Ez nem szociális dimenzió,
hanem szociális felelőtlenség
Érdekes olvasni ezt és a hasonló cikkeket (Csaba László cikke a Távlatokban: Vannak-e az EU-nak keresztény távlatai? )
Magyarországon például, ahogyan én éltem meg, a "szociális dimenziót" le akarták zülleszteni, nemhogy a rendszerváltás lényegéhez tartozna. Az uniós tagságunk ezen nem sokat változtatott (ahogyan megéljük a destruktív projektek erőltetését a magánélet, erkölcs, szociális erkölcsi alapok ellen).
Európa keresztény gyökereinek alapszerződésbe foglalási kezdeményezése "az instrumentalitás és a külsődlegesség jeleit viselte." Erős megállapítás, de találó, és egyszerű átlátni értelmét.
Mit nézzünk az uniós folyamatokban, hogy véleményt alkothassunk? A közgazdaságban (KÖZ-GAZDASÁGBAN) tulajdonképpen a makroökonómiai struktúra szabályozási kérdésköre megkerülhetetlen. A szociális dimenziót elsődlegesen (különösen egy világpiaci, ma már úgymond kínai, keleti kihívás idején) a társadalom-erkölcsi elvek tulajdon-rendszeri intézményesültsége mutatja meg (a 100 %-os foglalkoztatottsággal önmagában nem sokra lehet menni világszéles piaci tőkeátrendeződési folyamatok örvényében). Ebből a szempontból az unió sem világversenyzői kvalitásokat sem szociális erényeket nem tud felmutatni. Ehelyett egy deffenzívába szoruló káoszban Gyurcsány módjára tekinget körül saját háza táján, hogy mi mindent tudna még feláldozni egy hruscsovi időket idéző "5 éven belül mi leszünk a világon a legfejlettebbek" lázálom érdekében. Például a nemzeti tagozódást, közösségi identitást, társadalomlélektani potenciális erőt lehet feláldozni pénzügyi számoszlopok bűvöletében. A valóságos megoldásban fontos tényezőt jelentő szervezési alapfogalmi koordináta rendszer gondozása helyett nevetséges módon értekezik az unió arról, hogy a nemek közötti különbséget fel kell számolni, a homoszexualitás szépségeit iskolában oktatja - uniós pályázati projektekkel finanszírozva.
Ez nem szociális dimenzió, hanem szociális felelőtlenség. A számottevő szociális dimenzió az lenne, ha Európában a kor gondolkodási színvonalának megfelelően rendeznék, tárgyalnák a gazdasági struktúra alapkérdéseit. Ma úgy vizsgáztatnak minden közgazdaságot végző hallgatót makroökonómiából (meg jogból, szociológiából stb), hogy a társadalmi cselekvések, folyamatok cselekvő (szabadságra képes és feloldhatatlanul felelős) alanyát, annak eszközrendszerét és a tárgyát nem különböztetik meg egymástól. Odáig elmennek, hogy a végső fogyasztó magánszemélyt, mint a gazdasági folyamatok természetes alanyát felismerni (vagy inkább megemlíteni) ugyan engedik a jogi személy vállalat mellett, mint annak valamelyest partnerét. De a közösségi létezés természetes alanyát, a közösséget az állam mellett már nem említik meg. Sem országon belül, sem nemzetközi téren. És ebből sok minden kibogozhatatlannak tűnő káosz következik. Ha falat építenek mocsárban, az szétcsúszik. Kapaszkodnak a fogalmi mocsarukhoz, és közben részvétüket nyilvánítják azok felé, akikre a falak kikerülhetetlenül rádőlnek. Aki pedig szóvá teszi, hogy csak a kiinduló fogalmak rendszere használhatatlan a mai közgazdaságban (mert túlterheltünk bizonyos részfogalmakat azoknál általánosabb kérdésekkel), azt figyelmen kívül hagyják. Nem csak a hozzászólót, hanem a problémát is.
A magyar rendszerváltásban ezért alakult ki olyan furcsa helyzet, hogy aki tényleg el akar igazodni, és keres valami fogódzót, az a társadalmi kérdések legkülönfélébb vetületeiben a történelmi közjog alapjaihoz juthat el (mert annak van ontológiailag jól kitapintható, egyértelmű és helyesen megfejthető elvi centruma. De aki ezt felveti, ezzel mintegy ki is rekeszti magát minden karrierista, egzisztenciáját, jövőjét, egyéb meggyőződését, tényleges cselekvési lehetőségét, bármijét féltő tiszta szívű vagy sötét alak előtt. A szociális dimenzió a fülemben pont olyan, mint amikor nemrégen egy cigány szociális program szervezője arról beszélt, hogy ők a teendőiket hogyan "koncepcionálják". A közösséget a makroökonómiában meg nem jelenítő közgazdászok ugyanis fogalmilag már eleve antiszociális, társadalomerkölcsileg diszfunkcionális gazdasági struktúrát determinálnak, fogadnak el, legitimizálnak (ahogy tetszik). Ez az a visszásság, amit nem a világmonopóliumok galád marketingesei ültetnek a fejünkbe, lelkünkbe, hanem az ott van, és nekünk kellene legyőznünk. Ez a gondolati visszásság az alapja a legfőbb gondoknak, a régi nevén ma mindent elborító uzsorának (a törvényekbe, nagy nemzetközi szerződésekbe, intézményi rendszerekbe csomagolt, merevített korszak-uzsorának, "aránytalanságnak"). A gondolatainkban is vállalni kellene az életet, annak szabadságával és felelősségével. Mert a fogalmaink az emberi valóság, az emberi lét meghatározó tényezői, és nem a természetben találhatóak mint valami bányakincs, azokat az emberiség szenvedi meg, emberi sorsokon, vállalásokon múlik.
Tehát szörnyű dolog az üres beszéd, finoman szólva a külsődlegesség jeleit viselő instrumentalizmus az európai gazdasági problémák avagy az unió újabb alapdokumentumának fogalmazási tülekedésében. De a pénz nem az ördög találmánya! Ma már tovább tartunk, nagyobb sebességgel közlekedünk, hogysem ebben a régi megfogalmazásban kiutat találhatnánk. A pénz mibenlétének, lényegi megfogalmazásának elhanyagolása az ördög mai módszere! Az egyoldalú gondolkodás hanyagsága korszakunk egyik legfőbb rákfenéje, amivel a közgazdaság és általában társadalmi létezésünk legfőbb elvi kérdését nemhogy rendeznénk, de stigmatizáljuk, kerüljük mint a forró kását - ilyen-olyan részben vélt részben valós buta politikai nyomásnak engedve. Mi a különbség a természetes és a jogi személy között? Melyik az alany, és melyik az eszköz? Enélkül akarunk kilábalni bármiből is?
Keresztény felelősséggel talán az uniós birodalmi alkotmányba kerülési vetélkedő megvívása helyett/mellett (ami üres formaság veszélyét hordozza valóban) arról kellene elmélkedni, hogy kié a megváltás? Az embert vagy a kft-t váltotta meg Krisztus? És e kérdés megválaszolásából mi következik? Országos szinten az embereknek vagy a kft-knek a közösségi létét kell alapvetően vizsgálni? Ha a szabályozás eszköze a pénz, és nem alanya, akkor meg kell nézni, hogy a pénz adott kezelési kultúrája, módszere, rendszere szolgálja az egyént és annak közösségét, vagy rákos daganatként roncsolja létét, mocsárban kidőlt házfalként rogyott rá az emberre (és ki kellene húzni alóla). Nem gondolok itt világ-átalakításra varázsvesszővel. Nem mindenható az ember. De van az emberi döntéseknek egy furcsa világa. Vannak alapvető kérdések, amikkel eggyé tudunk nőni. Ezeket a kérdéseket tárgyalni kötelesség és teher. Nehezebb, mint számoló gép billentyűket nyomogatni. Ilyen a tulajdon-szerkezet erkölcsisége. Megkerülhetetlen. Lehet róla nem beszélni, lehet elutasítani, lehet nevetségessé tenni, csakhogy akkor nem jutunk egyről a kettőre, hanem helyben toporgunk (ami ingoványos-mocsaras tájékon jóra nem vezet).
De lehet, hogy nekem nincsen igazam, és csak valami egyéb okból eredeztethető görcsösségemet próbálom feloldani azzal, hogy pályán kívülről fűnek-fának neki rontok, mint részeg zsémbelődő a buszvégállomáson?
Kérdezzék meg a nemzetet féltő közgazdászainkat, akik utólag mindig látványosan fogalmazva tudnak szívekbe markolni, hogy milyen mértékben vertek át minket a rendszerváltó helyiek és világbajnok himpellérek, mennyire még-még-még reménytelenebb helyzetbe kerültünk stb-stb. Példa? Az olmützi alkotmány. A birodalmi diktátum. Szóról szóra fogalmaz ugyanúgy, mint a mostani uniós micsodák, hogy az uniós törvények, alapvetések (az uniós alkotmány) konfliktus esetén automatikusan írja felül a helyi alkotmányokat, hagyományt, erkölcsi meggyőződést, identitást stb-stb. Kossuthék - elvetették. Mi meg beszélünk róla utólag mindig. Ennek az uniós dolognak a szociális érzékenységéről hallani az elmúlt 17 év után megalázó. Lehet, hogy erről nem a nyilatkozó tehet, hanem a nyilatkozatot elszenvedő hallgató. Minek született, maradt ilyen érzékenynek? Minek keresi magában, lelkében a kiutat? Foglalkozik épelméjű ember napi gondjai mellett azzal, hogy elégtelen problémáinkhoz az a használt makroökonómiai modell, amire alapozva szisztematikusan látja felszívódni a cselekvés, önszervezés, az emberhez méltó lét feltételeit, egyáltalán a józan gondolkodás fogalmi támaszait?
Arról van ugyanis szó, hogy a fogalmaknak, a gondolkodási síkoknak (a gondolatokba foglalt világképünknek) is van ökológikus rendszere. A fogalmaknak (a világképnek) is van teljes halmaza, teljes rendszere, amely korszakonkét kiteljesedik vagy éppen elkorcsosul. Mikor milyen szintű, irányú gondolkodásra inspirálva az embereket. Ez a fogalmi rendszeri ökológia, egész struktúra ma hihetetlenül sérült. Egyes pontjai fényesen fejlődnek, más pontjai pedig elsorvadnak. De nem nemzedékváltásról van szó, miszerint mennek a régi gondolatok, és jönnek az újak, az új ízlések, új pofonok, meg kell szokni őket, hanem arról van szó, hogy a gondolkodási funkciók képességei sérülnek azzal, ha például erkölcsiség és alkotmány, jogrendszer, közgazdaság, pénzhasználat vagy erkölcs és makroökonómiai modellezés kapcsolatának vizsgálatát, rendezését eleve elutasítjuk, érdektelenek maradunk hozzá közgazdászként - mondjuk "üzleti érdekből" vagy úgymond illetéktelenségből. Nincs most hely arra, hogy kifejtsem, az erkölcsöt figyelmen kívül hagyó üzleti érdek fogalmi képtelenségét - ha társadalom egészét érintő nagy folyamatokról van szó. Beállt, álmosan működő rendezett korban, változatlan helyzetben lehet ilyen fogalmi hiányosságot, féloldalasságot (tulajdonképpen potyautas szerencsére utaltságot) elviselni, megengedni magunknak (aminek a következményeit viselnünk is kell) --- de nem létünk felismert sorsfordulóin (mert annak létünk egésze lehet a kockázata). Pedig ott tartunk. Lenni vagy nem lenni. Mit értünk kulcsfogalmaink alatt? Döntő kérdés. Nem bízhatjuk magunkat ellenőrzés nélküli import gondolat-divatokra. És ekkor a szociális érzékenységgel kompenzálni a gazdasági fogalmi képtelenségeket, amik egész Európát vihetik szakadékba, nehezen méltányolható, sajnálatos dolog (lásd mire valók a nyugdíjalapok, azoknak ki a tulajdonosa, ki kit miért versenyeztet, és a verseny győztese mit visz? - de ugyanez a probléma az egészségügyi kasszával, az oktatásival, kulturálissal stb-stb).
Nem a szerzőről akartam lesújtó kritikát fogalmazni. Az ő tömören fogalmazott szavai adtak alkalmat arra, hogy szóba hozzak egy életveszélyesen elhanyagolt, aktuális kérdést. Ezen múlhat az ország, Európa, akár a kereszténység sorsa. Néhány katolikus enciklika pedzi a problémákat (nekem a Centessimus Annus volt lélekemelő olvasmány a 90-es évek elejének légszomjában). De hol van egy végiggondolt, kiegészített makroökonómiai modell? Ameddig nincse szorzótábla sem addig nemhogy számológéppel nem megyünk semmire, de a logarlőcsöt is csak légycsapkodásra tudjuk használni. Ameddig ennek vitái nem indulnak el (társadalmi alany és szervezeti eszköz viszonya a makroökonómiai modellekben és a sor folytatható), ameddig ez nem készül el bármilyen korai formájában, addig nem történt semmi, addig nem éltünk, nem cselekedtünk, nem tettünk mást, mint kompenzáljuk diszkomfort érzetünket, mert felnőni a korszak követelményeihez nemhogy nem tudunk, de azt sem érzékeljük, hogy valami nem stimmel.
Ha komolyan vennénk az egyetem intézményében a tudás "egyetemes alapjait", összefüggéseit, akkor kimondhatnánk, hogy nincsen Magyarországon egyetemi szintű társadalomtudományi képzés, se jogi, se közgazdasági, se szociológiai (ennek köszönhetően csak egyeteminek becézett főiskolai szintű közgazdászokkal, jogászokkal, stb sodródik az ország a mai politikai-gazdasági forgatagban). Legalább egy egyetemi szintű munkacsoport elkelne.
Fáy Árpád
2008. január 13.
Vannak-e az EU-nak keresztény távlatai?
Csaba László cikke a Távlatokban
Vajon ráfizetnek-e közvetlen és közvetett értelemben a hollandok vagy a svédek, akik rendre nettó befizetői az EU-költségvetésnek, és a világhatalmi ambíció, vagy éppen a történelmi jóvátétel szempontja aligha értelmezhető rájuk nézve? Vajon nem úgy van-e a magánéletben is, hogy ha az ember valamely közösség céljával azonosul, legyen az az autóklub vagy a plébánia, akkor hajlandó rá áldozni?
(...)
Európa egységének alapeszméje, s az ezt megjelenítő politikai képződmény - az EU - főleg (...) a háborúk utáni történelmi megbékélés és kiegyezés eszköze és terepe. (...) nem a történelmi igazságtételről, nem a terhek arányos elosztásáról szól, hanem a megbocsátásról, a saját sérelmeken való felülemelkedés képességéről, az új, nemzetek közti rend kiépítéséről, ahol a tagok közötti háború eleve ki van zárva, és a közösség a külvilágban is béketeremtő feladatokat vállal magára.
(...)
Európa egységesülésének lényegi eleméhez tartozik a szociális dimenzió. Nem olyan értelemben, mint némelykor tévesen megidézik, hogy egy központból azonos munka- és életkörülményeket diktálnának a zordon Lappföldtől a tíz hónapon át napos Málta szigetéig mindenki számára. Hanem a jogos és elismert magántulajdon és a társadalmi felelősség összekapcsolásának eszméjére épülő szociális piacgazdaság megvalósításában. Talán nem egészen véletlen, hogy e sokak számára ismerős koncepciót két, gyakorló katolikusként is ismert politikus, a szocialista Jacques Delors és a konzervatív Helmuth Kohl kezdeményező szerepére emelték a közösségi politika szintjére az Európai Uniót megteremtő maastrichti, majd az ezt módosító amszterdami, nizzai és a 2007. októberi lisszaboni szerződésekben.
(...)
Az euró bevezetésével megszűnt az a lehetőség, hogy az egyik időszakban elkövetett gazdaságpolitikai hibákat a másik időszakban magasabb inflációval ellensúlyozzák. Ezáltal lehetetlenné válik, hogy a tévedések terhét a társadalom egészén szétterítsék, és arányaiban bizonyára a legszegényebbeket sújtó módon fizettessék meg a döntéseket a vétlen többséggel.
(...)
(...) az EU mai formájában végső fokon keresztény projekt, tehát alapelemeiben - történetileg és logikailag - a zsidó-keresztény kultúrkörbe van beágyazva. E beágyazottságát ha akarná, se tudná tagadni, hisz az iszlámra vagy a buddhizmusra, netán a marxizmus-leninizmusra való komoly hivatkozásnak helye nincs. Nyilvánvaló e tekintetben az, hogy világnézetileg semleges, a demokratikus értékek iránt elkötelezett és eképp toleráns államokról van szó, ahogy Wolfgang Huber, a német evangélikus püspökkar elnöke nemrégiben kifejtette, s amiből helyesen azt a következtetést is levonta, hogy csak a felvilágosodás és a tolerancia iránt hasonlóképpen elkötelezett vallási mozgalmaknak van helyük e keretekben.
Ebben az összefüggésben érdemes kiemelni, hogy az Európa keresztény gyökereire való utalás, és ennek az alapszerződésbe foglalása körüli vita sok tekintetben az instrumentalitás és a külsődlegesség jeleit viselte. Nem kétséges, hogy azon országok képviselői bizonyultak e téren a leghangosabbaknak, akiknél a konzervatív, a szabadelvű és a szociáldemokrata mozgalmakat egyaránt egyfajta megfáradtság és tartalmi kiürülés jellemezte (már az emberek mindennapjait érintő, konkrét tartalmakat megjelenítő üzenetek terén).
(Csaba László közgazdászprofesszor cikke teljes terjedelmében a Távlatok című folyóirat 2007/4. számában olvasható Az európai egységesülés távlatai címmel.)