vissza a főoldalra * megjegyzések

Az őszi kötet számára egy vázlat[1]

1956 és az alkotmányosság,
(személyes kötődésektől a nemzeti létig)

Fáy Árpád – www.alkotmany.ngo.hu

Mindenkinek megvan a maga ’56-os emléke, mégha gyermek is volt, mindenkiben megvan ’56 személyes utóélete. Nem lehet ezeket egytől egyig mindet feljegyezni, megörökíteni. A személyes emlékek sokszor nem is arra valók, hogy közszemlére tegyük őket, vagy hogy egyenesen megvitassuk őket mindenáron, az unalomig, hanem hogy belőlük töltekezzünk akár egy vita, egy ünneplés során is. A határvonal nem éles.

Magam csak a személyes emlékek szűrőjén át tudok hozzászólni, és akár panaszkodni, hogy mi történt ’56 emlékével, és mi történik velünk! Az elfogulatlan, higgadt hangvételnek nem sok helye van. Az egyszerű kijelentés, ténymegállapítás ezerszer elhangzott: ’56 emlékével visszaélnek, megcsúfolják, 56 nélkül kevesebbre vagyunk képesek.

Panaszkodni tudok a magam töredezett módján, hogy ’56 mást érdemelne a tudatunkban, mint amit ma erőltetnek ránk. Jelezni tudom, hogy nem véletlen a sodortatás, ami ma történik velünk, mert végtelen igénytelenséggel viseltetünk jövőbeli önmagunkkal szemben, annyira, hogy már-már a múlt tanulságai sem érdekelnek minket. Jövőtlen, múlttalan nem tudunk mit csinálni a jelenünkben. Fel sem fogjuk az összefüggéseket. Csak tanáros, fontoskodó hangon ömlenek az üres, meggondolatlan, félrevezető frázisok minden irányban.

A lényegi kérdéseket kerüljük, mint a forró kását, mert úgy „könnyebb” a jelenben. Például az alkotmányunk ügyében ezért tudunk olyan kábán a semmibe bámulni, amint tesszük. Azt hisszük, hogy így konfliktusokat takarítunk meg. Nem ragaszkodunk az alkotmányunkhoz, mert elmagyarázták nekünk, hogy az már nem mi vagyunk, azt az osztályharc levette a napirendről, az reakciós, azt a kommunisták nem szeretik, meg a liberálisok sem, meg a mértéktartó konzervatívok sem, a „magyarok” meg nem illik ebbe a sorba, mint további ízléskategória. Nem is. A magyaroknak a léte múlik az alkotmányukon, nem az ízlésük.

A jelenben könnyen átejtenek minket csalárd szerződések és törvények hosszú sorával, ide értve a privatizációt mind a mai napig, az államadósságot, a napi gazdaságpolitikát és a sor hosszan folytatható, mert csicsás bútorok közt, elegánsan íratnak alá velünk alig megérthető, de velejéig hamis, gonosz, buta szerződéseket. Nagy szériában, az egész országgal egyszerre és apránként. Minden józan alkotmányos védelem nélkül. Az esetleges mérsékletre intő szóbeli és írásbeli kiegészítéseket sem a bíróságok, felügyeleti hatóságok, sem a törvényhozás vagy nemzetközi fórumok nem veszik figyelembe. Államtiszteletünkkel, kimondatlanul is érvényesülő alkotmányos beállítottságunkkal űznek belőlünk csúfot.

Még mindig kevesen fogják fel, hogy a számonkért alkotmány, a megkövetelt tudatos alkotmányosság nem nélkülözhető kedvtelés, luxuscikk, nem elit tudós és politikai körök túsza, játékszere, hanem a nemzeti érettségű társadalmi élet alapja. Létalapja. Elég lemondanunk a magyar történelmi típusú alkotmányról, és kicsúszik a talaj a lábunk alól szó szerint. Mert nekünk csak az van. A hétköznapi, a nemzetközi és a nagy társadalmi szerződések erkölcsi alapjukat veszítve oda-vissza önkényesen magyarázhatók lesznek, eredeti mivoltukból kiforgathatók, hazug és ravasz önkénnyel megtámadhatók, azaz jórészt értelmetlen eszközzé válnak nélküle. Nem nyújtanak a szerződések a magyar alkotmány nélkül semmi biztonságot, csak káoszt teremtenek. És a hamisítható, félremagyarázható szerződések, ördögi okmányok következtében nem lesz jövőnk. Visszasüllyedünk valami alaktalan, arctalan ködös mocsárba.

Akikről azt hihetnénk, hogy ők állami és társadalmi tisztségekben a mi jólétünket, igazságunkat, boldogulásunkat szolgálják, azok minden valódi kontroll nélkül veszejthetnek el minket állami eszközökkel, s még csak fel sem tudjuk fogni a történteket. Az ő lelkiismeretük nem fogja le az ő hol tudatlan, hol felelőtlen vagy akár ártó szándékú kezüket. Nem értjük a számonkérhetetlen tragikus véletlen és a szándékos rontás közti határt, mert kezünkből kiejtettük a kulcsát a különbség tevésnek: az alkotmányos alapelveket. Senkivel sem akarunk ujjat húzni, s nem vesszük észre, hogy akkor ujjat húznak velünk.

Passzív deffenzívában nem akarjuk felhívni magunkra a figyelmet, mert hátha újabb támadási felületet nyújtana az alkotmány kérdésének elővétele. Támadási felületből meg épp elég van már eddig is. Holott az értelmes társadalmi cselekvés, program minimális centrális követelménye a tényleges magyar alkotmányossághoz rendezni viszonyunkat. A négernek fekete a lába, az eszkimónak fehér. Egyik sem tud arra törekedni, hogy ne legyen „színes” lába. Mi meg nem tudjuk levetkőzni azt a sorsunkat, hogy a magyar alkotmánnyal kell élnünk, vagy nélküle elporladnunk. Nincs chartális alkotmány- meg modern-alkotmány kiút, mert az modern áramvonalas rabszolgaságba vezet, meg a társadalmi szolidaritás „korrekt” felmondásához, és így tovább. Nincs alkotmányos biztonság, nincs alkotmányos lét, nincs alkotmányosság anélkül, hogy megértenénk, mi is az.

Az alkotmánynak mi köze van ’56-hoz, a legutóbbi fegyveres magyar felkeléshez? Mi köze van az alkotmánynak a szabadsághoz, a gyarmati sors elleni küzdéshez? Mi köze van a fegyveres harc vállalásának a társadalmi szolidaritáshoz, felelősséghez, sors-vállaláshoz?

A) Személyes kötődések

emlék- és érzésforgatag

’56-ot gyerekkoromban úgy kezeltük, mint a vasárnapi prédikációt. Sosem vitattuk meg, de tudomásul vettük, és értékén igyekeztünk kezelni. Aki a 60-as évek elején szabadult, arra megkülönböztetett figyelemmel néztünk. Akinek apja 56-ban ment el, azt nem tekintették az iskolában elhagyott árvának, családi viszály áldozatának, hanem a rendszer, a történelem által érintettnek.

Akik fiatalon, gyerekként meghaltak, és akiknek sírjait például a 70-es évek elején számolták fel a Kerepesi temetőben a munkásmozgalmi parcella közelében, azok emlékének mai elfeledése, módszeres felszámolása, gyengítése, egyedül Nagy Imrével való behelyettesítése olyan ma is zajló borzalom, amiben felnőttem gyerekként. A hősök és áldozatok sírjainak eltaposása lóval, buldózerrel, idénymunkások lapátjaival a 60-as, 70-es években vagy arcátlan sajtóval a 2000-es években, bűnös félelemtől és bűnös közömbösségtől kísérve olyan ma is zajló lélekrombolás, ami egyenes folytatása, máig tartó továbbélése az ’56-os tragédiának.

Az 56-os hősök és áldozatok többségéről máig nincsen egy tábla sem a Kerepesi temetőben, hogy innen vitték el a sírjaikat, sem a köztereinken, ahol mindenütt ott kellene lennie a megemlékező kopjafáknak, emléktábláknak, jelképes halmoknak a játszóterek és parkolók és beépített foghíjak és aluljárók forgalmában. Hogy jön egy foghíjbeépítő, hogy cementjét ráöntse a jeltelen sírokra? Micsoda sötét maffiozó lelkű az ilyen építkező, az ilyen üzletember, az ilyen politikai közállapot? Házakat tatarozni nem volna szabad másként, mint egy jól látható felületrészen 10-20 m²-en a golyónyomokat feltüntetve, hogy a következő nemzedékeknek is fogalma lehessen arról, mennyi puskagolyó repült az utcákon az ostrom és 56 idején. Tehát a golyónyomok fontosabbak lehetnek, mint x m2 új irodahelység. Nekem valahol 20 éves korom után esett le a tantusz, hogy a golyónyomok a pesti házak falán nem stílusjegy, mint a kapuőrző szobrok, vagy a kovácsoltvas lépcsőkorlát, nem a neogótikus, szecessziós, stb formák szerves tartozéka, nem is a vakolóanyag természetes kifáradásos öregedése, hanem nemzeti, szinte családi emlék. E golyónyomok nélkül nem érthető meg a jelenünk.

Rendőröket vezényel ki az átöltözött, átsminkelt hatalmi kreatúra, a túlélt elnyomó apparátus a „lakosság” szinte önfelszámoló tétlenségétől kísérve – ha a világháborús ostrom áldozatairól próbál valaki megemlékezni. Ne tudd, hogy itt az ostromlók fogdmegjei székelnek szinte minden fontos pozícióban máig! De az utcákat borító hajdani lóhullákból vödrökkel vételező pesti lakosok megpróbáltatása is miért nem érdemel meg valami megemlékezést? Miért nincsen emlékhelye az  emigrációs hullámoknak – abban benne van az utolsó 150 évünk. Az idegen hatalmi túlerő, a hazug béke trillák, megtévesztő mellébeszélések a társadalmi problémák kezeléséről, az üzletté emelt kifosztás, külföldre kényszerítés, mint a helyben likvidálás előszobája vagy utómunkálata. Meg kell értenünk, hogy a sodródás nem hoz gondtalan boldogulást. Ki kell állni magunkért hol fegyverrel, hol őszinte szóval, hol meg elmélyült gondolkodással.

Aki fegyvert fogott a saját és mások családjáért a százmilliós áldozattömeget felfaló szovjet birodalmi fenevad ellen az ostromkor, ’56-ban, akármikor, azoknak miért nincsen megbecsült emléke!? Hol van az első világháborús Szurmai Sándor szobra, aki 1914-ben az oroszokat megfordította? Miért éktelenkedik helyette a Duna parton a 19-es Károlyi szobra? A hosszú sorban térjünk vissza 56-hoz. Hol vannak a Rákosi kor gyér fegyveres ellenállói? Az ő emléküknek melyik civil szervezet áldozik? Mit mond róluk az általános iskolás tankönyv? A titkos iratokból sem ismerhetjük meg a nevüket, tettüket. Kinek ártanának a tükrök? Nekünk is? Az átvonuló világháborús és szabadságharcot leverő frontok borzalmai miért számítanak máig tabunak? Mert a győztesek máig félresöprik a kritikát, bárminemű elemzést, hogy a tragédia akkora volt, hogy sem győztesnek, sem vesztesnek nem lehetett igaza? Nem lehet kimondani hitelt érdemlően, hogy a XX. század milyen problémákba, kiútkeresésekbe rokkant bele? Mert a világháborús „győztesek” lelki rokkantsága máig tabu. El vannak foglalva saját sminkelésükkel, hogy az erkölcs régen nem útmutató, de ők sem hiszik el titkon. Konzerválják, vonszolják 50-90 éves borzalmaikat mind a mai napig. Nem tudnak fellélegezni, s hogy ezt a kínt mérsékeljék, tovább pusztítanak. Tilos, minden tilos hörgik, s hogy még képtelenebb legyen tiltakozásuk, ezt úgy mondják, nekik szabad, mindent szabad. Lassan kiviláglik, hogy Srebrenica nem véletlen volt, hanem a legtipikusabb XX. századi megnyilvánulás. Te kivonulsz, én gyilkolok. A biztosítékokat kijátszuk.

Akik ellene kívántak mondani a 19-es terror reinkarnációjának akár az ostrom, akár ’56 véres napjaiban, azok miért gazemberek? Az államterror mozgatói helyett?

Akik tehát beálltak az újraéledő vörös terror soraiba, azok miért nem rosszabbak, mint a rettegett német terrorgépezet tagjai? Hiszen meddig üzemelt a német terror, és meddig a vörös? Már csak a hosszabb időből adódó tudatosság okán is sokkal nagyobb a vörös-szovjet terror kiszolgálóinak máig tartó felelőssége.

Ma Budapest világháborús és ’56-os megpróbáltatásai nincsenek benne a hivatalos köztudatban, nincsenek benne a budapesti városképben, sem a tankönyvekben. És ugyanez a helyzet az ország sok más városában, falvában. De ugyanez a helyzet egész xx. századi történelmünkkel. Hőseinket nem tartjuk számon, áldozatainkat szinte csak a magánszférában gyászoljuk, a nemzeti és családi létet megvert kutyaként somfordálva próbálja velünk elfeledtetni a szovjet megszállásból itt maradt zavart tudatú megannyi közszereplő, és az elkábított tömeg.

Hasadt tudattal próbáljuk elfeledni a történteket (az áldozatokat, a hősöket, a tépelődő kétkedőket, a megnyomorodott reményteleneket, és minden borzalmat, ami történt velük). Merthogy mi nem akarjuk sebeinket újra és újra feltépve balkáni-ázsiai-amerikai koldusként örökké zsarolni a jelent, a jövőt, önmagunkat. Mi nem szembesítjük sem magunkat, sem az ellenünk vétőket a közelmúlttal. Mi jövőt szeretnénk, és nemhogy megbocsátunk mindenkinek, de törődni sem akarunk a nekünk ártókkal, a jobbításra alkalmatlanokkal, kirekesztve őket tudati világunkból. Személyek vagy struktúrák, bűnözők vagy világot megrázó fejlődési kataklizmák? - Nem vagyunk rá kíváncsiak, elegünk van belőle. Mint a fagyhalálba süllyedő álomba merülése, úgy keresünk enyhülést a leglényegesebb kérdések megkerülésével. Öngyilkos módon értelmezzük Németh László ajánlását, amit talán úgy idézhetek fel, hogy csak viszonyunk legyen a politikához, de ne politizáljunk. Ő legalább nem buzdított a tömeges emigrációra.

Geopolitikai meghatározottság? Az egyrészt természetesen van. Másrészt kit határoz meg a geopolitika, a globalizmus? Ki a megszorított alany? A meghatározottsághoz kell az alany minimális léte, életigenlése, ahhoz életfunkciókat kell működtetni. Az öngyilkosság egyik módja a totális önfeladás, de azt ne mondjuk „meghatározottságnak”. Az önfeladás útján már semmi közünk a geopolitikai kényszerekhez, mert már nem vagyunk geopolitikai alanyok. Lemegyünk a pályáról, és attól kezdve nincsen bíró, aki nekünk fütyülhet, nincsenek gólok, amiket kaphatunk, nincsen több vereség sem, mert akkor mi megszűnünk.

Önfeladásunkban odáig megyünk, hogy már-már önkezünkkel vetünk véget saját létünknek, nehogy útjába legyünk másoknak. Hallgatunk, tűrünk, menekülünk. Félünk az idősek gondozásától, a gyerekvállalástól, abortuszt elfogadjuk, a fogantatást gátoljuk, elfogadjuk hogy lenevelik a fiatalokat arról, hogy szülők akarjanak lenni, hogy felelősséget vállaljanak, mert az teherrel jár, mert nem akarunk több lőnyomot a házak falában, mert nem akarunk több oroszt látni a kertek alatt inkább elhagyjuk a kerteinket is, mert nem akarunk több megaláztatást, oktalan éhezést, alaptalan felelősségre vonást, zaklatást, mert kimerültünk.

Ahelyett, hogy bevallanánk magunknak, ahelyett hogy szembesülnénk azzal, hogy az élet szent dolog, élni kell, és minden siralom dacára valós megoldásokat keresnénk.

Valahol a dolgok legmélyén tudnunk kell, hogy nem csak érzéketlen, értelmetlen tömeg élt itt hajdanán, hogy voltak szenvedő áldozatok és voltak valódi hősök is, akik az életért, a maguk és a közösség életéért mindenre képesek voltak. Nem gyűrték le a világot, de kimentek a Dunára, hogy az árvízzel fenyegető jégtorlaszt felrobbantsák a nagy dunai jegesárban (majd döbbenten látták, hogy senki sem értékeli tettüket). A Sztalin szobrot kis faluban is kivitték a temető árkába, megállították a rabszállító autót az országúton, és balra a kukoricásba küldték a platóról az embereket, és jobbra a kukoricásba a már fegyvertelen őröket. És amikor mindennek vége volt, amikor a megszálló hadsereg katonái jelentkeztek értük, akkor munkatársaik elküldték őket a Dráva vízszintjét ellenőrizni hivatalos kiszállási papírral, szolgálati autóval, sofőrrel. Szóban megjegyezve, hogy ha a víz elég alacsony, akkor menjenek át rajta. Egy ilyen 40 év után hazalátogató embert kérdeztem, hogy miért nem lép be valamelyik ’56-os szervezetbe? Azt mondta, mert nincsen ’56, most más a dolga. Nem tekintette magát „ártatlan áldozatnak”. A hősöknek, a valódi cselekvőknek pedig nincsenek egyesületeik. Még ma sem tehetik ki magukat közszemlére, célpontnak.

Értetlenkedésemre elmesélte egy élményét a Rákosi időkből. A nyílt utcán közrefogták Pesten, és betuszkolták egy ház pincéjébe. Ott falhoz állították, géppisztollyal körbelőtték, majd megkérdezték, hogy miért nem könyörög az életéért. Mert nem akarnak megölni, válaszolta, ugyanis akkor nem körbe lőttek volna. Szerencséje volt, a tréfás emberek elengedték. De ha a világ túlsó végén a hetvenes években négy jóbarátból hármat fél éven belül ért autóbaleset, akkor a maga karambolját élve megúszó negyedikben bizony felötlött a gondolat, hogy csak a fegyver változott, és a tréfás emberek ezúttal nem voltak nagylelkűek, hanem utánuk mentek.

Itt tartunk. Ez lehetséges? És az irtózat, hogy a szovjet megszállókat kiszolgáló diktatúra legbelsőbb köreinek szellemi és anyagi örökösei vasbotokból maguk építenek emlékművet 56-nak? A megkövesedett, elfémesedett gumibotok fenyegető erdejét? Diktálnak, ordibálnak, hazudnak, és sakkban tartják az országot, és elhibázott, rosszhiszeműen, primitív módon elfuserált rendszerváltás gyötrelmei, félelmei közt emlékezni sem engedik méltó módon az országot, a nemzetet. 1990 azt jelentette, hogy a többség bár a nagytakarításra szavazott, de vértelenül, kíméletesen akartak korábbi fogva tartóik mellett elhaladva boldogulni. De a rabnak könnyebb a megbocsátás mint a rabtartónak. A terrorizált fellélegzik, a terrorista görcsben marad. Legyünk óvatosak, figyelmesek iránta, de ne szolgáltassuk ki magunkat bomlott eszének-lelkének.

Tudomásul kell vennünk, hogy nincsen a szó teljes értelmében vett magyar politikai elit, nem létezik a szó teljes értelmében vehető magyar kormány, alkotmányos magyar törvényesség, nincsen magyar sajtó, nincsenek magyar intézmények. Csak az elvi lehetőség.

A koszovói albánok kiépítették a maguk párhuzamos oktatását és sok más minimális infrastruktúrájukat. Lassan azt kell mondani, hogy a székely autonómia problematikája a Kárpát medence központi szektorában is megfogalmazódik. Ezekkel a „rendszerváltó” kormányokkal, parlamentekkel szemben.

Teljes értékű, az alapokig végiggondolt valódi társadalmi stratégiára, társadalmi gondolkodásra, felelősségre, megértésre és nekifeszülésre van szükség, amely képes számon kérhetően figyelembe venni azokat az alapértékeket, amelyek a modern magyar történelem hőseinek reflexeit mozgatták. És ebben a munkában az elmúlt 16 év tanulságai szerint keveset számíthatunk az idegen hatalmakba kapaszkodó kormányokra, a választókat már a választási törvények megfogalmazásában megtévesztő, megalázó parlamentekre, a politika által megzsarolt egyetemekre és kutatóhelyekre.

A feladat szinte elvégezhetetlen. Megannyi jószándékú féligazság, pislákoló reménybe kapaszkodó határozatlanság, megbántottság, csendesen mormolt elkeseredett szitok automatikusan nem áll össze a tudatos tolvajokat és kisstílű buta zsarnokokat legyőző törekvéssé. Le kell hatolni a dolgok gyökeréig, hogy értelmet kaphassanak az erőfeszítések, hogy ne meddő áldozattá legyenek a heroikus színvallások, hanem egy boldogulásunkhoz vezető sorsfordító folyamat támaszaivá válhassanak.

Méltó környezetbe, értékrendi, fogalmi és szervezeti keretbe kell foglalni az emberi jobbító törekvéseket, útvesztéseket és szenvedéseket. 1956 emlékét tiszta fejjel elemző, a nemzeti hősies kiállást tisztelő, a társadalmi igazságokért elkötelezett, az alkotmányosságot helyreállító politikára van szükség. Akár a nulláról kezdve. Ez az egyetlen lehetőség. Mert úgy tetszik másra nem számíthatunk.

Ide vezet az, ha széles körökben a politika nem szent hivatás, hanem megvetett-irigyelt korrupció, gauliterség, engedély az erkölcstelenségre, univerzális felmentés bármilyen kudarcra és álsikerre, ha a politikát bevallhatóan a hazugság, hűtlenség, csalárdság, a minimális szolidaritás elvetésének tekintik (lásd „politológiai” elemzéseket a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt, hogy választáskor mekkorát „kell” hazudni), ha az a dicsőség, hogy valaki hány nyelven, hány felé tudja eladni a hazát, lekörözve társait, eladva mindent, amihez csak hozzáfér. Hogy ennek az állatvilágban a dögevő sakál a címerállata? Nem zavarja semmi hasonlat. Hiszen neki már a kutyája is „aki”, egy fa, egy hegyoldal is „aki”, a gyermeke, anyja, saját maga pedig „ami”. Pedig ennél fontosabb kérdésekre is válaszolni kell tudni.

Hogy hova vezet, ha a stallummal rendelkezők képtelenek olyan minimális józan paraszti kérdéseket feltenni, hogy egyáltalán mi a pénz? Nem tévedés: mi a pénz? – Ha már minden nyomorunkat azzal számolják meg, azzal indokolják, ha minden jóhiszemű erőfeszítésünket a pénzre hivatkozva nulláznak le, akkor nézzünk szembe a kérdéssel: mi a pénz? Kik vagyunk? Mit tehetünk, mit kell tegyünk, és velünk mások mit tesznek?

Lassan ötven, százötven év rendszerváltási lökdösöttségéből nem tudunk kievickélni, és a magunk lábára állni. A 40 prédikátornak úgy-ahogy él az emléke, néhány püspöknek, akik a XX. Században életüket habozás nélkül áldozták fel, ismerjük a nevét, de hogy hova lettek a hazai nyomor, részvétlenség elől kivándorlók, hogy miként fogadták őket a külvilágban, hogy a Nobel-díjasok mellett tömegével tűntek el a nagyvilág forgatagában másfél évszázad önkéntes és nagyrészt üzletszerű eszközökkel szervezetten elszállított száműzöttei, arról nem nagyon szólnak sem tankönyvek, sem irodalmi alkotások. Úgy érezzük, nem kell elszámolni velük. Sem azzal a személyes vagy közös vagyonnal, aminek elorzása, uzsorával való ellopása tette védtelenné a kivándorlásra kényszeredettek közösségeit.

Mert ha számon tartanánk őket, a kivándorlottakat, elszakítottakat, itthon feleslegesen megrokkantakat, akkor tudnánk sokkal de sokkal jobban a tények súlyától meggörnyedve, hogy nem kerülhető ki a szellemi, erkölcsi talpra állás, mert anélkül nincsen emberi, közösségi-nemzeti lét. Nincs jövő a hatmillió magzathalállal szembeni döbbenet átérzése nélkül. Minden huszonéves mellől hiányzik két másik huszonéves – itt a Kárpát medence központi szektorán belül, csak az utóbbi ötven évnek köszönhetően. És hol vannak a határral elszakított többiek, akikről a fajdkakas azt rikoltozza, hogy azokkal nem szabad szolidaritást vállalni?

1956 ötvenedik évfordulóján sem szabad a fájdalomba, a révedt bánatba merülni – ezért fel kell tenni kérdést, hogy személyes példákon túlmenően mit hagytak ránk emlékül, iránytűként ’56 hősei?

Elporladást hagytak ránk nevetséges választási rendszerekben? Értelmetlen rohangálást szántak nekünk golyózápor helyett a szavazóládákhoz? Biztos hogy nem. Félelmet és önfelszámoló belső meghasonlást? Biztos hogy nem. A szovjet diktátumú alaptörvény alkotmánynak hazudását? Biztos hogy nem. Az államosítási rablás überelését - piacinak hazudott privatizációval: a létfeltételek totális elvonásáig terjedően, már-már a léthez való jog totális feladásáig, azaz elvételéig terjedően? Biztos hogy nem. Hogy reformoknak címkézett gajdolást hagyjunk szólni vég nélkül, amikor sosem látott mértékben tekerik a hamis értékekre hivatkozó, lelketlen törvényekbe, és csaló áltudományosságba burkolt prést a nyakunk körül tekergetni? Ugyancsak nem.

Álljunk meg egy pillanatra, szedjük össze maradék életösztönünket. Utat kell találjunk ebből az örvényből, bűzös mocsárból.

Aki azzal hitegeti magát, hogy az eddig 16 éven át kipróbált hivatalos politika képes kirántani a magyarság szekerét a mai kátyúból, az délibábok világában él - mert egy gyökerétől (alkotmányi és választási hazudozásaitól) fogva hamis, irányt vesztett, életképtelen pótszerekben keres felmentést önmaga cselekvése helyett. Aki pedig nem hitegeti magát, de nincsen elég ereje, az legalább igényként ki kell nyilvánítsa, hogy türelmetlen, mert elege van a hazugságváltó rendszerváltásból.

El kell gondolkozzunk.

Hogyan jelenthet ma is kapaszkodót az 56-os forradalmi-nemzeti bizottságok emléke?

Nem könnyű megfejteni.
De ha bízunk ama nagy napok ösztönös reflexeiben,
talán eljuthatunk máig tanulságos mintákhoz, következtetésekhez.

B) A függetlenséget és a szabadságot,
az értelmes egyéni és közösségi létet (a nemzeti létet) szolgáló állam-szabályozás alapja az alkotmányos elvek rendszere – esetünkben a történelmi alkotmány

Az államélet (szervezeti és működési) szabályzati-rendszere a törvények sokasága.

A törvények magvának az „alaptörvény” tekinthető a modern korban, amely magának a törvényhozásnak legfőbb szempontjait rögzíti, szintén törvényként, tehát jogszabályként kezelve, a jogszabály-alkotási formalizált mechanizmusok szerint.

A társadalmi közösséget, a magyar nemzetet az államélethez és annak működési szabályrendszeréhez, és azon belül esetleges alaptörvényéhez a legfőbb társadalmi értékek megfogalmazottsága, tisztelete köti - amit főbb tételeiben legalább a magyar történelem utolsó ezer évében a törvényt alakító hagyománynak, isteni parancsnak, erkölcsi és józansági evidenciának, a XIX-XX. században alkotmánynak (pontosítva történelmi alkotmánynak) neveztek.

A választóknak az alkotmányosság azt jelenti, hogy az általuk megválasztott képviselők a hátuk megett se, a zárt ajtók mögött se fognak ellenük, a választóik ellen össze esküdni, vagy velük szembe fordulva betűket kifacsartan értelmezve hatalmat elorozni – úgy, hogy a károsult választónak hivatkozási joga se maradjon. Ezt jelenti, hogy az alkotmány az írott, esetleges és kifacsarható jog fölött áll, és nem annak túsza, része.

Egészen pontosan nem a nemzetet kötik az alkotmányos hagyományok az államélethez, hanem az államéletnek kellene a nemzethez kötődnie az alkotmányos elvek szerint.

Mik ezen hagyományban letisztázódott, megbecsülést szerzett alapelvek? Utalásként:

• A hatalom a nemzet bizalmából, a nemzet, a társadalom önkormányzatára szolgál, amit a társadalmi közösségtől idegen érdek szolgálatába állítani semmiféle módon nem lehet – ez az alkotmányos hatalom

• A nemzet minden tagja önálló szuverén személyiség, akiknek közösségeként értelmezhető régi kifejezéssel a szintén szuverén személyiségnek tekintett nemzet, mint élő, szervesen összetartozó, egymással szolidáris közösség. 150 éve ebbe a nemzetbe társadalmi különbségek, előjogok nélkül tartozik bele minden magyar, tágabban „hungarus”, legyen az az alkotmányosságot tisztelő magyar állampolgár vagy tartozzon hagyományai és értékrendje, szolidáris szerepvállalása szerint a történelmi magyar (tágan véve anyanyelvétől, vallásától függetlenül az alkotmányát tisztelő hungarus) nemzetbe, amelyet a mai határok sokfelé szabdalnak.

• Az alkotmányos hatalom, az alkotmányosság elveihez kell illeszkedjen az állami élet, szerveződés minden eszköze, a törvényhozás és végrehajtás minden lépcsőjében, kül- és belpolitikában, gazdaságban és kultúrában, valláshoz és a lelki élet minden területéhez való viszonyában, oktatásban és egészségügyben, a tulajdon-, a pénz- és adórendszerben, a politikai élet szabályozásában a választásoktól a kormányalakításig, egyáltalán az élő politikai közösség, a politikai test szolgálatáig nemzeti, országos szinttől a választási körzeteken át a helyi területi és egyesületi önkormányzatokig stb-stb, minden részletében.

De ki látott a modern világban valódi, élő politikai közösséget alkotó társadalmat? Ki hiszi el, hogy az lehetséges egyáltalán? Ki hiszi el, hogy a szolidaritás és a személyiség tisztelete, sőt kultusza összefér a XXI. században is a korszerűséggel, legfőképpen a Kárpát medence „központi szektorában”?

Legyünk higgadtak, és tárgyszerűek a társadalmi alapkérdésekben. De minek? Kinek? Visszakérdez valaki is a bal meg a jobb szélről, középről, hátulról, elölről, alulról vagy felülről? Nem, senki sem kérdez vissza. Nem, itt mindenki benne van egzisztenicális magaféltésében. Szemhatára az íróasztala vagy munkapadja széléig terjed, mert a XX. században ezt verték bele, hogy ember ne akarjon lenni, csak alkalmazott, csak szem elől tévesztett áldozat, szerencsés menekült.

Az ötvenedik évfordulón szembe kell nézni azzal, hogy a társadalom (e társadalom) rehabilitációját a szó politikai, jogi, gazdasági, kulturális értelmében szinte senki, azaz egyetlen egy számottevő erővel rendelkező politikai formáció nem akarja. Nincs tudatos, elméletileg felkészült, a szerepkört vállaló magyar politika az 50-ik évfordulón. Ebből következnek a gazdasági számadatok, az elcseszett privatizáció, a lassan lehető legrosszabbra sikeredett privatizáció, az állami költségvetés csődje, az adósságspirál, és sok minden más.

A politikai szereplők mai választási rendszerében elbukik minden alkotmányosságot igénylő kezdeményezés. A népfelség jelszavával szélhámoskodó és ügyetlenkedő korszakunkban komédiává züllesztettük a közösség politikai képviseletét-irányítását. Csak a régi díszes és igényes szavak hazugsággá lapítását ismerjük. És nem merünk ennek ellent mondani, pedig lehetne. Mit tehetünk? Szép kerek vagy zilált szálkás betűkkel, lassan, türelmesen vagy ideges-fáradt mozdulatokkal, de kérlelhetetlenül fel kell írni egymás mellé a legalapvetőbb szempontokat. És lassan rendezni a formálódó mozaikot.

Szolgálják vagy lehetetlenítik a politikai közösség kialakulását, újra éledését, rehabilitációját a politikai felelősség vállalását, a politikai szabad és felelős szolidáris cselekvés inspirációját mai szabályaink? - Nem csak egy pillanatra, mint ’56-ban, hanem tartós, hosszú ideig, az idők végtelenségében sem megkérdőjelezhető alapelveket tisztelve? Tévedés ne essék, itt nem csak az elszabotált magyar autonómiákról van szó a szomszéd államokban, hanem a Kárpát medence központi fekvésű, Magyarországnak nevezett szektoráról. Itt nem a szlovákok találnak ki zebracsíkos megyéket, hogy magyarok látszólagos többséghez sehol se juthassanak, itt nem a románok trükköznek önmagukat is veszélybe sodorva a magyarok ellen mindenáron, nem is a szerbiai taposómalomról van szó, hanem PEST-ről, helyesebben a magyarországi választókörzetekről. Azok szintúgy falanszteri jégvilágot hoznak a lelkekbe, azok a magyar politikai életet szintúgy a startvonalnál ellehetetlenítik, mert azoknak a választói akarathoz szintúgy az égvilágon semmi közük nincsen, a választók politikai létét szintúgy nem segítik, hanem lehetetlenítik a maguk részéről.

Ne a parlamentbe minden választáskor bemasírozó röhögő pofákat figyeljük megbabonázva, akik a Tv nyilvánossága előtt vágják a képünkbe, hogy vagy mi vagy ők, hogy ők nem mi értünk vannak, hanem mi ellenünk vannak ott. S ha rajtuk múlik, akkor nekünk kampec. Mit kell ezen még tovább szépelegni? Szemérmesen félre nézni, hogy ilyen illetlenséget mi meg sem hallottunk? Hallottuk! Mondták! Ezerszer, sok-sok éven át! És eszerint is tesznek, cselekszenek – ellenünk.

A parlamentben van egy stabil kis párt, amely nyíltan rasszista, nyíltan elutasítja a szolidaritást a társadalommal, nem fedi fel, hogy titokban kik támogatják, de a társadalomra veszélyes minden erkölcsi és anyagi bomlasztásnak „élharcosa”. Normálisok vagyunk mi? Ez nem elég bizonyság ahhoz, hogy a választási törvényünk egy vicc? Nem a gyümölcséről ismerszik a fa?

A parlamentben van egy nagy-nagy párt, amely egy ideig udvariasan félre állt pár évre, majd ismét előjött, mint immár egyszerűen, jelzőtlenül demokratikus struktúra (korábban népi demokratikus volt). Most már a 100 millió civil ember kinyírása saját államuk által az ő demokratikus hagyományuk része! A minden korábbi időket felülmúló, alig elképzelhető, a XX. század minden falanszterikus, lelketlen szervezési technikájával visszaélő mai eszementek vehetik el az óvodát, az emberi léptékű iskolát, verhetnek végső éket szülő és gyermeke közé „gyermeki jogok” címen?

De hát nincsen pénz az emberibb világra – harsogják a lelketlenek. Holott hosszú távon mi a pénzfedezet? Egy közösség önelszámolási, önszervezési eszköze a pénz. Ha nincs mit elszámolni, akkor semmit sem ér, ha van mit elszámolni, számon tartani, akkor sokat ér a pénz. Egy társadalom, amely élni akar, és erre van képessége, annak a pénze (PÉNZ-RENDSZERE!!) értékes. A társadalom életképessége, élni akarása, szolidaritás vállalása és tenni akarása talán a legfontosabb fedezete a pénzrendszernek, a pénznek. Tehát nem kell választani a pénz és emberség között, mert hosszú távon, a kis részletek összegeződéseképpen éppen a társadalom maga a pénzének a fedezete. A globalizmusban is! Mert a működési rétegek az emberiség egészében mint hagyma héjai borulnak egymásra minden ember felett. Nem lehet a külső héjat értelmezni a közbülsők nélkül (illetve ilyen tud lenni az a rohadt hagyma, amelynek valamely rétege romlott meg). A nemzeti közösség héjazata is egészséges létünk szerves feltétele. De hasonlatért nyúlhatunk a fa évgyűrűihez. Amely fában az évgyűrűk sora megszakad, azt odvas fának nevezzük.

Ha megvizsgáljuk, feudális csökevény, sőt embertelen atavisztikus torzó a mai társadalomban legfeljebb éppen a magára hagyott pénzrendszerben fedezhető fel, a pénz- és adó-rendszernek minden erkölcsi értéket számonkérő kontrolljától való elszakítottságában. A tulajdontípusok funkcióinak a privatizációnkra jellemző háborodottan dilettáns és felelőtlen össze-kavarásában. Nem a régi uniós államok szociális segélyeinek töredékéért dolgozó emberek túlfogyasztása az oka a gazdasági gondoknak, hanem a társadalom felett állni kívánó „pénzesek” ámokfutása. A pénzt amulettként, fétisként kezelik, mondván, hogy őket a pénz vagy a pénzrendszer birtoklása a mindennapok gondjai, kötelességei, erkölcsi értékítéletei alól felmenti. Ők onnantól kezdve a modern világ inspirálói és nem koloncai. Holott tévednek. Aki a pénzt a pénzfedezetet nyújtó társadalom értékeit rombolva kívánja használni, az a világ, az emberiség, a nemzet kolonca. Ezt a kérdést a magunk léte érdekében nekünk mindenképpen meg kell értenünk, át kell látnunk.

Azaz semmivel sem menthető a társadalom elleni módszeres, másfél évtizedes, a pénzre hivatkozó felszámolósdi. Mert ezzel a Forint fedezetét is romboljuk. És ha uniós pénzt használunk majd, hogy a rombolás nehezebben legyen kimutatható, akkor attól jó lesz nekünk, hogy annak a fedezetét is rombolhatjuk majd mint valami megszállott? Elképesztő, hogy a magyar politika mennyire nem néz szembe azzal, hogy a brüsszeli pályázatok mint a tőkeallokáció kiemelt eszközei, mennyire kiherélik még a jövőjét is a magyar társadalomnak. Panziókat brüsszeli forrásból? Ilyen még a szovjet megszállás éveiben sem volt. A veszedelem érzete nem túlozható el. Hiába szívet melengető az 1995-ös Európa tanácsi vidékpolitikai charta, hiába lehet idillikus jövőt hozóan értelmezni az unió mezőgazdasági és vidékfejlesztési politikáját, ha az csak babaházként rendezi el a vidékiek életét, és a politikai létet nem hozza el számukra. Aranyketrec, elefántcsont torony, stb igen sérülékeny, csalfa konstrukciók. Cukrászda Bécsben.

Ha nincs magyar nemzet, ha ez a kifejezés üres fikció, amint a Göncz Árpád nevű tisztségviselő vágta a szemébe 2000-ben ezer embernek a felsőház termében, akkor természetesen helyén van a nagy kótya-vetye, mert akkor az nem más, mint a halott hagyatékának árverezése. A halott már úgysem tudja értékelni, használni a régi fényképet, gépet, használati eszközöket. Szétesett az a szerves egység, amit vagyona jelenthetett még életében.

Csakhogy a magyar kormányok tényleg komolyan vehetik, hogy ők csak felszámoló biztosok?! Erre van felhatalmazásuk? Ez a rendszerváltás? És ha a halott száján hangok jönnek ki, akkor gyorsan fejbe kell vágni, nehogy megzavarja az amúgy jól alakuló zabrálást (fosztogatást)?

Az évtizedekig páni őrülettel utolsó csatlóst ordibálók gyerekei most a magyar haderőt leépítve minden erkölcsi fenntartás nélkül szállnak be hegyeken és tengereken és kultúrákon és alig érthető konfliktusokon túli háborúkba „a magyar nemzet”, „az ország” nevében? A gyilkos ha szúnyogokat csapkod a lépcsőházban a mi nevünkben, akkor hőssé válik? Vagy ez is az egyik ok arra, hogy tűnjenek el végre?! És az élet szinte minden területén hasonló a helyzet.

A magyar politikai közösségek életre keltését kell első helyre tenni, mint társadalmi rehabilitási célt, mert különben nincsen az ország – csak egymástól elszakított családi emlékfoszlányok. Lehet ott politikai szolidaritásról beszélni, ahol az országot az átmenő kamionforgalomnak rendelik alá? Az átmenő forgalomnak rendelik alá utak állapotát? A házakét? A motorizált hordaként lerohant falvakét? Az utcára kurvának kiállított lányokét?

Kinek a felelőssége ez az erkölcsi kérdés? Mindenkié, minden oldalon. Ad abszurdum az állam által elszigetelni igyekezett egyházaké is. MÉG egyetlen egy püspököt nem láttam, aki az országház korlátjához láncolta volna magát, hogy amíg ez az állam által eltűrt, sőt egyes vezetői által bátorított, űzött prostítúció itt zajlik, addig onnan nem tágít élete árán sem?!! Egy fél püspököt sem láttam ezügyben sehol, semelyik felekezetből. De még egy plébánosról sem tudok, vagy icike-picike lelkészről. Hát nem Márton Áronok vagy Apor Vilmosok, netán Mindszentyk egyik sem, az bizonyos. De ne bántsuk őket, mert és a nyáj, mi kik vagyunk? Jöhetne ide Mátyás király, kevés molnár legényt találna.

Azaz tudok plébánosról, ismerek lelkészt, aki utolsó csepp erejéig küzd az elveszett lelkekért. De ők sem politizálnak, nem a galád-hamis szabályozók ellen küzdenek, hanem megmentenek párat az ezrekből, a tömegből. Tettük pótolhatatlan, elismerésre méltó. De mikor fogjuk le a törvénnyel kalózkodók kezét?

Szóval tanuljunk meg különbséget tenni eleink irodalomórán hallott nagyszerűsége és saját magunk előtt álló kihívások között. Megfelelni a példának annyira nehéz, hogy sokan lehetetlennek mondják, és eltanácsolnak mindenkit az érdemi politikai cselekvéstől, vagy akár az igénytől is. Válassz egy parlamenti pártot, és azzal beérheted. A többi rajtuk múlik. (?). Valóban? Ezek a parlamenti pártok olyanok mint az éghajlat, a földi ökoszisztéma, mint a „múlt”? Külső tényezők? Rajtunk kívül álló okok? Nem mirajtunk múlik?

De vissza a lányoknak a kurva-karriert kínáló politikához. Nehogy anyák, édesanyák lehessenek, nem, inkább menjenek meddővé tételre, és akkor munkáltatóiknak is kisebb a kockázat (mert ez divat a nagyszerű unióban is). Több kurrva nem fog gondot okozni azzal, hogy „megesik” ha meddővé teszik? Amelyik meg nem hajlandó kimenni az utcára, legalább az sem szaporodik…. Vagy miket gondolnak tisztelt hun-atyák és hun-anyák, hun meg micsodák ott a parlamentben?

És ugye a kurrvának minek tulajdon (meg tud dolgozni a kenyeréért), minek család, minek hagyomány, minek politikai szolidaritás, minek bármi? Ő egy bio-bábu, még műanyag fröccsöntő sem kell hozzá. Van és „dolgozik”.

Fel lehet számolni az országot – mert egy kurrváért a legények nem fognak harcba szállni, legfeljebb megkéselik a stricit, de az belefér az üzletbe.

Nem tudom, hogy valamelyik politikai párt a parlamentben az utóbbi 16 évben mikor kezdeményezett aláírásgyűjtést az átmenő kamionosokra építő prostítúció ellen. Nem csak a rasszista  (amelyiknek elvből nem vagyunk emberi lények, és ezért sorsunknak náluk a tömeges aberráció az adekvát megoldása, mert szerintük ne kergessünk illúziókat, hogy többre is lennénk képesek, tehát le lehet építeni az iskolát, le lehet nullázni minden ellátó rendszert, trükkösen el lehet venni minden egyéni és közösségi tulajdont, mert ha ember nincsen, akkor tulajdona sem védhető), és nem csak százmillió áldozatért felelős bolsevik-maradvány pártolja nagyvonalúan a prostitúciót, hanem a többi is ezt mondja, de legalábbis így cselekszik, ezt hagyja. Bekapták, hogy ez a piacos megoldás! A nőt (anyát, lányát) ki az út mellé a platzra-piacra! Nem tudom, hogy Németh László írt ilyesmit? Vagy bonyolódtak mdf-ék akár fizikai küzdelembe ez ügyben? Ugye nem? Biztos jó a kirakatban ücsörészni, mert ősszel és tavasszal langymeleg a nap, nyáron lehet ernyőt kifeszíteni, télen meg legalább a szél nem fú az üveg mögött. Kirakatpolitika. Formás Szent István tervbe foglalható és hasonló más eszmefuttatások díszcsomagolásában is hozzáférhető.

Én azon sok pitiáner alak közé tartoztam, akiket az első vonalba nem hívtak. Mit mondjak? Nem is törtettem közéjük. De amikor láttam, hogy valami nem stimmel, és próbáltam hozzászólni, akkor elküldtek, idővel egyre nagyobb erővel. Csináltam egyesületet a szülők és oktatás kapcsolatáért, sok-sok ezer szülői taggal, amit mdf-es, kdnp-s stb vezetők, akik máig ajnároztatják magukat mint nemzeti pedagógusok: felszámoltak, felszámoltattak, hagytak felszámolni Györgyi Kálmán legfőbb ügyészségi műintézetével. Soha a nemzeti szolidaritás szikráját nem tapasztaltam. Sem a politika szülők iránti szolidaritását, felelősségét a gyerekek dolgában (maximum némi bátortalan sajnálkozást). A szülői erőfeszítést a családon belül ismerték el csak úgy-ahogy, az iskolában minden politikai erő magának akarta a gyereket, és ebben a legtöbb történelmi egyház oktatáspolitikája is osztozott az állam rablóival. Nem érték fel ésszel, hogy nekik a gyerek nem zsákmány a szülőtől, hanem a szülő és a gyerek együtt adja az egyház építményét túl a prédikációk világában, az iskolában és más világi intézményekben. A szülők egyenrangú, „épeszű” szervezeti megjelenését az oktatási rendszerben senki fajsúlyos, máig fennmaradt oktatáspolitikai tényező nem akarta, nem vállalta. Ilyen elhagyatott, kirabolt pusztaságban ordítanak a fülsiketítő sajtóparavánok és ál-politikusok, miközben az utcán tenyészik a prostitúció (mert a szülőtől elszakított kiskorú gyerek legfeljebb a prostítúció erőltetéséhez hasonlítható, és abba torkollik).

Nemzeti bizottságok? Itt? Mint ’56-ban? Nem tudom, hogy lehetnének-e. Azt csak a valóság mutathatja meg, hogy él-e még, feléledhet-e még a társadalom tetszhalott reflexe. De a hóhér, meg a vérbíró (aki rendelésre öl), meg a diktatúra húsdarálójában elembertelenedett sok további szerencsétlen ember-cafat, máig helyét nem találó élő-áldozat is hogyan másként menekülhetne siralmas sírgödréből, ha nem valamifajta rehabilitációval? Nem pecsétes oklevéllel, hogy ő ezentúl nem féreg hanem pillangó! Hanem olyan lelki-testi, anyagi-reménybeli rehabilitációval, amelyet az államnak is szolgálnia kell kormányzásával és intézményi rendjével. Úgy az oktatási rendszerben, mint minden más ellátó rendszerben, mint a politikában, tudományban, közéletben. A szovjet megszállás rémkorszaka (amely mint Illyés Gyula írta, még a szerelmet, a legtitkosabb lelki zugokat is beszennyezi), nem korrigálható cinkelt privatizációval, gyáva és hazug és buta és titkosan ellenőrzött sajtóval, újabb és újabb ukrajnai-éhínség utánzatokkal (értsd „reform-megszorításokkal”).

Tehát nemzetgyűlés vagy bármi más címszó, hivatkozás alatt választási rendszert kellene megfogalmazni, amelynek vannak érték-alapjai. Ne féljünk, aki értékfüggetlen választási rendszerről beszél, az sötétben bújkáló hazudozó, ávósutánérzés, tábori drótkerítés-imádó csupán. Milyen érdektől legyen független, és milyen egyéni-közösségi létet szolgáljon a választási rendszer? Nemet a falanszterre! A választási rendszer értékeinek érvényesülését garantálni kell. Nem csak úgy homályosan: „választási akarat”, ami után import aljasságok leönthetik az országot - úgy szerencsétlen kurrvák szintjére szorítva mindenféle megfélemlített választási akarat-igényt.

A személyes választói akarat értéke, a közösségi létből fakadó választási értékek, az életképesség érvényesülése a választottak tevékenységében, tehát a választott élő, szerves kapcsolata a választóval, közösségeivel és a választók által valóban kontrollált választotti tevékenység, a hagyományok tisztelete és a jövőre lehetőséget adó széles politikai mozgástér... Mindez lázálom csupán?

Lázálom volna, hogy a képviselők évente választói bizalmatlansági megmérettetésen essenek át? Lázálom volna, hogy a reform átrendeződést jelentsen és ne a rablók újabb matatását? Lázálom volna, hogy a politikai választási rendszer egésze (helyi és országos, alsó- és felsőházi stb-stb) megfeleljen a választói akarat és az alkotmányos értékek összeillesztési feladatának? Lázálom lenne, hogy a vendég és a szövetséges szó jelentése különbözzön az elnyomóétól, rablóétól? Lázálom lenne, hogy meghitt nyugalomban otthon érezhessük magunkat, és a pénzügyi és más állami felügyeletek megvédjenek minket az uzsorás bankoktól, a természeti és társadalmi erőforrásainkból kiforgató törvényektől és hivatali apparátusoktól?

Alkalmasak vagyunk az efféle különbségtételekre? Alkalmasnak kell lennünk már ahhoz is, hogy panaszkodhassunk.

Mit keresnek itt sosem látott nemzetközi szélhámosok kinevezés nélküli minisztériumi vezetőként, bankelnökként, dédelgetett egyetemi oktatóként, tőkeimportőrként? Ezek nem privatizációs szerződések, ez nem a nemzetközi gazdaságba való integrálódás, hanem a történelem szemétdombjába fúródás. JenVal Jeannak a trágyadomb legalább melegítette a testét hideg téli éjjelen. De mi szemétként kerülünk oda.

Mondd el gyerekeidnek, hogy idők végtelenségéig …. Bla-bla-bla ….. fennmaradjanak a hazugságok? A gyermekeket nem kellene megkímélni mindeme szörnyűségtől, hogy nyakig ülünk a rothadásban? Ne elmondd, hanem oldjad meg!!!

Legalábbis nem a gyerekektől kellene várni a megoldást. Nem a pesti srácokra kellene várni megint, mint már annyiszor (Kossuth Lajos következő üzenetére).

Nem szabad vakon belerohanni hagyni-űzni őket a végromlásba – magunk helyett. Ne elmondjuk a sok szörnyűséget, hanem vegyük elejét a folytatásnak. Oldjuk meg - a kvázi vidék-parlamentek, a kvázi konzultációk, a kvázi-mintha-akárha politizálnánk produkciók helyett.

Könnyű a megoldás? Ki mondta? Biztos nehéz, ha idáig jutottunk előle hátrálva. Ha könnyebb lenne, nem tolódott volna az észheztérés. De nincs más út. A sodródás további veszedelme nem kiút.

Talpra, és megint talpra, akkor is ha csak térdig sikerül felemelkedni. De talpra! Ha a magyar politikai vezetés szellemi holdudvara nem képes egy tisztességes, átgondolt választási törvényt, szabályozást, nemhogy egy rendszerváltási koncepciót összehozni, akkor elég ebből a szánalmas szenvelgésből, egzisztenciális törtetésből, egymás marásából. Szelekció az óvodában, iskolában, egyetemen, tendereken? Mindig van magyarázat, hogy miért nem lehet levegőhöz jutni a Kárpát medence központi szektorában sem? Versenyezzünk az egész világgal?! NAGYSZERŰ! És hol van az ötvenes évek óta a másik 10 millió magyar, aki mind 54 évnél fiatalabb lenne? Én velük szeretnék versenyezni. Nem a ránk maradt ávós-szenvelgéssel. Nem a destruktív parlamenttel. Nem a hazaáruló közgazdaságtudományi intézettel, amelynek tagjai versenyre keltek a privatizációban az országgal, mint a rémfilm mentőorvosa a rábízott tetszhalottal. Nem az ország bizalmát vesztett dísz-miniszterelnök ismétlődő ajánlásai szerinti távozásban, ó nem. És lassan kezd elegem lenni a 10 magyar Nobel-díjból, mert vagy másik 10 az abortusz áldozata lett.

A székelyeknek ha 10 ellenfél nincsen, akkor nem is érdekes a küzdelem a régi mese szerint. Elégedjünk meg azzal a tudattal, hogy a központi szektorban kell egy fél tucat ember helyett küzdenie annak, aki komolyan veszi létét. A megölt magzatok kiadnak kettőt, a határon túliak nyugodtan másik kettőt (akik reménykedve néztek ránk,de akik sokan már a gyerekeiket sem magyarul szólítják, akik idegen fővárosokba loholnak ügyeket intézni, karriert támogatni, akik a tengeren is túlra mentek, akiknek emlékét se őrzi már a kegyelet…), az már négy. Vegyük saját magát is, aki komolyan akarja venni önmagát, az öt. És a legerősebb feladat még hátravan, mert azok helyett is tenni kell a boldogulásért, a jobbért, akik szándékosan akarják felszámolni, dobra verni még az emlékét is e társadalmi, emberi, nemzeti közösségnek. Ki van a legalább féltucat.

Új választási törvény kell, ahol nem lehet évekig kormánypénzen és ki tudja kinek a pénzén minden megszorítás nélkül hazudni, megtéveszteni, figyelmet elterelni, mert az eltiltással kell járjon. Élő politikai közösségek kell megformálódjanak a választói körzetekben, úgy kell alakítani a körzeteket magukat is (mert most olyan a helyzet, mint a határon túl, ahol csak az a szempont a döntő, hogy a magyar szándék érvényre ne juthasson). Alkotmányos és valódi biztosítékokra kell törekedni a monopolizáló törekvések ellen. Az ország és a nemzet szövete kell újraéledjen. De nem színes levlapokon és cikornyás ünnepi beszédekben, hanem a politika szövetében. Nem lehet folytatni, hogy a vallás otthon a hálószoba magányába űzendő, mert Isten a Földet nem egyeseknek adta, sem elvárásait nem egyeseknek hagyta ránk. A XXI. század túlbonyolódott szervezeti rendszerét, ezt a rákos daganatot kell orvosolni, egészségessé éleszteni, alakítani. A vallásokba, Európa kereszténységébe kódolt társadalmi alapigazságokat nem lehet a plébános részegsége miatt kidobni, nem lehet a templomot egy kórház mintájára régi és impozáns falai miatt dobra verni. Az nem kótya-vetye, mert a lelkünk múlik rajta.

És a választási törvény után valami módon sorra kell kerüljön a törvények felülvizsgálata, alkotmányos felülvizsgálata (az 1949-es hókusz-pókusz nélkül). Nincs egyszerű megoldás. A történelmi alkotmány nem kerülhető meg, sem az alkotmányos szellemiségű kiemelkedő történelmi irataink elemzése, emlékének intelligens ápolása (mint Arany Bulla). De a feladat nem merül ki a hagyomány szegmenseinek tiszteletében. A törvények felülvizsgálata egy alkotási feladat. Mechanikusan nem lehet végre hajtani. Fel kell rá készülni. Még el sem kezdődött. Ma írásba adja az egyetemi dékán (2004), hogy alkotmányról nála vitázni nem lehet, mert annak politikuma is van. És karriert erősít, ha komoly képzettségű felelőtlen személyek ebben neki asszisztálnak. Ma ők a papiros-tekintélyek, akik komolyan gondolják, hogy szellemi kihívás elutasítása címen fel lehet számolni egy alkotmányelméleti konferenciát.

A célzott megelőző csapás nem csak ázsiai és amerikai módszer, hanem bevett gyakorlat a magyarországi latens polgárháborúban is. Ki hiszi el, hogy az APEH adatállományát makulátlan ispotályos lovagok tulajdonították el, hogy a gonosszal felvehessék a küzdelmet? Senki. SENKI. És mégis szabadlábon vannak. Mint a helótákat, úgy piszkálnak minket. Nem lehet a XXI. században társadalompolitikai realitás, reális cselekvési színvonal, valós politikai súlyú szerepvállalás az, amely annyira szellemi és közéleti háttér nélkül van, mint a 16 év parlamentje (az idő előre haladtával egyre inkább).

A rendszerváltás ott kezdődött volna, hogy az életképesség belső feltételeit intézményesítetten erősítik. Ehelyett kinyitották a gazdaságot, kinyitották a társadalmat, és mint egy nyitott gerincű, nyitott szívű, felhasított testű porhüvely fekszünk a műtőasztalon, a pulton, az árverésen, hogy kilóra kimérjék szerveinket. Amíg a köztulajdon és a magántulajdon szerep-különbségét nem definiálja a magyar politika, addig ez a tetem-sors nem változtatható (addig a FIDESZ köztulajdonért való ágálása is csúf komédia, az MDF köztulajdon-tagadása meg kész röhej). Definiálás alatt nem a hazug és kiherélt közgazdasági szennyirodalom magyar fordításának segítségére gondolok (lásd a frissen fordított és közben kiollózott egyetemi tankönyveket), mert azok kevés forrást adnak. De az eredeti művek szerzői sem voltak a mi kiélezett, mindent elvesztő helyzetünkben. Ha más nincs, erre a kérdésre nekünk magunknak kell felelnünk: hol a határ a magán- és a köztulajdon közt az alkotmányos elvek tiszteletével (hogy a rendszerváltás elbaltázásával ne mi magunk végezzük ki saját magunkat – mint nemzeti közösség)? Régi szóval mi lehet korlátlanul magántulajdon, és mi az, ami végső soron a szentkoronáé?! Mi az alapvető funkció különbség a magán- és köztulajdon között?

Mindennemű alkotmányos, parlamentáris felkérés nélküli, bármilyen kinevezés nélküli bohócok is ültek banki székekbe, amely bankokat minden kritika és koncepció nélkül hordott a tenyerén az elmúlt 16 év: minket folytonosan kiokítottak, kiraboltak, sarokba szorítottak, az öngyilkosságot egyes szektorokban divattá tették – úgy, hogy a pénznek, vagy pénz-rendszernek nincsen, nem ismeretes a ma használható definíciója! Mi folyik itt? Ukrajna II. (Az Ukrajna I. Sztálin nevéhez fűződik.) Csak itt egymás idegeit esszük. Mert mi nem vonulunk ki az utcasarokra tüntetni sem, legfeljebb ha prostitúcióban kerül ránk a sor. Mi egymást csitítgatjuk, félünk az időnként nálunk is rosszabb helyzetű szomdszédjainktól, ahelyett, hogy rákérdeznénk kellő nyomatékkal: MI A PÉNZ? Valami tisztességeset eszeljünk már ki. Mi az, hogy a pénznek önálló értéke van? Legalább be kellene azonosítani az uzsorás szélhámosokat, akik ezt hintegetik sajtóban, tankönyvben, törvények szövegeiben. Szóval MI A PÉNZ ÉS HOVA TŰNT? Aztán: mi a privatizáció, és hogyan lett az államosítás második fokozatává? Lesz még harmadik fokozat is? Milyen jövő vár ránk? Nem kellene ezt a ballisztikus rakétát leállítani?

Miért nem Horn elvtárs bukását eredményezte aktáinak ellopása? Ő a szerepzavaros szerencsétlen piszkos kezű politikus, és a képünkbe nevet, röhög, hogy dumálhattok, még az eladott újságok címoldaláról is vissza tudom vonatni a dokumentumokat, mert az egy elvtársnak elvtársi joga, előjoga (az áldozatnál még a sérelem emlékének is kuss). Akinek nem tetszik, az jelentkezzen. Mondja be a személyi számát, megnézzük, hogy villamoson mikor bliccelt, esetleg nem kötötte be a biztonsági övet, és máris elcsendesülhet. Kis tolvajt elkapjuk, nagy tolvajtól kamatra kölcsön kérjük (a miénket). Kis gyilkost elkapjuk, a nagy gyilkosnak segítünk az emlékek kimagyarázásában (hátha ismétlésre kap kedvet a nagy siker és együttérzés bátorításában).

Holott a globális kérdéseket, ütközéseket szigetelni, védernyővel tompítani lenne a minimális politikai (külpolitikai) feladat - a család, a kis falvak, városok, a nemzet, a Kárpát medence feje felett. De itt nem is élnek 100 millióan! Minek ide a nagy kommunista-liberális lendület? Vagy a sóval beszórásig fog itt dolgozni a talajgyalu?

Annyira sem maradtak meg az 56-os emlékek zsarátnokai, hogy képesek lennénk néhány alapfogalmat higgadtan átgondolni. Mi volt a XX. század második fele? Végképp lefelé fordult sok tank ágyúcsöve. A sortüzek magasságát megcélozva a futó emberekre lőnek. Magas tankokból. Az emberi értelmetlenség dicsőségére. Amilyen magasra hágni képes az ember erényben, olyan mélyre is tudja magát taszítani. Ezt nem kellene élvezettel kiszolgálnunk. Nem kellene magunkat élvezettel homokzsáknak oda vetni a lefordított ágyúcsövek elé. Az ember nem lőszer, nem ágyúgolyó, de nem is tompa golyófogó. Nem célpont képernyőkön, sem a valóságban nem lehet az.

Ki kell mondani, hogy a Kárpát-medencei központi szekcióban regnáló politikai „elitnek” és különösen a jelenleg kormányt adó oldalának csúfolt erőszak-hatalom: felelőtlen, buta és embertelen.

Na persze nem kivétel nélkül: összességében. Szerkezetében. Vállalt hagyományaiban, a százmillió polgári áldozatot követelő múltjában és minduntalan hangoztatott céljaiban: felelőtlenségében.

1956 után, aki fegyvert fogott a tisztesség oldalán, azt likvidálták. Forró lett a puska tapintása. Akit megkértek, hogy pillanatra fogjon meg szívességből egy puskát ’56 novemberében, hogy egy katona kényelmesebben léphessen be egy ajtón, vagy tehessen bármit a puska tulajdonosa, azt utána kivégezték, mert több szemtanú is látta, hogy „kezében fegyver volt”! Ilyen buta gyáván, ilyen primitív módon diktáltak a jogpozitivizmus csúfságára. És most ők és bojtárjaik oktatnak, magyaráznak, követelnek, szedik a pénzt a kurrváktól (akik nem édesanyák és egyre kevésbé kedves lánykák), meg a kamatokat, meg a félelmi pénzeket, meg az ajándékozás adóját, meg külön élvezettel törekednek a keresztelés áfájára, nemzetgazdaságot akarnak stabilizálni a borravaló adójára támaszkodva, majd talán a meg sem fizetett, csak elvárt borravaló után is (ugyan hol olyan a világ hogy ekkora baksist osztogatnak, amiért érdemes így kapkodni?) – csak nehogy megkérdezze valaki, és hol a tulajdon, az alapvető emberi lét gazdasági előfeltétele, hol a közösségi tulajdonú természeti és társadalmi erőforrások halmaza, hol a megdolgozott magántulajdon, hol a pénz közvetítő szerepe, hol a tisztességes pénzhasználat, hol a tisztességes, alkotmányos elveket alapul vevő pénzrendszer?

Mert eltűnt a közösségi tulajdon, aminek jövedelméből az iskolát, kórházat, közbiztonságot alapszinten a lakosság számára (mint társadalmi tulajdonosnak) fent lehetne tartani. Elveszik az utat, a vizet, a földet, a levegőt, majd fizettetni akarnak érte. 2-3000 évvel ezelőtt az ilyesmi még érthető volt az akkori „ha meg tudjuk csinálni” asszíriai mámorban. De most, ilyen jövőt az emberiségnek, és különösen önmagunknak?

50 évvel 1956 után? És ezt legitimnek is csúfolják? Ők az unió-konform legitim rablók?

Félre értés ne essék, új helyzetbe kerültünk 16 éve, nem voltunk felkészülve rá, hogy könyvelési, privatizálási megoldásokat az igazság egyértelmű rendszerében mérlegeljünk. De 16 év eltelt. Az idő a látásunkat letisztíthatta. Tapasztaltuk az elmúlt 16 évet. Talpra kellene már állanunk. A magunk cihelődéséből. Mert el nem tudjuk képzelni, hogy ha nem tesszük, milyen sötét további jövő vár a többségre emberileg és anyagilag is.

A sajtószabadságot újra kellene fogalmazni. Ami nem azonos nyugati szabályzatok biflázásával. Akarni kell, és elérni, és ennek megfelelően szabályozni és irányítani politikai feltételeit. Ma nincsen szabad sajtó, és aki szóvá akarja tenni, annak engedélyt kell kérnie rá, a sakálok üvöltése közepett. A sírdogáló, hangosan hüppögő úgynevezett nemzeti érzelmű sajtósok is elnémulnak, ha szóba kerül, hogy a tulajdoni viszonyok rendezése nélkül nincsen kiút. A sajtószabadságra a sajtó alkotmányos elvekkel illeszkedő tulajdoni-finanszírozási rendszerének is garanciának kellene lennie. De ilyen rádiósok meg magyarnemzetesek, akiket ez érdekelne, nincsenek.

Hosszú még a sora azoknak a kérdéseknek, amiket át kell tekinteni, amiket tisztázni kell, hogy alkotmányos alapokhoz igazodva tudjuk mindannyiunk számára boldogulást jelentően rendezni dolgainkat. És akik a nemzet ellen vannak az országházban, vagy az erkölcsi alapok elleni elszántságukra támaszkodnak, azok onnan kerüljenek ki végre.

1956 kettő hétig tartott. Azóta eltelt 50 év, sok kikerülhetetlen megpróbáltatásban. De most már 16 éve nincsen magyarázat, hogy a parlamenti hadállásokat arra használják, hogy életre ne kapjanak alkotmányos szempontok se kultúrában, sem politikában, sem gazdaságban vagy pénzrendszerben, sem a család védelmében, sem sehol másutt.

Vissza az oldal tetejére