vissza a főoldalra * megjegyzések

Nem csak székelyföldön élnek tiszta vágyak - az észt elnök beiktatási beszéde

Toomas Hendrik Ilves észt köztársasági elnök beiktatási beszéde

(Elhangzott 2006. október 9-én.)

Tisztelt elnök úr, a parlament és a kormány tagjai, excellenciás urak, hölgyeim és uraim, kedves észt nép.

   Mély tisztelettel és nagyrabecsüléssel telve állok ma önök elé. Tisztában vagyok vele, hogy tiszteletre méltó elődeim munkájának folytatása és a köztársaság szellemének életben tartása fogja meghatározni munkám és napjaim. Az a kötelesség, hogy óvjam és tovább vigyem az 1918-ban létre hozott Észt Államot, nagy feladatot rejt magában, melyet önök a következő öt évre rám ruháztak.

Kedves hallgatóim!

   Elődeink 88 évvel ezelőtt teremtették meg az Észt Köztársaságot. A szabadságért vívott háborúban egy vadonatúj államot rajzoltak a térképre. Ezzel az észt nép naggyá lett, nagyobbá, mint amekkorára valaha is képesnek tartották.

   Azok a népek, amelyek kiharcolták a jogot, hogy saját államban, a nép biztonságos otthonában éljenek, boldog népek. Az észt nép otthona sajnos de facto csak alig két évtizedig állhatott fenn. Mindössze egyetlen nemzedék születhetett meg és serdülhetett fel a független Észtországban.

   Mégis ez az egy nemzedék elég volt ahhoz, hogy a demokratikus Észt Köztársaság eszméje, a saját állam víziója átvezesse népünket a hosszú megszálláson, a mérhetetlen szenvedéseken, igazságtalanságokon és galádságokon. A demokratikus Észtorság eszméje segített bennünket abban, hogy visszaállítsuk függetlenségünket.

   Csoda történt, amelyért hálásak vagyunk akkori vezetőinknek, népünk kultúrája alkotóinak és hordozóinak, mindenekfölött azonban az emberek százezreinek. Az ő összetartásuk, szilárd akaratuk és közös erőfeszítésük visszaadta az észt népnek államát.

Csakhamar ráébredtünk, hogy a puszta önállóság nem elegendő. A világ tele van önálló államokkal, melyek polgárainak egyedüli álma, hogy távozzanak vagy meneküljenek belőlük. Ismerünk gazdaságilag sikeres államokat is, melyek kormányai távolról sem tartják tiszteletben a jogállam alapelveit.

   Ma, 15 évvel a függetlenség visszaállítása után erre gondolva bátorkodom megfogalmazni feladatunkat és kötelességünket: öt év múlva olyan államot kell átadnunk az első újból függetlenné vált Észtországban felnőtt nemzedéknek, amely olyan képet nyújt és úgy cselekszik, mintha sohasem lett volna megszállás.

   Természetesen nem tehetjük nem létezővé a megszállás ötven évét. Azonban egy nemzedék – húsz esztendő – elégséges idő ahhoz, hogy el tudjuk dönteni: megbirkóztunk-e a feladattal? Nagyobbá, jobbá, biztonságosabbá és otthonosabbá tettük-e Észtországot?

   Az Észt Köztársaságban született és felnőtt nemzedéknek ne kelljen se hallania, se megértenie a szabadkozásokat, hogy szüleiknek nem volt más választása, hogy megvolt bennünk a szándék, de előttük álltak a zord sziklák és a víz. Nem lesz már jogunk elnézést kérni, mikor kiejtjük „újból önállóvá lett Észtország”. Az új nemzedék nem fogja már érteni azt, hogy „újból”. Úgy legyen!

   Nekem sohasem tetszett a kérdés: – Ilyen Észtországot akartunk?

   Ebben a kérdésben az erőtlen megadás testesedik meg. A mi államunk nem kívánság vagy akarás, hanem cselekvés eredménye. Államunk fennállása minden pillanatában mi magunknak, az állampolgároknak , nem pedig Moszkvának, Brüsszelnek vagy a Nemzetközi Valutaalapnak a műve. A mi államunkat nem egyetlen magánszemély vagy egyetlen kormány, párt , cég hozta létre. Észtországot nekünk magunknak kell bátran és céltudatosan formálnunk, mindnyájunknak, nap, mint nap.

   Ezért így kell feltenni a kérdést: – Milyen Észtországot akarunk örökül hagyni a gyerekeinknek?

   Ebből sarjad ki az előttünk álló feladat: hogyan tovább?

   Kedves észt nép!

Az angol John Locke, majd nem sokkal később a francia Jean-Jacques Rousseau már 300 évvel ezelőtt megmondta, hogy az állam a polgárok megegyezésén alapul arra nézve, hogy ki kormányoz és ezt hogyan teszi. A társadalmi megegyezés , amelyről ők írtak feltételezi, hogy az állam a polgáraié. Annak joga, hogy mit tegyen az állam, annyi ideig adatik meg vezetőinek, ameddig a polgárok ezzel egyetértenek.

   Egy ilyen megközelítés valamennyiünket, akikre a nép rábízta a vezetést és a felelősséget, arra kötelez, hogy a polgárok és nem mások nevében kell tevékenykednünk. Ha valaki azzal igazolja magát, hogy „az államnak nem származott ebből semmi kára!”, akkor az illető nem fogja fel, mi az állam. Egyik vagy másik csoportosulás bármilyen önkényes és palástolt előnyben részesítése becsapja a polgárokat, megszegi a polgárok és az állam közötti egyezséget. Sérti a polgároknak  az igazságos államba vetett hitét. Apránként elfűrészeli a jogállam tartóoszlopait.

   Mikor itt polgárokról, a polgárok államáról beszélek, akkor a civiltársadalmat értem ezen nem az állampolgársági törvényt. Ha mi azt akarjuk, hogy öt év múltán Észtországban minden ember büszke legyen arra, hogy jelesül Észtországban él, s nem valahol máshol, akkor az ország minden lakosát kell érteni rajta tekintet nélkül nemzetiségére, származására és  vallására.

   Emellett kötelességünk kiállni azokért, akiknek szenvedésben volt részük a megszállás alatt, de azokkal is kötelességünk megbékélni, akik a szenvedést okozták. Nem léphetünk tovább kölcsönösen egymást átkozva, vádolva. Ez azonban nem jelenti azt, amit Keletről gyakran javasolnak nekünk, hogy felejtsük el a múltat.

   Ha egészséges szellemű államot akarunk ráhagyni az önálló Észtországban született nemzedékre, akkor nem szabad bunkóként használnunk a múltat. A múlt akkor nem tud büntetni, gyanúsítani senkit, ha a múlt átlátható, ismert és nyilvános.

   Elérkezett az idő, hogy új lapot kezdjünk, és a jövőre gondoljunk. S ezért sokkal többet kell tenni, mint azt, hogy egyesektől bocsánatot kérünk, másoknak pedig megbocsátunk. Ha azt akarjuk, hogy Észtország nagy és nagylelkű legyen, akkor minden itt élő embernek valami megismételhetetlent kell nyújtanunk, valamit, ami Észtországnak kizárólagos sajátja, s vonzó. Valami olyasmit kell felkínálnunk, ami Észtországban tartaná az észt fiatalokat, s visszahozná azokat a tízezreket, akik az utóbbi 15 év során eltávoztak.

   Észtország új lapja feltételezi, hogy jobbá leszünk. Hogy nem vádaskodunk, nem rémítgetünk, nem fenyegetünk, nem állunk bosszút és nem sértegetünk. Úgy kell viselkednünk, ahogy elvárjuk, hogy mások viselkedjenek velünk. Más emberek és más államok.

   Az alternatíva rideg. Egy olyan államban, ahol küzdelem folyik a létért, vannak győztesek és vesztesek. Az államok szintjén a nagyok legyőznék a kicsit és mindent a nyers erő határozna meg. Mi azt akarjuk, hogy Észtországot, lett légyen bármilyen kicsi, egyenlőként kezeljék. Hogy velünk kapcsolatban mindenütt ugyanazok a szabályok legyenek érvényesek, amelyekből mi is kiindulunk másokhoz fűződő kapcsolatainkban. Ez azonban azt jelenti, hogy az államon belül is így kell tennünk.

   Kedves barátaim!.

Legyünk őszinték – az utóbbi időben államként és népként jól ment a sorunk. A gazdaság gyarapodik, a fizetés és a nyugdíj emelkedik, a nép életkörülményei javulnak. Észtország a NATO és az Európai Unió tagja. Államként és népként olyan célokat értünk el, amelyek egy nemzedékkel ezelőtt, 1986-ban még íróasztalfióknak írt fantasztikus regénybe valónak tűntek.

   Már olyan panaszokat is lehetett hallani, hogy a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás után Észtországnak nincs elérendő célkitűzése. Több mint tíz éven keresztül iskolás gyerek módjára veselkedtünk, sikeresen elvégeztük az egyetemet is, s elértünk mindent, amit a felnőtté válás útján el akartunk érni. S most mintha tanácstalanok lennénk, hogy mihez kezdünk úgymond felnőtté fogadottan. Milyen célokat tűzzünk magunk elé, milyen felelősséget vállaljunk magunkra felnőtt államként?

   Kérdezzük meg azonban magunktól a további célok kitűzése közben, s kérdezzük őszintén: a népnek és az államnak belsőleg is ilyen jól ment a sora?

Mi történt álmaink államával a demokratikus Észt Köztársasággal, ha polgárai félnek szabadon kinyilvánítani véleményüket; ha a polgárokat idegenkedés és viszolygás tartja vissza attól, hogy polgárként viselkedjenek, és polgári kötelességeik, valamint lelkiismeretük szerint cselekedjenek?

   Az önállósági mozgalmunkat lángra lobbantó foszforkitermelési tervekből mára saját üzletembereink új olajpala bányák megnyitásának projektumai lettek. Az észt természetet fenyegető veszély manapság valóban kisebb? Vajon Virumaa lakóinak nyugodtabbaknak kellene lennie, mivel a lehetséges környezeti katasztrófát már nem Moszkvában, hanem Tallinnban készítik elő?

   Vajon büszkék és nyugodtak lehetünk-e, ha a vidéki régiók fejlődése a helyi döntéshozók pártállásától függ, nem pedig az érintett lakosság szükségletétől? Ésszerű-e, hogy az állami hivatalokat, sőt a kórházak vezető állásait nem a szakértelem, hanem a pártállás alapján töltik be?

Az én szívemben ott él az Észt Állam önállósági kiáltványában leírt gondolat, melyet ezennel idézek: – Az Észt Köztársaság minden polgára azonos védelemben részesül a törvények és a bíróságok részéről tekintet nélkül vallásra, nemzetiségre és politikai nézetekre. Ez a gondolat a polgári Észtország eszméjének alappillére kezdet kezdetétől fogva.

   Kedves honfitársak itt a teremben, de a televíziós- és rádiókészülékek, valamint a számítógépek előtt is!

   Megismétlem főfeladatunkat az önállóvá, önmagát irányítóvá, gazdaságilag sikeressé lett Észtországban: öt év múlva olyan észt államot adjunk át, amelynek tevékenységét a polgárok szabják meg, nem pedig egy szűk csoport. Az állam nem valami politikusok klubja, ahova belépéskor tagsági igazolvány felmutatását kérik a többiektől. A demokratikus állam a polgároknak olyan kaptafája, melyhez igazodva kell valamennyiünknek cselekednie. Olyan kaptafa, amelynél meg kell maradnunk.

   Az észt népnek éreznie kell, hogy az észt állam törődik vele. Ha azt akarjuk, hogy országunk a gazdasági növekedés és a jólét tekintetében foglaljon el előkelő helyet Európában, nem pedig az öngyilkosok és a depresszióban szenvedők számát illetően, akkor törődnünk kell vele.

   Az észt népnek éreznie kell, hogy az állam az övé. Ha kitekint a világba, azt lássa, hogy Észtország ugyan kicsi, de ugyanakkor sokkal nagyobb, mint számaránya után bárki vélhetné.

   Észtország bebizonyította, hogy megáll a lábán. Mind az Európai Unióba, mind a NATO-ba vezető út vagy példának okáért a Tigrisugrás szép terv maradt volna, ha nem szedtük volna össze magunkat, s nem cselekszünk közös erővel.

   Képesek vagyunk új célok elérésére. Elődeim, Lennart Meri és Arnold Rüütel, akik munkáját szeretném még egyszer elismerni, s tisztelettel adózni érte, hivatalba lépésükkor ugyane helyről idézték az önállósági kiáltvány következő sorát: – Észtország, reményteljes jövő küszöbén állsz!

   Az észt nép megteremtette jövőjét, s átlépett a küszöbön. Ezért is kezdem hivatali időmet minden honfitársamhoz intézett felhívással: – Ez a ti államotok, a jövője a ti kezetekben van. Egyedül a ti privilégiumotok s egyben kötelességetek eldönteni, hogyan megyünk tovább, és milyen Észtországot hagyunk örökbe gyermekeinknek.

   Olyan Észtországot, amely törődik másokkal, legyen ez a másik akár valamelyik európai uniós szomszéd állam vagy a te személyes szomszédod? Vagy egy olyan Észtországot, amelyben nem vesszük észre a közvetlen mellettünk álló felebarátot? Felhányjuk-e polgártársainknak a múltat, vagy közösen keresünk új megoldásokat? Elidegenedünk-e az államtól, vagy szeretettel és gondoskodással hangoztatjuk, hogy a haza mindannyiunk számára „boldogság és öröm”?*

   Tegyük nagyobbá Észtországot! Ez felhívásom hozzátok, kedves honfitársaim, a parlamenthez és a kormányhoz, saját magamhoz, mindannyiunkhoz.   

*Utalás az észt himnusz első sorára.


Fordította  Bereczki Gábor

Vissza az oldal tetejére