vissza a főoldalra *  

 - áttekintésre, problémafelvetésre törekedve (II. rész)

Minden pontosító, kiigazító megjegyzést örömmel veszek - FÁ

Az alapfogalom (1. tábl) PAGEREF _Toc376125138 \h 1

Alapkérdés a rendszernek és alapelemének, az embernek a viszonya (2. tábl) PAGEREF _Toc376125139 \h 2

A rendszer változása, működése és működtetése (3. tábl) PAGEREF _Toc376125140 \h 4

A személy, alany, egyén filozófiai értelmezési különbsége (4. tábl) PAGEREF _Toc376125141 \h 5

A személy fogalma és a matematikai pont párhuzamba állításának összefoglalása. PAGEREF _Toc376125142 \h 10

Végül – gondolataim ellenőrzésére tett kirándulásomról PAGEREF _Toc376125143 \h 10

A lényeget a táblázatokban próbáltam meg vázolni emberről és társadalmi rendszerről. Különösebb bevezetés nélkül következzenek a táblázatok, és utána részben magyarázatként kiegészítő, általánosabb módszerbeli megjegyzések.

Az alapfogalom (1. tábl)

Alapkérdés a rendszernek és alapelemének, az embernek a viszonya (2. tábl)

A rendszer változása, működése és működtetése (3. tábl)

A személy, alany, egyén filozófiai értelmezési különbsége (4. tábl)

Filozófiai gondolkodási korszakokról szóló ismertetésekben feltűnő Platón ide-tana. A legfeltűnőbb nem az ideatan szokásosan ismertetett sajátosságai, hanem az ismertetések azon sajátossága, hogy nem az ideák egyik korai, filozófiailag egyértelmű megjelölését hangoztatják. Lehet, hogy nem Platón találta ki, de az átlagembernek az ő nevéhez kötődik. Azt lehet mondani, hogy az ideák alkotása, tekintetbe vétele egyszerűen az emberi gondolkodás sajátja. Más kérdés, hogy honnan vannak az ideák. De vannak mint az ember füle, körme, haja színe. Lehet vizsgálni, hogy mi volt a kialakulás folyamata és erről a folyamatról milyen emlékek vannak a gondolkodás történetben, de az idea léte kétségtelen gondolkodási sajátosság, eszköz. A láthatatlan de tudható ideák és a látható, megtapasztalható valóság közti viszony kezelése láthatóan kevésbé volt maradandó. A kettejük közti összefüggés fontosságának sejtése viszont ösztönzője volt további filozófus nemzedékek munkálkodásának.

Arisztotelesz, aki Platón tanítványa volt, az ideatant tovább vitte, legalábbis így érzem, a közvetlenül nem tapasztalható szubsztancia fogalmában. A kategóriatanról szóló ismertetőkben általában az szerepel, hogy a véges létezőkben megtapasztalható 9 járulékos ismérv lehetett volna 6 is vagy tizenvalahány. Holott a lényeg számmal kifejezve: (1+9), tehát a szubsztancia kategóriájának műfaji különbözősége a másik 9 kategóriától. A dolgokról a megtapasztalhatatlan lényeg és a megtapasztalható másodlagos ismérv kettősségében való gondolkodás máig tartó alapkérdés. A megtapasztalható, ami mögött a közvetlenül nem tapasztalható lényeget fel kell ismerni, ki kell következtetni stb.

Talán felületesek az ismereteim, de mert nem szokásos mai szemmel nézve elemezni a filozófusok gondolatait, szóhasználatát, különösen nem táblázatba foglaltan, tehát nincsen honnan „puskáznom”, nekem így tűnik. Számomra Arisztotelesz után Euklidesz munkássága fontos állomás, aki a maga korában úgy tekintette, hogy a filozófiai gondolkodás eredményeit érvényesíteni kell, ki kell próbálni a matematikában. És munkássága fókuszába tette az axiómákat (alapvető, bizonyítás nélkül is elfogadható tételeket, amikre építkezve egész tudomány terület, esetében a geometria bizonyításokkal ellenőrizhető, lehetőleg ellentmondás mentes felépítésére lehet törekedni). Az, hogy matematikai axiómákat alkotott, nem zárta ki a módszer más ismeretkörben való alkalmazását. De volt egy sajátossága a matematikának, éspedig az, hogy mintha az ideákat világát képviselte volna. A matematikai fogalmak természete minden bizonnyal már a görögök számára is idealisztikus volt, azaz nem a valóságból levont absztrakció, hanem valami más.

A további gondolkodás történetet nevekhez kötve követni nem tudom, helyette megpróbálom összefoglalni a fogalmak jelentésének 3 változatát:

Ideák, eszmék világa (például a kiterjedés nélküli, oszthatatlan matematikai pont absztrakciója, képzete, fogalma, amelyből az egész geometria építkezik, amely tehát az egész geometriának az „idealisztikus” alapfogalma). Az ilyen idealisztikus alapfogalom alkotása nem csak a matematikában valósult meg, hanem az élet más területein is. Boethius, aki Krisztus után 500 körül élt, a személy fogalmának ideáját, eszmei definícióját alkotta meg (számomra röviden az egyszeri, megismételhetetlen, értelemmel rendelkező és szabad akaratú változatban ismeretes). És ezzel nem valami merőben újat alkotott, hanem filozófiai tömörséggel, lényeget kiemelő egyértelműséggel igyekezett azon eszmét megjeleníteni, amely nem más mint a kereszténység ember-felfogása – szemben a római jog-alannyal, akit a jogban szabályozottan illettek meg az emberi lét ismérvei, sajátosságai. Akiről a törvény nem mondta ki, hogy szabad, annak semmilyen elvi emberi jog nem járt. Ezzel szemben vallották a keresztények, hogy idea szerint jogtól, törvénytől függetlenül mindenki egyformán Isten gyermeke. És az európai történelemben lényegében mind a mai napig egymás mellett hatott az emberi gondolkodásban a két elv (az idea szerinti és a konkrét hatalmi elrendeződést tükröző jogi).

A jogszabályokban foglaltak szerinti emberi önkép tehát élesen megy szembe az ideák szerinti önképpel, önmeghatározással. Iskolában azt tanultuk, hogy a rómaiak tisztelték a görögök tudását, és csak a jogban, államszervezésben tudtak merőben újat alkotni. Az eddigi fejtegetésekre gondolva úgy tűnik, hogy nagyon tisztelték a rómaiak a görögök tudását, de alapvetően nem értették meg, különben talán kialakult volna bennük is, az államszervezésben is az ideák iránti igény. De nem történt meg, illetőleg a kereszténység felvétele után 200 évvel azt az embert, aki filozófikus szavakba tudta önteni az idea szerinti emberi önképet mint a személy eszményét, azt kivégezték. És eltelt további másfél ezer év, és Sztalin, amikor a pápa hadosztályainak hiányán gúnyolódott, lényegében szintén az emberi önkép eszményén, ideáján gúnyolódott. Magyarországon kimondták az ideákat megcsúfoló, az embert tömegméretekben likvidálhatónak, az emberi lét önértékét semmibe vevő hatalmi korszaktól való elszakadást – az úgymond rendszerváltást. És az úgymond rendszer váltás előtti, önmeghatározása szerint proletár-diktatúra, azaz proletárosító diktatúra hiányos szemléletét tartotta meg a társadalmi rendszerről gondolkodva.

Templomba járni ugyan szabad, a templomokat kifestik, de a gyülekezetek jobban pusztulnak mint a proletárosító diktatúra idejét jellemző dacosság idején. Akkor még küzdöttek, dacoltak az emberek a személyi mivoltuk eszményéért. De most a nyílt szembenállás megszűntével hirtelen nagy lett a tanácstalanság, hogy miként kellene rendszert váltani – azaz miként kellene a társadalmi rendszerről való gondolkodásban érvényre juttatni például azon eszmeiséget, amelyet hangoztatnak egyebek mellett az ENSZ nyilatkozatok.[6]

Ez a probléma felvető írás azt kerülgeti a társadalmi rendszer és annak alanya közti viszony felvetésével, hogy az emberi személy eszményét semmilyen társadalmi rendszer nem hagyhatja figyelmen kívül. És ha Sztalin vagy más hadosztályai mégis megteszik, akkor lehet, hogy a hatalmi erőből diktált jog szerint el tudnak járni akár „legálisan” is, de ez a jogérvényesítés nem lehet „legitim”, ha az ideát, az ember-eszményt, a személyi eszmét sérti, átlépi, fel akarja számolni. Mi aktualitása lehet ebben az országban az ilyen okfejtésnek, ahol még a miniszterelnök is jár templomba családjával (az előző meg saját állítása szerint egyenesen hetente bérmálkozott)? Az, hogy a hétköznapi cselekvésben a társadalmi rendszer működésében egyszerű esetekben a rendszert alkotó, működtető emberek képtelenek figyelembe venni olyan eszményeket, ideákat, mint következetes gondolkodás, a tények alapul vétele, időrendi sorrendiség, okozati láncok stb-stb.

Elég említeni akár csak a deviza elszámolású hitelcsalási botrányt. Az a kormány, amely terjeszti magáról, hogy több vallási gyülekezet kitelne soraiból, és ezt illő komolysággal látványosan reprezentálják is ünnepeken, mit sem tud kezdeni azzal, hogy a bankok ellopták az ügyfél oldali oklistát (a szerződés módosításra feljogosító legfőbb vismajor okok listáját). Vagy biztosítási cégek, amelyek arra alakultak, hogy elháríthatatlan külső okból bekövetkező károkat mérsékeljenek, megtérítsenek, ha baj van megállapítják, hogy vismajor esete áll fent, és – nem fizetnek az ügyfélnek, mert úgymond előre nem látható volt a bekövetkezett kár. És sehol a közvélemény, amely felháborodna, és azonnal elkergetné az ilyen eszményt megcsúfoló visszaélőket, csalókat. Oda jutottunk, hogy nem lehet feltenni a kérdést, hogy mi a pénz? Mert idióta válaszokat lehet csak kapni. Minden eszmei alapot, minden ontológiai értelmet nélkülöző választ. Azt mondják, hogy a pénz komoly dolog, ott nincsen helye „az ideáknak”, eszményeknek. De amikor követelést számolnak, akkor a matematikai ideákat, a számokat, a matematikai műveleteket használják – csak csalásra. Tehát a csalók kedvük szerint használhatják az ideákat mint eszközöket, de ugyanezt szinte „tiltják” a megcsaltaknak.

Nézzünk egy fizikai példát az ideák alkalmazására. Feltételezzük, hogy nyáron a hőmérséklet nem megy fagypont alá a mi éghajlatunkon. De egyszercsak mínusz kettő fokot mér egy hőmérő hajnalban. Tudjuk kezelni az ügyet, tudomásul vesszük a tényt. Sőt általános tanulságot is levonhatunk belőle olyan módon, hogy a definíciót kiegészítjük: általában nem megy nyáron a hőmérséklet fagypont alá, de ha igen, akkor annak mindjárt számszerűsíthetjük gyakoriságát, szórását és sok egyéb szabványosított matematikai jellemzőjét. És senki sem akarja mindjárt a hőmérőt össze törni, a számok idea-világát lerombolni. A gyakorlati életben is jól meg tudják különböztetni a tárgyról szóló fogalmakat, az idea jellegű, például matematikai fogalmakat és a kettő felhasználásával olyan modelleket, elméleteket tudnak alkotni, amelyek eredményessé teszik az emberi cselekvést.

A kérdés az, hogy az ember önképe esetében is képesek vagyunk-e magunkról olyan modelleket, elméleteket, rendszer szervezési módszereket alkotni, amelyek a matematikai ideák mellett az emberről magáról alkotott ideát is tekintetbe tudja venni (az emberi személy eszméjét, ideáját).

A matematika és a természettudományok egyaránt axiomatikus megalapozású fogalmi építkezést használnak. De a matematika alapfogalma, a kiterjedés nélküli, tovább nem osztható eszmei pont maga is egy idea. És ebből az idea jellegű alapelemből épül fel végül is a geometria. Egy alapelemből. Más kérdés, hogy Euklidesz vagy Hilbert vagy más axiomatikus alapvetését bizonyos értelemben nem értem, mert nem értem, hogy miért nem sokkal kifejezettebben, hangsúlyosabban egyetlen alapfogalomra építik fel a geometriát – de nem vagyok matematikus, tehát lehet hogy ennek elvi akadálya van, amit én nem ismerek.

Az emberi személy Boethius óta ismert fogalmát hasonlóan axiomatikus alapfogalomnak lehet nevezni. Tudtommal ennek tarthatatlansága nem derült ki sehol, semmikor. Egyszerűen ilyen az emberi gondolkodás. Ha megnézem a kételkedőkkel fémjelezhető újkori filozófiát Decartes-től Hume-on, Kanton, Hegelen át a maiakig, egyik sem tudott eltekinteni az olyan ideáktól, mint a kiterjedés nélküli, oszthatatlan eszmei matematikai pont (vagy az emberi személy eszméje). Az emberi személy eszmeiségében gondolkodni ugyan egyfajta önképválságba vezető módszertani kétely elhatalmasodásával vissza szorult. Aminek aztán ára volt. Több mint száz millió civil áldozat saját kormányuk, saját állami rendszerük kezétől, önkényétől. Nem lehet ez más, mint gondolkodás zavar, vakvágány. az emberi személy eszmeiség tudatának elhalványulása.

A magyarországi egyetemi oktatásban a rendszerváltás után az egyik legtöbbet használt, 1992 és 2007 között sokszor kiadott alkotmányelméleti tankönyvet Kukorelli István volt alkotmánybíró szerkesztette. Azzal kezdődött, hogy „az alkotmány az állam önmérséklete”. A definíciót Zlinszky János a római jog professzora, szintén volt alkotmánybíró sokszor megvédte. És nem lehetett velük szemben és sokakkal másokkal szemben felvetni, hogy önmagában a római jog elégtelen hivatkozás, sőt hogy az alkotmányosság éppen nem római jogi intézmény[7], hanem azt kiegészítő, későbbi, történetesen az „eszmék, ideálok mellett lándzsát törő” lovagkori kezdemény (gyökereiben viszont alapvetően keresztény, filozófiailag pedig Boethiuszra támaszkodik). Hogy az egész kereszténység mennyiben támaszkodik megfogalmazásaiban a Krisztus előtti évszázadok görög majd hellenisztikus gondolkodására, az külön érdekesség lenne.

Az idő elment. Megszületett a 2011-es alaptörvény, amelyben a magyar alkotmányos hagyomány tisztelete szerepel mint a bevezető rész egyik kitétele. De a számozott részek sok helyen gyökeresen ellene mondanak a bevezető ezen megállapításának, vállalásának. Mert talán nem tudjuk, hogy mit jelent, hogy nem nevezik alkotmánynak az alaptörvényt. Nem világos a közvélemény előtt, hogy miért nagy előrelépés a proletárosító diktatúra gondolkodási zsákutcájából, hogy ismét különvált, ha csak csekély mértékben és még kevésbé tudatosítottan a hatalmi viszonyok lenyomatát viselő római jogi szemléletű írott jog alaptörvénye az eszmék hagyományait őrző alkotmánytól, alkotmányos hagyomány értékeitől.

Természetesen mindent visszájára fordítva is túlzásba lehet vinni. Így történhetett a magyar alkotmány szinte fétis-szerű azonosítása a múlttal, valami makulátlan történelmi fényességgel, sőt a kereszténység előtti kereszténységgel, a Platón előtti ideákkal (bár ezt egyelőre még nem hangoztatják). A lényeg, hogy lehettek ideák a görögök előtt is. Lehettek eszményeik a régebbi koroknak is, amit azonban nem tudtak néven nevezni. A néven nevezhetőség azonban fontos dolog a kisiklások ellen. Fontos eszköz a javíthatóságban, az elemezhetőségben, a 2011-ben már legalább 67 éves alkotmánytól való elszakítottság (jogfolytonosság megszakadás) utáni helyreállításban. Félő, hogy eltelik még jó pár év, mire azt mondhatjuk, hogy alkotmányosságunk helyreállt. Az alkotmányosságunké, mert beszélnek a jog, az állam és sok minden egyéb jogfolytonosságáról. Szeretném látni azonban végre a tisztulás jeleként azon munkákat, vélekedéseket, amelyek az emberi személy eszmeisége felől elemzik alkotmányos állapotunkat, értékrendünket, és amelyek ugyanígy a nemzeti eszmeiséget is tárgyalni tudják, mint a szentkorona személy mivoltaként megfogalmazott ideát.

2006 körül sokunkba ivódott a legális és a legitim szavak jelentésének különbözősége. Akkor úgy fogalmaztunk (és ezt általában elfogadták), hogy legális a jogszabályoknak betű szerint eleget tevő cselekvés, állapot, viszont legitim az alkotmánynak megfelelő cselekvés, állapot, mert utóbbinak erkölcsi alapja is van. Az erkölcsiséget tehát az alkotmányossághoz (a magyar alkotmányosságot tisztelő, azt elfogadó, annak szellemében cselekedni kívánó jogszabályhoz, döntéshez) kötötte ez a meghatározás.

Némiképp ki lehet tágítani a horizontot. Legitim, ami az eszmeiséget tudomásul veszi, annak szellemében kíván eljárni. És itt válik érthetővé, hogy mit jelenthetett filozófiai értelemben Antall József azon kijelentése, hogy Magyarország jövőjét csak keresztény országként tudja elképzelni. Nyilván az emberi személy tiszteletét, ideájának alapul vételét érthette alatta. Mert az ideák, az embereszmény, az emberi személy eszménye teszi elgondolhatóvá, megélhetővé az alkotmányos emberi társadalmat….

Ami pedig az újkori alkotmány leveleket illeti, azokat lehet úgy tekinteni, hogy nem az eszményeket akarták kirekeszteni, hanem az eszmények értelmezésének monopóliumát akarták megtörni. Nyilván nagyon fontos, hogy mit akartak, mert attól is függ, hogy bűnt követtek el vagy „csak” kárt okoztak. De a tény, hogy olyan távolra szakadtunk az eszményektől (pld ENSZ egyezmények, amiket egy földrésznyi Európai Unió nemlétezőnek tekint, aminek fölébe helyezi az uniós harmadlagos kérdésekben hozott bírói ítéletekre támaszkodó esetjogi hivatkozásait), amilyen távolságból a jognak az eszményektől való erőteljes és szándékos elszakítását éljük meg. Uniós vezetők nyíltan és ismételten hangoztatják a római birodalomra hivatkozást és a kereszténység ellenességet.

Volt tehát egy korszak vagy kétezer évig, amelynek kiteljesedése volt Magyarországon az alkotmányos eszmeiségű közjogi felfogás tartós érvényesülése, meghatározó szempontként kezelése.

Hogyan tovább? Nem tudok mást elképzelni, mint az ideák számbavételét, az ideák helyének keresését a társadalmi rendszerek esetében kicsiben és nagyban, a rendszer elemek alrendszerei (pld személyes magántulajdon), a csoportok rendszerei (nem csak karitatív csoportok), a gazdasági szervezetek, vállalkozások mint alrendszerek, az össztársadalmi részfunkciók mentén szerveződő alrendszerek (politika, gazdaság, egészségügy) esetében. Mert a százmilliós léptékben saját rendszerük ellenállást nem tanúsító „alapelemeit” meggyilkoló XX. századi diktatúrák romjaiból közül, a proletárosító diktatúrák szervezési hagyományából ki kell lépni.

A személy fogalma és a matematikai pont párhuzamba állításának összefoglalása

1.      A társadalmi rendszerek szervezésében, működtetésében nem engedhető meg az emberi személy eszméjétől való eltekintés – mert az lényegében az ember emberi mivoltának megtagadását jelentené.

2.      Mivel az ember gondolkodó lény, ebből az következik, hogy számára illetve tudata számára a dolog (res) és eszméje (ideája) nem választható szét, pontosabban nem szakítható el egymástól, azaz a kettő kapcsolatát gondozni, ápolni kell (miként egy matematikai egyenlet eredményének vizsgálatakor, hogy van-e fizikai tartalma, de ugyanerre van szükség az emberi társadalmi rendszerek technikai eszközként való értelmezésében vagy például egy szerződés formuláinak használatában) ………..

3.      az emberi személy fogalma nagyon hasonló természetű a matematikai pontéhoz:

a.       mindkettő eszme (idea) jellegű,

b.      mindkettő tovább nem osztható, alapfogalom a maga fogalmi rendszerében (társadalmi alapvetés azaz axióma illetve geometriai axióma),

c.       a valóságos dolgokban (az ember készítette szerkezetekben és társadalmi rendszerekben) egyik sem jelenik meg kézzel foghatóan, de mindkettő elhagyhatatlan tényező.

Végül – gondolataim ellenőrzésére tett kirándulásomról

Köszönetet mondok Tálos Gézának, aki vállalta, hogy most is segít kritikájával, kérdéseivel a minél érthetőbb fogalmazásban. Nem mint afféle olvasó szerkesztő, mert ő ennél talányosabban fejezte ki magát a monarchiabeli katonai „normal Hauptmann”-t emlegetve[8]. Ismervén a latin, német, angol és egyéb idegen szavak felesleges használatától való ódzkodását, meglepett ezzel a hivatkozásával. Ha az elkészült szöveg mégis töredezett, olykor homályos, az nem az ő hibája, többnyire az én nehezen kezelhető ügyetlenségem (és minden bizonnyal még töredezettebb volt a normal-hauptmanni megjegyzések előtt). A lényeg azonban egyértelmű.

Nem is olyan egyszerű dolog érvelni közgazdasági és pénzelméleti, egyáltalán rendszerváltási kérdésekben. Például meggyőződésem szerint kulcskérdés az elméleti tájékozódásban az embernek különféle aspektusait a személy, alany és egyén szavakkal megkülönböztetni. Habár közismert, jó érzékkel kimondatlanul is helyére tehető dolgokról van szó (ha nincsen különösebb probléma, kibogozandó gubanc). Egy félre sikerült rendszerváltást követően azonban, amikor keveredik a felkészületlenség és ügyetlenség az előállt zavarosban kényszerűen botorkálók kedvetlen tanácstalanságával, nos akkor nem is olyan egyszerű szavakba önteni, ráadásul lehetőleg minél inkább egyértelmű szavakba önteni és kibogozni sőt igyekezni rendbe rakni az egymással keveredő eszméket, gyakorlati módszereket, kikerülhetetlen kényszereket és tátongó lehetőségeket – partvonalon kívülről, akár csak a magam számára (mert a hivatalosságok részben a hivatalos látszattal vannak elfoglalva talán éppen a nagy Patyomkin kreativitásának példájára is támaszkodva – hiszen a politikai marketing nem nyugati találmány).

Az eszmei, kiterjedés nélküli és tovább nem osztható matematikai pont és az ugyancsak eszmei személy fogalom közti műfaji hasonlóság régen szemembe tűnt. De nem is olyan egyszerű kifejteni, hogy e hasonlóság miben áll és mire ad lehetőséget.

A filozófia történeti olvasmányokkal nem könnyű boldogulni. Ugyanis legfeljebb gondolkodási trendeket lehet azonosítani olvasásuk révén - nem pedig részletekbe menő illeszkedést felfedezni különböző korok számontartott filozófus elméinek munkái között.

Filozófiát jó lett volna fiatalon tanulni. A probléma után kutatva merült fel minimális filozófiai tájékozódás szükségessége.

Ha csak két nevet kellene kiemelni filozófiából, akkor Euklideszt és Gödelt választanám (felszínes ismereteim szerint). Euklidesz Elemek című munkájának magyar kiadásaiban az előszók igen tanulságos olvasmányt jelentenek. Az a megállapítás tűnt fel nekem, hogy valójában Euklidesz a matematikában közeget talált kora filozófiai eredményeinek kipróbálására, bemutatására, demonstrálására. Akárcsak a néprajzos érdeklődésű Kodály Zoltán, aki a népzenében találta meg kibontakozási területét. Gödel pedig XX. századi matematikusként ha jól értem, az emberi létből következő gondolkodási határokat fogalmazta meg a matematika eszközeivel (önmagát egy rendszer nem írhatja le, hát még az önmagunkon túlnyúló teljességet – márpedig ez a filozófia egyik központi problémája).

Az axiomatikus megalapozás nem csak a matematikára érvényes módszer (önkényesen tett, „magától értetődőként” elfogadott alapvető megállapítások és rájuk logikusan építkező azaz belőlük levezethető tágabb fogalmi rendszerek, származtatott tételek). Többé-kevésbé a rendezettségre törekvő más ismeretek körében is a matematikában leginkább kidolgozott axiomatikus rendszert használják. Évezredek óta, mert talán ilyen az emberi gondolkodás természete. A filozófiában is. Tehát nem az a központi kérdés, hogy különböző korok eltérő filozófusai valamely fogalmat részletekbe menően mennyire következetesen használnak egymáshoz kapcsolódóan ugyanúgy, korszakokon átívelően, hanem hogy valamely évezredes trendet követve, tovább érlelve, de mennyire tudják a maguk fogalmi rendszerét a saját belső logikájában eléggé következetesen alakítani – és emellett a korszakban felmerülő általános kérdésekre milyen választ tudnak adni.

Ha az ismert filozófusokból kiragadok néhányat, akkor a következő évezredes trend, gondolati ív rajzolódik ki:

a filozófiai gondolatok kiépülése

·         Szókratész: erkölcs nélkül nincsen filozófia (ami már egy idea)

·         Platón: a valódi létezők és az ideák különbözősége

·         Arisztotelesz: kategóriák felosztása a közvetlenül nem tapasztalható szubsztanciára, lényegre, „állagra” és a közvetlenül tapasztalható akcidensekre, járulékokra

·         szent Ágoston: hit és az ész összeegyeztetése (ami emlékeztet Szókratész megállapítására)

·         aquinói szent Tamás: a hit, az ész és a felelevenített görög tudás összeillesztése

az elhatalmasodó módszertani kételkedés

·         Descartes: „gondolkodok tehát vagyok” – azaz tudatosságra törekedve módszeresen kételkedve gondolkodok, nem akarok tévedni

·         Hume: összefoglalva a kételkedésében oda jutott: … kételkedek, hogy a világ van-e, hogy vagyok-e, hogy tapasztalhatok-e …

·         Kant: Kritikai gondolkodás arról, hogy mi az ember? -  de még erkölcs van nála, mert amint mondja ha mindenki hazudna, az akkor is helytelen volna ….

·         Hegel: a módszertani kétely kiterebélyesedett önmagunkban való kétellyé, amit Hegel totálissá tett számomra nehezen értelmezhető világszellemi káoszával

·         Heidegger: a kétségtelen valóságot keresi … (azt hiszem lényegi egyezőség van a heideggeri jelenvalóléti igazság és a katolikus misében való átváltozás misztériuma közt)

·         Rahner: az emberi szellem mindig csak az érzékelhetőben ragadhatja meg az érthetőt

 Vissza az oldal tetejére