Vissza a főoldalra * népszavazás utóélete előlaphoz

"A Haza minden előtt!"

 "... Nem elég csak emlegetni,

 Tudni is kell jól szeretni,

 tudni bölcsen, a Hazát.."

Vajon gondoltak-e Kölcseyre törvényhozóink a karácsonyi, újévi meghitt családi, baráti beszélgetések közben? (A Nemzetbiztonsági Hivatal dolgozói bizonyára tudják, hogy jelmondatukat a Himnusz költője írta.)

A Százak Tanácsa december 6.-án a népszavazás eredményét látva, felhívással fordult a magyar közélet szereplőihez, különösen a közjogi méltóságokhoz: kérjék, követeljék a magyar országgyűlés képviselőitől, hogy tegyék a nemzet karácsonyfája alá a megegyezést a magyar állampolgárság  visszaadásáról  minden magyarnak. A nemzethez

tartozás a természetes állapot. Az alkotmány a nemzet államalkotó akarata, az állampolgárság a modern világ elfogadott eszköze, hogy kifejezze az összetartozást. Magyarságunk politikai meggyőződésünktől független.

Ez erkölcsi, és nem pártpolitikai, nem pénzügyi, csak erkölcsi kérdés.

De a legalapvetőbbek egyike...

Képviselőink nem hallották meg az üzenetet, nem a Professzorok Batthyány Körének, a történelmi egyházak vezetőinek üzenetét, a köztársági elnökét, a Művészeti Akadémiáét, nem a határon túli magyar szervezetek hangját. Egyáltalán úgy tűnik, mintha semmit nem hallanának, mintha esküjük csak formalitás lenne, mintha nem tudnák, hogy Ők, a politikusok, csak egy hártyavékonyságú rétege a társadalomnak, akik nemcsak környezetbarát munkahelyre és nagyobb javadalmazásra jogosultak, de több felelősséggel is tartoznak. Nem egyszerűen választóiknak, ahogy sokan hiszik (és gyakorta emlegetik is). Múltunknak, őseinknek és unokáinknak, a szigorúan ítélő jövőnek is felelősek. 

Makacsul elzárkóztak 15 éven át a határainkon kívül élő magyarok helyzetének megoldása elől, - nem látták benne a szavazatokat.

(Fekete Gyulától hallottam egy másfél évtizeddel ezelőtti  országos felmérés eredményét: a megkérdezettek 6 % - át  érdekelte egyáltalán  a Kárpát-medence magyarjainak sorsa...

Innen kellett elindulni, újrakezdeni a Csoóri Sándor vezette MVSZ-nek 1994-től a kettős állampolgárság követelését. A szocialista-szabaddemokrata kormány akkor ettől elzárkózott.

Orbán Viktor kormánya megpróbált cselekedni: elkezdte a magyar igazolványok kiadását. A szocialisták és hozzájuk tapadt szövetségeseik most újra nemet mondtak. Kormányuk még kampányolt is a népszavazás ellen. Bizonyították érzéketlenségüket és tájékozatlanságukat is, hiszen a térségben évek óta jól működik a kettős állampolgárság jogintézménye. A "lelki Trianon" kifejezést az ország miniszterelnöke nem is nagyon értené...)

Tudjuk, hogy keveseket, nagyon keveseket érdekelt hogy Kosice a Fejedelem, nyughelye, Cluj- Napoca Mátyás király városa, Subotica Kosztolányié ... Generációk nőttek fel úgy, hogy beletörődtek abba, hogy még a nemzeti színek viselete is tilos, hogy a március tizenötödikék a megveretésekről szólnak, hogy népdalaink szégyellnivalók, hogy történelmünk, irodalmunk, tudományunk mit sem ér. A vallás: "ópium a népnek" a szentkorona szép ötvösmunka (innen már csak egy lépés volt a hírhedt "micisapka" kifejezés) - szóval mindazok, akik az utóbbi félszázadban igyekeztek megismerni a nemzetet, megértették hogy mitől lett alkoholbeteg (emlékezzünk a nagyszerű orvos Levendel László harminc év előtti tanulmányaira) önpusztítóan magának élő. Népesedési gondjainkról gátlástalanul hazudozott, a nemzetpusztító politika, s közben évente elveszítjük egy kisváros lakóit. (Fekete Gyula több mint negyven éve perlekedik megmaradásunkért, sokszor kifejtette - és ez egy kormánynak sem tetszett, pedig volt tízegynéhány hivatalban ez időtől - hogy csak élet és halálpártiak vannak ma Magyarországon és ez az igazán veszélyes törésvonal.) Az emberi közösségek kezdtek szétrohadni, a besúgók hálózata gondoskodott a bizalmatlanságról.

Egyszóval: a magyarság "beteglelkűvé vált".

Harmincegynéhány éve Csoóri Sándor szilenciumot kapott ezért a diagnózisért - de  e vélemény igazságáról naponta meggyőződtek az emberekre is figyelő mérnökök, munkások, tanárok, orvosok, s persze nagyon jól tudták a kor politikusai közül az okosak, akik nem csak a "társadalomra", hanem a nemzetre, az emberekre is figyeltek, akik sajnos  mindig kevesebben voltak, mint a cinikus nemzetvesztők,

 (a hataloméhes kis ostobákról nem beszélek) akiknek 1956 legfőbb tanulsága az volt, hogy ezentúl minden eszközzel meg kell akadályozni a nemzeti összetartozás, a szolidaritás kialakulását.

Ne hangozzék el többé az utcákon az "aki magyar velünk van!" - ne gondolkozzunk, érezzünk azonosan többé. Ne bízzunk abban, hogy a nemzet határait Árpád-házi királyaink és a Hunyadiak örököseként: Toldi Miklós és Kukorica Jancsi őrzik.

Erről szólt az 1956 november 4 és 1990 közötti magyar történelem. Ennek voltak eszközei a "frigider-szocializmus" a televízió műsoraiból ránk zúduló hazugság és szeméthegy (tisztelet a kevés kivételnek) ezért nem volt szabad a Kossuth rádió reggeli műsoraiban magyar népdalnak elhangzania.

Ezért féltek attól, hogy tudjunk az erdélyi ötvenhatosokról, akikre még a hazaiaknál is szigorúbb börtönt rótt a román kommunista rezsim, hogy ne tudjunk Márton Áronról, a magyarságuk miatt Szamosújváron, a Duna deltánál raboskodó ezrekről, ne tudjunk a felvidéki magyarság "kutyaszorítójáról", ne kövessük a csehek hazaszeretetét, igyekeztek nevetségessé tenni a lengyelek istenkeresését, próbáltak hazudni a "prágai tavaszról", a lengyel Szolidaritásról. És ott voltak mindig a kívánalmak célszerű bajnokai, a hivatásos kioktatók, ott a tribünök rangsorait készítők, s mi megszoktuk, hogy "akkor sem zárjuk el a televíziót, amikor abból a pléh-kakas kukorékol" (Sipos Gyula 30 éve írt sorait kortársai megérteni sem merték)

És nem tanultunk meg szembenézni "fennkölten züllő" hazánkkal.

Így talált ránk a rendszerváltás (változtatás) éve. Tizenöt év után elmondhatjuk - számtalan bizonyíték van erre - pártpolitikusaink (szeretik ugyan magukat politikai elitnek nevezni - de az elit szó jelentését ismerők ezt nem veszik komolyan, csakúgy, mint a "média-elit" kifejezést, melyet szintén lehetetlen nem eufemizmusnak tekinteni, ha ismert képviselőire gondolunk) - nagyon rosszul vizsgáztak nemzetpolitikából.

A szellem emberei tehát joggal féltek attól, hogy  Csíksomlyó  üzenete

 kevesekhez jutott még el. Láttuk a népszavazás eredményét. Mindegy hányszor számolják. A horvátok, szlovákok lengyelek, bolgárok, románok, szerbek számára ez sohasem volt népszavazás kérdése. A nemzeti összetartozás kérdéséről nincs mit szavazni.

(Ha valahol erről mégis szavazni kell, az ékesen bizonyítja az ország pártpolitikusainak és választott képviselőinek alkalmatlanságát. Idézzük ide aktualitása miatt Németh László 50 év előtti gondolatát: olyanok ülnek, beszélnek a magyar parlamentben, akik régen a ferencvárosi sörcsarnokba sem juthattak volna be.)

Azokkal a képviselőkkel, akik most ezeket a sorokat méltatlannak érzik, úgy gondolják, hogy rájuk mindez nem vonatkozik, elégedettek a parlamenti viták témáival, módjával, nyelvezetével, a képviselői magatartás stílusával, azokkal nincs miről beszélni. Aki azt kérdezi : mit is tehetnék, annak azt mondom ne menjen az Országházba, "mert fiainak nem hazája". Az Országház immár világos: nem a Nemzet Háza. Elnöke csöngessen üres padsoroknak. Ne játszanak ad hoc bizottságosdit, ne vihorásszanak és főleg ne káromkodjanak. (és a büffébe se menjenek.)

Sok feladatukra, törvényalkotó kötelességeikre hivatkozva, hogy tologatják maguk előtt a képviselői létszám csökkentését ciklusról, ciklusra. 1994 júliusában idéztem Sisa István könyvéből a Magyar Nemzetben (tehát akár olvashatták is többen) "az 1990 tavaszán megválasztott országgyűlésnek

386 tagja van. E szám anormitását egy összehasonlítás érzékelteti. A Magyarországnál huszonötször több lakossal  rendelkező Egyesült Államok két kamarás kongresszusának 435 képviselője és 100 szenátora, tehát összesen 535 tagja van. A magyarországi arányokat az  USA-ra alkalmazva ez utóbbiban 9650 törvényhozót jelentene. Micsoda pazarlást és megterhelést jelent ilyen "megalománia" egy porba sújtottságából felemelkedni igyekvő kis ország adófizetői számára."

Az ország csúnyán lezüllött. A házmesterek és vicék helyett utcai és lépcsőházi mocsok, rettegő lakók. Lakónyilvántartó könyv helyett önkéntes lakásfoglalók. Koldusok, hajléktalanok, mogorva, mosolytalan emberek az utcákon, járműveken, kátyúkat  kerülgető a főutakon araszolgató ingerült autósok... A sportpályákra, futballmeccsekre családoknak évtizede már nem ajánlatos járni, az erőszak naponta nő, a fiatalok napi hat perc szépirodalmat olvasnak (a felnőttek lehet még kevesebbet...) Mélyre süllyedt az emberi érintkezés stílusa, a nyíltszíni káromkodások, a trágárság, a primitív viselkedés úgy vált általánossá, hogy becsült művészek ocsmány dialógusait akár milliók hallgatják a tömegkommunikáció jóvoltából - s ne legyen kétségünk: követik is...)

A televízióban napi 6-8 órán át reklámokat bámuló, trágárságokat hallgató, néző emberek egyre kiábrándultabbak. Egy pöffeteg újságíró a jogerős bírói ítéletet kritizálja nyilvánosan, mások a rendőrség, ismét mások az ügyészség munkáját bírálják. Orvosaink, tanáraink kiszolgáltatottsága, a közigazgatásban dolgozók elégedetlensége ugyancsak közismert. Tiborc panaszát ismételgetjük: "ki száz meg százezert rabolt, bírája lészen annak, kit a szükség garast rabolni kényszerített..." Létbizonytalanság, rettegés a holnaptól, s a mélyben a fenyegetés: "mondd mit érlel?..." Készülünk a József Attila centenáriumra....

A földrengés és a nyomában járó szökőár, a több mint másfélszázezer áldozat, az eltűntek, a járványtól rettegők sorsa

megállít néhány órára, izgatottan figyeljük a híreket, postára adunk valamennyi pénzt, de tudjuk előre, hogy jönnek az újabb hírek, a világ új szenzációkra figyel. Máris olvashatunk elemzéseket Afrika népeinek fehérgyűlöletéről. ("Mint a krétát a fekete tábláról, úgy törlik le a gyarmatosítás nyomait") És majd hallunk az Európai Unió Ázsia politikájáról, s majd sajnáljuk, hogy nem figyeltünk azokra akik hazánkat hídnak javasolják. (Ha már tényleg végérvényesen megszűnt kompjáratunk Kelet és Nyugat között.)

A szerencsétlen népszavazás mellé annak ellenére oda kellett állnunk

(a kisebbségi magyarságra figyelő 6% hála Istennek jelentősen növekedett- ha nem is eléggé) hogy világosan láttuk a túloldali nagy erőket:

a Közönyt és az Önzést, melyeket a politikusi kisszerűség szabadított

ki az ostobaság palackjából. Láttuk az esélyt, hogy a szocialistákra szavazó (egyébként derék) honfitársaink százezreit megemeli, pártja napi érdekei, a PR tanácsadók ostoba szlogenjei fölé emeli, valóban erkölcsi

magaslatra emeli az Igen szavazat. Sokakkal ez megtörtént, köszönet nekik, hisz Ők a remény: a monolitnak megismert politikai baloldal hívei közül is sokaknak még fontos a nemzet. S joggal hihettük a  2002. évben MDF-re, Fideszre szavazók mindnyájan ott lesznek az urnáknál. Nem voltak ott.

(Így adódott, hogy Erdélyben, Kárpátalján, a Vajdaságban most csak 1,5 millió magyar igazolványt kell kiállítaniuk az ott élőknek  - számunkra ..)

A nemzet nevében ne beszéljen az, aki nemzetietlen - tanácsolta, parancsolta Illyés Gyula, s akik ezt sohasem értették, most szövegezik a nemzetiszínű ígéreteket. (Érdemes figyelni az utóbbi hetek szókészletét, retorikai fordulatait, a kapkodó nyilatkozatokat, a rossz lelkiismeret és a népszerűség vesztés, végső soron a szavazatok vesztése miatti félelemtől zavart tekinteteket!)

A magyar parlamenti pártok országgyűlésben helyet foglaló politikusainak nemzetpolitikai és emberi alkalmatlanságát kezelhetjük immár tényként.

(A  legfeljebb 10 %  kivétel nevét korábbi írásaimban mindenki megtalálja, azt azonban külön is hangsúlyozom: immár tíz éve bizonyos vagyok

abban, hogy van államférfiúi erényekkel rendelkező kortársunk, akinek gondolataira, mondataira, gesztusaira oda kell figyelnünk. Aki nemcsak a 2000-es év ünnepi rendezvényein segített egy országnak felemelni a fejét,

kiegyenesíteni gerincét. Aki nemcsak jogi, intézményi, garanciákban gondolkodik, hanem tudja, hogy minden közösségünk alázatos szolgálatán - végső soron emberi minőségünkön - múlik. Kívánjunk neki okos és becsületes munkatársakat is!)

 Arany János szavaival összegezve helyzetünket:

"Mennyi szájhős! Mennyi lárma!

 S egyre sűlyedt a naszád:

 Nem elég csak emlegetni,

 Tudni is kell jól szeretni,

 tudni bölcsen, a Hazát..."

Szíjártó István

rövidítve közölte a pozsonyi Szabad Újság febr.10.-i száma

Vissza az oldal tetejére