Vissza a főoldalra * Csekey: Magyarország alkotmánya-előlap

Csekey István: Magyarország alkotmánya 

(Budapest, 1943 - könyvnap, Renessaince Könyvkiadó)  

B)   RENDSZERES RÉSZ - az országgyűlés

II. fejezet. A magyar alkotmány: a magyar államhatalom jogi szervezete

1. cím. Az állam szervei.

..................................

3. Az országgyűlés.

I. AZ ORSZÁGGYŰLÉS SZERVEZETE. 

II. A FELSŐHÁZ. 

III. A KÉPVISELŐHÁZ.

IV. AZ ORSZÁGGYŰLÉS KÉT HAZÁNAK VISZONYA. 

V. AZ ORSZÁGGYŰLÉS HATÁSKÖRE. 

3. Az országgyűlés.

I. AZ ORSZÁGGYŰLÉS SZERVEZETE. A király mellett a magyar államnak másik főszerve az országgyűlés. Ez a politikailag szervezett népnek, illetőleg a nemzetnek a képviseleti szerve. Segítségével vesz részt a nemzet az államhatalomnak, főleg pedig a törvényhozó hatalomnak a gyakorlásában. A Szent Korona tana értelmében a király és a nemzetet képviselő országgyűlés együtt alkotják a Szent Korona egész testét és jelentik az államfelségíség (a szuverénitás) teljességét. Kettőjük akaratának megegyezése hozza létre a legfőbb államakaratot, a törvényt. Király és nemzetet képviselő országgyűlés tehát az állam törvényhozó szervének egyenjogú tényezői. Amíg azonban a királyi szék üres, és az államfői tennivalókat kormányzó látja el, az országgyűlés a szuverénitás egyedüli letéteményeseként a törvényhozó hatalmat osztatlanul gyakorolja.

Az országgyűlés a magyar államnak több százados intézménye, amely a XIII. század óta kialakultnak tekinthető. A XIV. század második felében fejlődik ki a gyakorlat, hogy az elszegényedett nemesség nagyobb része gazdasági okból nem személyesen jelenik meg az országgyűlésen, hanem maga helyett megyénként utasítással ellátott követeket küld. Viszont az egyházi és világi méltóságok viselői és a nagybirtokos nemesek azután is személyesen vesznek részt a törvényhozásban. Mivel a XV. században a szabad királyi városok is elküldik képviselőiket, szokássá válik, hogy a személyesen megjelentek külön tanácskoznak azoktól, akik mások követeiként jelentek meg az országgyűlésen. Így történt meg az országgyűlésnek két táblára válása. Ezt a szokást azután az 1608: koronázás utáni I. tc. jogilag is szentesítette.

Az egyik tábla volt a főrendek, illetőleg a főpapok, bárók és mágnások táblája (Tabula Procerum, seu Praelatorum, Baronum et Magnatum); a másik tábla pedig volt az országlakók (regnikolák) vagy másként a karok és rendek táblája (Tabula Regnicolarum, seu Statuum et Ordinum). Később szokássá vált röviden a felső- és alsótábla elnevezés. A felsőtábla személy szerint magában foglalta a római katolikus (később görög keleti) egyház főpapjait (Praelati), az ország legfőbb méltóságainak viselőit (Barones) és a főnemesi örökletes címekkel felruházottakat (Magnates). Az alsótáblán képviselve voltak vármegyénként követeik útján a nemesek valamennyien (tehát nemcsak a köznemesek, hanem a nemesség egységének megfelelően a főpapok, bárók és főnemesek is) és a szabad királyi városok, tehát mind a négy rend (főpapok, főurak, nemesek és városi polgárok), sőt később még néhány ú. n. szabad kerület is. (Innen volt a neve Tabula Statuum et Ordinum.)

A magyar országgyűlés rendi szervezete 1848-ig megmarad. Ekkor az a nagy változás következik, hogy az 1848:V. tc. az alsótábla rendi szervezete helyébe a népképviseleti rendszert és a kerületi választást lépteti. Megváltozik a képviselő jogállása is. A rendi követet küldői utasítással látták el; ha ennek nem felelt meg, vissza is hívhatták. A népképviselő nem a választóit, hanem az egész ország népét képviseli, utasításhoz nem köthető, vissza nem hívható. Előbb szokás útján, majd törvényeinkben megváltozik a két testület elnevezése is. 1848 óta már az országgyűlés főrendiházáról és képviselőházáról beszélnek.

A főrendiház szervezete, valamint a két háznak a jogállása és egymáshoz való viszonya nem változott 1848-ban. Ellenben a főrendiház összetételét megváltoztatta az 1885:VII. tc. Kihagyta belőle a címzetes püspököket és a főispánokat. A főrendiház tagjait pedig négy csoportba osztotta: 1. voltak örökös tagok, 2. hivataluknál és méltóságuknál fogva tagok, 3. kinevezett tagok (számuk nem lehetett több ötvennél) és 4. Horvát-Szlavonországnak 3 választott képviselője. Még inkább megváltozott a főrendiház szervezete és a képviselőházhoz való viszonya az 1926:XXII. tc.-el, amely elnevezését is megváltoztatta, amikor a főrendiház helyébe a felsőház nevet tette.

II. A FELSŐHÁZ. - 1. A  f e l s ő h á z  s z e r v e z e t e.  Jóllehet az 1927 óta működő felsőház ép úgy négy féle elemből áll, mint állott a főrendiház, e csoportok aránya megváltozott. A főrendiházi tagok zömét még az 1885. évi reform után is azok alkották, akik örökjoguknál fogva voltak a főrendiház tagjai. Mellettük választott tagok egészen jelentéktelen számban szerepeltek. Viszont a felsőház tagjai jórészt a választás jogalapján kerülnek be a felsőházba. Míg tehát a főrendiház arisztokratikus színezetű volt, addig a felsőház a nemzetnek úgyszólván valamennyi rétegét magában foglalja. Különösen ki kell emelni, hogy felsőházi törvényünk az európai törvényhozó testületek közül elsőnek érvényesítette széles körben az érdekképviseleti gondolatot mai alakjában.

Közös feltétele valamennyi felsőházi tagságságnak: 1. a magyar állampolgárság, 2. ne legyen olyan körülmény, amely az országgyűlés képviselőházába való megválaszthatóságot kizárja, és 3. hogy az illető annak a törvényes rendelkezésnek megfeleljen, mely szerint a törvényhozás nyelve a magyar.

A felsőház tagjait a tagság joga négyféle jogcímen illeti meg: 1. örökös jogon, 2. méltóság vagy hivatal, 3. választás és 4. kinevezés címén. Idevonatkozólag az alaprendelkezéseket az 1926: XXII. tc. tartalmazza. Kiegészítő törvények a keresztény vallásfelekezetek egyháznagyjainak és képviselőinek felsőházi tagságáról szóló 1940: XXVII. tc. és az országgyűlés felsőházáról szóló 1926:XXII. tc. módosításáról és kiegészítéséről, valamint a visszacsatolt területekkel kapcsolatban a felsőház szervezetére vonatkozóan szükséges átmeneti rendelkezésekről szóló 1942:XXI. tc. Kisebb módosító törvények még az 1928:XIII., 1930: XLII. és 1937:XXVII. tc.

1. Örökös jogon tagjai a felsőháznak a Habsburg-Lotharingiai családnak állandóan az ország területén lakó és 24. életévüket betöltött azok a férfitagjai, akiknek a főnemesi családok tagjait felsőházi tagok választására jogosító vagyonuk vagy jövedelmük van. Számuk ma mindössze 3.

2. Méltóságuknál vagy hivataluknál fogva annak tartama alatt tagjai a felsőháznak a következő világi férfiak: a) az ország zászlósai, b) a két koronaőr, c) az ország főbírái (a Kúriának és Közigazgatási Bíróságnak elnöke és másodelnöke, valamint a budapesti ítélőtábla elnöke), d) a koronaügyész, e) a honvédség vezérkari főnöke és rangban legidősebb tábornoka, f) a Magyar Nemzeti Bank elnöke és g) az Országos Társadalombiztosító Intézet elnöke; egyháziak: a) a katolikus egyházból á hercegprímás, 2 érsek, 15 megyéspüspök, 2 egyházmegyei kormányzó, a tanítórendek 5 főnöke, a 3 székesfőkáptalan nagyprépostja és az erdélyi státus világi elnöke, b) a református egyház 5 püspöke és 5 főgondnoka, c) az evangélikus egyház hivatalban legidősebb 2 püpöke, egyetemes felügyelője és hivatalban legidősebb egyházkerületi felügyelője, végül az a püspöke vagy egyázkerületi felügyelője, aki hivatalban a felsoroltak után legidősebb, d) az unitárius egyház hivatalban idősebb egyik elnöke és e) 2 görögkeleti püspök. E csoport tagjainak száma 68. Közülük világi 21, egyházi 47. Mivel azonban a 9 zászlósúri méltóság betöltetlen, a világi tisztségük viselése címén jogukat csak 12-en gyakorolják. E csoport tagjainak száma tehát a valóságban 59.

3. Választásuknál fogva tagjai a felsőháznak:

a) a főnemesi (hercegi, grófi és bárói) családoknak azok a 24. életévüket betöltött férfitagjai, akik legalább 2000 P évi föld- és házadót fizetnek, maguk közül választanak; számításba kell venni az országtól elszakított vagy az országhoz visszacsatolt területen fekvő azt az ingatlant is, amelyet tulajdonosa az idegen uralom alatt hatósági intézkedés folytán vesztett el vagy hatósági intézkedést pótló jogügylettel idegenített el; kétszeresen számít annak az adója, akinek doktori, bírói, ügyvédi oklevele van vagy a Magyar Tudományos Akadémia tagja; számuk 44;

b) a vármegyei és városi törvényhatóságok közgyűlésein titkos szavazással választott tagok; törvényhatóságra eső minden négy képviselőházi tag után egy felsőházi tagot kell választani; számuk 1943-ig 79 volt; mivel azonban a visszacsatolt területrészeken az országgyűlési képviselők száma nincs megállapítva, az 1942:XXI. tc. 47-ben határozta meg a visszacsatolt területrészeken a törvényhatóságok választotta felsőházi tagok számát; kívülük még három tagot hív meg az országgyűlés mindkét házának határozatával a kárpátaljai területről, úgyhogy ezekkel együtt a törvényhatóságoktól választott tagok száma 129; megválasztható az is, aki a törvényhatósági bizottságnak nem tagja; de nem választhatók a törvényhatóság főispánja, a törvényhatóság területén működő törvényhatósági, községi és azok az állami tisztviselők, akik a közigazgatási bizottságnak hivatalból tagjai;

c) a következő szervezetek és intézmények részéről választott tagok: a hivatásrendi kamarák (mezőgazdasági, kereskedelmi és ipar-, ügyvédi, közjegyzői, mérnöki és orvosi kamarák) az Országos Vitézi Szék, a Magyar Tudományos Akadémia, a budapesti egyetemek minden kara, minden vidéki egyetem, meghatározott főiskolák, a Magyar Nemzeti Múzeum és a budapesti áru- és értéktőzsde; számuk összesen 40. A felsőház választott tagjainak száma tehát 210, ami csaknem kétharmada a felsőház tagjai számának. A választott tagokat fele-fele részben ötévenkint 10 évre választják. A választhatóság feltétele a 35. életév betöltése. A választás titkosan és viszonylagos szavazattöbbséggel történik. A tagokkal együtt ugyanolyan számban póttagokat is választanak, akik a rendes tagok helyébe lépnek, ha azoknak a helye megüresedik. Zsidónak tekintendő egyént felsőházi taggá választani nem lehet. Nők is választhatók. Azokat, akiknek tagsági joga megszűnt, újra meg lehet választani. A választást a választásra jogosultak egytized része megtámadhatja szabálytalan eljárás vagy megválaszthatatlanság miatt a Közigazgatási Bíróságnál.

4. Kinevezett tagjai a felsőháznak azok, akiket az államfő kiválóan érdemes állampolgárok közül a minisztertanács előterjesztésére élethoszsziglan kinevez. Számuk eredetileg 40 volt. Hozzájuk járult a területgyarapodások következtében kinevezhető 22 tag. Az 1942:XXI. tc. még 25 taggal növelte a kinevezhető tagok számát, úgyhogy ma 87 tagot nevezhet ki az államfő. Kívülük 2-2 tagot nevez ki az államfő a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége és az Országos Magyar Gazdasági Egyesület jelöltjei közül. Végül tagokat nevezhet ki a hiányzó tagok helyébe, ha valamelyik testület választójogát nem gyakorolná.

A felsőházi tagok száma tehát ma, leszámítva a 9 zászlósúri helyet, amely betöltetlen, összesen 366.

A felsőházi tagság megszűnhetik: 1. ha a jogalap megszűnik, és 2. a jogalapra való tekintet nélkül. Akinek állása vagy hivatala lemondás vagy más ok miatt megszűnik, annak felsőházi tagsága is megszűnik. Akik méltóságuk vagy hivataluk alapján tagjai a felsőháznak, nem mondhatnak le csupán a felsőházi tagságról. Jogalapra való tekintet nélkül megszűnik a felsőházi tagság akkor, ha olyan körülmény merül föl az illetőre, amely kizárja a felsőházi tagságot. Aki nem lehet a képviselőház tagja, elveszti felsőházi tagsági jogát is. Megszűnik a felsőházi tagsága annak, akit képviselővé választanak, ha a választást elfogadja.

A felsőház szervezete nagyban-egészben megegyezik a képviselőházéval. Maga alkotja házszabályait. Választott tisztviselői: az elnök, aki rangban a miniszterelnök után következik, és címe nagyméltóságú; a két alelnök, a háznagy és 8 jegyző. Az elnököt és az alelnököket az országgyűlés egész tartamára, a többieket egy-egy ülésszakra választják. Valamennyien a ház által megállapított külön tiszteletdíjban részesülnek. Egyébként a felsőházi tagok közül csak azok kapnak napi költségtérítést, akiket a törvényhatóságok és a. szervezetek választottak meg, ha nem laknak a fővárosban és megjelennek az illető nap ülésén. A felsőháznak vannak azután az elnöktől kinevezett tisztviselői, akik az elnöki és a háznagyi hivatal munkaköret látják el.

2. A  f e l s ő h á z  h a t á s k ö r e.  Az 1926: XXII, tc. 30. §-ának 2. bekezdése megállapítja, hogy: „A felsőház jogköre ugyanaz, mint a főrendiházé volt." Ez a kijelentés azonban szöges ellentétben volt a törvénynek a tartalmával, amely nagyobb hatalmat biztosított a képviselőháznak főleg azzal, hogy ha a két ház nem tudott valamely törvényjavaslat szövegében megegyezni, akkor a képviselőház szövege vált törvénnyé. Ez a rendelkezés a felsőház politikai súlyát nagyon csökkentette. Az országgyűlés felsőháza jogkörének újabb megállapításáról szóló 1937:XXVII. tc. azután visszatért a hagyományos magyar és különben is klasszikus állásponthoz, mely szerint kétkamararendszerben a két ház hatáskörének egyenlőnek kell lenni. Ez a törvény tehát újból hangsúlyozza, hogy a felsőház jogköre, hacsak a törvény eltérést nem állapít meg, ugyanaz, mint ami a főrendiházé volt.

Ma a két ház hatásköre közt mindössze a következők a különbségek. Az állami költségvetést a képviselőház állapítja meg, a felsőház azon nem módosíthat. Az állami költségvetés keretében azonban a felsőház maga állapítja meg a saját személyi és dologi szükségletének költségvetését, s ezen a képviselőház nem módosíthat. Ujra szabályozta azután az 1937:XXVII. tc. a két ház között fölmerülő ellentét kiegyenlítését szolgáló eljárást, amiről majd az országgyűlés hatáskörénél lesz szó. A paritásos viszony áttörése mutatkozik ellenben a két ház közötti ellentét kiegyenlítésére vonatkozó eljárásban néhány pénzügyi természetű javaslat tárgyalásánál. A felsőház ugyanis a hozzáérkezéstől számított egy hónap alatt köteles határozni a költségvetési és minden olyan felhatalmazási törvényjavaslat tárgyában, amely a közterheknek viseléséről és az állami kiadásoknak fedezéséről rendelkezik.

III. A KÉPVISELŐHÁZ. - 1.  A v á 1 a s z t ó j o g.  1848 előtt az alsó tábla tagjait jórészt a vármegyei gyűléseken választották a nemesek és később a honoráciorok (értelmiségi diplomások) közül tekintet nélkül vagyonukra. Az 1848. évi átalakulás a népképviseleti rendszert honosította meg. Ettől az időtől kezdve nemcsak a jogosított rendek voltak képviselve, hanem az egész nép. Ez az elv azonban nem jelentette azt, hogy a nép minden tagja részt vehetett a képviselőválasztásban. Az 1848:V. tc. a korlátolt, nem pedig az általános választójog elvi álláspontját fogadta el. A korlátok azonban nem jogiak voltak, mint 1848-ig a rendiség, hanem ténylegesek, amilyenek a vagyoni állapot és az értelmi képesség, röviden a vagyoni és értelmi cenzus. Változott a választások rendszere is, mert a régi kollektív választási módok helyett ezután minden választókerület közvetlenül választott egy-egy képviselőt.

Az 1848-i választójogi szabályozás azonban csak ideiglenes jellegű volt. Alapelveinek részletes kifejtését az 1874:XXXIII. tc. tartalmazta. Ez a cenzusos választójog 44 esztendeig volt hatályban. Az 1910. évi választások még ennek értelmében történtek. Mivel pedig az 1910-re összehívott Országgyűlés hatályát 1915-ben az ötévi időtartamon túl a háború végéig meghosszabították, egészen az 1918. év végéig olyan képviselők ültek a magyar képviselőházban, akiket az 1874. évi szűk, cenzusos választójog alapján küldtek az országgyűlésbe.

Parlamenti kormányrendszerű államban a választójog szabályozása a legnagyobb jelentőségű politikai kérdés, mert ennek mértékétől függ a közhatalom gyakorlásának módja és iránya. A választójog túlságos korlátozása útját állja a nemzet értékes elemei érvényesülésének, ezzel a nemzet erejét gyöngíti és széles rétegekben elégedetlenséget kelt. Viszont a választójog túlságos kiterjesztése az értelmiséget háttérbe szorítja, kedvez a demagógiának és olyan mértékben leszállíthatja a parlament színvonalát, hogy képtelenné válik a nemzetet vezető és irányító feladatára. Ezek az elvi nehézségek okozták, hogy kormányzatunk hosszas előkészítő munkálatok után határozta el csak magát a lassankint időszerűtlenné vált választójog reformjára. A legkomolyabb lépés volt ezen a téren az A n d r á s s y-féle javaslat 1908-ból. Ez annyiban tartalmazott általános választójogot, hogy meghatározott koron felül minden férfinak választójogot adott; az utóbbi azonban nem volt mindenki részére közvetlen, hanem ú. n. elektorok is voltak, akik vagyoni és értelmi cenzustól függően további választókat választottak. Másfelől pedig meghatározott vagyoni és értelmi fokon felül a választóknak két-három szavazatot is juttatott. Ez volt a többes (plurális) szavazati rendszer.

Törvénnyé vált a  T i s z a-féle javaslat az 1913: XIV. tc.-ben, amely a választójogot lényegesen kiterjesztette. Ennek a törvénynek az alapján azonban nem választottak, mert az 1910-ben összeült országgyűlés időtartamát a békekötést kökövető hatodik hónap végéig meghosszabbították (1915:IV. tc.). A háború alatt új választójogi törvény készült az 1918:XVII. tc. alakjában, amely méginkább kiterjesztette a választásra jogosultak körét. Ez az ú. n.  V á z s o n y i-  és  W e k e r l e-féle törvény jogilag nem lépett hatályba. A legközelebbi törvény, amely a választójogot szabályozta, a második nemzetgyűléstől megalkotott 1925: XXVI. tc. volt, amelyet újabban az 1938:XIX. tc. váltott fel. Ez van ma is hatályban, úgyhogy az 1939 nyarán megejtett legutolsó képviselőválasztások ennek a törvénynek alapján történtek.

Az 1918. és 1919. évek torzforradalmai lehetetlenné tették az országgyűlés működését. Utánuk jogilag össze lehetett volna ugyan hívni az országgyűlést, ennek azonban tényleges akadályai voltak. Így egyebek közt az a körülmény, hogy az ország területének nagyobb részét ellenséges erők tartották megszállva. A győztes hatalmak belügyeinkbe avatkozva nem voltak hajlandók a régi országgyűlést elismerni a nemzeti akarat kifejezésére hívatott szervnek és azt kívánták, hogy „az antant által parancsolt olyan parlament választassék, amely a békét megkötni hívatott." A kormány tehát kénytelen volt rendelettel összehívni az egykamarás nemzetgyűlést, amely szervet alkotmányunk mindaddig nem ismerte. Választójogát a  F r i e d r i c h-kormány 1919 nov. 17-én kiadott szükségrendelettel szabályozta a megszálló hatalmak kívánságára nyugati mintára az általános, titkos, egyenlő, nőkre is kiterjedő, lajstromos választójog alapján. A rendelet az 1920 febr. 16-án összeült nemzetgyűlés időtartamát két évben állapította meg. Mivel a nemzetgyűlés kitűzött feladatainak két év alatt nem tudott megfelelni, új nemzetgyűlés összehívása vált szükségessé. A második nemzetgyűlés összehívásának jogalapja az a rendelet volt, amelyet a B e t h l e n-kormány az 1920:I. tc. felhatalmazására is támaszkodva 1922 márc. 2-án bocsátott ki. Előzetesen a kormányzó elnökletével alkotmányjogi értekezletet hívtak egybe, amely a legfőbb bíróságok vezetőiből, egyetemi tanárokból és egyházi főméltóságok viselőiből állott. Az ebben elhangzott jogi véleményekkel is támogatva határozta el a kormány az újabb választói rendelet kiadását. Ez a rendelet az 1919-ivel szemben megszorító volt és alapelveiben megegyezett a  B e t h 1 e n-kormánynak azzal a választójogával, amelyet az 1925:XXVI. tc.-ben szabályozott. A második nemzetgyűlés időtartamát öt évben állapította meg. 1926 nov. 16-án rekesztették be üléseit.

Az 1927 jan. 25-ére összehívott országgyűlés újból helyreállította az ősidők óta fennálló és az 1608: koronázás utáni I. tc.-el jogilag is szabályozott kétkamararendszert. A felsőházról szóló 1926: XXII. tc. kimondotta, hogy: „Ameddig az államfői tennivalókat . . . . a kormányzó látja el, az országgyűlés a nemzetgyűlés jogállását tölti be" (47. §). E szerint a törvényhozó hatalmat az országgyűlés egyedül gyakorolja.

1918 óta az első választójogi törvényünk, az 1925:XXVI. tc. a titkosságot csak a lajstromosan szavazó törvényhatósági jogú városokban hagyta meg. Más választókerületekben továbbra is érvényes volt a választókerületenként történő egyéni szavazás. Az 1938:XIX. tc. kiszélesítette a választók körét és mindenütt bevezette a titkos szavazást, amely egyúttal kötelező is. Ez a törvényünk éppen a titkosság általánossá tételével különbözik minden előző választási törvényünktől. A képviselők számát 260-ban állapították meg, akik közül 135 képviselőt egyéni választókerületekben, 125-öt pedig lajstromosan választanak. Amióta az ország területe 1938 óta négy ízben gyarapodott, amíg e területeken akadály nélkül képviselőket lehet választani (1939:XVIII. tc.), törvényes felhatalmazás alapján a miniszterelnök indítványára az újonnan visszacsatolt területekről 125 képviselő meghívható, úgyhogy a képviselők száma 385 lehet. Mivel a 63 betölthető erdélyi helyre eddig csak 51 képviselőt hívtak meg, ma a képviselőház tagjainak száma 373.

A választójogosultság (aktív választójog) általános feltételei: 10 évi állampolgárság, 6 évi egyhelybenlakás és megfelelő életkor. Ez lajstromos választókerületben férfinál 26, egyéni választókerületben 30 év. Nőknél mindenütt 30 év; ha azonban középiskolát végeztek, 26 év. Az életkor nincs korlátozva azoknál a férfiaknál és nőknél, akik egyetemet vagy más főiskolát végeztek. Különös feltételek még lajstromos kerületekben: férfiakra hat elemi iskolai osztály elvégzése, de esetleg az sem, ha családfenntartó és a háborúban kitüntette magát vagy egyéb, a törvényben felsorolt föltételeknek van birtokában; nőkre ezeken kívül, ha igazolja, hogy saját jövedelméből vagy keresetéből tartja el magát, vagy hogy választójogosult férfi felesége vagy özvegye. Egyéni választókerületben különös feltétel még: férfiaknak az állandó foglalkozás és a családfenntartói minőség. A csak írni-olvasni tudókra itt is egyéb feltételek vannak megszabva; a középiskolát végzetteknek 26. életévüktől van választójoguk, de a nőkre még egyéb korlátozások vannak. A zsidóknak tekintendő egyének választójoga korlátozott.

Bármely rövid ideig tartó egyhelybenlakás elegendő az aktív választójoghoz annál, aki a törvényhozás tagja, vagy állami, törvényhatósági vagy községi tisztviselő, alkalmazott vagy nyugdíjas, úgyszintén akik ezekkel esnek egy megítélés alá (lelkészek, nyugalmazott katonák stb.); végül, aki a középiskolának legmagasabb osztályát elvégezte és állandó állása vagy foglalkozása van.

Lajstromos szavazásnál az arányos kisebbségi elv érvényesül, és egyidejűleg pótképviselőket is kell választani. Lajstromos kerületekben több jelöltet tartalmazó listára szavaznak. A listák vezető jelöltjei a listára esett szavazatok arányában lesznek rendes, illetőleg pótképviselőkké. Az arányossági számot úgy állapítják meg, hogy a leadott szavazatok számát elosztják a megválasztandó képviselők számával. E módszer szerint a többségi párton kívül a kisebbségi pártok is képviselethez jutnak a rájuk eső szavazatok arányában. Az arányos képviseleti rendszer kedvez ugyan a párturalomnak és elhomályosítja a közvetlen viszonyt a képviselő és kerülete közt: de viszont igazságosabb és az általános választójog Hibáinak tompítását eredményezi.

Egyéni választókerületekben a megválasztáshoz viszonylagos többség, azonban a leadott érvényes szavazatoknak legalább 40°/o-a szükséges. Egyéni választókerületet minden vármegyében kell alakítani; a törvényhatósági jogú városok közül azonban csak azokban, amelyek a törvény hatálybalépésekor egy képviselőt választottak (Baia, Sopron és Székesfehérvár). Minden törvényhatóság önállóan egymagában egy-egy lajstromos vátasztókerületet alkot. Kivételek Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, amely négy és Budapest, amely három lajstromos választókerületből áll. Kisebb törvényhatósági jogú városok a szomszédos vármegyével együtt alkotnak lajstromos kerületet. A kerületi beosztást belügyminiszteri rendeletek állapították meg (521/1938. B. M. (R. T. 1131) és 264/1939. B. M. (Budapesti Közlöny 99)), amelyeket azonban az országgyűlésnek be kellett mutatni s rajtuk csak törvénnyel lehet változtatni. Mivel az ország területének java része egyszerre lajstromos és egyéni választókerületekre oszlik, ezen a területen az egyéni kerületi választójoggal is bírók kétszer kötelesek szavazni, vagyis plurális választójoguk van.

Az országgyűlés tartama öt év, úgyhogy a képviselő megbízatása általános választások során ennyi időre terjed.

Nincs választójoga annak, aki a) a honvédség vagy csendősség tényleges állományának, vagy a rendőrség legénységének tagja; b) aki a választójog gyakorlásából ki van zárva, mert elmebeteg, közsegélyből él, gondnokság, csőd vagy erkölcsrendészeti felügyelet alatt áll, akit politikai jogainak felfüggesztésére ítéltek, aki letartóztatásban van, akit vád alá helyeztek, vagy egy ideig az, akit a törvényben felsorolt bűncselekményekért vagy fegyelmileg elítéltek.

Választható (passzív választójoggal bír) minden választó, aki életének 30. évét betöltötte, ha a) 10 éven belül az országgyűlésnek, valamelyik törvényhatósági bizottságnak vagy községi képviselőtestületnek tagja volt, vagy b) élethivatásszerű állandó foglalkozása van. Feltétel még, hogy ne legyenek az illetőre nézve olyan körülmények, amelyek a választhatóságot kizárják. Ezek lehetnek abszolútak, azaz mindenhol kizárók, és mint ilyenek sok tekintetben azonosak a választójogot kizáró körülményekkel, azonban a megválaszthatóságra hatnak még akkor is, amikor a választójogot nem zárják ki. Így nem választható, akinek nagyobb adóhátraléka van, aki a kommunizmus alatt népbiztos, népbiztoshelyettes, politikai megbízott vagy vádbiztos volt, akit bűntett miatt elítéltek, akit fegyelmi hatósága hivatalvesztésre ítélt stb. A választhatásból kizáró körülmények azonban lehetnek relatívek is, vagyis csupán egyes kerületekben kizárók. Így nem választható képviselővé, aki a választás kitűzésétől a választásig terjedő időben az illető választókerület területén meghatározott hatósági teendőket látott el (főispán, alispán, polgármester, pénzügyigazgató, főszolgabíró stb.) vagy a választás vezetésében közreműködött (a választási bizottság vagy szavazatszedő küldöttség elnöke stb.). Különben azonban a köztisztviselői minőség a választhatóságnak nem akadálya.

A választások előkészítésénél közreműködő hatóság a központi választmány, amelyet minden törvényhatóságban kell alakítani. Elnöke a törvényhatóság első tisztviselője, tagjait pedig a törvényhatóság lakosainak számarányában (16-32) a törvényhatósági bizottság háromévenként titkos szavazással lajstromosan választja. A központi választmány legfőbb teendője a választók névjegyzékének összeállítása. Az elkészítésükhöz szükséges előmunkálatokat községekben az elöljáróság, városokban a polgármester végzi. A névjegyzéket közszemlére ki kell függeszteni. Jogosulatlan fölvétel miatt minden választó, kihagyás miatt pedig az érdekelt felszólalhat, s a felszólalásokra ismét észrevételeket lehet tenni. Fölöttük a központi választmány határoz; e határozatokat pedig panaszolni lehet a Közigazgatási Bíróságnál. A végleges névjegyzék az elkészítést követő évre törvényes. A választók névjegyzékét azokban az években, amelyeknek száma eggyel vagy hattal végződik (tehát ötévenként), teljesen újra kell összeállítani, a közbeeső években pedig csak kiigazítani. Hogy a választói névjegyzék összeállítását pártatlan hatóság végezze, és bírói védelemben részesüljön, az azért nagyon fontos, mert csak az választhat, aki a névjegyzékbe föl van véve, ellenben képviselővé választható akkor is, ha nincs fölvéve, de különben a törvényes feltételeknek megfelel.

A képviselőválasztási eljárást jelölés előzi meg. Ennek célja, hogy csak olyan jelöltekre, illetőleg lajstromokra szavazzanak, akik, illetőleg amelyek a választókerület nagy részének bizalmát bírják. Egyéni választókerületben legalább 500, lajstromosban 1500 választó ajánlhat sajátkezű és hitelesített aláírással érvényesen jelöltet. Országos párt jelöltjének azonban 150, illetőleg 750 érvényes ajánlás is elegendő. Az ajánlást a választást megelőző nyolcadik napon kell átadni a választási biztosnak. Az ajánlási ívek hitelesítése előtt biztosítékot kell letenni, amelynek nagysága egyéni választókerületekben 2.000 P, lajstromosakban pedig 3.000-5.000 P. A biztosíték elvész, ha a jelölt nem kapta meg a szavazatok egynegyedét, vagy ha a listáról egy jelölt sem került be. Minden választó csak egy ajánlásban vehet részt, több ajánlási ív aláírása büntetendő cselekmény.

Ha az államfő összehívja az országgyűlést, a belügyminiszter kitűzi az országgyűlési képviselőválasztások napját lehetőleg valamely munkaszüneti napra. Az egyéni és a lajstromos kerületi választást egy napon kell megtartani. A képviselőválasztást a választókerületenként alakuló választási bizottság vezeti. E bizottság tagjai: az elnök és a helyetteselnök, akiket a központi választmány választ; a választási biztos, akit a kerület székhelye szerint illetékes ítélőtábla teljes ülése a területén működő bírák sorából jelöl ki; és négy tag, illetőleg póttag, akiket a választási biztos hív meg. A választási bizottság összetételével a törvény a választások pártatlanságát kívánta biztosítani.

A választási bizottság a szavazás vezetésére minden szavazókörben szavazatszedő küldöttséget alakít. Rendszerint minden község egy szavazókör. Városok és azok a községek, amelyekben a választók száma a hatszázat jelentékenyen meghaladja, több szavazókörre oszlanak, melyek számát a belügyminiszter, beosztását pedig a polgármester, illetőleg a községi elöljáróság állapítja meg. Ennek a rendszernek nagy előnye, hogy minden választó lakóhelye közelében teljesítheti állampolgári kötelességét, amely jogi természetére nézve az állam érdekében kifejtett szervlétesítő cselekmény.

A szavazás reggel 8 órakor kezdődik, és a választásra jogosultak száma szerint az első, illetőleg a második nap esti 8 órájáig be kell fejezni. A szavazás lezárása előtt zárórát kell kitűzni. Az a választó, aki a szavazatszedő küldöttség előtt nem jelent meg és távolmaradásának okát nyolc nap alatt a központi választmány elnökénél nem igazolja, 5 pengőtől 25 pengőig terjedő pénzbírsággal sújtható. A választás eredményét a választási bizottság ülésében a választási biztos állapítja meg. Lajstromos szavazáskor a listák vezető jelöltjeit a listára esett szavazatok arányában megválasztott rendes, illetőleg pótképviselőknek jelentik ki. Az egész választásról jegyzőkönyvet kell készíteni, kivonata a megválasztott képviselőnek megbízólevele.

Pótválasztásnak akkor van helye, ha a központi választmány a választási jegyzőkönyvből arról értesül, hogy egyéni kerületben egyik jelöltre sem esett az érvényes szavazatok 40 °/o-a, vagy ha igen, mindkét jelölt egyenlő számú szavazatot kapott. A pótválasztást az alapválasztást követő hetedik napon kell megtartani. Pótválasztáson a legtöbb szavazatot kapott jelölt lesz a képviselő. Új választást pedig akkor rendel el a központi választmány, ha a választási bizottság elnökének jelentéséből arról értesül, hogy a kitűzött választás elmaradt, vagy meghiúsult, vagy a választás eredményének a megállapítása lehetetlenné vált.

A bíráskodás a képviselőválasztások felett az alkotmányjognak egyik alapvető kérdése. A képviselőválasztás jogi természetére az állam érdekében kifejtett kollektív cselekmény, a választójogi pedig közjogilag biztosított alanyi jogosultság. A képviselőválasztásban tehát a többség megegyezése új jogviszonyt és ebben gyökerező új alanyi közjogot: a parlamenti tagság jogát teremti meg. E szerint a választás közjogi jogügylet, amelynél az állam szempontjából az a kérdés, hogy jogszerűen, azaz érvényesen történt-e ez az államszervet létesítő cselekmény. Az állam ugyanis törvényhozó szervének megalkotásában is alá van vetve a maga alkotta jogrendnek. Itt tehát bíráskodásról, még pedig közjogi bíráskodásról van szó, amely eltér mind a polgári, mind a büntetőbíráskodástól.

A francia forradalom óta úgyszólván minden európai alkotmány a parlamentre bízta tagjai igazolásának a jogát. Ez magába foglalta a megtámadott képviselőválasztások elbírálását is. A múlt század dereka óta azonban a választási ügyekben egyre jobban hódított a független bíróság eszméje. Nálunk az 1848:V. tc. még a képviselőházra bízta a választások felett a bíráskodást (47. §), de már az 1874:XXXIII. tc. kimondta azt a helyes alapelvet, hogy a kérvénnyel megtámadott választások érvénye fölött a Kúria ítél (89.§). De csak negyedszázad mulya alkották meg az 1899:XV. tc. alakjában azokat az anyagi és alaki jogszabályokat, amelyek szerint a Kúria eljárt. Addig a képviselőválasztások érvényessége fölött a képviselőház döntött. Az 1899:XV. tc. alapján 1901-től 1918-ig párhuzamosan bíráskodott a Kúria a törvényben kimerítően felsorolt esetekben, amikor a választás kérvénnyel volt megtámadható, míg a panasszal megtámadott választásokat továbbra is maga a képviselőház bírálta el. Az 1919. és 1922. évi nemzetgyűlési választási rendeletek ismét szakítottak a bírói módszerrel, amikor a választások érvényessége felett a döntést a nemzetgyűlésre bízták. A mind elméletileg, mind gyakorlatilag valóban helyes utat az 1925:XXVI. tc.-be foglalt választójogi kódexünk találta meg, amely a Közigazgatási Bíróságra bízta a panasszal megtámadott képviselői mandátumok fölött az ítélkezést. A törvénynek idevonatkozó rendelkezéseit átvette legújabb választójogi törvényalkotásunk, az 1938:XIX. tc. is.

Tagjainak igazolása felől a képviselőház a házszabályokban megállapított módon határoz. A választások szabályszerűségét hivatalból megvizsgálja, s ha azok kifogásoltattak vagy panasszal megtámadtattak, érvényességük fölött a Közigazgatási Bíróság határoz.

A képviselő köteles megbízólevelét megválasztásától, illetőleg az országgyűlés megnyitásától számított 15 nap alatt a képviselőház elnökének (korelnökének) bemutatni. Ha a képviselő a bemutatást figyelmeztetés után is elmulasztja, képviselői megbízatása megszűnik és 5 éven át nem lehet képviselővé választani.

A választás ellen azonban nemcsak a képviselőház tehet kifogást, hanem valamely érvénytelenségi ok miatt a választástól számított 30 nap alatt panasszal élhet a Közigazgatási Bíróságnál a választókerület választóinak legalább 5 °/o-a. Ha ez az 5°/o egyéni választókerületben az 500-at, lajstromosban pedig az 1.500-at meghaladja, a panasz beadására ennyi is jogosult. A panaszlók kötelesek a megtámadott képviselő költségeinek fedezésére 1.000 P-t letenni, amelyet a Közigazgatási Bíróság 3.000 P-ig emelhet föl.

Érvénytelenségi ok lehet a megválasztott képviselőnek kijelentett válaszhatatlansága, a választók törvényellenes befolyásolása és akadályozása, végül pedig eljárási szabálytalanság. Ezeket az érvénytelenségi okokat 11 pontban porolja föl a törvény (126. §). Ezek részint feltétlen érvénytelenségi okok, amelyek miatt a választás okvetlenül érvénytelenítendő, részint viszonylagosak, és érvénytelenítő hatásuk csak akkor nyilvánul, ha e befolyásoló körülményeknek a választás eredményére döntő hatásuk volt. Feltétlen érvénytelenségi okok, ha pl. a képviselő a választás idején nem volt megválaszható vagy jelölhető, ha a képviselő vagy az ő tudtával és belegyezésével más, a választás szabadságát akadályozó és befolyásoló bűncselekményt követett el.

Ha a Közigazgatási Bíróság a panaszban említett érvénytelenségi okot alaptalannak vagy be nem bizonyítottnak találja, a panaszt elutasítja. Ellenkező esetben kimondhatja a választás érvénytelenségét. Ha pedig a panaszt a választás eredményének helytelen megállapítása miatt tették, megállapíthatja a választás törvényes eredményét és ennek megfelelően kijelentheti, hogy kit kell képviselőnek tekinteni. A bíróság ítéletében öt évnél nem hosszabb időre felfüggesztheti annak a választójogát és választhatóságát akinek cselekvése a választás vagy valamely szavazat érvénytelenségét okozta. A házszabályoknál láttuk (88. l.) hogy nagyobb fokú visszaélések miatt a Közigazgatási Bíróság megkeresésére a ház a választókerület képviselőküldési jogát a folyó országgyűlés tartamára fel is függesztheti.

Ha a bíróság az eljárást megszünteti, a költségeket a felek közt meg kell osztani, hacsak a képviselő nem a bizonyítás elrendelése után mondott le. Ilyenkor a költségekben a lemondott képviselőt kell marasztalni. Ha a választásban közreműködő hivatalos személyek törvénybe ütköző eljárása miatt érvénytelenítik a választást, ezek is elmarasztalhatók egyetemlegesen a vesztes féllel a költségek vagy egy részük viselésében.

A választójog büntetőjogi védelméről a törvény külön fejezetben rendelkezik (171-202. §-ok). Ilyen tényálladékok, amelyeknek elkövetése bűntetéssel jár: 1. a választók névjegyzékének meghamisítása, 2. a választójog szabad gyakorlásának akadályozása és jogosulatlan befolyásolása, 3. a választás vagy a szavazás meghamisítása és meghiúsítása, 4. a szavazás titkosságának megsértése és 5. egyéb visszaélések.

2. A  k é p v i s e l ő i  ö s s z e f é r h e t e t l e n s é g.  Az országgyűlési tagsággal összeférhetetlen minden olyan helyzet, állapot vagy tevékenység, amely a törvényhozó munkának a nemzet érdekében méltó, lelkiismeretes, tárgyilagos és önzetlen ellátását bármely tekintetben akadályozhatja vagy befolyásolhatja. Az összeférhetetlenség és a választhatatlanság szabályozásának ugyanaz a célja: hogy arra méltatlan egyén ne lehessen az országgyűlés tagja. Az összeférhetetlenség (incompatibilitas) azt jelenti, hogy vannak körülmények, amelyek miatt az illető nem maradhat az országgyűlés tagja. A választhatatlanság pedig azt jelenti, hogy az illető egyáltalán nem választható képviselővé. Míg tehát az utóbbi a választás előtt, addig az összeférhetetlenség a választás után, a már megválasztott képviselővel szemben érvényesül.

Míg néhány külföldi államban máig sincs a törvényhozói összeférhetetlenség törvényben szabátyozva, nálunk csaknem háromszáz esztendeje, hogy az első összeférhetetlenségi rendelkezést törvénybe foglalták (1447:XLV. tc.). A képviselői összeférhetetlenséget szabályozó első rendszeres törvényünk az 1875:I. tc. is akkor keletkezett, amikor még külföldi példák nem szolgálhattak mintául. Ma már elavultnak tekinthető törvényünk, az 1901:XXIV. tc. voltaképen az előbbinek bővített kiadása. E törvény rendelkezéseit is néhány új törvénycikk kiegészítette, főleg a képviselőválasztásokról szólók. 1932-ben az igazság-ügyminiszter benyújtott egy új javaslatot, de törvény nem lett belőle. 1941-ben pedig az országgyűlés két házának választott tagjaiból alakult egy bizottság az összeférhetetlenségi törvényjavaslat előkészítésére.

Tételes jogunk szerint az összeférhetetlenség esetei a következők:

1. Hivatali összeférhetetlenség. A közhivatalok viselése és a képviselőség egyidejűleg összeférhetetlen. Az állam, a törvényhatóság és a község szolgálatában álló alkalmazottak (tisztviselők, tanárok és tanítók) megválaszthatók képviselőnek, de akkor nyugdíjazni kell őket. Kivételek: a miniszterek, a politikai államtitkárok, a budapesti országos intézetek igazgatói, néhány országos tanács tagjai és a budapesti egyetemek tanárai. Nem lehet képviselő: közjegyző, a korona kegydíjasa, a négy tanítórend kivételével valamely szerzetesrend tagja stb. Képviselő nem vállalhat a kormány vagy kormányközeg részéről fizetéssel vagy díjazással járó hivatalt és nem választható törvényhatósági vagy községi tisztviselővé.

2. Érdekeltségi vagy gazdasági összeférhetetlenség. A törvényben kimerítően felsorolt eseteket két csoportba oszthatjuk. Az országgyűlési képviselő nem kaphat az államtól hasznothajtó jogosítványt vagy bármilyen természetű kedvezményt. Összeférhetetlenséget idéz elő azután minden üzleti viszony az állammal. Így nem lehet a képviselő a kormány vállalkozója vagy szállítója, a kormány és mások közt üzletek közvetítője, állami javak és jogok vevője, bérlője vagy haszonbérlője és nem vehet részt a kormánnyal szerződéses ipari és kereskedelmi vállalatok vezetőségében. A felsorolás, valamint a törvényben megállapított értékhatárok ma már régen meghaladottaknak tekintendők. Egyebek közt ezért is sürgős volna az összeférhetetlenségnek a reformja.

3. Méltatlansági vagy erkölcsi összeférhetetlenség. Képviselői megbízatása megszűnik a képviselőnek: a) ha gyilkosság miatt vagy nyereség vágyból elkövetett bűncselekmény miatt elítéltélték b) ha politikai jogai gyakorlásának a felfüggesztésére ítélték, c) ha ellene csődöt nyitottak, vagy ha gondnokság alá került, d) ha a hazához való hűség ellen vét, e) ha a törvények megváltoztatására törvénytelen eszközökkel törekszik, f) ha törvényhozói működésében a házon kívüli tényezőktől utasítást fogad el vagy magát ilyen tényezők utasításainak aláveti.

4. Közbenjárási összeférhetetlenség. Nem járhat közben a képviselő a kormánynál pénzért vagy anyagi előnyért senkinek érdekében és semmiféle ügyben. A törvény - bár szankció nélkül - azt is megtiltja, hogy a képviselő a kormánynál címek, kitüntetések adományozása, közlekedési vállalatok engedélyezése, középítkezések megszerzése, jövedelmező jogok megszerzése, kincstári birtokok eladása vagy bérlete és még több más esetben akár ingyen is közbenjárjon. A képviselő csak a kerületében működő hivatalos testületek érdekében járhat el és ilyenkor is csupán díjtalanul.

Áttekintve a fentebbi négy csoportot, nyílvánvaló, hogy tulajdonképen összeférhetetlenség csak kettő van: a hivatali és az érdekeltségi vagy gazdasági. Mindkét esetben ugyanis választhat a képviselő, hogy megszünteti-e az összeférhetetlenségi okot, vagy pedig lemond képviselőségéről. Az összeférhetetlenségnek épen ez a választási lehetőség a lényege. Egészen más természetűek már a méltatlansági összeférhetetlenség esetei. Ezeket a képviselő el nem enyésztetheti, vagyis nincs választási lehetősége. Ilyenkor képviselői megbízatásának feltétlenül meg kell szűnnie, úgyhogy szabatosan nem összeférhetetlenségi esetekről, hanem megszűnési okokról van szó. Maga a ,.méltatlanság" kifejezés is helytelen, mert aki pl. elmebeteg lett, nem méltatlanná, hanem alkalmatlanná vált a képviselőségre.

Ilyen megszűnési okok miatt a képviselőnek le kell mondania 8 nap alatt megbízásáról, mert különben kimondják képviselőségének a megszűnését. Ugyanez történik, ha a képviselő anyagi előny fejében valakinek az érdekében a kormánynál közbenjár. Tehát a közbenjárási tilalom megszegéséből származó összeférhetetlenség sem valódi összeférhetetlenség, hanem szintén alkalmatlanság és így megszűnési ok.

Megszűnik végül a képviselőség az országgyűlés feloszlatásán kívül a lemondással is.

A felsőházi törvény (27-28. §) a hivatali és méltatlansági összeférhetetlenség kérdését a felsőházi tagokra nézve is szabályozta.

Az összeférhetetlen helyzetbe került képviselő köteles ezt a háznak bejelenteni és vagy az összeférhetetlenséget megszüntetni, vagy lemondani. Összeférhetetlenségi bejelentést a képviselő ellen bárki tehet. Összeférhetetlenségi ügyekben a képviselőház tagjaiból alakult összeférhetetlenségi állandó bizottság és az összeférhetetlenségi ítélő bizottság jár el. A bizottságok szervezetét, hatáskörét és eljárási szabályait a házszabályok állapítják meg.

3. A  m e n t e l m i  j o g.  A törvényhozó akaratának szabad megnyilvánulását az összeférhetetlenség szabályozásán kívül a mentelmi jog hivatott biztosítani. Míg azonban az összeférhetetlenség azt célozza, hogy az egyéni érdeknek és rajta keresztül az illetéktelen befolyásoknak érvényesülését megakadályozza, addig a mentelmi jog hivatása a bárhonnan eredő előzetes kényszer és utólagos feleletrevonás lehetőségének az elhárítása. Az összeférhetetlenség és mentelmi jog célja közt megnyilvánuló ez a szoros összefüggés az oka, hogy a külföldi irodalom a kettőt együtt tárgyalja. Ebből a szempontból helyénvalónak látszik, hogy a mentelmi joggal nyomban az összeférhetetlenség kérdése után foglalkozunk. Meg kell azonban jegyezni, hogy míg az összeférhetetlenség esetei a felsőház tagjaira csak szórványosan és közülük is csak a választott tagokra alkalmazhatók, addig a mentelmi jog szabályai egyformán vonatkoznak az országgyűlés valamennyi tagjára.

Mentelmi jogunk lényegileg megegyezik a legtöbb európai államéval, azzal a különbséggel, hogy nálunk szabályait nem törvény, hanem a szokásjog állapítja meg.

A törvényhozók cselekvési szabadságát már a védelmi jog biztosítja azzal, hogy a törvényhozó testület és tagjai részére különleges és nagyobb büntetőjogi védelmet állapít meg. A mentelmi jog pedig azokat a kivételes jogszabályokat tartalmazza, amelyekkel a törvényhozók meghatározott cselekményei felfüggesztik vagy kizárják az általános jogszabály alkalmazását. Az országgyűlés tagjait tehát az általános szabályoktól éltérően vonják büntetőjogilag felelősségre. Ez az eltérés kétféle: vonatkozhatik a törvényhozóknak hivatásuk gyakorlása közben és azon kívül kifejtett tevékenységére.

a) Különös mentesség illeti az országgyűlés tagját mindazokért a cselekményeiért, amelyeket a törvényhozó testületben való működése közben szóban vagy tettben elkövet. (Ide tartoznak a bizottsági tárgyalások és a kiküldetések is, de már a beszámolók, pártértekezletek stb. nem.) Értük a házon kívül senkitől felelősségre nem vonható. Ezt a különös mentességet régi jogunkban szólásszabadságnak, majd immunitásnak nevezték. Hívják abszolút mentességnek is.

b) Általános mentesség biztosít kivételes jogi helyzetet az országgyűlés tagjának e minőségénél fogva akkor is, ha nem hivatása gyakorlása közben, hanem magánszemélyként követ el jogellenes cselekményeket. Ilyenkor már nincs kivonva a rendes bíróságok illetékessége alól. A mentelmi jog hatása itt abban nyilvánul, hogy a törvényhozó ellen bűnvádi vagy fegyelmi eljárást indítani, vagy őt letartóztatni csak az országgyűlés illetékes házának előzetes engedélye folytán lehet. Ez az engedély, amelyet a mentelmi jog felfüggesztésének neveznek, biztosítja, hogy az országgyűlés tagját törvényhozói működésében ok nélkül ne zaklassák és ne akadályozzák. Ezt az általános mentességet hívták régi jogunkban salvus conductusnak, majd sérthetetlenségnek (inviolabilitásnak); nevezhető relatív mentességnek is.

Ha valamelyik törvényhozó felszólalásában a ház méltóságát, a közerkölcsiséget, a nemzeti vagy vallási kegyeletet sértő kifejezést használ, az elnök figyelmezteti vagy rendre utasítja; ha pedig durva sértést követ el a törvényhozás tagja, az elnök javasolhatja a háznak, hogy a mentelmi bizottsághoz utasítsák. Az utóbbi a következő ítéleteket hozhatja: a ház ünnepélyes megkövetése, jegyzőkönyvi megrovás és kizárás az ülésekről, ami anyagi hátránnyal jár, mert illetményeiből a megfelelő ülésekre kiszámított napi átalányösszegeket levonják.

Tettenért országgyűlési tag azonnal letartóztatható, de a letartóztatása fenntartásához utólag a háznak hozzá kell járulnia. Az eljárás lefolytatása is attól függ, hogy a ház a mentelmi jogot felfüggeszti-e, és így az illetőt kiadja-e a hatóságnak.

A képviselő mentelmi joga kezdődik a megválasztásával és megszűnik az országgyűlés berekesztésével, illetőleg feloszlatásával. A felsőházi tag mentelmi joga ezzel nem szűnik meg, mert nem szűnik me,g felsőházi tagsága. Ilyenkor, ha nincs együtt a felsőház, .az utóbbi utólagos jóvá­hagyásának feltételével, a kormány csak saját jogi felelősségével intézkedhetik a felsőházi tag men­telmi jogának felfüggesztéséről.

4. A  k é p v i s e l ő h á z  s z e r v e z e t e  és  m ű k ö d é s e.  A kettő szorosan egymáshoz tartozik, úgyhogy a házszabályokban a szervezetre és a tanácskozási rendre vonatkozó rendelkezések nincsenek is élesen elválasztva egymástól. Törvények ezekről csak igen kis részben intézkednek.

Az országgyűlés megnyitása után következik a ház megalakulása. Ez elsősorban a tagok igazolásával történik. E célból a képviselőház két osztályra oszlik, amelyek közül az egyik osztály megvizsgálja a másik osztályhoz tartozó képviselők megbízóleveleit. Az igazolás tárgyában a ház az osztályok jelentése alapján a korelnök vezetésével határoz. A megalakulás következő mozzanata a tisztikar és a bizottságok megválasztása. Az elnököt, aki rangban ,a felsőház elnöke után következik és akit a „nagyméltóságú" cím illet, az országgyűlés egész időtartamára választják. A 2 alelnököt, a háznagyot és a 11 jegyzőt, valamint a legtöbb bizottságot ülésszakonkint, amelyeknek tartama rendszerint egy év. Az elnök és a háznagy működése képviselői működésük megszűnése után is tart és a rájuk bízottakról az új háznak számot adni tartoznak.

A választott tisztviselők tiszteletdíját a ház állapítja meg. A képviselők pedig a népképviseleti rendszert meghonosító 1848:V. tc. óta költségmegtérítés és időveszteség miatt kárpótlás jellegével bíró napidíjban és lakáspénzilletményben részesülnek; az előbbi helyett az 1893:VI. tc. állandó összegben meghatározott évi tiszteletdíjat állapított meg. E törvény még ma is érvényes, de a világháború utáni országgyűlések képviselőháza mindig önmaga állapítja meg tagjainak tiszteletdíját.

A képviselők tiszteletdíjának összegét utoljára a képviselőház határozatával 1941 febr. 1-étől kezdődőleg a következő, negyedévenkint előre esedékes összegekben állapítatta meg: képviselői tiszteletdíj 2.190 P, az elnök külön tiszteletdíja 5.520 P, az :alelnökök és a háznagy külön tiszteletdíja 2.760 P, és a jegyzők külön tiszteletdíja 996 P.

A ház határozatainak előkészítése céljából bizottságokat alakítanak. Ezek között azonban nemcsak véleményező, hanem ügydöntő bizottságok is vannak, amelyek bíróság módjára járnak el; így pl. ,a két összeférhetetlenségi bizottság.

A tanácskozáshoz 40, a határozathozatalhoz pedig 50 képviselő jelenléte szükséges. A felszólalások csak annyiban korlátozottak, hogy a napirenden levő tárgyra kell vonatkozniok, és minden tárgyhoz mindenki rendszerint csak egyszer szólhat hozzá a jelentés sorrendjében. Ha a képviselő kétszeri figyelmeztetés után is eltér a tárgytól vagy beszédét olvassa, az elnök megvonhatja tőle a szót.

A képviselőházban az appropriáció és az indemnitás kivételével minden tárgynak csak általános vitája van, amelyet a törvényjavaslatoknál bizottsági részletes vita, a költségvetésnél pedig címenként való megszavazás követ. A törvényjavaslatok szakaszairól (§) a ház a bizottsági tárgyalás után már vita nélkül dönt. Az általános vitában az előadó után a pártok vezérszónokait illeti meg a felszólalás joga. Vezérszónokot azok a pártok állíthatnak, amelyeknek legalább 4 képviselőtagjuk van. 50 tagig egy, ezenfelül pedig minden 50 tag után további egy-egy vezérszónokot jelölhetnek ki a pártok. A vezérszónokok után a ház bármely tagja felszólalhat a jelentkezés sorrendjében.

Mind a teljes ülési, mind a bizottsági tárgyalásban a képviselők felszólalhatnak és indítványokat terjeszthetnek elő. Hogy azonban a vita végtelenségig ne nyúljon, a házszabályok gondoskodtak a vitazárról (klotűr), amely szerint a képviselők beszédidejének terjedelmét megszabják. A beszédidő más a teljes ülésben és a bizottságban, más a törvényjavaslatok, a költségvetés, az appropriáció és egyéb ügyek tárgyalásánál. Az általános vitában pl. a pártok vezérszónokainak beszéde egy óra hosszánál, a többi szónoké pedig félóránál tovább nem tarthat, de a felszólaló kérheti beszédidejének legfeljebb egy, illetőleg félórával való meghosszabbítását, ami felől a ház vita nélkül határoz. Maga a ház is elhatározhatja a vita bezárását. Utáni már csak a miniszterek és az előadók szólhatnak. A bizottsági tárgyalásra ugyanezek a szabályok vonatkoznak 15, illetőleg 10 perces időtartammal. A költségvetés tárgyalása közben a 30 perces beszédidő meghosszabbítását kérni nem lehet. A szólásszabadságnak ez a korlátozása az obstrukció elhárítását célozza.

A vita berekesztése után rendszerint egyszerű szótöbbséggel döntenek, de 30 képviselő írásban előterjesztett indítványára névszerinti szavazást kell elrendelni. A szavazás felállássál történik, választásoknál azonban titkosan szavaznak.

A ház tanácskozásának körébe tartoznak az ú. n. interpellációk, vagyis a miniszterekhez intézett kérdések. Ezek a miniszterek hatáskörét illető végrehajtási ügyekre vonatkoznak, amelyeket szóval vagy írásban, de csak közérdekű ügyben lehet előterjeszteni. Az interpellációs jog gyakorlása nagyjelentőségű a parlamenti kormányrendszerben a kormány működésének ellenőrzése szempontjából, mert lehetővé teszi az ellenzéki képviselőknek, hogy felvilágosítást kérhessenek a kormánynak bizonyos tényeiről. A miniszter a hozzá intézett kérdésekre válaszolni tartozik, és az interpelláló képviselő nyilatkozik először, hogy a választ elfogadja-e vagy nem, majd pedig a ház teljes ülésében határoz, hogy a miniszter válaszát tudomásul veszi-e vagy pedig nem. A miniszter leszavazásának politikai bukás, vagyis lemondás lehet a következménye. Az interpellációs jog túlságos igénybevételét korlátozza az a szabály, hogy interpellációkat csak meghatározott napokon, az ú. n. interpellációs napokon lehet előterjeszteni, még pedig az ülés végén, amikor a tárgyalásra előirányzott idő lejárt.

A ház ülései nyilvánosak. A tanácskozási rendfenntartásáról és a hallgatóság csendbenmaradásáról az elnök gondoskodik. A tanácskozást háborgató egy-egy hallgatót vagy az egész hallgatóságot, ha figyelmeztetésének nincs sikere, karhatalom alkalmazásával is eltávolíttathatja. Az elnök a képviselőt is kivezettetheti karhatalommal, de intézkedését köteles jóváhagyás végett a ház elé terjeszteni. A karhatalmat legfeljebb 60 tagú, katonailag szervezett képviselőházi őrség látja el. amellyel mindkét ház elnöke rendelkezik (1912: LXVII. tc.). Taglétszáma az utolsó állami költségvetés szerint 2 tiszt és 30 altiszt, illetőleg tisztes, összesen tehát 32 fő.

IV. AZ ORSZÁGGYŰLÉS KÉT HAZÁNAK VISZONYA. - Már a felsőház hatáskörének és a törvényjavaslatok tárgyalásának ismertetésében fentebb (145. 1.) láttuk, hogy a két ház hatásköre egyenlő, hacsak a törvény eltérést nem állapít meg. A felsőház és a képviselőház némileg önálló szervek, amelyek törvényjavaslatok tárgyalása céljából együttes ülést nem tarthatnak. Mindössze szavazhatnak ilyen együttes ülésben, ha a törvényjavaslat szövegében más eljárással nem tudtak megegyezni. A törvényjavaslati szövegek összegyeztetésére azonban a bizottságok együttes ülésben tárgyalhatnak. Mégis vannak alkalmak, amikor a két ház együttes ülésre gyűl össze. Ilyen ülésben történik az országgyűlés ünnepélyes megnyitása, ilyenben választják a királyt, a kormányzót, a kormányzóhelyettest, a nádort, a nádorhelyettest, a koronaőröket és így koronázzák meg a királyt. Ha a két ház együttes ülést tart, elnökeik együttesen elnökölnek. Az egyik elnök megnyitja, a másik pedig berekeszti az együttes ülést. Ezt is váltakozva teszik. A jegyzői teendőket a két ház jegyzői látják el. A két ház régente szóbelileg érintkezett egymással. Jegyzőik személyesen jelentették az egyik ház üzenetét a másiknak. Ma a házak írásbeli üzenetváltással érintkeznek egymással.

Vannak azután az országgyűlésnek ú. n. országos bizottságai, amelyekben mindkét ház tagjai helyet foglalnak. Az országos bizottságok alakításá­nál az a szabály, hogy a tagok 2/3 részét a kép viselőház, 1/3 részét pedig a felsőház választja. Ilyen országos bizottságok ma a gazdasági és hitelélet rendjének, továbbá az államháztartás egyensúlyának biztosításáról szóló 1931:XXVI. tc. és hatályát legutóbb meghosszabbító 1942:XI. tc. értelmében kiküldött 42 tagú és a honvédelemről szóló 1939:II. tc. értelmében kiküldött 36 tagú országos bizottság. Ugyanilyen összetételűek voltak 1918 előtt az osztrák-magyar közös ügyekben eljáró ú. n. delegációk.

Hogy az országgyűlés, két házának némi önállósága ellenére is, egységes szervezet, bizonyítja, hogy összehívása, berekesztése és feloszlatása csak együttesen történhetik, de a feloszlatás a felsőházi tagok jogosultságát nem érinti.

Nagy-Magyarország főrendiházának 1918-ban 350, képviselőházának pedig 413 tagja volt. (A horvát-szlavon országgyűlésből küldött 40 képviselőt is hozzászámítva, 453.) Ma Csonka-Magyarország országgyűlésének felsőházában van 366 tag, képviselőházában pedig 385 (az Erdélyből még meg nem hívott 12 leszámításával 373) országgyűlési képviselő. Vagyis a régi 763 (803) törvényhozóval szemben ma számuk 751 (739), jóllehet az ország területe és népessége egyharmadával kisebb Nagy-Magyarország területénél, illetőleg népességénél. A kétkamararendszer helyes szervezési elvének mindenkép az felel meg, ha a két ház számbeli erőviszonyai lehetőleg egyenlők.

Ugyanaz a személy nem lehet egyszerre tagja az országgyűlés mindkét házának.

Az országgyűlés mindkét házának vannak külön-külön és közös hivatalai. Valamennyien egységes létszámba vannak foglalva. A felsőház hivatalnokait a felsőház elnöke nevezi ki, míg a közös hivatali és a képviselőházi személyzetet a képviselőház elnöke. A két ház külön hivatalai az elnöki és a háznagyi hivatal, közös hivatalok az országgyűlési gyorsiroda, könyvtár, múzeum, a műszaki hivatal, a számvevőség és pénztár, valamint a gazdasági hivatal. A rend fenntartására szervezett karhatalmi alakulat, a képviselőházi őrség fölött szintén a házak elnökei rendelkeznek.

V. AZ ORSZÁGGYŰLÉS HATÁSKÖRE. - 1. Főfeladata a törvényhozásban való részvétel. A törvényalkotásnak első mozzanata a törvénykezdeményezés, amely az államfőt és az országgyűlést egyaránt megilleti. A király (kormányzó) törvényjavaslatait a kormány terjeszti elő indokolással együtt. A kormány előterjesztette javaslatokat feltétlenül tárgyalni kell, ha ellenben az országgyűlés kezdeményezéseként képviselő vagy felsőházi tag terjeszt elő törvényjavaslatot, akkor először a fölött határoz a ház, hogy tárgyalás alá veszi-e.

Háború idején vagy háborús veszélykor a vonatkozó törvényjavaslatok benyújtásakor a miniszter indítványozhatja a rendkívüli sürgős tárgyalást, amire külön szabályok vannak.

Ha az egyik ház a hozzá beterjesztett törvényjavaslatot bizottsági tárgyalás, majd szakaszainak megszavazása után részleteiben is elfogadta, akkor az így megállapított szöveget átküldi a másik házhoz, amely azt ugyanilyen módon tárgyalja és köteles hat hónap alatt határozni a törvényjavaslat felől. Ha változtatás nélkül elfogadja, akkor a két ház kiküldötteiből alakult egyeztető bizottság elé kerül. Ez megvizsgálja, hogy a szöveg megfelel-e a két ház szövegezte megállapodásnak. Ha azonban a két ház közt ellentét támad, akkor a két háznak azok a bizottságai, amelyek a törvényjavaslati tárgyalást előkészítették, együttes ülésből javaslatot tesznek. Ha az ellentétet ennek az eljárásnak megismétlésével sem lehet kiegyenlíteni, vagy ha az egyik ház a másik által hozzáküldött javaslat tárgyában hat hónap alatt nem határoz: bármelyik ház kívánhatja, hogy a következő ülésszakban, de hat hónapnál nem hamarább, a két ház együttes ülésében döntsenek. Az együttes ülés vita nélkül határoz, hogy a képviselőházak vagy pedig a felsőháznak szövege legyen-e törvénnyé (1937:XXVII. tc.).

Az országos határozatot szentesítés, illetőleg kiállítás és kihirdetés végett a király, illetőleg a kormányzó elé terjesztik.

A törvény tárgya rendszerint jogszabály, de - mint a törvény fogalmának fejtegetésénél láttuk (67. 1.) - egyszerű megállapítást és ügyintézést is tartalmazhat. Így pl. a nemzet nagyjai emlékének, a koronázásnak, királyi hitlevélnek és eskünek, a kormányzó-, kormányzóhelyettes- és koronaőrválasztásnak, a trónlemondásnak, vagy a költségvetésnek törvénybeiktatása az ünnepélyes formával a kijelentés fontosságát vagy az aktus alkotmányos jelentőségét akarja kifejezni.

2. Mivel az állami hatáskörök a magyar alkotmány szerint nincsenek mereven elválasztva, az országgyűlés végez végrehajtási (kormányzati, közigazgatási és igazságszolgáltatási) cselekményeket is.

a) Az országgyűlés kormányzati ténykedése évente az állami költségvetés megállapítása. Az egy naptári évre szóló költségvetést a minisztériumok segítségével állítják össze, s ha a minisztertanács is elfogadta, a pénzügyminiszter nyújtja be a képviselőházhoz nem törvényjavaslat formájában, hanem az állami bevételek és kiadások rendszeres kimutatásaként. Ha a képviselőház letárgyalta és elfogadta, akkor a pénzügyminiszter költségvetési törvényjavaslatként terjeszti be a képviselőházhoz. Ez az ú. n. felhatalmazási (appropriációs) törvényjavaslat, amely ugyan főtételeiben magát a költségvetést is magában foglalja, lényege szerint azonban az államháztartás intézésének az alapja. A kormányt ugyanis ez~a törvény hatalmazza fel a közjövedelmek (adók stb.) beszedésére és a kiadások teljesítésére. A felhatalmazási törvényjavaslatot a felsőház is tárgyalja, de az abba foglalt költségvetésen nem módosíthat és egy hónap alatt határoznia kell a képviselőháztól már elfogadott költségvetés és felhatalmazás tárgyában.

Az országgyűlés költségvetésmegállapítási joga, az ú. n. budgetjog (mondd: büdzséjog) fontos alkotmánybiztosíték számba megy. Mivel a költségvetési törvény a kormány pénzügyi gazdálkodásának részleteit tartalmazza, tárgyalása során az országgyűlés a kormány egész politikáját és működését bírálat tárgyává teheti és rája döntő befolyást gyakorol. El nem fogadása a bizalmatlanság nyilvánítása a kormánnyal szemben, úgyhogy a kormány távozását okozza. Ilyenkor tehát a parlamenti kormányrendszer elvénél fogva olyan kormánynak kell alakulnia, amelynek az országgyűlés a költségvetési felhatalmazást megadni hajlandó. Különben a kormány törvény- és alkotmánysértés nélkül a kormányzatot nem vihetné.

Az egy-egy évre szóló költségvetést olyan időben kell benyújtani, hogy az a következő költségvetési év kezdetéig le legyen tárgyalható. A költségvetési év újabban ismét január elsejével kezdődik (1939:VII. te.). Ha a költségvetési év kezdetéig az arra az időre szóló költségvetés tárgyalása befejezve még nem volna, a kormánynak külön törvényjavaslatban ideiglenes felhatalmazást (indemnitást) kell kérnie, hogy az állam gazdálkodását az új költségvetés hatálybalépéséig az elmúlt év költségvetése szerint folytathassa (1897:XX. tc.). Ily felhatalmazás hiányában az államháztartás intézésének nincs törvényes alapja. Ilyenkor az ú. n. törvényen kívüli (ex lex) állapot következik be. A többség az indemnitást ugyanolyan következményekkel tagadhatja meg, mint a felhatalmazást. Ha azonban a kisebbség akadályozza meg obstrukcióval a költségvetési törvénynek kellő időre való elkészültét, akkor ennek nem szükségképeni következménye a kormány távozása. Ha a költségvetés nincs megszavazva, az adókat behajtani nem szabad, de az önkéntes adófizetés nem törvényellenes, és a kormánynak meg lehet az indoka és mentsége, hogy teljesítse az államélet zavartalan fenntartásához szükséges kiadásokat.

Az országgyűlésnek másik fontos kormányzati cselekménye a zárszámadás megvizsgálása. A zárszámadás az állam bevételeiről és kiadásairól szóló számadásnak az elfogadott költségvetéssel való összehasonlítása. Ezt a legfőbb állami számvevőszék készíti el évenkint és közli a minisztertanáccsal. A miniszterelnök pedig a legfőbb állami számvevőszék esetleges észrevételeivel haladéktalanul a képviselőház elé terjeszteni köteles. A képviselőház a zárszámadást megvizsgálja és ennék eredményeképen megadja vagy megtagadja a kormány számára a felmentést. Az előbbi esetben a fölmentést hozzájárulás végett megküldik a felsőháznak, amely szintén határozhat fölötte. A két ház határozatához államfői megerősítés nem szükséges. A felmentés megtagadásának a kormány jogi felelősségrevonása lehet a következménye.

Ugyancsak kormányzati tevékenység az országgyűlés részéről, hogy részt vesz néhány államszerv megalkotásában. Így elsőül királyt választ és koronáz, királyhelyettest, illetőleg kormányzót és kormányzóhelyettest választ, nádort és nádorhelyettest választ, koronaőröket választ és jelöl a legfőbb állami számvevőszék elnöki állására.

Az országgyűlés kormányzati cselekményéhez tartozik a kormánynak állandó ellenőrzése és felelősségrevonása. A zárszámadás megvizsgálásával történő pénzügyi ellenőrzésen kívül az országgyűlés tájékoztathatja magát kormányjelentések útján a kormányzat egész irányáról és fontosabb eseményeiről. Törvények kötelezik a kormányt, hogy jelentést tegyen az országgyűlésnek néhány kormányzati ténykedésről (így többek közt a kivételes hatalom igénybevételéről). Az országgyűlés bármelyik házának kívánságára kötelesek a :miniszterek az ülésen megjelenni és a hozzájuk intézett kérdésekre válaszolni. Amikor így az interpellációs jog gyakorlásával az országgyűlés megvizsgálja, hogy valamelyik miniszter vagy alárendelt közege általában vagy valamely esetben helyesen járt-e el, valóban a törvényhozó és végrehajtó hatalom együttes kormányzati cselekményéről beszélhetünk.

A kormány működését ellenőrzi az országgyűlés akkor is, amikor országos bizottságokat szervez a háborús és más kivételes hatalom rendeletalkotási jogának az ellenőrzésére. De különben is jogosult az országgyűlés mindkét háza bármely ügy megvizsgálására bizottságot kiküldeni, valamint a vonatkozó hivatalos iratok bemutatását kérni.

Leghatékonyabb joga azonban az országgyűlésnek a kormánnyal szemben a felelősségrevonás, amely azzal végződhet, hogy az országgyűlés bizalmát a kormánytól megvonja. Ennek következménye, hogy a kormánynak távoznia kell helyéről. De lehet jogi felelősségrevonás is, ha a kormány törvénytelenséget követ el. Ilyenkor az országgyűlés vád alá helyezheti és ítélkezik fölötte.

Végül az országgyűlés kormányzati működést fejt ki olyankor, amikor az állami legfőbb hatalom másik szerve, a király hiányzik, tehát ha interregnum következik be, és a királyi szerv helyettesítéséről nincs rendelkezés. Ilyenkor az országgyűlés szuverén szerve az államnak. Szuverénitását megtarthatja akkor is, ha a királyi hatalom gyakorlásáról kell intézkednie vagy azért, mert a királyi trón üres, vagy mert a király akadályozva van hatalmának gyakorlásában. Ilyen szuverén államszerv volt az országgyűlés 1444-ben I. Ulászló király halála után és V. László király megválasztása előtt. Ugyanilyen szuverén ma is az országgyűlés, amint az 1926:XXII. tc. 47. §-a megállapította, hivatkozva elődjének, a nemzetgyűlésnek az 1920:I. tc.-ben megszabott szuverén jogállására.

b) Az országgyűlés azonban nemcsak kormányzati cselekményekkel, hanem hatósági ténvkedéssel is részt vesz a végrehajtó hatalom gyakorlásában. Közigazgatási tevékenység nyilvánul az országgyűlés szervezetének megalkotásában és igazgatásában. Amikor tehát az országgyűlés felsőháza és képviselőháza tagjait igazolja, tisztikarát megválasztja, tagjainak és tisztviselőinek tiszteletdíjait megállapítja, házszabályokat alkot, hivatalokat és tisztviselői állásokat szervez és betölt, karhatalmat alkalmaz stb.: voltaképen önigazgatást végez.

Végül vannak az országgyűlésnek bírói funkciói is. Ilyennek tekinthetjük mindjárt a házak megalakulásakor a megbízólevelek (mandátumok) megvizsgálását, illetőleg az országgyűlés tagjainak az igazolását. 1848-tól 1927-ig a képviselőház jórészben maga bíráskodott a megtámadott képviselői mandátumok fölött. Ma is bíráskodik az országgyűlés tagjainak összeférhetetlenségi ügyeiben, házszabályszerű megbüntetésük tárgyában, mentelmi ügyekben. A kormánynak vagy a minisztereknek és a legfőbb állami számvevőszék elnökének jogi felelősségrevonásakor a képviselőház a vádhatóság, a felsőház pedig a bíróság. A felsőház 12 tagot választ a legfőbb fegyelmi bíróságba, amely az ország főbíráinak fegyelmi ügyeiben ítélkezik, a fegyelmi bíróság elnöke pedig a felsőház elnöke.

Vissza az oldal tetejére