Feltételezve (tudomásul véve) hogy végső soron ismeretelméleti szemszög nélkül mélyreható ontológiai elemzés ….. képtelenség.
A magyar állameszme lényege, hogy alkotmánya a személyek közösségének van, amely közösség államának egyik elsődleges feladata a személyi lét feltételeinek ápolása, megvédése, kiterjesztő jog szerinti értelmezése – és az ilyen alkotmányhoz, államalkotó közösséghez a személy (személyi létének mintegy zálogaként) hűséggel viselkedik. Az ilyen alkotmány lehet ez egyén és közösség identitásának egyik alapvető sajátsága.
Elvi problémafelvetés a személy fogalmáról
Fáy Árpád
(Az előadások után 2021 10 12-én pontosított változat)
Tartalom
Problémafelvetés – amelyből következett a személy fogalmának elemzése
A személy fogalmának tájolásához I. (jelölt-jel-jelölő és értelmező)
Személy fogalmának tájolásához II. (fogalomtörténet)
Alkotmány mint axióma-struktúra
Ismeretelmélet felől – egy kínálkozó logikai visszatekintés – arisztoteleszi fogalmi sablon
Az „arisztoteleszi fogalmi sablonnak” nevezhető fogalmi alapminta
A rejtetten-halványulóan tekintetbe vett lényeg, mibenlét egyértelmű előtérbe hozása
A személy deduktív alapfogalomkénti megtartása, megerősödése utat jelöl ki, mintát ad, inspirál
A 2021. augusztus 27-én megtartott konferencia programja
Kiinduló pont a rendszerváltás idején az a problémafelvetés volt: miként szerepel az ember a közgazdasági modellekben?
Az volt a következő lépés, hogy az alkotmány a modern társadalom azon intézménye, amely lehetőséget ad az erkölcs és a társadalom-szervezési rendszerek egymáshoz illesztéséhez.
Ezután felmerült hogy pontosabban mi az alkotmány és feltárult az úgymond történeti alkotmány és a kartális alkotmány műfaji különbsége (más elnevezéssel a kartális alkotmány alaptörvény, amely a jogrendszer része és mint ilyen formálható a politikai akarat eszközeként, a történeti alkotmány viszont lényegét tekintve nem része a jognak, hanem felette áll, aktuális igények szerint nem módosítható, nem az aktuális politikai akarat eszköze … - továbbiakban ezt értve alkotmány alatt).
A történeti alkotmány definíciója szerint az alkotmány a nemzet államalkotó akarata, olyan nemzeté, amely szuverén személyekből áll…. – de pontosabban mit értsünk „személy” alatt?
A kulcskérdésnek tekinthető alkotmány fogalmának tisztázására azért volt szükség, mert az elmúlt évtizedekben e fogalmat sokféleképpen értelmezték, többek között alkotmánynak nevezték a 49/XX-as törvény aktuális változatát, mai szóval alaptörvényt, amelybe például szavazási dátumokat illesztettek (hogy ne lehessen azokat vitatni).
A személy fogalma tehát kulcskérdésnek tekinthető mind az alkotmány mind pedig a legalapvetőbb elvi-általános közgazdasági modellek szempontjából.
A „személy” szóhoz sokféle jelentés kötődik, másként fogalmazva bizonytalanság övezi. A személy elvi, idea-jellegű értelmezését pedig egyre általánosabban megkérdőjelezik.
Ezért a próbálkozás ember és közgazdaság majd ember és alkotmány témakör kapcsán a személy fogalmának betájolására – nevezetesen a különböző gondolkodási területek közt az elvi-általános értelmezés lehetőségét keresve.
Jelölt
Elvi általános értelemben (tehát nem egyénenként különböző sajátságként)
Nem a közvetlen tapasztalás általánosításaként hanem a platóni ideák majd az arisztoteleszi szubsztanciák világának (kategóriájának) megfelelően.
Az emberben a fajilag nem determinált sajátságok, mint értelem, szabad akarat, érzelem, lelkiismeret, hit ……….. képessége amelynek tudatára épülhet kultúrája (tehát jelen megközelítésben nem az egyes ember fizikai, biológiai de még nem is pszichológiai egyedi tulajdonságai, mérhető és minősíthető jellemzői).
Jel
Például a szó, ez esetben a „személy” (person, persona, proszópon), amelynek lehet etimológiája, története a különféle nyelveken, de amely nyelvi előzmények nem definiálják a filozófiai értelmet.
Illetve a fogalom maga, amely azonban közvetlen nem kapcsolódik a szó etimológiájához.
Jelölő
Személy esetében kiemelkedőnek mondhatjuk Boethius szerepét (Kr u 500 körül).
De a görög filozófia és abban Arisztotelesz is megemlíthető …. mert pld a „végső ok” egy olyan fogalom, gondolat (lásd pár oldallal később), amely alapvető előzménynek tekinthető a személy fogalmának, máig tartó értelmezhetőségének kialakulásában.
És aztán sok évszázadon át tartott a fogalom finomítása, differenciálódása - pld teológiai (isteni abszolút személy), filozófiai (a személy értelmes természettel rendelkező egyedi szubsztancia – illetve önálló állagú, nem másolható, értelmes és szabad akaratú), jogi (jogviszonyban részvételre jogosult egyén vagy csoport, szervezet ... perelhető és pert indíthat), köznapi (szövegkörnyezetből megítélhető jelentéssel - személyes, személyiség) stb irányban. Mondhatni ezek az értelmezések mintha szétszakadtak volna egymástól. Van-e valamilyen cél, indok, amiért érdemes visszatekinteni az eredeti, lényegi értelmére és ami abból következhet számunkra?
Értelmező
Értelmező kultúrkörről lehet szó, amely a görög filozófiai alapokat a nyelvi evidenciák szintjén használó kereszténység, klasszikus európaiság esetében jó megfelelést, jó értelmezési közeget jelent.
Szemben más kultúrkörökkel, ahol a gyökereit tekintve a személy olyan ismérvei, mint önmagában megálló, nem másolható, értelmes, szabad akaratú (önálló érzelmű, lelkiismeret által vezérelt hitű …. stb) – deduktív axiómaként - nem tartozik sem a paradigmák sem az axiomatikusan megfogalmazott jellemzők közé.
Ez a kulturális környezettől való függés felveti a kétséget, hogy nélkülözhetetlen fogalom-e a jövőre nézve. Valószínűleg az a válasz, hogy ez végső soron mérlegelés, döntés, törekvés, sors kérdése is. Egyfajta identitásbeli értékválasztás, értékvállalás, kulturális kiállás függvénye.
Valószínű, hogy a kereszténység fentmaradása, a klasszikus európaiság és a magyar alkotmányos identitás számára nélkülözhetetlen alapfogalomként (deduktív axiómaként) kezelendő a személy fogalma.
Foglalkozni kell(-ene) vele.
Fogalomtörténeti vázlat
I. A fogalmak spontán őskáosza (a fogalmiság előtörténetét nem tekintve).
A fogalmak spontán őskáoszát feltételezve, mint kagylóban a gyöngy, határolódott körül a kétértékű logika (igaz vagy hamis). Ez vált a dialógus, dialektika és az abban formálódó filozófia fejlődésének alapjává.
A spontán gondolkodás, a spontán fogalomhasználat, misztika, ezotéria stb ezzel nem múlt el, csak elkülönülő részhalmazokat képezett a kétértékű logikát alapul vevő fogalmi körrel szemben (mint kagyló egésze a gyönggyel szemben).
II. A kétértékű logika
A kétértékű logika elhatárolását követően különvált a kiinduló, levezetés nélkül elfogadott alaptétel és az azt alapul vevő, egyértelműségre törekvő logikai érvelés
Később a módszeres dialógushoz a résztvevők által esetenként kölcsönösen elfogadott, egyeztetett alaptételeket választottak.
Majd egyes alaptételek általánosan elfogadottá, szokásossá váltak.
Majd egyes alaptételek evidenciákká, axiómákká lettek – ilyenné nőtte ki magát a személy fogalma is.
III. Paradigmatikus (nem definiált, nem rendezett de szükséges) előfeltételek
A görögöknél még csak fogalmi típusában, és szemléleti alapjaiban paradigmatikusan teremtődött meg a „személy fogalom” nyelvi-fogalmi típusának előfeltétele.
A kereszténység már a személy fogalmával illeszkedő etikai rendet épített (Isten előtt egyenlők vagyunk, felelősek vagyunk, lelkiismeret vezérelte önállóság, erkölcs szembesítése a szabad akarattal, a személyes hit, elkötelezettség és felelősség tevőleges kultúrája)
Boethiustól számítjuk a filozófiai definiálás alapjait, innen lehetett egyértelmű axiómává a filozófiában is a személy fogalma.
IV. A személy (deduktív) axiómaként kezelése ellen hatott másfél évezreddel később
A természettudományos gondolkodás előretörése, a deduktív (pld matematikai) axiómák mellett kikristályosodott az induktív axiomatika módszere is (mintegy axiómává emelve az ellenőrizhető, „kétségtelennek mondható” tapasztalati, mérési, kísérleti eredményeket). Ez a fejlődés oda vezetett, hogy általánosságban vonták kétségbe a deduktív axiomatika jogosultságát – ami megfontolatlanság volt, hiszen többek közt a matematikát, logikát még a legmerészebbek sem próbálták kirekeszteni a természettudományos eszköztárból. A személy és általában az emberi önreflexió fogalmi eszköztára mintegy másodlagossá halványult a „kordivatban”.
A politikai-hatalmi támadás:
személyt ölni gyilkosság, tehát ne legyen személy a likvidálandó társadalmi réteg, napjainkban a magzat, az öregember vagy a súlyos beteg ……….
A modern „rendszerekben való gondolkodás” sikere új helyzetet teremtett, mert leértékelődött vele szemben a klasszikus emberfelfogás (amelyben Krisztus az embert váltotta meg – nem valamely struktúrát, rendszert, illetve egyet hagyott hátra „rendszert”, az egyházat). Azonban itt az ideje a kijózanodásnak, például a személy általános elvi fogalmát illetően is.
V. Merre tovább?
……………………
VI. Mi a „rossz”, az embertelen a falanszterben?
Az axióma kiválasztása, amire épül a rendszer – nem a személyt veszi axiómának, hanem személytelen zombikból épülő rendszerként tekint a társadalomra (a XX. század erre jó példa volt)
Az alkotmány és az alaptörvény különbsége, egymáshoz való viszonya fogalmi jellegüket tekintve lényegében az axiómák és az axiómákra támaszkodó logikusan szerkesztett fogalmi építmény (jellegét tekintve axiomatikus rendszer) viszonya.
Az alkotmány tehát nem axiomatikus rendszer, hanem a különösebb logikai indoklás nélküli, hagyományozott, identitásunkkal harmonizáló, „evidens axiómák” rendszere
– amelyre épülhet az alaptörvény (az alkotmányos axiómákat tudomásul vevő, azokból kiinduló, logikus érvelésre törekvő) axiomatikus rendszere.
Axiómák rendszere alatt értem azon axiómák halmazát, amelyben az egyes axiómák akár mint kristályrács valamely szellemiség szerint szerveződnek,
de ez a szellemiség (metaforaként mondhatnánk logikának is) „időtlen”, legalábbis nemzedékeken átnyúló,
személyes és közösségi identitáshoz tartozó axiómaként hagyományozott, nem az aktuális feladatok, kihívások függvényében fogalmazódik meg vagy rendeződik át
nem része a hatalmi erővel tetszés szerint korrigálható jogrendszernek hanem afelett áll, a jognak kell igazodnia hozzá (hogy legitim lehessen).
Axiomatikus rendszer alatt értem az axiómákat és a rájuk épülő logikai építményt (több-kevesebb szigorú logikát érvényesítő alkalmazást). A logikai építmény elvileg az aktuális feladatoknak megfelelő, esetleges alkalmazás, amelyet valamely elhatározással, döntéssel a jogrendszer részeként alakítanak ki.
A személy fogalma az alkotmányos axiómák egyike „kell legyen” mindmáig – a hagyományaink szerint és a józan belátás szerint is.
A személy fogalma alapvetően kiérlelődött az évszázadok során. Ezzel együtt vannak az eltérések teológiai, filozófiai, jogi stb értelmezésében.
A személy fogalmának ismeretelméleti (és ezen irányból ontológiai) megközelítése.
Ahogyan a matematika tudománya a valóságtól való sikeres elfordulással kezdődött és ezzel lehetővé vált a logikai tartalom sikeres felszínre hozása, úgy a mai gondolkodási rendszerünket megalapozó filozófia szigorúan véve azzal a „fogalmi sablonnal” kezdődött, amit Arisztoteleszhez köthetünk:
· szubsztancia és akcidensek (a platóni ideák és árnyékvilág elgondolás nyelvtani kategóriákként való megjelenítése),
· forma és anyag, (e fogalmak már görögül is hajdan pontos értelmüket abból a fogalmi konstrukcióból nyerték, amelynek kulcsfogalmai voltak és legfeljebb a szemléletességet szolgálta, hogy hétköznapi szavakat használtak jelölésükre – idővel azonban visszahatásként az oktatási rendszeren átszivárogva formálhatták a hétköznapi szóhasználatot is … mára viszont mind a forma mind az anyag szavak magyarban legalábbis ettől eltérő jelentéssel bírnak, ami csak halványan emlékeztet az egykori filozófiai jelentésre)
· potencia és aktus és okság …. és
· végső ok és végső cél ….. !
A későbbi fejlemények, a deduktív axiomatika, a porfürioszi fa, a személy deduktív fogalma, az induktív axiomatika stb-stb mind ráadás, felépítmény ezen az alapon, amit arisztoteleszi fogalmi sablonnak nevezhetünk. Ezen gondolkodási fejlődés-logikai fonal mentén haladva válik érthetőbbé az európai filozófiatörténet, annak minden ellentmondásosságával, vargabetűivel, megszakadásaival, töréseivel, újrakezdéseivel együtt.
Arisztotelesz fogalmi sémájában a lét, létezés nem azt jelentette közvetlenül, hogy van, hogy „nem nincsen” stb, hanem hogy a forma és anyag kevercsének adott változata. Ebből kiindulva nem axióma a „lét”, „létezés” fogalma. Egyáltalán nem független, önálló evidencia a filozófiában az értelmük.
A létezés, a lét a forma és anyag keveredésének egy változatát jelentette. A különféle változatok között pedig az okság teremtett kapcsolatot.
Ebben a fogalmi sémában, mint a rajzlap széle, amin túl a rajzlapra nem tudunk rajzolni, ott kezdődik, ott van, az a „végső ok” világa, térfele (a végső ok világába tartozik például a tiszta forma is, meg a tiszta, formától érintetlen anyag is).
A végső ok fogalmi típusának megfelelő mai kifejezések a végtelen, abszolút stb. Az ok és végső ok fogalmi különbségéhez hasonlatosan mondhatjuk hogy „a végtelen nem valódi szám”, ahogy a végest és végtelen meg lehet különböztetni. A használt alapfogalmak átrendeződtek az utóbbi fél évezredben, de összefüggő fogalmi sablon részeiként keveset illetve nem tárgyalják őket.
A mai gondolkodásnak megfelelően előtérbe került induktív axiomatikának a deduktív axiomatikához viszonyítottságát evidenciaként nyilván kellene tartani.
Ahogy divat a doktori dolgozatokban a mérési eljárást részletezni a tétel kifejtése előtt, ahogyan ezen dolgozatok jelentős hányada nem más mint egyes mérési eljárások felvázolása, azonosítása, illesztése a tárgyalt problémához, úgy kellene általnánosságban nyilván tartani a deduktív és induktív axiomatika különbségét, egymásra utaltságát, közös eredetében felmutatni az arisztoteleszi fogalmi sablont mint fogalomtörténeti, fogalomfejlődési előzményt a maga későbbi stációival, fejlődési fázisaival együtt. Elkerülhetők lennének az olyan vulgáris és nyilvánvaló tévedések, mint például hogy a természettudományok és matematika határai felszívódtak, elmosódtak. Ebben az elhomályosult fogalmi szerkezetben az emberi önreflexió úttévesztése is vissza fordíthatatlannak tűnik … miszerint akár az embert kiváltó, az ember ellen maga szántából támadó, saját ösztönű mesterséges intelligencia veszedelme is reális lenne (s nem egyszerűen a mi „gondatlanságunk”) …. ?!
Szembesülnénk vele, hogy Madách Ember tragédiájában a falanszter jelenetben Michelangelo művészetének és az egyszerű mesteremberek rutin munkájának keverése ijesztő lehetett másfél évszázada – de a valóságban ott tartunk, hogy Michelangelo és a vésője közt szívódik fel gondolkodásunkban az elvi különbség. Eszközhasználó és eszköze közötti különbséget morzsolja a jelen kor elbizonytalanodása – kezdetben mintha érdekes, figyelmet felkeltő irodalmi fogással lenne dolgunk, majd ez az irodalmi geg, csattanó, tréfás ötlet, helyzetkomikumnak tűnő hamisság rögzül, kiterjed, ráborul a mindennapjainkra. A kialakuló káoszban pedig a személy elvi-általános filozófiai tartalmú fogalma „megfoghatatlanná” válik. Oly mértékig, hogy nem csupán ez a fogalom kérdőjeleződik meg, de elbizonytalanodik az a filozófiai közeg is, amelyben a személy fogalma érthető, magától értetődő axiómaként jelenhet meg.
Az arisztoteleszi fogalmi sablon néven képbe hozott fogalom-rendezési alapminta ezt a szemléleti problémát veti fel.
Tehát az emberi gondolkodás fogalomtípusainak teljes halmazából kiemelve a kétértékű logikán alapuló fogalmi rész-halmazt, azon belül újabb két részhalmazként adódik az ami rajta van „a rajzlapon” és ami nincsen rajta. Úgy értelmezve a rajzlapot, mint Arisztotelesz fogalmi sablonjának azon részét, amelyben a forma és anyag valamilyen kevercse van – azaz létezik valóságosan, ok-okozati láncba ágyazottan. Ok-okozati láncba ágyazottan „léteznek” a dolgok, ott található a „lét” birodalma.
Ha szigorúan vesszük az „arisztoteleszi fogalmi sablont”, az adódik, hogy nem létezik semmi, ami a rajzlapon (forma és anyag valamilyen összetételén) kívül van, tehát például sem a tiszta anyag, sem a tiszta forma.
A logika sem „létezik”, legalábbis a fogalmi sablon fogalmi építkezését követve. És ez nem azt jelenti, hogy logikával lenne baj, hanem a „létezik”, „lét” fogalmat eloldjuk vagy ne oldjuk el az arisztoteleszi sablontól.
Merészebben fogalmazva amit deduktív axiomatikának mondunk, az mind a tiszta formáról szól, a tiszta forma halmazán belüli gondolatokat jelenti (e gondolatok rendszerezését, kiépítését), tehát akkor az arisztoteleszi sablon logikáját követve „nem létezik” a tiszta matematika, egyáltalán semmi deduktív axiomatika által tárgyalható „valami” …. Ami nélkül viszont tárgyalhatatlanná, sőt azonosíthatatlanná válik „a létező valami” is.
Ebben a tekintetben az úgymond köznapi, általában vett szóhasználat (illetve egyes más tudományterületeken használatos értelmezés) a „létezéssel” kapcsolatban nem vehető alapul az arisztoteleszi fogalmi sablont tárgyalva, esetleg alapul véve.
Az emberi tudásnak része az is, amit a végső ok világába tartozó tiszta formáról és tiszta anyagról gondol (észre sem vesszük, sokszor fel sem fogjuk, de Arisztotelesz fogalmi sablonja éppúgy levetkőzhetetlennek bizonyult számunkra, mint például genetikai múltunk, eredetünk).
Létezik tehát a deduktív axiomatikával leírható „anyagtalan” tér, idő? A fentiek szerint „nem létezik”. Meg talán az a lét sem, meg létforma sem létezik ….. egészen addig, amíg el nem hagyják a tiszta forma világát (és annak „teljes” potencialitását), és a tiszta és teljes logikáról lemondva bele nem merülnek az anyagba, ami által a logikán kívül más paramétereknek is hatása alá kerülnek. Mert onnantól kezdve elkezdenek létezni, onnantól kezdve van létük és onnantól kezdve szűkül a logika kizárólagos érvényessége (az oksági lánc hatása alá kerülve) – onnantól kezdve van értelme a kérdésnek, hogy létezik-e vagy sem. De önmagában a tiszta matematikáról például ez a kérdés fel sem tehető, hogy létezik-e, mert az ellenkezője sem igaz, azaz rossz, feltehetetlen a kérdés, amely nincsen tekintettel az arisztoteleszi fogalmi sablonra mint alapelvre, mint alapvető gondolati szerkezetre.
Az ok és a végső ok mint azonos szót (ok) használó, egymáshoz képest különböző jelentésű metaforák értelmezhetők egymáshoz viszonyítva.
Ha az oksági láncolatot értjük ok és elégséges ok által határolt sávban, akkor a végső ok hangsúlyozottan nem ok – mert nincsen előzménye, és következménye, sem közvetlenül nem vizsgálható. Ezért is tekintették a teremtéssel azonosnak a skolasztikában.
Mit sorolhatunk az oksági láncon kívül még az arisztoteleszi sablonhoz? Például a forma és anyag elvi megkülönböztetést, feltételezve egy tiszta formát és tiszta anyagot, amelyek a végső ok stádiumában jelentik a majdani, potenciális világ minden lehetőségét. És amikor „elindul” a forma és anyag keveredése, összeolvadása, akkor a forma és anyag konkrét, aktuális elegye jelenti a nem csupán lehetséges hanem a lehetőségek közül a megvalósult, létező valóságot örök mozgásban. Tehát a forma és anyag keveredése nem rögzült elegy, hanem folyamatosan átalakul. Az egyes fázisokat az oksági láncolat köti össze (ami az ember számára az „elégséges ok”-ig terjedően ismerhető meg).
A végső ok megismerhetősége tehát definíciójából következően fogalmilag kizárt, amit a sorjázó kísértések ellenére (ősrobbanás stb) valójában sosem vont senki sem kétségbe. De ismeretelméleti oldalról mintha kevésbé kezelnék az ok és végső ok különbségét az emberi megismerés sajátságának lenyomataként, megnyilvánulásaként, lényegi sajátságaként. Ma sincsen másként, nem elszakadtunk tőle hanem belemerültünk az ok és végső ok árnyalásába.
A „tiszta forma” és „tiszta anyag” tehát pont olyan metaforák e sablonon belül (arisztoteleszi fogalmi sablon), e sablon logikája szerint mint a „végső ok”.
Aztán telik-múlik az idő és elkövetkezik a porfürioszi fa megfogalmazása mintegy fél évezred múlva (Kr u 300), amely a világ, a valóság szerkezetét, sokrétűségét mondja ki, amelyben elválik mai osztályozással a szervetlen, a szerves és a társadalmi szint. Majd eltelik megint egy-két évszázad és Boethius személy fogalma formálódik meg.
Megjegyzés: Számunkra minden szubsztancia oszthatatlan nyelvtani okból – ez nem zárja ki ügyetlenül megfogalmazott szubsztanciák lehetőségét. Ha Boethius mondott volna olyasmit, hogy az ember nem szubsztancia (oszthatósága miatt), akkor erről nem hallottam eddig („szerencsére”, mert létezik a „teremtő félreértés”). Érvelésem ugyanis azon alapszik, hogy nem tévedés az emberre mondani hogy személy – abban az értelemben, hogy az emberben az a személy … ami szabad akaratát, értékrendjét, lelkiismeretét, hitét stb tekintve fajilag nem meghatározott. Ezt a definíciót szemléletesnek, találónak érzem.
Az „összetettség” kérdése az ember személy mivoltát illetően tehát nem döntő, mivel definíció szerint amikor szubsztanciáról van szó (akár mint „asztal”), akkor ha az asztalt részeiben vizsgálom, elveszti asztal mibenlétét (asztal-láb önmagában, asztal-lap önmagában stb). Az embernél hasonló a helyzet, mint szubsztancia az ember sem osztható – mert a szubsztanciák (amit szubsztancia kategóriával jelölünk) ha lehet mondani nyelvtani okból nem oszthatók. Ráadásul az ember személy mivolta elvi-általános értelemben véve, mint a végső okkal rokonítható természetű fogalom – ismeretelméleti okból sem vizsgálható hogy osztható volna-e, mert a végső ok típusú fogalmakkal jelölt valamik eleve olyasmik, amik kívül esnek a tapasztalati megvizsgálhatóság körén.
Hogyan idomul Boethius személy fogalma a porfürioszi fával kiegészült arisztoteleszi fogalmi sablonhoz?
Arisztotelesz korában az egész világhoz kapcsolt végső okot lehet Istennek is nevezni. Azon belül nem foglalkoztak azzal, hogy az okság vajon mely folyamatokban érvényesül és melyekben nem – kiváltképpen nem foglalkoztak az emberi szabadság fogalmának a fogalmi sablonba illesztésével (oksági láncolat és emberi szabad akarat viszonyításával).
A személy azon meghatározásában, hogy önmagában megálló és nem másolható (tehát egyedi) a szubsztancia általános kritériumait ismerhetjük fel. Az értelmes minőség már tovább megy, az pedig hogy szabad akarata van a porfürioszi fát követően válik lehetségessé (megfogalmazhatóvá, kezelhetővé), mert már senki nem fogja érteni a kövekre, növényekre, de még állatokra sem (lehet pontosítani, hogy értelmes és szabad akarata van és felelőssége és szépérzéke stb).
Ha nem szakadunk el az „arisztoteleszi fogalmi sablontól” hanem azt próbáljuk tovább gondolni, további filozófiai fejleményeket a sablon további bővülése, árnyalódása, differenciálódása keretében értelmezni, akkor az ember szabad akarata nem illeszthető be minden további nélkül az oksági láncolatba, hanem egyfajta „személy-léthez kötött” végső ok megnyilvánulásának tekinthető, amiről tudhatunk, de amit nem vizsgálhatunk meg tapasztalati úton – ami ennélfogva kívül esik az induktív axiomatika körén.
Tehát ha nem az ember fizikailag vagy biológiailag determinált létét vesszük alapul, hanem a sajátosan emberi vonásait, akkor a valóság olyan szegmenséhez, részterületéhez jutunk, amelyben az emberi szabad akarat (bár az analizáló törekvéseink által el nem érhető) az oksági láncolatok egy részét befolyásolni, indítani, leállítani képes. Azaz az ember valamiféle mikrokozmoszában (nem is csak erkölcsileg!) mint végső ok léphet fel – és ez a személy definíciójában benne van a „szabad akarat” révén. ….
Feltételezve (tudomásul véve) hogy végső soron ismeretelméleti szemszög nélkül mélyreható ontológiai elemzés ….. képtelenség.
Kínálja magát az arisztoteleszi fogalmi sablon mint egy eszmetörténeti fordulópont és a későbbiek meghatározó forrása.
Nem csak eszmetörténeti, fogalomtörténeti jellege lehet a személy problémafelvetésének (esetünkben nem is etimológiai megközelítésről van szó), hanem egy máig érvényesülő, évezredeken át árnyalódó, de alapvető szerepét el nem vesztő fogalmi sablon logikáját figyelembe véve merül fel a dilemma, engedjük-e el a személy fogalmát vagy tartsuk szem előtt, ragaszkodjunk-e hozzá?
Békési Sándor úgy indít, hogy „az ember lényege hogy személy” (Magyar Művészet 2014/2). Fel sem merül benne a személy fogalmának eljelentéktelenedése. Abból indul ki, hogy a teológiai értelemben vett személy nem vizsgálható pszichológiai, orvosi és egyéb módszerekkel – mert (én úgy mondanám - FÁ) az maga is végső ok természetű a maga hatókörében (a személy fogantatáskori potencialitása és élete során az úton ami belőle következik, ami a potencialitásból megvalósul).
A végső ok előzményét (a személy szabad akaratának előzményét) vizsgálni ismeretelméleti képtelenség (illetve amiben a közvetlen oksági előzmény kimutatható, az definíció szerint nem az elvi-általános értelemben vett (deduktív) személy lényegéhez tartozik).
Természetesen a személy fogalmát pontosítani kell a mai gondolkodás számára (nem csak a teológiában) oly mértékig, hogy tárgyalhatóvá váljon például
a személy és rendszerelmélet (a személy mint egy deduktív rendszerelmélet axiómája, egyik alapfogalma), és
abból továbblépve például a személy és közgazdasági alapmodellek problémafelvetése is (furcsán hangzik, pedig egy deduktív közgazdaságelméleti modell egyik axiómájaként is a személy fogalmát kellene kezelni tudni).
Ha a személy fogalmát felvetem, akkor tanult mérnök, matematikus stb diplomákkal rendelkező emberek azt vetik ellen, hogy a személy és személyiség fogalmat kezeljük szinonimaként és a személyiségről készült tesztekből, felmérésekből, kísérletileg igazolható eredményekből induljunk ki … mert a modern tudomány csak kísérleti alapokon állhat. Ez megfelel a ma széles körben elfogadott posztmodern szemléletnek – ami lassan kezdi elveszíteni lendületét, bár kimerülése előtt még tömegmozgalmak meggondolatlan ideológiai alapjaként működhet egy ideig.
Úttévesztéskor a leglényegibb gondolatokat tekintve vissza kell térni korábbi gondolatokhoz oly mértékben, hogy azokból lehessen újra kiindulni. Ilyen lényegi pontok a kétértékű logika alapul vétele, az axiomatikai rendszerek használata Euklidesztől számítva és azok továbbfejlődési fázisai mind a mai napig.
Az első axiomatikai fogalmi szerkezetek elvei, alapvetései (fogalom-szerkezeti sémái) közt lehet említeni mai elnevezéssel az „arisztoteleszi fogalmi sablont”, amelyből kiindulva válik érthetőbbé a személy fogalmának ismeretelméleti jelentősége, evidenciája.
Ha hamarabb nem, a mai helyzetünkben szükséges az arisztoteleszi fogalmi sablont néven nevezni, hogy tárgyalhatóvá váljon a személy fogalmának különös jelentősége az emberi önreflexióban.
Tudomásul kell venni a személy filozófiai, teológiai, jogi stb értelmezésbeli eltéréseit, árnyalatait és ugyanakkor megragadni lényegi közös vonásait – például az arisztoteleszi fogalmi sablonhoz viszonyítva, abban illetve annak továbbfejlődött alakzatában elhelyezve.
A személy teológiai, filozófiai, jogi, közgazdasági stb értelmezésében meglévő különbségek és azonosságok áttekintése aktuális feladatnak vehető.
Meg kellene induljon a mai megfogalmazás letisztulása - az axiómakénti aktuális alkalmazásra alkalmasan ….. a tagadás, elfelejtés, közvélekedésből való kisodródás (a részletekbe gabalyodás miatt a lényeg szem elől tévesztése …) helyett.
A személy szabad akaratának az egyes ember (vagy akár egyes közösségek) mikrovilágában „végső okként” való értelmezése a fogantatás pillanatától a majdani döntéseinek megvalósulási lehetőségeit, potencialitását jelenti. Az élet során a lehetőségekből ki így ki úgy tud meríteni, ki ezt ki azt tudja megvalósítani. Társadalmi szélességben nemzedékről nemzedékre a személyi lét kultúrája alakult ki, amelynek mintái, normái formálódnak és válnak az újabb és újabb nemzedékek egyéni és közösségi „útravalóivá” (a „krisztusi út” vagy a népmesei legkisebb fiú útja).
Ezek az ideák (a személyi minőség ideája) nem sérthetetlenek, nem tőlünk függetlenek. Amint a beszélt nyelvet is nemzedékről nemzedékre kell hagyományozni, közvetíteni. Ugyanaz a helyzet a személy ideájával – mint axiomatikus alapfogalommal is. Tehát mint értékkel kell bánni ezzel a fogalommal, ezzel a fogalmi képzettel, törődni kell vele, nem csupán listázni a vele foglalkozó sokszor költői, hangulati megállapításokat. A fogalom ismerete, tudatos számon tartása (sőt karban tartása) is feltétele a helyes használatának, közösségre jellemző képzetének nemzedékről nemzedékre való tovább adásának, az aktuális élethelyzetekben való érvényesülésének.
A személy fogalom eredetét tekintve elvi-általánosságban görög-klasszikus ideának lehet tekinteni.
Az út, életút mintakészlete valamint a minta valamilyen mértékű követése pedig a platóni árnyékvilágban való „tökéletlen” megvalósulást példázhatja (és akkor az árnyékvilág valamilyen értelemben valóban az ideák megvalósulását, realizálódását jelentheti).
A modern korban „elengedtük” az összefoglaló, a teljességre törekvő fogalmi konstrukciók számon tartását (karban tartását). Ebből következik a klasszikus görög előkép (például ideák és árnyékvilág) lényeget megragadó gondolatának időszerűsége, hogy modern korunk kaotikus világában, gondolati dzsungelében is ….. önképünkről, önértelmezésünkről szóló elemzéshez fogódzót találjunk – adott esetben a személy lényegi fogalmának természetét illetően.
Közoktatásban gyerekkoromban a platóni ideát és az azt mint mintát tökéletlenül követő árnyékvilágot a „lóság” példájával illusztrálták, hogy úgymond ma már mennyire „gyermeteg” gondolatnak tűnhet a valódi lovakat a ló-ideál tökéletlen megvalósulásának tekinteni.
Nyilvánvaló, hogy mivel a görög filozófia a dialektikából (a vitatkozás művészete) született vagy legalábbis az volt a „szülésznője”, kialakulásának közege, ezért ha nem is mondták volna ki, de egyik fő szempontjuk az emberi gondolatok, érzelmek, az emberi lét értelmezése volt. És innen közelítve az embernek (ahogyan ma már jelentősen letisztulva mondhatjuk) vannak ideái, amelyekkel próbálja befolyásolni életét, hatékonyabbá és erkölcsösebbé tenni cselekvését, gondolkodását.
Van tehát jó esetben egy célkitűzése és azt megpróbálja megvalósítani. És aminél közelebb kerül céljához, annál inkább válhat konkréttá az amit tesz, amire törekedett. A korábban „végső oknak” mondott nulla helyzetből valamely úton eljutni a jó esetben megfogalmazott, kitűzött céljához.
Az emberi létezésben az arisztoteleszi sablon logikája szerint „végső okként” nevezhető fogantatás pillanatában az emberi lét lehetőségeinek teljessége startol, amely lehetőségekből minden lépés, minden apró történés kivesz valamit, visszavonhatatlanul szűkíti a lehetőségek további körét, átlépve a megvalósult világba, létezésbe … végül eljutva a „végső pillanatig”, amikor megszűnik a további lét potencialitása (amely végső pillanatot megelőző pillanatban még mindig ott van az ideák potencialitása – lásd a jobb latort a kersztfán).
A kezdő és végpont között az emberi lét lehetőségeivel (talentumaival) való „gazdálkodásnak” mintái fogalmazhatók meg a nemzedékek végtelen sorában. Ilyen minta a legkisebb királyfi, legkisebb fiú mesék és a krisztusi út is. Ezeket a mintákat nevezhetjük útnak is, a személy útjának (személyi létezés útjának) fogantatástól a befejező pillanatig.
A krisztusi út, minta, ajánlás egyik lényegi tanítása, szemléletbeli történelmi fordulata, hogy a személy a szabad akaratából következően az utolsó pillanatáig dönthet arról, hogy azt a bizonyos „végső ok” minőséget felvállalva autonóm döntést hozzon és legalább lelkében szabad utat válasszon magának, azaz a személyi lét kiteljesedésének útjára lépjen.
Egy másik bibliai idézet is kínálkozik, miszerint Isten az embert a maga képére formálta. Biztos nem a hajszínét mintázta saját magáról, hanem a világmindenségre érthető isteni „végső okról” mintázhatta az emberi szabad akaratú „végső okot”.
Az alkotmány azon definícióját vegyük, miszerint az alkotmány a nemzet államalkotó akarata.
A „kartális alkotmányokat” másként határozzák meg: az emberi jogok területén az állam önszabályozó önmegtartóztatásaként, totális hatalmának, erőszakmonopóliumának alkalmazásában „önkéntes korlátként”.
Ebben a felfogásban az alkotmányosság „szabadon cselekvő” alanya az állam.
A másik definícióban pedig (a nemzet államalkotó akarata) az alany a nemzet (ország, a kultúrálisan, politikailag szolidáris közösség mint több nemzedéknyi entitás), amelynek önirányító eszköze az állam (és történetesen a pozitivista jogfelfogás maximálisan megfeleltethető e definíciónak – azzal, hogy jogpozitivisták nem mondják ki a nemzet államalkotó alanyiságát, de kimondják az államapparátus eszköz jellegét).
Az alkotmány alanya tehát a magyar alkotmányos identitás szerint a „közösségi személy”, a nemzet.
A magyar állameszme lényege, hogy alkotmánya a személyek közösségének van, amely közösség államának egyik elsődleges feladata a személyi lét feltételeinek ápolása, megvédése, kiterjesztő jog szerinti értelmezése – és az ilyen alkotmányhoz, államalkotó közösséghez a személy (személyi létének mintegy zálogaként) ragaszkodik. Az ilyen alkotmány lehet ez egyén és közösség identitásának egyik alapvető sajátsága.
KONFERENCIA A SZEMÉLY FOGALMÁRÓL
Köszöntés, bevezető
Békési Sándor: Személy és út (a krisztusi út és a népmesei legkisebb fiú útja)
Kiss Endre József: Az alkotmányos identitás útján (az előadás szövege írásban)
Palicz Róbert: „Ecclesia semper reformanda est” (az egyházat mindig meg kell újítani) - egyházalkotmányunk tükrében.