Vissza a főoldalra * vissza a március 19-i megemlékezés és vitanap előlapjához

szerkesztett, teljes szöveg

Darai Lajos Mihály:

2004. MÁJUS 1. MAGYAR ÜNNEPE

A különbség köztünk, mai magyarok között általában felfogásbeli ugyan, de nem a képesség, hanem az irányzat tekintetében. Képessége ugyanis mindenkinek van, és iránya is, de utóbbiban eddig többnyire annak ellenére különböztünk, hogy azt hittük, ugyanazon az oldalon állunk. Nohát, ez bizonnyal még sok más alkalommal is előfordul, elő fog fordulni: ezért nehéz ügy, ezért nem kell szégyellni megfogni a dolog (a munka) végét, a végére járni a dolgoknak, és végre elrendezni őket. Erre teszek ezúttal kísérletet egy eléggé el nem rendezettnek látszó közös, mindnyájunkat erősen érintő ügyünkkel kapcsolatban.

A legnagyobb különbség a mások leginkább alárendelő gondolkodása és az én, szándékom szerinti mellérendelő próbálkozásaimban áll. Én talán azért vagyok előnyben, mert nagyjából kitaláltam már a mellérendelés mikéntjét, fontosságát, mire valaki rádöbbentett, hogy itt mennyire alapvető ügyről van szó, amin az egész emberlét is elcsúszhat. Sőt már csúszik is a szakadékba (azért olyan hangos a zene és a tánc). És egyébként, ha jól érvelek, mindenkit azonnal meg tudok fordítani, hiszen a nyelvünk amúgy mellérendelő lenne még, talán hihetünk benne. Az a lényeg, hogy a tartalmak, amiket kifejezendők vagyunk, ugyanolyan fontosak a mellérendelésben, azaz valódian módosítják, növelik az eredeti fogalom körét, növelik a tudást. Az alárendeléssel az a baj, hogy az alárendelt szinte kivonódik az eredeti tartalomból, csökkenti, korlátozza azt. Ha ezt átteszed a társas élet (és nem társadalmi élet, mert így a társadalom nem "él") területére: A melléd álló társ segít Téged, növel: ketten többek vagytok. Az alárendelt meg csak vegetál: sokba kerül az alárendelőnek, s nem tesz hozzá, mert legfeljebb végrehajtja a parancsot. Stb. Így már érthető, ugye? Azaz a mellérendelés a valódi gondolkodás, a szellemi teljesítmény bizonyossága, hiszen valóban növel, alkot, többé teszi a világot. Még azt is mondhatnánk, hogy a valóságot gondolja (ez igazi genitivusz partitivus, de visszahatóan), mert csak a gondolt lehet valóság a fogalom szintjén, viszont az oda felemelt lesz az igazi. Az alárendelő szemlélet azért bizonytalan valóságot teremt, mert a szellemet mintegy kivonja az annál többnek tekintett valóságból. A több ezzel viszont kevesebb lesz, mert éppen a neki alávetett kevesebbel lesz meghatározva, jobban mondva, lefokozva, és ez még folytatódik is, egyre kisebbítve bennünket. Mint amikor előbb csak a kedvünk megy el segíteni a zsarnokot, aztán az erőnk is, hiszen korlátozott, végül elpusztulunk együtt. Pedig csak a kedv hiányzott eleinte a túléléshez. Nem szaporítom...

Közismert az alárendelő nyelv és szemlélet szembenállása ezzel a mi magatartásunkkal, társas elveinkkel. De nem adhatjuk fel, küzdenünk kell tovább, hogy mindenki egymás mellett, egyenrangúan érvényesíthesse tehetségét, megszolgálhassa boldogságát. Hogy ne az úr és a szolga, az elnyomó és az elnyomott legyen a minta. Hogy megszűnjék minden elnyomás. Hiszen testvérek vagyunk, igen közeli génekkel és kultúrával, már igen rég óta. Istengyermekek, akiknek mindahányunknak arról kellene megismerszenünk, hogy szeretjük egymást. Nem a főnököt ajnározni és a főnöki népeket, nem a gazdagokat, akik nem firtatják az első milliókat. Mi még annak előtte vagyunk, firtassuk hát, s legyen tiszta értékrendünk. Az egy emberé ugyanúgy tiszta, mint az összesé. S ha ehhez úgy érezzük, sokkal járultunk eddig, most se hagyjuk abba. Bízzunk magunkban, legyen minden egyesünk valamiben vezér, a többiektől elismerten. Ragaszkodjunk értékeinkhez, és mutassuk fel őket, szenvedéseinket, amivel megszereztük őket. S hogy megérte: veszteségeinkkel az összességet gazdagítottuk, főként szomszédainkban, de távolabb és távolibb célokban is.

S most arról is, hogy mi lesz 2004. május 1-jén a mi szempontunkból. Azt mondtam, hogy tekintsük ettől fogva hatályosnak a régi alkotmányunkat és törvényeinket, és ezzel egyúttal érvénytelennek, bár hatályosnak a csatlakozásunkat és eddig hatályos alkotmányunkat, törvényeinket. A csatlakozásunk azzal a feltétellel válik érvényessé, ha hatályba lép a régi, mindig is érvényben volt, bár 1944 óta kényszerűen felfüggesztett alkotmányunk, s annak valódi érvényesülése idején a nemzet azt az alkotmányunk szerint érvényesen megerősíti. Világos: ha hatályba lépett a régi alkotmány, az közjogilag érvénytelen formájúnak mutatja a csatlakozás körülményeit: nem nyilatkozott róla szabadon a nemzet egésze. (Nemcsak azért persze, mert 50 % alá vitték a népszavazási küszöböt, hanem mert nem előzte meg közjogi rendezés a csatlakozást, ami lehetővé tette volna a nemzet egészének akaratnyilvánítását az ügyben.)

Persze nem attól lép hatályba a régi alkotmány, aminek az érvényessége eddig is folytonos volt, mert mi fogjuk magunkat, és hatályosnak tekintjük, hanem azért, mert a csatlakozással az eddigi alkotmány és törvények nagyrészt érvénytelenítődnek. Leginkább a szovjet típusú részek iktatódnak ki belőle teljesen, folytatva az 1989 óta folytatott törvénykezési irányt. S erről ugyan senki nem beszél, de úgy adtuk fel a csatlakozási szerződés aláírásával automatikusan az eddig jogrendszerünket – igaz előtte a jogharmonizációval már olyanná tettük, hogy szinte nem is volt mit feladni, azaz a jogharmonizációs folyamat érvénytelenítette a saját addigi törvényeink elkülönült jellegét –, hogy nem kaptunk a feladás mellé egy európai alkotmányt, amit elfogadott volna előtte egész népünk, nemzetünk. Ezért szerintem 2004. május 1-jétől feléled a történelmi alkotmányunk, mint ami most az egyetlen olyan jogilag fölöttes intézményünk, szellemi iránymutatónk, amihez igazodhatunk. A többi, már bennlévő és a többi csatlakozó ország esetében eddig is hatályos volt az ő alkotmányuk, ami a csatlakozással is hatályos marad. Ám mivel nálunk egy hatályos törvény bitorolta eddig (1949 óta) az alkotmány szerepkörét, s a csatlakozással az annak szellemében fogant törvényeink hatályukat vesztették, s a törvényességünket az Európai Szövetséghez csatlakozás dokumentumaiból és saját feléledt hatályú alkotmányunkból eredeztethetjük mi is, amint a többi 24 ország, teljesen jogosan ünnepelhetjük 2004. május 1-jét úgy, mint az európai szövetséghez, vagy Európai Szövetséghez (mellőzzük a rossz emlékű unió szót!) csatlakozással felélesztett eredeti alkotmányosságunk újra hatályosságának kezdetét.

Ezzel aztán sok jogi munkát adva a nemzetnek, hogy lassanként majd alkalomadtán kinyilvánítsa, eldöntse, elhatározza, megvalósítsa az adódó következmény feladatokat. Példának okáért mondok párat, amit majd a hozzáértő okos nemzet folytat és kiegészít, kiteljesít: A Magyar Királyságra mint egészre vonatkozó Alkotmány érvényességének elismerése, kinyilvánítása, megerősítése az egyes, külön köztársaságokban élők részéről, így a Magyar Köztársaságban élők részéről. A Magyar Köztásaság Elnökének elismerése, esetleg beiktatása az Alkotmányunk szerinti részkormányzói szerepkörbe. Ugyanez a többi köztársaságban élők részéről saját elnökük esetében. Az emberi egyéni és társas élet legfontosabb személyeket és közösségeket, valamint az egész nemzetet érintő alapelveinek, követelményeinek teljesítéséhez végig kell venni az Európai Szövetségbe lépéssel elfogadott összes törvényi szabályozást és egybevetni a történelmi alkotmányunk követelte elvi állapotokkal és szabályozással. Minden olyan esetben, amikor nem egyezés, ellentmondás vagy alkotmánysértés áll fenn, mérlegelni kell az alkotmányosság helyreállításának mikéntjét és azért megtenni a szükséges lépéseket. Ezzel, ha olyan elvi többletről van szó, ami eddig nem érvényesült az Európai Szövetségben, gazdagítani tudjuk azt. Ha pedig fölösleges vagy káros elvről, amit meg kell szüntetni, mással helyettesíteni stb, akkor azt minden lehetséges fórumon nekünk kell népszerűsíteni, érvelve mindenkit meggyőzni a törlés üdvös mivoltáról és kezdeményezni a hatályból törlését.

Egyáltalán kezdeményeznünk kell a többi ország alkotmányának és a miénknek az összevetését, harmonizációját és egyesítését is. Fontosabb ugyanis nevén nevezni a gyereket, mint névtelenül hagyva a problémát, hagyva ármánykodását. Már eleve meg lehet majd előzni a konfliktusokat, ha az alkotmányos elvek szintjén előbb feltárultak a problémák. Az Európai Szövetség minden állampolgára és gondolata egyenlő jogokkal bír. Ebből kell kiindulnunk. Ha jogelveink hozzájárulhatnak a jobb együttéléshez, együttműködéshez, még kötelességünk is rendelkezésre bocsátani.

Nagy gondok akadhatnak majd az állam meghatározásával. Nem hagyhatjuk, hogy csupán valakik hatalmát értsék alatta. Mert ha úgy lenne, akkor igencsak vigyázni kell majd arra, hogy kik is működtetik? Ha nem a mi alkotmányunk elvei érvényesülnek a hatalom és működtetői meghatározásában, ellenőrzésében, hanem más, alárendelő elvek, mondjuk pl. a szemet szemért törvényeit követők, és azt ránk is alkalmaznák, akkor a törvény alóli kibújást, éppen alkotmányosságunk mentén nem közösség ellenességnek, hanem annak érdekei védelmének foghatnánk fel.

Vissza az oldal tetejére