Ötvenhatos börtönversek
Számadó Ernő
Kín
Elvették tőlem a vonalak ritmusát.
Itt minden szögletes, hasáb meg kocka.
Az eget is négyszögű rámába vasalták
rácsokkal még apróbb szögekre osztva.
A váradi börtön balladája.
Börtön zúzós kövein
peregnek a reggelek.
Verik kinn a sínvasat.
Öt óra van. Felkelek.
Törött ablak rácsain
rám nyirkolnak dús ködök.
Cellám dohos kövére
piros rózsát köpködök.
Éhes vagyok, szédülök,
járok kába táncokat.
Ordít az őr: Csend legyen,
ne zörgessem láncomat!
Mély verembe estem én,
ki nem húzhat húsz tulok.
Rothad már az agyam is,
versről versre pusztulok.
Összeteszem csontkezem.
Imát vacog el a szám.
Jó temetést kívánok
néked, drága Sárikám.
Ha meghalok, jól teszem.
Megfognak és szaporán
csattog le a lépcsőkön
versfaragó koponyám.
Rabnak bútor nem dukál,
koporsóm se lesz nekem.
Mennyekbe, vagy pokolra
úgy küldenek, meztelen.
Lomos börtönudvaron
kövér patkány ballag át,
néki panaszkodom el
ezt a szürke balladát.
Mindennapi történet
Cellánk üres ablakszemén
becsorog a szennyes hajnal.
Felcsördülnek a bilincsek,
megtelik a börtön jajjal.
Haldoklik egy fogolytársunk...
Nem nagy eset, ő se bánja.
Indulhat a többi után.
Megette az ólombánya.
Börtön, verés, hideg, ólom...
A tüdejét kiköpködte.
Ez se megy már többé haza –
összeintenek fölötte.
Mint a héjják, lesik, várják
lomjait, hogy szétvihessék,
halálát is eltitkolják
hogy ebédjét megehessék.
Őneki már minden mindegy.
Szeme nagy távolba réved.
Jézusom, Te megismered:
Ugy-e, hogy a Te testvéred?
Volt ennek is édesanyja?
Volt egy szív, ki őt szerette?
Irgalom, hogy nem láthatja,
nem tud róla, nincs mellette!
Meggyalázott homlokára
jó, hogy nem ejt senki könnyet.
Olthatatlan bánatok közt
búcsú nélkül válni könnyebb.
Estefelé „kiszólítják”.
Nem éhes már, nem is fázik.
Kemény feje a lépcsőkön
gyászindulót zongorázik.
Lent a hideg pincekövön
csupasz mellén patkány táncol,
s másnap reggel a grefier
kitöröli a létszámból.
Sárikának halottak napjára
Bimbóba fagyott csókok kertjéből
a legizzóbb csokrot neked küldöm,
hogy madonna-homlokod a legszebb
szűz csókok havában tündököljön.
Rajta a megbánások könnyei
mint esthajnali harmat ragyognak,
hogy visszahozzák békült illatát
bánatok temette tavaszodnak.
Hogy feldobogjon még egyszer szíved
mátkás hófehér izzásra gyúltan,
hogy lássad még egyszer a világot
hallelujás elédbe borultan.
Lehet, hogy e kései virágok
már csak bomlott sírodhoz érnek,
de akkor is, elküldöm utánad
vigasztaló, békítő testvérnek.
Karácsonyi ének
Deres rácsok foga közt
besüvölt a karácsony.
Karácsonyi éneket
hárfázgatok a rácson.
Itt állok egy szál rongyban.
Reszketek a lelkemig.
Jézus-váró két szemem
jeges könnyel megtelik.
Szent karácsony este van,
giling-galang, gingalang,
megszületett kis Jézus! –
muzsikál kint száz harang.
Fenyő, család, gyertyafény,
kalácsszagú ünnepek –
lelkem mélyén valahol
felzokog egy kisgyerek:
Ivóvizem befagyott,
nincs egy falat kenyerem,
Istenem, de messze van
Nagyváradtól Betlehem!
(töredék)
Azt álmodtam, hogy egy reggel
angyalszárnyas fénysereggel
rásütött a nap sugára
a börtönöm ablakára.
Lehullott a lánc és lakat.
Szabad voltam, újra szabad...
Jézus Krisztus glóriában
állt a börtön kapujában...
Varga Lacinak
Cika, Cika, Lacika,
nem leszek én kacika.
Néhány éhes év után
kopott hulla leszek tán,
ki süketen és vakon
rácsot néz az ablakon,
kit a fene és a bilincs
megevett, hogy esze sincs,
kit halálra gyötörve
löknek meszes gödörbe,
kiért talán kár bizon,
pokolra jut – grátiszon.
Legenda
Pipacs virít a hajnal lábnyomán,
dombok csücske bíbor-aranyos.
Halk morajjal muzsikál a nádas,
leng a szellő, füstölög a rozs.
Ringó szoknyás kis parasztleányka
piroslik el a kertünk alatt.
Feje felett vidám tillióval
fütyölnek a rigómadarak.
Megáll kint a búzamező szélén,
hol az égig ring fel a határ,
ráhajlik egy búzavirág tőre.
A virág is lábujjhegyre áll,
Csókolóznak a tiszta reggelben.
A két virág szája összeér...
S felettük a hajnalragyogásban
legendákat álmodik az Ér.
Páll Lajos
Karácsonyfák
Lám, még meg se nőttünk,
már kivágtak minket,
faggyal dacolókat,
fiatal fenyőket.
Nekünk a sors adta,
ez legyen végzetünk.
Nekünk a harc adta
örökzöld levelünk.
Lám, még meg se nőttünk,
már kivágtak minket
– két nap boldogságért –
fiatal fenyőket.
Döntés után
Hatalmas fenyők hulltak le döngve.
Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze.
Hatalmas fenyők hulltak le döngve.
Mikor lehulltak mind, mind a nagyok,
balga törpefenyők hazudták a nagyot
mikor lehulltak mind, mind a nagyok.
Ameddig látok, csupa törpeség.
Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség!
Ameddig látok, csupa törpeség.
Börtönhalál
Árnyékukat cipelik a tárgyak,
vergődik a fény a falakon.
Társam hörög. Vérrel fűtött mozdony
bomlott-tüdő-sípját hallgatom.
Mielőtt az űrbe lendül a lelke,
teste, mint az íj, még megfeszül.
S reggelre a lámpa szalmafénye
ajkain majd hűvös zöldre hűl.
Páskándi Géza
Betyárrigmus ötvenhétben
Szamosújvár, Rózsa Sándor...
Szemem előtt kötél táncol.
Haj, sok idő telt azóta,
de tán áll az akasztófa,
s ha Isten felviszi dolgod
nevét többé el nem morgod,
mert bár magas a fa ága,
csalóka a magassága,
távol a mennyei kolhoz,
de ez közel a pokolhoz.
Elgondolom: Milyen talmi
éppen odafönt meghalni,
hiszen a halálos ágyig
az ember mind fönnebb vágyik
s mire feljut két méterre
kilóg szegénynek a nyelve.
Vagy mert zuhant alacsonyra,
gúnyból húznák a magosba?
Szamosújvár, Rózsa Sándor...
Szemem előtt kötél táncol.
Haj, sok idő telt azóta,
de tán áll az akasztófa...
Egy cigányné megjósolta
anyámnak az ócskasorba'
hogy meghalok, hogy elvérzem
vagy tán akasztófán végzem.
Most, az atomkor határán
lógjak egy primitív spárgán?!
Villamosszék, halálvonat
kell, nem kötél s szamárfogat!
Akasztódjék, ki arra jó,
tuskófejűeknek való!
Nem gyilkoltam, fosztogattam,
csak tanácsot osztogattam,
mert a szegény diákgyerek
nem szól, hanem csak pityereg...
Nos, hát ez volna a bűnöm.
Három-négy év, és leülöm.
Persze jobb volna most lassan
sétálgatni egy lugasban,
olvasgatni, virslit falni,
jégbehűtött sört nyakalni,
csókot kérni egy-egy lánytól
s csak az ágyban lenni bátor,
de hát akkor ki bűnhődött?
És miből él börtönőröd?
Viselkedj hát türelemmel,
hiszen ő is munkásember!
Olyan nagyon nem is bánom.
Egy ideig lesz lakásom,
nem fogja a házbért kérni
elsején majd Irén néni,
s végre elmondhatom bátran,
hogy nem élek szabadságban.
Nem igaz!
Nem igaz, hogy a rács a rabság,
hanem az igás szolga-szégyen,
hogy csövön kopogsz és ülsz a priccsen,
mert távíród, se könyved nincsen
az atomszázad közepében.
Nem is a rácsban van a rabság,
hanem az ember szégyenében,
hogy poklokra szállott az Éden.
Ki tudja, hányszor kaszabolta
kis zsuppjainkat tatár horda,
vityillónk omlott szellőtől gyakran,
de áll időn át moccanatlan
börtönök béna rendje.
Nem is a rácsban van a rabság,
hanem a gondolatban
belül a szürke agyban
felismerés, ó már te ködlesz,
hogy amíg vályogot vetsz,
azt hiszed, házad épül,
ámde végül
az is bitorló börtönöd lesz.
Nem is a rácsban van a rabság,
a kintiekre gondolásban
akik ölelnek és aratnak –
nem a rácsban, hanem a gondban
hogy a rabok, jaj, kint maradtak.
Nem is a rácsban van a rabság,
hanem hogy ember lehull,
s így kell, hogy éljen,
szűkölve féljen
munkátlanul.
Tunyuló észre s ölbetett kézre
ítéltetett,
ő, aki földből,
Isten javából,
izmos erőből,
munka porából
úgy vétetett.
Nem is a rácsban van a rabság,
nem is a hajtépésben,
céltalan sok lépésben,
falhoz forduló imában,
nem is a múltban és a mában,
okoskodásban, a kerekben,
nem is az idegingerekben,
hanem az indulatban
felugró vad tudatban,
hogy jaj, az a boldog, aki tudatlan.
Nem is a rácsban, nem a falakba
vágyunkkal vésett nő alakba'
hanem szép eszünk tengelyében
Ekörül forgunk este, délben,
s ez a bolyongás el sose ül.
Rabság helyett nem a szabadság,
hanem a szebbnek tűnő rabság
csalogat minket már egyedül,
s a hitetlenség tengelyére,
mint könnyű légy a lágy fogóra
ráragadunk, s nincs olyan óra
hogy ne donognánk – jövőtlenül.
(Közölte Varga László A börtönélet fintorai c. könyvében)