Vissza a főoldalra * Csekey: Magyarország alkotmánya-előlap
(Budapest, 1943 - könyvnap, Renessaince Könyvkiadó)
I. fejezet. A magyar alkotmányjog kútfői.
1. A kútfők tana.
I. A KÚTFŐK FOGALMA ÉS OSZTÁLYOZÁSA.
II. A JOGFORRÁSOK RANGFOKOZATA.
2. Az írott kútfők.
I. A TÖRVÉNY.
II. A RENDELET
III. A SZABÁLYRENDELET
IV. A NEMZETKÖZI SZERZŐDÉSEK
V. A HÁZSZABÁLYOK
VI. A DÖNTVÉNYEK
3. Az íratlan kútfők.
I. A SZOKÁSJOG
II. AZ ÍRÁSBA FOGLALT SZOKÁSJOG
I. A KÚTFŐK FOGALMA ÉS OSZTÁLYOZÁSA. - Már említettük, hogy míg írott alkotmányokban maga az alkotmánylevél a közjognak csaknem kimerítő forrása, addig a magyar történelmi alkotmányt csak azoknak a kútforrásoknak a segítségével ismerhetjük meg, amelyekből a joganyagot merítjük. A kútfők tana tehát a magyar alkotmányjognak szinte legfontosabb alapvető kérdése. Az alkotmányjog ugyanis nagyban-egészben az állami jogalkotás folyamatára és szervezetére vonatkozó jogszabályok összessége. E szerint a kútfők vagy jogforrások tanában arról van szó, hogy az államban ki, milyen módon, milyen alakban és milyen hatállyal alkothat jogot. Míg tehát a kútfők tana csakis az alkotmányjog körébe tartozik, addig viszont a magyar alkotmányjog forrásai kis híján ugyanazok, mint általában a magyar jog forrásai.
Igaz, hogy többé-kevésbbé az egész alkotmányjog egyenlő a kútfők, vagyis az állami jogalkotás tanával. Így a kútfők tana elkerülhető lenne, ha a jogforrásokat az illető jogalkotó szerveknél tárgyalnók. A nehézség azonban ott van, hogy némelyik jogforrást több szerv együttes működése alkotja. A törvényt például a király és az országgyűlés. Így a törvényhozás mozzanatainak tárgyalását megosztva a szervek közt, nem lenne a törvényalkotás folyamatáról egységes képünk. Vagy miként történnék a szokásjog bemutatása. amely a nép jogi meggyőződéséből és a szervek működéséből adódik?
A jogszabályokat alkotó tényezőket belső jogforrásoknak, a jogszabályok megnyilvánulásának alakjait pedig külső jogforrásoknak vagy általánosan kötelező kútfőknek nevezik.
Belső jogforrások tehát: a törvényhozás, a nép, a király (a kormányzó), a kormány, a miniszterek, a törvényhatósági bizottság és a községi képviselőtestület. Külső jogforrások: a törvény, a szokásjog, a királyi (kormányzói) rendelet, a kormányrendelet, a miniszteri rendelet, a törvényi hatósági és a községi szabályrendelet.
A belső jogforrások közt ismét megkülönböztetünk elsődleges (originárius) és másodlagos (szekundárius) jogforrásokat. Az elsődleges jogforrás maga a jogalkotó államhatalom, amely mint ilyen önmagából meríti jogalkotó erejét. Az állami jogalkotó hatalom aztán kétféleképpen működhetik: vagy az akaratkijelentésre jogosított szervezetével mint törvényhozás, vagy pedig a maga szervezetlen egészében mint a nemzet közakarata (a szokásjogot alkotó nép). A másodlagos belső fogforrás pedig már az elsődleges hatalomtól származtatja le jogalkotó erejét. Ilyenek az állam végrehajtó hatalmi szervei, így a kormány, a miniszterek, valamint az államhatalomtól önkormányzattal és ennek keretében korlátolt jogalkotó hatalommal felruházott testületek, vagyis a . törvényhatóságok és községek. Végül ide sorozhatjuk az országgyűlés két házát, amely saját belső életére vonatkozólag alkothat szabályokat.
A külső jogforrások közt megkülönböztetünk még írott és íratlan kútfőket. Az előbbiek szövegezett jogforrások, az utóbbiak pedig a szokásjog alakjában nyilvánulnak. Az írott kútfőknek érvényességi kelléke, hogy az alkotásukra hívatott tényezők által szövegezett formában kijelentessenek és szabályszerűen kihirdettessenek. Míg kartális alkotmányú államokban minden más írott jogforrás a legmagasabb rendű írott jogforrásban, vagyis az alkotmánytörvényben gyökerezik, addig a mi történelmi alkotmányunkban végső fokon az írott jogforrás kötelező erejét is a szokásjog mindent magába ölelő egyetemes rendszeréből kell levezetni. Nálunk, ugyanúgy mint Angliában, a tételes jog úgy jelent meg, mint a szokás magyarázata, kibővítése és pótlása. Hogy a régi magyar szokásjog a törvényt magába olvasztotta, arra jellemzőek W e r b ő c z y következő szavai: „a hosszas gyakorlat már több mint száz esztendeje jóváhagyott szokásjogunkba majd minden boldogult királyunk rendelkezéseiből vett és vitt át valamilyen törvényt." (Hármaskönyv II, G, 9. §.)
A bennük rejlő kötelező erőnél fogva megkülönböztetünk jogforrásokat és szabályzatokat. Az előbbiek általánosan köteleznek, míg az utóbbiak csak viszonylagosan, valamilyen szervezeten belül. Míg tehát a jogforrások általánosan kötelező kútfőket és így általános érvényű jogrendet alkotnak, addig a szabályzatok csak viszonylagos érvényű közszolgálati rendet teremtenek. A szabályzatok is lehetnek írott és íratlan kútfők. Ilyenek a szolgálati utasítások és a közszolgálati gyakorlat.
II. A JOGFORRÁSOK RANGFOKOZATA. - A jogforrások nem egyenlő erejűek. Közöttük fokozat van. Ez abban nyilvánul, hogy a felsőbb rangú kútfőnek nagyobb a jogforrási ereje, mint az alsóbb rangúnak. Az egyenlőtlenség a jogforrások egymás közötti viszonyában olyképen jelentkezik, hogy az alsóbb rangú jogforrás a felsőbb rangúval nem ellenkezhetik, nem változtathatja mer, nem hatálytalaníthatja. A magyar jogrendszerben a következő a jogforrások rangfokozata. Az írott jogforrások rangsora: törvény, államfői rendelet, kormányrendelet, miniszteri rendelet, törvény-hatósági szabályrendelet és községi szabályrendelet. A szokásjog fokozatainak rangsora: törvényerejű szokásjog, kormányhatóságok gyakorlatából kialakuló szokásjog, önkormányzati testek gyakorlatából kialakuló szokásjog és bírói szokásjog. A jogforrásoknak ezt a fölé- és alárendeltségét nevezzük a jogforrások hierarchiájának. Csak jogforrási erőben különböznek azonban. Kötelező erő tekintetében nincs közöttük különbség. Minden jogérvényesen keletkezett jogforrás államakarat. A hatóságok és az állampolgárok tehát a kisközségi szabályrendeletnek ugyanúgy engedelmeskedni tartoznak, mint a törvénynek.
A jogforrások ismertetett rangsorából kitűnik, hogy az írott jog minden fokozatának ugyanazon fokon keletkezett szokásjog felel meg. A törvény és az országos szokásjog tehát egyenlő értékű. A magyar alkotmányjognak ezt az alaptételét már W e r b ő c z y Hármaskönyvében is megtaláljuk. (Bevezetés 12, 2. §.) Újabban pedig kifejezésre jutott a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869: IV. tc.-ben, amely szintén a magyar jog alaptételeként mondja ki, Hogy: „A bíró a törvények . . . s a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni.
Közölök egyetemes és általános érvényű kútfők, vagyis jogforrások: a törvény, a rendelet, a szabályrendelet és a nemzetközi szerződések; átmenetet alkotnak a szabályzatjellegű kútfőkhöz a házszabályok, végül teljesen szabályzatjellegűek a döntvények.
I. A TÖRVÉNY. - A törvény az államnak az az akaratkijelentése, amelyet törvényhozó hatalommal felruházott szervei útján az alkotmányjog szabályai szerint törvényül kijelent.
A közönséges szóhasználat a törvény és a jog fogalmát gyakran azonosítja, pedig nem fedik egymást. Némi vonatkozásban a jognak, másban pedig a törvények fogalma tágabb. A törvény ugyanis nem egyedüli forrása a jognak, viszont nem szükségképen jogszabály, ami a törvényben van. Igaz ugyan, hogy a törvény és a jog fogalmi köre egymást nagyrészben födi, de mindkét körnek van olyan része is, amely nem födi a másikat. Így van olyan törvény, amely nem foglal magában jogszabályt. Viszont van olyan jogszabály, amely nem törvény alakjában jelenik meg.
Elméletileg szokás azokat a törvényeket, amelyek nem tartalmaznak jogszabályt, alaki (formális) törvényeknek nevezni. Ezzel szemben a jogszabályt (normát) tartalmazó törvényt anyagi (materiális) értelemben vett törvénynek mondják. Különösen a német jogi tudomány fejlesztette ki a törvényeknek ezt a fogalmát. A magyar alkotmányjog azonban csak egy törvényfogalmat ismer: a törvény alaki fogalmát. E szerint egészen mellékes, hogy a törvénynek mi a tartalma.
Az alaki törvényeknek több faja lehetséges. Vannak olyanok, amelyek csak kijelentést (deklarációt), még pedig tudomás- vagy érzéskijelentést tartalmaznak: PI, az 1896:VII. tc. „a honalapítás évezredes emlékének törvénybe iktatásáról." Vannak olyanok, amelyeknek tartalma ügyintézés. Pl. az 1935:XI. tc. „a II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékét megörökítő kétpengős ezüstérmék veréséről", vagy a kormányzó, kormányzóhelyettes és a koronaőrök választásáról szóló törvény, valamint évente a költségvetést tartalmazó törvény. Lehet, hogy ünnepélyes kijelentést és ügyintézést együttesen tartalmaz valamely törvény. Pl. az 1930:XI. tc. „vitéz nagybányai Horthy Miklós Úr Magyarország kormányzójává választása tizedik évfordulójának megörökítéséről", amely kilenc pontban sorolja fel azokat az intézményeket, amelyeket ebből az alkalomból létesítenek. Végül az 1938: XXXIII. tc. „Szent István király dicső emlékének megörökítéséről'` az ünnepélyes kijelentésen kívül jogszabályt is tartalmaz, mert augusztus 20. napját Szent István király emlékezetére nemzeti ünnepnek nyilvánítja.
Amint a magyar alkotmány egyedül az alaki törvény fogalmának alapján áll, ép úgy nem ismeri az alaptörvény fogalmát sem. Alaptörvényeknek hívják alaki értelemben azokat a törvényeket, amelyek nem rendes, hanem magában az alaptörvényben meghatározott nehezített törvényhozási úton keletkeznek és ugyanígy is változtathatók. Ezeknek az írott vagy merev alkotmányok körében van jelentőségük. Ilyen alaptörvénybe szokták foglalni magukat az alkotmányleveleket (kantákat) is. Az ilyen alkotmányi államoknak a rendes törvényhozáson kívül minősített, vagy alkotmányi törvényhozásuk is van. Az alaptörvények a rendes törvények fölött állanak. Az utóbbiak tehát nem lehetnek az előbbiekkel ellentétben és nem módosíthatják őket. A magyar alkotmány történelmi alkotmány lévén, az alaki alaptörvényeket nem ismeri.
Nem valódi alaptörvény az a két szórványos jelenség sem, amely az alaki értelemben vett alaptörvény fogalmára emlékeztet alkotmányunkban. Az egyik a magyar-horvát viszonyt szabályozó 1868:XXX. tc., amelyről fentebb láttuk, hogy egyezményes eljárással volt változtatható. A másik pedig a Trianonban kötött békeszerződést becikkelyező 1921:XXXIII. tc. A békeszerződésnek a kisebbségek védelméről szóló VI. címének rendelkezései a közönséges törvénynél erősebb jogot alkotnak, mert az 54. cikk olyképen rendelkezett, hogy „ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés nem lesz hatályos." Ma már azonban a trianoni békeszerződés, ha nem is formálisan, de a clausula rebus sic stantibus elve alapján hatálytalannak tekintendő.
Ismeri azonban a magyar alkotmány az anyagi értelemben vett alaptörvények fogalmát. Ezek a magyar alkotmány alaptételeit tartalmazzák. Jellegüket tehát csakis tartalmuk fontossága határozza meg, úgyhogy nem alkotják a kútfők külön válfaját. Jogi természetre az ilyen alaptörvények és a rendes törvények közt különbség sincsen. Nevezik még ezeket sarkalatos törvényeknek is, mert a magyar alkotmánynak mintegy sarkalatos tételeit foglalják magukban, úgy hogy megdöntésükkel maga az alkotmány esnék ki sarkaiból. Ilyen tartalmi értelemben vett alap- vagy sarkalatos törvények nálunk pl. az 1848:III. tc. a felelős minisztériumról, az 1848:IV. tc. az országgyűlésről, az 1869:IV. tc. a bírói függetlenségről stb.
A t ö r v é n y a magyar alkotmányjog szerint az államnak az az akaratkijelentése, amelyet a törvényesen egybehívott országgyűlés törvényes formák közt szövegezett, a törvényesen megkoronázott király szentesített és kihirdetett. A törvény alkotásnak három mozzanata tehát: 1. a törvényszöveg megállapítása, 2. a szentesítés és 3. a kihirdetés.
1. A törvényszöveg megállapítását a törvényesen egybehívott országgyűlés két háza, a képviselőház és a felsőház végzi. Az egybehívása királyt illeti, aki ezt a jogát már megkoronázása előtt is gyakorolhatja. Az országgyűlés megállapította szövegen a király nem változtathat.
2. A szentesítés (szankció) a koronás király feladata. Főleg ebben nyilatkozik meg a király részvételi joga a törvényalkotásban. A Szent Korona tana értelmében ugyanis a törvényhozó hatalom megosztott hatalom a király és a nemzet közt.
A szentesítés a következő mozzanatokat foglalja magában: a) a király a hozzá felterjesztet szöveget ünnepélyes királyi végzés (decretum) alakjába foglalja, b) aztán aláírja, c) megpecsételi és d) a miniszter ellenjegyzi.
a) 1848-ig az országgyűlés idején készült törvénycikkeket egy dekrétumba foglalták és az országgyűlés végén együttesen terjesztették a király elé szentesítés végett. A király a középkori gyakorlatnak megfelelően ünnepélyes privilégium, vagyis kiváltságlevél formájában bevezetéssel és záradékkal látta el, és csak ekkor következett az egész dekrétumnak a kihirdetése. De már 1848 óta az országgyűlésen megszavazott törvénycikkkeket külön-külön szentesítik és kihirdetik. A privilégiális alak azonban továbbra is megmaradt, úgyhogy a törvénycikkek bevezetésében és záradékában most is a király beszél. A tulajdonképeni szentesítést tehát megelőzi a törvénycikk hiteles kiállítása (promulgáció, Ausfertigung). Ez a törvény keletkezésének és tartalmi azonosságának megvizsgálásában és tekintélyszerű megállapításában nyilvánul. Külföldi alkotmányjogok ezt valamint a kihirdetés elrendelését, külön szokták megkülönböztetni. Ebben az aktusban ugyanis az államfő igazolja, hogy a törvény az alkotmány szerint illetékes államszervek megállapította hiteles szöveg. Minthogy azonban monarchiákban ez a hiteles kiállítás, vagyis promulgáció egybeesik a szentesítéssel, mert mindkettő az államfőnek a nyilvánosság nélkül történő cselekménye, róla az állampolgárok csak a törvény kihirdetésével tudnak. Ezért értenek sokszor a promulgáción publikációt.
b) A törvény záradéka a keltezéssel végződik, és azt követi a koronás király sajátkezű aláirása. Voltaképen ez a szentesítés legjelentősebb mozzanata. Hajdan a királyi aláírást a megpecsételés pótolta. Csak Habsburg királyaink korától írták alá a dekrétumokat a tőlük meghonosított kancelláriai gyakorlat szerint.
c) Ugyanilyen elengedhetetlen mozzanat a törvényszentesítésben a megpecsételés. W e r b ő c z y Hármaskönyve például csak azért nem lett törvény, mert - bár a király kiváltságlevél formájába foglalta, azaz ünnepélyes bevezetéssel és záradékkal ellátta - a pecséttel való meg erősítése elmaradt. Ebben a korban, vagyis a mohácsi vész előtt tehát a megpecsételés volt a szentesítésnek leglényegesebb eleme. Régebben a törvényeken, amelyek külalakjukban a király kiváltságleveleiként jelentkeztek, királyi pecsét volt. újabban pedig az állampecsét. A király számára a megpecsételést ép úgy, mint a promulgációt azelőtt a kancellária, 1848 óta pedig a miniszterelnökség végzi.
d) A szentesítés utolsó mozzanata az ellenjegyzés. Ezt a miniszterelnök szokta végezni, aki a szentesítés tényéről jelentést tett az ország gyűlés egyik legközelebbi ülésén. Az ellenjegyzést azonban másik miniszter is végezheti.
A törvény alkotásnak ebben a második mozzanatában, vagyis a szentesítésben változás következett be az 1920:I. tc. rendelkezései folytán, amelyek az államfői hatalom ideiglenes gyakorlása céljából a kormányzói méltóságot szervezték. A kormányzót e törvénycikk, valamint a módosító és kiegészítő későbbi törvénycikkek értelmében elvileg a királyi hatalomban foglalt jogok alkotmányos gyakorlása illeti meg de a törvényekben megállapított korlátozások között. A kormányzónak jogállása körülbelül megegyezik a koronázatlan királyéval. Ebből következik, hogy mivel fejét nem érintette a Szent Korona, az ú. n. privilégiális jogkört ő sem gyakorolhatja, vagyis nem illeti meg őt a legjelentékenyebb privilégiális jog, a törvényszentesítés joga. A kormányzónak így nem szentesítési, hanem csak törvénykiállítási (promulgálási) joga van. Amíg tehát a kormányzói szerv működik, a törvények nem szentesíttetnek. A kormányzó az országgyűlés megállapította törvényszöveget legkésőbb hat hónap alatt kihirdetési záradékkal és aláírásával látja el. A törvényeknek régi, privilégiális alakja tehát még ma is megvan, de a be vezetés és záradék szövege, amelyet a kormányzó használ, eltér a királyétól.
A kormányzó a szentesítés megtagadása helyett gyakorolhatja a törvényvisszaküldés jogát. A kihirdetés elrendelése előtt ugyanis indokainak közlésével a törvényt hat hónap alatt új megfontolás végett visszaküldheti az országgyűlésnek. Ha az így visszaküldött törvényt az országgyűlés változatlanul újra elfogadja, vagy a kormányzó kívánta módosításokat csak részben teszi magáévá, a kormányzó a törvényt hozzáérkezésétől számított hat hónap alatt újabb megfontolás végett az előbb meghatározott módon mégegyszer visszaküldheti az országgyűlésnek. Ha az utóbbi a törvényt változatlanul fenntartja, a kormányzó a törvényt a hozzáérkezésétől számított 15 nap alatt kihirdetni köteles.
Ha az országgyűléstől alkotott törvény kihirdetésének elrendelésére megszabott határideig a kormányzó az országgyűlést feloszlatta, vagy ha határidőig az országgyűlésnek a törvényben megállapított tartama letelt: a kormányzó a régi országgyűléshez már visszaküldött törvényt egyéb intézkedés nélkül félreteheti. Ha azonban az új országgyűlés a ki nem hirdetett törvénnyel azonos törvényt hoz, a kormányzó erre a törvényre nézve a visszaküldés jogával nem élhet és a törvényt hozzáérkezésétől számított 15 nap alatt kihirdetni köteles. A kormányzó az államformának és az államfő személyének kérdésében alkotott törvényekre nézve a visszaküldés jogával nem élhet.
Mindezekből következik, hogy a kormányzó a törvényhozó hatalomnak az országgyűléssel nem egyenrangú tényezője. A szentesítés ugyanis törvényhozó tevékenység, a törvényhozó hatalom egyik tényezőjének önálló ténykedése. A vétójog ellenben, amelyet a kormányzó gyakorol, a már kész törvény joghatályosságának tiltakozás formájában való megakadályozása. A szentesítés tartalma tehát pozitív, a vétóé negatív. A kormányzó felfüggesztő (szuszpenzív) vétójoga azt jelenti, hogy egy időre elhalaszthatja a törvény hatályba lépését, de az alkotmány rendelkezése értelmében végleg megakadályozni nem tudja. A király szentesítési záradéka a törvénynek anyagi érvényességi kelléke, míg a kormányzó kihirdetési záradéka csak alaki érvényességi kellék. A szentesítés a királynak diszkrecionális joga, vagyis tetszésétől függ, hogy szentesíti-e a törvényt; ha pedig megtagadja, eljárását indokolni nem tartozik. A szentesítés nincs is határidőhöz kötve. A kormányzó ellenben, ha él törvényvisszaküldési jogával, indokait is köteles az országgyűléssel közölni, és e jogának gyakorlásában szigoru határidőkhöz kötött.
Végül azonban azt mondhatjuk, hogy bár a kormányzó a törvényhozásnak az országgyűléssel nem egyenrangú tényezője, valójában mégsem léphet hatályba törvény közreműködése nélkül. A törvénynek a kormányzó részéről történő kiállítása és kihirdetési záradékkal való ellátása ugyanis a törvény alaki érvényességének kelléke. Ha a kormányzó a kétszeri visszaküldési jog gyakorlása után sem hajlandó a törvényt kihirdetési záradékkal ellátni, akkor voltaképen megszegi az alkotmány megtartására tett esküjét. Ezért ugyan jogilag nem vonható felelősségre, de felelne érte Isten és a történelem ítélőszéke előtt. Ilyen szempontból azonban a király is felelős a szentesítés megtagadásáért.
3. A kihirdetés (publikáció) a törvény alkotásának harmadik mozzanata. A kihirdetést azzal a jogi hatállyal ruházzák fel, hogy innen kezdődik a törvény érvénye. A törvénykihirdetés királyi jog, amelyet azonban a király kormánya útján gyakorol. Ma a kihirdetés az Országos Törvénvtárban való közzététellel történik (1881:LXVI. tc.). egyedül az ott kinyomtatott szövegnek van közhitelessége. A törvények évenkint újra kezdődő sorszámmal vannak ellátva. Idézésük a naptári év és a sorszám kitételével történik. Az utóbbit római számjeggyel szokás jelölni.
A t ö r v é n y k ö t e l e z ő e r e j e elvileileg már a kihirdetéssel kezdődik. A modern államban azonban ez a kihirdetés tisztán alaki természete, vagyis mindössze módot ad az állampolgároknak, hogy a törvény rendelkezéseiről tudomást szerezzenek. Ezért úgy intézkedik a törvény, hogy az életbeléptetéshez hosszabb időt vagy különleges kormányzati cselekményt kíván meg. Általános szabályként rendeli az 1881:LXVI. te., hogy a törvény, hacsak maga másképen nem intézkedik, általában csak a közzétételét, tehát az Országos Törvénytárban való megjelenést követő 15. napon lép életbe. Épen ezért az Országos Törvénytár minden számán meg kell jelölni, hogy melyik napon adták ki. A törvény azonban kifejezetten más hatálybalépési rendelkezést is tartalmazhat. Így kimondhatja, hogy kihirdetésének napján lép hatályba, vagy naptárilag meghatározhatja hatálybalépésének idejét. De fenntarthatja ezt egy, rendeletnek is, amely a hatálybalépés idejéről intézkedik. Nagyobb törvények, főleg törvénykönyvek (kódexek) hatályosságának a kezdetét külön ú. n. életbeléptetési törvénnyel szokták megállapítani.
Az az idő, amely a törvény kihirdetese és hatálybalépése közt van, a törvény nyugvásának ideje (vacatio vagy silentium legis). A kihirdetett törvény már hatálybalépése előtt is kötelez alakilag (virtualiter). Így pl. ettől az időtől már büntető-jogi védelemben részesül, a benne adott felhatalmazás alapján már rendeleteket bocsáthat ki a miniszter stb. A törvény nyugvásának ideje tehát virtuális hatályosságának az ideje. Az alaki törvényerő a kihirdetéssel kezdődik, míg az anyagi törvényerő később is, a törvény életbeléptekor kezdődhet. Ettől az időtől válik a törvény kötelezővé.
Az O r s z á g o s T ö r v é n y t á r, továbbá a Törvények Gyűjteménye és egyes törvények, valamint hiteles fordításaik önálló kiadása és árusítása az állam joga (1880:LIII. tc.). A részleteket a belügyminiszter határozza meg. Magánosok is kiadhatják a törvényeket és rendeleteket, azonban csak tudományos és gyakorlati magyarázatokkal ellátva. Közülük hegnevezetesebb a Magyar Törvénytár millenniumi emlékkiadása, amelynek folytatólagos kötetei évenkint jelennek meg a Franklin-Társulat kiadásában. Megengedett továbbá a szakszerűen csoportosított törvények gyűjteményes kiadása is. Ilyenek a D á r d a y-féle törvénytár és a Magyar Törvények Grill-féle Kiadása, legújabban pedig V l a d á r G á b o r szerkesztésével nagyarányú jogszabályrendezési munkálat indult meg az igazságügy-minisztériumban, amely a hatályos joganyagot tárgykörönként 14 kötetben foglalja össze Magyarország Hatályos Törvényei címmel.
T ö r v é n y e i n k n y e l v e 1830-ig latin, 1836-tól 1840-ig hasábosam (latin és magyar, 1844 óta pedig csak magyar (1844:II. tc.). A nemzetiségi egyenjogúságról alkotott 1868:XLIV. tc. értelmében a törvényeket az országban divatos nemzetiségi nyelveken is hiteles fordításban ki kell adni. Mivel azonban a trianoni megcsonkítás után Magyarországnak alig maradtak nemzetiségei, 1920 óta csak német fordításban jelentek meg egy-egy kötetben egy-egy év törvényei. 1938 óta, hogy Magyarország nemzetiségi vidékekkel egészült ki, megkezdték a törvénycikkeknek más nemzetiséget nyelvén való kiadását is.
1868-tól 1918-ig háromféle törvénye volt a magyar államnak: a Magyar Szent Korona Országainak közös törvényei, Magyarország külön törvényei és Horvát-Szlavonországok autonóm törvényei. Az utóbbiak horvátul jelentek meg, és magyar fordításukról a horvát miniszter gondoskodott.
A t ö r v é n y g y ű j t e m é n y e k szükségessé váltak a jogszabályok elszaporodásával. Már XV. század óta törvényeink egész sora követelte a törvények hivatalból való összegyűjtését, de eredménytelenül. Az írott törvénygyűjtemények (kódexek) után az első önálló, nyomtatott törvény gyűjteményt M o s s ó c z y Z a k a r i á s és T e l e g d i M i k l ó s püspökök adták ki Nagyszombatban 1584-ben. E gyűjtemény oly nagy tekintélyre tett szert, hogy néhány kiadást ért. 1628 óta W e r b ő c z y Hármaskönyvét is fölvették a kiadásokba. Szentiványi Márton nagyszombati egyetemi tanár 1696-ban újra kiadta, és ekkor viseli először a Corpus Juris Hungarici címet. Utána S z e g e d i J á n o s nagyszombari egyetemi tanár szerkesztésében 1846-ig még négy kiadást ért. Magyarul G e g u s D á n i e l, Szeged város tanácsnoka adta ki Pesten 1866-ban. Végül 1896-tól jelent meg M á r k u s D e z s ő későbbi kúriai bíró szerkesztésében a Corpus Juris Hungarici millenniumi emlékkiadása.
Ami e törvénygyűjtemény jogi természetét illeti, magánosok munkája lévén, egészben nem törvényerejű. Az évszázados gyakorlat azonban tartalmát helybenhagyta, szokásjogilag köztekintélyre emelte, úgyhogy közhitelességű törvénygyűjtemény jogi természetére tett szert. Bizonyos ellenben, hogy a gyűjtemény sok régi törvényt nem tartalmaz, másokat pedig csonkán, az eredeti szövegtől több-kevesebb eltéréssel. Ez késztette a két jogtörténészt, K o v a c h i c h M á r t o n G y ö r g y ö t és fiát J ó z s e f M i k l ó s t, hogy fáradhatatlan gyűj tőmunkásságukra hivatkozva kérelmezzék a szövegeknek az eredeti szentesített példányok alapján való javítását, azonban ezt a helytartótanács elutasította. Régi törvényeink tehát abban az alakban mentek át a köztudatba, amint a Corpus Jurisba felvették őket. Az ott hiányzók pedig ma már csak történelmi és tudományos értékűek.
A Corpus Juris Hungarici, vagyis Magyar Törvénytár voltaképen két gyűjtemény. Az egvik a régi törvénytár, amely törvényeinket 1000-tőI 1848-ig foglalja magában, a magyar jognak szokásjogi úton, teljesnek tekintett zárt része (corpus clausum). A másik része törvényeinket 1867-től kezdve abban a hiteles alakban tartalmazza, amint az Országos Törvénytárban kihirdettetnek. Közhitelességű törvényszöveg tehát ma az, amelyik az Országos Törvénytárban esetenként megjelenik.
II. A RENDELET a végrehajtó hatalom központi szerveitől eredő állami akaratkijelentés. Az alsóbb közigazgatási hatóságok is adhatnak ki rendeletet (pl. a pénzügyigazgató, a tankerületi főigazgató stb.), ezeket azonban a rendeletalkotó szerv megnevezésével jelöljük. Rendeleten mindig központi kormányhatalmi szervektől eredő rendeletet értünk.
A rendeleti külalak alatt rendszerint a kormányzati hatóság valamely kormányzati vagy közigazgatási intézkedése rejlik, amelyet közszolgálati rendszabálynak, vagy szolgálati utasításnak is szoktak nevezni. A rendeleteknek ezek a fajai tehát csak szabályzat jellegű kútfők, de nem jogforrások. Ezek ugyanis kifelé nem, vagy legfeljebb csak közvetve hatnak, hatásuk mindössze a közigazgatási szervezetben érvényesül. Míg a jogforrásul szolgáló általános rendeleteket szabályszerűen ki kell hirdetni, addig ezeket a szolgálati utasításokat a felsőbb közigazgatási hatóságok szolgálati úton tetszés szerinti formában adhatják tudomására az alájuk rendelt szerveknek. (Leggyakoribb közlési módjuk a miniszteriális Rendeleti Közlönyben való közzétételük.)
A jogforrások hierarchiájában a rendelet a törvényhez képest mindig másodlagos, illetőleg származtatott jogforrás. Jogforrási erejét tehát vagy a törvényből, vagy a jogszokásból meríti. Míg a törvény tartalma, akár helyes, akár nem, csak külső jogforrási tekintélyéből meríti erejét, addig a rendelet nálunk az 1492:X. tc.-től az 1869: IV. tc.-ig seholsem szerepel önálló jogforrásként. A bírói hatalom gyakorlásáról szóló utóbb említett törvény pedig úgy rendelkezik, hogy „A bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett és kihirdetett rendeletek s a törvény erejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni." Míg tehát a bíró a törvényeknek nem vizsgálhatja a tartalmát, vagyis nincs rajtuk anyagi, hanem csak alaki felülvizsgálati joga, ami csak addig terjed, hogy a törvény szabályosan ki volt-e hirdetve: addig a rendeleteken nemcsak alaki, de anyagi felülvizsgálati jogot is gyakorol. Ez az jelenti, hogy a bíró, mielőtt ítéletét a rendeletre alapítja, megvizsgálhatja, hogy nem ellenkezik-e a rendelet a törvénnyel vagy az országos szokásjoggal és hogy törvényből vagy szokásjogból meríti-e jogforrási erejét. A törvénytelen rendeletet a bíró nem alkalmazza. E szerint a bírói ítélet a rendelet érvényességét gyökerében nem érinti, hanem a rendeletet úgy tekinti, mintha nem is volna.
A kormánynak alárendelt királyi vagy állami tisztviselők, továbbá a községek és az állampolgárok egyszerűen kötelesek a kormány rendeletének engedelmeskedni. A törvényhatóságok és néhány más önkormányzati testület pedig (pl kamarák, a Magyar Nemzeti Múzeum stb.) hatáskörük védelmére panasszal támadhatják meg a törvénytelen rendeleteket a Közigazgatási Bíróságnál (1907:LX. tc.).
A r e n d e l e t e k o s z t á l y o z á s a történhetik: a) alakilag, b) anyagilag és c) a jogalap szempontjából.
a) Alaki szempontból megkülönböztethetők a kibocsátó államhatalmi szervek szerint: 1. miniszteri ellenjegyzéssel kiadott királyi (kormányzói) rendeletek, 2. királyi (kormányzói) elhatározás alapján kibocsátott miniszteri rendeletek, 3. minisztertanácsi határozat alapján a miniszterelnöktől kiadott rendeletek (az ú. n. minisztériumi, helyesebben kormányrendeletek), 4. két vagy több miniszternek egymással egyetértőleg kiadott és 5. a miniszterek által kiadott rendeletek. Ez a felsorolás egyúttal rangfokozatot állapított meg olyan értelemben, hogy az ilyen vagy olyan csoportba tartozó rendeletek tartalma nem ütközhetik felsőbb csoportba tartozó rendeletbe.
A királyi (kormányzói) rendeletek a következő elnevezések alatt jelenhetnek meg: királyi rendelet (a föntebbi első két csoport), királyi leirat, királyi kézirat, legfelsőbb elhatározás és királyi manifesztum. A „minisztériumi rendelet" kifejezés ma már nem tekinthető szerencsés szóhasználatnak, mert még abból az időből eredt, amikor az 1848:III. tc. az egész kormányt nevezte minisztériumnak és annak egyes osztályait (belügyi, pénzügyi stb.) különböztette meg.
b) Anyagi vagy tartalmi szempontból vannak: 1. törvényvégrehajtó, 2. törvényhelyettesítő (illetőleg törvénykiegészítő), 3. törvényfelfüggesztő (illetőleg kivételes) és 4. szükségrendeletek.
1. A törvényvégrehajtó rendelet célja a törvény rendelkezéseit kifejezett vagy hallgatólagos felhatalmazásával tüzetesebben megvilágítani és részletesebben kifejteni.
2. A törvényhelyettesítő rendelet olyan kérdésekre tartalmaz jogszabályokat, amelyelvre nézve törvényes vagy szokásjogi szabály nincs. A törvénykiegészítő rendelet pedig olyan részletekre nézve foglal magában jogszabályokat, amelyeket a törvény akár mulasztásból, akár tudatosan hiányosan szabályozott. E rendeleteknek jogforrási tekintélye az a jogszokás, amely a kormánynak önálló, közvetlenül az alkotmányból folyó rendeletkibocsátási jogot biztosít.
3. A törvényfelfüggesztő vagy kivételes rendelet segítségével a kormány külső vagy belső veszély idején alkotmányszerű felhatalmazás alapján az állampolgárok alap- és szabadságjogaít' biztosító vagy egyéb törvényeket felfüggeszthet s a közbiztonság és rend helyreállítására szükséges intézkedéseket tehet. Az ilyen kivételes rendeletek tehát a törvények hatályát felfüggeszik, vagy a törvényeket módosítják.
E rendeletek fogalmát nálunk először a háború idejére szóló kivételes intézkedésekről rendelkező 1912:LXIII. tc- honosította meg. A kormány élt is bőven a kivételes rendeletek kiadásának jogával, sőt hatályukat az 1920:VI. tc. a békeszerződés megerősítését követő év végéig (1922 júl. 26-ig) meghosszabbította. Az 1922:XVII. tc. pedig felhatalmazta a kormányt a kivételes hatalom alapján kibocsátott rendeletek ideiglenes hatályban tartására. Ezeknek a rendeleteknek jegyzékét a kormány az 1939 szept. 1-i 8270. M. E. sz. (R. T. 1281) rendeletével közzétette.
Új kivételes hatalmat ruházott azután a kormányra a gazdasági és hitelélet rendjének, továbbá az államháztartás egyensúlyának biztosításáról szóló 1931:XXVI. tc. E célok érdekében a kormány rendelettel magánjogi és eljárási, valamint a törvényhozás hatáskörébe tartozó egyéb rendelkezéseket is tehet. Ezt a rendkívül nagy jelentőségű kivételes hatalmat a törvényhozás két módon ellensúlyozta. Először is csak egy esztendőre adta meg a felhatalmazást, amelyet azonban azóta a nemzetközi és a gazdasági helyzet további romlása következtében évről-évre meghosszabbított. A másik biztosíték pedig, hogy a kormány intézkedéseit egy parlamenti bizottság ellenőrzésére bízta. Ennek a 42-es országos bizottságnak tagjait kétharmad részben a képviselőház, egyharmad részben pedig a felsőház tagjaiból választják.
A másik széleskörű felhatalmazást a kormány a honvédelemről szóló 1939:II. tc. 141. §-ával kapta a háború idejére szóló kivételes hatalom igénybevételére. E törvény magába olvasztotta az 1912: LXIII. tc. idevonatkozó rendelkezéseit, úgyhogy az utóbbi hatályát vesztette. Hogy e felhatalmazással a kormány hatalma ne nőhessen diktatúrává, a törvény a következő módon korlátozza. Kimondja, hogy e tágkörű felhatalmazással sem lehat az állami főhatalom szervezetét (vagyis az alkotmányt) és működését érintő, a törvényhatósági és községi önkormányzat rendszerét módosító vagy megszüntető rendelkezéseket kibocsátani, és az egyébként érvényes törvényi felhatalmazásokon túlmenően anyagi büntetőjogi szabályokat megállapítani. Aztán elrendeli a törvény, hogy a kivételes hatalommal kibocsátott rendeleteket haladéktalanul be kell mutatni egy 36 tagú bizottságnak. E bizottságnak szervezete és működése - az utóbbi igen csekély eltéréssel - hasonlít a 42-es országos bizottságéhoz.
Az 1924:IV. tc.-ben, az ú. n. szanálási törvényben és az 1938:XV. tc.-ben, az ú. n. első zsidótörvényben adott felhatalmazásokon kívül még más felhatalmazásokat is tartalmaznak a kormány részére a területgyarapodásokat becikkelyező törvények. Így a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal egyesítéséről szóló 1938:XXXIV. tc., a kárpátaljai területekről szóló 1939:IV. tc., a keleti és erdélyi országrészekről szóló 1940:XXVI. tc. és a délvidéki országrészekről szóló 1941:XX. tc. egymással csaknem szószerint megegyező rendelkezése felhatalmazza a kormányt, hogy a visszacsatolással kapcsolatosan a törvényhozás további rendelkezéséig megteheti mindazokat az intézkedéseket, amelyek a visszacsatolt terület közigazgatásának, törvénykezésének, közgazdaságának és általában egész jogrendszerének az ország fennálló jogrendszerébe való beilleszkedése végett szükségesek. Megteheti rendeletileg akkor is, ha azok egyébként a törvényhozás hatáskörébe tartoznának.
E területgyarapítási rendeletek korlátjaiul szolgáltak, hogy a kormány nem bocsáthatott ki olyan rendeletet, amelynek hatálya az ország egész területére kiterjedt; továbbá, hogy a törvényhozás hatáskörébe tartozó rendelkezéseket tartalmazó rendeleteket hat hónap alatt be kellett mutatni az országgyűlésnek.
4. A szükségrendelet kiadását olyankor határozza el a kormány, amikor az állam érdeke hirtelen törvényhozási intézkedést követel, de ezt oly gyorsan, mint szükséges, nem lehet megtenni. A magyar alkotmány hallgat a szükségrendeleti jogról. Ebből következik, hogy bár az államélet rendjét fenyegető veszély szükségessé tehetné és politikailag indokolhatná szükségrendelet kibocsátását: a magyar alkotmányos felfogás ezt mégis az alkotmány nyílt megsértésének tartja és utólagos jóváhagyását követeli. A szükségrendelet tehát az a rendelet, amelyet jogalap hiányában az állami végszükség tehet indokolttá és menthetővé. Épen ebben különbözik a kivételes rendelettől, amelynek jogalapja mindig törvényes felhatalmazás.
Nálunk tehát a kormánynak szükségrendelet kiadására formailag jogalapja nincsen. Ha valamely másképen elháríthatatlan szükséghelyzet miatt az állam létérdekében mégis ilyen rendelet kibocsátásához nyúl a kormány, akkor ezzel törvénysértést követ el. Ilyenkor tehát a képviselő ház vád alá helyezheti. Ha azonban igazolni tudja:, hogy végszükségből tette, és hogy törvényalkotásra nem volt mód: akkor indokolt, hogy az országgyűlés a kormánynak ezért az elvileg alkotmánysértő rendeletéért megadja a felmentést.
Ilyen nevezetesebb szükségrendeletek voltak: a Bosznia-Hercegovina annexióját kimondó királyi kézirat 1908 okt. 5-éről. E tartományok joga helyzetének megváltoztatása ugyanis csak törvényhozási úton történhetett volna. Ilyen szükségrendeletek voltak újabban az ú. n. tanácskormány bukása után 1919 aug. 7-e után alakult kormányok rendeletei. Ilyen szükségrendelet volt kormánynak 1931 júl. 14-i 4.000. M. E. sz. rendelete, mellyel a bankzárlatot rendelte el.
c) Jogalap szempontjából különbséget teszünk azok közt a rendeletek közt, amelyeket a kormány önjogán adhat ki és olyanok közt, amelyeket törvényes felhatalmazással bocsáthat ki.
Önálló rendeletek azok, amelyeket a kormány „saját jogán`' (jure proprio) vagy „saját erejéből' (motu proprio) adhat ki, és amelyek a szokásjogból származtatják jogforrási erejüket. Tárgykörüket a következőképen szokták meghatározni A kormány törvényes felhatalmazás nélkül olyan ügyeket szabályozhat, amelyeket a törvényhozás vagy egyáltalán nem, vagy csak hiányosan szabályozott. De csak abban az esetben, ha az alkotmányszelleme és a közfelfogás, valamint a nemzet jogi meggyőződése a rendeleti úton való szabályozást nem tiltja, és ha a rendeletek az önkormányzati testeknek az autonómiáját nem sértik.
Felhatalmazási rendeletek viszont azok, amelyeket a kormány külön törvényi felhatalmazás alapján (jure delegato) olyan területekre adhat ki, amelyeken elvileg nincs rendeletalkotási jog:. Ide tartoznak tehát a kivételes rendeletek.
A rendeletek érvényességének is van formai kelléke: a k i h i r d e t é s. Ez a Budapesti Közlöny című hivatalos lapban történik. A hatálybalépés időpontját rendszerint a rendelet maga jelöli meg. Ennek hiányában a kihirdetést követő 8. nagyon lép életbe. Ez gyakorlatilag alakult ki a rendőri szabályrendeletekre vonatkozó szabály általánosításából (1879:XL. tc.). A rendeletek utólag s Magyarországi Rendeletek Tára című gyűjteményben jelennek meg évenkint, ami azonban nem joghatályos kihirdetés, és nem tartalmazza mind az általános rendeleteket. Ez tehát csak egy többé-kevésbbé teljes jogszabálygyűjtemény. Nemrég a belügyminiszter 18 kötetben kiadta, kötetenkint szakok szerint rendezve, a minisztériumok 1919 és 1939 közt kibocsátott és hatályban lévő rendeleteit, ami nagyon megkönnyíti a rendeletek özönében való tájékozódást. Címe: Magyarországi Rendeletek Gyűjteménye 1919-1939. (Budapest, 1941.)
III. A SZABÁLYRENDELET az önkormányzati testületek szabály tartalmú akaratkijelentése. Ez is államakarat, amelyet a helyhatóság mint az állam helyi szerve jelent ki. A szabályrendeletek kútfői ereje a helyhatósági önkormányzatban jelentkezik. Ha már a rendelet másodlagos jogforrás, még inkább az a szabályrendelet, amely a mellett még nem is országos, hanem csak helyi jogforrás. A szabályrendelet jogérvényességének anyagi kelléke, hogy felsőbb rangú jogforrással ne ellenkezzék, és hogy a törvényhatósági szabályrendelet a községek törvényben biztosított önkormányzati jogát ne sértse; alaki pedig, hogy az illetékes fölöttes hatóság megerősítse vagy tudomásul vegye.
A szabályrendeletnek két faja: a törvényhatósági és községi szabályrendelet. Az előbbi csak kivételesen, törvényi felhatalmazás alapján terjedhet ki az alkotmányjog területére; a községi szabályrendelet pedig sohasem.
1. A törvényhatósági szabályrendeletek alakilag ismét kétfélék: vármegyei és törvényhatósági jogú városi szabályrendeletek. Megalkotójuk a törvényhatósági bizottság közgyűlése.
Jogforrásoknak csak a jogszabályt tartalmazó szabályrendeletek tekinthetők szemben a végrehajtási szabályokat tartalmazó szabályrendeletekkel. Egyes országos jelentőségű ügyek részleteinek a szabályozására a törvény vagy rendelet utasíthatja a törvényhatóságot. Ezek a kötelezőleg alkotandó szabályrendeletek. Viszont egyéb, így a saját hatáskörében, valamint törvénnyel és rendelettel nem szabályozott ügyekben a törvényhatóság szabad elhatározásától függ a szabályrendelet alkotása. A kötelező szabályrendeletek megalkotásának elmulasztását a kormány rendeleti úton pótolhatja.
A szabályrendeletek végrehajtásához szükséges az illetékes szakminiszter jóváhagyása és kihirdetésük. A jóváhagyás bemutatási záradékkal való ellátással történik. A kihágási szabályrendeleteknél ez hallgatólagos is lehet. Vármegyei törvényhatóságok szabályrendeletei a vármegyei hivatalos lapban történt közzétételüktől számított 8. napon tekintendők kihirdetetteknek. A tör vényhatósági jogú városok pedig maguk állapítják meg szabályrendeleteik kihirdetésének a módját. Néhány szabályrendeletet a Budapesti Közlönyben kell kihirdetni. Így a lakbérletieket mindig, mert azok voltaképen magánjogi természetű kérdést szabályoznak. Ez a szabályozás pedig alkotmányjogunk felfogása szerint még rendeletben sem történhetnék, hanem csakis törvényben. Ugyancsak az országos hivatalos lapban kell kihirdetni a kihágási szabályrendeleteket is, úgyszintén a főváros közérdekű szabályrendeleteit.
A szabályrendeletek ellen az érdekeltek a kihirdetéstől számított 30 nap alatt egyfokú fellebbezéssel élhetnek az illetékes miniszterhez.
2. A községi szabályrendeletek kibocsátóik szerint lehetnek megyei városi, nagyközségi és kisközségi szabályrendeletek. Megalkotójuk a községi képviselőtestület. Ezek a fölöttes vármegyei törvényhatósági szabályrendeletekkel sem ellenkezhetnek. Ezért jóváhagyás végett föl kell őket terjeszteni az illetékes vármegyei törvényhatósághoz, és csak akkor hajthatók végre, ha a törvényhatóság kifejezetten jóváhagyta vagy a legközelebbi kisgyűlésen nem nyilatkozott. Kihirdetésükre ugyanazok a jogszabályok érvényesek, mint a városi törvényhatósági szabályrendeletekre.
IV. A NEMZETKÖZI SZERZŐDÉSEK két vagy több állam által közös megegyezéssel írásba foglalt megállapodások. Amennyiben jogot tartalmaznak (mert egyszerűen ügyintézők is lehetnek), jogforrásokká válnak. Ez következik a jogrendszer egységes (monisztikus) felfogásából. A dualisztikus felfogás szerint ellenben, mivel a nemzetközi jog az állami joggal szemben külön jogrendszer, a nemzetközi jog szabályainak és így a nemzetközi szerződéseknek kötelező ereje szintén az állami jog rendelkezésein alapszik. Ez utóbbi felfogás szerint tehát ahhoz, hogy a nemzetközi szerződés befelé: az államszervekre és az állampolgárokra hasson, valaminő jogforrásban való közzétételére van szükség, vagyis törvénybe, vagy rendeletbe kell iktatni. Ebből a felfogásbál azonban az következnék, hogy a nemzetközi szerződés kötelezi az államot, de nem kötelezi szerveit és polgárait. A monisztikus felfogás szerint ellenben a nemzetközi szerződések az állami jognak közvetlen forrásai, és így nem szükséges törvénybe cikkelyezésük ahhoz, hogy befelé is hassanak. A nemzetközi szerződéseknek törvénybe cikkelyezése tehát nem belső, vagyis állami jogi hatállyal való felruházásukat jelenti, hanem csak közzétételüket. Épen ezért jogilag szabatosabb lenne, ha a nemzetközi szerződéseket nem az Országos Törvénytárban, hanem ezzel egyenértékű külön orgánumban (Szerződések Tára) tennék közzé, mint ahogy már néhány külföldi államban történik.
A mi alkotmányos gyakorlatunk szerint a nemzetközi szerződések kötelező erejüket befelé csak a törvénybe vagy rendeletbe iktatással szerzik meg. Ezért kell őket törvénybe iktatni még a ratifikálás előtt és az utóbbinak idejét közzétenni Az Országos Törvénytárban. Nemzetközi erőt kifelé pedig csak a ratifikálással kapnak, s ezért nem kerül ellentétbe egymással a kétirányú erő.
V. A HÁZSZABÁLYOK az országgyűlés képviselőházának és felsőházának belső ügyeire, így szervezetére és tanácskozási rendjére tartalmaznak szabályokat. Mint ilyenek pusztán szabályzat jellegű kútfők lennének. De mégis jogforrásoknak tekintjük a házszabályokat egyrészt azért. mert a legfőbb állami akaratnyilvánítás szervének működésére vonatkoznak és mint ilyenek elvileg olyan nagyfontosságú alkotmányjogi kérdéseket is szabályozhatnak, amelyek az illető házon kívül is hatnak (ilyen volt pl. a képviselőválasztások feletti bíráskodás ezelőtt csak a képviselőház kezében). Másrészt azért is jogforrások, mert jelenleg is van a képviselőháznak az országgyűlés szervezetén kívül nyilvánuló hatásköre. Ilyen az ülések hallgatóságával szemben gyakorolható elnöki jogkör, valamint a választókerület képviselőküldési jogának felfüggesztése esetén az előzetes vizsgálatot végző bizottság eljárása, amely a házszabályok értelmében történik. Mindezekből kitűnőleg a házszabályok befelé szabályzatok, kifelé azonban jogforrások, úgyhogy mintegy átmenetet alkotnak a szabályzat jellegű kútfőktől a jogforrásokhoz.
Az általános felhatalmazást arra nézve, hogy az országgyűlés két háza maga állapítsa meg belügyeinek a szabályait, az 1848:IV. tc. adta meg, illetőleg erősítette meg az országgyűlésnek idc vonatkozó régi szokásban gyökerező jogát. A házszabályok a törvénynél gyengébb jogforrások, de viszont rendelettel meg nem változtathatók. A házszabályok csakis a magyar alkotmányjognak a kútfői, míg a többi jogforrások a magyar jognak általában forrásai.
A képviselőház és a felsőház jelenleg érvényes házszabályait 1939-ben állapították meg. Kötelező erejüknek előfeltétele az illető ház irományaiban való közzététel. A házszabálymódosítások általában csak a következő ülésszakban léphetnek hatályba.
A maga belső rendjére
vonatkozólag azonban a két ház nemcsak írott jogszabályokat alkothat. hanem
szokásjogot is. Ezt nevezik parlagmenti gyakorlatnak.
VI. A DÖNTVÉNYEK alatt értjük a felsőbíróságoknak a jogalkalmazás egységének megóvása céljából bizonyos korlátolt körben kötelező erővel kijelentett irányító jogszabályait A rendes bíróságok közül ma csak a Kúriának van döntvényalkotási joga. A Kúria részint teljes ülésben, részint jogegységi tanácsaiban alkotja döntvényeit, amelyek mindaddig kötelezők a bíróságokra, amíg azokat a Kúria újabb döntvénye meg nem változtatja.
A döntvény jogforrási jellege ellen szól, hogy nincs általános kötelező ereje. Viszont van olyan felfogás, amely túlfinomkodásnak minősíti azt a nézetet, hogy a döntvény nem jogforrás, mert csak a bíróságokat kötelezi, de egyéb hatóságokat és a polgárokat nem. Kétségtelen ugyanis, hogy amely jogszabály minden bíróságot kötelez, amíg érvényes, egyformán kötelez mindenki mást is. Épen ezért némelyek ma már a döntvényt is írott jogforrásnak tartják. Ezzel szemben azonban elvileg talán helyesebb a döntvényt csak a bírói szervezetben ható szabályzat jellegű kútfőnek minősíteni. Jogforrási minősége ellen szól az is, hogy ellentétben a jogforrásokkal, visszaható ereje van; a döntvényt alkotó bíróság ugyanis egy konkrét ügy elintézése során bármikor megváltoztathatja döntvényét és újat alkothat. Nem tekinthető a döntvény szokásjognak, illetőleg a bírói szokásjog kialakulása zárókövének és hiteles bizonyítékának sem, mert hatalmi szóval dönti el a vitás kérdést.
Szemben a döntvényekkel a Kúriának hivatalos gyűjteményébe felvett elvi határozatai megtartották a régi jogi természetüket, tehát az alsó bíróságokra általában nem kötelezők (1912:LIV. :c. 78. §).
A döntvények kötelező ereje a Budapesti Közlönyben való közzétételtől számított 15 nap mulva kezdődik.
A Kúrián kívül döntvényalkotási joga van a Közigazgatási Bíróságnak olymódon, hogy két osztályának (az általános közigazgatásinak és a pénzügyinek) külön-külön alkotott döntvényeit az illető osztály tanácsai megváltoztatásukig követni tartoznak (1896:XXVI. tc. 21. §). Nagyobb jelentőségűek a Hatásköri Bíróság teljes ülési határozatai, mert azokat a rendes bíróságok, a különbíróságok, valamint a közigazgatási hatóságok is követni tartoznak. Ugyanilyen hatálya van Legfelsőbb Honvédtörvényszék és a Munkásbiztosítási Felsőbíróság teljes ülési határozatainak is.
Ide tartozik elsősorban a szokásjog és a bírói gyakorlat, valamint az írásba foglalt szokásjog.
I. A SZOKÁSJOG alkotója maga a nép, amely hosszabb ideig ugyanazokkal a szabályokkal él abban a közmeggyőződésben, hogy amikor szerintük eljár, jogszerűen cselekszik. A szokásjog keletkezésének lényeges kellékei: hogy a nép jogi közmeggyőződése jusson benne kifejezésre; azután az ismétlődő gyakorlat; és végül az egyöntetű alkalmazás.
A szokásjog ép úgy elsődleges (primárius) jogforrás, mint a törvény, sőt történelmi kialakulásában a szokás jóval megelőzte a törvényt. Alkotmányfejlődésünk kezdetén - mint láttuk - a jogszokás volt az egyetlen egyetemes kútfőnk, úgyhogy még a törvényeknek is a szokásjogi gyakorlatban történt alkalmazás biztosított kötelező erőt. A szokásjognak azonban ma is megvan a jelentősége. Az alkotmányjog területén ez különösen abban nyilvánul, hogy a magyar alkotmány történelmi alkotmány és így alig érthető a szokásjogra ügyelés nélkül. Néhány közjogi intézményünk pedig nincs is törvényben szabályozva, hanem ősi szokásjogban gyökerezik. Ebben az alkotmányos szokásjogban még eredetibben nyilatkozik meg a nemzetnek országló és jogteremtő szelleme, mint az írott jogban. Ezért ismétlik törvényeink folyton, hogy „az ország régi szokásához képest", ezért ígéri a király hitlevelében az ország törvényszerű szokásainak megtartását, koronázási esküjében pedig az ország lakosainak „régi jó és helybenhagyott szokásaiban" való megtartását. Maga a koronázás intézménye is szokásjogi úton fejlődött ki és maradt meg századokon keresztül.
A szokásjog a magyar alkotmányjogban a törvénnyel egyenlő értékű jogforrás. Ezt nemcsak W e r b ő c z y hirdeti Hármaskönyvében (Bevezetés 10-12), de hangoztatja az 1791:X. tc. is, hogy Magyarország tulajdon törvényei és szokásai szerint kormányozandó; a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:IV. tc. már idézett tétele ugyanezt mondja. W e r b ő c z y tanítása nyomán ma is él jogunkban a szokásjog hármas kútfői ereje: törvénymagyarázó, törvénypótló és törvényrontó hatálya.
Mivel a bíró a törvény és a törvényerejű szokás alapján köteles eljárni, ezért nem a jogalkotásnak, hanem csak a jogalkalmazásnak a szerve. Jogalkotó hatalma magának a népnek van, ami azonban a bírói gyakorlatban jut kifejezésre. A szokásjogot tehát a nép teremti, a bíróság pedig az a szerv, amely a népnek ezt a jogi megyőződését megállapítja és ítéleteiben kifejezésre juttatja. Ha a jog alkalmazása közben az alacsonyabb fokok gyakorlata eltávolodik a magasabb fokú jogszabálytól, akkor az utóbbi szokásjogi úton elhal (desuetudo). Ezek szerint a jogalkalmazásban, amikor a bíró a törvény holt betűjét az életbe átviszi, válik a jogszabály valóban élő joggá és a bírói gyakorlat az esetleg ellentétes jogforrások egyensúlyának biztosítójává. A szokásjog szerepe tehát ma már elsősorban az írott jog hézagainak a kitöltésére irányul. Ennek felel meg a szokásjog törvényrontó erejéről vallott ősi magyar felfogás. E szerint tehát a később keletkezett szokás leronthatja a korábbi törvényt. Viszont a törvény is bármikor megszüntetheti a szokásjogot.
A szokásjog fokozatai megfelelnek az írott jog fokozatainak. A szokásjognak tehát a következő fokozatait különböztetjük meg: a) a törvénycrejű szokásjog, b) a kormányhatóságok gyakorlatából kialakuló szokásjog, c) az önkormányzati testek gyakorlatából kialakuló szokásjog és d) a bírói szobásjog.
A szokásjogot magát ugyan a nép teremti, az állami és önkormányzati szervek gyakorlata pedig elsősorban abban működik közre, hogy segíti a jogi közmeggyőződés kialakulását; mellettük azonban a hivatali gyakorlat, amely mint precedensek láncolata köti az illető szervet, egymagában is megalkothatja a szokásjognak ilyen hatósági gyakorlatból származó nemét.
A bírói szokásjog pedig voltaképen nem állapíthat meg általános jogszabályt, mert mindig csak egyedi (konkrét) esetre alkalmazza a jogot. Akkor azonban az általános jogszabályt az egyedi esetre alkalmazza, a normát az életbe átvíve mindig továbbfejleszti. Ehhez járul, hogy mikor a törvénynél alacsonyabb fokozatú jogszabályt alkalmaz, annak törvényszerűségét is megvizsgálja és ha ennek folytán alkalmazását megtagadja, ezzel nagyban járul hozzá a -jogrendszer egységének biztosításához. Ezt szolgálják a felsőbíróságok döntvényei is.
II. AZ ÍRÁSBA FOGLALT SZOKÁSJOG. - Történhet, hogy a szokásjogot följegyzik, vagyis írásba foglalják. Ezzel szemben ez az íratlan jog nem válik írott joggá. Így történt ez W e r b ő c z y Hármaskönyvével (1514), valamint az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokkal (1861), amikor mind az országgyűlés, mind az államfő kifejezett hozzájárulása megvolt. Mivel azonban a törvényhozás alakiságait nem tartották meg, mindkét törvényhozási előmunkálat csakis szokásjogi úton válhatott törvényerejűvé. Mint ismeretes, a Hármaskönyv szentesítése megakadt a főurak ellenállása következtében a királyi pecséttel való megerősítés hiánya miatt, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat pedig Ferenc József nem szentesíthette törvényként, mert 1867 előtt nem volt megkoronázva.
Egész korai alkotmányfejlődésünkön végig vonul a szokásjognak és a törvénynek a harca, amely különösen W e r b ő c z y művében kulminál, amit címe is elárul, amikor munkáját Magyarország szokásos joga Hármaskönyvének mondja ("Tripartitum opus juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae). W e r b ő c z y tehát szokásjogon az egész magyar jogrendszert értette. Amikor pedig a két jogforrás harcában a törvény, a modernebb alaki jogi fogalom győz, azt látjuk, hogy alkotmányjogunk legkiemelkedőbb törvényei csupán a jogszokás útján előzetesen, néha évszázadokban kialakult tényleges állapotok szentesítései. Ennek a folyamatnak lezárását, illetőleg eredményeit fedezhetjük föl az Aranybullában, a képviselet intézményes kialakulásában, amely az országgyűlés két táblára válását okozza, a trónöröklési törvények létrejöttében, a nádori cikkekben és a miniszteri felelősség megállapításában, vagy a nemzetiségi egyenjogúság törvénybe iktatásában. Az angolon kívül valóban nincs még egy alkotmány, melyben a szokásjognak akkora szerep jutott, mint a magyarban.