Vissza a főoldalra * vissza a 2004 február 27 előlaphoz

Dr. Darai Lajos Mihály:

HOZZÁSZÓLÁS LEGMAGYARABB ÜGYÜNKHÖZ

Alkotmányossági Fórum konferencia, Budapest, 2004. február 27.

[A vitán elhangzottakat imitáló 

két közbeszúrt megjegyzéssel - FÁ.]

I. A közjog fogalma és a közjogi rendezés folyamata.

1.

▪         A demokráciában a polgárok közös akaratát az állam képezi, ^{[Kétféle képpen értelmezhető! - FÁ]}  Nem igaz! Nem értelmezhető kétféleképpen. Az egyféle értelmezés a következő: A polgárok közös akarata az állam képében jelenik meg. A genitivus partitivus azért nem valósulhat meg, mert Kant óta bizonyítva az ész jogtalan értelmi kategória használata. S azért kell nem a kékkel szedett mondatot tenni az általad aláhúzott helyére, mert egyrészt a kék csak értelmezés, és másrészt nem fejezi ki a tényleges megvalósult helyzetet, azaz az állampolgári aktivitást, és harmadszor így a hamis értelmezés ugyanolyan megtévesztő lenne, mintha azt állítanánk, hogy az állam bármit csinálhat az állampolgárokkal.  (Látom: számodra ez utóbbi mondat is kétféle értelmű, ami igaz is. Azt akarom mondani vele, hogy igenis, az állam nem csinál semmit, nem tud, nem képes, értelmetlen ezt mondani. De ha elfogadjuk, hogy igen, azzal kinyitottuk a palackot a rossz szellem előtt, és akkor az állam már bármire, bármilyen rosszra általában képes, mert lesznek vállalkozók, akik ezt az engedély kihasználják az elveszejtésünkre, hiszen az ördög nem alszik. (DL.)

▪         s így minden állampolgárnak egyéni érdeke a törvényeknek engedelmeskedni.

▪         E közakarat, szemben az egyéni akarattal, a közjót szolgáló erkölcsi tényező,

▪         mert minden ember képes olyan erkölcsi álláspontot elfoglalni, amely a közjót tűzi célul,

▪         s ekkor egyetértés lesz a döntésekben, azaz a közakarat lesz a törvény.

▪         Aki tehát nem ért egyet valamely törvénnyel, az bizton elmulasztotta a dolgok erkölcsi szempontból való vizsgálatát, az nem fogadja el a törvényben a közakaratot kifejezésre juttató igazi emberi normát.

^{[ÉRTHETETLEN, ha az első sort nem pontosítod! - FÁ.!]} De nem értelmetlen. Valószínű azért nem érted, mert már az első mondatot is inkább félreértenéd. És nem vetted figyelembe az általad odabiggyesztett hatodik pontnál az első ötöt. ^{[Ez valami tévedés, mert nem írtam bele semmit a szövegbe, de egy színre vitt vitába (fekete, kék, piros betűk) az ilyesmi belefér - FÁ.]} Azaz hogy ha az állam mindenkinek érdekévé teszi a törvényeknek engedelmeskedni, mert kifejezi mindenki akaratát, akkor csak az lóg ki a sorból, aki nem ismeri el a közjó közös akarását, mert lát lehetőséget egyéni érdeke közakaratot is félretevő érvényesítésére. Ezt a magatartást nevezem alárendelő szemléletnek. Amivel nem az a bajom, hogy egy tiszta versenyben megmérkőzve, mások elé szeretne kerülni. (Mert ez a közjót is előmozdítja, és lehetséges is annak elismerésével.) Hanem az, hogy a közjó ellenében szeretné az egyéni érdeket érvényesíteni, pedig a köz érdeke minden egyéni érdek alapja. A köz ha nem több, mint bármely egyéni, akkor az az egyszemélyes társadalom. Volt már ilyen egy pár régen is és ma is, de despotizmusnak, diktatúrának neveztük, és valahogy megszabadultunk tőle. Világos tehát?: Az erkölcstelenség a létünket veszélyeztető bűn, ezért kell tőle ugyanúgy megszabadulni, mint a diktátoroktól. S egyébként ugyanúgy diktatúrához vezet, annak csírája. És már csak azt nem magyaráztam meg, hogy a közakarat mitől erkölcsi, és az egyéni akkor micsoda. Itt is visszaköszön az első mondat. Azaz csak egyéni akarat van, a közakarat már erkölcs. Ennyi. (DL.)

Ezért – az egyéni célt szolgáló magánjog mellett – a közjót, a közcélt kifejező közakarat törvényei a közjog testét alkotják. A magánjog – főként mint polgári jog, családjog, nemzetközi magánjog és munkajog – a felek nagyfokú autonómiája és egyenjogúsága mellett a személyi, vagyoni viszonyokat rendezi, s e viszonyokban nem jelenik meg a köz, a közösség, az állam.

▪         A közjog viszont – főként mint büntetőjog, alkotmányjog, közigazgatási jog és nemzetközi jog – úgy szabályozza az államhatalom egyéneknek alárendelt jogviszonyát, hogy magába foglalja az állami berendezkedés főbb intézményeit, az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit rendező jogszabályokat, valamint a többi jogágat – pl. gazdasági jog, pénzügyi jog – megalapozó lényegi tételeket. 

^{[MÉG MINDIG ÉRTHETETLEN („civil szem számára”)! - FÁ.]} Így persze könnyű olvasni, s főleg kritizálni. Ezt akár provokációnak is tekinthetem. Mindegy, a földi életünk oly rövid, nem érdemes alatta illetéktelenségekkel foglalkozni. Én csak azt feltételeztem, hogy – mivel korábban jó sok eligazító anyagot én is adtam – maga az alkotmányossággal foglalkozó szervezet eljutott már az érdeklődés valamilyen valós kielégítéséig. Vagy akkor az érdeklődés nem őszinte. S mivel nem adtál jelentést a civil szem kifejezésnek, azt sem sejtem, akkor milyennek tekinted az én szememet. Pedig csak itt is ugyanaz az előző gondolat folytatódik. És ez az, amiért engem az alkotmány érdekel. A 20. század két nagy szellemi óriásával, Sir Karl Raimund Popperrel és Friedrich August von Hayekkal közelebbről megismerkedvén, azt láttam, hogy a legnehezebb dolognak a már kialakult diktatúrák téves ideológiájától való megszabadulást tartották. Ahhoz bizony a legmélyebb gyökerekig is visszanyúltak, amit ők elérni tudtak. Gondoltad volna, hogy ebben az összefüggésben Hayek egy egész szubjektív gazdaságtörténetet állított össze? Úgy persze, hogy ma a világban az objektív a menő, pedig nincs egyetlen objektív gazdasági tény. Ettől még elismert tudósok, tanárok objektívként tanítják. (Csak azért objektív, mert ők annak mondják, mert ők azt mondják.) S elismerésüknek én nem adózom. Ugyanezt lehet mondani az alkotmánytalanságunk körüli állapotokra is. Csakhogy itt ugyanazok a veszélyek keletkeznek, amik ellen Popper és Hayek is küzdött. Hogy megerősödik egy diktatúra, aminek ugyan tévesek az elméleti alapjai, de annál erősebben és minden eszmére, eszméletre kiterjedtebben működik, hogy ne inogjon meg ez az ingatag építmény. Így aztán az általad vastagon aláhúzott részt ("az államhatalom egyéneknek alárendelt jogviszonyát") akár zseniális kiemelésednek is tekinthetném, ha nem tartanád érthetetlennek, amit írtam. Ebbe ón ugyanaz a probléma, mint az első mondatban volt. Azaz hogy nem lehetséges genitivus partitívusszal értelmezni. Tehát nem az államhatalomnak van jogviszonya, hanem az államot alkotó embereknek. Az államhatalom nem is kerekedhet az egyének fölé, mert az totális, belülről megállíthatatlan diktatúrához vezet. S mivel az állam nem automata, vagy gép, emberek kezelik ezt a hatalmat is. A kulcs, hogy ugyan csak kevesen kezelik, de mindenkinek alá van rendelve. Mindenkié. És persze mindenkitől jön, mindenki alkotja. Van ezzel valami problémád, hogy nem akarod megérteni? Te kettő emberét szeretnéd talán? Kettő részét? Minek két koporsóba feküdni kettévágott testtel? Ahogy a kurgánokban: állatokkal, feleségekkel, szolgákkal együtt. Vagy hasmánt, mint az edelényi járási párttitkár, hogy akiknek életében még nem sikerült kinyalniuk a fenekét, a ravatalon megtehessék. Most hallottam: Észak–Koreában elviszik a politikai foglyokkal együtt az egész családját, rokonságát, szomszédságát. Mérges gázokkal kísérletezgetnek rajtuk. Az apák, hogy mentsék gyermeküket, – a filmfelvételen, amit egy jobb érzésű, elmeneküld hivatalnok adott közre – a saját tüdőjükkel megszűrt levegővel próbálták őket életben tartani. Ennyit a diktatúráról, és hogy miért kell észnél lenni: kié az államhatalom. (DL.)

A közjog tehát nem államjog és nem alkotmányjog: nem az államon keresztül alakul ki a közakarat, hanem az erkölcsön keresztül, az igazi emberi norma érvényesülése révén.

▪         Az állam ugyan szuverén azért, hogy megvalósíthassa a közelhatározást, de szuverenitása csupán a közakarat végrehajtására szolgál.

▪         Nem szolgálhat az erkölcsök és normák érvényességének eldöntésére.

▪         Az állam nem lehet megrendelője az alkotmány építményének sem.

▪         Az erkölcs és az alkotmány meghatározása ezenfelül nem tartozik sem az egyes pártokra, sem a pártok együttesére.

▪         Sőt a közösséget alkotó emberek képviselőket sem delegálhatnak egymás közül a közjog megalkotására, mert előbb meg kellene határozniuk a képviseleti, illetve a képviselet kiválasztási elveket, amit csak közjogilag, azaz az erkölcsből kiindulva és az emberi normákat alkalmazva lehet elvégezni.

Az államot ugyanis a közjog alkotmánya építi fel, s ez rendelkezik a pártok és a képviselet rendszeréről.

▪         Az ilyen állam – háborús okból vagy más miatti – megrendülésével, megszűntével együtt közjogi rendezetlenség lép fel, s valamilyen erőszakkal felállított, közjogilag elfogadhatatlan bábállam szokott felbukkanni, amelynek minden intézkedése törvénytelen, jobban mondva közjogilag érvénytelenek még a törvényei, vagy az általa kreált alkotmány is.

▪         Az eredeti államot megrendítő, megszűntető ok elmúltával

o       helyreállítandók legelébb a közjog érvényesülésének feltételei, vagyis megteremtendő a közjogi helyzet, majd pedig

o       közjogi rendezés szükségeltetik.

▪         Az igazi kiindulás mindenképpen

o       a már meglévő évezredes erkölcsi intézményekre, emberi normákra való hivatkozás, valamint

o       a korábban ezekre hivatkozó közjogi folytonosság helyreállítása lehet.

A közjogi folytonosság helyreállítása a közjogi rendezés. Következésképp a közjogi rendezetlenség felszámolására a közjogi rendezés közjogilag elengedhetetlen.

A közjogi rendezés lebonyolítása – amennyiben nem forradalmi lendülettel és durvasággal történik – pontos és kifinomult, közjogilag rendben lévő kell legyen, ami miatt igen hosszadalmas is lehet. A lényeg az emberek külön–külön való és az egész nép részéről megvalósuló független és szabad akaratnyilvánítása a közjog helyreállítása érdekében.

1944. március 19-én, amikor

▪         a náci Németország hadserege megszállta Magyarországot,

▪         elfogta a kormányzót és

▪         felszámolta a parlamentet,

▪         megszűnt a magyar nép szabad akaratnyilvánításának lehetősége.

A második világháború végén

▪         a Szovjetunió hadserege szállta meg az országot, tehát

▪         a magyar szuverenitás érvényesülése továbbra is akadályozott maradt.

▪         Sem az állam nem szándékozott közjogi rendezés számára felfüggeszteni önmagát,

▪         sem a társadalom nem volt képes kivívni e legalapvetőbb emberi jog érvényesítését.

▪         Az 1948-as totális diktatúra bevezetésével pedig, minden lehetőség elveszett a közmegegyezéses rendezésre.

2. Ma nem tévedés, hanem szándékos politika az érvényes magyar alkotmány és a rá épült törvények mellőzését folytatni. És ez közjogi botrány: Európa, a világ és a magunk szégyene a jogtipró gyakorlatot fenntartani, elismerni, támogatni. Ezért meg kellene adnunk a szükséges felvilágosítást mindenkinek. Akinek ez a köztájékoztatás eddig kötelessége lett volna, s nem tette, nagyot mulasztott. A mulasztást semmi se menti, de bizonyos érdekek érthetővé teszik, magyarázzák, s e magyarázat segít felszámolni a mellőztetést.

Alkotmányunk és a rá épülő törvények mellőzését 60 éve a német hadsereg, országunkat megszállva kikényszerítette, amely kényszerítés folytatódott, amikor a szovjet hadsereg szállta meg országunkat 1944–45-ben és 1956-ban.[1] Alkotmányunk és a rá épülő törvények érvényességét ez nem szüntette meg, csupán hatályvesztés történt, mert más, nekünk idegen törvényeknek a hatályát kényszerítették ránk. Eredeti alkotmányunk és a rá épülő törvények érvényességét tehát nem csorbította, amikor mellőztetésük közepette az 1949/XX. törvény 77. §. (1) cikkellyel, mint alaptörvénnyel, és a neki megfelelő törvényekkel lettek helyettesítve.

Ez utóbbi – felhatalmazás nélküli, kényszerű – alkotmánycserélési folyamatba egyébként, szerencsére, bizonyára praktikus okokból, bevonták a Corpus Juris Hungarici egyes törvényeit is. Így aztán bizonyos jogfolytonosság visszaállt egyes korábbi törvényi részek hatályba helyezésével, például a híres kereskedelmi törvényünk még 19. századi formákat is tartalmaz. De az akkor és most is érvényes egész alkotmányosságunk megsértett, figyelembe nem vett maradt a diktatúrával megalapozott törvénygyártásban. Ma már történelemnek számít, de egyúttal bizonyítja, hogy a nemzet egésze nem értett egyet vele, ahogy 1948-ig "felszalámizták" a korábbi politikai erőket, s a megszállókat kiszolgáló erőszakszervezetekkel helyettesítették és ezt az eljárást haladó szocializmusként minden eszközzel népszerűsítették. És persze ugyanezt bizonyítja 1956 is.

3. Az eredeti alkotmányunk és az arra épülő törvényeink mellőzése tehát annyiban enyhült, hogy sajátos jogkultúránk háttérbeli hatására a jogalkotás mintegy tudattalanul, az üldöztetés ellenére, beépítette az új törvényekbe az eredeti régi jogelemeket is. Hogy mennyiben, azt ki kell mutatni pontosan, hiszen az ilyen régi–új, hatályos és érvényes mozzanatok lehetnek a kiindulópontok a teljes régi érvényes alkotmány és rá épült törvények újra, a megfelelő formában való hatályba léptetésére. Ez egy kiegyenlítő forma lehet, amely tehát épít azokra a jogrészekre, amiket a korábbi szándéktalan kiegyenlítődés eredményeképpen hatályos forma és érvényes tartalom jellemez, és hatálytalanítja az új, de a régi szerint nem érvényes részeket, valamint újra hatályba helyezi az összes régi elemet.

Mindeme kiegyenlítődést a mostani európai szövetségi, valamint az egész világra érvényes nemzetközi jogi elkötelezettségek, elvek figyelembevételével kell véghezvinni. Mindebből olyan helyzetek adódhatnak, hogy a megfelelő közjogi fórum igénybevételével az egyes hatályos törvényeket érvényesíteni kell, érvényeseket nem kell hatályba venni, valamint a nemzetközi szempontokat is megvizsgálva, közjogunk szerint érvényes módosításokat kell eszközölni az újra hatályba lépő jogrészeken, vagy megfelelő fórumon indokolni és javasolni a jogilag logikus módosítást a nemzetközi jogelven. Ezek elvégzéséhez esetleg sosem volt dolgokat kell megvalósítanunk és a magyar történelemben előfordult hasonló helyzetek megoldási elveit figyelembe vennünk, alkalmaznunk.

4. Olyan megkerülhetetlen, de nagyon elhallgatott kérdéseket vet fel mindez, hogy az eredeti királyság-e még Magyarország, vagy pedig a megszálló szovjethatalom akaratából, és az azt hallgatólagosan támogató, akkor még szövetséges hatalmak jóváhagyásából született új államforma, a köztársaság, majd hamar a belső puccsal létrehozott népköztársaság legitim volt-e, amiképpen az abból létrehozott legújabb köztársaságunk is. Egyébként a nyugati hatalmak kihátrálása a második világháborús szövetségből és a hidegháború kirobbantása,[2] további érv a most már teljesen a Szovjetuniónak és a szovjet típusú társadalmi rendszernek odavetett országunk kényszerű jogi berendezkedésének közjogilag érvénytelen mivolta mellett. Ugyanilyen érv az 1956-os, világraszóló forradalmunk is. Mindenféle, a nemzetközi jogban elfogadott elvet tipró volt e forradalom leverése és az ország újbóli megszállása.  ^{[Igen érdekes volna utalás erejéig, hogy ezek a meghivatkozott nemzetközi elvek mikortól ismeretesek, mikortól hivatkozhatók meg, és milyen feltételekkel? A korlátlan „szocialista” önkény korszakában ugyanis az én nemzedékem értetlenül áll előtte. Az erősebbnek nem szabad „mindent”? -FÁ]} Ugyan már, mitől erősebb? A gyilkolástól, a kényszerítéstől? Vagy attól, amit Kádárék mondtak, hogy mögöttük a nép, előttük a legszebb jövő? Szerintem az utóbbi, csakhogy Kádárék hazudtak, mert a nép mást akart, mint előtte megmutatta. Én egyébként nem tudok meghivatkozni semmit, legfeljebb valamire hivatkozni lehet szerintem. S problémás, hogy ahelyett, hogy az események mögött meghúzódó alkotmányunk elveit vennéd figyelembe, a nemzetközi joghoz apellálsz, ami nincs is. S ha egyszer a győzők győzőkké tettek minden szomszédunkat is, hogy elveszejtsenek minket a második világháború után, illetve folytassák a korábban megkezdett lebontásunk folyamatát: helyes-e az ő elveikre tekintenünk, s nem a miénkhez ragaszkodnunk, ami azért mégiscsak megvédett minket több mint ezer évig, és a korábbi előzményeivel ugyancsak hozzájárult a világ történelmének fényesebb elveihez és fejezeteihez? Milyen elvekről van szó egyébként? Hiszen az amerikai függetlenségi nyilatkozat, vagy az emberi jogok ENSZ–nyilatkozata egyirányú a mi alkotmányunkkal. De nem tűnt fel Neked, hogy utóbbi írásban magyarul még meg sem jelent? Mensáros László olvasott fel belőle részleteket egy táncdal lemezen. Még nekünk kellene nekik elveket adnunk, igazolásképp, hogy miért szállhatják meg az országot? Mi vigyük a kötelet is az akasztáshoz? Amikor az egész második világháborúhoz vezető folyamatban és Hitler megerősödésében vétkesek? A fegyver talán elv, talán ember is, aki tudja, hogy kik a rosszak, és lelövi? (DL) Ennek utána akár enyhült néha, akár szigorodott a kádári terror és diktatúra, annak hosszútávú kényszerű döntései és azok kihatásai ugyanolyan megítélés alá esnek, mint a megszállók közvetlen befolyása.[3]

5. A kényszer elmúltával viszont az alkotmányi és törvényi mellőztetést közjogi rendezéssel fel kell számolni. A közakaratra való bármilyen hivatkozás ezzel kapcsolatban csak a régi, érvényes alkotmányosságunk és a rá épülő törvényességünk visszaállítása után jöhet szóba, mert addig a közakaratot az alkotmány mellőzése szükségszerűen korlátozza. Ezt ki kell mondani, minden mai jogi intézményhez, intézkedéshez hozzá kell fűzni. Olyan ez, mint a hazánkban oly sokáig ideiglenesen állomásozott Vörös Hadsereg esete volt.[4] Nagy kérdés azonban, hogy megszűnt-e a közjog szerint megengedhetetlen kényszerítés. Nem csupán azért kérdéses, mert az országot és a népet érintő számtalan ügy a rendszerváltoztatás óta tovább rombol bennünket, azaz mintha a kényszerítés nemhogy csökkent és megszűnt volna, de új, szokatlan, ezért kevésbé kivédhető formákat öltött. Hanem azért is, mert magának a közjogi rendezésnek az elmaradása is csak annak következményként fogható fel. Mindenesetre az, hogy alkotmányosságunk és törvényességünk közjogi visszaállításának ügye ilyen nehezen kap nyilvánosságot és nyer teret, ugyanebbe az irányba mutat. Azaz azokra az érdekekre, amelyek nemcsak korábban lefolyt közjogi rendezetlenségből fakadtak, hanem a közelmúlti rendszerváltoztatással és azóta is felhalmozódtak, s amelyek érvényesítéséhez továbbra is fenn kell tartani a közjogot sértő állapotokat.

Itt hangsúlyozandó, hogy bár több, a szomszédos országokban lefolytatott gyakorlat mintát szolgáltathatott volna a mi közjogi rendezésünkre is a szovjet megszállás megszűntekor, nem véletlenül mellőzték az új hatalom képviselői azokat a megoldásokat. És ebben a mi tényleges helyzetünk volt a leginkább ludas, és nem az akkor a hatalomban maradt és a hatalomba belépő személyek közvetlen akarata, szándékai és érdekei. Ha ők ezeket érvényesíteni tudták, akkor az a kényszer fenntartható mivoltának volt köszönhető, és nem az ő szándékaik minőségének, vagy a sokszor hangoztatott emberi bátortalanságuknak–ügyetlenségüknek, államférfiúi alkalmatlanságuknak. Az a második világháborút követő köz–jogtalan helyzetnek a továbbiakban is való zavartalan fennmaradásának következtében történt. Így aztán a csehek, szlovákok, lengyelek, majd a románok, és végül a délszlávok időtállóan érvényes és közjogilag is fényessé váló megoldásait sem az ő közelmúlti vezetőik emberi, politikusi minőségi előnyeinek kell köszönnünk. Egyszerűen arról van szó, amit egyébként eddig nem tudatosítottunk eléggé, hogy 1945-ben nemcsak Hitler utolsó csatlósának kiáltottak ki bennünket, hanem hogy ezért megtettek a második világháború egyetlen valódi vesztesének is minket. A balti államok persze figyelembe veendők, és maga a ketté vagy néggyé osztott Németország is, ebből a szempontból, de az ő veszteségeiket enyhítették a körülmények. A baltikumiak csak viszonylagos korábbi önállósága, és a német háborús bűnök valódi nagysága. Mindenesetre a szovjet megszállás más nemzeteket is sújtott, de a szintén fiatal Ausztria hamar megszabadult tőle, s ott nem is volt teljes. Kelet–Németország kirakatként jól fejlődhetett, és Nyugat–Németországot a Marshall–terv segélye hamar felemelte.

Így aztán saját, a számára legjobb nemzeti politikát minden többi szomszédos vagy szocialista ország többé–kevésbé folytathatta, mialatt ez a mi számunkra nem adatott meg. Már a háborúban sem adatott meg semmiféle, ezt majdan elősegíthető megoldás alkalmazása. Sztálin nem engedte meg a moszkvai magyar kommunista emigrációnak, hogy az önkéntes Kossuth–hadosztályt felállítsa a magyar hadifoglyokból. Amit a mi partizánjaink végeztek, vagy a németek ellen felállított hadsereg képviselt, az nem lett figyelembe véve a béketárgyalásokon. Amint az sem, amit Tisó Szlovákiája vagy Antonescu Romániája művelt Hitler érdekében. Több izmus is érvényesült ebben, ami közül kiemelkedett a pánszlávizmus. Az előbbi, nehezen megragadható izmusokat pedig, a nyugati szövetségesek érvényesítették, mindig a mi kárunkra és szomszédaink előnyére. Így aztán semmit se számított sem a lengyel, sem a francia katonatisztek magyarországi üdültetése, sem az hogy az osztrákok virágesővel fogadták a német hadsereget és utána is együttműködtek a nácikkal. Nem számított a pesti zsidóság nagy részének szerencsés, de tudatos megmentése Horthy részéről, de kiemelten számítottak a nyilas pribékek német fegyverek árnyékában elkövetett gazságai. S egyáltalában véve, úgy látszott, mintha nem tekintették volna a magyarság politikáját megbénítónak az ország német megszállását, hanem az után is elvárták volna a megszállás nélkül megtehetőket.

Persze tudjuk és nem mentjük, hogy az akkori helyzetben milyen sokat nyomott a latba a Szovjetunió megtámadása részünkről,[5] és ezzel szemben Románia megfelelő időben történt kiugrása a másik oldalon. Ám ameddig nincs minden a megtörténtek igaz logikai rendjében értékelve, sajnos el kell fogadnunk, hogy a győztesek mohó étvágya lett igazolva, és az azt megszenvedők igazsága – újabb igazságtalanságok forrásaként – nem lett képviselve. Mostani szempontunkból azonban fontosabb ennél, hogy a debreceni országgyűlést a szovjetek és a hazatérő moszkvai magyarok szervezték meg, behívásos alapon. Ez egyből irányt szabott az országnak, amelyet a megtartott választások már nem tudtak módosítani, hiába voksolt a nép azzal ellentétesen. Az említett leszalámizással, a sztalini mintájú megfélemlítéssel és állami terrorisztikus eszközökkel hatalomra került Rákosi–csapat mintegy folytatta az országot ért igazságtalanságokat, jogsértések formájában, és örökre szerette volna levenni napirendről minden korábbi igazságtalanság felülvizsgálatát is, ami a háborúban és az azt lezáró békékkel ért minket. Sőt a propaganda a Moszkvában kipróbált és a hitlerire is emlékeztető eszközei éppen a minket igazságtalanul megrövidítők és a határainkon túl élő magyarokat sanyargatók, elnyomók törekvéseivel és eszközeivel értett egyet, azokat támogatta. Azokat ráadásul a haladás netovábbjaként, igen nagy eszmei rombolást, meghasonlást okozva terjesztette.

II. Az 1956-os rendezési kísérlet.

5. E közjogot durván tipró, a nemzet elemi érdekeit sértő és egyenesen eláruló politika és gyakorlat ellen történt tehát az 1956-os népfelkelés. Amivel ugyanúgy magunkra maradtunk, mint a második világháború utáni helyzetünkben.  Sok mindent elmondtak már 1956-ról, főként a korábbi magyar életszínvonal hanyatlásának tovább nem tűrhetésével magyarázva a forradalmat, a forradalom valódi célját azonban soha nem sikerült egyértelműen megragadni, illetve a céltézist bizonyítani. Most megkockáztatom, hogy elsődlegesen a közjogi rendezetlenség miatt robbant ki az ’56-os forradalom, azaz nem csupán az 1945 vagy 1948 óta eltelt rövid időben felgyülemlett sérelmek és tűrhetetlen állapotok, intézkedések miatt, hanem sokkal mélyebb és régebbi, általános közjogi okok húzódtak meg a hátterében. Az első világháború végi imperialista békediktátum, mint nemzetközi közjogi nonszensz és annak minden gyászos következménye, illetőleg a két világháború közti, ezt megszűntetni szándékozó revizionizmus végső soron való eredménytelensége, végül a közjogi rendezetlenség diktatórikus eszközökkel örök időkre való kiterjesztése a proletárdiktatúrát gyakorló uralkodó elit által, ami egyúttal megfosztotta az embereket a polgári létforma biztonságától, kiszámíthatóságától és méltóságától is.

Az 1956-os magyarországi forradalom azért is volt nagyon tiszta forradalom, mert tisztán és világosan állt eszmei célja az emberek előtt: rendbe tenni a dolgokat, legalább a korábban már megvolt színvonalon. Ezért '56 emlékét gyalázza meg azt hirdetni a forradalmárokról, hogy valójában nem is tudták, miért harcolnak, értelmetlenség is ezt mondani, annyira logikus volt az akkori célkitűzés. Kiváltó okként persze nagyon helyes a "zsarnoki rendszer totális legitimációs válságát" megjelölni, indítékként a "társadalmi rend struktúrájának" megváltoztatását, minősítésként pedig a "szociális forradalom" elnevezést.[6]

A forradalom kirobbanására és lezajlására, jellegére azonban nem ad magyarázatot az elnyomás, amely a többi szocialista országban is nagyfokú volt. Kellett az az évezredes magyar szabadságszeretet is, amely a magyarokat jellemzi, hogy inkább elbujdokolnak, de nem tűrik a rabságot. S annak is megvolt az oka, hogy a forradalom szószerint is tiszta volt: a tűntetőkről készült felvételeken meghatóak a tiszta tekintetek, a véletlenül betört kirakatablakok mögött sértetlen maradt az árukészlet, a harcokban elhunytak hozzátartozóinak a lakásuknál az utcára őrizetlenül kitett urnában gyűjtöttek hetekig. E tisztaság oka az egyetértés volt a célokban, és annak tudata, hogy e célok az elsődlegesek, a legfontosabbak, alábbvalókért nem is érdemes. Ez a felemelő érzés és fennkölt gondolat magyarázza azt a természetességet is, amivel, különösen a fiatal forradalmárok az életüket kockáztatták, és vérüket ontották, a tűntetéseken és a harcokban.

A világtörténelmi szerep, hogy mi már ekkor rést ütöttünk a csak később felhúzandó berlini falon, abból a környező országoknak és a nyugatnak hihetetlennek látszó tettből fakadt, hogy szembeszálltunk a Szovjetunióval.[7] És a teoretikusok legnagyobb megdöbbenésére, olyan formákat találtak a munkások – magátólértetődő természetességgel – a gyárak vezetésének megújítására, amire ők álmodó eszükben sem gondoltak, de ami a magyar közjogi kultúra és a múltban hosszú ideig érvényesült faluközösségi köztulajdon fényében érthető.

Amint aztán a kádári úgynevezett konszolidáció valamit mégis megvalósított ’56 szelleméből, úgy az kezdett a közjogi rendezetlenség negatívumaira is kevés gyógyírt jelenteni. A magyar 1968 pedig szinte felért volna egy közjogi rendezéssel, ha nem vonják vissza 1973-ban. S hogy még ez a rossz felemásság is további eredményeket hozott, annak minden bizonnyal a közjog szintjén addig megvalósult pozitív szemléletváltás volt az oka. S a késő kádári időkben és a nyolcvanas években pedig a boldogulás kis körei épültek ki, amihez ha nem is a szabadság, de a pragmatizmus nyújtotta a megfelelő keretet. E pragmatizmus pedig élen járt a rendszer megváltoztatása s az azóta eltelt 15 év ideológiájában, illetve társadalomelméleti elveiben is. 1956 szelleme azonban akkor fog végérvényes és teljes győzelmet aratni, ha közjogi értelemben is érvényes, azaz minden magyar társadalomalkotó rész számára megfelelő alkotmányos, törvényi és erkölcsi rend valósul meg, illetve áll vissza Magyarországon.

III. A magyar ügy Közép–Európában.

6. Nem kérdéses tehát, hogy ma nem csupán valamiféle alkotmányos elvekből kell kiindulni, hanem a felfüggesztett alkotmányból és a rá épülő törvényekből együttesen. Ez pedig: a Corpus Juris Hungarici. Ez a mi éltető erőnk, ami nélkül nincs elég, avagy oxigénhiányos a levegőnk. Nem tud alkotmányosságunk e nélkül érvényesülni. Alkotmányunk ugyanis mindig volt és mindig lesz. Ráépülő törvények, elvek is mindig voltak. Változtatni rajtuk csak érvényesülésük közepette lehet.

A "mi a mai teendőnk ebben a helyzetben?" kérdésre sokrétű, de egyértelmű válasz adható. A minket ért igazságtalanság fenntartása ugyanis árt az egész világnak, hiszen az egész világon segíti az ilyen igazságtalanságok fenntartását, megismétlését, sőt fokozódását. Mindennek katasztrofális következményei már kopogtatnak, és elkerülhetetlennek látszanak, nemcsak az erkölcs és a politikai folyamatok terén, de a természeti környezetünk folyamataiban is. Ezért nem túlzás, hogy a számunkra is üdvözítő megoldás hozzájárulhat a világ megmentéséhez. Ezek egyáltalán nem nagy szavak, ha tüzetesebben megnézzük, hogy az általunk sokáig vezetett térségnek, Közép-Európának igen nagy múltja van, s ez feljogosít bennünket az ilyen kérdések felvetésére. A térségi történetből, az elfelejtetett fejleményekből megérthető Közép–Európa lesüllyedése és mai dicstelen állapota.

7. Közép–Európa legalább kilencezer év óta kiemelkedő, de korábbról is meghatározó szerepet játszik Európa, sőt a világ fejlődésében. Ezért meghatározott időtől kezdve – amit eddig alig vizsgáltak – Közép–Európát kívülről jövő hódítók támadták meg, foglalták el és rabolták ki. Az újkori történelemben a folyamat eredményeképpen Közép–Európa a centrum–hatalmak perifériájára szorult. De ha Közép–Európa – a fejlett Nyugathoz csatlakozva vagy másként – újra elfoglalja természetes centrum szerepét, saját jövőjén kívül a világ jövőjét is – meghatározó módon – biztosíthatja.

8. Eszerint Európa benépesítése és főként kulturális felemelése a Kárpát–medencéből indult és történt a legutóbbi jégkorszak óta. A Kárpát–medencének ebben egyenesen szakrális jelentősége van, a kultúraközvetítők útvonalát pedig, kultikus emlékek jelzik mindenütt Észak–, Kelet–, Nyugat– és Dél–Európában. De a közép–európai mezozoikumról, új kőkorról és bronzkorról tudjuk, hogy e térség előnyeit megtartotta, sőt növelte Európa többi régiójával szemben ebben az időszakban. A népesség igen régóta folytonos, ami a sok hódításra tekintettel erősen figyelembe veendő. Az ellentmondást valószínűleg nem mai értelemben vett politikai fogalmakkal lehet feloldani. A lovaskultúra dinasztikus birodalomépítési technikáit kell a magyarázathoz közelebbről megismerni. Az itt székelt szkítavilágot, az ott érvényesített társadalmi igazságosságot, ami a későbbi görög filozófia és a kereszténység számára a mintát adta. A gazdálkodáshoz, kereskedelemhez, élelmiszertermeléshez és szerszámkészítéshez alkalmazott tudományos eredmények ennél jobban ismeretek, kezdve a színesfémek közép–európai monopóliumával és zárva a két Pannónia gazdasági–társadalmi kiemelkedő fejlettségével a római birodalomban. Utána a magyar honfoglalásig több olyan birodalmi szerveződés jött létre Közép–Európában, amelynek a mérete és ereje a mai Európai Szövetségével legalább vetekedett. Attila Hun Birodalma például a Volgától a Rajnáig tartott. Az avarok olyan hatalmas kincset halmoztak fel, amiért Károly nem volt rest fiával több rabló hadjáratot vezettetni, majd pedig minden érsekségnek és kolostornak juttatott belőle, mintegy eredeti tőkefelhalmozást eszközölve ezzel. S ezerszáz évvel ezelőtt éppen a magyar katonai túlerőnk volt az, amely a Károly után összeomlott nyugati Európában a fejleményeket ellenőrizte.

9. A közép–európai magyarok és népeik igen sokat tettek a keletről érkező fény, az ázsiai kulturális eredmények közvetítése terén. Az igen korai időkben innét történt kirajzás szereplőinek egy része negyedszáz fölötti alaklommal visszatérvén, mindig elősegítette az eredeti jellegű hatalom visszaállítását. Ebben nagy szerepe volt a Kárpátokon túli keleti szomszédságból visszaköltöző, az ittenivel azonos etnikumoknak. Ezért a kétnyelvű hatalmi elemek beolvadása sosem okozott gondot. Ugyancsak Közép–Európa és Kelet–Európa fogta fel később azokat a támadásokat, amelyek amúgy a nyugatot is veszélyeztették volna. A három európai történeti régió gyökereit tekintve kimunkálatlan, s nem tér ki a centrumrégiónak a fél–perifériákra, perifériákra gyakorolt hatására. Ehhez a "két pogány közt" viszony kiterjesztendő a korábbi időkre is. Mert például Attila békés birodalomépítését követte annak hatalmas vérveszteségekkel járó szétverése. Az avarok késői kirablásán kívül a kezdettől voltak német próbálkozások a magyarok ellen. A tatárok hétszáz évig dúlták Magyarországot, s a török ellen is jobbára csak a Magyar Birodalom hadakozott. Tisztázásra és közzétételre vár még a mohácsi katasztrófának több vonatkozása is, hiszen a csatatéren a töredékét találták az eddig hangoztatott elesetteknek. Tény az is, hogy I. Ferenc francia király és a Velencei Köztársaság elérte a pápánál, hogy ne jöjjenek európai segélycsapatok a segítségünkre. Másrészt a már jó ideje közzétett, és a hivatalos magyarázattól eltérő fejleményeket kellene magáról a csatáról és II. Lajos király haláláról felülvizsgálni és közhírré tenni. Azon kívül, hogy az érdi búcsúzkodás után Mária királyné összepakolt és Bécsbe indult, és a csata idején a kincstár hajón már Komáromnál járt, a szemtanúk állították, hogy csak a király zsoldosai harcoltak a törökkel, s a királyra magyarok támadtak, sőt a két magyar tábor harcában több vér elfolyt, mint a török elleniben. Természetesen a háttérben a Habsburgok álltak. 

10. Ázsia európai szerepe nem hanyatlott le teljesen a török félholddal, mert a nem nemzetállami európai birodalom, a cári Oroszország inkább ázsiai, mint európai. Az európai centrum–hatalmak Oroszországot – így Ázsiát – használták fel Közép–Európa, illetve annak keleti fele sakkban tartására. S ezzel el is érkeztünk a mához. Az ázsiaiak behatolása Európába továbbra is folytatódik — Közép–Európán keresztül is. Terjed az iszlám, nagy a migráció és beláthatatlanul szaporodnak a keleti kereskedések. Mindezt később majd bizonyára szervezettebb formában is történik és felerősödik, mindenestre a magyar kormány már engedélyezett kínai általános iskolai oktatást, nem tudni milyen feltételekkel. Későbbre még a helyi háborúkat sem lehet kizárni Közép–Európa elfoglalásáért. Helyette biztosan jobb lenne olyan utat választani a Kelet feltartóztatására Európa határain, ami nekünk is jó üzlet, különösen akkor, ha az alternatíva a további leromlásunk, avagy a teljes megsemmisülés. De talán megmenekülhetünk, ha a nyugat mintájára és színvonalán fejlődünk, s ezt a fejlődést közvetíteni tudjuk közelebbi és távolabbi keleti szomszédaink felé.

11. Ehhez persze a nyugati tőke itteni főszerepe elengedhetetlen, ezért tisztázni kell, hogy a korábbi fejlesztési lehetőség miért maradt el, miért nem indult újabb "Marshall–terv" Kelet–Közép–Európa számára a Szovjetunió szétesése után? Az első Marshall–terv egyértelműen megérte a segélyezőknek, hiszen Németország gazdaságilag előtte már hatalmasat produkált, s tudományos vonatkozásban is bizonyított. A gazdasági trendvonali törvényszerűség szerint a katonailag megszállt (német) ország igen biztonságos is volt a második világháború után mindenfajta befektetés számára. Így a tőke megtérülése, bővülése előtt nem látszott akadály lenni. De ha ezt összehasonlítjuk a mi 15 évvel ezelőtti helyzetünkkel, és az azóta kialakult fejleményekkel, meglepően sok kedvezőtlen eltérést találunk. Nemcsak a gazdaság szocialista fejletlensége, viszonylagos visszamaradottsága, kilúgozottsága, és a biztonságpolitikai bizonytalanságok nem tettek bennünket kívánatossá a nyugati fejlesztők előtt, hanem legfőképpen az a közjogi bizonytalanság, amely végül mindenütt jellegzetesen megnyilvánult a politikai átalakítás és gazdasági szerkezet- és irányváltás felemásságaiban, máig ható rendetlenségeiben.

Németország gazdasági felemelkedése tehát annak a négy tényezőnek volt köszönhető, amelyekből napjainkra Magyarországon és Közép–Európán általában, még csak egyetlen, a biztonság teljesülhet a NATO megjelenése által.[8] Ugyan (főként nyugaton) már sok magyar megmutatta, hogy (egyedileg) képesek vagyunk kiugró gazdasági és tudományos teljesítményekre, ez azonban nem eredményezte az országban azt a technológiai színvonalat, ami nemcsak a sokak által joggal elvetett dél–kelet–ázsiai típusú gazdasági fejlődést engedi meg. Az ország változó német—orosz katonai megszállása következtében fennálló, majd fennmaradt közjogi rendezetlenségünkből két gátló tényező is fakad, amely miatt nem tudnak nálunk az igazi fejlődéshez nélkülözhetetlen középrétegek hozzájutni, azaz boldogulni, gazdaságilag megerősödni. S a gazdasági–tudományos színvonaluk mellett e két tényező megléte segítette hozzá a nyugat–németeket, hogy elég hamar – a befektetők prédájává válás helyett – a széles tömegek gazdaságilag megalapozott jólétében legyenek osztályrészesek.

A két dolog ugyanannak a két oldala, azaz a gazdasági javak tulajdona és a velük való rendelkezés gyakorlása. Nyugat–Németország ugyanis közjogilag rendezett maradt a második világháború után.[9] Ebből fakadóan minden „segítségnek”, minden befektetésnek szilárd (nyugat–német) gazdasági jogi keretben lehetett csupán megvalósulnia. Ez azt jelentette, hogy a tulajdonos nem volt annyira kiszolgáltatott, a tőkeinjekciót mintegy partnerként fogadta, az azt adót orvosának tudhatta. Mialatt a (jóval későbbi) szovjet kivonulás utáni magyar tulajdonviszonyok – a közjogi vagy alkotmányos hiátus miatt – enyhén szólva is rendezetlen, kaotikus állapotokat mutattak a befektetni szándékozók irányába. S az újdonsült tulajdonosok nem a partner pozíciójából tárgyaltak, hanem egy alig meghatározható pozícióból.

12. E pozíció meghatározásához legalább a cseh(szlovákiai) példát figyelembe kell vennünk. Ott ugyanis nem azért lett bársonyos a forradalomtalan forradalom, mert hogy kesztyűs kézzel bántak volna a régi országos vezető garnitúrával, illetve a szocializmusból örökölt gazdasági formatúrákkal, hiszen éppen ellenkezőleg, évtizedre – s így végleg – kizárták őket a közszereplés lehetőségéből, hanem azért, mert a gazdasági javak tulajdonlását és az azokkal rendelkezés módját vértelenül, de drasztikus hirtelenséggel megváltoztatták. Formálisan a polgári forradalmak által kivívott formává változtatták. Ez annyira forradalmi volt az itthoni változásokhoz képest, hogy még tisztességes és tömeges hazai ismertetéséről sem tudok. Nálunk ezzel szemben igen felszínes vita folyt a miniszterelnök által bedobott szlogen, a rendszerváltozás és a még semmit mondóbb rendszerváltás fogalma körül. Hivatalosan pedig, az ország „lakosságát” nem „tájékoztatták” gazdasági javainak spontán és egyéni módú szétprivatizálásáról, illetve annak „lehetőségéről”. Nem közölték annak jogalapját sem, ami alapján döntöttek az országos hivatalok, korábban téeszesített szövetkezetek és egyebek vagyonának, működőképes vagyonrészeinek a vezető hivatalnokok, vezetők által való káeftésítéséről vagy kiprivatizálásáról. Amint nem adták indokát a hatalmas állami gazdasági vagyon privatizációnak becézett elkótyavetyélésének sem, illetve nem keresték meg a nemzet számára üdvözítő formáját e vagyon jobb, biztosabb hasznosulásának, nem váltak partnereivé a befektetőknek. Lehetne játszani a korábbi hasonlattal, hogy milyen hatásúak lettek a magyar gazdaságra a kapott tőkeinjekciók, s az orvos nem altatót, placébót, mérget etc adott-e be. Attól függően, hogy csak piacszerzés volt a célja, vagy jót mulatott a dilettantizmuson, illetve magas baksissal honorálta a kótyavetyét.

13. Mindezen dolgok miatt úgy gondolom, a helyzeten csak komplex gyógyítási csomag segítségével lehet javítani. Ennek ki kell terjednie minden a gazdasággal összefüggő területre, és most már ugyanúgy fokozatosnak kell lennie, amint eléggé fokozatosan csúsztunk bele ebbe a mostani helyzetbe az utóbbi 10, illetve inkább 60–90 évben. Csúsztunk bele azzal, hogy elmulasztottuk az esedékes közjogi rendezéseket: a szó most már nemes értelmében vett és elég régóta esedékes forradalmi rendcsinálást, azaz előbb feleslegesen létrehoztuk, majd gyáva és botor módon meghagytuk a régi, még idegen katonai erő által megszállt országból és nem a nemzet szabad akaratnyilvánításából származó alkotmányt és az ezáltali közjogi rendezetlenséget. Hagytuk, hogy ne a nagyarányú és hosszú távú, azaz szent, nemzeti, emberi stb célok vezéreljék az ugyanilyen léptékű és jelentőségű döntéseket, hanem az állami érdeket messziről elkerülő, azt meghamisító, a rövidlátó, egyéni, korrupt szándékok érvényesüljenek. Különben hogyan történhetett volna, hogy a szovjet megszállás elmúltával az egész gazdaság túlnyomó állami tulajdona ne a nép, a nemzet, a lakosság arra érdemes lányainak és fiainak „kezéből” annak tulajdonába menjen át. Hanem őket hoppon hagyva, helyettük úgy kapják meg valakik – mindegy, hogy kik – ezt a vagyont, hogy arról a nemzet, a nép, a lakosság nem mondott le, illetve annak ellenértékét nem kapta meg.

14. Még két ügyről kell szólni, hogy teljes legyen a kép. És a fokozatosságot is meg kell határozni. Az egyik ügy a középosztály ügye, ami optimális esetben úgy alakulhatott volna ki,[10] hogy a sok apró tulajdonos átadta volna tulajdonát a rátermettebbeknek, fizetőképesebbeknek. A másik az a kérdés, hogy no jól van, de akkor hová lett az állami gazdasági vagyon ellenértéke, ha a nép nem kapta meg. Ez a másik ügy tehát a bankoké. A bankkonszolidációk szemérmes kifejezései annak, amit Rákosi hajdanában, az arany tojást tojó tyúkok tilos túl mohó felfalásáról papolt. Mert hát hogy lehetett volna falánk a nép, amikor csak szűkösen és beosztva tudta betenni a betevőt. Akkor is volt tőkekiáramlás, jóvátétel, igaz a „Beadás! – megszűnt 56-ban”. Az egyik akkori illetékes eldicsekedte, hogy a nyugati adósságot milyen híven törlesztettük, még az „ellenforradalom” idején is, amikor ő ezt a pénzt vitte Bécsbe bőröndjében, nem az új élethez illő régi emlékeket. Azóta nemcsak az államadósságunk „fejlődött”, hanem arról is tudunk, hogy az elmaradt fejlesztéseket „feléltük” az „élcsapat” irányításával, illetve által. Ráadásul a külső, belső államadóssággá vált, aminek következtében a viszonylag régebb óta nyerő helyzetbe kerültek mintegy kölcsönöznek erre, és a plebsnek „csupán” a kamatokat kell ezért az alig érzékelhető inflációs veszteségeivel törlesztenie nekik. S ha az egész „ügyletet” kezelő bankok – mindennek a jó pénzkihelyezést még csak nem is ugató mivolta miatt – időnként tönkremennek, (kon)szolidan kapnak az állam vagyonának eladásából származó ilyen–olyan bevételéből egypár száz milliárdokat, merthogy különben – hangoztatják – összeomolna az ország pénzügyi stabilitása, közjogtalan állapota és a húsosfazék körülülésének ülésrendje.

Azonban, még mielőtt túlzott radikalizmussal vádolnának, – bár szerintem nem túlzó, hanem bátor, azaz egészséges radikalizmusra mégiscsak szükség lenne –, áttérek a fokozatosság követelményére. Mert egyébként, a fokozatosság elvének érvényesítése nélkül a megoldási kísérletben, semmilyen jó felismerés nem vezethet eredményre. Azaz elkerülendő például az alkotmánynak csúfolt alaptörvényünknek olyan további, túlzottan radikális módon történő fenntartása, amely a századik foltozgatást is vígan elvégzi rajta, még ha ezzel fokozza is annak belső ellentmondásait, azt kiszolgáltatja a mégiscsak jogilag lejjebb álló, jószerivel illegitim alkotmánybíróságnak. Amivel egyúttal a népet, az országot, a nemzetet – vagy amit akarsz – is kiszolgáltatja ugyanannak a jogtalanságnak. Tehát az új, azaz a régi alkotmány és törvényesség visszaállítása lenne a kevésbé túlzóan radikális, hiszen azt a nemzet utolsó önálló akaratnyilvánítása érvényben tartotta. Itt tehát nem az új újak fantáziájának kellene meglódulnia, – még ha nem is új koncok reményében –, hanem a legjobb megoldások érdekében egészen praktikusan át kellene értékelni – azaz értékelni kellene – az eddigieket, lett légyen az régtől utált vagy újonnan utált, régebben szeretett vagy újonnan szeretett dolog.

15. Hogy ki mondja meg, mi az? Mondhatja bárki, de valóban olyannak az fog bizonyulni, amit annak is hisznek. Tehát marad a tudomány, mint megfellebbezhetetlen tekintély. De persze a tudományt előtte valahogy rendbe kell tenni a nép szemében, mert hiszen „annak nevében” sok mindent elkövettek a régibb s közelibb múltban. A rendbetétel egyébként nem nehéz. Például mindig közölni kell, ha valamely „tudós” pártszínekben lép fel. Vagy: kötelezően meghallgattatni a másik felet is, és semmiképpen sem fordítva: elhallgattatni. S a dolgok úgy függenek össze, hogy ha az alkotmány jó, akkor az mindezt biztosítja, sőt biztosítja. Az egész folyamatot illető kérdőjelekre pedig válaszol a fokozatosság. Az ugyanis mindenki jogos vagy csak vélt érdekeire gyógyírt tapaszt. Az a koránt sem utópisztikus közmegegyezés vezérli ugyanis, hogy az optimálisan húzó ágazatokat és egyéneket fogja nyerő pozícióba juttatni. Ebben kell ugyanis (köz)megegyezni, s ez nem is nehéz. Hiszen előbb–utóbb nem marad eladandó állami vagyon, azaz pénz a bankok „kisegítésére” (agyő Marshall-segély!), akkor meg nem lesz a bankbetétnek kamatja, s a kávénak zamatja. Nem jöhet igazán szóba, konkurens mivolta miatt, mint megmentő, a nemzetközi pénzpiac sem. A multik pedig, mivel nem foglalkoznak igazán sem a nemzetekkel, sem azok tagjaival, s végképp nem azok boldogulásával vagy lelki életével, szintén kiszorulnak a közmegegyezési „piacról”. Úgy hogy maradnak a tudósok, akiknek írástudói felelőssége – a közismert utalás szerint – változatlanul fennáll. S e tudósok lehetnek persze akár tízéves harangöntő mesterek.

IV. Élet vagy halál.

16. A 20. századi leckékből a 21. század számára való tanulságokat tehát a nyugati hatalmak számára nekünk kell megtanítani. Közép–Európa keleti felét gazdaságilag még mindig kitagadják, Kelet–Európát pedig katonailag is. Az Európai Szövetségben tehát ezt kell orvosolnunk. Hiszen már Eurázsiára kellene európai vigyázó szemüket vetniük: Szibériára, Kínára, Indiára, Pakisztánra, Közép–Ázsiára, Közép–Keletre és így tovább. Mondhatja erre valaki, hogy de hiszen a multik már erősen mennek Kínába – még Sárbogárdról is. Ez azonban nem ugyanaz, mint amikor a nemzetközi szervezetek mennek, amikor a fejlett világ, a kölcsönös érdeklődés–érdekesség–érdekeltség költözik oda, illetve teremtődik meg, s nem érzik kirekesztettnek magukat ezek a nemzetek. Amikor nem az Egyesült Államok katonái, hanem az Egyesült Európa áldásai mennek oda. Az a veszély keletkezik, hogy a gazdaságilag megerősödött kitaszítottak más módon fogják érvényesíteni rang és elismerés utáni vágyukat. A szokásos hagyományos módon: háborúval. Ha eléggé megerősödnek gazdaságilag és technikailag, biztosan elkezdenek majd számításokat végezni, hogy milyen fölényt jelentenek adottságaik egy nyugat elleni háború megnyeréséhez. És akkor azt ugyan majd elvesztik, mert túl korán fogják megindítani, és a nyugat majd befolyása alá vonja e területeket, de – könyörgöm! – milyen áron, mekkora veszteségek árán. Például teljesen megsemmisülhet egész Magyarország, majdnem egész Közép–Európa abban a háborúban.

17. Ezek borzalmas kilátások számunkra, ezért mindent meg kell tennünk egyfajta dominó–elv érvényesítése érdekében, s mielőbb a nyugat valódi részévé kell válnunk, hogy utána képviselhessük és érvényesíthessük a további és nagyarányú keleti gazdasági terjeszkedés gondolatát és gyakorlatát. Meg kell teremteni az emberi célok megvalósulásának elősegítését mindenütt, minden földrészen — mielőbb még Afrikában is. A jólét kiterjesztéséről van szó tehát, ami cselekvési program, a tetterő felkeltője és a lelkesedés tárgya lehet a lelkileg kiüresedett nyugati világban. Ne a háborúpátiak tegyenek számításokat, hanem mi, vagyis a fejletteket kell erre rávenni. Világmodellekkel és számítógépekkel már ki lehet számolni, hogy milyen módon fejleszthető tervszerűen – nem tervutasítással – a világ lemaradt fele. Ha másképp nem lehet, az államoknak és államszövetségeknek tárgyalniuk kell erről a hozzájuk hasonlóan nagy vállalatokkal és szövetségeikkel. Meghatározni a közös érdeket és a közös stratégiát. Ebben tehát Nagy Közép–Európára a régmúlthoz hasonló dicsőséges szerep vár. Ennek tudatában talán egyértelműbb és egységesebb tud lenni a közeljövőben aktuális feladata, a nyugathoz való közjogilag teljes csatlakozás teljesítésében, s nem merül el az etnoszociológiai jellegű nehézségek tengerében.

Vissza az oldal tetejére