifejtése. A magyar nemzet feldicsõítése él minden csepp véremben.” Ha ma élne, Széchenyi vajon mit tenne? Elénekelheti-e nyugodt lelkiismerettel a Himnuszt, aki nem akarja, hogy a magyar nemzet az állampolgárság megadásával is összetartozzék? Hiszen itt a nagy lehetõség, hogy Trianon fájó sebeit orvosoljuk.

Néhány éve — még a Ceausescu-idõkben — Erdélyben járva sírni láttam egy meglett korú férfit, aki azt mondta: „Magyar vagyok, és még nem voltam Magyarországon.” Nem akart õ áttelepülni, hanem tudatosítani szerette volna azt, hogy hozzánk tartozik. Közös a történelmünk, a kultúránk, a hitünk, a nyelvünk. Közös a gondolkodásunk. Õk is ennek a történelemnek az építõi voltak, õseik Magyarországhoz tartoztak.

Sajnos, mára közülünk sokan materialistává váltak. És mindig könnyebb érveket találni az önzés, mint a nemes ügyek számára. „Többet kell fizetned, ha õk is magyar állampolgárok lesznek” — halljuk szüntelen. De még ha így lenne is — nem vállalhatnánk-e ezt az áldozatot? Mint tudjuk azonban, a határon túli magyarok anyaországi állampolgársága önmagában nem jelent több kiadást.

Én egy olyan egyházmegyének vagyok a fõpásztora, amely kétharmadát elveszítette Trianonban, az érseki tartomány két további egyházmegyéje pedig a jelenlegi határokon túlra került. Gyakran találkozom az ottani magyarokkal. Hallom fájdalmukat, és érzem, hogy mennyire szeretnének hozzánk tartozni. Úgy gondolom, a kettõs állampolgárság megadása orvosolja a sebeket, és valamiképpen fölemel bennünket, magyarokat. Most, az Eucharisztia Évében érdemes fölidéznünk Babits Mihály gyönyörû versét, melynek utolsó sorai így szólnak:

Áradj belénk hát ó Örök Igazság, és Szent Szeretet!

Oldozd meg a bilincseket, amikkel törzs és vér leköt,

Hogy szellem, és ne hús tegyen magyarrá.

S nõjünk ég felé testvérnépek közt, mint a fák,

Kiket mennybõl táplál a nap.

Merjük leoldani az anyagiasság bilincseit, hogy a szellem tegyen bennünket magyarrá, és így növekedjünk. A magam részérõl ezért fogok mindenképpen „igen“-nel szavazni, és úgy gondolom, ez az egyetlen helyes magatartás a mostani idõkben. Minden más megoldás elterelése csupán az igazi terápiának és gyógyításnak. Történelmi nagy lehetõség ez. Éljünk vele!

Vissza az oldal tetejére