Vissza a főoldalra *vissza a 2004 február 27 előlaphoz

ALKOTMÁNYOSSÁGRÓL

A   BIBLICA   THEOLOGIA   FELŐL

                Az alkotmányosság fogalma az ókorban akkor nyert jelentőséget, amikor az állattartó, pásztorkodó törzsek körében,  megállapodtak pl. a legelők használatának rendjében.[1] A társadalmi fejlődésnek ekkor már elég magas fokán álltak, s ez a megállapodás egy meglehetősen bonyolult jogrendszert feltételezett, amit nem „íróasztal mellett” találtak ki, hanem ami a gyakorlatban bevált szokások együttes alkalmazásával, évszázadok alatt  formálódott. Az alapelvek sok nemzedéken át ugyanazok maradtak, az alkalmi, részletes  szabályozás azonban folyamatosan változott, a természeti, társadalmi, politikai feltételek függvényeként.

            Mai terminológiával szólva, alkotmányon azon alapelvek együttesét értem, melyek a nemzet állami létének történelmileg kialakult rendjét és fő funkcióit határozzák meg, [2]  alaptörvényen pedig az államformát, alapjogokat, hatalmi ágakat szabályozó törvények összességét.

            Köztudott, hogy a Biblia az Ószövetség és az Újszövetség könyveiből áll. Egészében  Istennek az emberrel kötött Szövetségéről szól, aminek köszönhetően irgalmasságban, szeretetben és hűségben épülhet Isten üdvösséget ígérő jogrendje:

„Az Úr a te Istened, ő az Isten, a hűséges Isten, aki megtartja a szövetséget és az irgalmasságot ezer íziglen azok iránt, akik őt szeretik és az ő parancsolatait megtartják.” (V.Mózes: 7,9.)

Nagyon leegyszerűsítve, a Szövetségre tekinthetünk úgy, mint Isten és ember kapcsolatát meghatározó „alkotmányra”, melynek forrása  Isten kijelentése, [3] vagyis azok a szavai és tettei, melyekkel megismerteti önmagát az embervilágban, a földi történelem és az üdvösség történetének összekapcsolódása során.  „Alaptörvénye” a Szentírás, annak bizonyságaként, hogy a teremtő Isten egyfajta normát helyezett el a világban, megadva a számára azt a lehetőséget, hogy a „ius divinum”-nak megfelelően működjön, s minden nemzedék előtt kijelölje az üdvösség királyi útját: „Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal, mert ez a törvény és a próféták.” (Máté ev.:7,12.)

             Az Ótestamentum arra a megállapodásra épül, melyet Isten köt a választott néppel,  kiszabadítva azt az egyiptomi rabszolgaságból és megtartva életét a pusztai vándorlás és a honfoglalás során. A Sinai hegyen megkötött és a későbbiekben többször megújított Szövetség szerint a nép elfogadja azt a jogrendet, melyben az uralkodó maga Isten és kötelezi magát a szövetségi rend megtartására és hirdetésére: „És eljegyezlek tégedet magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el. Bizony, hittel jegyezlek el téged magamnak és megismered az Urat.” (Hóseás:: 2,18-19.) Az Ószövetségen belül a Decalogust mondhatjuk „szövetségi alkotmánynak” és a Tórát „alaptörvényének”. Függetlenül attól, hogy a zsidóság a Tórát – ami alatt, kijelentést, [4]  történelmet, [5]  törvényt [6] egyaránt érthetünk – olyan szövevényes törvénykönyvvé alakította, ami már nem volt alkalmas az égiek akaratának a közvetítésére, az Ószövetségben a kegyelmi kiválasztás egyetemessé válik: Isten bejelenti igényét és kiterjeszti Szövetségét az egész univerzumra:

„Most azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld.”

(II. Mózes : 19,5.)

            Az új Szövetségben a megrontott teremtési rendet Isten maga orvosolja, amikor Fiában, Jézus Krisztusban belép az emberi történelembe és kereszthalálával eleget tesz   igazságosságának: a hozzá térő bűnös embernek a megigazulás, megszentelődés lehetőségét kínálja. Az emberiség jelenét Isten királyi uralmának [7]  a perspektíváiba állítja: [8] „Ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: mit együnk? vagy: mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát és az ő igazságát és ezek mind megadatnak néktek.” (Máté ev.:6,31-33.)  Feltámadásával utat nyit egy új, egyetemes világrend felé.  „De új eget és új földet várunk, az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.”  ( II. Péter l.:3,13.)

Az Újszövetség „alkotmánya” tehát az Evangélium [9] : „Úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne, ne vesszen el, hanem örök élete legyen.” (János ev.: 3,16.)

Az Újszövetség „Alaptörvénye”  pedig a  Nagy Parancsolat: „Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”    (Máté ev..:22,37-40.)

            A keresztyén egyház(ak) alkotmánya nem erkölcsbölcseletre, hanem isteni jogra vezethető vissza. Célja az, hogy – bár az egyházjog csupán a külső szabályozásra terjed ki - a külső szerveződés összhangban legyen a belső tartalommal, mely szerint az egyház élő organizmus : Krisztus Teste. Következésképpen, az egyházalkotmány, egyházjog minden rendelkezésének a Szentírás tanításaira kell épülnie. [10]

            Egyházban gondolkodva az alkotmányosságról, mondhatjuk, hogy a keresztyén egyházak közös „alkotmánya” az Apostolicum, [11] „alaptörvényeik” pedig az ősi és az újabb hitvallások.

            A bibliai „államforma” kezdetben laza törzsi szövetség, helyi vénekkel, bírákkal, mint alkalmi, karizmatikus vezetőkkel. A kánaáni népek mintájára  királyság alakul Izraelben, de ez theokratikus monarchia. Isten megbocsátja népének azt, hogy földi királyságot épít a mennyei helyett és hűséges marad népéhez, felhasználja az államforma intézményét tervei megvalósítására. [12] Rövid „aranykort” követően (Salamon, Dávid), az Izraelt leigázó hódítók, a babiloni fogság, a római megszállás megszüntetik, vagy virtuálissá teszik az állami létet. A szabaduláshoz fűzött remények a földi uralkodó helyett egyre inkább a transzcendens - apokaliptikus, eszkatalógikus, messianisztikus - váradalmakhoz kapcsolódnak.

            Az őskeresztyén gyülekezeti modell a katakombák mélyén alakul ki, üldözött, megsemmisítésre szánt kisebbség körében. Az első keresztyének vallják, hogy engedelmességgel tartoznak a felsőbb hatalmasság irányában, akkor is, hogyha az istentelen, gonosz és imádkoznak érte az Ige szerint:

„Minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek. Azért, aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene, akik pedig ellene támadnak, önmagoknak ítéletet szereznek. Mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak. Akarod-é pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedjed a jót és dicséreted lesz attól.”  (Római lev.: 13,1-3.)

De amikor arra kényszerítik őket, hogy a római császárt mondják Istennek és áldozatot mutassanak be a tiszteletére, akkor tömegesen választják inkább a kínhalált, a mártíromságot. [13]

            Megadják a császárnak, ami a császáré, [14] de teszik ezt abban a meggyőződésben, hogy a Mammon bálványát, ami a császár képét hordozza, visszaadják a császárnak, életüket azonban Isten kezébe teszik, miközben tudják, hogy valójában minden az Istené.

            Az Újszövetség népe hűségesen kell, hogy teljesítse polgári kötelességeit a mindenkori állam felé, sőt, az ebben renitenseket, lázadókat, el kell, hogy távolítsa sorai közül. Ugyanakkor erkölcsi mércéjével őrködnie kell az állam túlkapásai fölött, s ha az átlépi saját hatásköreit, prófétai igehirdetéssel szükséges leleplezni a hatalmi visszaéléseket. [15]

            A konstantini keresztyénség (Kr.u. 314.) az egyházat államivá, az államot egyházivá próbálja tenni. Mivel a gyakorlatban ez legtöbbször azt jelenti, hogy az államhatalom és az egyházszervezet közös erővel nyomja el, vagy üldözi az élő, hiteles keresztyénséget, [16] az „államvallás” korszakától külső és belső mozgalmak sora próbál szabadulni a következő századokban, nagy részük igyekszik visszatérni az ősegyházi modellhez.

            A római katolikus egyház a klérus és az államhatalom közötti feszültségeket azzal kívánta áthidalni, hogy az egyházfői hatalmat a világi uralkodó fölé helyezte. A pápai abszolutizmus mind a törvényhozás és törvénykezés, mind a kormányzás terén egyaránt érvényesült.

A neotomista gondolkodás szerint [17] a jogalkotó szeretet fogadtatja el a másik embert, alakítja ki a közösséget, melyben az igazságosság összefonódik a barátsággal. A jog biztosítja az egyén cselekvési szabadságát. Egy közösség akkor működik, ha a tagjai tiszteletben tartják egymás érdekeit, s a kölcsönös elfogadás révén jogosítványokat adnak egymásnak a nagyobb cselekvési szabadságra. A jog az a társadalmi technika, mely visszatartja az egyént a mások érdekköreibe történő, erőszakos beavatkozástól. A társadalmi kapcsolatok rendszerei az elismerés egymás iránt megnyilvánuló aktusaira épülnek, s mindaddig megmaradnak, amíg ezek az aktusok ismétlődnek. A szeretet hűségben és ragaszkodásban teljesedik ki, s ezzel szilárd jogrendet alkot. „A hűségtől áthatott szeretet fejleszti ki a közösség jogi alakját.”  [18]

            Az emberi jogrend igazságtalan viszonyokat is tartósíthat. Közösségek születése, fennmaradása a keresztyén szereteten múlik, aminek hiányában a jogrend előbb, vagy utóbb felbomlik.

            A jog történetisége összefügg a szeretet teremtő erejével, mely minden leleményét arra fordítja, hogy a változó életviszonyoknak megfelelően, mindig újabb – az ember rendeltetését mindig jobban megközelítő – társadalmi formákat fejlesszen ki. A szeretet a jogtörténelem kiapadhatatlan erőforrása. „ A történelmileg kialakult jog azoknak az értékeknek, normáknak, cselekvési szabályoknak együttese, mely a tételes törvényeken és a szokásjogon túlmenően, az élet minden területén lehetővé teszi a tárgyilag többé-kevésbé helyes viselkedést.”  [19]

            A szeretet élteti és meghaladja a jogrendet. A társadalom túlmutat önmagán : arra a közös emberi küldetésre, mely Istenre vezethető vissza. Jogrend és vallás évezredek óta összetartozik. A jogrend a tekintélyét a történelmi időkben  Istentől kölcsönözte. Teológiailag: minden emberi jog végső forrása isteni jog. Az isteni jog ott van a történelmi változások szívében és szakadatlanul új jogi formákat inspirál a szeretet erejével, de nincs olyan jogrend, mely egyszer s mindenkorra biztosíthatná az Istennel való közösséget, s az ember küldetésének beteljesítését, viszont az embernek szüksége van a tökéletes társadalom eszményére. Izrael népe egy tökéletes emberi jogrend formájában képzelte el Istennek és népének theokratikus közösségét, amit családtaggá fogadó szövetségkötéssel pecsételt meg, de nem számolt azzal, hogy a bűn rontása a választott nép életében is érvényesül.

            Isten üdvösségszerző cselekedete értelmezhető úgy, mint Isten emberszeretetére épülő, jogi eljárás. Isten szeretete a népét szabadsággal ruházza fel, melyben az emberek jogviszonyban vannak egymással. Jog nélkül nincs nép, szövetség, közösség, szentség. Jézus Krisztus egyházának lényegi alkotója, belső mozgatója a jogrend, ami nem más, mint szeretet gyakorlása a világban. A szeretet egyháza nem játszható ki a jog egyházával szemben, mert a szeretet elsőségét csak a jogrend biztosíthatja.

            A reformáció egyházai a világi hatalommal szemben, általában a prófétai protestálásra és az uralkodó lelkiismeretére hagyatkoztak.

            A reformátor Kálvin János genfi városállamában az egyházalkotmány  az Igére [20] épül. Kálvin theokráciáját - melyben az Ige abszolút uralma érvényesül - emiatt szokták logokráciának [21] nevezni. Itt nemcsak az egyház vár és kér mindent Istentől, hanem az államhatalomnak ugyanúgy Isten uralma alá kell helyeznie magát és a hatalmát Isten törvényei szerint kell gyakorolnia. Polgári rend nélkül egyházi rendről sem beszélhetünk. [22] A törvényeket Krisztus hozza Szentlelke útján, a zsinati atyák [23] ezeket csupán tudomásul veszik és paragrafusokba foglalják. Minden döntést, minden szinten közösségek, testületek kezébe helyez. Az államnak az a dolga, hogy Isten külső tiszteletét, az egyházat, a kegyességet, a hitben járók egyéni és közösségi életét, erkölcseiket ápolja és védelmezze, s egymással megbékéltetve őket, nyugalmat és biztonságot teremtsen. [24]

            Ha viszont az államhatalom nem veti alá magát Isten törvényének, akkor az egyháznak semmilyen közössége sem lehet vele, el kell szakadnia tőle, nem fogadhatja el anyagi, politikai támogatását sem.

            Kálvin egyfajta Szövetség-teológiát hirdetett. Tanítása szerint minden polgár szövetségbe lép Istennel és az egyházzal. Az ebben a szellemben szövegezett Genfi Hitvallásra (1537.) esküt tettek nem csupán a tisztségviselők, hanem minden genfi polgár, s aki nem tett, annak el kellett hagynia a várost.

            A theokratikus államforma tekintetében Kálvin nem támogatta az arisztokratikus berendezkedést, még kevésbé a népuralmit, hanem a köztársaságét látta a legmegfelelőbbnek. [25]  Utódai, a későbbi kálvinisták, már a demokratikus berendezkedés mellett törtek lándzsát.

            Kálvin a vallásüldözések között, állást kellett, hogy foglaljon az üldöző hatalommal kapcsolatosan. Még a hugenották tömeges kínzásának és legyilkolásának az idején is következetesen, a végsőkig azt hirdeti, hogy a hatalomért imádkozni kell, a sérelmeket el kell szenvedni, és várni kell Isten különleges szabadítására. Ez már magába foglalja a passzív ellenállás gondolatát: egyéneknek Kálvin kizárólag ezt engedi meg. Közösségek esetében azonban ő mondja ki először az alkotmányos ellenállás jogát a hatalommal szemben:

„Mert ha vannak is a néptől szervezve, bizonyos felsőbbségek, melyek a királyok önkényének korlátozására vannak fölállítva…annyira nem vagyok az ellen, hogy ezek kötelességszerűen közbelépjenek a királyok dühöngő önkényével szemben, hogy inkább, ha ők az erőszakosan önkényeskedő és a föld népét sanyargató királyokkal szemben gyáván meghunyászkodnak, hallgatásukat, képmutatásukat elvetemült hitetlenségnek állítom, mivel álnokul elárulják a nép szabadságát, noha tudják, hogy Isten rendelte őket ennek védőiül.”   [26]   

            Olyan felsőbbségnek tehát, mely Isten ellenében és Igéje ellenére követel bármit is, nemhogy nem szükséges, de nem is szabad engedelmeskedni. [27]

            Összegezve: a kálvinizmus korlátozza az uralkodói tekintélyt, ellenőrzi az uralkodói hatalmat és – ha szükséges – érvényesíti az alkotmányos ellenállás jogát.

             A biblikus meditáció az alkotmányosság ürügyén azért indokolt, mert a teológiai reflexiónak jogosultsága van ebben a tárgykörben, amit még nyomatékosabbá tesz az a tény, hogy csonka-Magyarország lakosságának több, mint ¾-e keresztyén felekezetűnek vallotta magát  a harmadik évezred elején.

            A keresztyén Magyarországnak joga van szembenézni azokkal a problémákkal, melyek a magyar keresztyénség talpra állását és erősödését akadályozzák és kötelessége evangéliumi látását közzé tenni – többek között - arról, hogy :

-         a magyar keresztyénségnek saját sorait rendezve, hivatását megújítva kell kegyességével példát mutatnia,  hogy erkölcsi felszólítását hitelesen közvetíthesse a társadalom felé, tudván, hogy  „Az Úr minden útja kegyelem és hűség azoknak, akik szövetségét és bizonyságait megtartják.” (Zsoltárok:25,10.);

-         a magyar keresztyénség hivatásának megújulása nem képzelhető el a szentkorona eszme és tan jogrendjének megelevenítése és érvényesítése nélkül.  „Igazság és jogosság a te királyi széked alapja; kegyelem és hűség jár a te orcád előtt.” (Zsoltárok.: 89,15.);

-         a magyar keresztyénség jelenét és jövőjét a Magyar Történelmi Alkotmány biztosítja, mely első renden a keresztyén Magyarország alkotmánya s a magyar keresztyénség erről semmikor, semmilyen körülmények között sem mondhat le: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, Aki a sötétségből világosságra hívott el titeket.” (I. Péter l.:2,9.);

-         a magyar keresztyénség – amellett, hogy erkölcsi alapon nem hunyhat szemet semmiféle törvénytelenség, jogtiprás felett – prófétai tisztán látással érvényt kell, hogy szerezzen Isten törvényének és igazságának, s szembe kell, hogy helyezkedjen a magyarság genocídiumát célzó, valamennyi gazdasági, politikai folyamattal és döntéssel. „És eltávozott a jogosság és az igazság messze áll, mivel elesett a hűség az utcán és az egyenesség nem juthat be. És a hűség hiányzik és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz. És látta ezt az Úr és nem tetszék szemeinek, hogy jogosság nincsen.” (Ézsaiás: 59,14-15.)

-         a magyar keresztyénségnek hallatnia kell a szavát, akkor, amikor hazáját olyan gazdasági, politikai, kulturális unióba toloncolják, mely nem vállalja a „keresztyén Európa” örökségét. 

„Mert most embereknek engedek-é, avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekezem-é tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.” (Galata l.:1,10.) [28]

Kiss  Endre  József

Vissza az oldal tetejére