vissza a főoldalra *

 

-----Original Message-----
From: Fáy Árpád [mailto:fay@ngo.hu]
Sent: Sunday, March 11, 2007 12:34 PM
To: Fáy Árpád
Subject: RE: Az egészségügy finanszírozásának nagy kérdése - FÁ

RE: Az egészségügy finanszírozásának nagy kérdése

- FÁ

(megjegyzéssel ahhoz, amit az Orvosi Kamra honlapján is olvashattam)

Három válasz érkezett az egészségügy finanszírozását felvető alábbi levelemre. Idézek:

1) "Azert nem volt tartaleka a korabbi rendszernek, mert elloptak. Epp ugy mint a nyugdijalapot. Csak abbol gazdalkodtak ami eppen abban a honapban a kasszahoz beerkezett. Annak is lehet csak egy toredekebol ! Nem szabad, hogy ez ujsag legyen ! ! ! !  Tovabbra is csak azt mondom, ha magan kezbe kivanjak venni/adni, az azt jelenti, hogy bomba vallalkozas. Az meg kell erje az allamnak is, megtartani ! Epp ugy mint a szerencsejatekot es ehhez hasonlokat ! AEJ"

2) "Amikor egy százaléknyi kamatláb csökkentéssel 140 Md Ft-ot nyerünk, mit vacakolunk az egészségügy pár milliárdjával? Gazdag L"

3) "Figyelmébe ajánlom az Orvosok Lapja februári számát. N.A."

 

Az elsőhöz: Ellopták. Gondolom, hogy a rendszerváltás nem mehet tovább ezen a sínen, mert ez az ellopott remények és lehetőségek és életfeltételek sínje sehova nem vezet. Ezt korrigálni kell. De a vita még nem indult meg, hogy miként lehetséges. Még mennek a szólamok, hogy dolgozzunk keményebben, meg az uniós befizetéseink nettó szaldóját csökkentsük jobb pályázatokkal és hasonlók. Valódi rendszerváltó disputa még nem indult el. De a megállapítás fontos.

 

A másodikhoz: Hogy mit vacakolunk? Alapvetően egyetértek, lehetne nagylelkűbb a költségvetés a jelen helyzetében is, csakhogy nincs meg az a kifinomult társadalmi struktúra, amelyben központi költségvetési hiányra hivatkozva különösebb ellenállás nélkül rögtön 1990 után ne indult volna meg az önkormányzatok létalapjainak a felszámolása például az adóbevételeik elvonásával. Azért vacakolunk, mert pitiáner tolvajok nagyképű szlogenekkel mindent, amire fájt a foguk nekik vagy megbízóiknak vagy üzleti partnereiknek, azt fenntartás nélkül elvonták a társadalomtól. Ez volt a reprivatizáció elleni legfőbb ok. És nem a méltányosság volt a reprivatizáció helyett az ok, hogy állampolgári részvény szerűséggel minél jobban szélesítsék a lakosság tulajdonosi pozícióját (ami üdvös lett volna), hanem ellenkezőleg, a lényegi kijátszás volt a cél. Pitiáner módon régi házhelyeket, foghíjakat, vasúti székházat, száz éves iskolát, kórházi kertet céloztak meg maguknak vagy ügyfeleiknek. Ennél sokkal tovább nem láttak. Az állami adósság törlesztése egyszerűen nem volt szempont. Semmiféle számonkérhető társadalompolitikai reform nem volt alapja az elmúlt 17 év magyar politikájának. Ahol pedig nyomaiban ilyesmi mégis föllelhető, az jobbára a deklarált szándék szintjén maradt, amit demokratikus döntéshozatal címén azonnal szétcincáltak (mint pld az önkormányzatiság anyagi alapjait, vagy a járdára költött iskolai fejpénzeket és lehet sorolni az elképesztő baromságok százait). Sokat kárhoztatják az útjelzö táblákat is kiszedő szorgos vasgyűjtőket, akiket nem érdekel, hogy utána lesz-e karambol vagy sem. Ezeket a "vasgyűjtőket" nem érdekli, hogy ha leszerelnek egy vasúti berendezést, utána mi lesz a vonatokkal. S a rendőrség tétlenül nézi őket, az aktuális belügyminiszter meg parlamenti többség még fedezi is őket (legemlékezetesebb volt a még mai parlamenti széket koptató Kunczétól az szdsz-es megélhetési bűnözés szlogen). Nos erkölcsi alapjait tekintve ugyanilyen megélhetési bűnöző, csak régi közösségi célú épületeket lenyúló zabrálók vannak éppen hatalomban. Ők nem vasat visznek a méh-be, hanem viszik a vasúti és minden egyéb székházakat haza. A székházakról majd leverik az emléktáblát, hogy ki építette, minek látni azt, hogy falainál kik haltak meg, és miért lelkesedtek a hazáért, hogy falaik közt kik tanultak-tanítottak, kik gyógyultak és gyógyítottak (ha fém, akkor a fémzabrálókkal külön üzlet nyílik, egyébként ha az ellopott ház kilincsére fájna a foga egy útmenti fémtolvajnak, megnézhetné magát, de ez csak a szomorú röhej kategóriája).

Tehát A SZERKEZET problémája tűnik itt elő. Nem csak nyersanyagszerkezet, termékszerkezet, összgazdasági intput és output struktúra létezik, hanem társadalmi szerkezet is, ezerféle vetületben. A kórházi épületek kivonása az egészségügyből már csak végjáték. A legeleje a dolognak valahol az TB-önkormányzatok meghamisítása volt a kezdetben nagyvállalati tagsággal. Ez a nagyvállalati tagság kellett ahhoz, hogy a TB-vagyon feltöltése helyett a kórházépületek ellopására kerülhessen sor. A nyugdíj és általában TB-alapokat kellett volna működőképesen feltölteni. Valószínűleg kevesebb lenne az államadósság ma - pradox módon. Mert a TB önkormányzatok meghamisítása majd megszüntetése csak a jéghegy csúcsa volt, a kórházbezárás pedig már a hajdani jéghegy oldalra fordulása, hogy szelíd jégtáblaként végezve kerüljön a felszínre a maradéka. Tehát kis összeg az egészségügy költségvetése a GDP egészéhez mérve, de itt szerkezeti probléma van a mélyben, amelyen az összegszerűség úgy látszik nem segít, egy mentalitásbeli gond (a kormányba, a politika első vonalába keveredett fémtolvajok és a társadalmi gondolkodás felületességének a gondja).

 

A harmadikhoz: Ha jól sejtem, ez a megjegyzés a http://www.mok.hu/index.php?pg=sub_2494 címen olvasható tanulmányra vonatkozott. Címe:  "A társadalombiztosítás egészségbiztosítási intézményének fejlesztése - Egy szervezetű, nemzeti szinten egységes, szolidaritás alapú, társadalmi kockázatközösséget fenntartó, az egészségi kockázatokat értékelő és kezelő egészségbiztosítási intézményrendszer" (– Rendszerfejlesztési javaslat –Budapest, 2006. július 12. Alkotó közösség: Dr. Gilly Gyula, Jankó András, Dr. Kameniczky István, Prof. Dr. Klinger András, Prof. Dr. Korányi László, Rádonyi Dénes, Siklós Gábor, Dr. Skrabski Árpád, Dr. Szigeti Gábor, Felkért szaktanácsadó: Prékopa András akadémikus).

Első megjegyzésként annyit, hogy ez a tanulmány JÓSZÁNDÉKÚ, átfogó, körültekintő, talán egy esetleges kormányprogram ambíciójával készülhetett. Első rápillantásra nem az útmenti vasgyűjtés és ingatlan-zabrálás erkölcsi és szakmai színvonalán fogalmazták.

Tehát első rápillantásra: ha ez volna az egészségügy alapvető szervezési koncepciója és sikeres egészségpolitika valósítaná meg, akkor olyan megjegyzésekkel nem tölteném az időmet, mint ami az előző levelemben is volt. Ez tehát egy szakmai program, amely a bevezetőjében általános finanszírozási gondokat is felhoz:

"A társadalombiztosítási intézmények megfelelő működését számos probléma nehezíti. Ezek közül a legfontosabbak:

          a korlátozott járulékfizetéssel szemben az egész életre kiterjedő egészségi szükségletek kielégítésének feladata,

          hiányzik a szándék, és a jogi háttér, hogy a szolgáltatások igénybevétele mögött érvényesíteni lehessen az aktív korosztályban a tényleges jövedelmeken (nem a minimálbéren) alapuló járulékfizetéssel szerzett jogosultságot, illetőleg a munkabérjellegű kifizetésekre alapozva ezt technikailag is egyre nehezebb megvalósítani össztársadalmi szinten;

          szociális válságot okozó, egész régiókat, társadalmi csoportokat érintő változások, melyek miatt az érintettek tömegesen betegszenek meg, vagy menekülnek betegségbe (táppénz, rokkantosítás),

          az állami költségvetési hiány miatt folyamatos, ésszerűtlen, szakszerűtlen, eredménytelen „takarékossági” nyomás, amelyet tévesen a költséghatékonysággal azonosítanak, és amely már a napi működést is veszélyezteti,

          a társadalombiztosítás stabilitását veszélyeztető több mint ötven éves múltra visszatekintő, állandósult – napjainkban szokásjogként elfogadott – kézivezérlés, ami elsősorban összefüggéstelen, követhetetlen, folyamatosan változó szabályozási gyakorlatban jelentkezik,

          az aktív és szakmailag megalapozott (bizonyítékokon alapuló) egészségpolitika hiánya miatt nem hatékony az egészségmegőrzés, betegségmegelőzés,

          az orvostechnológia fejlődéséből eredő, egyre határtalanabb – gyakran nem teljesülő, csak illúziókat jelentő diagnosztikai, gyógyító ellátási kínálat keltette tömeges kereslet, ami a médián és a politikai döntéshozókon keresztüli kényszerítő erőként is jelentkezik,

          a kriminalitás körébe tartozó ál-reform ötletek – valamint az intézmény működésébe való állandósult behatolási, és a működés befolyásolására tett kísérletek."

A problémák elemzésében ki-ki először is léptéket kell válasszon. A lépték választása önmagában is lehet téves vagy szerencsés. Magam, mint külső szemlélő egy tágabb léptéket választottam volna. Az orvoslás nagy korszakait egy bekezdés erejéig felsoroltam volna. Ebben szembetűnő lett volna, hogy az eszközöket és problémákat tekintve is korszakhatárhoz értünk, nem csak az úgynevezett renszerváltási töréspontot kell kezelnünk, átélnünk. Nem egyszerűen be kell hozni a határon a modern számítógépek mintájára a modern orvosi ellátás nyugaton egyre olcsóbb, egyre általánosabb módszereit, és kidobni a szovjet megszállás szörnyűséges kacatjait (amely egyes esetekben még mindig jobb volt, mint ahova tartunk).

 

Az orvosi ellátásnak mindig fontos összetevője az orvos és beteg, az egészségügyi rendszer és a betegek viszonya, munkamegosztása, egyáltalán a rendszer irányultsága, amelyben ez a szereposztás megvalósul. Ez az elsődleges kérdés.

Másodlagos kérdés, hogy ehhez milyen szervezési és anyagi eszközök használhatók fel, mit kínál a kor általános technikai-társadalmi színvonala. 

És harmadlagos furcsa módon a konkrét orvoslási eljárások megválasztása, közvetlen feltételei. Bár ez utóbbi a lényeg, mint csecsemő az anyaméhben, de a csecsemő sem lehetésges s burkai nélkül.

 

Az elsődleges kérdésre ha jól értem a tanulmány nem tér ki: nevezetesen hogy mi az egészségügyi rendszer egészének a legfőbb célja. Ez pedig korszakhatárt mutat. Már nem a járványok megelőzése (az továbbra is elmaradhatatlan alapvető feladat, de nem az mozgatja a változásokat). Már nem az egyes betegségek okozta fázjdalmak mérséklése és nem is betegségek gyógyíthatósága (bár - megismételve - az továbbra is elmaradhatatlan alapvető feladat, de nem az mozgatja a változásokat). Az egészségügy tovább terjedt. Alapvető védelmi-erősítő funkciója odáig terjed, ameddig a tudatos emberi tevékenység az egyre újabb felismerései-képességei segítségével bele tud nyúlni úgy az ember biológiai szervezetébe, mint lelki-értelmi világába.

 

Sokszor emlegetik, hogy az "egész-ség" szó szerencsés, mert etimológiailag is jelzi, hogy az ember egész-ének jó álapotát kell segítse. Egy már-már érthetetlenül megbolydult, elszabadult, a végzete felé rohanó emberiség képe merül fel napjaink folyamatait szemlélve. Nem lehet passzív tehát az egészségügyben a szereplők hozzáállása. Sem az orvosé, sem a "betegé". Az emberek önszorgalmú, öntevékeny szerepe elsődleges. Ezt kell szolgálja-erősítse nemcsak a marketing, nemcsak a javasolt terápia, nemcsak a szemléletformálónak szánt szórófüzet, hanem alapvetően AZ EGÉSZ EGÉSZ-SÉGÜGYI RENDSZER ÉRDEKELTSÉGI RENDJE, MEGALAPOZÁSA IS.

 

Prékopa András személye jó biztosíték arra, hogy a visszacsatolási mechanizmusok jelentősége nem maradhatott ki ebből a tervezetből. Csak egyetérteni lehet vele (kedvcsinálónak az olvasáshoz):

"1.       A társadalombiztosítás egészségbiztosítása: szolidaritáson alapuló, visszacsatolásos szabályozási mechanizmusokkal működő, egészségi kockázatkezelő intézmény, amely kötelező, közhasznú személybiztosítás. (A társadalombiztosítás össztársadalmi szintű és egységes kockázatközösségen alapul. Ezért az egyéni kockázat-elbírálás üzleti célú biztosításban alkalmazott eljárásai a társadalombiztosításban alkalmazhatatlanok, mert széttörik a társadalmi szintű kockázatközösséget.)

2.       Az egészségbiztosítás céljait az egészségpolitika határozza meg. Az egészségbiztosítás megújítása, működtetése csak az egészségüggyel együttesen, összehangolva, összekapcsolva valósítható meg.

3.       A társadalombiztosítás egészségbiztosítása két oldalról meghatározott, egyrészt a járulékok, befizetések korlátozott mértékével, másrészt az egész életre kiterjedő egészségi szükségletek oldaláról (az egészségi szükségletek kielégítésére - több oknál fogva - leggyakrabban csak korlátozott mértékben van lehetőség).

4.       Önszabályozó egészségbiztosítás: a szükségletek, szolgáltatások, erőforrások, eszközök dinamikus egyensúlyát létrehozó és megtartó, a visszacsatolásos szabályozási mechanizmusok, folyamatos monitorozási és tervezési rendszerei miatt nagymértékben önfenntartó intézmény.

5.       Az egészségbiztosítás erőtartalékot és pénztartalékot gyűjt, azzal gazdálkodik. Az erőtartalék a biztosítottak egészsége, vagyis korukhoz illő aktivitásuk, munkaképességük. A pénztartalék egészségszakmai célú tartalékot jelent. Ez az alapelv megkívánja a vezetési, tervezési, működtetési rendszerek egészségi és gazdasági irányultságát, valamint a két értékrendszer harmonikus összekapcsolását.

6.       Szolidaritás: a társadalombiztosításban kölcsönös segélynyújtás, és kötelezettségvállalás intézményes gyakorlatának érvényesítése a mindenkori szegények-gazdagok, idősek-fiatalok, egészségesek-betegek közötti intézményes jövedelem átcsoportosítási mechanizmusokon keresztül, amely a jövedelemfüggő hozzájáruláson és a szolgáltatások szükségletek szerinti igénybevételén keresztül valósul meg. Ennek megfelelően mindenki a jövedelme szerint fizet járulékot, és a rendszer által nyújtott szolgáltatásokat a tényleges egészségi szükségletei szerint veheti igénybe."

A szolidaritás és önszabályozás. Egyet mintha még hiányolhatnék, bár lehet hogy figyelmetlen lettem volna? Olyan korban élünk, amikor az a megjegyzés járja, hogy az emberek, és az emberiség 80%-a fölösleges. Fölöslegesség érzése mindent összetör. A magát fölöslegesnek érző kiszolgáltatott, és attól mindent el lehet venni (még az iskoláit, kórházait is). Tehát az egészségügy területén is az önszervező életmód - az érdekeltségi rendszerben is támasztékot kapó önszervező életmód kiemelkedően fontos kérdés. Ez a szolidaritás alapelvét jól kiegészítheti. Nem azonos a versengő biztosítókkal, különösen nem a szolidaritás elvét likvidáló biztosítási versengés javaslatával. Itt a biztosítók versengése helyett magának az egyes embernek a tudatos egészség karbantartó-fejlesztő személyes életviteli érdekeltségéről van szó - mint egyik fókuszpontról.

 

Ez az életviteli egészség-szempontú önszervezés olyan fontos, hogy az egészségügy egészének szervezésében az egyik fókuszpont kell legyen. Itt nem lehet szó sorban állásról, mert itt ez fogalmi képtelenség. Itt mindenki elsősorban maga kell élete során minél többet (de legalábbis eleget) tegyen meg a maga egészségéért. De ez nem csak egyéni elhatározás kérdése a légszennyezés, piszkos víz, kemizált élelmiszerek, munkahelyi ártalmak és hihetetlenül bonyolulttá vált orvoslási módszerek-eszközök korszakában. Tehát az egész egész-ségügyi rendszerben amikor a koncepcióját vázoljuk, akkor az egyik fókuszpontnak, megkerülhetetlen szervezési követelménynek kell lennie. Mivel ez az orvoslás előszobája a megelőzés, és itt lényegében a megelőzés emelkedik fölébe az orvoslásnak olyan értelemben, hogy az orvoslás a tudatos megelőzés kudarcához ad megoldást (mint a háború a poltika kudarca stb), ezért említettem az alábbi szövegben olyat, hogy a gyógyítási főosztály az egészségügyi minisztériumnak fontos, de nem a legfőbb főosztálya kellene legyen.

 

A minisztérium említésekor persze sejtem, hogy újabb szervezési kérdést érintettem, miszerint lehet-e vagy miként lehet egyetlen minisztériumi intézményhez kapcsolni az élet minden területét érintő egészségügyi rendszer vezetését. Bizonyára a minisztériumnak számos kérdésben nem irányító, hanem véleményező vagy vétójoga lehetne, karöltve a társadalmi struktúrákkal, TB-vel stb. De ez részletkérdés.

A fő dolog az, hogy akkor szélesedik ki, akkor erősödik meg az egészségügy anyagi helyzete egy általánosságban nem túl jó gazdasági helyzetben, ha intézményesen megerősíti az öntevékenységet, az elhatározástól függő aktivitást, erőfeszítést, szorgalmat, figyelmet, tudatosságot, egészen az értékrend fontosságának tudatosításáig. Nem csak szórólapokon, hanem olyan érdekeltségi rendszerben, amelynek mindenki, aki él, aktív, a maga kezdeményezáseiben elismert tagja lehet. Tehát hogy úgy mondjam, mindenki a maga egészségének egyszemélyes vállalkozója (őstermelője, miegymása) lehet. A megfelelő adózási feltételekkel. stb-stb adminisztrációs elismerésekkel. A kedvezmények adózásban például nem adományt jelentenek végső soron a nem-dohányzó számára, hanem elismerik-bátorítják a betegség valószínűségének a csökkenését, sőt a minél jobb erőnlét, kondíció elérését (félve írom le: "kiépítését, gondozását). Az egészségmenedzselő szolgáltatási rendszer, amit alábbi írásomban említettem, ezt szolgálná, segítené, és a hagyományos értelmeben vett gyógyítási feladatok akkor kerülnek előtérbe, amikor mégis csak csont törik, ín szakad, lehellet akadozik.

Ebben az általam szorgalmazott módon kiegészített egészségügyi rendszerben olyan érdekeltségi erők épülhetnének ki, amelyek az egészség-reklámot, az egészséges életmód követelményeit már-már anyagi érdekükből ténylegesen nagy erővel szorgalmazhatnák (mert hiszen ők az egészséges életmódú emberektől kaphatják a fizetségüket - nagyvállalatok és monopóliumok értelmeszerűen itiltva mint akár a szövetkezeti mozgalomból is).

Nézzünk tehát egy fogalmat a tanulmányból:

"18.   Egészségterv: orvosi vizsgálatokon alapuló egészségi állapotfelvétellel és az egészségi kockázatelemzés módszereivel készülő terv, amely az egyének és a közösségek számára különféle szolgáltatási stratégiák hatását több időtávra előre jelzi és lehetővé teszi az egészségi szükségletek optimális kielégítését."

Annyival bővülne ez a fogalom, hogy az egészség-tervnek van egy személyes oldala is: magának az egyes embernek a törekvése, életmód-VÁLLALÁSA. Az egészség-terv, ha egyénről vagy családról van szó, akkor felvállalt, megcélzott életmód-terv is kell legyen, amihez kaphat közvetlen orvosi szolgáltatásokat csakúgy, mint tanácsokat, hogy neki a futás vagy az úszás a kívánatos testmozgás, esetleg a biciklis közlekedés, és valamiképpen az úszó vagy futópálya bérlet is ide tartozik. Mert tízmilló ember egészségtervéhez jól kikalkulálható, hogy nem a bevásárló központnak eladott sportpályák valók, sem a város közepén felszámolt zöld szigetek, sem a falu közepén átfutó nemzetközi teherautó forgalom. A személyes egész-ségtervek milliós tömegben már ellensúlyát képezhetik annak a primitív vas- és ingatlanhulladék érdekeltségben gondolkodó zabráló összevont költségvetés-politikának, amely most talán kritikus mértékűvé vált, de amelyet Sárközy Tamás például az 1980-as évek elején már fűnek-fának mint kiváló társadalom- és gazdaság-szervezési módszert ajánlgatott (vigye haza az államtitkár autóját, szolgálati lakását és titkárnőjét, csak menjen).

A visszacsatolás fogalma már szerepel ebben a tanulmányban, aminek az ötvenes évek óta (kibernetikai tanulmányok megszületése) evidenciának kellene lennie.

 

Ami még hiányzik ebből a tanulmányból, az éppen a társadalomtudományi oldal. Mert tervezésről beszél, az egyénig lebontott egészségtervek rendszeréről, ami nagyon jó - VOLNA. De székház-zabrálásért felszámolt intézmények, a vidékromboló vasútfelszámolás idején nem tűnik önmagában célra vezetőnek. Arról van szó, hogy ami az aktuális társadalmi megszokás, rutin, kultúra alapján nem valósul meg, de hiányzik, kívánatos volna, azt célszerű intézményekkel kell megtámogatni (különben minden társadalmi intézményről le kellene mondanunk, a rendőrökre emlékeztető jeltelen kék huligánokkal együtt).

 

Vissza a visszacsatolásokhoz. A visszacsatolás egy szabályozási elem, művelet, szabályozási kör (a pontos definíciót Prékopa tanár úr talán a legjobban képes tisztázni). A szabályozásnak azonban van egy hazánkban és korunkban elhanyagolt kiinduló kérdése. Ki és mit és mivel szabályoz?!!! A XX. századi véres és ravasz diktatúrák idején ez a kérdés nem volt előtérben.

Egy dolog ugyanis a kibernetika fogalmi rendszere, mint a modern szabályozástechnikai alapfogalmak rendszere, és egészen más dolog az szabályozás és ember viszonya.

Ez a probléma összefügg azzal, hogy ez a tanulmány alapvetően tervezésről beszél, méghozzá tervgazdasági szemléletben, és nem igen tud mit kezdeni a szabályozási automatizmusok tervezésével (bár beszél róla), mert akkor központi kérdése kellen legyen, hogy: KICSODA TERVEZ?

A társadalmi szabályozás alapkérdése korunkban (a szervezési ismeretek elképesztő Bábel-tornyának valóságában), hogy ki az alanya a szabályozásnak, kicsoda és milyen célokért, milyen értékek függvényében tervezi, alkotja meg és működteti a szabályozást? Ezen a ponton, ezen a szemléleti sarokponton, résen, fókuszponton, miegymáson érhető tetten az egészségtervezés és egészség-menedzselés nagy dilemmája, hogy milyen szerepet adjunk magának az embernek? És ez elmaradt a konkrét egészségügyi javaslatokból az elmúlt 17 évben mindig (még ebben a tanulmányban is), mint alapvető kiindulási szempont.

 

Ezért a furcsa szemléletért (mely az embernek magának, akinek az egészsége a tét) nem adott szerepet a TB-önkormányzatokban, holott azt mint a szolidaritás elvű társadalombiztosítási alapintézményt kiknek másoknak, mint maguknak a biztosítottaknak kellene felhatalmazniuk? TB-választásokon? Kerületenként, járásonként, egyéb összefüggő, és az egészségi problémák és kezelési lehetőségeik szerinti egységekben helyi szinten is, nem csak országosan? IGEN!!!

Természetesen orvosi szakmai vétókkal (egészen általános kérdésekben alkotmányossági, parlamenti, kormányzati speciális vétókkal) megtámogatva, meg orvos végzettségű választottakkal és szakértőkkel, akik a TB-választók elvárásait igyekeznének teljesíteni.

 

De ez csak az alapstruktúra. Ehhez kellene kiegészítésként, intézményesített lehetőségként az egészség-menedzselés (mindenkinek, alanyi jogon, elvitathatatlanul), amelyben a személyes erőfeszítés már nagyobb hangsúlyt kap a szolidaritás mellett (úgy, hogy a kettő egymás ellen ne legyen kijátszható).

 

Ma a emberi jogokat divatos koptani, mint ügyeletes szólamot. Furcsa mód nekem úgy tűnik, hogy a történelem szeszélye folytán ez a jó szándékú megfogalmazás (latinosan talán a humanizmusból eredeztethető), oda hajlott, hogy az embert mint oszthatatlan, egyszeri és megismételhetetlen jelenséget, mint szabad akarattal és értelemmel rendelkező önálló személyiséget, mint a társadalom alanyát már nem becsüli. Mintha helyette pótszerként adagolná az emberi jogokat.

A személy szabadsága ezzel szemben el nem vitatható.

Az emberi jogokat a mai egyetemi alkotmányjogi tankönyv Kokorelly Endre szerkesztésében 16 éve az állam önmegtartózatásából eredezteti.

A személyiséget viszont régi fogalmak szerint Istentől eredeztették, az Isten teremtménye volt.

A személyiségtől az életfeltételek nem vitatható el, az embernek esetleg megadhatók.

Tudatosan ezt a problémakört csak kerülgetjük. De ennek az óvatos kerülgetésnek a következménye, hogy az egészségügyi reform a legjobb szándékok mellett is kvázi félkarú.

Tekintsünk az egészségügyi rendszerben is az emberre mint személyiségre, akivel való együttműködésben, akinek az energiára építve próbáljuk rendbe hozni távlatosan az "egészségügyet"

 

Üdvözlettel és tisztelettel

 Fáy Árpád
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^
Alkotmányossági Műhely és Fórum Egyesület
www.alkotmany.ngo.hu
a levél nyilvános eszmecsere részére íródott
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^
.... A társadalmi cselekvés, a társadalmi lét alanya az élő emberi személyiség valamint annak közösségei, ...
a szervezeti keretek pedig csak az eszközei (tulajdonai) lehetnek a személyes létnek
(olyan szervezeti eszközök mint a jogi személy vállalat, állam vagy mint jogi személy nemzetközi szervezet tehát, mint szervezet, közvetlen alanyai nem lehetnek a társadalmi létnek) ....
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^

 


 

-----Original Message-----
From: Fáy Árpád [mailto:fay@ngo.hu]
Sent: Thursday, March 08, 2007 9:25 PM
To: fay@ngo.hu
Subject: Az egészségügy finanszírozásának nagy kérdése - FÁ

Az egészségügy finanszírozásának nagy kérdése alapvetően közgazdasági.

Hogyan kell az ágazati határokat úgy kijelölni, hogy az ágazat egésze rentábilis lehessen?!

A modern világban előnye van a gazdaságilag racionális tevékenységeknek, tehát amik egyszerűen profitot hoznak. A profitábilis ágazatokkal pedig ágazati szélességben nincsen gond, azokat lehet adóztatni, azok az ágazatok mindent kibírnak, támogatásra pedig nem tartanak igényt.

Az egészségügy miért nem egy mindent kibíró ágazat? Hiszen eléggé fontos a feladata, az emberi munkaképességet kell biztosítsa, ha már a falanszterikus szemléletért rajongunk.

Vegyünk egy ismert hasonlatot, az autóiparét. Eleinte nagyszerű dolog volt az autó újdonsága, de mert semmi sem tökéletes, hamarosan kialakultak az autójavító műhelyek. A műhelyek önmagukban rentábilisak voltak jó esetben. Az autógyárak is. Az autógyár miután el tudta adni az autóját, az átkerült a gyár anyagi érdekeltségi rendszeréből a javító műhelyek világába.

Idővel átalakult a helyzet. Az autógyárak ma már a bevételük alig 10-20%-át fordítják hagyományos anyagköltségekre. A többit biztosításra, minőségi fejlesztésre, ergonómiára és például garanciális szervízre. Azaz a javítóműhelyek funkcióját (és tetemes mértékben magukat a baleseteket is azok megelőzésével), és finanszírozását beszippantották a gyártás érdekkörébe és ezzel a gyártás rentabilitási hálójába. Innen nincsen gond a garanciaidőn belüli szervízzel, azt eltartja az autógyár. Marad a karambolos javítás a műhelyeknek, amit a különféle kötelező meg elvárt biztosítások rendszereivel fizettetnek. Továbbá az autók műszaki állapota nem hasonlítható a fél századdal ezelőttihez, a jobb minőség finanszírozása is biztossá vált.

Térjünk vissza az egészségügyhöz. Itt lényegében a karambolos javítás körül forog a világ nehézkesen működő biztosítási rendszerekkel. Holott ennek másodlagos, kiegészítő feladatnak kellene lennie. A rentábilis ágazati terület az egészség-menedzseléssel együtt lehetséges. Az egészségmenedzselés veheti vállára a betegség-gyógyítás költségeit mint ágazati járulékos terhet.

De míg az autógyárak érdekeltségi rendszere megoldott, addig az emberi egészség menedzselésének rendszere megoldatlan.

A megoldásra a vizitdíjat mint próbálkozást nyugodtan szégyenletes-buta kísérletnek nevezhetjük. Csakhogy ez senkit sem érdekel. A kormány vállalja a hülyeségeket, mert a maga szellemi színvonalát saját maga nem tudja felülmúlni (nem Münchausen), az ellenzék meg a hangos fújoláson kívül szintén nem látott neki az előkészületnek (eltekintve az arcpirítóan szégyenletes választási alibinek szánt nemzeti konzultációs cirkusztól).

Egyrészt emberileg nemes irányzat, hogy a lelki és testi egészséget össze kapcsolják, másrészt pedig reménytelen, ha nem veszik fel a harcot a társadalom létfeltételeit elzabráló gengekkel. Csak akkor lehetnének erőteljesek a kórházépületekért folyó spekulációval szemben, ha előkészítenék az anyagilag rentábilis egészség-ágazat szervezési-működési modelljét. De ilyet az úgynevezett műjobboldalon (ahol már igazán hosszú ideje űznek gúnyt a jobboldali és konzervatív jelszavak hangoztatásával az emberekből) nem vázoltak fel, erre képtelenek mert a szándék hiányzik belőlük eleve, tehát csak túszul kellettek nekik a nemzeti jelszavak. Nem volt elég a koronát kiszabadítani múzeumi fogságából, most lassan a nemzeti jelszavakat kell kiszabadítani cakli-pakli a parlamenti fogságából… Hogyan? Például egy önszerveződésre alkalmas közgazdasági reform-csomaggal. Ennek egyik eleme az egészséget menedzselő érdekeltségi rendszer kidolgozása – 10 millió főre a határon belül (és annak lehetne hasznos kisugárzása a határon túl is).

Lehet-e csúfosabb reformot kitalálni, mint Hornék fogkezelés megvonását? Hát hogyne: a vizit-doboz díjat.

Úgyhogy lehet csámcsogni, és a suskát idéző mozdulattal mutogatni, hogy mi a lényeg de nem az ember. Lehet, minden tolvaj és felelőtlen ember így tesz. Felelősen azonban kiinduló pontnak lehet ajánlani az alkotmányos közgazdasági gondolkodást. Az olyan gazdaságpolitikai alapállást, amely az alkotmányos elveket tiszteli. A természetjogi (természettől fogva tekintetbe veendő) szempontok közül az elsődlegesek közé tartoznak, hogy

1.      Az ember mint egyén természetes személy. Sőt. Az élő, eleven emberi közösségek is kvázi természetes személyek.

2.      A társadalomnak a természetes személy az alanya.

3.      Az alanynak élete szervezésére eszközei vannak, amelyekkel mint tulajdonos rendelkezik. A jogi személyek fontos szervezési formációk, eszközök, amelyeknek a természetes személyek és azok közösségei a tulajdonosai.

4.      A természetes személy elsődleges, alanyi jellegű, a jogi személy másodlagos, eszköz jellegű.

5.      Egy másik szervezési eszköz a pénz. A pénz elszámolási eszköz. Mint a betűk, zárójelek, nyugták.

6.      A gazdasági értékek forrása a környezet javai, az emberi közreműködés, az elszámolási megállapodás színvonala, kultúrája.

7.      Az emberi személyiség tisztelete az egyik legfontosabb alkotmány érték, és ezen keresztül is legfontosabb fémjelzője a gazdasági, gazdaságpolitikai kultúrának. A rabszolga bilincs eszköz, amit az alanyi ember tehet másik alanyi ember kezére. A rabszolgaságot nem lehet a bilincs eszközracionalitásával indokolni, hogy „a bilincsnek az a tulajdonsága, hogy a kézen és a lábon ott fityeg, vagy hogy kell a használata a bilincsipari profit érdekében. Hasonlóan ismert példa a dohányzás vagy más még ártalmasabb narkotikumok GDP-növelő hatásának hazugsága. Hosszú távon ezek a sorvadás, a halál mutatószámait növelik, nem a GDP-ét

8.      A mostani parlamenti potyapolitizálás az éllovas balliberális táborral a kebelében rémálom a társadalom számára. A vizitdíj gazdaságossága nem más, mint a bilincshasználat gazdaságossága. Alapvetően sérti az emberi személy méltóságát a buta átverő voltával, a hamis pótmegoldás primitívségével, a spekulációs törekvések emberi értékek fölé emelésével.

De hordjuk-e vágyaink, gondolataink méhében a megoldást? Van-e a személyes egzisztencia igényeken túlmenő törekvés a társadalomban az önálló, életképesen szabad, alkotmányos megoldásokra? Egyszerűen nem hiszem el, hogy amerikai monopolisták azzal töltsék idejüket, hogy Magyarországon a hatalombitorló banksikkasztót, választási csalót kell hatalomban tartani, mert kellenek a forrongások, csődök, a gyász, az országnyi társadalmi kollapszus – az élhető és nyugodt, és teherbíró gazdaságú régió helyett. Nem hiszem el. Erre hivatkozni akkor, amikor itthon a minimális erőfeszítés elmaradt, nem más mint a villamos kilyukadt kereke – az iskolából késő rosszcsont magyarázkodásában (Halló Bogár úr!).

Persze ha elhagyjuk magunkat, akkor mint a sintér segédei jelennek meg a maradékot eltakarítani Kóka és Gyurcsány féle alakokkal fémjelezhető tágabb érdekszövetségek. Ők nem a jövő méhe, hanem a MÉH, a hulladék begyűjtők, a szemétdombok specialistái – hogy miért is nem Kostunicát hívták meg kormányfotósnak?

Hát ennyit az egészségügy finanszírozásának nagy kérdéseiről, amit helyettünk nekünk más nem fog megoldani, de beképzelt pöffeszkedéssel lehet elhárítani a hazai politikai élet minden aspiránsa és szereplője részéről.

Majd utólag széttárjuk a karunkat? Majd harminc év múlva a maradéknak importált tananyag lesz a rentábilis egészségmenedzselési ágazati érdekeltségi rendszer?


 

Egészségügy

Egészségügy – szerencsére jó az elnevezés, de nem fedi a tényleges funkciót. A „betegségügy” vagy „gyógyításügy” ismert módon valósághűbb lenne. Az egészségügy kifejezés akkor lenne megfelelő, ha a tevékenység elsődleges feladata az egészség erősítése lenne, és a gyógyítás csak ha az egészség megbillen, akkor kerül sorra. Ebben az elvileg mindenki által helyeselhető esetben átalakulnának nem csak a célok, de a szervezeti felállás is. A finanszírozás nagyobb hányadának kellene az egészséget szolgálnia (ide tartozna a tömegsport, a turizmus egy része, lakás-javító támogatások, életmódjavító állandó sajtófórumok költsége, öntevékenységet támogató kedvezmények, a napi tornaóra az iskolában, vissza-adott sportpályák, sportegyesületek kedvezményei, egészségi érdekvédő szervezetek jogosítványai és finanszírozása, a környezetvédelem egy része, munkavédelem stb.) és csak kisebb hányadát tenné ki a gyógyítás (de a mainál sokkal biztonságosabb finanszírozással).

Az egészségügyi minisztérium nevét a szükséges funkció szerint az „Életképesség erősítése” minisztériummá kellene alakítani, amelyben lehetne egy „gyógyítási főosztály” a többi főosztály mellett. Meg kell jeleníteni az elvi-eszmei célokat, amelyeket a bürokratikus apparátussal kell szolgálni (és nem fordítva, hogy a bürokratikus apparátus áldozata legyen az élet esélye).

Részlet Fáy Árpád: Az alkotmányosságról ~ nemzeti kérdés: élet vagy halál struktúrái ~ Melléklet a 2005 április 6-i előadáshoz.[1] – egészségügy bekezdés

http://www.alkotmany.ngo.hu/szazak_tanacsa_fay_2005apr.htm#_Toc100425155


 

 Fáy Árpád
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^
Alkotmányossági Műhely és Fórum Egyesület
www.alkotmany.ngo.hu
a levél nyilvános eszmecsere részére íródott
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^
.... A társadalmi cselekvés, a társadalmi lét alanya az élő emberi személyiség valamint annak közösségei, ...
... a szervezeti keret pedig csak az eszköze (tulajdona) lehet a személyes létnek (tehát az olyan szervezeti eszköz mint a jogi személy vállalat, állam vagy mint a jogi személy nemzetközi szervezet - mint szervezet - közvetlen alanya nem lehet a társadalmi létnek), ha alkotmányos evidenciák felől szemléljük a társadalmat ....
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^

  Vissza az oldal tetejére