A bevezető mondatra (felcímre) válaszként sok egyetértő válasz mellett kaptam néhány erőteljes bírálatot is.

Ezek szerint kissé túl általánosra sikeredett a politizáló mezben tetszelgő, ám valódi politikai tettet fel nem vállaló "irodalmár magatartás" (valójában a politizáló irodalom imázsával való visszaélés, lelkiismeretlenség) ellen odavágott megjegyzés.

Meglehet igazuk van a bírálóknak, meglehet a kétségtelenül létező visszásságot talán másként kellett volna szóvá tennem. Elnézést kérek - Fáy Árpád (Bp 2004 január 15.)

Ne higgy az "irodalmárnak",

bár igaza lehet, ami a múltat illeti, de nem színházi próbán, nem irodalmi felolvasó esten vagyunk - FÁ

A magyarság két arca

Nincsenek pontosan megállapítva a méretei annak az ellenállásnak, amelyet a magyarság Szent István nagy reformja, a kereszténység és a középkori európai állami és társadalmi rend fölvétele ellen támasztott. Valószínûleg nagyobb volt, mint amekkorának a följegyzések mutatják, mert hiszen a krónikákat író papoknak érdekükben állott az egész mozgalmat lekicsinyíteni. Abból, hogy Szent István csak az udvarába özönlött külföldi lovagok segítségével tudta Koppány vezér lázadását letörni, arra kell következtetni, hogy a magyarok nagyon tekintélyes része, talán zöme, Koppány táborában volt. Ez volt az elsõ eset arra, hogy a magyarra ránehezedett az idegenség, és azt követelte tõle, hogy forgassa ki eddigi formájából nemcsak hitét, hanem állami és társadalmi berendezkedéseit, összes életformáit és meggyökeresedett szokásait. Lelket és életet kellett cserélni a szent király vaskeze alatt, amely tudott áldani, de sújtani is.
Az ilyen csere nem megy végbe fájdalmak nélkül. Az új, kemény fegyelem alatt toporzékolt a sûrû ázsiai vér, mindig megpróbálta lerázni magáról, valahányszor némi rést látott rajta nyílni. A régi pogányság s vele az ázsiai szellem még sok nemzedéken át rejtõzve, néha kilobbanva, de élt tovább mint reakció és mint protestálás mindaz idegenség ellen, amely az Árpád-házi királyok alatt egyre özönlött az országba: a külföldön nevelkedett királyok, külföldi származású királynék, beszivárgó idegen papok és lovagok révén. Szent István óta a magyar nép zöme mindig többé-kevésbé idegen fennhatóság alatt érezte magát. Volt alkalom bõven annak a néha egymással szemben álló két típusnak a kialakulására, amely azután végigvonul az egész magyar történelmen. Az egyik típus a kényszerûségekkel megalkuvó, megfontolás és ésszerûség szerinti magyar ember típusa. A másik ennek ellentéte: szilaj temperamentum szerint élõ, õsi karakteréhez és ideáljaihoz makacsul ragaszkodó, ellenállásra és protestálásra mindig kész, kényszerek jármába beletörni nem tudó. Válságos idõkben a nemzet mindig az elsõ típus embereire bízta magát, de a szívéhez mindig a második állott közelebb. Itt a meghasonlás magva.
A magyar sohasem élhette teljesen a saját, kedve szerinti életét. Egzisztenciális érdekei mindig ellentétben álltak hajlamával, a szíve másfelé húzott, mint amerre meggondolása szerint mennie kellett. Célt érni nem tudó nyughatatlansága sûrû keleti temperamentumában egy különös romantikába fulladt, amelynek színes szövete duzzadó faji érzésbõl, a változás utáni sóvárgásból, tarka álmodozásból szövõdött, s voltaképpen nem volt egyéb, mint várakozás egy eljövendõ jobb sorsra.
Ebben a kuruc-magyarságban élt tovább Koppány vezér szelleme. Még vallásilag is: az elsõ kedvezõ alkalommal lerúgta magáról a szigorú katolikus lelki fegyelmet, és a kereszténység protestáns életformáját ölelte magához, de egyúttal saját kívánalmaihoz módosította Kálvin János zordon szellemét. Egész lelki tendenciája az idegen uralom és az ezzel velejáró idegen - nyugat-európai - életformák elleni tiltakozás volt.
Hat-hét idegen évszázad nem tudta ezekben a konzervatív magyarokban eltörölni a keleti eredet nyomait. Elfogadták a kereszténységet, megbékültek vele, bár nemigen érezték szükségét, hogy mélységeibe leszálljanak és mint napi életproblémát fogják fel. Fölvettek az európai kultúrából annyit, amennyire szükségük volt, de a temperamentumukban, a tipikus lelkiállapotukban megõrizték az õsi magyar tempót.
A két nagy típus, a kuruc és a labanc néha harcban egymással, néha megbékélve, de mindig külön egymástól élt, tovább, évszázadokig. Egész a mi napjainkig. Kiegyenlíteni a két típust lehetetlen volt; ehhez az kellett volna, hogy a magyarság vagy élhesse szabadon a maga temperamentuma szerinti életét, vagy pedig lelkileg teljesen feloldódjék az idegenségben. Az elsõ lehetetlenség volt a történelmi helyzet miatt, a másikhoz túlságosan virulens volt az örökölt lelki alkat. Nem maradt tehát más hátra, mint hogy a nemzet két arccal élje tovább az életét. Ez a kétarcúság, két õstípusra szakadtság a magyar faji karakternek legjellemzõbb, sehol máshol fel nem található megkülönböztetõ jegye.
SCHÖPFLIN ALADÁR
(A szerzõ irodalomtörténész, író, 1872 és 1950 között élt. Fenti írása részlet egy 1925-ben a Pesti Naplóban megjelent írásából.)

A bevezető mondatra (felcímre) válaszként sok egyetértő válasz mellett kaptam néhány erőteljes bírálatot is.

Meglehet igazuk van a bírálóknak, meglehet a kétségtelenül létező visszásságot talán másként kellett volna szóvá tennem. Elnézést kérek - Fáy Árpád (Bp 2004 január 15.)

issza az oldal tetejére