Vissza a főoldalra * 

Vázlat!!

Európaiság - alkotmányosság – magyarság

2004. február eleje

(Minden kérdést, megjegyzést érdeklődve fogadok ehhez a munka-anyaghoz kapcsolódóan - FÁ - fay@ngo.hu )

I. Általános bevezető

Tévedésekben tizenhárom éve

Tévedésekben élünk tizenhárom éve, amikor az alkotmányról esik szó.

Az egyik tévedés szerint az alkotmány nem érdekes, mert megyünk az unióba, ott mi kis tétel leszünk, az unióban senkit sem fog érdekelni a magyar alkotmány ügye – ezért felejtsük el, ne akarjunk különcködni, próbáljuk kerülni a feltűnést. Ez az érvelés érdektelennek tartja önbecsülésünket, semmibe veszi saját tudatunkat, belső szükségleteinket, csupán egyetlen egy szempontot vesz alapul, hogy mire vevő a saját indíttatásából, hogy mit kíván Brüsszel, a minket integráló új hatalmi központ.

Ez a tévedés feladja identitásunkat, önálló közösségi létezésünket, lemond minden általunk használható eszközről a magunk boldogulása ügyében, amely közösségünk cselekvőképességét, önszervezését feltételezi, azaz felmondja a társadalmi szolidaritást a jelenleg cselekvőképes politikai vezetés és a sorsának irányításában ráutalt szélesebb társadalom között.

A másik tévedés szerint van egy szinte varázslatos kiút társadalmi bajainkból, eszerint el kell ismerni a történelmi magyar alkotmányt, amely ha bevált ezer esztendőn át, akkor most sem fog ártani – elég rá szavazni, és megoldódnak a gondok (a korona majd „dolgozik” a parlamentben - helyettünk).

Ez a tévedés misztifikálja a történelmi alkotmány „erejét”, és ugyancsak sikertelenségre van kárhoztatva a közösség önszervezése, életképessége ügyében, mert bár érzelmileg igényelné, de (bizonyos mértékig fogalmi eltévelyedés következtében!) nem talál rá a közösségi lét, életmegnyilvánulás útjára, nem tudja a közösségi élet néhány feltételét létrehozni, megtartani.[1]

Ennek a két túlságosan leegyszerűsített vélekedésnek van egy közös gyökere, mégpedig az 1949/XX-as törvény 77.§ (1)-ben foglalt állítás elfogadása, miszerint a magyar köztársaság (az ország) alkotmánya nem más, mint maga ez az alaptörvény.

A jelenlegi helyzetben, a jelenleg elfogadott, használatos értelmezési mód szerint ez a felfogás mindkét tévedést eredményezi, látszólag illeszkedik velük abban a tekintetben, hogy amikor az alkotmány ügyét akarják megoldani, akkor egyaránt egy papírt látnak maguk előtt, amelyre felfogásuk szerint ezt vagy azt kell ráírni, ennek vagy annak a hatalommal bíró személynek, csoportnak, politikai erőnek.

Ez az egyszerű kép azonban nem vezet minket a megoldáshoz jelenleg. Ha nincsen alkotmányos válság, akkor ez az értelmezés még jó is lenne, talán a megfelelő intézményekkel kibővítve, és akkor mondhatnánk, hogy alkotmányos alaptörvény és a neki megfelelő intézmények adják az alkotmányt.

Csakhogy jelenleg olyan mély az alkotmányos válság, hogy fel kell tenni a kérdést: minek a képe, a „jele” az, ami a papírra kerül az alkotmánylevél esetében? Mert nem a levélre írott sorok jelentik az alkotmány lényegét, hanem az a hatalmi viszony, állapot, az a hatalmi kultúra, amelynek a vetületeként születhet meg az alkotmány-levél. És mivel ez a különbségtétel jelenleg fontos, alapvető, ezért a továbbiakban keressünk olyan megfogalmazást, amely a különbségtételt egyértelművé teszi:

Vagy más, tovább pontosított módon:

A magyar észjárás szerint (és ebben a tekintetben a klasszikus európai értékrend, sőt gondolkodási mód szerint!) az alaptörvény nem maga az alkotmány, hanem az alaptörvénynek meg kell-(ene) felelnie az alkotmánynak.

A gondolat nem fér össze egy szokásos probléma-elhárító, mindenáron könnyebbséget kereső szemléletmóddal.[2] Ez a gondolat a bajok gyökerének keresésében eljut odáig, hogy az úgynevezett modern „chartális alkotmány” (más néven alkotmánylevél vagy írott alkotmány) megoldások túlságosan leegyszerűsítők.

A „modern” írott alkotmányok definíciójából alapvető és megkerülhetetlen elemek hiányoznak, más szóval szemléleti alapjuk oly mértékig leegyszerűsített, ami eredeti alkotmányos értelemben már használhatatlanná teszi őket.

Azaz az alkotmány és az alaptörvény közötti fogalmi különbség[3] oly erős, hogy azt a mai helyzetben csak a kettejük közötti egyértelműen megkülönböztető szerkezeti kapcsolat révén lehet megfelelően kifejezni. Nem pótolható filozófiai háttér-elemzésekkel, törvényt és bírósági határozatokat indokoló esetleges okfejtésekkel az egyértelmű szerkezeti-funkcionális különbségtevés az alkotmány és alaptörvény között. Az úgynevezett írott alkotmány (alaptörvény=alkotmány) ugyanis rendkívül „puccsveszélyes”, mert a hatalom bármikor átléphet rajta a szélesebb közvélemény értesülése nélkül is (a szakértelmiség hajlékony értelmezési hajlandóságának segítségével), és ezt az „átlépést”, törvényszegést, alkotmány-sérelmet rövid időn belül valamely hagyománynak értelmezve még törekedhet rögzíteni is a szélesebb társadalommal szemben.

Ez a szerkezeti különbségtevés (alkotmányos elvek és leírt dokumentumok között) ugyanis egyértelmű következményekkel jár. Önállóan, elemezhetően jelenik meg például az alkotmányosság eredeti három tényezőjének a hatalmi erőnek, az erkölcs tekintélyének és az igazság megkerülhetetlenségének rangban egymás mellé rendelése. Ez a három tényező alkotta eredetileg az európai alkotmányosság alapszövetét (Aranybulla, Magna Charta korszaka).

A XX. századra tényként kell elfogadnunk, hogy az önkényuralmi eltévelyedés soha nem látott erővel volt jellemző. Az alkotmánylevélben összecsúszott, nehezen értelmezhető „írott-alkotmányosság” kiváló menlevelet adott a minden társadalmi igazságosságot és erkölcsiséget eleve, szándékosan átlépő hatalmi önkénynek. A XXI. század hajnalán annak veszélye fogalmazódik meg, hogy a helyzet tovább súlyosbodhat.

Ne legyünk tettestársak – még mulasztással sem.

Ha alkotmányos hagyomány híján nem tudnánk mihez hasonlítani a jelenlegi állapotokat, akkor talán nem is tudnánk kitalálni semmit a valódi megoldás irányában.

Azonban mert az alkotmányos hagyomány a magyar kultúra, identitás fontos tartóoszlopa, szervesült jellemzője, ezért nem kell a semmiből egy merőben újat alkotnunk, „teremtenünk”, hanem csupán tovább kell fejlesztenünk, alkalmaznunk kell valami meglévőt[4].

Azonban a sémákat, az örökölt vázat élettel kell megtölteni. És ez az élet nem lehet más, mint a magunk szerepvállalása. A lehetőségünk az, hogy neki kezdhetünk – mi magunk. Más nem fogja helyettünk megtenni. És a szentkorona sem fog helyettünk dolgozni, csak általa, vele dolgozhatunk mi, törekedhetünk a boldogulásra.

Alkotmányosságot nem lehet telefonon megrendelni, és utána a kiszállási díjon alkudozni. Az alkotmányosság a társadalom élete, a közösség életvitelének módja, viszonyulása a hatalom kérdéseihez. Talán mondhatjuk, hogy az alkotmányosság nem vélemény, hanem, az életvitel egy módja, valamely látásmód alapján való megnyilvánulás, cselekvés. Összhang, kapcsolódási mód a közösségi élet, a közösség tagjainak személyes élete és a közjogi intézmények között.

Az alkotmányos szerepvállalás nem merül ki az „ellenállási záradék” hősies emlegetésében. Az alkotmányosságot meg kell valósítanunk az élet minden területén: a társadalomelméleti útkeresésben, a filozófiai alapok feltárásában, használatában, a politikai szerepvállalásban, a közgazdasági gondolkodás terén való érvényesítésben, és hosszan folytatható.

Minket az „ellenállási záradék” kifejezése félre vezethet. Ennek a kifejezésnek az eredete oly korból származik, amikor az alkotmányos elvek voltak a természetes normák, amelyeket alkalmilag meg lehetett sérteni, és amely sérelmeknek kellett ellent állni – az alkotmányosság védelmében. Ma más a helyzet. Ma az alkotmány-sérelem hamis iskolai oktatásban, hamis irodalomban, hamis nyelvre kényszerített nyilvánosságban, politikai gyakorlatban nyilvánul meg. Ma széles körben forgatják ki a szavakat, miszerint nem csökönyösen ellentállni, hanem versengve igyekezni kell.

Tegyük tehát helyére a szavak értelmét: ellent kell állni az alkotmányosság sérelmének, de ez más oldalról azt jelenti, hogy szinte a semmiből újra kell alkotnunk. Meg kell értenünk. Tehát „nemet-mondani” passzív ellenállással sehova sem jutunk. Ennél sokkal nagyobb a baj. Újra kell alkotnunk. Kinyilváníthatjuk első lépésben, hogy semmis mindaz, ami itt bolondok táncaként lejt köröttünk (hajléktalanságba, öngyilkosságba, abortuszba és mély apátiába sodorva széles tömegeket), de a király meztelen kijelentés mögött formálni kell a 2normálisat”, az élhetőt – nekünk. Ez nem brüsszeli pályázat.

Az alkotmányos értékrend nem tény a számunkra, hanem célkitűzés, minta lehet, amelyet vagy tudunk érvényesíteni vagy nem. Emberi, európai (és magyar) fogalmak szerint az élet nem valamely falanszteri folyamatokba való belesimulás, sodortatás. Európai értelemben az alkotmányos közösségi lét feltételezi az egyénről, pontosabban a természetes személyről is, hogy fontosak neki a közösségi értékek. Ha a közösséget alkotó egyéneknek ezek az értékek közömbösek, akkor nem működnek. Ha Európa elfelejti a közösségi értékek egyénenkénti megélésének fontosságát, nem teremti meg a valós közösségi létet modern feltételek között is, akkor nem lesz „európai” (akár unióba tömörül, akár nem).

Nem lehet mindent valamely korban élőknek kell a-tól z-ig végiggondolni, kiizzadni, a semmiből egy merőben új világot teremtenie. Az emberi alapvető közösségek ugyanis többnemzedékesek. Jellemzően soknemzedékes a nyelvi közösség (eredetük az idők, évezredek homályába vész), a kulturális közösség (nem kell az írást, kanalat vagy cipőfűzőt nemzedékenként feltalálni). Soknemzedékes az alapvető politikai közösség a nemzet is. A nemzet lehet az a legszűkebb közösség, amelynek kereteiben ápolhatjuk az alkotmányosságot (a hatalom, erkölcs és tudás egymást éltető koalícióját).

Hogy nem minden nép alkot nemzetet a földkerekségen? Nem mind beszéli a mi nyelvünket, nem mind él Európában. Nem mindnek van alkotmányos tradíciója, nem mindnek a kultúrája szövődött át kibogozhatatlanul az alkotmányosság értékrendjével.

Nem mindenki ül naponta szánkóra. De aki hozzászokott, azt a szánkóról hatalmi önkénnyel leparancsolni… a szánkó tilalma az lehet a szánkós nép fölszámolásának egy módja is. Standardizálni, egyformásítani nem lehet az embereket, a népeket, hogy éljenek egyformán a sarkkörön és az őserdőben, tengerparton és a szárazföld belsejében... A magyarság esetében az alkotmányos hagyomány identitásuk fontos oszlopa. Az európaiaknak is, de azon belül a magyaroknak különösen. Miért kell modernizálásra hivatkozva kiölni belőlük ezt az életet szabályozó elemet, amely nem árt, kárt nem okoz, viszont jót tesz?

Mert nem lehet nemzedékenként újból és újból tövestül csavarni ki az emberi élet gyökereit, és közben hozsannázni emberi jogokról, boldogabb életről, mert akkor sorvadni kezd a nép, s ha ezt tudjuk, akkor emberi jogokba csavartan népirtás, tudatos népirtás esete valósul meg. A történelmi alkotmánytól való elszakítással is. Ez egy hivatalosan vállalható alternatíva?

Jogászok az alkotmány és alaptörvény egymáshoz való viszonyát úgy fogalmazzák, hogy

1.      része a jognak az alkotmány vagy nem?

a.       Egyik felfogás a jog részének tekinti az alkotmányt: ez az alkotmánylevél, amiből az következik, hogy a jogrendszerben szabályozott formák szerint testületi döntéssel vagy éppen nyers hatalmi erővel bármiként, tetszés szerint módosítható az alkotmány. Így lehet „törvényesen” sőt alkotmányosan ember-tízmillókat likvidálni, világrajövetelükben megakadályozni, az emberi élet folyamatát a gyerekvállaló felfogást hatalmi erőre támaszkodva megváltoztatni, rombolni.

b.      A másik felfogás szerint viszont az alaptörvénytől külön kezelt alkotmányos elvek, alapok nem részei a jognak, azt kívülről határozzák meg, mint történelmi kötöttségek, erkölcsi tételek, a ész józansága, a szív tisztasága és egyéb szempontok.

2.      Az alkotmányról vallott kétféle felfogásnak felel meg a jogfilozófiában a jogpozitivizmus és a természetjog különbsége (nem csak az alkotmány kérdésében):

a.       A pozitiv jogi felfogásban a törvényhozónak nem kell tekintettel lennie valamely alapvető, a jogon kívüli (alkotmányos) elvekre.

b.      A természetjogi felfogás szerint a jogrendszer „jogossága” odáig tart, amíg nem ütközik alapvető igazságossági (alkotmányossági) elvekkel, tehát megkerülhetetlenül tekintettel kell lennie a jogon kívüli alkotmányos elvekre.

3.      Az alkotmány Európában lényege szerint és a történeti fejlődés szerint is a természetjogi felfogás intézménye, érvényesülési útja. A legfontosabbat tehát nem a részletek jelentik ebben az okfejtésben, hanem a fogalmi különbségtétel fontosságának bemutatása.

a.       Nem az a lényeg, hogy a rögzített, a §-ba szedett normalistákon pontosan mik a társadalmi igazságok kerek e világon „mindig és mindenütt” (mert ez koronként, nemzetenként, kultúránként változik, fejlődik), hanem az, hogy a mechanizált jogrendszerre kötelező külső megkötöttségek mindenütt vannak, és ezeket nem lehet „jogszerűen” átlépni, mert akkor a társadalom életképessége, életminősége csökken, emberi volta vissza-szorul.

b.      Ezen természetjogi szemléletből következő struktúra önmagában mérséklő gátját jelenti a hatalmi önkénynek, diktatúrának (legalábbis törvényesen elismert formában) – teret biztosítva az európai alkotmányos hagyományoknak.[5]

c.       Ezen természetjogi szemlélet érvényesül az ENSZ számos alapelvében, egyezségokmányában, valamint például a népirtást tiltó nemzetközi egyezségben.

d.      A lényeget tekintve a közösség letét tekintve tehát ha van történelmi alkotmány, amely a természetjogi elvekhez illeszkedik, akkor annak a történelmi alkotmánynak a megtagadása, tiltása, a politikai életnek nyílt vagy közvetett (társadalomszabályozási eszközökre támaszkodó) hatalmi erőszakkal történő elfordítása (akár több nemzedéken át tartó folyamattal), az a szó teljes értelmében népirtás, genocidium.

e.       Ilyen genocidiumnak volna tekinthető, ha Angliát fordítanák szembe történelmi alkotmányával (és egyáltalán nem volna mentő érv, hogy egy gyarmattartó hatalom az „megérdemli”), ilyen genocidium volt Európát letéríteni az eredeti alkotmányos alapokról a polgári korszak hajnalán (akármilyen meglepő első pillanatra, de a II. világháború is beleértendő), és ilyen genocidiumot jelent a jelenlegi „parlamenti politika”, amely úgy próbál modern lenni, hogy befejezett, végleges ténnyé kívánja tenni a magyarság esetében az 1944 március 19 óta tartó teljes provizóriumot, alkotmány-tagadó önkényuralmi állapotot – az uniós csatlakozás feltételeibe, diktátumába csomagolva.

f.        Elvi különbséget találni nemigen lehet ezen ország- és nemzetfelszámoló cselekedetek (szemben a magyarsággal és számos más nemzettel, lényegében Európával szemben) és a XX. századi táboroztatva elkülönítő, átnevelő, osztályokat felszámoló, egyiket kollektívan „jutalmazó”, a másikat máig „kollektívan büntető” szörnyűségek között.

Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, feladattal, hogy a magyar történelmi alkotmányhoz való visszatérés nem jelent könnyű utat a boldoguláshoz, de nem jelent elfordulást sem korunk legfőbb kihívásaival szemben.

Mondhatni Kazinczy-hoz hasonlatos a feladat: a megváltozott körülmények között kell tudni megszólalni a közvetlen hatalmi-politikai eszközöktől megfosztva, dolgainkat intézni a magyar közjogi anyanyelvet használva, a magyar alkotmányt érvényesítve.

És a magyarság sorsától eltekintve?

Ne tekintsünk el a magyarság sorsától, a magyar alkotmányról gondolkodván – mondhatnánk. A valóság azonban az, hogy szigorúan tiltó indexen van a magyar alkotmány ma Magyarországon:

▪         A politikai „korrektség” egyik legbiztosabb jellemzője, hogy valaki biztosan tudja a határt, amely nem léphető át az ünnepek kegyeletes megemlékezéseinek szóhasználata és a valóságos, aktuális cselekvések mérlegelési, érvelési szempontjai között.

▪         Az oktatásban csak mint atavizmus szerepelhet.

▪         Kutatásban kizárólag csak mint múlt idők emléke szerepelhet.

▪         A történelmi alkotmány mellett mégis kiállókat (a történelmi alkotmány alapelveire, talapzatára támaszkodást szorgalmazókat) igyekeznek lehetetlenné tenni, elszigetelni, amolyan rezervátumokba terelni, majd ezen rezervátumok hitelességét lehető minden eszközzel elvenni a „józan” közönség előtt.

▪         Sajtóban érdemben nem lehet róla értekezni.

▪         Közéletben alkalmazhatatlan: parlament, kormányzat, bíróságok.

▪         Nemzetközi életben szomszédaink hamarabb tehetik jelvényükké, a „modernitásuk” (?!) szimbólumává (lásd Pozsonyban a 2003-as évet lezáró szilveszteri lézeres szentkorona képet az égre vetítve), mint a magyar nemzethez tartozás könyvecskéjén mi magunk (a kifogásolt magyar igazolványon).

▪         Állandóan menekülünk, minden komplexust felerősítünk, minden provokációt jogosnak kezelünk, és inkább kipusztulunk, semmint közjogi anyanyelvünket gyermekeinknek elmondanánk, legalizálnánk (felszabadítanánk a tiltás alól) …..

Oly nyomasztóan általános az elfojtás, a már-már önfegyelemmé szilárdult belső félelem, öncenzúra, hogy felmerül a kérdés, lehet-e más érvet is felhozni mellette, mint azt, hogy a magyarság különös érdeke? – mert az ugyan önmagában perdöntő súlyú kellene legyen, de valami képtelen önvádi görcs miatt azt nem vesszük számításba.

És ha utána nézünk, akkor kiderül, hogy lehet, hogy van érv a magyar identitáson túlmenően is. Ugyanis a magyar alkotmányos hagyomány a közösségi, a nemzeti élet egy teljességre törekvő, univerzális felfogását jelenti az európai gondolatkör egy meglepően életképes, belső harmóniával jellemezhető komplex ágaként. Tehát ha „európaiak” akarunk lenni, akkor nem a posztsztalinista felelőtlen, csaló propagandának kellene felülnünk az uniós kampány keretében, hanem a valós értékekre kellene figyelnünk. Az pedig az alkotmányosságban is megnyilvánul.

A teljesség és a részlegesség együttes, közös szerkezetben való kezelhetősége önmagában olyan gondolkodási-létezési program, élet-igenlés, az ebben elért bárminemű eredmény olyan érték, amelyet nem lehetne figyelmen kívül hagyni, hacsak nem valami alig fölfogható közömbösséggel, már-már tetszhalott állapotban vagy éppen még érthetetlenebb ellenérzést, szándékosságot feltételezve. Az európai térségben nincs más út a problémamegoldás megalapozására, a teljesség és a részlegesség együttes kezelésére.

Tehát ha az úgymond nemzeti szolidaritást önmagában értéknek nem tekintenénk, akkor is meg kell értenünk, hogy olyasmitől kívánunk elszántan, gőzerővel megszabadulni, amire Európának is szüksége van – legalább egyik szereplője, országa, nemzete identitási oszlopaként.

De tételezzünk föl tájékozatlanságot. Ebben a megközelítésben a tájékozatlanság elég általános. Magam és azoknak szűk köre, akikkel gondolatiamat megoszthattam az elmúlt években, akiknek megjegyzéseire figyelhettem (akiknek segítségével ezekre a felismerésekre juthattam) annyi előnnyel rendelkeztünk e téren, hogy minket érdekelt az alkotmány kérdése, és jóval többet sejtettünk mögötte, mint az a „hivatalos” vélekedésből következhetne.

Ezen érdeklődésből, féltő útkeresésből folytatott gondolkodás eredményeként tudjuk szorgalmazni, hogy

tessék vele többet foglalkozni, mert sokkal többről van benne szó, mint holmi nosztalgiáról, eszmetörténeti tanulmányról, csavaros vagy meglepő, de hatalom nélküli érvelésről.

Alapfogalmak - száz évvel ezelőtt

A magyar alkotmány tisztelete a második világháborúban a német megszállástól kezdődően mind a mai napig tartóan megszűnt. Ha tudni akarjuk, hogy mit értettek a magyar köznyelvben és az alkotmányos szaknyelvben az alkotmány fogalma alatt, akkor biztosan nem a német megszállást követően kiadásra került könyvekben kell keresnünk.

Azonban sok vélemény szerint már Trianon is törést jelentett a gondolkodásban. És bár hősies módon alkotmányozó nemzetgyűlést tartottak 1920-26 között, emögött a háttérben ott volt a trianoni békediktátum. De az ország nem volt megszállva, megpróbálhatott önálló politikát folytatni, megpróbált alkotmányos hagyománya szerint élni.

Mégis, hogy megnyugtató legyen, egy az első világháború előtti lexikon, az 1897-es Pallas Nagy Lexikon szócikkeit vegyük elő[6]. Mit olvashatunk ebben (a mai helyzettől igen távoli viszonyok között fogalmazott) lexikonban alkotmányról, sarkalatos törvényről, alaptörvényről, államról?

Használhatók-e ezek a fogalmi definíciók, elhatárolások mai fejjel is?

Alkotmány[7](idézett szócikk a Pallas Nagy Lexikonból)

"Alkotmány alatt a szó tágabb értelmében vm. állam államjogi intézményeinek összességét és az állampolgárokat ezekkel szemben kötelező államrendet és jogrendet értjük. Ez értelemben tehát minthogy állam államjogi intézmények s államrend nélkül nem képzelhető minden államnak van alkotmánya, még Oroszországnak, Törökországnak, Persiának is. …

… Szorosabb értelemben az «alkotmány» (fr. Constitution, ang. Constitution, ol: Constituzione, spany. Constitucion, ném. Verfassung) alatt amaz államjogi intézmények összességét értjük, amelyek éppen jogi természetüknél fogva arra hivatvák, hogy az államhatalom jog és hatalomkörét szemben az állampolgári társadalom egészével, egyes köreivel, egyes tagjaival, valamint az államhatalom közegeinek illetékességét elvileg szabályozzák, hogy azután azt az állam- és jogrendet, melyet ez elvi szabályozás megállapított, minden önkény, túllépés v. mulasztás ellenében államjogi biztosítékok oltalma alá helyezzék. Ily értelemben nincs minden államnak A.-a (p. Oroszországnak, Törökországnak, Persiának sincs). A.-uk ily értelemben csak a köztársaságoknak meg az ú. n. alkotmányos monarkiáknak van a szó komolyabb értelmében (p. a Svájcnak, az Egyesült-Államoknak, Franciaországnak; másfelől Angliának, Belgiumnak, Olaszországnak, Spanyolországnak, Portugáliának, Norvégiának, Svédországnak, Dániának, Hollandiának, a német birodalomnak s a német birodalom egyes államainak, Ausztriának, Magyarországnak, a görög királyságnak, Romániának, Szerbiának, Bulgáriának, továbbá a közép- és délamerikai köztársaságoknak; de magának Japánnak, sőt Khinának is).

Ha már most azok az elvek, amelyek valamely állam államjogának említett rendelkezéseit dominálják, az erre illetékes államjogi tényezők által rendszeres egészbe egybeállítvák és tüzetes államjogi okmányba foglalvák, amelyek mint ilyennek államjogi uralmát az illető államtörvényhozás a forma szerint megállapítja: akkor az ily államnak a szó legszorosabb értelmében van alkotmánya, amely fogalom teljesen azonos a rendszeres alkotmányjogi alaptörvény, vagyis az alkotmánylevél (Verfassungsurkunde, Constitntion, Charte constitutionnelle, Statuto fondamentale del Regno, Constitucion, stb.) fogalmával (l. Alaptörvény); …

… ha pedig valamely államban megvannak ugyan már hosszabb idők óta folytonosan az emlitett államjogi viszonyok szabalyozott voltának az államjogi biztosítékai és ez utóbbiak fenn is tartják az ekként szabályozott és biztosított állam- és jogrendnek uralmát az államhatalom és ez utóbbi közegeinek összes működése fölött, de nincsen az ily államnak mégsem rendszeres alkotmányjogi alaptörvénye, azaz alkotmánylevele: akkor az ily államot történelmileg fejlett alkotmányu államnak szokás nevezni. Előbbiek közé tartoznak Európa összes nagyobb köztársaságai és összes alkotmányos monarkiái Anglia, Magyarország és Mecklenburg Schwerin meg Mecklenburg Strelitz nagyhercegségek kivételével, mert Európában jelenleg, csakis e most nevezett négy alkotmányos monarkia nevezhető történelmileg fejlett alkotmányu államnak.

Az alkotmányok a szó szorosabb értelmében tehát kétfélék: 1. rendszeres alaptörvényü A.-ok, és 2. történelmileg fejlett A.-ok, amely utóbbiak keretén belül nem együtt és egyidőben alkotott, de gyakran századok folyamában hol egy, hol más időpontban alkotott közönséges törvényekben és a hagyományosan fejlett szokásjogban gyökereznek, nem egyszer csak úgy lappangnak az állam alkotmányjogának alaptételei. A szárazföldi államok nem állanak ugyan, Magyarországot és Mecklenburgot kivéve, A.-aikkal ez utóbbi alapon, mindazáltal több helyütt, kivált a német államokban (és Magyarországon) a szabadelvü polltikai iskoláknak valóságos dogmájává vált kárhoztató ítéletet mondani a rendszeres alaptörvényen nyugvó A.-ok fölött, melyeket egyszerüen «papiros-alkotmány»-nak szoktak nevezni. Kimagyarázható ez az ellenszenv, ha meggondoljuk, hogy míg Anglia A.-a mint százados harcok s százados nehéz munka eredménye, mint megingathatatlan ércszikla dacolt az idők viharaival, azalatt a francia forradalom által létrehozott rendszeres alaptörvényeken nyugvó A: ok egymás után dőltek romba a mult század végső és a jelen század első évtizedeiben; másfelől természetesnek fogjuk találni a német szabadelvüség rokonszenvét a történelmileg fejlett angol A. iránt már csak azért is, mert az angol A. komolyan tudott biztosítani valóban nagyjelentőségü jogokat úgy az egyénnek mint az egész népnek szemben a királyi hatalommal, holott a huszas-harmincas években kibocsátott alkotmánylevelek az egyes szárazföldi államokban csak árnyékát mutatták az angol szabadságnak és még e halvány jogokat sem látszottak hosszabb időre biztosítani a fejedelmi önkénynek bármely percben bekövetkezhető államcsínyes merényletei vagy alkotmánysértő szeszélyei ellen.

Ámde ez aggodalom tárgyát joggal csakis az ú. n. «oktrojált» («octroi») alkotmányok képezhették, amelyek nem nyugodtak fejedelem és nép, illetőleg népképviselet mint két egyenrangu souverain tényező félnek szerződésszerüleg biztosított, kölcsönösen kötelező jogviszonyán, hanem csakis a véletlenül szorult helyzetbe jutott fejedelmi hatalomnak többé-kevésbbé pillanatnyilag kicsikart engedményezési aktusát jelentik csupán, amely oktrojált. tehát valóban papiros-alkotmányt azután bármely pillanatban visszavonhatott a hatalom állásában ujra megerősödött fejedelem. P. Nápolyban, a pápai államban, Hesszen-Kasszelben stb. és Ausztriában 1849 márc. 4.). A papirosalkotmány kifejezés azonban éppen nem illik rá az oly államok A: ára, mint p. Norvégia, Hollandia, Olaszország, Svédország, Portugália, Svájc, Egyesült-Államok stb., amely államokban az alaptörvény éppen oly erős talajon állónak bizonyult, mint akár maga a «Magna Charta» v. a «Bill of Rights». Másfelől az az aggodalom sem bizonyult alaposnak, hogy az alaptörvények bizonyos sablonok közé szorítván a törvényhozást, majd valóságos kényszerzubbonyként fogják az államélet organizmusának szabad fejlődését gátolhatni. Hisz az alaptörvények maguk tartalmaznak jogi fogantyut a tarthatatlannak tetsző szakaszoknak a kellő pillanatban való módosítására és ha visszatekintünk a XIX. század történelmére, úgy fogjuk találni, hogy Európa összes szárazföldi monarkiái (Magyarországot, Mecklenburgot kivéve) ugyancsak rendszeres alaptörvények uralma alatt tették meg mindazt az értelmi, erkölcsi és anyagi haladást, mely korunknak legnagyobb dicsősége és ugyancsak folyton előrehaladott … arány ág … az illető állam multjához képest úgy a szabadság mint az egyenlőség ügye is mindazokban a szárazföldi államokban, amelyek földrészünkön 1809 óta rendszeres alkotmányjogi alaptörvény uralma alá helyezkedtek. Angliában nincs alaptörvény, mert az angol alkotmány fejlődése 1215-től fogva le egész a mai napig a köztörvényhozás formái mellett is annyira folytonos és annyira egészségesen progressziv volt mindig, hogy az angol népnek eddigelé nem volt szüksége ily alaptörvény megalkotására. (L. Chartisták 1848.) Mecklenburgban pedig nincs alaptörvény, mert bár ilyent az 1848/9-iki áramlatok folytán alkottak ugyan; de a reakció beálltával egyszerüleg eltörölte azt az uralkodó.

Magyarországon pedig azért maradt történelmi fejlődésü az A., mert 1848-ban, midőn aránylag legközelebb jutott törvényhozásunk egy ily kezdeményezéshez, honatyáink túlnyomó nagy többsége az angol A.-t kivánta szem előtt tartani, a másik rész pedig maga is belátta azokat az óriási nehézségeket, amelyeknek közhasznu, általános megnyugvást okozó legyőzésére nem volt a rohamos márciusi napokban elég idő.[8] Ezen nem csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy 1875-ben a «Lois Constitutionnelles» megalkotásával maga a rendszeres alaptörvények klasszikus szülőföldje szintén hasonló okokból tanusított tartózkodó magatartást. L. még Alaptörvény, Alapjogok és Magyarország alkotmánya[9]."

Alaptörvény (idézett szócikk a Pallas Nagy Lexikonból)

"Nem nevezhetjük tehát «alaptörvények»-nek az említett nagyjelentőségü alkotmányjogi tartalmu törvényeinket, ha nem akarjuk a jövőre is megállandósítani azt a fogalomzavart, mely az A. fogalmára s annak korolláriumaira vonatkozólag ez idő szerint még politikai köreinkben is uralkodik; sokkal helyesebb azokat «sarkalatos törvények»-nek «Leges cardinales» -nevezni, amint ezt a maga «Conspectus»-ában gr. Cziráky Antal Mózes is megjegyezte (1850). E sarkalatos törvényeink közé azonban nemcsak az 1723-diki pragmatica-sanctio-törvény, nemcsak az 1790/1. 10, 12, 18, 19, 26, 27-ik törvénycikkek, nemcsak az 1848-diki alkotmányjogi tartalmú törvénycikkek sorolandók, de azok közé sorolandók még a nemnemesek birtokszerzési jogát elrendelő 1844: 4. és a nem-nemesek általános hivatalképességét elrendelő 1844: 5-dik törvénycikk és mindenekfölött az 1848-diki törvénycikkek országgyülési «Előbeszéd»-e is, mely még akkor is biztos tájékoztatást fog majd nyujthatni az 1848-diki átalakulásban még nem szerepelt nemzedékeknek, mikor azok már magából az 1848-diki «Törvénycikkek» részben hézagos, részben szófukar szövegéből egyáltalán nem lennének többé képesek 1848-diki törvényhozásunk valódi szellemét, s törvényhozóink tulajdonképpeni intencióját megérteni."

HA belemerülünk a részletekbe, akkor minden bizonnyal számos olyan apróságra bukkanunk, amely csak annak a kornak lehetett érdekes. Mindazonáltal igen érdekes a mellékletben szereplő „Magyarország alkotmány” címszó. Azonban érdemes idézni még a „jog” címszót, hogy ízelítőt kapjunk abból, milyen szélső értelmezésekre jutott a jogpozitivizmus egyes kérdésekben azóta. A jog címszó áttekintése  Pallas lexikonban segíthet a mai értelmezésben, útkeresésben.

Jog. (idézett szócikk a Pallas Nagy Lexikonból)

"Jog. A J. szó a magyar nyelvben a «jó» szóra vezet vissza. (V. ö. Simonyi-Szarvas, nyelvtani szótár; Budenz, Magyar-ugor szótár, jog és jó alatt). Népünk észjárása szerint «jogos» az a cselekmény, magatartás, állapot, amely etikai érzésünk szerint «jól» van, azaz mit helyeslünk; nem «jogos», amit etikai érzésünk nem helyesel (a német «recht- szót hasonló értelemben). E legszélesebb értelemben jogon amaz etikai parancsok s tilalmak összeségét értjük, melyeket az emberi cselekedetekre nézve kötelezőknek elismerünk. Igy: istennek joga van imánkra; a jótevőnek joga van háladatosságra; a köszöntőnek joga van viszonzásra. Ily értelemben a vallásnak, erkölcsnek, illemnek is megvan a maga joga.

Mily tények és lelki folyamatok képezik indító okait amaz érzésünknek, hogy szabályokat követnünk kell és ez érzés mikép fejlődik az ember történetében, az az emberi és néplélektan kényes kérdése. Köre hat itt hol a tisztelet azok iránt, kik e parancsokat kibocsátották; hol célszerüségük vagy igazságosságuk belátása; hol az utánzás vagy megszokás hajlama; hol a jó következményekre (az önmegelégedés, a köztisztelet, a jutalom) való kilátás, ha követjük; a rossz következményre (a meghasonlás, a közmegvetés, a megtorlás) való kilátás, ha megszegjük; hol egyik-másik összevéve. Mennél számosabban hatnak közre ezen indító okok közül, annál több emberben és annál erősebben fog bennök e kötelezettség érzése támadni; annál határozotabban mondhatjuk, hogy e szabályok az emberek között fennállanak, érvényben vannak, uralkodnak.

De nem minden parancs vagy tilalom, melyet valamely emberi közösség ily értelemben kötelezőnek ismer el, jogszabály a szó szükebb, műszaki értelmében. Jogszabálylyá e szükebb értelemben csak az által lesz, ha az állam magáévá teszi és követésüket a rendelkezésre álló kényszereszközökkel biztosítja.

E két ismertető által különbözik a voltaképeni jogszabály a vallás, erkölcs, illem szabályaitól. Voltak államok, melyek a vallás szabályait állami parancs erejére emelték (teokráciai állam); a khinai állam az illem számtalan szabályait maig is az állami kényszer biztosítéka alá helyezi; a modern jogokban is számos erkölcsszabály egyuttal állami szabály is (p. az ölés, lopás, becsületsértés stb. tilalma): ez által a vallás, erkölcs, illem szabályai jogszabályokká lett.

De más közösségek, mint az állam, jogot nem alkothatnak, ha mindjárt szabályaiknak megtartását ki is kényszerítik tagjaiktól. Ehhez képest bármely nagy és jól szervezett egyesület szabályai mindaddig, mig az állam azokat el nem ismeri s ez által az állami jog erejével fel nem ruházza, jogot nem képeznek; e felfogás szerint tehát a keresztény egyházak és különösen a kat. egyház joga is csak annyiban jog a szó igazi értelmében, amennyiben az állam e szabályokat elismeri. Az a körülmény, hogy ezen közösségek tagjai magukat e szabályok által kötve érzik, még nem teszi azokat jogszabályokká, mert különben minden jól szervezett egyletnek külön jogáról kellene beszélni, még az államilag tiltott egyesület esetében is, sőt minden különbség jog és erkölcs, illem között is megszünnék, minthogy a kötöttség érzetét ezek is felkeltik.

A jognak itt képviselt meghatározása azonban a tudományban vitás. Mig sokan a jog fogalmát az állami jogon tul szeretnék kiterjeszteni oly célból, hogy az egyházjogot is mint egyenrangu jogot foglalja magába, addig másik az állami jognál is szűkebbre szeretik fogni a jogon az állami szabályoknak csak azon részét értik, melyet a biró kényszerít ki, ellentétben ahhoz, mely a közigazgatási hatóságok hatáskörébe esik. Ámde az állami jog e két része a jogi jelleg szempontjából nem különbözik egymástól; nincs ok, hogy a «jog» szót csakis a biróilag megvalósítandó jogra szorítsuk. Ismét vitás, vajjon jognak ismerhető-e el a szó igaz értelmében az u. n. nemzetközi jog is? A fenti álláspont szerint e kérdésre nemmel kell felelni, mert nincs oly felsőbb állami erő, mely e szabályok betartását az egyes állam ellenében kikényszerítené. Ha az egyes államok egymás közt oly közösséget szerveznének, mely az egyes állam ellen ily kényszerhatalmat kifejthetne, akkor e szabályok igazi jogszabályokká lennének és ily irányu fejlődés csirái már meg is vannak.

A most jelölt szükebb, vagyis az állami jog határain belül is háromféle értelemben használtatik a jog szó. Jelenti:

1. A jogrendet, vagyis amaz erők képzelt megtestesítőjét, melyek a jogszabályokat létrehozzák. Ily értelemben mondjuk, hogy «a jog rendeli», «a jognak feladatai» stb.
2. A jogszabályt, vagyis azon közkötelező parancsokat és tilalmakat, melyeket a jogrend létrehoz. E kétféle jelentésben beszélünk a jogról a szó tárgyi értelmében.
3. A jogot a szó alanyi értelmében, azaz azt a hatalmat, melyet a tárgyi jog annak számára biztosít, akinek érdekében a maga parancsát vagy tilalmát kibocsátja (jogalany). Minden jogszabály e szerint két oldal felé fordul: ahhoz, akit jogosít, és ahhoz, akit amannak érdekében kötelez.

A viszonyt, melyet ilyképen a jog minden egyes szabálya által a jogosított és a kötelezett (egy vagy több) személy között létesít, jogviszonynak mondjuk. Ily jogviszony áll fenn a hitelező és az adós között: a hitelező jogosítva van követelni, hogy az adós teljesítsen, az adós köteles teljesíteni. Ily jogviszony áll fenn a tulajdonos és minden más ember között: a tulajdonos jogosítva van követelni, hogy rajta kivül más az ő dolgához hozzá ne nyuljon, minden más ember köteles a tulajdonos dolgától tartózkodni. Ime kétféle jogviszony: a hitelező egy emberrel (az adóssal) szemben van jogosítva, a tulajdonos mindenkivel szemben: az előbbi esetben abszolut, az utóbbiban relativ jogokról és jogviszonyokról beszélünk. A szerint, amint a jogosított vagy kötelezett fél valamely jogviszonyban magánszemélylyel, vagy az állami közönséggel áll szemben, magát a jogviszonyt is magán- v. közjogi viszonynak nevezzük. Egyazon jogviszonyt nemcsak egy, hanem gyakran a jogszabályok egész sora szabályozza: az egyazon jogviszonyt szabályozó jogtételek ilyen összetartozó csoportját jogintézménynek nevezzük. A magánjog a magánjogi, a közjog a közjogi jogparancsok és jogtilalmak, jogok és kötelességek, jogviszonyok, jogintézmények összessége. A közjog a benne szabályozott viszonyok más-más köre szerint állam- (alkotmány- és közigazgatási), egyház-, büntető- és perjogra, a magánjog személy- és vagyonjogra oszlik."

(A Pallas[10] Jog szócikkének vége)

Idáig tartottak az idézetek. Három alkotmány-értelmezést lehet tehát megkülönböztetni úgy, hogy főbb vonalaiban a száz évvel ezelőtti értelmezéshez illeszkedik:

Alkotmány

A) ¯

Alkotmány

B) ¯

Alkotmány

C) ¯

Összegzésként: tényleges alternatívaként a hatalmi görcs helyett- alkotmányosság

A mai dilemma sajátos, az 1800-as évek legvégéhez képest, mert akkor azt tartották számon egy többfordulós (1848, 1867), megvívott küzdelmet követő viszonylag stabil állapotban, hogy ahol nincsen történelmi alkotmány, vagy ahol a belső társadalmi fejlődés azt elsodorta, ott alkalmaznak a modern igényeknek megfelelően „gyártott”, „bevezetett” alkotmányt (mint pl Ausztriában Kossuthék javaslatára). A magyarságnak hozzájuk képest sajátos volt a helyzete, mert történelmi alkotmányra támaszkodott közjogi élete.

Azonban az idő haladtával, a XX. század elteltével jelentősen megváltozott a helyzet. Két világháború és fél évszázad kommunizmus szinte nyom nélkül törölte el azt a megszokott, írásos alapokmányok nélkül is szilárd intézményi rendet, amelyet a Pallas lexikon szerzője még minta értékűnek tartott. A konkrét intézményekből mára a szomszéd országokban helyenként több maradt mint Magyarországon.

Érdekes módon tehát ma nem a konkrét intézmények tűnnek fontos alkotmányos értéknek (mert ilyenek nem maradtak fenn), hanem az íratlanul is érvényesítendő alkotmányos elvek (mert azok felidézhetőek, mert azok illeszthetőek meséinkkel, irodalmi élményeinkkel, legbelső lelki világunkkal). Tömören fogalmazva a történelmi alkotmányban számunkra az a fontos lehetőség, hogy az erkölcsi és igazságossági, tudományos kérdéseket érintő alkotmányos elveket meg lehet különböztetni a hatalmi erő által kézben tartott, befolyásolható írott törvényektől, megállapodásoktól.

A Pallas lexikonban definiált alapfogalmak ezt az értelmezést nem fejtik ki, hanem megengedik. Tehát nem zárják ki. Ennyi maradt a szokásban elevenen napról napra élő jogból: a még mindig eleven lehetőség, egy közjogi újabb reformkor igézete.

S ha elindulunk ezen az ösvényen, akkor eljutunk az „alkotmányos evidenciák” fogalmához. Kinyílik egy mozgástér az alkotmány ügyében, de ezt a kínálkozó mozgásteret kihasználni nem csupán kedvező döntés kérdése, hanem erkölcsi próbatételé, elméleti erőfeszítésé is. A lexikonból idézett részletek tehát csupán azt igazolják, hogy fogalmilag meglepően jól meg lehet találni azt a kapcsolódást a hagyományhoz, amelyre támaszkodva az alkotmányos elvek és az írott alkotmánylevelek különbözősége kiinduló ponttá tehető.

Most már tehát nem az a kérdés, hogy kinek van régebbi vagy újabb keletű alkotmánya, hogy az szokásban rögzült intézményekre épül vagy alkotmánylevelekben foglalt megállapodásra, hanem hogy mit érthetünk egyáltalán alkotmány alatt?!

Az új állapotban új sajátságok, új különbségek lettek szembetűnőek.

Az alkotmányosság teljes értékű modelljét, közjogi identitásunkká rögzült útját számunkra ugyan változatlanul a történelmi alkotmány adja. De nem a történelmi út, a múlt igazolása most már a perdöntő, hanem az, hogy ez a történelmi alkotmány történetesen olyan sémákat őrzött meg, amelyekhez vissza tudunk nyúlni, amelyek a teljesség, az állandó alap-igazságok képzetét közjogi kategóriává tették. Ennek a jelentősége pedig alig felmérhető napjainkban, amikor a technikai fejlődés lélegzetelállító sikereket ér el – ide értve a pozitív jogi technika kétségtelen eredményeit is. Ne csak a magyar viszonyokra gondoljunk. A magyar alkotmány jelenleg a korszak számos problémájához kínál járható megoldási utat.[11]

Tehát nem a történelmi alkotmány patinájának, mechanikusan alkalmazható eljárásainak van aktualitása, hanem azoknak a belé kódolt alapelveknek, amelyeket jórészt a XIX-XX. századi alkalmazói sem értettek! – csak bíztak bennük, nem alaptalanul, de még ők sem fedték fel sok ma aktuális tudnivalóját. Esetenként olyan alapelvekhez kellene visszanyúlni, amelyek az Aranybulláig vezetnek vagy még tovább. Azon az elven haladva kell esetenként majd átlépnünk 1944-es, 1867-es sőt akár 1848-as konkrét megfogalmazást is, hogy a törvénytelenséget vagy akárcsak pontatlan, ügyetlen szövegezést, alkotmányos elvekkel szembehelyezkedő elhatározást, netán egyszerűen a hazugságot is írásba lehet foglalni bármikor, nemcsak manapság – és az ilyen írás bármilyen régi legyen, ma is csak pontatlanságot, törvénytelenséget, alkotmányos elvek sérelmét, hazugságot jelenthet. Amit vagy felismerünk vagy nem[12]. Az alkotmányos elvek aktuális azonosítása szinte hihetetlen szellemi feladat is, ami azonban ha sikerül, pezsgést hozhat nemcsak a magyar szellemi életbe, de az alkotmányos viszonyokat, az alkotmányos közösségi életet teszi lehetővé.

vissza az oldal tetejére