(későbbre halasztott hozzászólás vázlata)

EREDETTUDATUNK    VÁLTOZÁSAI

és az alternatív történelemszemlélet

            A múltunk emlékezetét és véleményezését régen a szájhagyomány által tovább adott ismeretek, valamint a továbbadók biztosították és formálták. Ezt a későbbiekben kiegészítették, majd felváltották az oktatás és a közvéleményformálás intézményei. A történelmi tudat és a szerzett ismeretek kölcsönösen alakítják egymást: egymásra utaltak. Ha az egyik fogyatékos, a másik is torzul. A történelmi traumák - pl. Trianon - feldolgozása vagy elfojtása, elhallgatása - vagyis az ide vonatkozó ismeretek megvonása -  jelentősen befolyásolja a történelmi tudat állapotát, akár a puszta létét. A történelemhamisítás, vagy az erőszakolt hamis tudat, vagy mindkettő, akár az adott népközösség fennmaradását veszélyeztetheti. [1] Tehát a hiteles történelmi ismeretek és a történelmi tudat egyensúlyát veszélyeztető politikai döntések valójában a nemzeti lét vagy nemlét kockázatával játszanak.

Összegzésképpen a laikusok, akik nem történettudósok és nem is őstörténészek, elmondhatják, hogy nekik is kötelességük felhívni a figyelmet a történettudomány hivatásának a gyakorlására. A történettudomány felelősségteljes feladata többek között:

- a múltunkról szóló, helyes irányú közgondolkodás kialakítása,

- az identitásválságunk leküzdése,

- a  múltbeli modelleken keresztül a pozitív azonosulás lehetőségeinek a megteremtése,

- a történelmi tudatunk letisztulásának és erősödésének támogatása,

- a nemzeti öntudatra ébredés folyamatának a segítése,

- a múltunk objektív feldolgozásával a jelen viszonyok és a jövőbeli célkitűzések értelmezése.

            Diktatórikus és átpolitizált viszonyok között a tudományos eredményeket a hatalom ellenőrizte, vagy egyenesen diktálta, esetleg elhallgatta. Következésképpen - kb. 150 éve, kivéve a két háború közötti időszakot - nálunk a történelmi hagyományaink tagadása, relativizálása volt az uralkodó, s a történettudomány csupán kis részben volt képes a feladatait ellátni, nagyobb részben hatalmas károkat okozott a magyar történelmi tudatban. Az ún. rendszerváltást követően nem került sor azonnal az elkövetett hibák kijavítására. A munkásságukért karriert, esetleg kitüntetést érdemelt történészek nem kívánták korábbi műveiket átírni, korrigálni, hiszen hozzászoktak ahhoz, hogy szakmai kérdésekben csak ők az egyedüli tekintélyek, akik nyilatkozhatnak, pontosabban: kinyilatkoztathatnak.

A történettudomány továbbra sem adott megfelelő muníciót az oktatásnak, médiának, közgondolkodásnak, nem tolmácsolta közérthetően múltunk újraértékelésének az eredményeit, nem számolt a gyökeresen megváltozott helyzettel. A megváltozott helyzet része volt az, hogy néhányan kiléptek az állapotokat megkövesítő történész kasztból, azon az áron is, hogy kiközösítik, megbélyegzik őket. A kiközösítők számításai azonban nem váltak be, mert a kommunikációs forradalom lehetővé tette, hogy az alternatív történészek mögött tömegbázis alakuljon ki olvasókból és a hivatalos tanokból kiábrándult érdeklődőkből. A történeti források és a szakirodalom sokak számára elérhetővé vált a Világhálón, s miközben a hivatalos szakmabeliek tekintélye egyre jobban elolvadt, megjelentek tanárokon túlnövő édeklődő tanítványok a kérdéseikkel, akiket már messze nem  elégített ki a tudományosnak álcázott semmitmondás, elhallgatás vagy félrevezetés. Az igazságkeresők tükröt tartottak azok elé a hivatalosok elé, akik az igazságkereséstől régen elszakadtak és hivatásukban valójában meghasonlottak. Ettől fogva az alternatív történetszemlélet tudott segíteni - sajnos nem elég hatékonyan - a közgondolodásnak, az identitásválságnak, a pozitív azonosulásnak, a történelmi tudat helyreállításának, a nemzeti öntudatra ébredésnek és múltunk korszakonkénti, helyes értékelésének. Így próbálva visszaadni nemzetünknek, amit a hamisítók elvettek. Mivel döntő, tudományos áttörések korát éljük, nyitottak lehetünk a további eredmények megismerésére és feldolgozására.

            A magyar monda – s részben a mítosz, a legenda és mese – egy nemzet ismereteit adja tovább századokon át a természetről, történelemről, művelődésről, hagyományokról, eredetről, hiedelmekről, vagyis mindenről, amit valamikor arra érdemes tudásnak minősítettek. Ezeknek a tanításoknak mindig van valós tartalma, de az értelmezésük az idő múlásával egyre nagyobb tévedéssel járhat. A megértésükhöz nélkülözhetetlen annak feltérképezése, hogy abban a hőskorban, amelyben születtek, pontosan hogyan értelmezték, s az üzenetét különböző korokban hogyan adták tovább?

            Az eredetmondák között pl. a csodaszarvas történetéből megtudjuk, hogy (Ménrótnak) Nimródnak a híres vadásznak a leszármazottai Hunor és Magor, akik a csodaszarvast űzve találnak hazát és alapítják meg az egymással rokon hun és magyar nemzetet. Ehhez kapcsolódik Emesének - Ügyek feleségének - az álma, melyben a Turul madár jövendöli meg, hogy gyermeke - Álmos és annak fia Árpád -  egy birodalmat alapító dinasztia őse lesz. Ezeket a mondákat mindannyian ismerjük, noha a párhuzamaikat tekintve nem kizárt, hogy születésük óta akár több 10.000 év telt el. [2]

            Csupán ez az említett mondai hagyomány tömöríti azokat a történelmi ismereteket, amelyek szerint a hun és a magyar népek származása visszavezethető az emberiség özönvíz előtti történetére, továbbá a szkítának (szittyának) nevezett népek világába, ahol a magyarság vezetői a jövőt meghatározó küldetést kapnak. [3]

            A magyar krónikák legismertebb, írott forrásai [4]  megerősítik a szájhagyományból tudott részleteket : a magyarság származásáról, a szkíta (szittya) népszövetségbe tartozásról, a hun-magyar rokonságról, sőt, azonosságról, a szkíta-hun-avar-magyar folytonosságról, a Kárpát-medencéről, mint magyar örökségről, s az Árpád vezér magyarjai előtt és után a Kárpát-hazába érkezett magyari népek visszatéréséről vagy hazatéréséről. Több változatban, de lényegében azt az ismeretegyüttest adják tovább, melyeket a hasonlóképpen változatos mondakincsünkből ismerünk.

            Az első jelentős magyar nyelvű tankönyv a Hármas Kis Tükör [5] a krónikáinknak megfelelően a “hunnusok”, “avarusok” és “hungárusok” történetét úgy részletezi, mint a magyarság újabb és újabb visszatérését a Kárpát - medencébe, legalább három hullámban. [6] Eszerint a magyarság az özönvíz után Jáfet utódjától,  Magógtól származik. A szkíta - hun - avar - magyar folytonosságot a magyar történet részének tekinti. [7]

A tankönyvnek 1770 és 1868 között több, mint 70 - bővített, átdolgozott - kiadása látott napvilágot. Mivel népiskolai tananyag volt, a legszélesebb néposztályok tájékozódását segítette és a történelmi tudatukat építette. Bár a bécsi kormányzat 1854-ben betiltotta, még másfél évtizedig használatban maradt. És megmaradt a századokon át örökített történelmi tudat is. [8]

            Régóta tudjuk Senecától, hogy: “Jaj annak a népnek, melynek történelmét az ellenségei írják!” Az ókori tapasztalatot azért érdemes megfogadni, mert az ellenség által írt történelem bizonyosan nem igaz, a történelemhamisításból pedig normális nemzeti tudat, hazugságokra alapozott történelmi tudat - ahogy láttuk - nem létezhet. Sokat idézett tanácsa Talleyrand Francoisnak az, amit Napóleonnak mondott a magyarokról: “Vedd el e nép múltját és azt teszel velük, amit akarsz!” Kegyetlenül igaz tanács ez, különösen annak a népnek az esetében, mely az elbukott szabadságharcaiból mindig fel tudott állni, hiszen büszke volt őseinek küldetésére és a történelmi tudata adott ehhez tartást és erőt. S mivel az, aki a múltat elveszi egyúttal a jövőtől is megfoszt, ráadásul a különös művelődés gyökerek elvágásával a nyelvet, a sajátos kultúrát a széthullás, a megsemmisülés útjára taszítja. [9] A múltunk rablóit ezért joggal minősíthetjük a magyarság lelki-szellemi-erkölcsi gyilkosainak. A határokkal elszakított nemzetrészek megmaradásához nélkülözhetetlen volt a magyar történelmi tudat, emiatt őket pl. a finnugor elmélet - bárhogy erőltették - jobbára hidegen hagyta.

            A fönti idézetekkel indítja kitűnő tanulmányát Bakay Kornél, [10]  melyben a finugor elmélet uralkodóvá tételének folyamatát vizsgálja, megörökítve a jelentős szereplők munkásságát, rámutatva arra, hogy a nemzetközi háttérből némelyek alkalmat találtak ebben a magyarság propagandisztikus lejáratására. Végül fölteteti a kérdést: hogyan lehet az, hogy tekintélyes tudósok egy évszázadon át a foglyai lehettek egy hatalom által szponzorált szakmai véleménynek, amely azután a kifejtésében elakadt és tudományosan kifulladt?

            A finnugor nyelvrokonítás önmagában még nem lett volna tragédia, hiszen a magyar nyelvet számtalan más nyelvvel próbálták már rokonítani, [11] melyek között nem egy megalapozottabb lehet, mint a hozzájuk képest gyenge lábakon álló finnugor. Mégis erre alapozták az elrabolt őstörténetünk helyett a finnugor genetikai rokonság kitalált történetét, amit végül nem sikerült bizonyítani, s a finnek 2003-ban kivették a tankönyveikből a magyar rokonság témáját. Megjegyezzük, hogy a “halszagú rokonságnak” (Móra Ferenc) a magyar társadalomnak alig több, mint felénél volt csupán hitele akkor is, amikor az iskolában, médiában, az akadémián csak a finnugrizmusról lehetett hallani.

            Kiszely István Bécsben találta azt az 1821. évi kancelláriai leiratot, mely arra szólítja az osztrák történészeket,  hogy: “írjanak a magyaroknak olyan őstörténetet, amire nem lehetnek büszkék.” [12] Indoklásként az is elhangzott, hogy “nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk.” [13] Meg is találták azt a szakmai gárdát, amely erre vállalkozott, különösen azután, hogy a szakmai támogatást, karriert függővé tették attól, hogy beáll-e valaki ebbe a sorba vagy nem? Megjelentek azok a “szakértők”, akik a magyar krónikákat nem Közép-Európa legfontosabb írásos dokumentumainak tekintették, hanem kijelentették, hogy azok csak szájhagyományt jegyeztek le, ezért nem megbízhatóak; nincs forrás-értékük, tehát nem lehet rájuk hivatkozni; a szerzőik túlságos szubjektivitása, korhoz kötött elfogultsága, valamint költői elemeik használata a tudományosság rovására megy, stb.; a többszöri átírások mindezekkel együtt a szakma számára jelentéktelen forrásokká  teszik őket, amikkel lényegében nem érdemes foglalkozni. Ugyanakkor nem nyilatkoztak így az ezeknél selejtesebb értékű nyugati forrásokról és mindenek előtt azokban kerestek kritikátlanul hivatkozható helyeket. [14]

            Ami jó volt a Habsburgoknak a rebellis magyarok történelmi tudatának rombolására, az éppúgy megfelelt a szovjet diktatúra céljainak, ezért ragozhatták tovább 1945 után, különösebb előre haladás nélkül a finnugor elméletet. [15] A Tudományos Akadémia osztályain párttikárok ellenőrizték azt, hogy a szakmai munka a megfelelő politikai vonal mentén halad-e? A tankönyvek is, mintha párthatározatok lenyomataiként születtek volna. Sajátossága ennek a korszaknak, hogy számos - őstörténetünkhöz kapcsolható - hun, avar, régészeti lelet, emlék szláv eredetűnek lett nyilvánítva.

            A tudatrombolás hatása máig érzékelhető. Nehezen feloldható ellentmondások maradtak arról, hogy a vándorlása során Nyugat-Szibériából az Uráli népek közé érkező magyarok, akik a finnugor testvérnépekkel gyűjtögető, vadászó, halászó életmódot folytattak és legfeljebb rénszarvasokat terelgethettek, hogyan válnak egyik napról a másikra harcos, lovas-íjász sztyeppei néppé? Hogyan kerülhetett sor a magyarok fejveszett menekülésére a besenyők elől, amikor a besenyőkénél többszörösen nagyobb haderővel rendelkeztek? Hogyan lehet a hunok, avarok, magyarok esetében pusztán  nomádokról beszélni, amikor a legtöbb újítást hozták az akkor meglehetősen promitív nyugati népekhez? [16] A magyarok vallásosságát elintézték azzal, hogy pogányok, sámánisták voltak. Táltosokról sem volt szó. A szittya népekhez azonban eljutott a keresztyénség és egy részüknél meghonosodott a szkíta szeretet-vallás, ami nem külön egyházakban intézményesült, de az életformájuk része lett. [17] “A szkíta nép bölcs és szelíd, nem vétkeznek egymás ellen...Nem kívánják a másét, nem paráználkodnak... mindnyájan gazdagok... senki nem igázta le őket...” [18] A hunok azonban a hatalmas birodalmuk Bizánchoz közeli részén ugyancsak fölvették a keresztyénséget, sőt egyházszervezetet alapítottak. Ezt tették az avarok is a frankok vazallusaként. Árpád fejedelem vitézeinek a sírleletei között pedig tucatnyi keresztyén szimbólumot találunk. Mindezek azt mutatják, hogy a magyarságot egyrészt megérintette a szkíta keresztyénség, [19] az erdélyi gyula [20] Bizáncban lett keresztyén, s már a Kárpát - medence jó része - a Balatonig - a keleti keresztyénséghez tartozott, amikor I. István apostoli király a német páncélosaival nemcsak a pogányokat, hanem a  szkíta vagy keleti keresztyéneket is a Róma - központú latin egyházba kényszerítette. [21]

            Finnugrista szerzők szeretik a magyarokat - a keleti műveltségről mit sem tudó, nyugati szerzetesek hallomásból leírt forrásaira hivatkozva -  a legembertelenebb kegyetlenségekkel és zsákmányszerző rablóhadjáratokkal - “kalandozással” vádolni keleten és nyugaton egyaránt a Kárpát-medencén kívül. Katonailag azonban indokolt volt a Kárpát Hazát biztosítani, a nyugati erőviszonyokat fölmérni. Erre szolgált az, hogy a nyugati tartományok vezetői rendszeresen zsoldjukba fogadták a magyar haderőt, mely így eljutott Nyugat-Európa legtávolabbi pontjaira is. Motiválhatta őket az avaroktól a frankok által elrabolt kincsek megtalálása, köztük szakrális tárgyakkal, melyek nyugaton szétszórva monostorokba, egyházi központokba kerültek. [22]

A magyar őstörténetkutatás hazai ismeretlenjeinek a soraiban említhetjük - a teljesség igénye nélkül - a 19. századból: Baráthosi Balogh Benedek turáni könyveit, Szombathy Ignác kútfőtöredékeit a magyar történet - Kr.e. - 112 - Kr.u. 378 - jász korszakáról, Fejér György írásait a kunok és kazárok eredetéről, Barna Ferdinánd tanulmányát a magyar ősvallásról, Fischer Károly Antalét a magyar őstörténetírás hanyatlásáról, Domanovszky Gergelyét a magyarság ókori lakóhelyeiről, vagy Ó-Gyallai Bese Jánosét és Galgóczy Jánosét a Kaukázus melléki magyarságról. [23]

            Amíg itthon a finnugor elméletnek kizárólagos nyilvánossága volt a diktatúra iején, a nyugati magyar emigráció ezt nem fogadta el és megtehette, hogy szabadon gondolkodjon őstörténetünkről. “Más megoldás is elképzelhető?” -címmel László Gyula a felburjánzó irányzatok egy részét összegzi: [24] - a magyar nyelv az emberiség ősnyelve (Csőke Sándor); Eurázsia minden nyelve a magyarból származik (Kemény Ferenc); a Volga - Káma vidékén még a 13. században is magyarul beszéltek (Mészáros Gyula); a magyar nyelv finnugor és sumér származása nem zárja ki egymást (Orbán Árpád). A legnagyobb tábora a sumér-magyar nyelvi és genetikai rokonításának született (Bobula Ida, Nagy Sándor, Padányi Viktor, Badinyi Jós Ferenc, Botos László,  Endrey Antal, Gosztonyi C.G., Radics Géza, Varga Zsigmond) - talán azért is, hogy kompenzálja a finnugorként lényegében semmivé tett magyar ősiséget.

            Volt aki a magyarságot az elsüllyedt (Atlantisz?) Mu kontinens túlélőitől származtatta, végigkövetve további  kirajzásukat a Kárpát-katlanból, a vándorlásukat ókori forrásokra hivatkozva és visszatérésüket a Kárpát-medencébe (Cserép József [25]); volt aki a magyarság turáni, szíriai származását hangsúlyozta (Pálfi Károly); aki a magyarság Egyiptomból való származása mellett szállt síkra (Baráth Tibor); aki az etruszk-magyar rokonságra hívta fel a figyelmet (Kur Géza), s aki szerint a magyarok időtlen idők óta a Kárpát-medencében éltek, s népességük egy része innen rajzott, ki, s azok egy része ide tért vissza (Magyar Adorján). A külföldön és itthon munkálkodó alternatív történészek vállalták, hogy tanulmányaik nem kerülnek nyilvánosságra, elhallgatják vagy megbélyegzik őket. Közöttük - mások mellett -  sokat tett le az asztalra Aczél József,  Cser Ferenc, Darai Lajos, Érdy Miklós, Friedrich Klára, az élete végén hozzájuk csatlakozó Hóman Bálint, valamint Kiss Dénes, Marton Veronika,  Obruzsánszky Borbála, Pap Gábor.

            Függetlenül attól, hogy valamelyik irányzatot “őstörténeti csodabogárnak” tartjuk vagy érdemesnek a tudományos vizsgálatára, belátható, hogy a vasfüggönnyel elválasztott hazai és az emigrált nyugati történészeinknek nagyon sok megbeszélni valójuk lett volna, ha szabadon, egymást segítve dolgozhatnak. Ma már fölmérhetetlen az, hogy hol tartanánk, ha az egyes irányzatok az építő párbeszéd - nyilvánosságtól nem elzárt -  szakmai fórumain, szabadon kifejthetik elképzeléseiket és a maguk módján hozzájárulnak az őstörténeti gondolkodásunk gazdagításához és nem kell osztozniuk az eretnekként üldözött, elhallgatott elképzelések sorsában.

            László Gyula bátran vállalt és itthon publikált “kettős honfoglalás” elmélete üdítően hatott a finnugor diktatúra idején és kaput nyitott a hitelesebb őstörténeti gondolkodásra, amit azonban a “szakma” akkor sem engedett kiteljesedni.

1989 után - az ún. rendszerváltást követően - jobban elérhetővé váltak itthon a nyugati publikációk. Ezek között már nemcsak magyar szerzőket találunk. Pl. Naddeo Michelanghelo itáliai tudós az európai őstörténet összegzésével, s a kelta-magyar rokonságra alapozva jutott arra a véleményre, hogy az európai kultúra a Kárpát-medencéből származik, amit a pannon őslakosság örökített tovább. [26] A magyarok kulturális DNS-e öt évezreden át változatlan maradt, s a magyar Európa őshonos, legősibb népe. Munkájához intézményi támogatást nem kapott.

Szintén hidegen hagyta a szakmát Ornella Semino olasz tudós hölgy vizsgálata, akit ugyancsak az európai őstörténet kapcsán genetikai kutatások vezettek arra a felismerésre, hogy a magyar nép ősei 35-40.000 éve az Európában megjelent europid őstelepesek, s a magyar férfiak 93,3 %-a négy ősapától származik és 73,3 %-a már az őskőkortól a Kárpát-medencében élt emberek leszármazottja.

A finnugor elmélet szakembereinek száma azonban harmadára-negyedére zsugorodott, miután tisztázhatóvá vált, hogy valóban volt magyar és ugor együttélés és nyelvi egymásra hatás, de a finn népek a vaskorban északra szorultak a népvándorlások fő útvonaláról, ahol a szkíták, hunok, avarok, magyarok közlekedtek. Tehát nem a magyarok mentek a finn népcsoportokkal, hanem azok szakadtak el tőlük korábban, míg a magyarok a fő vonalon maradtak. A nyelvrokonság a köznépnél erre a proto-ugor korszakra alapozható. A magyar vezető rétegnél egyébként az elő-ugor örökség teljesen hiányzik.

Eredettudatunk értelmezésében  döntő fordulat akkor következett be, amikor Kasler Miklós megalapította a Magyarságkutató Intézetet 2019-ben. Ez az intézmény vállalta, hogy foglalkozik a magyar történelem hamisításnak leginkább kitett részeivel és azokat helyreállítja, felhasználva valamennyi ebben érdekelt tudományág eredményeit. Feltárják a magyarság etnogenezisének a teljes folyamatát. A legkorszerűbb archeogenetikai vizsgálatokkal már igazolták a származását az  Attila nagyfejedelemig visszavezető Turul Nemzetségnek - az Árpád-házi uralkodóink - [27] belső-ázsiai eredetét, [28] rendezhető lett a székesfehérvári osszárium - a török hódoltságtól kezdve bolygatott - tizenöt magyar király, nyolc uralkodóház személyeihez kötődő csontanyag - egyértelműen tisztázható a Hunyadiak származása és rokonsági rendszere. [29] Ugyanakkor a hun, avar, magyar temetők vizsgálatával bizonyítható a hun-avar-magyar folytonosság [30] a köznép rokonsága, mongoloid, ázsiai vagy europid típusa, a népességük vándorlásának útvonala és főbb állomásai. [31]

Megállapították, hogy az ázsiai és európai hun népesség genetikai rokonságban állt egymással, s a hun és avar népesség között ugyancsak nagy az átfedés. A Kárpát-medencébe érkező hunok, avarok, magyarok az itteni őslakossághoz - európai bronzkori népességhez - képest mindig kisebbségben voltak. [32] A magyarság ősei több ezer éve a Kárpát-medence lakói.

Kb. 200 év után az a kép tárul egyre pontosabban és látványosabban a szemünk elé, hogy sem a krónikáink, sem a szájhagyomány útján tovább adott mondáink nem hazudtak, ellentétben az átpolitizált, korhoz kötött “tudományossággal”. S a mai feltételek között ezt már nem egy szerző vagy egyetlen hazai szakcsoport, vagy egy irányzat mondja csupán, hanem széleskörű nemzetközi kutatások erősítik meg. Őstörténetünk újabb értelmezése helyreállíthatja a sokáig megkérdőjelezett, szétbombázott történelmi tudatunkat, inspirálhatja a hiteles történeti munkát és megengedi, hogy ismét büszkék legyünk őseinkre, akik bennünk élnek, s tartást adtak és adhatnak mindannyiunknak a nehéz korszakokban.

Debrecen, 2022.

Kiss  Endre  József