Délvidék 1944-45 VMDK konferencia»Extra Hungariam non est vita; si est vita non est ita.« (»Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, nem ilyen.«)
Vissza a főoldalra
Délvidék 1944-45 VMDK konferencia
Tragikus - táblázatok (terv: az alábbi kijelentéseket indokló táblázatok csatolása)
Tragikus folyamat: akaratlan - szándékosan?
Fáradt agy rémképei: önsajnálat - létező veszélyek?
A magyarság sorsában sokan érzik azt, hogy
szándékos elveszejtés áldozata, amely ellen
a saját állama hosszú ideje nem védi meg máig tartóan.
A külföldi magyarság kialakulásáról
Ukrajnai magyarság
Erdélyi magyarság sorsa
Szerbiában a magyar autonómia sorsa
Benes dekrétumok Szlovákiában és Csehországban
Magyarországon: Zacsek Gy. parl. felszólalás 1994-ben
Meglepően nyílt írást közölt a Magyar Nemzet
Torkos Matild tollából EuroAtlantisz címmel,
miszerint valóban világpolitikai elhatározottság van
az általunk kínnal megélt megpróbáltatások mögött.
(Magyar Nemzet 2002. november 30. szombat,
Látó-Tér, EuroAtlantisz, 4-5. oldal)
A második világháborút követő nemzetközi egyezmények népirtásnak, ismert latin szóval genocidiumnak nevezték azt a sokrétű, kívülről hatalmi erővel kényszerített és belső hatalmi apparátussal is kiszolgált, népet, nemzetet, kulturát felszámoló cselekvést (vétket), aminek veszélyét a jelen elmérgedt helyzetben fel kell idézni, hiszen sajnálatos módon sietősen akarnak keresztül erőltetni a magyar parlamenten, az uniós megállapodásban olyan kijelentéseket, amelyek
A XX. század genocidiumai folytatásának kifogásolása nem baloldali vagy jobboldali állásfoglalás, nem centrum vagy periféria kérdése. Genocídiumra épülő nemzetközi rendezési törekvések nem szolgálhatók ki sem egyének sem csoportok, testületek, államok részéről.
A genocidium (genocidiális folyamatok) kiszolgálása helyett az alkotmányos szolidaritás megoldását kell választani – és az Európai Unióval való kapcsolatunkat az alkotmányos elvek (esetünkben a magyar alkotmány elvei) alapján kell rendezni.
- az 1955. évi 16. törvényerejű rendelet a népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. évi december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény kihirdetéséről II. Cikk szerint:
„A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:
a) a csoport tagjainak megölése;
b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;
d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;
e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele.”[1]
A XX. századi történelmünkről, annak a genocídium fogalmát kimerítő közismert eseményeiről, amelyek folytatása fél évszázada történetesen ismert nemzetközi egyezményeket is sért, már nem mondhatjuk, hogy fogalmunk sincsen róla. Fogalmunk éppen lehet róla. A felelősségteljes cselekedet érdekében, a fogalomalkotás segítésére emlékeztetőként:
Az a) pontot idézik fel az ország lakosainak halomra öldösése 10- és 100-ezer szám a legkülönfélébb okból nem is katonaként a fronton, de szembetűnően a hátországban, nemcsak háborúban, de a békaajánlat elfogadása után, majd az úgymond megszállt békeidőben is az első világháborútól kezdődően (természetesen nemcsak a mai Magyarországon, hanem az elszakított területeken is, esetenként még távolabbra hurcolva).
A b) pontba érthetők a vallásháborúk, amelyek kora nem múlt el, most éppen totálisan a vallás fogalmának felszámolásáig ható küzdelem folyik (és ezzel gondolkodásunk alapjait veszítjük el, pótolhatatlanul, a degenerálódás veszélyének kitéve, de erről hallgatnak a nyilvánosság fórumai, és szemérmes áltudományossággal legfeljebb a modern élet mellékkövetkezményének nevezik).
A c) ponthoz tartozik a XX. század, azon belül példaként idézhető
o Trianon területi és egyéb megszorító intézkedés-halmaza,
o a milliós tömegben és időnként államilag is szervezett-támogatott kivándorlás folyamata, később
o az etnikai nemzetfogalmat abszolutizáló német befolyás, megszállás,
o a kommunista osztályharc,
o az államosítás majd
o az idegen érdektől irányított privatizáció mint a nemzettől a gazdasági létfeltételek elvonásának az államosítást betetőző további lépése,
o a szomszéd országokban változatlanul fennálló hátrányos megkülönböztetés mint politikai-gazdasági-kulturális nyomás (a manapság előtérbe került Benes dekrétum csak egy sok közül),
o a nemzetközi pénzrendszer kizárólagosságának erőltetése mint a nemzeti önkontroll, önszervezés pénzügyi eszközének teljes felszámolása,
o a liberális gazdaságpolitika címen a társadalom további ellehetetlenítése „lebutított”, demagogizált „rendszerváltozás” és „demokrácia” fogalmak takarásában,
o a kisvállalkozások rendszerének piaci verseny címszóval monopolérdekeknek való ismételt, pontosabban az utolsó 12 évben is folytonos kiszolgáltatása.
o De ide tartozik a nemzeti szolidaritás intézményeinek megtagadása, szétverése, vagy csak megépítésüknek elmulasztása sőt igényének gúny tárgyává tétele is.
o Ide tartozik az alkotmány el-nem ismerése az egyébként széles körben érvényesülő állandó kultúrharc részeként (amelyben a magyar kultúra kiteljesedése helyett állami eszközökkel követelnek Magyarország területén állandó öncenzúrát, önrombolást, valóságos önmegsemmisítést).
o Ide tartozik a szabad sajtó meg-nem engedése, elfojtása – pl minden elképzelhető média-technikai eszköz állami vagy magán-monopol ellenőrzés alá vonásával, a minimális törvényes vagy alkotmányos védelem reménye nélkül a szólás és informálódási szabadság érvényesíthetőségében (az internetes előfizetések megemelésének eszközéig).
A d) pontot idézi
o a járványszerűen elterjesztett, szorgalmazott, népszerűsített (gazdasági és egyéb szabályozókkal tömegméretekben egyenesen kikényszerített) abortusz gyakorlata (Magyarországon a „legális” abortuszok száma az ötvenes évek óta 5 millió fő, lényegében minden második megfogant gyermek; a határon túli adatok nem ismeretesek a magyar lakosság körében).
o A megszülető gyerekek sorsa pedig ijesztő mértékben fordul alkoholizmusba (jelenleg kb egymillió fő, ami a felnőttek több mint 10 %-a),
o öngyilkosságba (a nyolcvanas évek évi 4000 öngyilkossága mára még mindig 3000 fölött van),
o hajléktalan létbe (amiről a természete miatt csak becslések lehetnek)
o és egyéb devianciába (például a jelenleg 30-40%-os dislexiába)
Az e) pont szerint
o klasszikusan ilyen volt a janicsárság intézménye hajdanán, de
o ugyanezt eredményezi ma a csalárd módon hivatkozott tanszabadság (vagy éppen egységes alapellátás) túlerőltetése a szülők és az önazonosságot jelentő közösség ellenére,
o a szülők és a tágabb közösségek értékeit tudatosan felszámoló széles körű oktatási törekvés, nyomás, a pénzügyi és sajtónyilvánosságbeli valamint politikai háttérerőkre vagy éppen csak rest értetlenségre támaszkodva (többek között a nemzeti hagyományok eltagadásával, az alkotmányos hagyományok egyenesen tiltásával, az államéletben változatlan figyelmen kívül hagyásával – a parlament oktatási bizottság vezetője 2002 novemberben például mintegy elégedettségét fejezte ki, hogy nem kell más érvet találnia az alkotmány kulturális vonatkozásainak megtárgyalására, minthogy nincsen a bizottság napirendjén, de a választások előtt sem tárgyalta a kulturális bizottság az alkotmányos hagyomány körüli teendőket).
o Emlékezhetünk, hogy ennek az átnevelésnek a szándékosságát a szocialista ideológia nem tagadta, csak ma lett kevésbé őszinte a világ, és választotta egyebek mellett a pedagógiai feladatok jogviszonykénti átértelmezését.
o A szülők kompetenciáját intézményesen megszakítják az iskola kapujában (az 1993-as iskolaszék intézménye a helyzethez mérten nevetséges, megszégyenítő).
o Ide tartozik a gyerekekkel szemben különösen hatásos média-terror
o A kábítószer "mérsékelt" elfogadtatásának szorgalmazása az iskolák közegében is, vagy a prostitúció mint legális minta, életpálya kezelése a sajtóban, a homosexualitás mint "választható" identitás megjelentetése kiskorúaknak a sajtóban és törvénykezésben.
o Az ezer oldalról megterhelt, megnyomorított család belső intim, bizalmi szférájának álszent módon a jog elé citálásával (a család intézményének támogatása helyett) a gyerek-szülő családi viszony európai mintájának erőszakos, azaz diktatórikus felszámolási kísérletét éljük.
Ott tartunk, hogy gyanút kelt minden „szakmai” érvelés, mert a manipulálás eszközeként nincsen elvárható határ, a totális pszihikai, anyagi bekerítés bevallott és fennen hírdetett ”piaci” eszközként szerepel, amely ellen nem nyújtanak védelmet a hatóságok, a rendőrség, bíróság, a törvényhozás. Elmosódott a határ a szakmai érvek és a szakmai zsargonba csomagolt átejtés között a törvényhozás, a kormányzás, sőt a közigazgatás, a bíróságok tevékenysége területén is. Hiányzik az alkotmányos ernyő végső biztonsága, bizalmi háttere, hiányzik az alkotmányosan számonkérhető „valóságos”politika.
Mindezt kétségbe lehet vonni, mint az emberek millióit tönkre tevő, szándékos tettek sorozatát. Az utólagos belemagyarázás hibájának veszélyével szemben mára azonban a jelenségek ismertek, és mégha véletlenként adódtak volna is, együttes hatásukat felismerve a mulasztás ma már semmiképpen nem menthető, nem folytatható. Minden jel szerint nem a puszta véletlennek köszönhetők, hanem amúgy meglévő frontvonalak eszközeként kaptak megerősítést, együttes szerepet az alkotmányos űrben a kívánatos társadalmi változások helyett eltorzulásokká vadult folyamatok, cselekedetek. De hát éppen ezt a fajta kíméletlen, totális eszköztárú, a másikat a létéből nemzedéken belül vagy a nemzedékek hosszabb során át kiszorító konfliktusmegoldást, „küzdelmet” ítéli el a genocidiumot tiltó nemzetközi egyezmény! Ebben a folyamatban egyetértő felekké, tudatos cinkossá nem válhatunk sem a saját kárunkra, sem esetleges rövidtávú hasznunkra.
Hogy nemzetközi trend volna a népességcsökkenéshez vezető nagy mennyiségű abortusz, netán a dislexia, alkoholizmus, a lakosságnak a vagyonából állami eszközökkel való kiforgatása? Ez a felelősségen nem változtat. Különösen ha minálunk egyértelműen kimutatható a kulturális és a gazdasági tudatos leépítés hatása e trend kialakulásában
A népirtásban az önálló entitást jelentő népet, nemzetet zilálják szét, teszik arctalan tömeggé különféle, többnyire állami kényszerítéssel elfogadtatott eszközökkel. Ez nem modernizálás, nem társadalmi innováció, nem a civilizáció diadala, nem felelős gazdaságpolitika, hanem felelőtlen uralom, diktatúra vagy annál is rosszabb, valamely politikai-kulturális elfajulás. Ebből állt a XX. század történelme, a gazdasági és politikai monopóliumok mindent elsöprő térnyerése. Tehát genocídiumnak tekinthető ebben az értelemben a társadalmi kapcsolatok szétverése (és az újjáépülésük intézményes eszközökkel való meggátolása), a teljes értékű politikai lét lehetetlenítése (és ami a csúcs, a felelős politika lehetőségének elvi, fogalmi tagadása!), a kultúra rombolása, a gazdasági alapok elvonása (a piacot megkerülő minden tőkekoncentráció, a gazdasági újrakezdést gátoló megszorítások, a társadalmilag értelmetlen monopóliumok elleni állami védelem megtagadása), általában az állami önkény és a magántulajdonú monopólium összjátéka, a csalárd társadalom-szabályozás, az iskolai és egyetemi oktatásból valamint a sajtóból az érdemi, lényegi információk tartós és módszeres kívül szorítása – ebből a szemszögből maga a globalizmus joggal minősíthető mint egy mindent, az egész Földet átfogó genocídiumnak (veszélyének, tényének?), amelynek nem sok köze van a szabad versenyhez, társuláshoz, ellentétek jószándékú feloldásához, létünk javításához (nincs hozzá semmi köze).
Miért kell nekünk önszorgalommal túlteljesíteni a kikerülhetetlen katasztrófákat, miért kell saját felelősségünket is súlyosbítani a minimális óvintézkedések elkerülésével – az alkotmányos elvek megtagadásával?
2002.nov.18.
[1] Egyes vélemények szerint erkölcsi jellegében idővel az euthanázia is a felsorolt tevékenységekhez sorolható.
Az a XX-ik század ... - a Tiszahát grafikáiból
