Vissza a főoldalra * Csekey: Magyarország alkotmánya-előlap

Csekey István: Magyarország alkotmánya 

(Budapest, 1943 - könyvnap, Renessaince Könyvkiadó)  

B)   RENDSZERES RÉSZ - az államhatalom személyi kiterjedése


II. fejezet. A magyar alkotmány: a magyar államhatalom jogi szervezete

2. cím. Az államhatalom személyi kiterjedése.

1. Az állam népe.

l. A NÉP FOGALMA.

II. NÉP ÉS NEMZET. 

III. KIRÁLY ÉS NEMZET.

2. Az állampolgárság.

I. AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG MEGSZERZÉSE.

II. AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG ELVESZTÉSE.

III. A VISSZAHONOSÍTÁS.

IV. A TRIANONI ÁLLAMPOLGÁRSÁG. 

V. AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG A VISSZACSATOLT TERÜLETEKEN. 

3. Az állampolgárok jogállása.

I. AZ ÁLLAMPOLGÁROK JOGI VISZONYA AZ ÁLLAMHOZ.

II. AZ ÁLLAMPOLGÁROK ÉS AZ IDEGENEK KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉG.

III. AZ ÁLLAMPOLGÁROK JOGI EGYENLŐSÉGE.

IV. AZ ÁLLAMPOLGÁROK JOGI JELENTŐSÉGŰ OSZTÁLYAI.

4. Az állampolgárok jogai.

I. SZABADSÁGJOGOK ÉS POLITIKAI JOGOK.

II. A SZEMÉLYES SZABADSÁG.

5. Az állampolgárok kötelességei.

I. AZ ÁLLAMPOLGÁRI KÖTELESSÉGEK ÁLTALÁBAN.

II. A HONVÉDELMI KÖTELESSÉG. 


2. cím. Az államhatalom személyi kiterjedése.

1. Az állam népe.

l. A NÉP FOGALMA. - Az állam személyi alkotóeleme a nép. A nép az államnak lényeges alkotórésze, nélküle állam nincsen. Köztársasági államformájú államban a nép az államnak egyetlen személyi alkotóeleme. Monarchiában azonban az államnak másik személyi alkotóeleme az uralkodó, aki tehát az államnak csak esetleges akotórésze. Az államot alkotó személyek e szerint két féle jogállásban tartozhatnak az államhoz: alattvaói és uralkodói jogállásban.

Az alattvalók vagy állampolgárok alkotják együttesen az állam népét. A nép a maga egészében alkotóeleme az államnak akkor is, ha nem vesz részt az államhatalom gyakorlásában, tehát tagjai csupán passzív alattvalók. De a nép tagjai akkor is alá vannak rendelve az állam hatalmának, ha részesülnek is az államhatalomban, azaz az állam hatalmat kifejtő szervezetének tagjai.

A népnek sokféle értelme van. Jelenthet egyebek közt nyelvközösséget, törzset, vallási közösséget, osztályt, állam polgárokat vagy alattvalókat. Az alkotmányjog szempontjából a népnek csak jogi jelentése jön tekintetbe. Jogi értelemben a nép az állampolgárok vagy alattvalók összessége. Demológiai (statisztikai, gazdasági, földrajzi stb.) értelemben pedig mindazoknak a személyeknek az összessége, akik az állam területén laknak vagy tartózkodnak. Ilyenkor azonban helyesebb a népesség kifejezést használni. A népesség fogalma alá tartoznak tehát nemcsak az állampolgárok, hanem az állam területén lakó vagy tartózkodó idegenek is, akik szintén alá vannak vetve az állam hatalmának.

Az előbbi megkülönböztetésből kitűnőleg a demolóltiai értelemben vett nép, helyesebben népesség fogalma csak részben fedi a jogi értelemben vett nép fogalmát: némi tekintetben szűkebb, más tekintetben tágabb fogalom. Szűkebb annyiban, hogy nem foglalja magában azokat az állampolgárokat, akik nem tartózkodnak az állam területén; tágabb pedig annyiban, hogy azokat az idegen állampolgárokat is magában foglalja, akik, az állam területén tartózkodnak, a területenkívüliséget élvezők kivételével, akik nincsenek alávetve az állam hatalmának. De ugyanígy vagyunk a nép jogi fogalmával is. Ez tágabb annyiban, hogy nemcsak az állam területen tartózkodó állampolgárokat foglalja magában, hanem az idegenben tartózkodókat is; viszont szűkebb fogalom annyiban, hogy nem tartoznak a jogi értelemben vett államnép fogalmához az állam területén élő idegen állampolgárok.

II. NÉP ÉS NEMZET. - Ha a népet nem az állammal kapcsolatban szemléljük, akkor azon olyan embercsoportot értünk, amelyet jellegzetes sajátságai: a közös származás, kultúra és történelem folytán kifejlesztett sorsközösség, amelynek leglényegesebb kifejezője a közös nyelv, nem jogi, hanem érzelmi közösséggé avatnak. Ha az állam dologi alkotóelemét, a területet hasonlóképen nem jogi, hanem érzelmi közösségi szempontból tekintjük, akkor az államterület jogi fogalmának a haza érzelmi közösséget kifejező fogalma felel meg. Ha pedig az állam személyi alkotóelemeit: a népet és az uralkodót nem jogi, hanem érzelmi közösségben szemléljük, akkor eljutunk a nemzet fogalmához.

Az alkotmányjog és az államtan keretében azonban a nép fogalmát csak jogi értelemben helyes használni. E szerint tehát a nép közjogi kapcsolatot kifejező jogi fogalom, míg a nemzet a közös műveltségi és politikai együttérzésből fakadó, érzelmi kapcsolatot jelentő, inkább erkölcsi fogalom.

Míg a jogi fogalmak az állammal kapcsolatosak, addig ezek az érzelmi közösségen nyugvó fogalmak nem igazodnak az állam jogi határaihoz. A magyar haza fogalma a területcsonkítások ellenére is az ezeréves államhatárokat jelenti. A magyar nemzet fogalmába tartoznak azok a magyarok is, akiket a békeparancsok idegen államokhoz csatoltak. S hogy a haza és a nemzet fogalma független lehet az államiságtól, arra kitűnő példa a lengyelség, amely hosszú időn át három állam közt szétdarabolva megőrizte a lengyel haza és nemzet fogalmát.

A nemzet az a nép, amely természeti közösségből tudatosan politikai akarati közösséggé válik, és amely szellemkulturális közösséghez az egyén belsőleg tartozik és a melyet külsőleg elismer. Az állam népéhez való tartozás nem függ az illető akaratától, sőt hatalomváltozáskor akarata ellenére válhatik valamely állam polgárává. Ellenben a nemzethez vagy nemzetiséghez tartozást mindenki szabadon választhatja.

Az előbbi általános nemzetfogalmon belül azonban a nemzetnek is ép úgy több fogalma van, mint a népnek. Hogy csak a leglényegesebbeket említsük, ilyen a francia államnemzet és a német népnemzet fogalma. M e i n e c k é től ered a nemzeteknek két nagy csoportra osztása: a kulturális nemzetek főleg közösen elért kultúrjavakon, az államnemzetek pedig a közös politikai történelem és alkotmány egyesítő erején nyugosznak. E felosztásban az államnemzet fogalma körülbelül megegyezik az államnép jogi fogalmával.

A nemzeteszme korok szerint is alakul és változik ugyanannak a nemzetnek a keretében. Történelmünk során a magyar nemzetfogalomnak több változatát különböztethettük meg. Kezdetben csak geopolitikai fogalom volt, amikor a nemzet a történet-földrajzi államterület törzslakosságát jelentette, amely ezt a területet közös hazájának vallotta. E felfogás szerint a király alattvalói mind az állam népéhez tartoztak. Együtt alkották a nemzetet, amelynek fogalma akkor egybeesett a hazáéval. Még W e r b ő c z y is megjegyzi, hogy a nép (populus) magában foglal minden alattvalót: nemest és nemnemest egyaránt (Hármaskönyv II, 4, 1. §). De már a rendiség idejében kialakul a közjogi nemzet fogalma, amely a nemzet (gens) szó értelmét csupán a haza szabad birtokosainak, a nemesi rendnek összességére alkalmazza, akik az egész népet képviselik. Ebből fejlődik kikésőbb még nagyobb megszorítással a populus Werbőczyanus fogalma, amely csak a főpapi és a nemesi rendet jelenti, tekintet nélkül a benne helyet foglaló nemzetiségekre (natio). Ezen az uralkodó nemzeten (populus) kívül minden más személy a köznép (plebs) fogalma alá tartozott. Innen már csak egy lépés hiányzott a francia államnemzet foltalmához, amikor a rendiség helyébe az állampolgárság modern fogalmát léptették. A nemzetiségi egyenjagúságról szóló 1868:XLIV. tc. azután megteremti a politikai nemzet fogalmát. A nemzetiségek fölé helyezett nemzet fogalma az állampolgárok egyetemét, illetőleg voltaképen a népnek közjogi fogalmát jelentette, azaz a fogalmak összekuszálását eredményezte. Ugyanilyen értelme van a nemzet tételesjogi fogalmának, amely a populus Werbőczyanusnak később általánossá vált megszorító értelmezéséből származott. E szerint a nemzet a tételes jog formái közt állami (politikai) életre szervezett és képesített nép. Más szóval a néptől abban különbözik a nemzet, hogy a nép fogalmába nincsenek, a nemzetébe ellenben bele vannak értve az államhatalom szervei. Így lesz a nemzet az államilag akaró és cselekvő nép. Ez a felfogás azonban voltaképen szintén azonosítja .a nemzet fogalmát az államnéppel.

Nyilvánvaló, hogy a népnek nemzetté fejlődése, a nemzeti együttérzés és öntudat hozhat létre államot. A nemzetnek szüksége van az állami szervezetre. Ezért „alkotja az állami lét formája a nemzet élnivágyásának zárókövét" (K j e l l é n). Másfelől viszont épen az állami szervezetben való együttélés elősegítheti a nemzetté fejlődést. A nemzet és az állam, valamint a nemzet és a nép fogalmai tehát nem fedik, hanem keresztezik egymást. Egy államban és népében lehet több nemzet vagy nemzetrész. Viszont egy nemzet több államra is elkülönülhet. E mellett természetesen előfordulhat, hogy egy állam csak egy nemzetből áll, amikor nemzetileg homogén államról szoktunk beszélni. Ha ellenben az államot több nemzet vagy nemzetrész alkotja, akkor nemzetileg heterogén államról van szó.

III. KIRÁLY ÉS NEMZET. - Mint láttuk, az uralkodó hozzátartozik az államhoz, de nem tartozik hozzá a néphez. Mivel azonban a nemzet érzelmi kultúrközösség, nyilvánvaló, hogy a nemzet fogalmába az uralkodó is beletartozik. Magyarország azonban 400 esztendőn át abban a természetellenes helyzetben volt, hogy királyai idegen nemzethez tartoztak és így nemhogy érzelmi közösségben éltek volna a magyar nemzettel, de igen gyakran teljesen idegenül, sőt ellenségesen állottak vele szemben. Innen az érzelmi oka, hogy nálunk a király és a nemzet szembenálló fogalmakként szerepeltek.

2. Az állampolgárság.

I. AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG MEGSZERZÉSE. - Az állampolgárság közjogi jogviszony az állam és polgára között. E mellett azonban „az állampolgári kötelék nem tekinthető pusztán jogi kapocsnak, hanem abban hatnia kell a nemzethez tartozás érzelmi elemének is és épen ez az utóbbi tényező az, amelynek révén a jogi kapcsolat nemesebb értelemben vett tartalmat nyer." (Az 1939: XIII. tc. általános indokolása.)

Az államnak szuverén joga, hogy meghatározza népének körét, azaz megállapítsa azokat a szabályokat, amelyek szerint az államhoz való tartozás, az állampolgárság megszerezhető és elveszíthető. Mivel az államok idevonatkozólag eltérő szabályokat alkothatnak, előfordulhat a kettős állampolgárság vagy a hontalanság állapota is. Ennek folytán fölmerült az állampolgárság nemzetközileg egységes szabályozásának a kérdése, és ilyen célból hívta egybe a Nemzetek Szövetsége 1930-ban Hágába a nemzetközi jog kodifikációjának első értekezletét, amely az állampolgárság egységes szabályozásának kérdésében nagyszabású előmunkálatokat is végzett, de akkor nem tudta a kérdést megoldani.

A magyar állampolgárság kérdéseit rendszeresen először az 1879:L. tc. szabályozta. Ennek novellája az 1939:XIII. tc., de azóta is tartalmazott néhány módosítást egypár újabb törvényünk.

Az 1879:L. tc. a magyar állampolgárság megszerzésének négy módozatát jelöli meg: ezek a leszármazás, a törvényesítés, a házasság és a honosítás.

1. Leszármazással megszerzi a magyar állampolgárságot magyar állampolgárnak törvényes gyermeke és magyar állampolgárnőnek törvénytelen gyermeke. Általában a születéssel lesz az ember egyik vagy másik államnak a polgára. Hogy melyiké, az függhet attól, hogy kitől származik, de attól is, hogy hol született. Az előbbi esetben az állampolgárság alapja az állam polgárától való leszármazás, a utóbbiban pedig az állam területével való kapcsolat. E megkülönböztetés szerint beszélünk vérségi elvről (jus sanguinis) és területi elvről (jus soli). Mint a legtöbb állam alkotmányjoga, a mienk is a vérség elvét vallja, de mivel van a területi elvet követő állam, tényleg keletkezhetik kettős állampolgárság. Ha pl. egy magyar állampolgár olyan államban születik, amely a jus soli alapján a területén születetteket a maga állampolgárának tekinti. (Európában ma csak Anglia és Portugália alkalmazza a területi elvet.) Ezt azonban a magyar állam nem veszi figyelembe.

A magyar jog tehát a vérségi elvet követi és a területi elvet csupán vélelem (praesumtio) alapjául fogadja el, mert a magyar államnak a területén születettek magyar állampolgároknak vélelmeztetnek mindaddig, amíg ki nem tűnik, hogy idegen állampolgárok. Ugyanez a vélelem vonatkozik a magyar állam területén talált lelencekre is. A trianoni békeszerződés azonban némi tekintetben a területi elvet is meghonosította az állampolgárság megszerzésének jogcíméül, mert megszabta, hogy mindenki, aki a magyar állam területén (vagyis a szétdarabolás után megmaradt Magyarországon) született, megszerzi a magyar állampolgárságot, hacsak származásánál fogva más állampolgárságot nem szerzett (57. cikk).

2. Törvényesítéssel megszerzi a magyar állampolgárságot a magyar állampolgárnak külföldi nőtől született törvénytelen gyermeke. Az állampolgárság megszerzésének ténye lehet ilyenkor a szülők között kötött utólagos házasság, vagy az államfői rendelkezés. Mivel a kormányzó nemességet nem adományozhat, s mivel külön államfői elhatározás szükséges a törvényesített atyja nemességének átruházásához, a kormányzó a nemességet ebben az alakjában sem adományozhatja.

3. Házassággal megszerzi a magyar állampolgárságot az a külföldi nő, aki magyar állampolgárral a magyar jog szerint köt házasságot. A nő megtartja a házassággal szerzett magyar állampolgárságát akkor is, ha özvegységre jut vagy házasságát felbontják.

4. A honosítás (naturalisatio) olyan jogügylet, amely az állampolgári jogviszony létesítésére irányul. Az 1879:L. tc. két faját ismeri: az okirattal és az oklevéllel való honosítást. Ez a megkülönböztetés azonban nem szerencsés, mert nem a lényegre vonatkozik. Helyesebb lenne az egyiket miniszteri vagy közönséges, a másikat pedig államfői vagy kivételes honosításnak minősíteni.

A közönséges honosításnak 3 személyi és 2 területi feltétele van. A területi kellékeknek is a honosítást kérő személyéhez kell kapcsolódniok. Személyi kellékek: a) a honosítandó rendelkezési képességgel bírjon, vagy ennek hiányát törvényes képviselőjének beleegyezése pótolja; b) kifogástalan magaviseletű legyen; c) bírjon annyi vagyonnal vagy keresettel, amelyből magát és családját eltarthatja. Területi kellékek: a) belföldön 5 év óta megszakítás nélkül lakjék; b) az adózók lajstromába 5 év óta be legyen jegyezve.

A törvénynek e rendelkezései közül néhány igen tökéletlen és hibás. 

Kérdés mindjárt, hogy a rendelkezési képesség elérését a honosítást kérő hazájának törvényei, vagy pedig a magyar állam törvényei szerint kell-e elbírálni. A magyar magánjog szerint kell elbírálni azt, hogy a külföldinek megvan-e a rendelkezési képessége, míg arra nézve, hogy kinek a honosításához kell törvényes képviselő beleegyezése, a honosítandó állama törvényeinek kell irányadónak lenniök. A rendelkezési képesség ugyanis nem feltétele a honosításnak, mert a nem rendelkezőképes egyén is honosítható, ha rendelkezésképességének hiányát a törvényes képviselő beleegyezése pótolja. Tisztán a törvényes képviselő eljárásával, a honosítandó közreműködése és hozzájárulása nélkül nem lehet a kiskorút honosítani. Mivel pedig a törvény nem rendelkezett a felől-, hogy melyik az a korhatár, amelynek elérése szükséges ahhoz, hogy a kiskorú törvényes képviselőjének hozzájárulásával állampolgárságot szerezhessen: a tényleges gyakorlat egy 1880. évi minisztertanácsi határozat alapján a fiúkat 14, a leányokat 12 éves boruktól kezdve bocsátja az állampolgári eskü tételéhez. A közönséges honosítás első feltételéül tehát nem a rendelkezőképességet, hanem a joghatályos akaratnyilvánítási képességet kell megállapítani.

A honosítási eljárás közönséges honosításkor mindig a fél kérelmére indul meg. A folyamodványt annak a törvényhatóságnak az első tisztviselőjénél kell benyujtani, amelyiknek területén lakik a folyamodó. A kérelem fölött a belügyminiszter határoz, akinek diszkrécionárius joga van a döntést illetőleg: a kérdést indokolás nélkül is elutasíthatja. Az állampolgársági esküt vagy fogadalmat az erre vonatkozó felhívás kézbesítésétől számított egy év alatt kell letenni a törvényhatóság első tisztviselője előtt. A honosító okirat különben hatályát veszti. A magyar állampolgárság az eskü letételének napjától számít.

A honosítás kiterjed a feleségre és az atyai hatalom alá tartozó kiskorú gyermekekre is.

A kivételes honosításhoz némely vonatkozásban több, másban kevesebb feltétel szükséges, mint a közönséges honosításhoz. Több, hogy csak azok honosíthatók államfői oklevéllel, akik a Magyar Szent Korona Országai irányában rendkívüli érdemeket szereztek, és kevesebb, mert elegendő, ha belföldön laknak vagy kijelentik, hogy itt letelepednek. Az 5 évi ittlakást és adózást tehát nem kell igazolni. Mivel azonban esküt kell tenniök, szükséges, hogy joghatályos akaratnyilvánítási képességük legyen.

II. AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG ELVESZTÉSE. - Elvész a magyar állampolgárság 1. elbocsátás, 2. hatósági határozat, 3. távollét, 4. törvényesítés, 5. házasság és 6. külföldi állampolgárságnak honosítással való megszerzése által.

1. Az elbocsátás a honosítás fordított cselekménye, tehát szintén közjogi jogügylet. Pozitív feltétele, hogy az elbocsátást kérőnek legyen rendelkezési képessége, vagy kérelméhez atyja, gyámja vagy gondnoka hozzájáruljon. Negatív feltételei a következők:

a) ne terhelje katonai szolgálati kötelezettség; a tényleges katonai szolgálatot teljesítők, valamint a tartalékosok és póttartalékosok - a két utóbbi csoportba tartozók 42. életévük betöltéséig - csak a honvédelmi miniszter hozzájárulásával bocsáthatók el; az állításkötelesek, továbbá a 17. életévüket betöltött ifjak csak akkor bocsáthatók el, ha az illetékes törvényhatóság bizonyítványával igazolják, hogy elbocsátásukat nem a katonai szolgálat alól való mentesülés céljából kérik;

b) állami vagy községi adóval ne legyen hátralékban; bár a törvény nem említi, de a törvényhatósági adó is ide számít;

c) ne álljon büntető ítélet hatálya vagy büntető vizsgálat alatt.

A magyar állampolgárság kötelékéből jogosult bárki elbocsátását kérni; a belügyminiszternek azonban joga van az elbocsátást megtagadni akkor is, ha valakiben megvannak a törvény kívánta feltételek. Háború vagy mozgósítás idején az elbocsátás kérdésében a kormány előterjesztésére az államfő határoz. Az elbocsátás kiterjed az elbocsátott feleségére és védkötelezettség alatt nem álló, kiskorú gyermekeire is, ha vele együtt kiköltöznek.

Az elbocsátási okirat kézbesítésének napjától kezdve megszűnik az elbocsátott magyar állampolgársága. Hatályát veszti azonban az elbocsátás, ha az illető egy év alatt nem költözik ki, vagy pedig még kiköltözése előtt ellene bűnvádi eljárást indítanak, vagy olyan ítéletet hoznak, amely még végrehajtva nincs, továbbá ha adóhátralékba jut.

2. A hatósági határozat voltaképen megfosztás az állampolgárságtól és az állam egyoldalú intézkedése. A belügyminiszter kimondhatja az állampolgárság elvesztését, ha valaki engedély nélkül idegen állam szolgálatába lép és azt hivatalos felszólításra el nem hagyja. Minisztertanácsi határozattal megfosztható állampolgárságától: a) az a külföldön tartózkodó személy, aki a magyar állam ellen meghatározott bűncselekményeket követett el (ilyenek az állami és társadalmi rend ellen, vagy fizetési eszközökkel elkövetett bűncselekmények); b) akiről a bíróság megállapította, hogy háború idején az ellenséghez pártolt és azt kémkedéssel, fegyveres szolgálattal vagy másnemű szolgáltatással támogatta, vagy e végből ellenséges csapathoz csatlakozott, vagy önként ellenséges területre távozott; c) aki idegen szervezettől politikai tisztséget vagy megbízást vállal vagy külföldi politikai szervezet tagja lesz vagy ilyen szervezet tevékenységében részt vesz; d) aki az ország területének elhagyására vonatkozó jogszabályok megszegésével vagy kijátszásával külföldre távozik. Az 1946. év végéig, tehát átmenetileg megfoszthatja a belügyminiszter a Délvidék visszacsatolásáról szóló 1941:XX. tc. 4. §-a alapján visszaszerzett, illetőleg megszerzett magyar állampolgárságától - 1941 ápr. 11-ig visszanyúló hatállyal - azt, aki az elszakítottság ideje alatt ellenséges magatartásával a magyar nemzet érdekei ellen súlyosan vétett.

3. Távolléttel elveszti a magyar állampolgárságot az, aki a kormánytól kapott megbízás nélkül 10 évig külföldön tartózkodik úgy, hogy távollétét legalább 3 hónapra nem szakította meg. Nem veszti el magyar állampolgárságát, aki a 10 év eltelte előtt a belügyminiszternél vagy az illetékes magyar külképviseleti hatóságnál bejelenti a magyar állampolgárságának fenntartására irányuló szándékát, és ehhez a belügyminiszter a bejelentésnek hozzáérkezésétől számított 6 hónap alatt hozzájárulását meg nem tagadja.

4. Törvényesítéssel az a törvénytelen gyermek veszti el magyar állampolgárságát, akit külföldi honos természetes atyja hazájának joga szerint törvényesít, de csak akkor, ha a törvényesítéssel megszerzi atyja állampolgárságát.

5. Házassággal elveszti magyar állampolgárságát az a nő, aki nem magyar állampolgárral köt házasságot, még akkor is, ha a férj hazájának törvényei szerint esetleg nem szerzi meg az ottani állampolgárságot, vagyis hontalanná válik.

Visszakapja magyar állampolgárságát a külföldihez férjhez ment nő akkor, ha házasságát az illetékes bíróság érvényteleníti.

6. Honosítással külföldi állampolgárságot szerzett egyénnek megszűnik a magyar állampolgársága. E rendelkezés visszaható erővel azokra is kiterjed, akik a külföldi állampolgárságot honosítás útján a törvény hatálybalépésének napja (1939 szept. 1) előtt szerezték meg; magyar állampolgárságuk tehát ezen a napon szűnt meg.

E szerint az állampolgársági novella értelmében a magyar állampolgárságot a magyar állam irányában való minden külön jognyilatkozat nélkül, pusztán ama tény következtében is el lehet veszíteni, hogy valamely külföldi állam a magyar állompolgárt honosítással a maga polgárainak kötelékébe vette föl. (Ha nem honosítással, hanem más jogalapon szerzett valaki idegen állampolgárságot, ehhez nem fűződik hasonló joghatály.) Az állampolgárság elvesztése nem lehet valamely idegen állam közjogi aktusának a folyománya. Itt sem azért veszti el valaki a magyar állampolgárságát, mert egy idegen állam honosítja, hanem csupán a magyar állam akarata folytán, mert a magyar államnak törvényben kifejezett akarata szerint kapcsolódik ez a magyar közjogi hatás az idegen közjogi aktushoz.

Mivel az állampolgársági novella csak olyankor biztosítja a magyar állampolgárság kizárólagosságát, amikor valaki honosítással szerez idegen állampolgárságot, egyébként azonban lehetséges a kettős (többes) állampolgárság: helyes lett volna a törvényben annak a megállapítása, hogy aki bármely módon idegen állampolgárságot szerez, elveszíti magyar állampolgárságát. Mivel azonban kettős (többes) állampolgárság úgy is keletkezhetik, hogy idegen állampolgár szerez magyar állampolgárságot előbbi állampolgárságának elvesztése nélkül: kívánatos a honosítás elengedhetetlen föltételéül megszabni, hogy a honosítandó „megszűnjék külföldi alattvaló lenni", amint azt már 1848-i honossági törvényjavaslatunk helyes elvként megállapította.

III. A VISSZAHONOSÍTÁS. - A visszahonosítás olyan egyénnek a honosítása, aki magyar állampolgárságát elveszítette. A visszahonosításra részben a honosítás rendes szabályai, részben kedvezményes eljárási szabályok érvényesek. A rendes szabályok vonatkoznak azokra, akik állampolgárságukat hatósági határozattal vagy törvényesítéssel veszítették el. Egyébként kivételes elbánásnak van helye. Az állam ugyanis előmozdítani kívánja, hogy azok, akik magyar állampolgárságukat elveszítették és arra nem érdemtelenek, állampolgárságukat némi könnyítésekkel szerezhessék vissza. Míg azonban az 1879:L. tc. (38-44. §-ai) szerint az ilyen külföldi pontosan meghatározott esetekben és feltételekkel kérelmére visszahonosítandó volt: addig az 1939:XIII. tc. a kötelező visszahonosítást elejtette. Míg az állampolgársági törvény rendelkezéseiből az individuális-liberalizmus felfogása tükröződik, amikor az állami beavatkozást mellőzve, az egyéni érdek érvényesülését tette lehetővé: addig a novella fokozta az állami beavatkozást a közösség érdekében, hogy módja legyen az államkormányzatnak az eseteket a köz érdekében elbírálni.

Visszahonosíthatja a belügyminiszter az egyébként szükséges kellékek hiányában is:

a) azt, aki elbocsátás vagy távollét, vagy pedig a miatt vesztette el magyar állampolgárságát, mert honosítással külföldi állampolgárságot szerzett; b) azt, akinek kiskorúsága idején atyja az előbbi okok egyike miatt vesztette el állampolgárságát, ha a visszahonosítást atyjának halála után törvényes képviselőjenek hozzájárulásával, vagy - ha atyja életben van is - nagykorúságának új hazája törvényei szerint elérése után kéri; c) azt a nőt, akinek férje az előbbi okok egyike, vagy külföldi állampolgárral való házasságkötése miatt vesztette el magyar állampolgárságát, ha özvegységre jutott, vagy házasságát a bíróság felbontotta. Mindhárom esetben azonban feltétel, hogy a visszahonosítást kérő Magyarország területén lakik vagy kíván letelepedni.

A belügyminiszter az előbbi feltétel hiányában is visszahonosíthatja azt, aki távollét miatt vesztette el állampolgárságát és külföldi állampolgárságot nem szerzett (hontalan).

A visszahonosított általában a született honfiakkal egy tekintet alá esik, ha eredetileg származása révén volt magyar honos.

IV. A TRIANONI ÁLLAMPOLGÁRSÁG. - Az állampolgárság a Magyar Szent Korona Országaiban egységes volt a trianoni szerződés előtt is. A honosítás és elbocsátás azonban a Horvát-Szlavanországban letelepülőkre és lakókra nézve az autonóm kormányzat fejének, a bánnak hatáskörébe tartozott.

A trianoni békeszerződés, amikor szétdarabolta a magyar állam területét, az addig magyar állampolgárokat úgy osztotta szét, hogy mindenki Magyarországnak vagy valamely osztozkodó államnak lett az állampolgára a szerint, hogy a megmaradt vagy az elcsatolt területen volt-e községi illetősége. Csupán Cseh-Szlovákia és Jugoszlávia tekintetében voltak némi megszorítások. E rendelkezések az állampolgárság körül zavaros helyzetet teremtettek, aminek az lett ,az eredménye, hogy a magyar nemzetiségűeket az utódállamokból bármikor kiutasíthatták. Az állampolgárság megállapításánál nem a községi illetőséget, hanem a lakóhelyet kellett volna irányadóul megjelölni. A magyar községi illetőség szabályozásának helytelen végrehajtása ugyanis sok félszegséget eredményezett. Gyakran előfordult, hogy valaki más községben élte le életét, mint ahová származása, azaz atyja jogcímén szerzett illetősége révén tartozott. A trianoni szerződés a községi illetőségnek erre a bizonytalan fogalmára építette az állampolgárság kérdését. Ha a községi illetőség bizonyítása nem sikerült, az állampolgárság bizonytalanná vált.

Az állampolgárságnak ezt a méltánytalan szabályozását némileg enyhítette az optálás joga. Ennek értelmében a magyar állampolgárságukat a területi változás folytán elvesztetteknek joguk volt: a) vagy a megelőző községi illetőség révén egy év alatt, vagy b) nemzetiségi hovátartozásuk szerint hat hónap alatt magyar állampolgárságukat igényelni.

Kedvezményes eljárást állapított meg a trianoni szerződéssel megszűnt magyar állampolgárság visszaszerzésére az 1922:XVII. tc., amikor úgy rendelkezett, hogy a honosítás feltételeit nem kell keresni annál, aki a háború kitörése (1914 július 26) óta elbocsátás vagy hatósági határozat nélkül veszítette el magyar állampolgárságát és Magyarország területén lakik vagy kíván letelepedni, ha visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolják.

V. AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG A VISSZACSATOLT TERÜLETEKEN. - A Magyar Szent boronához visszatért és visszacsatolt területrészeken már nem a trianoni békeszerződés méltánytalan községi illetőségi rendszerére, hanem a lakóhelyre alapították az állampolgárság kérdésének rendezését. A 2.200/1939. M. E. számú kormányrendelettel kihirdetett magyar-csehszlovák egyezmény szerint a Magyarországhoz visszacsatolt terület lakosai közül hatósági intézkedés nélkül visszaszerzik magyar állampolgárságukat azok, akik a trianoni szerződés hatálybalépésének idején kétségtelenül magyar állampolgárok voltak, és 1928 nov. 2-a óta (azaz a terület visszaítélése előtt 10 éven át) állandóan a szóbanforgó területen laktak. Az így visszaszerzett állampolgárság kiterjed a feleségre és a kiskorú törvényes gyermekekre is; a törvénytelen gyermek az anya állampolgárságát követi.

Azonos elv, azaz a lakóhely szerint szabályozták az állampolgárság kérdését a Kárpátalja, a tiszántúli országrészek, valamint a délvidéki területeknek a Magyar Szent Koronához való visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről szóló törvények.

3. Az állampolgárok jogállása.

I. AZ ÁLLAMPOLGÁROK JOGI VISZONYA AZ ÁLLAMHOZ. - Az állampolgárság olyan viszony az állam és polgára között, amely államtagságot eredményez. Az állam polgára szervesen tartozik államához. Bár az állam területén tartózkodó minden személy alá van vetve az állam hatalmának, úgyhogy a területi felségjog révén az állam területén tartózkodó külföldi állampolgárok is jogviszonyban vannak az állammal, az állam és polgárai közt sokkal szorosabb a kapcsolat. Nemcsak jogok, kötelességek és igények fűzik erősebben a polgárokat államukhoz, hanem erkölcsi elemek és a nemzethez tartozás érzelmi elemei is.

Az államhoz való szerves hozzátartozás határozza meg az állampolgárnak jogi minőségét, ú. n. jogállását (státusát). Magánjogi jogállását (jog- és cselekvőképesség, nagykorúság, házasságkötési képesség) külföldön is saját államának magánjogi szabályai szerint bírálják el. A viszonosságon felépülő nemzetközi joggyakorlat értelmében az ilyen státusperekben a külföldi bíró is az illető hazai jogszabályait alkalmazza. Közjogi -jogállásában rendszerint csak polgárának enged az állam a közhatalom gyakorlásában részvételt, ú. n. politikai jogai csak az állampolgárnak lehetnek; igényei vannak állami szolgáltatásokra, de alá is van vetve az állam hatalmának, úgyhogy az állam igénybe veheti szellemi, testi és anyagi szolgálatait.

Minden magyar állampolgárnak valamely község illetőségi kötelékébe kell tartoznia és onnan rendszerint ki nem utasítható. (Kivételek az 1914:L., 1921:III. és 1938:XVII. tc.-ben, valamint a 8.130/1939. M. E. számú kormányrendeletben.) A községi illetőség megszerezhető: 1. letelepedéssel, ha valaki 4 éve állandóan a községben lakik és annak terheihez hozzájárul és 2. a községi képviselőtestület részéről való felvétellel. Ha valakinek községi illetősége meg nem állapítható, akkor az illetőt a községi kötelékbe a következő sorrendben figyelembe veendő jogcímen utalják be: amely községben adót fizet, ahol az utolsó 5 év alatt legtöbbet tartózkodott, ahol mint lelencet találták, végül ahol katonai szolgálatra állítása vagy önkéntes belépése történt.

II. AZ ÁLLAMPOLGÁROK ÉS AZ IDEGENEK KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉG. - Az állampolgár és az idegen közt minden különbség abból az alaptételből ered, hogy az állampolgárok az államnak a tagjai.

Az alkotmányjog szempontjából az idegenek nem gyakorolhatnak politikai jogokat, azaz nincs sem országgyűlési, sem törvényhatósági és községi választójoguk; nem nevezhetők ki közhivatalokra; nem lehetnek közjegyzők, nyilvános intézetek tanítói, törvényesen elismert vallásfelekezetek lelkészei vagy elöljárói és a magyar honvédség tagjai. A közigazgatási jog szempontjából alig van különbség a honfiak és az idegenek jogai és kötelességei között. Csupán néhány iparengedély nem adható idegeneknek; egyebek közt házalás, kivándorlási ügynökség, gyógyszerészi gyakorlat, italmérési engedély stb. Az ú. n, szabadságjogok általában a külföldieket is megilletik a következő korlátozásokkal: nem lehetnek tagjai politikai egyletnek; nem lehetnek politikai gyűlések rendezői és vezetői, ilyen gyűléseken csupán a belügyminiszter előzetes engedélyével szólalhatnak fel; munkásegyesületek tagjai nem lehetnek; munkavállalásuk miniszteri munkavállalási engedélyhez kötött; időszaki lap és folyóirat kiadói vagy felelős szerkesztői nem lehetnek; az ország területéről bírói vagy közigazgatási eljárással kiutasíthatók, sőt kitoloncolhatók, külföldön elkövetett bűncselekményeik miatt az illető államnak kiadhatók. A magyar állampolgár ellenben az ország területéről ki nem utasítható és megbüntetés végett idegen államnak ki nem adható. A büntetőjog és a magánjog szempontjából úgyszólván nincs különbség a magyar állampolgárok és a külföldiek között.

III. AZ ÁLLAMPOLGÁROK JOGI EGYENLŐSÉGE. - A magyar alkotmány a jogi egyenlőség elvén épül föl. A jogi egyenlőség nem jelenti a jogoknak és kötelességeknek teljes egyenlőségét, hanem csak annyit jelent, hogy az állam minden polgárának jogait és kötelességeit ugyanazok a jogszabályok állapítják meg. A mai polgári magyar állam 1848 előtt rendi állam volt, amelyben az egyének közjogi helyzete attól függött, hogy melyik rendnek voltak a tagjai.

Bár a magyar alkotmány a jogi egyenlőség elvét valósítja meg, mégis vannak kivételek, amelyek azonban nem olyan természetűek, hogy a jogi egyenlőség intézményét megszüntetnék. Különbség van 1. született és nem született állampolgárok között, 2. nemesek és nemnemesek közt, 3. vallásfelekezetekhez tartozás és 4. fajiság, illetőleg faji vértisztaság szerint.

1. Vannak állások és méltóságok, amelyeket csak született magyar honfiak viselhetnek. Koronaőrré csupán született magyar állampolgár választható, honosított nem. A közönségesen honosított magyar állampolgár csak 10 év mulva lehet a törvényhozás tagja; a kivételesen honosítottra ez a rendelkezés nem vonatkozik. Választójogát csak az gyakorolhatja, aki 10 év óta magyar állampolgár; aki törvényesítéssel vagy házassággal szerzi meg a magyar honosságot, csak 10 év mulya vehető fel a választók névjegyzékébe. Vannak azután más, kisebb jelentőségű eltérések is.

2. Nemesek és nemnemesek közt, amióta 1848-ban a rendi előjogokat megszüntették, alig van figyelemreméltó különbség. A nemes jogosított a nemesi cím, címer és előnév használatára. A nemes testőrség kapitánya és tisztje csak nemes lehet. A (császári és) királyi kamarási méltóságot csak az viselhette, aki felfelé 16 ősének nemességét igazolta. Az örökös főrendiházi tagság jogával bíró főnemesi családok teljeskorú és meghatározott adót fizető tagjai önmaguk közül választott tagokat küldenek az országgyűlés felsőházába. A magánjogban az örökösödési és házassági vagyonjog körében is van hatása a nemességnek. A Magánjogi Törvénykönyv javaslata azonban már nem ismeri ezeket a különbségeket.

3. A vallásfelekezetekhez tartozás szerint az állampolgárok közt lévő különbségek a következők. Az 1618. évi és későbbi koronázási hitlevelek szerint az egyik koronaőrnek katolikusnak, a másiknak protestánsnak kell lennie. Megemlíthetjük, hogy a magyar Pragmatica Sanctio értelmében a trónörökösben megkívánt egyik kellék volt, hogy római katolikus vallásúnak kellett lennie. Lényegesen megszorították újabban az állampolgári jogegyenlőséget a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalását korlátozó 1938:XV. és 1939: IV. tc. (az ú. n. első és második zsidótörvény), a házassági törvény kiegészítéséről és módosításáról szóló 1941:XV. tc. (az ú. n. fajvédelmi törvény); az 1941:XIX. tc. a törvényhatósági bizottsági és községi képviseletekről, az 1942:XIV. tc. (a honvédelmi törvény novellája) és a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól szóló 1942: XV. tc.

4. A fajiság szempontjából e törvények a zsidókra a többi állampolgártól eltérő jogi intézkedéseket léptettek életbe. Hatályuk nemcsak a zsidó vallásúakra terjed ki, hanem azokra a kikeresztelkedettekre és zsidó származásúakra is, akik a törvény értelmében zsidóknak tekintendők, azaz egészben vagy részben zsidó fajúak. Az izraelita vallásfelekezethez tartozás csak kisegítő, külső ismérv, a lényeg a fajiság. A fajvédelmi törvény az ú. n. zsidótörvényeknél szigorúbban határozza meg a zsidóknak tekintendő személyek fogalmát, és tiltja házasságukat nemzsidónak minősülő személyekkel. E törvénynek az volt a célja, hogy megóvja a magyar fajtát a zsidókkal való további vér keveredéstől. Hatékonyságát növelte az izraelita vallásfelekezet jogállásának szabályozásáról szóló 1942:VIII. tc., amely szerint az izraelita vallásfelekezetre áttérni vagy abba belépni nem lehet.

A zsidókra vonatkozó alkotmányjogi korlátozások a következők. Magyar állampolgárságot zsidó csupán születéssel szerezhet. A belügyminiszter hatálytalaníthatja a honosítással vagy visszahonosítással 1914 júl. 1-je után magyar állampolgárrá lett annak a zsidónak a honosítását vagy visszahonosítását, akit életviszonyai nem utalnak arra, hogy Magyarország területén maradjon. Ez a denaturalizáció, ellentétben a denacionalizációval, amikor született állampolgárát fosztja meg az állam állampolgárságától. Zsidó nem választható az országgyűlés felsőházának tagjává; országgyűlési, törvényhatósági és községi aktív és passzív választójoga pedig csak annak a zsidónak van, aki Magyarországon született és felmenői 1867 dec. 31-e után itt születtek és állandóan itt laktak. Zsidó nem maradhatott tagja a törvényhatósági bizottságoknak és a községi képviselőtestületeknek.

Zsidónak tekintendő egyén nem lehet állami, törvényhatósági vagy községi tisztviselő, bíró, tanár, tanító, vagy egyéb alkalmazott. Egyetemekre, főiskolákra és az érdekképviseleti kamarákba csak 6°/o-os arányszám keretei közt lehet zsidókat fölvenni. Az egyetemi közgazdaságtudományi karok közgazdasági és kereskedelmi osztályára, valamint magánvállalatoknál az értelmiségi munkakörben foglalkoztatottak közé 12°/o-ig vehetők fel zsidók. A korlátozások kiterjednek még az állami jogosítványok adására, közszállításra, ipargyakorlásra és ingatlanszerzésre is.

A zsidókat a leventekötelezettség helyett a kisegítő szolgálatra való előképzés kötelezettsége terheli. Zsidó hadkötelesek szolgálati kötelezettségüknek a honvédség kötelékében kisegítő szolgálat teljesítésével tesznek eleget. Sem a honvédség, sem a csendőrség kötelékében fegyveres szolgálatot nem teljesítenek.

Bár a zsidókra vonatkozó rendelkezések ellenkeznek a jogi egyenlőség elvével, az állami szabályozást az a szempont vezette, hogy a zsidók a társadalmi és a gazdasági életben ne érvényesülhessenek számarányuknál nagyobb mértékben és ne foglalhassanak el irányító szerepet. A jogi egyenlőség formális követelményének felfüggesztésével az állam azt célozta, hogy a tényleges egyenlőség elől néhány kirívó akadályt el lehessen hárítani. A jogi egyenlőség ugyanig mindig csak eszköz lehet az állampolgárok közti tényleges egyenlőség biztosítására.

IV. AZ ÁLLAMPOLGÁROK JOGI JELENTŐSÉGŰ OSZTÁLYAI. - Az állampolgárok jogi osztályai a rendek és a vallásfelekezetek, tényleges osztálya pedig a nemzetiség.

1. A  r e n d e k n e k  ma egyetlen jogi osztálya a nemesség. Bár a Hármaskönyv az una eademque nobilitas elvét hirdette, mégis kifejlődött a köznemesség és a főnemesség megkülönböztetése. Az utóbbinak alosztályai a báróság, grófság és hercegség. Más magyar főnemesi cím nem adományozható. A nemesség megszerezhető leszármazással és királyi adományozással. Mivel csupán a koronás király adományozhat nemességet, ma a nemességadományozás nincs gyakorlatban. A megszerzett nemesség többé el nem veszhet. A nemességi ügyek főhatósága a belügyminiszter. A nemesek még megmaradt jogairól fentebb szólottunk. (223. l.)

2. A  v a l l á s- vagy  h i t f e l e k e z e t e k  az egy valláshoz tartozóknak vagy egy hitet vallóknak törvényileg meghatározott jogi osztályai. Magyarországon elvileg vallásszabadság van. Ezt az 1606-i bécsi béke óta több törvény biztosította. Az 1848: XX. tc. kijelentette a keresztény vallásfelekezetek teljes egyenjogúságát. A vallás szabad gyakorlatáról pedig az 1868:LIII. és az 1895:XLIII. tc. rendelkezik. Az utóbbi szerint mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást. Senki hitéletébe nem tud az állam beleavatkozni, de a vallás szabad gyakorlatát már a törvények és a közerkölcsiség korlátozzák. Hite vagy egyházi szabályai senkit sem menthetnek föl törvényes kötelességeinek teljesítése alól. Ha valaki 18. életévét betöltötte, a törvényes föltételek megtartásával szabadon léphet át más vallásfelekezetbe, sőt felekezeten kívüli is lehet. Az 1894:XXXII. tc. szabályozza a gyermekek vallását, amely a házasságkötés előtt létesített megegyezés hiányában a szülők neme szerint igazodik. 18 éves korának betöltése előtt senki felekezeten kívüli nem lehet.

Az államhoz való viszonyuk szerint a vallásfelekezetek két főcsoportja a bevett és az elismert felekezeteké. A bevett vallások jogállása történelmi fejlődés eredménye, melynek rendjén szoros kapcsolat fejlődött ki köztük és az állam közt. Bevett vallásfelekezetek: 1. a római katolikus, 2. a görögkeleti, 3. a református, 4. az evangélikus és 5. unitárius vallásfelekezet. Elismert vallásfelekezetek: 1. az izraelita, 2. az izlám (mohamedán) és 3. a babtista vallásfelekezet. Az 1895:XLII. tc.-el bevett izraelita felekezetet az 1942:VIII. tc. ismét elismertté nyilvánította.

A bevett és elismert vallásfelekezetek közt a főkülönbségek, hogy: 1. bevett vallásfelekezetté csak törvény, elismertté pedig miniszteri rendelet is nyilváníthat valamely felekezetet; 2. az állami főfelügyelet jogát bevett vallásfelekezetek fölött a király a vallás- és közoktatásügyi miniszter által, elismert vallásfelekezetek fölött pedig a miniszter közvetlenül gyakorolja; 3. az elismert vallások kötelesek hitelveiket a miniszternek bemutatni; 4. az elismert vallásfelekezetek lelkésze csak olyan magyar állampolgár lehet, aki képesítését Magyarországon szerezte; 5. egyházi közgyűlésük csak nyilvános lehet; 6. a bevett felekezetek egyházi adójukat közadók módjára hatósági segítséggel hajthatják be, míg az elismertek csupán a törvény rendes útján; 7. az elismert vallásfelekezetek ingatlan vagyonszerzési képessége csakis az egyházi épületekre korlátozott stb.

A vallásfelekezeteknek jogi szervezetei az egyházak. Ezeket az illető egyházaknak saját jogforrásai szabályozzák az állam felügyeleti hatalma alatt.

A vallásszabadsághoz tartozik a felekezetalakítás szabadsága. Ennek azonban feltétele a szervezeti szabályzat bemutatása, továbbá legalább egy egyházközség fenntartásának és a gyermekek iskolai hitoktatásának biztosítása. Az elismerést a vallás- és közoktatásügyi miniszter csak a törvényes feltételek hiánya miatt tagadhatja meg. A híveknek vallásfelekezetül törvényesen el nem ismert gyülekezete csak magánegyesület, amelyre az egyesűlés és gyülekezés általános szabályai vonatkoznak.

3. A nemzetiségek nem jogi, hanem csak tényleges osztályok, mert a nemzetiségekhez tartozás nincs jogilag szabályozva, úgyhogy a hozzájuk tartozás csupán tényleges állapot. A nemzetiségek tehát nem jogilag szabályozott testületek (korporációk), amelyeknek ilyen minőségükben lennének jogaik, hanem csak tényleges állapotban lévő állampolgároknak csoportjai. E ténylegyes állapotnak azonban vannak jogi következményei olyképen, hogy e tényleges állapotban lévő állampolgárokat ebből az állapotból kifolyólag meghatározott jogok illetik. E jogok a nemzetiségi jogok, amelyeket újabban a nemzeti kisebbségek jogainak neveznek.

Magyarország e jogokat minden európai államot megelőzve a nemzetiségi egyenjogúság elve alapján már az 1868:XLIV. tc.-ben szabályozta. Ez a törvényünk azonban történelmi alkotmányunk szellemének megfelelően, mint annyi más jogintézményünknél is láttuk, mindössze törvény formájába öntötte a szokásjogilag már addig is hosszú századok óta fennálló jogállapotot.

Ez a törvényünk, amely „a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában" helytelen és a törvény tartalmának meg nem felelő címet viseli, bevezetésében helyesen állapítja meg, hogy a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, az oszthatatlan, egységes magyar nemzetnek tagja. A híres magyar nemzetiségi törvényben tehát voltaképen nem „a nemzetiségek egyenjogúságáról", hanem „az állampolgárok egyenjogúságáról" van szó. A mult század felfogása ugyanis a nemzetiségeket nem jogilag elismert és elhatárolt csoportoknak tekintette, amelyek jogok és kötelességek alanyai is lehessenek, mert ilyenek csak az állam polgáraiként lehettek, tekintet nélkül anyanyelvükre, fajukra, nemzetiségükre vagy vallásukra.

Az első világháború után a nemzetiségek egyenjogúságának eszméjét felváltotta a nemzeti kisebbségek védelmének eszméje. Valamely nemzeti kisebbséghez tartozás az illető részére jogi értelemben státust teremtett. Az az állampolgár, akinek személyében valamely nemzeti kisebbséghez való tartozás feltételei megvannak, azokban az államokban, amelyek a nemzetiségek védelmét jogszabályokban biztosították, alanyi közjogot szerzett erre a védelemre. Az állam és nemzeti kisebbségei valamelyikéhez tartozó polgára között tehát olyan jogviszony jött létre, amelyben az egyén jogvédelemért az államhoz fordulhat, ha egyéni érdekeltségének körét a közigazgatás részéről veszélyeztetettnek ítéli.

Mindezeknek alapján feltámadt annak szüksége, hogy azoknak a személyeknek a körét, akik a fenti jogviszonyoknak alanyai lehetnek, világosan, élesen és jogilag szabatosan meghatározzák. Hogy ez a feladat mily rendkívüli nehézségeket rejt magában, nyomban kitűnik már magának nemzetiség lényegének annyira vitatott ismérveiből.

A nemzet és nemzetiség fogalma csak politikai kihatásaiban tér el egymástól. Mindkettő nyelvben és hagyományokban szolidáris embercsoportoknak kulturális közössége. A nemzetnek azonban állami szervezetében rendszerint megvan a hatalma is jellegzetességének a megvédésére és továbbfejlesztésére. A nemzet tehát, az állammal kapcsolatba hozva, az államhatalmat gyakorló nemzetiség. A nemzetiség viszont az államhatalmat nem gyakorló népcsoport.

E szerint nemzetileg nem egységes államban a nemzetiség, ellentétben a nemzettel, csak olyan nemzetrészt vagy akár egész nemzetet jelöl, amely egy másik nemzet alkotta államnak csak része, még pedig az államfenntartó nemzettel szemben csak alárendelt része. Így jut a nemzetiség fogalmában a kulturális kapcsolat mellett már a politikai jelentőség és a közjogi helyzet is kifejezésre. Ilyen vonatkozásban használva a nemzetnek is politikai lesz az értelme. Nemzeten tehát ilyenkor vagy a nemzetiségekkel ellentétben az államfenntartó népet, vagy pedig az állam egész népét, azaz a nemzetiségek fölé emelkedett nemzet fogalmát értik. Ebben az utóbbi értelemben használja a politikai nemzet kifejezést a nemzetiségi egyenjogúságról szóló 1868:XLIV. tc.

Mint mondottuk, az első világháború után vált szokásossá, hogy a nemzetiségeket nemzeti kisebbségeknek nevezték. E kifejezés talán a nemzetiségeknek számbeli kisebbségükből folyó másodlagos helyzetét óhajtotta érzékeltetni. Ez a politiko-arithmetikai megjelölés tehát az államhoz tartozás és egy nemzethez tartozás ellentétéből keletkezett. De nem volt szerencsés, mert épen a párizskörnyéki békék, amelyek e kifejezést használták, olyan államokat létesítettek, amelyekben az államfenntartó nemzet sem alkotott többséget. A francia és angol nyelvű békeokmányok azért gyártották ezt az erőltetett kifejezést, mert nem volt megfelelő műszavuk a nemzetiségek megjelölésére. A nationalité (nationality) nálunk nem nemzetiséget, hanem állampolgárságot jelöl. Ezért beszél a trianoni békeszerződés is „nyelvi, faji és vallási kisebbségek"-ről. A nyelvi kisebbségnek megfelel a magyarban a nemzetiség, a vallásinak a felekezet, a faji kisebbség pedig homályos és helytelen. Faj és nemzet, illetőleg nemzetiség egymást ősidők óta egyáltalán nem fedő fogalmak. A hiba onnan ered, hogy az említett nyugati nyelvekben a race vagy minorité nationale kifejezéssel jelölik a nemzetiséget. Érdekes, hogy a németnek sem volt eredeti tősgyökeres szava a nemzet és a nemzetiség megjelölésére. A francia nationból alkotta a Nation és Nationalität kifejezést. Az újkeletű Volkstum (népiség) nem födi teljesen a magyar nemzetiség fogalmát. Ezek szerint nem lenne értelme, ha az ősi és szabatos értelmű nemzetiség kifejezésünket valami divatos új kitétellel helyettesítenők.

A magyarországi nemzetiségek jogi helyzetének mérlegelése céljából megállapíthatjuk, hogy a tulajdonképem Magyarországon - Horvát-Szlavonországon kívül - sok és nagyszámú nemzetiség élt. Ilyenek voltak: az oláhok (16.1°/0), a tótok (10.7°/0), a németek (10.4°/0), a rutének (2.5°/0), a szerbek (2.5°/0), a horvátok (1.1°/0) és a vendek 10.34°/0), összesen 43.6°/0.

E nemzetiségek közül a vendeknek és a németek, valamint a tótok egy részének kivételével egyik sem őslakója Magyarország területének, hanem valamennyien a honfoglalás után bevándorolt jövevények, akik a magyar államnak a magyar nemzet által való megalakulása után települtek be. E jövevényeket (hospites) részben a magyar királyok és nagyobb birtokosok hívták be még a korábbi X., XI, XIV. és XV. századokban erdőirtás, föld- és bányamívelés, a németeket meg iparűzés céljából. Részben pedig tárt karokkal és testvéri szeretettel fogadta be őket a lovagiasságáról közismert magyarság, amikor később a XV-XVIII. századokban a török hódítás és az oláh-fanariota zsarnok uraik elől menekülve, nem egyszer csak ideiglenesen - hazájuk felszabadulásáig - menedékért esdekeltek. A csekély számú vendeken kívül a németeknek körülbelül egytized része, a tótoknak pedig talán kétharmad része tekinthető olyanoknak, akiknek őseit a honfoglaló magyarsági e területen találta. Az egész lakosságnak tehát legfeljebb 8-9°/o-a volt a régebbi bennszülött lakosság utódainak tekinthető.

A települők közül egyedül a városlakó németek egy része emelkedett a polgárság osztályába, a többi nemzetiség tagjai föld- és bányaművelők, valamint pásztorok, tehát jobbágy- és paraszti sorban élők voltak. A közölök nagy számmal megnemesítettek a magyar nemesekkel egyenrangú tagjaivá lettek a magyar nemzetnek. Ez volt főleg az oka, hogy 1848, azaz a rendi különbségek eltörlése előtt, e nemzetiségeknek, a németek kivételével, értelmiségi osztályuk alig volt, illetőleg csak ez után az idő után keletkezett.

A nemzetiségekre vonatkozó jogalkotások tekintetében Magyarország mindmáig messze megelőzött úgyszólván valamennyi államot. Nincs ugyanis még egy országa a nagyvilágnak, amelyben a XI. században törvényt alkottak volna az idegen nemzetiségűekről. Az meg egyenesen páratlan a világtörténelemben, hogy valamely országalapító politikai végrendeletének egyik sarktételévé tette az idegen nemzetiségűek megbecsülését. Az Aranybulla, a szászok kiváltságait biztosító 1224-i Andreanum, az erdélyi karomnemzet-rendszer és  W e r b ő c z y  Hármaskönyve, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük, ékes bizonyságai, hogy Magyarország nem zárta ki a jogokból és kötelességekből a nemmagyar nemzetiségű államtagokat. Szent Istvánnak a Corpus Juris Hungarici első törvényeként fölvett végrendelete szellemében nemesi rangra emeltük a nemzetiségek kiváló tagjait, úgyhogy 1848-ig a nemesek, 1848-tól pedig az állampolgárok egyenjogúsága volt a magyarság államalkotó és államfenntartó erejének egyik legjellemzőbb vonása.

Amikor a kiegyezés után megalkották az 1868:XLIV. tc.-et, csak a régtől fogva érvényes gyakorlatot kodifikálták. A törvénynek az a rendelkezése, hogy közhivatalok betöltésénél egyedül a személyi képesség legyen irányadó, megtalálható már az 1523:XIV. tc.-ben. Nemzetiségi törvényünknek az a másik rendelkezése, amely gondoskodni kívánt arról, hogy az országos bírói és közigazgatási hivatalokra a nemzetiségekből a szükséges nyelvekben tökéletesen jártas személyek a lehetőségig alkalmaztassanak: azt eredményezte hogy, néhány nemzetiség tagjai jóval nagyobb arányt képviseltek, mint amilyent az illető nemzetiség az ország népességében elfoglalt. A hagyományos magyar szabadelvű felfogásra jellemzőül említjük, hogy 1867-től 1940-ig 362 miniszter közül 123 és 30 miniszterelnök közül 10 nem magyar származású volt.

Minden magyar állampolgár szabadon használhatja anyanyelvét a magánéletben, az üzleti érintkezésben, vallásának gyakorlásában, a sajtóban, nyilvános gyűléseken, a törvényhatóságok közgyűlésén és minden olyan hatóság előtt, amelynek működési köre lakóhelyére kiterjed. Más hatóságok előtt akkor, ha az illetőnek anyanyelve egyszersmind a hatóság illetékessége alá tartozó lakosság egyötödének is anyanyelve. A község ügyviteli nyelvét a képviselőtestület állapítja meg, a törvényhatósági és községi közgyűlések jegyzőkönyveit a tagok egyötödének kívánságára azok nyelvén is el kell készíteni. A bíróságok előtt tolmácsok állanak nemzetiségi vidékeken a nem magyar anyanyelvűek rendelkezésére. Az egyházi hatóságok maguk határozzák meg ügyvitelük nyelvét.

A törvényhozás nyelvéül az 1868:XLIV. tc. a magyart állapította meg, csak a horvát kiküldötteknek volt joguk anyanyelvükön szólani. A törvények azonban hiteles fordításban kiadandók az országban használatos nemzetiségi nyelveken is. A kormányzat hivatalos nyelve is a magyar, de az állam bármelyik polgára jogosult anyanyelvén intézni beadványokat a minisztériumokhoz. A minisztérium magyar nyelvű határozatát a beadvány nyelvére fordítva közlik a féllel.

Végül megállapította a törvény, hogy - mint a multban, a jövőben is - joga van minden polgárnak és közületnek alsó-, közép- és felsőfokú iskolákat felállítani, kulturális, gazdasági és társadalmi intézményeket létesíteni s azoknak nyelvét szabadon meghatározni. Kimondta az elvet, hogy az állami tanintézetekben gondoskodni kell arról, hogy a nagyobb tömegben együttélő különböző nemzetiségű polgárok az általuk lakott vidék közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, amíg a magasabb akadémiai képzés kezdődik. A közép- és főiskolákon pedig az országban használatos nyelvek és irodalmuk számára tanszékek állítandók.

Bár a trianoni békeparancs kötelezte Magyarországot az ú. n. kisebbségi jogok biztosítására, mégsem tartalmaz semmiféle olyan új jogszabályt, amelyet nem alkottunk volna meg önszántunkból már egy félszázaddal előbb nemzetiségeink számára az 1868:XLIV. tc.-ben. E törvényünket tehát voltaképen a trianoni szerződés nem érintette, mert semmi olyant nem kívánt Magyarországtól, amit már régen meg nem valósított. A kormány azonban a szerződés hatályba lépése után mégis újra szabályozta a nemzetiségi nyelvhasználat jogát az 1923 jún. 21-én kelt 4.800/1923. M. E. számú rendeletével, amely azonban lényegében nem tér el az 1868:XLIV. tc. rendelkezéseitől.

E rendelet főleg a nemzetiségi nyelvoktatás kérdésében tartalmazott rendelkezéseket és megszabta, hogy olyan községekben, ahol 40 olyan tanköteles gyermek van, aki ugyanahhoz a nemzetiséghez tartozik, ha szülei kívánják, az iskola fenntartó testülete köteles az illető iskolának nemzetiségi iskolajelleget biztosítani. A magyar nyelv tanítási mértéke szerint aztán a vallás- és közoktatásügyi miniszter háromféle iskolatípust létesített. Az 1935 dec. 23-án kelt 11.000/1923. M. E. számú kormányrendelet csak egy típusú nemzetiségi iskolát szervezett, amelyben csupán a magyar nyelvi és nemzetismereti tárgyakat kellett magyar nyelven tanítani. Végül a 1941 febr. 1-én kiadott 100/1941. M. E. számú rendelet úgy intézkedett, hogy a nyelvi kisebbségekhez tartozó tanköteles gyermekek népiskolai oktatása ezentúl csakis a gyermekek anyanyelvén történjék. Ez a rendelkezés a II. bécsi döntés napján, 1940 aug. 30-án kötött magyar-német egyezménynek a végrehajtásaképen jött létre.

Igaz, hogy e rendelet értelmében a magyar nyelv kötelező oktatására vonatkozó jogszabályok érintetlenül maradtak, mégis a nemzetiségekre is előnyösebbnek látszik az 1935. évi rendelet, amely egyfelől gondoskodott arról, hogy a nyelvi kisebbségiekhez tartozó gyermekek anyanyelvükön részesülhessenek a népiskolai oktatásban, másfelől azonban módot nyújtott nekik a magyar nyelv alaposabb elsajátítására is. Az új rendelkezésnek következtében az állampolgárok egyenjogúsága csak elméleti, mert az állam a gyakorlatban nem tud módot adni nemmagyar anyanyelvű polgárainak az állam hivatalos nyelvének az elsajátítására. Ezzel nemcsak önkénytelenül kirekeszti őket mindazoknak az államhatalmi cselekményeknek a gyakorlási és tisztségeknek, állásoknak a viselési lehetőségéből, amelyekhez okvetlenül szükséges az államnyelvnek a tudása: hanem helyi elzárkózottságukban a nemzetiségekre hátrányos helyzetet teremt gazdasági és kulturális vonatkozásokban is.

A rendelet azonban módot ad rá, hogy kívánságra a korábbi rendszer is érvényesüljön. Ha ugyanis a nem magyar anyanyelvű gyermekek közül húsznak a gondviseltje javasolja, a vallás- és közoktatásügyi miniszter a megtartott titkos szavazás eredményeképen elrendelheti a vegyesnyelvű tanítást. E szerint a magyar nemzeti tárgyakat (földrajz, történelem és állampolgári ismeretek) magyarul tanítják.

Végül meg kell még említeni a közhivatalokban a kisebbségi nyelvek ismeretének biztosításáról szóló 1924:II. tc.-et, amely szintén azt célozta, hogy a magyar állam a kisebbségi jogok gyakorlati érvényesülését - mint az 1923. évi idézett kormányrendelet megállapította - a békeszerződésben vállalt kötelezettség mértékén felül is lehetővé tegye. E szerint ahol a lakosságnak legalább egyötöde ugyanahhoz a nemzetiséghez tartozik, ott az akófokú bíróságoknál, az állami és önkormányzati hatóságoknál és hivataloknál olyanokat kell alkalmazni, akik jártasak az illető nemzetiségi nyelvben.

A nemzetiségi érzést már az 1878:V. tc. büntetőjogi védelemben részesítette (172. §), majd az 1921:III. tc. büntetőjogi védelmet nyujt a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése érdekében. Az 1941:V. tc.-ben pedig Magyarország külön sörvényt alkotott a nemzetiségi érzület büntető jogi védelméről, amire eddig még nem volt példa a nemzetiségi jog történetében.

4. Az állampolgárok jogai.

I. SZABADSÁGJOGOK ÉS POLITIKAI JOGOK. - Az állampolgárságból, az állam és polgárai közti jogviszonyból az állam tagjaira az állampolgárokra egyfelől kötelességek, másfelől jogok származnak. Az állampolgárokat megillető jogokat, az állampolgárok ú. n. alanyi közjogait két nagy csoportba szokták sorozni: a szabadságjogok és a politikai jogok csoportjába. Köztük általában az a különbség, hogy a szabadságjogok, amelyeket alapjogoknak, polgárjogoknak, vagy emberi jogoknak is neveznek, rendszerint minden föltétel nélkül már születésétől fogva minden állampolgárt megilletnek. (Egészen kivételes, ha nem minden állampolgárra terjednek ki bizonyos jogok, mint pl. ma nálunk korlátozott a zsidók ingatlanszerzési joga.) Ezzel szemben a politikai jogok gyakorlásának feltételei vannak: így főleg meghatározott kor elérésén kívül esetleg szellemi vagy vagyoni cenzus stb. A politikai jogok tehát nem illetnek meg minden állampolgárt, az idegeneket pedig rendszerint egyáltalán nem. Viszont a szabadságjogokat némi korlátozásokkal általában az idegenek is élvezhetik.

A politikai jogok az állam életében való részvételre adnak jogot az állampolgároknak. E politikai jogok nálunk: részvétel a törvényhozásban az aktív és passzív képviselőválasztójog révén; részvétel a végrehajtásban az aktív és passzív törvényhatósági és községi választójog gyakorlásával, a közhivatali tisztség viselésével és az esküdtbíráskodás intézménye révén, amíg annak működését az első világháború után fel nem függesztették (a kivételes hatalom alapján 1919 dec. 23-án kiadott 6.898/1919. M. E. számú rendelettel).

A szabadságjogok kétféle módon keletkeznek. Egyrészt az állam beavatkozásának vannak természeti, társadalmi, erkölcsi, logikai .stb. korlátai. Ilyen korlát pl., hogy az állam nem tud belenyúlni valakinek hitbeli meggyőződésébe (a vallás külső gyakorlásába már igen), vagy tudományos felfogásába (de már a nyilvános előadásba vagy sajtótermékbe igen). Másrészt pedig az állam korlátokat állíthat a szerveinek cselekvése elé.

Az állam megkötheti a maga hatalmát befelé és kifelé egyaránt. Az állami cselekvés belső határai a szabadságjogok; kifelé, más államokkal szemben pedig a nemzetközi szerződések. Az előbbieket államjogi, az utóbbiakat nemzetközi jogi korlátoknak nevezhetjük.

A szabadságjogok elismerésével az állam a hatalmának alávetettek néhány életnyilvánulását kiveszi a maga kényszerítő hatalma alól s az egyéneknek ú. n. állammentes szférát biztosít, azaz mentesíti ezeket az életnyilvánulásokat az állami szervek beavatkozásától. A polgári szabadságnak (status libertatis) ezt az állapotát J e l l i n e k  nyomán negatív státusnak szokták mondani. A pozitív státus az állami szolgáltatások igénybevételét jelenti. A passzív státus az egyéneknek az államhatalom alá vetettségét fejezi ki, amiből minden állampolgári kötelesség alapjaként az alattvalói engedelmesség folyik. Az aktív státus pedig azt jelenti, hogy az állampolgárok maguk is részt vesznek az államhatalom gyakorlásában.

A negatív státusban voltaképen nem is helyes külön jogokról beszélni, mert az egymástól nagyon különböző szabadságjogokat mind arra az egy jogra lehet visszavezetni, hogy az államszervek ne intézzenek hozzánk olyan parancsokat vagy tilalmakat, amelyekkel törvényben biztosított szabadságunkat sértenék. E mellett, ahol nincsen közigazgatási bírói jogvédelem, ott a szabadságjogok egyszerűen a közigazgatási hatóságokhoz intézett tilalmak; ahol ellenben van, ott az egyéneknek a szabadsághoz fűződő érdekei is jogvédelemben részesülnek mások és az államszervek beavatkozásával szemben.

A mondottakból következik, hogy indokolatlan a szabadságjogoknak az állampolgári jogok közt való tárgyalása, mert nem kapcsolódnak az állampolgársághoz; néhány kivétellel mindenkire vonatkoznak, aki az állam területén tartózkodik. De a szabadságjogok egész kérdése is inkább a magántevékenység, mint az állami tevékenység körébe tartozik. Erre vall, hogy megsértésükért nem egyszer magánjogi keresetet lehet indítani. (Pl. az élethez, a testi épséghez, a személyes szabadsághoz, a becsülethez, a tulajdonhoz és más hasonlókhoz való jog megsértéséért.) Az sem lehet vitás, hogy az alanyi jogok gyakorlása a magáncselekvések körébe tartozik. A szabadságjogok köre tehát államtól mentes területként csak annyiban szerepelhet az alkotmányjogban, hogy az állami cselekvés határaként tekinthető.

A szabadságjogok azonban az állami cselekvés korlátaiként is inkább az állami cselekvéssel szemben álló, tehát a magáncselekvés körébe tartozó jogcsoportként jelentkeznek. Így azután nem is az alkotmányjog, hanem az állami cselekvést szabályozó közigazgatási jog határterületéhez tartoznak. Hogy a szabadságjogokat polgári alanpjogokként fel szokták venni a merev írott alkotmányokba, annak nem rendszertani, hanem merőben célszerűségi oka van, nevezetesen ezzel akarják e jogoknak a fontosságát kiemelni és változtatásukat a közönséges törvényhozással szemben biztosítani. Doktrinér alapossággal rendszerezte a németek alapjogait és alapkötelességeit az 1919-i weimari alkotmány, amely az egyén és a köz szembeállításával és köztük az ellentét lehetőségének ilyen intézményes kiépítésével erősen járult hozzá a weimari államrendszer széteséséhez.

A magyar alkotmányban, mint ahogy az alaki alaptörvény fogalma  ismeretlen, ép úgy nincsenek alapjogok sem. Miként nincs alkotmánytörvényünk, a szabadságjogoknak sem szükségképeni feltétele törvény alakjában való biztosításuk. Mint annyi más jogintézményünknél láttuk, itt is ismétlődik az a tünet, hogy a törvény csak írott formába önti a történeti folyamat következményét. A magyar jog sohasem törekedett a szabadságjogok felsorolására, mert azoknak köre a kultúrával változik, a fejlődés iránya pedig korunkban az állami beavatkozás növekedése és így a szabadságstátus szűkülése felé halad.

Az áttekinthetőség okából csoportosítva, a szabadságjogoknak a következő fajait szokták megkülönböztetni: 1. az egyéni szabadság körében a) a személyes szabadságot, b) a házjogot és c) a levél- és távirattitok sérthetetlenségét; 2. a tulajdon sérthetetlenségét; 3. a szellemi élet és a szellemi érintkezés szabadságát, amilyenek a) a sajtószabadság, b) a tanszabadság és c) vallásszabadság; 4. a gyülekezés és egyesülés szabadságát; 5. a kérvényezési és panaszjogot.

II. A SZEMÉLYES SZABADSÁG. - A szabadságjogok közül itt egyedül ezzel foglalkozunk, amely - mint mondottuk - arra vonatkozik, hogy törvényes ok nélkül a végrehajtás szervei senkit szabadságában nem korlátozhatnak. Alkotmányunkban a személyes szabadság alapbiztosítékát megtaláljuk már az Aranybulla 2. cikkében (1222:II. tc.), majd a Hármaskönyv híres primae nonusán (1, 9) át az 1869:IV. tc.-nek abban a rendelkezésében, hogy „senkit illetékes bírájától elvonni nem szabad."

A személyes szabadságot büntetőjogi okokból csak a törvényben megjelölt hatóságok és törvényes módon korlátozhatják. Rendészeti okokból való törvényes korlátozások: az illetőségi helyre utalás és a toloncolás. Új intézmények jogrendszerünkben a személyes szabadságot korlátozó rendőri felügyelet alá helyezés, a kitiltás, a tartózkodási helyről, illetőleg az ország meghatározott részeiből, tekintet nélkül a községi illetőségre,és a rendőri őrizet alá helyezés (8.130/1939. M. E. sz. rendelet. Mindezek azonban csak háborús veszély idején a kivételes hatalom alapján rendelhetők el.

5. Az állampolgárok kötelességei.

I. AZ ÁLLAMPOLGÁRI KÖTELESSÉGEK ÁLTALÁBAN. - Az állampolgárok passzív státusából fakadó kötelességek két alaptípusból fakadnak: ezek az általános természetű hűség és engedelmesség.

Az állampolgári hűség kötelessége erkölcsi természetű. Az állampolgárok nemcsak arra vannak kötelezve, hogy a hűtlenség bűncselekményét el ne kövessék. A hűségnek ez a jogilag szabályozott fogalma a hűség kötelességének csupán legkisebb mértéke. Ezen a büntető rendelkezésen messze felül egyrészt köteles az állampolgár tartózkodni minden olyan magatartástól, amelyből az államnak kára származhatik, másrészt pedig köteles mindent elkövetni hazája érdekében jóval felül a jogi kötelezettségeken.

A hűség kötelessége annyiban tárgya a jogi szabályozásnak, hogy a magyar állampolgárrá való honosításnál a honosítottnak a magyar állam iránt való hűségre esküt vagy fogadalmat kell tennie (1879:L. tc. 14. §). Jogi szabályozás továbbá, hogy az állampolgároknak a hűségbe ütköző cselekményeit bűncselekményekként büntetik. A hűtlenség (hazaárulás) bűncselekményét követi el az, aki az állam létét és biztonságát veszélyezteti, valamint aki az ellenség érdekeit fegyverrel vagy diplomáciailag előmozdítja (katonai és diplomáciai hűtlenség). (A hűtlenségről rendelkeznek a Katonai Büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséről szóló 1930:III. tc. 57-71. §-ai, továbbá a hazaárulók vagyoni felelősségéről szóló 1915:XVIII. és 1921: XLIII. tc.) Végül a hűség megállapított megszegése néhány esetben akadálya az államhatalom gyakorlásának; pl. ebből az okból nincs választójoga az illetőnek, vagy nem lehet az országgyűlés tagja.

Az állampolgári engedelmesség kötelessége két alapkötelezettségre vezethető vissza: az egyik, hogy köteles engedelmeskedni az állam parancsainak és tilalmainak; a másik pedig, hogy köteles elismerni az állam joglétesítő közigazgatási ténykedésének érvényességét. Miként a hűség csak erkölcsi kötelesség, az engedelmességet sem lehet jogi szabálynak tekinteni, mert az engedetlenség maga nem jár jogkövetkezményekkel, tehát nem bűncselekmény, ha a jogszabálynak nincs szankciója, amellyel szemben az engedelmességet megtagadták. Az 1222. évi Aranybullában megszabott ellentmondási és ellenállási jogot (jus contradicendi et resistendi), amelyet a Hármaskönyv is hangsúlyozott (I, 9), az 1688:IV. tc. eltörölte. Ma az állampolgároknak csak passzív ellenállási joguk (vis inertiae) van a hatóságok törvénytelennek vélt rendeleteivel és intézkedéseivel szemben. A törvénytelennek tartott rendelkezések ellen felszólalhatnak (fellebbvitel, panasz). Ha azonban felszólalásuk nem jár eredménnyel, az engedelmesség megtagadásának magán- és büntetőjogi következményeit viselniök kell.

A mondottakból következik, hogy az állampolgári kötelességeket még kevésbbé indokolt az alkotmányjogban tárgyalni, mint a szabadságjogokat. A hűség kivételével az ú. n. állampolgári kötelességek mindenkire vonatkoznak, akire az állam hatalma kiterjed, tehát nincsenek az állampolgársághoz kötve. Felsorolásuk azért is indokolatlan, mert mind visszavezethetők az engedelmesség alapkötelezettségére. Ilyenek a közteherviselési kötelesség (1848:VIII. tc.), amely főleg az adófizetési kötelességet foglalja magába, azután a tankötelesség (1868:XXXVIII, 1921:XXX. és 1940: XX. tc.), a testnevelési kötelesség (1921:LIII. tc.), az adatszolgáltatási és bejelentési kötelesség stb. Mindezek az ország területén lakó, illetőleg tartózkodó idegenekre is vonatkoznak. Pusztán az állampolgárokat terhelő kötelességek: a hivatalviselési kötelesség (pl. a községi bírói tisztség vagy az esküdtszéki tagság), a kötelező szavazás (1938: XIX. tc.) és főképen a honvédelmi kötelesség, amelynek azonban a honvédelmi szolgáltatásokra és a légvédelemre vonatkozó részei az idegeneket is terhelik.

Ezek az alkotmányos engedelmességből folyó kötelességek tehát jórészben a konkrét allami feladatok megvalósításához megkívánt járulékos kötelességek, más szóval az állami szervezet megalkotásának, illetőleg közigazgatási tevékenységének a kérdései, és így azokkal kapcsolatban vagy azok keretében tárgyalandók. A honvédelmi kötelesség is részben az alkotmányjog szervezeti részébe, részben a közigazgatási jogba tartozik. Épen e kettős természeténél fogva, és mert a szervezeti részben nem tárgyalhattuk behatóbban a többi karhatalmi közeget, és végül mert a honvédelem az állampolgároknak legkiemelkedőbb kötelessége, a honvédelmi kötelességet e részben ismertetjük.

II. A HONVÉDELMI KÖTELESSÉG. - A honvédelemről szóló 1939:II. tc. bevezető szavai szerint: „A honvédelem a legszentebb állampolgári kötelesség, amelyet mindenkinek önfeláldozásig terjedő odaadással kell teljesítenie."

A fegyveres erő szervezhető állampolgári kötelesség és önkéntes vállalkozás szerint. A mi honvédelmi rendszerünk a kiegyezés óta az általános személyes honvédelmi kötelezettségen épült föl. Védelmi rendszerünket a következő véderőtörvények állapították meg: az 1868:XL., 1889:VI. és 1912:XXX. tc. A közös hadseregen kívül az 1868:XLI. tc. a magyar honvédséget szervezte, az 1868:XLII. tc. pedig a népfelkelés intézményét. A törvény a közös hadsereg és a honvédség újoncjutalékát 10 évre állapította meg, de csak akkor volt kiállítható, ha a magyar országgyűlés évenként megajánlotta. A trianoni békeszerződés megszüntette az általános védkötelezettséget és 35 ezer főnyi zsoldos hadsereget engedélyezett (1921:XLIX. és 1922:III. tc.).

Az 1939:II. tc. a korszerű honvédelem egységes és rendszeres kódexe. A törvény szerint (14. §) a honvédség feladata az országnak külső ellenség ellen való megvédése, a honvédelmi szolgálat ellátása, közreműködés egyéb határőrizeti és határellenőrzési, továbbá a folyamrendészeti szolgálatban, valamint az ország belső rendjének és biztonságának fenntartásában. A honvédség szárazföldi, légi és folyami erőkből áll. Békelétszámát az állami költségvetés tartalmazza. Az évenként külön törvényi újoncmegajánlás megszűnt. A honvédség állománya tényleges és nemténylegesre tagozódik.

A honvédelmi kötelezettség ötféle (1942:XIV. tc. 1. §)

1. A leventekötelezettség (1921:LIII. tc.) a 12. életévtől a katonai szolgálat megkezdéséig terjed és heti 4 órai leventeképzésben való részvételből áll.

2. A hadkötelezettség a sorkötelességet és a szolgálati kötelezettséget foglalja magában. A sorkötelesség a 21-től a 23. életévig tart. A hadkötelezettség a 18-tól a 60. életévig terjed. A tényleges szolgálati kötelezettség 3 év; a második év végén azonban .a szolgálatot teljesítők - a légi erőnél szolgálók kivételével - tartósan szabadságolhatók. Utóbbit imperatíve szabja meg a törvény a karpaszomány viselésére jogosultakra (akik középiskolát végeztek és tartalékos tiszti kiképzésre jelentkezhetnek). A póttartalékosok kiképzési ideje 10-16 hét. A tényleges katonai (póttartalékos) szolgálat után a 42. életév betöltéséig az első tartalékban maradnak, amikor is fegyvergyakorlatokon kell részt venniök és lövészkötelezettséget teljesíteniök, esetleg ellenőrzési szemlén kell megjelenniök. A 48. év betöltéséig a második, utána a harmadik tartalékban maradnak.

3. A honvédelmi szolgáltatások kétfélék: munkaszolgáltatások és dologi szolgáltatások (beszállásolás, fuvarozás stb.). Értük térítés jár. Kivételesen békében is igénybe vehetők. A munkaszolgáltatás kötelezettsége 14-70. életévig tart és a nőkre is kiterjed.

4. A légvédelmi kötelezettség ugyanerre korra terjed ki és magában foglalja a légvédelmi kiképzésben való részvételt, valamint, ha szükséges, a légoltalmi szolgálat teljesítését, valamint a légoltalmi berendezések létesítését.

5. A közérdekű munkaszolgálat azokra a magyar állampolgár ifjakra kötelező, akik a katonai szolgálatra alkalmatlanok. 21-től 24. életévük betöltéséig egy ízben 3 hónapot meg nem haladó időre terjedhet és munkatáborokban teljesítendő.

Vissza az oldal tetejére