Vissza a főoldalra * Csekey: Magyarország alkotmánya-előlap

Csekey István: Magyarország alkotmánya 

(Budapest, 1943 - könyvnap, Renessaince Könyvkiadó)  

A)   TÖRTÉNELMI RÉSZ.


1. A magyar alkotmányfejlődés jogi és politikai alapjai.

I. A SZEMÉLYES KIRÁLYSÁG KORA

II. A HŰBÉRI ÁLLAM KORA

III. A RENDI ÁLLAM KORA

IV. A NÉPKÉPVISELETILEG KORLÁTOLT KIRÁLYSÁG KORA

V. ALKOTMÁNYUNK ALAKULÁSA 1918 ÓTA.

2. magyar alkotmányfejlődés területi alapjai.

I. NAGY-MAGYARORSZÁG TERÜLETI VÁLTOZÁSAI.

II. A HŰBÉRES VAGY MELLÉKORSZÁGOK

III. MAGYARORSZÁG VISZONYA AUSZTRIÁHOZ.


1. A magyar alkotmányfejlődés jogi és politikai alapjai.

A magyar alkotmány történelmi szálai mesze mult legendás korszakába nyúlnak vissza. Az ezeresztendős magyar állam ezeréves alkotmányáról szoktak beszélni. Igaz, hogy a krónikások az etelközi őshazában kötött Vérszerződésről, a 896 táján végrehajtott honfoglalásról és a még Árpád vezér korában Pusztaszeren tartott első alkotmányozó nemzetgyűlésről fennmaradt tudósításai nem tekinthetők mindenben hitelesnek, mert a XII-XIII. századból fennmaradt leírások jórészt saját koruk felfogását vetítik vissza. Azonban a gesztákban és krónikákban megőrzött tudósítások mindenképen azt mutatják, hogy a nemzet már a királyság első századaiban milyen nézetet vallott az ősi államszervezetről.

A magyar alkotmányfejlődés jogi alapjainak tárgyalásában négy korszakot célszerű megkülönböztetni a szerint, hogy miképen történt az államhatalom gyakorlása, minthogy az alkotmány az államhatalom gyakorlásának legfőbb szabályait foglalja magában. E korszakok: 1. az első Árpádok uralkodási idejére eső személyes királyság kora, amelyben a király a hatalmat személyesen, magánhatalmi eszközeivel gyakorolta; 2. az Aranybullától kezdődött a hűbéri állam kora, amelyben a király mellett döntő szerepük volt a királyi tanácsban a nagy adományosoknak; 3. a rendi állam kora, amely Mátyás idejétől, a XV. század derekától 1848-ig terjed és végül 4. a népképviseletileg korlátolt alkotmányos királyság kora. 5. Külön tárgyaljuk alkotmányunk alakulását 1915 óta.

I. A SZEMÉLYES KIRÁLYSÁG KORA 1000-től 1222-ig terjed. Ebben az időben a király hatalmát személyes hívei (fideles) segítségével gyakorolja, akiket tehát a személyes hűség viszonya köt hozzá. Ezek a kísérői (comites) vesznek részt a királyi tanácsban, amelyről már Szent István II. törvénykönyvének 7. fejezete megemlékezik. A törvényt (decretum) azonban egyedül a király alkotja. Benne teljesedik ki az egész államhatalom. Ő a legfőbb bíró, és személyéhez kapcsolódik a primitív közigazgatás is. Tisztviselői személyes háztartásának, az udvarnak köréből kerülnek ki, amit még később is tanúsítanak nevükben. Így a nádorispán (comes palatínus) és az országbíró (comes curialis, majd judex curiae), úgyszintén a többiek.

A magyar király nagy, szinte korlátlan hatalma már a második keresztesháború idején 1147-ben III. Konrád német császár kíséretében Magyarországon járt Ottó freisingeni püspöknek feltűnt. Ennek oka az volt, hogy Szent István, amikor királyságát megszervezte, nem a germánság jellegzetesen individuális intézményeit, a hűbériséget és a partikularizmust vette mintául, hanem Nagy Károlynak előtte alig 160 évvel előbb megbomlott Frank Birodalmát, központosított szervezetével. A királyi hatalom szilárdságának másik gyökere pedig a lovas-pásztor ősöktől örökölt karizmatikus hit volt az uralkodócsaládban. Ennélfogva nem a törvényalkotásnak mai megítélés szerint alkotmányos elemei, hanem az említett körülmények tették a magyar királyságot közjogiassá a nyugatiakkal szemben.

A közösségi gondolat tehát nem új találmány Magyarországon, hanem ezeréves hagyomány. Olyan eszménye a magyarnak, amelyet még a keleti pusztákról hozott. A Vérszerződés legendás pontjai már átokkal fenyegetik azt, aki a közös szerzeményből, a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből valakit kizárna. Történelmi alkotmányunkon évszázadokon keresztül végigvonul ez a közösségi gondolat. Valóban nem volt közjogiasabb nemzete a világnak a magyarnál. Jellemző összehasonlítás például az irodalomban, hogy  M a d á c h  remekbe szabott költői alkotása, Az ember tragédiája elejétől végig, ízig-vérig politikai és állambölcseleti mű, amely végigvezeti a közélet férfiúját az emberiség egész történelmének színpadán. Ezzel szemben  G o e t h e, akinek pedig szeme előtt viharzott el a francia forradalom, nem tartotta lényegesnek, Faustot egyéni életének mikrokozmoszából a politikai élet színterére is kivinni.

Azt is szokták mondani, hogy Szent Istvánnak és közvetlen utódainak hatalma abszolút volt, sőt vannak, akik mai kifejezéssel parancsuralomnak minősítik. Az Árpádok uralma személyes volt, de nem korlátlan. Ha nem is voltak jogi korlátai, de voltak egyháziak és erkölcsiek. Hatalmának gyakorlásában a királyt a középkori királyeszmény vezette: hogy alattvalóit az üdvösségre irányítsa, a jókat megjutalmazza, a gonoszokat pedig megbüntesse. Felavatásakor „a béke és igazság" elveinek szolgálatára tette le az esküt. A „lex divina" alapján uralkodó rex pius, justus et pacificus a középkor királyeszménye.

II. A HŰBÉRI ÁLLAM KORA az 1222-i Aranybullától a XV. század közepéig terjed. Ez már a föltörekvő rendiség korszaka, amikor megszűnik a királyi hatalom személyes gyakorlása, és a király kénytelen egy osztály jogait kiváltságlevélben elismerni. Ez a régi szabadokból alakult királyi szolgák (serviens régis) és nemesek osztálya. Ezeknek a nagy adományosoknak, akik megfelelnek a külföldi főhűbéreseknek, döntő szerep jut már a királyi tanácsban. 1298 óta több törvény intézkedik a királyi tanácsról. 1267-ben már megjelenik a székesfehérvári törvénynapokból és a királyi tanácsból kifejlődött országgyűlés. 1290-ben az országgyűlés évenkint való összehívásáról rendelkezik a törvény. Bár az Aranybulla sorsa eleinte a feledés, mégis egy évszázad után többször megújítják. Nevezetessége, hogy csak hét évvel fiatalabb az angol Magna Chartánál, és hogy néhány tétele még ma is érvényben van. Így például 2. cikke ma is alapja a személyes szabadságnak. Az Aranybullában biztosítja a nemzet a maga számára a közszabadságokat és az ellenállás jogát az alkotmányellenesen uralkodó királlyal szemben. Ezzel az ellenállási záradékkal, amely a Habsburgok alatt és Erdélyben nemzeti fölkeléseink alapjává vált, és amelyet csak az 1688: IV. tc. szüntetett meg, a nemzet valósággal jogi alapra helyezte az alkotmány sértő uralkodóval szemben a felkelést.

Ha még a királyi hatalom jogi korlátjaként tekinthető Aranybulla mellett említjük a vármegyéket, amelyek a Szent István alapította. tisztán királyi gazdasági és katonai célokat szolgáló királyi vármegyékből a XIV. század elején nemesi vármegyékké alakulnak át: akkor nyilvánvaló, hogy az Árpádok kezdeti személyes, központi hatalma egyre több tért engedett a nemzet közhatalmi befolyásának.

Ebben a korszakban már erős fejlődésben van a koronaeszme és az államtest fogalma. Zsigmond király hatalmának nemcsak forrását, hanem tényleges gyakorlását is a Szent Koronába helyezi. Egyre jobban halad a közfelfogás a Szent Korona tana felé, miként az előző szakaszban bemutattuk. Ez az elmélet külsőségeiben még hűbéri, de tartalmában már erősen közjogi.

III. A RENDI ÁLLAM KORA Mátyás uralkodása alatt alakul ki a XV. század derekán és tart egészen 1848-ig. Trónralépésekor a köznemesség hatalma legnagyobbra nő. Törvénybe foglaltatja, hogy minden országlakosnak (regnicola, nemes) meg kell jelennie a minden évben Pesten tartandó országgyűlésen. Ezek a tömeges gyülekezetek azonban nem voltak törvényalkotó munkára alkalmasak, úgyhogy hamarosan kifejlődik a személyes megjelenés helyett a képviseleti rendszer. Mátyás tehát, jóllehet abszolutista törekvései vannak, már nem tud kormányozni rendek nélkül. Ebben a rendi képviseletben az egész nemesség, sőt a polgárság is képviselethez jut. Gyenge utódai alatt a rendek a királyi jogkör egyre nagyobb részét sajátítják ki maguknak. Csak most alakul ki az a külföldön már egy évszázaddal előbb meglévő elv, hogy adót csak a diéta szavazhat meg. Kifejlődik a rendi dualizmus, amely aztán egészen 1848-ig jellemzi politikai életünket. A király és a rendek egymással szemben állanak, a nélkül, hogy e tényezők egyikének ereje lenne a másik végleges legyőzéséhez. Innen a sok paktum és kompromisszum, ami ezt a korszakot végig jellemzi.

De korán fejlődésnek indulnak a magyar alkotmányos felfogásra igen jellemző elvek is. Így már az előző korban jelentkezik nálunk az az alkotmányos gondolat, hogy aki közhatalmat gyakorol, átruházás útján a nemzettől kapta hatalmát. Ha azzal visszaél, felelősségre vonható. A felelősség elvét már az 1222-i Aranybulla 14. cikke, az 1291: XXXI. tc., az 1386:III. tc. és az 1507:VII. tc. törvénybe iktatták. A felelősség alól a nemzetszervek közül egyedül a király volt kivétel, mert ő mint államalkotó elem az állampolgárok felett állott. De 1687-ig joga volt az Aranybulla 31. cikke alapján minden főpapnak és nemesnek fegyveresen is ellenállni a király törvénytelen intézkedé­seivel szemben és így kényszeríteni a királyt a törvények megtartására. (1937-ig az alkotmány megsértéséért a kormányzó is felelősségre vonható volt.)

A parlamenti kormányrendszer egyik lényeges követelménye, hogy a kormány az államfő és a nemzet együttes bizalmából bírja állását és e két tényező akarata szerint kormányozza az országot. Ezt az elvet magyar törvény mondta ki legelőször egész Európában. Az 1231:III. tc. arról intézkedik, hogy ha a nádor a király és az ország ügyeit rosszul igazgatja, a király a nemesek kérésére elbocsátja őt és mást alkalmaz. Az 1291:IX. tc. rendelkezése szerint a király a nádort az ország nemeseinek tanácsából nevezi ki. Az 1439:II. tc. szerint pedig, mivel a nádor az ország lakosai részéről a királynak, a király részéről az ország lakosainak igazságot tartozik szolgáltatni: a király az ország nádorát régi szokás szerint a rendekkel egyetértőleg választja. Később azután olymódon alakult a nádori szék betöltése, hogy az országgyűlés a király jelöltjei közül választott. Az új nádor eskütétele pedig a király és az országgyűlés színe előtt ment végbe. Mindezek a törvények, amelyek a legfőbb kormányzati szerv megalkotásánál az államfő és a nemzet bizalmát kívánták meg, voltaképen a politikai felelősség elvét iktatták törvénybe. A jogi felelősséget a király tanácsosaira és így a nádorra is az 1507:VII. tc. mondotta ki. Mindez azt mutatja, hogy nálunk a parlamentarizmus nem volt teljesen gyökértelen valami. Amikor 1848-ban a nyugati koreszmék hatása alatt megszervezték, csak az idézett törvények elveit kellett volna új formába önteni. Még a nádort is kár volt a divatos miniszterelnökkel helyettesíteni. Ez a példa is mutatja, hogyha valamely nemzetnek olyan régi jogintézményei vannak, amelyeket maga fejlesztett ki önmagából, annak nincs szüksége rá, hogy idegenből átvegyen ilyeneket, miként tegnapról mára keletkezett új államok.

1526-ban, amikor Mohácsnál a törökkel szemben Magyarország elbukott, megszakadt a magyar alkotmány szinte páratlan fejlődése. Az ország nyugati része Habsburg Ferdinándot választottá királyává és utódainak is alávetette magát. A másik részből pedig önálló fejedelemségként Erdély alakult. A szétdaraboltság és a török veszedelem ellen folytatott küzdelem felőrölte a nemzet erejét. Az idegen országokban is uralkodó Habsburgokkal szemben, akik ott hűbéri és patrimoniális alapon gyakorolták hatalmukat, nehéz volt az ősi alkotmánynak érvényt szerezni. A tényleges állapotok sokszor mást mutattak, mint amit a jog megállapít. Az országgyűlés két táblára oszlott, mert a köznemesek gazdasági okokból már nem tudtak személyesen megjelenni az országgyűléseken. 1687-ben hálából, hogy Budavára visszakerült a török hódoltság alól, kénytelen volt a nemzet a Habsburg-ház fiágának az elsőszülöttség rendjén való trónutódlását kimondani, majd a török végleges kiűzése után 1723-ban a nőág trónöröklését is az ú. n. magyar Pragmatica Sanctióban elfogadni. ,

1526-tól fogva tehát Magyarország perszonális únióba került a Habsburg örökös országokkal és tartományokkal, amelyekből később, 1804-ben az Osztrák Császárság keletkezett. Ez a kapocs akkor még csak a jogi értelemben véletlen közösségi tényen nyugodott; azon, hogy Magyarország mindig azt választotta királyává, aki az örökös tartományokban az uralkodócsalád házi joga szerint sorra következett. Lényegében mit sem változtatott ezen a perszonális únión 1687ben a trónöröklésnek bevezetése. Amikor azonban 1723-ban a magyar Pragmatica Sanctióban kimondották a feloszthatatlan és együttes birtoklást, valamint a közös és kölcsönös védelmet, az únió most már átalakult jogilag szándékolttá, vagyis reális únióvá.

Magyarországnak egészen 1848-ig rendi alkotmánya volt. A Szent Korona testét alkotó nemzet három rendre tagozódott: a főrendűekre a főpapokkal együtt, aztán a köznemességre és a városi polgárságra. Ezek gyakorolták a közhatalmat, míg közterheket viselő jobbágyoknak politikai jogaik nem voltak.

IV. A NÉPKÉPVISELETILEG KORLÁTOLT KIRÁLYSÁG KORA 1848-tól napjainkig tart. Az 1848-as törvényhozás megszüntette a nemesség kiváltságos helyzetét, a jobbágyságot felszabadította, illetőleg a szegény népet is bevette az alkotmány sáncai közé, kiterjesztvén reá a nemesség politikai jogait. Ugyanekkor alkotmányunk, szakítva a kor szellemének megfelelően a rendiséggel, külföldi, főleg francia példák után indulva, áttért a népképviseleti rendszerre. Ezt kiegészítette a felelős kormányzat és a parlamenti kormányrendszer életrehívása, aminek történelmi előzményei, mint láttuk, már megvoltak alkotmányunkban.

Az 1848-as törvényhozás alkotásai nem léphettek nyomban hatályba, mert a szabadságharcnak orosz fegyverek segítségével történt leverése után 1867-ig az abszolutizmus sötét korszaka következett. Ez alatt nem érvényesült a magyar alkotmány. Amikor azonban a haza bölcsének,  D e á k  F e r e n c nek a politikája, a jogról való le nem mondás, sikerre vezetett, és a nemzet kiegyezett a dinasztiával: megtörtént az Ausztriához való viszony szabályozása is. D e á k javaslatára Ferenc József az abszolút módon kormányzott osztrák örökös tartományoknak is népképviseleti .alkotmányt adott. Párhuzamos törvények szabályozták az Osztrák Császárságnak és a Magyar Királyságnak egymáshoz való viszonyát. Magyarországon az 1867:XII. tc., Ausztriában pedig az 1867 dec. 21-i alaptörvény, amely az első valódi értelemben vett osztrák alkotmánynak tekinthető. Igaz, hogy a két törvény szövegének eltérő fogalmazásából, valamint az osztrákoknak abból a törekvéséből, hogy a paritásos dualizmust kijátszva, Magyarországot az „összbirodalom" egyik tartományaként tekintsék, tömérdek félreértés és méltánytalanság keletkezett. Az is való, hogy mindez rengeteg közjogi vitát és időfecsérlést okozott. Mégis a politikai és gazdasági megerősödésnek olyan boldog korszaka következett be, amelyben Magyarország egyre gyorsuló ütemben építhette ki önálló államiságát. A világháború vége felé Magyarország szinte már a dualizmus erősebb felének mutatkozott. Ekkor azonban rászakadt az 1918 októberi összeomlás. Elvesztettük azt a háborút, amelybe Magyarországot belekényszerítették, bár elejétől fogva tudta, hogy belőle semmi hasznot sem remélhet. A szerencsétlen végű háború eredménye lett az Ausztriától való teljes elválás és az országnak példátlan szétdarabolása.

V. ALKOTMÁNYUNK ALAKULÁSA 1918 ÓTA. - Az 1914-1918-i világháború nyomán te­rületileg megcsonkított, gazdaságilag leromlott és lelkileg meghasonlott magyar nemzet martalékává vált olyan forradalmi elemeknek, amelyek fajtájától és lelkétől távol állva, a jó béke hazug ígéreteivel áltatták. A forradalmi események hatása alatt IV. KároIy király, rossz tanácsadókra hallgatva, fölmentette a törvényes kormányt esküje alól, majd forradalmi kormánynak adta át a hatalmat, ő maga pedig elhagyva az országot, 1918 nov. 13-án Echartsauban írásbeli nyilatkozatot adott ki, amelyben lemondott „az államügyek vitelében való résztvételről" s alávetette magát annak a határozatnak, amely az ország jövendő államformáját megállapítja. Ugyanekkor az országgyűlés képviselőháza kimondotta a maga feloszlását, jóllehet csak a király oszlathatja fel az országgyűlést. A főrendiház pedig működését befejezettnek nyilvánította. Erre a kormánytól összehívott ú. n. „Nemzeti Tanács", amelynek sem szervezete, sem tagjainak száma, sem hatásköre és jogállása megállapítva nem volt, kikiáltotta az ú. n. népköztársaságot. Ez 1919 márt. 21-én átadta a hatalmat a kommunizmus elvei alapján alakult ú. n. tanácsköztársaságnak. A 134 napos proletárdiktatúra aug. 2-án újból az előző rendszer szerint alakult népköztársasági kormánynak adta át a hatalmat, míg végül ezt a kormány t aug. 7-én nagyrészt a régi alkotmány elvei alapján megalakult polgári kormány eltávolította.

Mivel az államnak legfőbb szervei, a király, aki külföldön tartózkodott, és az országgyűlés, amelynek összehívását jogi és tényleges körülmények akadályozták (tagjainak jó része az idegen hatalmaktól megszállott területen tartózkodott), nem kezdhették meg működésüket: ennek következtében a kormány egy egykamarás ú. n. nemzetgyűlést hívott össze az 1919 őszén kibocsátott szükségrendelet alapján, amely az általános, egyenlő, titkos és a nőkre is kiterjedő, lajstromos választójogot vezette be. Az 1920 febr. 16-án összeült nemzetgyűlést, mint jogalkotó tényezőt, kétségtelenül a rendkívüli szükséghelyzet kényszerítő ereje hozta létre, azonban minden állami tényező elismerte, s intézkedéseinek mindenki alávetette magát. Így bár a történelmi magyar alkotmánynak folytonosságát az 1918 nov. 16-ától 1919 aug. 7-éig tartó forradalmi korszak megszakította, a jogfolytonosságot a nemzetgyűlés segítségével sikerült helyreállítani. A nemzetgyűlés ugyanis magát a szuverénitás egyedüli birtokosának nyilvánította és így ő lett minden jognak a forrása. A nemzetgyűlés így mint a fő nélkül maradt nemzetnek teljes képviselete szokásjogi úton ideiglenes kisegítő alkotmányos intézménnyé vált. és jogalkotásai szervesen beleilleszkedtek az ezeréves magyar alkotmányfejlődésbe.

A nemzetgyűlés azonban nem volt ú. n. „alkotmányozógyűlés" (constituante), mint amilyen: a világháború nyomában Európa-szerte tomboló alkotmányozási lázban mindenütt egybehívtak. A magyar nemzetgyűlésnek épen az ősi alkotmány helyreállítása volt a feladata. Az 1920:I. tc. és az ennek alapján a nemzetgyűléstől hozott többi törvény tehát nem adott a magyar államnak új alkotmányt. Ennélfogva Magyarországnak nincs most a régitől különböző alkotmánya. A magyar nemzet a forradalmi események után kereste a jogfolytonosság útját és az ősi alkotmány helyreállításában látta a kibontakozás lehetőségét. Az 1920 óta keletkezett törvények tehát a magyar állam ezeréves fejlődésű, régi alkotmányát fenntartva, azt a rendkívüli viszonyok következtében csak kiegészítették és módosították mindaddig, amíg a történelmi alkotmány alapintézményei a változott viszonyokhoz mért átalakításokkal ismét felvehetik működésüket. Addig azonban alkotmányos életünkben ideiglenes, átmeneti állapot következett, amelyet közjogi provizóriumnak szoktunk mondani. Jóllehet ennek tartama alatt a régi, történelmi alkotmány százados intézményeivel, mint aminők a királyság és az országgyűlés, továbbra is érvényben maradt, átmenetileg a viszonyok kényszerítő hatása alatt ideiglenes intézményekkel kellett az államélet működésének folytonosságát biztosítani. Így került sor a nemzetgyűlés és a kormányzó intézményének életrehívására. Az országgyűlési képviselőválasztásoknak az 1925: XXVI. tc.-el való szabályozásával, valamint a régi főrendiház helyébe szervezett felsőháznak az 1926: XXII. tc.-el történt megszervezésével törvényhozásunk visszaállította a kétkamararendszert. E törvényeknek hatálybaléptével 1927-től kezdve a nemzetgyűlés hét évi működése után a törvényhozás szerepét újból felvette az országgyűlés.

A Szent Korona pompás épületén tehát immár csak egyetlen ornamentikai hiba van: Magyarország király nélküli királyság. Amíg Magyarország királyt és vele együtt új királyi házat nem választ, addig hiányozván a Szent Korona feje, a legfőbb államhatalmat az egész nemzet nevében az országgyűlés mint a korábbi nemzetgyűlés jogutódja gyakorolja.

2. magyar alkotmányfejlődés területi alapjai.

Az államok elnevezése rendszerint azonos területükével. Az 1920. évi trianoni békeszerződés előtti Magyar Királyságnak, vagyis Nagy-Magyarországnak megjelölésére a következő kifejezéseket használták: a Magyar Szent Korona Országai (1848-ig: Magyarország Szent Koronájának Országai), vagy Szent István Koronájának Országai, vagy Magyarország és társországai.

I. NAGY-MAGYARORSZÁG TERÜLETI VÁLTOZÁSAI.

 1. M a g y a r o r s z á g

2. H o r v á t – S z l a v o n – D a l m á t  o r s z á g o k, 

3. F i u m e

A magyar állam területe a trianoni békeszerződés hatályba lépte (1921 júl. 26) előtti ezeréven át a Föld egyik legállandóbb és legmozdulatlanabb határú államterülete volt. 1868 óta közjogilag a következő három részre oszlott: 1. Magyarország, 2. Horvát-Szlavon-Dalmát országok és 3. Fiume. E megkülönböztetésnek az volt a jelentősége, hogy e három rész egy állami közösséget alkotott (1868:XXX. tc. 1. §), de ezen belül az államhatalom szervezete és működése tekintetében az egyes területeknek különleges jogállása volt. Horvát-Szlavon-Dalmátországokat bizonyos állami ügyekben törvényhozási és kormányzati autonómia illette meg, amelyet legutóbb az 1868:XXX. tc. szabályozott. Ennek értelmében jogi helyzetüket a társország kifejezés jelölte meg. Fiume és kerülete pedig a társországokénál kisebb, de a törvényhatóságokénál nagyobb önkormányzattal volt felruházva, amelyet legutóbb az 1870. évi ú. n. provizórium szabályozott, és ennek értelmében jogi helyzetét „a magyar Szent Koronához csatolt külön test" kifejezés állapította meg.

1. M a g y a r o r s z á g (az anyaország) az 1918-i tényleges megcsonkításig a Kárpátoktól a Duna és a Dráva vonaláig terjedt. Egységes terület volt, bár a történelem során voltak olyan időszakok, amikor az anyaország területének egyes részei különállásra tettek szert. Ezek voltak: a) Erdély, b) a Partium, c) a temesi bánság, d) a szerb vajdaság és e) a katonai határőrvidék. Ezek a részek mind a IX. és X. század fordulóján végrehajtott honfoglaláskor kerültek a magyar nemzet uralma alá. Eltekintve az egyik-másik részen csak rövid időre, átmenetileg bekövetkezett idegen uralomtól, valamint a déli és középső részen mintegy 150 évig tartott török hódítástól, az anyaország állandóan a magyar Szent Korona hatalma alá tartozott.

a) Erdély eredetileg tisztán földrajzi fogalom volt és mindig tájfogalom maradt, úgyhogy földrajzi értelemben ez volt Magyarországnak egyetlen tartománya. Különleges közigazgatása volt annyiban, hogy három nemzeti területre oszlott: a székelyek ispánja, ,a szászok grófja és az erdélyi vajda alatt. Az 1526-i mohácsi vész után Magyarország két királyt választott s ennek következtében két részre szakadt. A nyugati rész Habsburg Ferdinánd megválasztásával az „osztrák ház" uralma alá került, míg a keleti rész Szapolyai Jánost ültette a trónra. Erdély elválása fokozatosan történt, azonban Magyarország szempontjából jogilag csak akkor kezdődött a különállása, amikor 1622-ben az előző évi nikolsburgi békét törvénybe iktatták. Az Erdélyi Fejedelemség magyar nemzeti jellegét mindvégig megőrizte és csak anynyiban tüntetett föl jogrendszere eltérést, hogy területén csupán a három nemzethez és a négy bevett valláshoz (római katolikus, .református, evangélikus és unitárius) tartozók gyakorolhattak politikai jogokat. Alkotmányos intézményei az akkori viszonyokhoz képest igen előrehaladott fejlődést mutattak. Különállása szintén fokozatosan szűnt meg 1688 és 1691 között, amikor a magyar király, I. Lipót lett Erdély fejedelme. Ténylegesen azonban a különállás 1848-ig, illetőleg 1868-ig fennállott, jóllehet a Lipót-féle diploma (Diploma Leopoldinum) is elismerte, hogy Erdélyt a Magyar Szent Korona jogán szerezték meg, és „Erdély visszatér a Szent Koronához, melytől az írígy sors és egyesek vakmerősége elszakította." A tényleges visszacsatolást csak az 1848: pozsonyi VII. és kolozsvári I. tc. mondotta ki, de a szabadságharc leverése után az abszolutizmus alatt Erdélyből a Partiummal együtt külön koronaországot szerveztek, és csak az 1868: XLIII. tc. foganatosította a visszacsatolást, az ú. n. úniót. (A nemzetközi jog mai meghatározása szerint ez egyszerű bekebelezés és nem únió volt, mert fejedelmi únió csak államok közt lehetséges, már pedig Erdélynek a bekebelezéssel megszűnt önálló államisága. A régi terminológia ilyenkor a „bekebelező únió" kifejezést használta.)

b) Partium alatt Erdély önállósulása után azokat a török hódoltság alá nem került, tiszántúli megyéket értették, amelyek magyarországi részeknek (partes) minősíttettek ugyan, de állandóan az erdélyi fejedelmek fennhatósága alatt állottak. Elnevezésük az erdélyi fejedelmek latin címéből eredt (Princeps Transylvaniae et partium Hungariae Dominus). Számuk és területük változott. Az 1732-i királyi elhatározás egy részüket visszacsatolta Magyarországhoz, másik részüket, ú. m. Kraszna, Középszolnok, Zaránd megyéket és Kővár vidékét kapcsolatban tartotta Erdéllyel. A magyar országgyűlések ezt állandóan nehezményezték, és több törvénycikk kívánta visszacsatolásukat; legutoljára az 1848:VI. tc. Végleges visszacsatolásuk az anyaországhoz csak az 1867. évi alkotmány visszaállításával következett el.

c) A temesi bánság Temes, Torontál és Krassó-Szörény megyék területén feküdt. Amikor a török hódoltság alól az 1718-i pozsareváci (passzarovici) békével felszabadult, a Habsburg uralkodók kivették a magyar Szent Korona alkotmányos foghatósága alól és közvetlenül idegen, osztrák kormányhatóságok alá helyezték. A 11 kerületből 1779-ben nyolcat visszacsatoltak, háromból pedig katonai határőrvidéket szerveztek.

d) A szerb vajdaság Bács-Bodrog vármegyéből és Szerém megye két járásából alakult, amelyhez hozzácsatolták a temesi bánság nyolc kerületét, úgyhogy 1849-től 1861-ig mint szerb vajdaság és temesi bánság szerepelt.

e) A katonai határőrvidéket (confinta militaria) Mária Terézia alakította a temesi bánság három kerületéből különleges jogrendszerrel. A polgárosítás vagyis a polgári közigazgatás bevezetése két részletben, 1873-ban és 1881-ben történt mer.

2. H o r v á t – S z l a v o n – D a l m á t  o r s z á g o k[1]  területét a trianoni békeszerződés egész terjedelmében Jugoszláviához (akkori elnevezés szerint Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) csatolta. Történelmi fejlődését tekintve a következő négy alkotórészből állott:

a) A régi Horvátország maradványai a Száván tul a Kapela-hegység és az Adriai-tenger közt terültek el. Hozzájuk tartozott az újkori Dalmáciának és Boszniának egy része is. Ez a régi Horvátország Kálmán király alatt 1097 és 1105 közt került a Magyar Szent Korona hatalma alá, megtartva némi önállóságát, egészen addig, míg a török hódítás következtében java része a XVI. században el nem veszett.

b) A régi Szlavónia a Dráva folyó és a Kapela hegylánc között terült el olymódon, hogy Zágráb, Varasd és Belovár-Körös megyéket, valamint Verőce és Pozsega megyék nyugati részét foglalta el. Hogy ez a terület, amely élesen megkülönböztetendő a Száván túl tőle délre fekvő Horvátországtól, mikor és milyen uralom alól került Magyarországhoz, még nincs tisztázva. 1267 óta nevezték Szlavóniának és lassan tartományi önállóságra emelkedett. Későbbi sorsában a régi Horvátországnak maradványai is osztozkodtak, amelyekkel kapcsolatban törvényeink különösen a XVII. század óta mint Horvát- és Szlavonországokat (Regna Croatiae et Slavoniae) említik. Lassankint tehát így csúszott át erre az eredetileg szlavon területre a „Horvátország" elnevezés.

c) Az új Szlavónia szintén névcserével keletkezett. Ez az 1868:XXX. tc.-el megállapított Horvát-Szlavon-Dalmátországnak volt a keleti fele a Dráva és a Száva folyók között. Közelebbről magába foglalta Verőce vármegye egyik nyugati járását, továbbá ennek, valamint Pozsega vármegyének keleti felét és Szerém vármegyét. Mindezek egy egészen kis résztől eltekintve még a honfoglaláskor kerültek az anyaországhoz és jogállásra semmiben sem különböztek a többi magyar megyétől. E területrésznek a XVIII. századig semmiféle különállása és külön elnevezése nem volt. Amikor azonban az 1699-i karlócai (karlovici) béke következtében a török uralom alól visszakerült és egy ideig osztrák katonai igazgatás alatt állott, jutott kapcsolatba a szomszédos Szlavóniával, illetőleg az .akkor már ú. n. Horvát-Szlavonországokkal, és kezdték megjelölésére használni minden jogalap nélkül az „Alsó-Szlavónia", majd később egyszerűen a „Szlavónia" megjelölést.

d) Dalmácia alatt értették a középborban az Adriai-tenger partján lévő latin-olasz nemzetiségű városi municipiumokat. Amikor Kálmán király a jus regiumot kiterjesztette az akkori Horvátországra, magát 1106-ban a tengerparti Bielogradban (Belgradban) Horvát- és Dalmátország királyává koronáztatta. Így kerültek ezek a tengerparti városok Magyarországgal kapcsolatba, bár régi municipális jogállásukat megtartották. Hosszas hadakozás és ismételt uralomváltozás után Dalmáciát 1433-ban a Velencei Köztársaság szerezte meg. Velence bukása után I. Ferenc az 1797-i eampoformiói békében vette birtokba, de koronázási esküje és az országgyűlések többszöri sürgetése ellenére sem történt meg Magyarországhoz való visszacsatolása, úgyhogy jogilag ugyan Magyarországhoz, tényleg azonban Ausztriához tartozott. Magyarország jogigényét a társországoknak az anyaországhoz való viszonyát szabályozó 1868:XXX. tc. is fenntartotta, és ezt fejezte ki a társországok neve, a király címe, a bán és a horvát-szlavon-dalmát tárcanélküli miniszter neve, valamint az a körülmény, hogy Dalmácia címere helyet foglalt az ország középcímerében.

1106-tól 1916-ig, tehát kerek nyolcszáz esztendőn át a Szent Koronával történt magyar királykoronázás avatta a magyar királyokat Horvátország királyává. Ezt a békés kapcsolatot 1848-ban azzal az ürüggyel szakították meg a horvátok, hogy a 48-as törvények rájuk sérelmesek. Ugyanakkor azonban elismerték közvetlenül az Osztrák Császárság fennhatóságát, amely .a következő évben Horvát-Szlavonországot osztrák koronatartománnyá tette. A kiegyezés után a magyar országgyűlés fehér lapot ajánlott föl a horvát-szlavon tartománygyűlésnek, hogy írja rá azokat a feltételeket, amelyekkel vissza kívánja állítani Magyarországgal az állami közösséget. Az országgyűlés elé azt a törvényjavaslatot terjesztették, amelyet a magyar országgyűlés és a horvát-szlavon tartománygyűlés, valamint Fiume város és kerülete tagjaiból alakult ú. n. regnikoláris bizottság dolgozott ki. Ebből keletkezett az 1868:XXX. tc. és a horvát-szlavonországi 1868:I. tc. Így került be a Magyar Törvénytárba az első alaki értelemben vett alaptörvény, mert e törvénycikk kimondotta, hogy csak a felek egyetértésével változtatható meg olymódon, amint Létrejött. Kisebb jelentőségű változtatások történtek is ilyen eljárással rajta.

Horvát-Szlavonországot, amióta Szlavónia is ország (regnum) lett, „alávetett országok" (regna subjecta) névvel, 1606 óta „kapcsolt részek" (partes adnexae) megjelöléssel illették, 1867 óta pedig a „társországok" (regna socia) név lett használatos. A társországok azonban nem alkottak külön államot, hanem csak széleskörű önkormányzattal bíró tartományt, amelyet államtöredéknek lehet minősíteni. Államról azért nem lehet beszélni, mert nem volt külön államterületük, nem volt jogi értelemben vett népük (csak magyar állampolgárság volt) és nem volt külön államhatalmuk sem, ami legvilágosabban az államfő méltóságának egységében jutott kifejezésre. (Nem volt külön horvát király, hanem csak horvát királyi cím.) Mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy jellegük töredék államiságra mutat, mert autonóm ügyeikben külön törvényhozásuk volt. Autonómiájuk volt a beligazgatásban, a vallás- és közoktatásügyekben és az igazságügyekben. A közös ügyekben azonban a magyar országgyűlésbe 40 képviselőt, a főrendiházba pedig 3 tagot küldöttek. Az autonóm kormányzat élén a magyar király kinevezte bán állott, aki magyar zászlósúrként tagja volt a főrendiháznak is.

Mindezeknek az ismeretében meg kell még emlékeznünk arról az áldatlan vitáról, amely főleg a mint század óta egy történetietlen közjogi dogmatizmus szemüvegén át tekintette a magyar horvát viszonyt. A horvátoknak az volt a felfogásuk, hogy a 12 horvát nemzetség egy 1102. (?) évi paktum alapján önként választotta Kálmánt horvát királlyá, aki magát 1106-ban Horvátország királyává koronáztatta, és ezzel Magyarország és Horvátország közt perszonális únió jött létre. E nézettel szemben a magyar fölfogás tagadta a paktum hitelességét, szerinte únió nem keletkezett, hanem a magyar királyok meghódították Horvátországot. Kálmán 1106-i koronázása valószínűleg csak azért történt, hogy hódítását jogalappal támogassa.

E fölfogásokkal ellentétben ma a tárgyilagos történetírás szerint Zvojnimir horvát király halála után özvegye, Ilona királyné, aki Szent Lászlónak volt a testvére, hívta az utóbbit a horvát főurak beleegyezésével segítségül a bizonytalan helyzetben bekövetkezett zaklatásokkal szemben. Szent Lászlónak 1091. évi beavatkozása tehát dinasztikus természetű volt, ami a kor felfogás: szerint szokásos volt az egymással rokon uralkodóházak közt, és így nem lehet azt pusztán hódító szándékkal vezetett racionális hatalmi célzatúnak tekinteni. Ezt mutatja az is, hogy Szent László nem igyekezett ott a rendcsinálás után uralmát fenntartani. Ami pedig Kálmán koronázását illeti, a koronázásnak abban a korban még nem volt államjogi, hanem csak egyházi jelentősége, úgyhogy az nem hozhatott létre semmiféle szabályozott viszonyt a két ország közt. A perszonális úniónak lényege az önálló államok közötti nemzetközi jogi kapcsolat. A középkori patrimoniális állam azonban még az uralkodó személyében testesül meg, aki magánjogi eszközökkel végzi kormányzati feladatait. A rex és regnum közti különböztetés csak a XIII. század második felében kezdődik. Horvát-Szlavon-Dalmátországok birtokbavétele tehát egyszerűen megfelelt a Szent István-féle birodalom eszméjének és gyakorlatának. Ez a vérségi és teokratikus elhivatottságon nyugvó személyes királyi hatalom kezdetben több nyelvű és népiségű elemeken uralkodott, később pedig a rendi előjogokon alapult, amelyeket a birodalom valamennyi nemzetisége egyaránt élvezett.

1918 októberének végén a horvát-szlavon országgyűlés egyoldalúlag kimondotta a nyolcszáz, sőt egyes területrészeiben ezer éves békés kapcsolatnak megszűnését és a Magyarországtól való elszakadást. 1941 tavaszán Horvát-Szavon-Dalmátországok területén az önálló Horvátország alakult meg. Dalmácia részben Olaszországé lett.

3. F i u m e város és kerülete valószínűleg ugyanakkor jutott Magyarországgal kapcsolatba. amikor a horvát és dalmát tengerpartra Kálmán király kiterjesztette a Szent Korona joghatóságát. Később osztrák főhercegek uralma alá került, majd Mária Terézia 1776-ban az „ősi joggal Magyarországhoz tartozott" tengermellékkel együtt Magyarországnak adományozta. Ugyanő határozta meg 1779-ben jogállását, mint a magyar Szent Koronához csatolt külön testet (Separatum corpus Sacrae regni Hungariae Coronae adnexum). Ez azt iclentette, hogy nem volt beleérthető a tulajdonkepeni Magyarországba, és nem tartozott Horvátországhoz sem, de ugyanazon állami közösség keretében külön harmadik közjogi terület volt. Az 1868:XXX. tc. értelmében nem sikerült önkormányzati viszonyait rendezni a horvát-szlavon kiküldöttek állásfoglalása miatt, minek következtében ideiglenesen 1870 júl. 28-án kelt királyi rendelet szabályozta szervezetét. Ez az ú. n. fiumei provizórium.

Fiume jogállásra nézve középhelyet foglalt el a horvát-szlavon autonómia és a törvényhatósági jogú város között. Élén a kormányzó állott, aki magyar kormány bizalmi embere volt, s akinek hatásköre tengerészeti ügyekben kiterjedt a Magyar-horvát tengerpartra is, s ezért hivatalos címe volt: Fiume és a magyar-horvát tengerpart királyi kormányzója. Hivatalos nyelv az olasz volt. A bíráskodást a fiumei törvényszék látta el. Fellebbviteli bíróságai a budapesti ítélőtábla és a Kúria voltak.

1918 októberében Fiume is kimondta a Magyarországtól való elszakadást és 1919-ig Jugoszlávia birtokában volt, majd 1919 és 1922 közt önálló állam, attól fogva pedig Olaszország hoz tartozik.

II. A HŰBÉRES VAGY MELLÉKORSZÁGOK. - Azok a területek voltak, amelyeket részint árpádházi, részint későbbi királyaink olymódon szereztek, hogy a szomszédos fejedelmekkel többé-kevésbé elismertették fennhatóságukat, de magukat az országukat nem csatolták az anyaországhoz. A fennhatóság abban nyilvánult, hogy a magyar királyoké volt a fejedelem megerősítésének a joga és viselték ezeknek az országoknak a királyi címét. Ezzel szemben azonban a mellékországok katonai védelemben részesültek. Ilyen hűbéres országok voltak: Ráma (Bosznia), Szerbia, Bolgárország, Kumánia (a későbbi Oláhország, Moldova, Bukovina és Besszarábia), Halics (Galícia keleti része) és Lodoméria (Galícia északi része és az orosz volhiniai Wladimir). A magyar Szent Korona fennhatósága ezek fölött az országok fölött megszűnt török uralom alá jutásuk miatt.

 

Jelentőségük a magyar alkotmányjogban még ma is a következő: 1. a magyar király címei között ma is szerepel ezeknek az országoknak a királyi címe; 2. koronázáskor a király előtt viszik zászlóikat és címereiket; 3. a koronázás alkalmával kiadatni szokott királyi hitlevél harmadik pontja szerint Magyarországnak és társországainak mindazok a részei és tartományai, amelyek már visszaszereztettek és amilyek ezután fognak visszaszereztetni, a koronázási eskü értelmében is Magyarországhoz és társországaihoz visszakapcsolandók.

Ennek az igénynek akkor van értelme, ha a volt mellékországok mai nemzetközi jogi helyzete megváltozik. Így érvényesítette a magyar Szent Korona igényét a volt mellékországokra Mária Terézia Bukovina és Galícia, I. Ferenc Dalmácia és Ferenc József Bosznia visszaszerzésekor. Sajnos azonban Habsburg-királyaink nem siettek eleget tenni a Magyarországhoz való visszacsatolásra a hitlevélben és a koronázási esküben tett ígéretük nek.

A régi hűbéres országokra vonatkozó igények között különös jelentősége volt legutóbb a Boszniára vonatkozó igénynek. 1878-ban ugyanis Ausztria-Magyarország megbízást kapott a berlini kongresszustól, hogy Bosznia és Hercegovina tartományokban, amelyek a török császár fennhatósága alatt állottak, a szultán szuverénitásának fenntartásával a közigazgatást ellássa. Ezt a megszállást (occupatio) 1908-ban az ú. n. annexio követte, amikor Ferenc József a Törökországban kitört forradalom miatt 1908 okt. 5-i manifesztumával szuverén jogait kiterjesztette erre a két tartományra is, hivatkozva „azokra az ősi kötelékekre, amelyek dicső elődeinket a magyar trónon ezen országokhoz fűzték." A két tartomány mégis Ausztria-Magyarországnak közös területe, ú. n. kondominiuma maradt és 1910-ben alkotmányt kapott, amely külön tartományi illetőséget állapított meg, ami önálló állampolgárságnak felelt meg; noha Bosznia-Hercegovina nem volt állam, hanem csak államtöredék.

III. MAGYARORSZÁG VISZONYA AUSZTRIÁHOZ. - Két vagy több államnak olyan tartós, nemzetközi jellegű jogi kapcsolatát, amely kihat alkotmányukra is, államkapcsolatnak szokás nevezni. Ezeknek két főtípusa az államszövetség és a szövetséges állam. Az előbbiben az államok megtartják szuverénitásukat, amíg az utóbbi kapcsolatban egy új, főállam keletkezik teljes szuverénitással, a tagállamok szuverénírása pedig úgyszólván csakis a belügyekre korlátozódik. Az államszövetség egyik faja a fejedelmi únió, amely monarchikus államok közt keletkezik. Ennek két alakja van: a perszonális és a reális únió. Az előbbi esetlegességen, az utóbbi jogi szándékosságon nyugoszik. Már a perszonális unió korlátozólag hat a kapcsolatba lépő államok szuverénírására, mert ezek nem követhetnek külön külpolitikát és nem viselhetnek egymás ellen háborút. A reális únió pedig rendszerint jog intézmények közösségét is tartalmazza. Más megkülönböztetés szerint reális unió csak az, ha az illető államok egyúttal szövetséges állami viszonyban vannak.

Magyarország már a XIV. és XV. század folyamán néhányszor perszonális únióba lépett szomszédos államokkal. Így Nagy Lajos egyúttal Lengyelország királya volt (1370-1384), Zsigmond király egyúttal német, illetőleg római király (1410-1437, 1433-tól császár). Viszont Magyarország létesített perszonális úrsiókat a következő királyválasztásokkal: Luxemburgi Zsigmond Brandenburg őrgrófja 1387-ben magyar király; Albert (1437-1439) és V. László (1452-1457) osztrák hercegek voltak, I. Ulászló (1440-1444) lengyel király, II. Ulászló (1490-1516) és II. Lajos (I516-1526) pedig cseh király volt. Legtartósabbá azonban 1526-ban Habsburg Ferdinánd királlyá választásával Magyarország és az osztrák örökös tartományok közt létesült únió vált. Ez majdnem 400 esztendeig, 1918 október végéig tartott.

Mint már a magyar alkotmány fejlődésénél láttuk (41, l.), I. Ferdinánd magyar királlyá választásával csupán e ténylegességen nyugvó perszonális únió keletkezett, amin az sem változtatott, hogy a királyválasztást 1687-ben a Habsburg-ház elsőszülöttségi fiági trónutódlása váltotta fel, mint ahogy már addig is azt választották a magyar rendek királlyá, aki 1526 óta az ú. n. „osztrák ház" (Domus Austriaca) patrimoniális birtokában lévő németországi tartományokban az elsőszülöttségi ági örökösödés jogán uralomra jutott. Változás csak akkor történt, amikor 1723-ban az ú. n. magyar Pragmatica Sanctióban a nőági trónöröklés szabályozásával együtt jogilag szabályozták Magyarország és társországai uralkodóházának más országaihoz való viszonyát. Ennek a viszonynak jogi tartalma volt az együttes birtoklás, de külön uralkodás és kormányzás, ami a modern alkotmányjog meghatározása szerint az uralkodó fizikai személyének azonosságával két külön államhatalmat jelentett. Később következett az együttes birtoklásból a kölcsönös védelem kötelessége, és ebből az 1867:XII. tc. az ú. n. közös ügyeket származtatta.

Amikor tehát a két állam kapcsolata jogilag szabályoztatott, 1723-ban a perszonális únio átalakult reális únióvá. A magyar nyelvhasználat azonban, főleg a politikai életben, továbbra is ragaszkodott a perszonális únió megjelöléséhez azért, hogy össze ne tévessze valaki a régi, bekebelező, inkorporativ únióval, amilyennek például Erdélynek 1848-i bekebelezését is minősítették. Míg azonban az utóbbi csak államjogi kapcsolat volt, mert a bekebelezés után megszűnt Erdély külön államisága, addig a fejedelmi úniók mindíg nemzetközi jogi természetű kapcsolatot hoznak létre. Hívták a kapcsolatot 1867 óta intézményes perszonális úniónak is, amely erős elhajlást mutat a reális únió felé. Helyesebb azonban az ismert nemzetközi jogi kategória mellett megmaradni.

Bizonyos, hogy az osztrák örökös tartományokban patrimoniális jogon uralkodó államfő és az alája rendelt hatalmi tényezők már 1526 óta arra törekedtek, hogy a közös uralkodó hatalma alatt valamennyi országot egységes államszervezetbe foglalják. Magyarország azonban állandóan, szívósan küzdött e törekvések ellen, s ha valósággal nem is tudta mindíg, jogilag érvényesítette külön államiságát. A Szent Korona királysága tehát tovább élt a lelkekben. Ama szomorú korszak után, amikor függetlenségünk valóban csak elméletben létezett, kimondtuk törvényben, hogy Magyarország független és szabad ország, „vagyis semmi más országnak vagy népnek alávetve nincs, hanem olyan ország, amelynek külön léte és alkotmánya van, és amely ennélfogva törvényesen megkoronázott örökös királya által, saját törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára kormányzandó és igazgatandó (1791:X.tc.).

Még tovább ment az 1848. évi törvényhozás, amely nyilván proklamálta az osztrák központi hatóságoktól való függetlenülést és bevezette a felelős minisztérium intézményét. Ezt követte a szabadságharc leverése után az abszolutizmus, majd 1867-ben a kiegyezés, amely többé-kevésbbé eleget akart tenni a külön magyar államiság elvének, ami azonban a párhuzamos, de egymásnak sokszor ellentmondó törvényekben még sem valósulhatott meg teljesen.

Az 1867:XII. tc. alapján közös ügyek voltak Magyarország és Ausztria közt a külügy, a hadügy és a kettőre vonatkozó pénzügy. Mindhárom ügykört egy-egy közös miniszter látta el. A két állam parlamenti befolyása a közös ügyek igazgatására oly módon biztosíttatott, hogy országgyűlési elintézésüket különleges képviseleti szerveknek, az egyes államok delegációinak hatáskörébe utalták, amelyek azonban nem voltak egységes vagy közös szervek. Főfeladatuk volt a közös költségvetés megállapítása, de a megszavazás már az országgyűlések hatáskörébe tartozott. A magyar és az osztrák delegáció egyszerre ülésezett, váltakozva a két fővárosban. Mindkettő 60 tagból állott, melynek kétharmadát nálunk a képviselőház, egyharmadát pedig a főrendiház választotta. (Ma is ugyanígy alakulnak az országos bizottságok.) Azt az arányt, amellyel a két állam a közös ügyi költségekhez hozzájárult, kvótának nevezték. Ha ennek összegére nézve a két országgyűlés nem tudott megegyezni, az uralkodó döntött.

Míg a közös ügyek a Pragmatica Sanctióból származtak. voltak kívülük ú. n. közös egyetértéssel intézendő ügyek, amelyekre részben célszerűségi, részben politikai tekintetek indokolták az együttes eljárást. Ilyenek voltak: az államadósságok, valamint a vám- és kereskedelmi ügyek.

Nem volt tehát közös államfői hatalom, sem közös törvényhozás és közös kormány. Az uralkodó természeti személyében „Ausztria császára és Magyarország apostoli királya" találkozott. Mivel nem volt közös államhatalom, nem volt közös állampolgárság sem.

Amikor 1918-ban Ausztria köztársasággá alakult, az Osztrák-Magyar Monarchia (a kifejezés alkotmányjogilag nem volt szabatos!) megszűnt. mert így lehetetlenné vált a két állam kapcsolatának az alapja: az uralkodó személyének közössége. A két állam szétválásával együtt hosszadalmas egyezkedés után felosztották a közös vagyontárgyakat is.


[1] 1. Magyarország, 2. Horvát-Szlavon-Dalmát országok és 3. Fiume.

Vissza az oldal tetejére