1956 október 19.-én (péntek) a Szegedi József Attila Tudományegyetem DISZ-szervezete (DISZ = Demokratikus Ifjúsági Szövetség, az MDP /Magyar Dolgozók Pártja, ahogy akkor az egységpártot nevezték/) d. u. 17 vagy 18 órára (erre már nem emlékszem biztosan) diák-nagy-gyűlést hirdetett. Helyszín: az egyetem Ady-téri, központi épületének auditorium maximum-a. Napirendi pontok: a diákotthonok elégtelenségeinek felszámolása, a menza étrendjének feljavítása, a tanulmányi körülmények hiányosságainak megszüntetése, a szemináriumi, laboratóriumi munkafelszerelések felújítása, bővítése stb., tehát tisztán adminisztratív illetve gazdasági kérdések...
Magam akkor nem diák voltam, hanem "egyetemi dolgozó", az egyetem geológiai intézetének laboránsa. Azzal az elszánással mentem el a gyűlésre, hogy csak akkor nyitom ki a számat, ha a diákság megelégszik a kitűzött napirendi pontok megtárgyalásával.
E miatt azonban meg sem kellett volna mukkannom. Az auditorium maximum lépcsőzetesen elhelyezett padsorai – ha jól emlékszem – 850 ülőhellyel rendelkeznek, de a terem tömve volt, a lépcsőkön és az elérhető ablakpárkányokon is diákok ültek, s akinek még ilyen ülőhely sem jutott, az állt. Óvatos becslés szerint legalább 1000-1100 ember volt a teremben, közöttük persze olyanok is, akiknek hivatalosan semmi közük nem volt az egyetemhez, főként a város középiskoláinak legfelsőbb osztályaiból jelentek meg sokan. A résztvevők túlnyomó többsége – legalább 95%-a – huszonéves fiatal volt, a néhány idősebb ember kivétel nélkül az egyetem személyzetéhez tartozott, voltak közöttük professzorok is.
A pódiumon helyet foglaló DISZ-vezetőség ezzel a tömeggel szemben láthatóan kényelmetlenül érezte magát, különösen akkor, amikor mellettük helyet kért és kapott négy pesti diák-küldött is. Ezek közül – emlékezetem szerint – az egyik a pesti Építészeti Műszaki Egyetem, a másik a Közgazdasági Egyetem, a harmadik a DISZ Petőfi Körének küldötte volt: a negyedikkel kapcsolatban nincsenek emlékeim, és nevekre sem tudok emlékezni.
Az ülést vezető, szegedi DISZ-funkcionárius kissé savanyú képpel üdvözölte a megjelenteket és a "pesti elvtársakat" is, majd ismertette a napirendi pontokat. Az egyik pesti küldött – ha jól emlékszem, a Petőfi kör tagja, egy magasra nőtt, vörhenyes szőke fiatalember – azonban azonnal lesöpörte az asztalról a gondosan összeállított programot, amennyiben kifejtette, hogy a napirendre tűzött pontok kétségtelenül nagyon fontosak a diákság szempontjából, a magyar egyetemi ifjúságnak s általában az értelmiségnek azonban a jelen helyzetben az egész nemzet gondjaival kell foglalkoznia.
Azt ezt követő, mintegy két órás vitában egymást követték a felszólalások, amely során egyre világosabban kialakultak a szegedi egyetemi ifjúság követelményei, amelyek nagyjából mindent tartalmaztak, ami később, a budapesti Építőipari Műszaki Egyetem okt. 22.-i ülésén elfogadott s a továbbiakban világszerte közismertté vált 16 pontban nyert végső megfogalmazást. Az elhangzottakat a pódiumon többen is szorgalmasan jegyezték. Úgy látszott tehát, hogy nem kell megmukkannom... Akkor kezdett félrecsúszni a dolog, amikor egyesek – lehetséges, sőt valószínű, hogy többen is provokatív szándékkal – személyes sérelmeket kezdtek felvonultatni, és megtorlást követeltek. Legjobban felbosszantott egy idős, egyetemi altiszt, aki a rektor fejét követelte, mert rektori utasítás alapján valamikor le kellett raknia egy teherautóról vagy ezer téglát, ami számára nemcsak fizikai megerőltetést jelentett, hanem emberi méltóságának súlyos megsértését is. Itt fogyott el a türelmem s ekkor kezdtem el szót kérni. Azért mondom, hogy "kezdtem el", mert mintegy negyed órán keresztül ugyan hiába nyújtózkodtam, az ülés vezetője nem adta meg nekem a szót. (Később kiderült, hogy – bár én őt nem ismertem – ő tudta, ki vagyok, s éppen abban a felforrósult hangulatban nagyon tartott attól, amit véleménye szerint mondani fogok.) Közben egyre több felszólaló egyre élesebb hangot ütött meg, voltak, akik személyes vagy általános okokból bosszúért lihegtek, mások azt javasolták, hogy romboljunk le mindent, ami a Rákosi-rendszer alatt felépült... No, a végén igazán megdühödtem, s amikor az ülés vezetője irányomba intett, hogy megadja – valaki másnak – a szót, magamra vettem az intést, felugrottam és beszélni kezdtem. Nem tudom természetesen ma már szószerint visszaadni azt, amit mondtam, de azt hiszem, nem sokban térek el az akkor elmondott szövegtől.
"Kedves fiatal barátaim! Voltaképpen nem tartozom közétek, mert nem vagyok diák. Még csak arra sem akarok hivatkozni, hogy vagy egy hónapja egyetemi dolgozó vagyok, mert enélkül is kötelességemnek érezném, hogy megszólaljak, akkor is, ha erre nincs jogom. Magamról csak annyit: ezelőtt hat évvel én is diákja voltam ennek az egyetemnek s nem az én hibám volt, hogy másfél szemeszter után nemcsak erről az egyetemről, hanem az ország összes főiskolájáról és egyeteméről egyszer s mindenkorra kizártak. Nevem Tunyogi Csapó Gábor..."
(Itt percekig tartó, végül falrengető "vastapsba" torkolló tapsorkán szakított félbe. Ennek megértéséhez: engem 1951 márciusában "társadalmi bírósági eljárás" keretében vádoltak meg és ítéltek el "osztályidegenség, destruktív pacifizmus és társadalomromboló magatartás" miatt. Az eljárás azonban eléggé visszájára sült el, mert – tudván, hogy úgy is minden mindegy – nem tettem lakatot a számra s nyíltan megmondtam véleményemet az egész eljárásról, valamint annak hátteréről, s ezt több mint 300 hallgató hallhatta rémülettől megdermedten. Ennek következtében Szegeden nem is volt több társadalombírósági eljárás. Engem persze ezután elsüllyesztettek, de az ügy a továbbiakban földalatti legendává vált, úgy, hogy valamilyen formában mindenki tudott róla, és tudtomon kívül legendás hőssé váltam volt a szegedi diákság köztudatában. A számomra teljes mértékben meglepő és érthetetlen ovációt nekem kellet lecsillapítanom, hogy folytathassam mondókámat.)
"Köszönöm, bár nem tudom, mivel érdemeltem ki a rokonszenv és megbecsülés e félreérthetetlen és nagyon jóleső megnyilvánulását. Azt, amit mondani akarok, elmondtam volna enélkül is, de így bátrabban mondom el, akkor is, ha ezzel esetleg kockáztatom a megnyilvánult tetszés egy részének elvesztését. Mert: az elmúlt évek során megjártam a börtönöket kivéve nemzeti létünk legmélyebb bugyrait. Huszonhét hónapon át voltam a néphadsereg munkaszolgálatos katonája, egy teljes éven át dolgoztam csillésként hazánk egyik legmélyebb szénbányájában. Bizonyíthatón kiváló tanulmányi eredményeimre hivatkozva tekinthetném mindezt súlyos sérelemnek. De barátaim! Nem tekintem annak! Mert így és csak így mondhatom tiszta lelkiismerettel nektek: ez a szerencsétlen, megalázott és mindenéből kiforgatott magyar nemzet nem bosszút vagy megtorlást kíván, hanem igazságot és elégtételt, s ennek módját egy szabad jogállam meg fogja találni. A másik: ne romboltassék le semmi, ami építtetett, hacsak nem börtön vagy laktanya! Egy előttem szóló panaszkodott azért, mert ezer téglát le kellett raknia egy teherautóról, mások arról beszéltek, hogy mindent le kell rombolni, ami az utolsó nyolc év alatt épült... Kedves barátaim! Én munkaszolgálatos sorstársaimmal együtt szerelvényszámra raktam és hordtam a téglát úgynevezett szocialista falvak építéséhez a Hortobágyon, és szinte minden téglán ott maradt ujjaink véres nyoma, mert tenyérvédőt csak a civil munkások kaptak. De: azokban a házakban ma magyar parasztcsaládok élnek, akik épp oly boldogok az eljövendő szabadság reményében, mint mi itt valamennyien! Nem, azokat a házakat ne rombolja le senki!
És még egyet, kedves barátaim! Minden egyéb, eddig elhangzott követeléssel teljes mértékben egyetértek. Ne felejtsük el azonban: egy új, szabad, életerős Magyarországot, amelyben magunk s esetleges utódaink emberhez méltó életet folytathatnak, csak akkor tudunk felépíteni, ha azokra az alapokra építkezünk, amelyeket a magyar nemzet a Kárpátmedencében való megtelepedése óta eltelt ezer év alatt lerakott! Ezeket az alapokat nem tudta megsemmisíteni sem tatár, sem török, sem Bécs, és Moszkva sem! Ezért javaslom: az eddigi követelmények mellet mondjuk ki azt is: követeljük a magyar nemzet ezer éves történelmi alkotmányának visszaállítását! Köszönöm, hogy meghallgattatok."
Voltaképpen eddig a történet. Több mint ezer tanu volt minderre, s nem lehetetlen, hogy fel lehetne találni közülük néhányat... Jegyzőkönyv erről az ülésről tudtommal nem készült, de a pódiumon többen is buzgón jegyzeteltek; azt már csak hírből tudom, hogy a tömeggyűlés feloszlása és a DISZ-funkcionáriusok lelépése után együtt maradt még vagy két tucat ember, akik a pesti küldöttekkel együtt 21 pontban írásba foglalták az elhangzott követeléseket, s hogy e pontok között – állítólag – szerepelt az általam javasolt követelmény is. Magam ezt az írást soha nem láttam, de annyi biztos, hogy a pesti küldöttek magukkal vitték, mert a későbbi, bevezetőben már említett 16 pont sok helyen szószerint megegyezik a szegedi gyűlésen elhangzottakkal. Nem lehetetlen, de nem is nagyon valószínű, hogy e többek által csak kézírással rögzített 21 pontból valahol, valakinél megmaradt egy példány.
Zalaszabar, 2004. 05. 05.
Tunyogi Csapó Gábor