Vissza a főoldalra * vissza a meghívóhoz

Adómentes gazdaság

Megjelent: Budapest, HVG. 1991. január 10.

A 2004 november 19-i, F. Liska Tibor által tartandó előadáshoz kapcsolódóan teszek néhány közbeszúrt vitatkozó megjegyzést, ezzel az elütő betűtípussal, aláhúzással, zárójelben  ¬Fáy Árpád}


Sok koncepcióról csak a megvalósításakor derül ki, hogy nem egészen úgy működik, ahogy az várható lett volna. Liska Tibor koncepcióját (Liska Tibor: A munkapiaci reform vállalkozói koncepciójának kiterjesztési lehetőségei a keleti átalakulásban. Valóság, 1990. 11. szám.), amely az adómentes gazdaság létrehozását javasolja, nem fenyegeti az a veszély, hogy egyhamar kipróbálásra kerül.

Én - mint jó fiúhoz illik - lelkesen mesélem a koncepciót ismerőseimnek, és azt tapasztalom, hogy mind a közgazdászok, mind a laikusok lényegében azonosan reagálnak. (Az udvariasabbak azt mondják, hogy ekkora marhaságot még sose hallottak.) A legfőbb ellenérv az, hogy ilyen sehol sincs a világon.

Meg kell jegyezzem, hogy ez ebben a formában nem stimmel. Történelmi furcsaságként, ha éppen nem visszás emlékként tanulunk arról, hogy a rendi kor magyar nemese „nem adózott”.  De adóztak helyette mások.

Amióta csak kialakult az államok központi költségvetése, azóta mindenképpen van adózás. És talán pont azóta szüntelen vita tárgya, hogy miként adózzunk, milyen adóalap után, milyen kényszerrel, és főként milyen célra.

A fiziokraták „egyetlen adó” javaslatának elnevezése igen megtévesztő lehet, mert helyesebb lenne egyetlen méltányolható adó-típusnak nevezni az ő föld-érték-adójukat. Ugyanezt a javaslatot mások nem is nevezték adónakl. Tehát ha csak a szavakat vesszük, igenis volt, elméletileg erősen alátámasztott „adó-nélküli” gazdaság javaslat már a történelemben. Legutóbb valamikor a 80-as években indult ilyen választási párt Belgiumban, ha jól emlékszem. De ha tovább pontosítok az elnevezésen túl a tartalomra, akkor meg kell jegyezni, Hogy Liska Tibor sem beszélt olyan gazdaságról, amelyhez ne tartozott volna állami struktúra, állami költségvetés, állami költségvetési forrásokkal. A csalás ellen ő is meg akarta védeni vállalkozóit, személyes társadalmi örököseit, stb szereplőit.

Szokás az inflálást szintén adóztatási fajtának nevezni. Ha ehhez mérjük, akkor a Liska-modellben önkéntes adózás terve van bele kódolva.
Ezt az adót nem kivetik, hanem megajánlják, méghozzá versenyszerűen, a potenciális adózók egymással versengve.

Ha még tovább pontosítanánk, akkor különbséget kellene tennünk az adóalapot megszorító, felszámoló, kizsaroló adóztatás és az adóalapot legalábbis nem megszorító, sőt esetleg éppen annak jövedelmezőségét inspiráló megoldások között. Liska Tibor az utóbbira törekedett. Napjainkban az előbbi van műsoron(a genocídiumot előidéző mértékben, amit Európa egyelőre könnyebben látszik elviselni, Magyarországon jobban érzik az izzadtságszaga).  ¬}

Persze, én nem az eredeti koncepciót mesélem, mert annak nem értem minden részletét, de megpróbáltam az általam érthető részletekből egy szerintem konzisztens modellt fabrikálni. (F.Liska Tibor : Formalizált modell '82. MKKE Vállalkozáskutató Csoport kiadvány, 1982. Ez a modell még a Vállalkozáskutató Csoport 1978-82 között rendezett vitáin alakult ki.)

Most e modell leegyszerűsített, tömör változatát szeretném ismertetni. Ez a változat nem tartalmazza sem az "embertőke" sem a környezeti vagyon kezelésre vonatkozó részeket és a "társadalmi örökség" - ami viszonylag jól kidolgozott eleme a modellnek - sincs említve.

Ez a néhány megszorítás nagyon lényeges az érthetőséget, az ezután következő okfejtéseket tekintve. Liska Tibor már a hetvenes években olyan modellre törekedett, amely önműködő, automata szerű, önszabályozó mechanizmusokat tartalmaz, és így a gazdaságpolitikai esetlegességeket vagy éppen azok visszaélő, uzsorás túlhajtásait vissza-szoríthatja. Ezért lelkesedett a kibernetika gondolatáért. Ebből a teljességre: a gazdaság teljes jelenség-halmazára teríthető szabályozási törekvésből, és önszabályozásra törekvésből az előző bekezdés megszorításai révén csak egy rész-halmazon belüli önszabályozásra törekvésről beszélhetünk. A konzisztens minősítés ezen a rész-halmazon belüli célkitűzésként értékelhető.

Rendkívül lényegesek tehát az ebben a modellezésben elhagyott elemek:

1.   a környezeti vagyonnal való gazdálkodás módja (ahol az első birtokba vétel „gazdaság-előtti” lépése, illetőleg a környezetet károsító „gazdaság-utáni” mellék-hatások tárgyalása volt a cél),

2.   a „társadalmi örökség” az egymást váltó nemzedékek közötti elszámolásnak, tulajdonosi és gazdálkodási staféta-bot átadásnak merült föl valamifajta tudatos kezelési igénye.

3.   Az „embertőke” pedig számomra mindig is igen konfrontatív módon került megfogalmazásra, és mai eszemmel sok tépelődés után azt mondhatom, hogy a gazdasági cselekvés alanyának és tárgyának különbözőségéről szólt abban a közvetett formában, hogy ha egy ember megszületett (szerintem ha megfogant, de erről nemigen beszéltünk), akkor ő ugyanúgy potenciális kereslet, mint kínálat, és alapvetően ne ő legyen a közgazdasági struktúrának kiszolgáltatva, hanem őt szolgálja a közgazdasági struktúra. Egyértelműen ezt a célt szolgálta a mindenféle hitel-konstrukció és monopólium ellenes szervezési javaslat.

4.   F. Liska Tibor felsorolásából kimaradt a „pénzkibocsátási alanyi jog”, ami a kulcseleme volt Liska Tibor tanulmányainak. Ez volt az a gyújtópont, ahol a gazdaság alanyát (az önszervezésre képes, autonóm, szabadságra hivatott embert) és a gazdaság eszközét (az elszámolások lebonyolítására alkalmas pénz-eszközt) funkciójában alapvetően megkülönböztette, elhatárolta, egymáshoz való viszonyát definiálta. A definíciónak azt a módját választva, hogy működésében, megnyilvánulásaiban láttatta a lényegi minőséget.

Mindezt előrebocsátva sokkal kevésbé falanszter-ízű az ezután következő megfizetési modell ismertetése. ¬}

Természetesen nem gondolom, hogy az itt felvázolt modell hipp-hopp megvalósítható, de nem értem miért nem veszi senki komolyan, miért nem kerül szóba, mint a privatizáció egyik alternatívája. Azt hiszem, a közeljövőben mindenképpen egy kísérletnek leszünk résztvevői, de azt nem hiszem, hogy bárki meg tudná mondani az egyedül üdvözítő megoldást. Ha már kísérletezünk, ne csak egyféleképpen tegyük, - már a kockázat csökkentése érdekében is - próbáljunk ki több lehetséges irányt. Miért ne lehetne éppen ehhez hasonló az egyik?

Feltételezések

Egy modell csak akkor elfogadható, ha azok a kikötések és hipotézisek, amelyekre épül, helytállóak. (Ez persze csak szükséges feltétel.) Megpróbálok felsorolni ezek közül néhányat, bár nem gondolom, hogy általánosan elfogadottak lennének, de hinni éppen lehet bennük.

Az állami bevételek

A gazdaság közös költségeinek fedezésére szükség van mondjuk évi 600 milliárd Ft-ra. A vállalkozásba adható állami vagyon mondjuk 2000 milliárd Ft. Ha ezt a tőkét 30 %-os kamatra sikerül "kihelyezni", az hosszútávon fedezi az állami költségeket. Ha a versenyezni (vállalkozni) kívánók várható száma 100 ezer fő (a lakosság 1 %-a), és fejenként 50 millió hitelkeretet kapnak, akkor összesen 5000 milliárd Ft értékben "vásárolhatnak". Azonban ha átlagosan csak 40 %-ig veszik igénybe a hitellehetőségeket, akkor a gazdaság közös költségeit hosszútávon fedezik az igénybevett hitelek kamatai.

(A példában szereplő számok légből kapottak. A 30 %-os kamatláb talán magasnak tűnik, de induláskor alkalmazkodni kell a pillanatnyi környezethez. E jelentős hitelkínálat - már rövidtávon is - csökkentheti a kamatlábat. A 40 %-os hitelkeret kihasználást nem csak a biztonsági tartalék képzés indokolja, hanem - mint később látni fogjuk - az is, hogy a vállalkozásba vett vagyon másodlagos forgalomban is megvásárolható ugyanezen keretből.)

A fenti kalkulációban nem világos, hogy melyek a függő és melyek a független változók, de a feladat mindenképpen megoldható, ti. hogy mekkora hitelkeret adható a versenyezni (vállalkozni) kívánóknak úgy, hogy a privatizált (vállalkozásba adott) tulajdonok jövedelmei (tőke kamatai) fedezzék a gazdaság várható közös költségeit (=költségvetés).

Vállalkozásba adás

A jelenlegi állami tulajdon tehát árverésre kerül és a vállalkozók megveszik a hitelkeretük (vagy egyéb forrásaik) terhére. Azonban - és ez a koncepció leglényegesebb eleme - az új tulajdonos nem magántulajdonos lesz, hanem Liska-féle marginális tulajdonos. Ez a tulajdonforma azt jelenti, hogy a tulajdonos csak akkor és addig gyakorolhatja a tulajdonosi jogokat, amíg ő tudja az adott vagyont a leghatékonyabban működtetni.

Ez a marginális tulajdonosi forma igen fontos kérdés. A jelenleg erőltetett neoprimitív (más szóval túl-primitív vagyis neoliberális) felfogás hanghordozói sulykolják folytatólagosan a tulajdon szentségét valamely kétértékű logika sémájába szorítva: vagy van tulajdon, vagy nincsen. A kistraktor (és korábban nem sokkal „a nők”!) osztatlan köztulajdonának csakis a megszorítás nélküli abszolút magántulajdon lehet az alternatívája, a tulajdon szentségének garantálásával (érdekes módon itt nem zavaró a jelző, nem úgy mint a korona szimbóluma esetében).

Liska Tibor ezt az ősprimitív, az eredendően közjavakra is kiterjesztett magántulajdoni törekvést igyekszik a józan ésszel és szabályozási kreatív kiútkeresésével ellensúlyozni. A széles közvélemény máig tudomást sem vesz a megoldási lehetőségekről, az úgynevezett szakmai közvélemény meg ugyancsak ideális uzsorás-közreműködőként fogja be a fülét. Nem is akarja látni a dilemmákat, nem szereti a szédülést, inkább bekötött szemmel botladozik a hegygerincen, szakadék szélén is.

A valóságban pedig az elvileg piaci jövedelmekből felgyarapított magántulajdon általános védelme helyett egyesek ellenőrzetlenül (piaci teljesítmény nélkül) juthatnak tekintélyes vagyonhoz (tulajdonhoz), másokat pedig (a többséget) a tulajdonszerzésből szabályozási eszközökkel, állami apparátussal eleve kizárják. Innen kezdődően csak hatalmi szóval lehet a versengő piac szó valóságtól elszakított jelentését elfogadtatni, de hogy azt logikai okfejtésben komolyan vegyük, arra kevés észérvet hozhatunk fel. Ezektől a mindennapjainkban tapasztalható sajátos viszonyoktól nem lehet eltekinteni végső soron egy Liska-rész-modell ajánlásakor sem. ¬}

Ez a tulajdon csak annyiban különbözik a magántulajdontól, hogy a tulajdonos nem monopolizálhatja a vagyont, hanem el kell adnia az első jelentkezőnek, aki az aktuális áron hajlandó megvenni. Az aktuális árat természetesen a mindenkori tulajdonos szabja meg.

Ez technikailag úgy valósulhat meg, hogy a vállalkozás "tulajdon-lapján" a szokásos adatokon kívül szerepel az aktuális ár is, amit a tulajdonos bármikor megváltoztathat, de ezen az áron el kell adnia, ha jelentkezik egy vevő. Az aktuális ár után a tulajdonos évi néhány ezrelékes járulékot tartozik fizetni, ami az adminisztrációs költségeket hívatott fedezni. (Az adminisztrációs költségek nem indokolnak ekkora járulékot, de számolni kell a vállalkozási szektorban keletkező nem behajtható veszteségekkel is.)

A tulajdonosnak tehát olyan szinten kell az árat tartania, hogy ne járjon rosszul, ha akad egy vevő, de ezen belül minél alacsonyabban, hogy ne fizessen feleslegesen járulékot. A járulék felfogható úgy is mint biztosítási díj, ami védi a tulajdonost a "ki licitálástól". Minél magasabb árat állapít meg, annál nagyobb a biztonsága és a biztosítás díja. (Egy millió után néhány ezer nem tekinthető drága biztosításnak.) (Az állami tulajdon vállalkozásba adása több lépcsőben történhet, a kisebbekkel kezdve. A nagyobb egységeket, amiket már nem érdemes feldarabolni, - azaz feldarabolva csökken az értékük - vállalkozói csoportok, vagy - addigra már - tőkeerősebb vállalkozók vásárolhatják meg. A vállalkozói csoportok együttes hitelkeretük terhére vásárolhatnak, de a hitelt mindenki személyesen kapja. A kezdeti kockázat csökkentés érdekében, esetleg - minimális - saját tőke hozzájárulás is megkövetelhető.)

Ezzel az okfejtéssel F. Liska Tibor olyan ponthoz jutott érvelésében, ahol már nem lehet eltekinteni a pénzrendszer kérdésétől. Ugyanis egy kontroll nélkül magántulajdonként kezelt pénzrendszeren lényegében semmilyen elvet nem lehet számonkérni. Mint a vendéglő KÖJÁL vagy tisztiorvos nélkül. Csak akkor van értelme az előbbi bekezdésben leírt, lényegében „tőkepiaci licitnek”, ha a licitálók rá vannak kényszerítve a teljesítmény-elvre, azaz mind a versenyző-vetélkedő vállalkozók, mind az egész társadalom bízhat abban, hogy a licitben valós teljesítmény-vállalások nyilvánulnak meg. Ha ugyanis a piaci szereplők (a licitálók) egyik része teljesítménnyel kell igazolja a vállalását, a másik viszont monopolhelyzetet érvényesíthet például ellenőrzetlen (fedezet nélküli) pénzek felhasználásával akár a világ túlsó végéről, akár helyi védelmi pénzekből, akkor értelmetlenné válik a leszűkített Liska-rész-modell.  ¬}

A vállalkozó kötelezettségei

Mindegyik vállalkozási szektorban működik valamilyen pénzintézet szerű intézmény, amely kezeli a hitelszámlákat és a hitelkeret kimerülése esetén (csőd)eljárást indít. Ha valamelyik vállalkozás tulajdonost cserél, akkor az új tulajdonos hitelszámláját megterheli a vállalkozás aktuális értékével és az előző tulajdonos számláján jóváírja ugyanezt az értéket. A tulajdonosokat - a hitelkamatok és a járulék fizetésén kívül - semmilyen adó nem terheli. Még a hiteleket sem kell törleszteniük, csak fizetni a mindenkori piaci kamatokat. Természetesen, ha törlesztik a hitelt, akkor mentesülnek a további kamatterhektől.

De ugye a licitált vállalkozási tőkejószágot nem viheti ki a rendszerből a további licitek elől? ¬}

A vállalkozás alkalmazottainak sem kell jövedelemadót fizetniük az itt kapott fizetésük után. (A társadalombiztosítás külön kérdés. Esetleg kötelezővé lehet tenni, de ez nem adó, hanem egy igénybevett szolgáltatás díja.)

A vállalkozóknak rengeteg energiája szabadul fel, mivel nem kell újabb trükkökön törni a fejüket az adóhatóságok kijátszására, és az adóhatóság személyzetét sem kell eltartaniuk. Minden energiájukat a vagyonuk (a nemzeti vagyon) gyarapítására fordíthatják, amiben nagyon is érdekeltek. Érdekeltek az utód "kinevelésében" is, hiszen ha sikerül eladni a vállalkozást, a teljes összeg (illetékmentesen) rendelkezésükre áll, amivel újabb vállalkozásba kezdhetnek. Az így pozitívvá váló számláról nem lehet korlátlanul felvenni a pénzt, csak a jövedelmeket (kamatokat), de más vállalkozások finanszírozására igénybe vehető. (Ez a korlátozás a későbbiekben enyhíthető.)

Az állam szerepe

A koncepcióban nem kap nagy szerepet az állam, legalábbis nem hagyományos szerepet. Megszűnnek a jövedelmek ellenőrzésével és az adóbehajtással kapcsolatos funkciói, ami a költségeit is jelentősen csökkenti, Az egész koncepció piaci viselkedést kíván minden szereplőtől. Tehát itt mindenki ajánlatokat tesz, vagy - ha tetszik - elfogadja a másik ajánlatát, esetleg megpróbál jobb feltételeket kialkudni, de az "üzlet" csak akkor jöhet létre, ha minden résztvevő közös állásponton van. Akinek nem tetszik egy ajánlat, az nem kénytelen elfogadni, még akkor sem, ha kisebbségben van.

A modellel ismerkedők számára ez a bekezdés félreérthető lehet. Maga a marginális tulajdonosi konstrukció nem más, mint bizonyos alkufajták kizárása. Fellebbezés nélkül kell a licit-mechanizmusnak működnie. Tehát a közvetlen érintettek, a licitáló vállalkozók a marginális tulajdonosi keretből való kilépésről semmilyen alkut nem köthetnek egymással.

A közösség, a társadalom egésze azonban csak akkor köteles és képes elviselni, fenntartani ezt a „játék-szabályt”, ha ugyanők valamilyen másik mechanizmus révén képesek karban tartani a szabályrendszert, ha annak káros szociológiai hatásait képesek felmérni, és képesek a szabályozási problémákra megoldást keresni – szüntelen folyamatban. Tehát mint kertésznek a növényeit, úgy kell a társadalomnak ezt a szabályrendszert karban tartania. ÉS AKKOR MŰKÖDHET? És akkor EZ A LEGJOBB MEGOLDÁS.

A szabályok ellenőrzésének, gondozásának eszköze az állam. És azt az államot, amely képes az ilyen szabályrendszert felelősen és emberségesen + eredményesen gondozni, nevezhetjük: ténylegesen, megvalósulásában is alkotmányos államnak.   ¬}

Itt az államnak nem az a feladata, hogy kitaláljon és rákényszerítsen egy szabályozást a gazdaságra, hanem az, hogy felkínáljon lehetőségeket, amiket - akik látnak benne fantáziát - elfogadhatnak. Tehát az állam is vállalkozni kényszerül. Olyan új lehetőségeket kell teremtenie, amikre talál vállalkozókat, akik hajlandók átvenni és vállalkozás formájában működtetni, vagy szolgáltatásként megvásárolni azokat.

A rendszerváltás legnagyobb hibája volt az, hogy lemondott a lépcsőzetes lehetőség-skálák tartós kínálatáról. Aki kapja marja alapon nem lehet egyik pillanatról a másikra mindent rendbe tenni. Jelenleg viszont éppen a magántulajdon abszurditását hamis hivatkozással maguk elé tartva a lesifüles bennfentesek akarják monopolizálni, el-privatizálni minden jövőbeli kezdés lehetőségét is, hogy a maguk nem-piaci teljesítménnyel elért gazdaság pozíciójukat, relatív kiváltságos helyzetüket hosszú távra biztosítsák, minél kockázatmentesebben. Ez olyan mint az orosz megszállás. Nem tudtam meddig tartja magát, de bíztam benne, hogy meg fog szűnni.

Egy méltányosabb megoldásra, gazdasági struktúra kialakítására itt vannak a kezdő gondolatok. Folytatni kellene. De monopóliumok szorításában nem megy.  ¬}

(A jelenleg költségvetésből finanszírozott tevékenységek között is akad olyan, amit vállalkozásba lehet adni és szolgáltatásként üzemeltetni. Pl. az oktatás, az egészségügy terén biztosan sokan fizetnének magasabb szintű szolgáltatásokért, ha lenne miből. Talán még olyan lakókörzetek is lennének, akik a jobb közbiztonságot szolgáltató rendőrségnek is hajlandók fizetni stb. A választási lehetőséget kínáló megoldások előnyösebbnek tűnnek. A jelenlegi rendszerekben nincs - vagy nagyon áttételesen van - beleszólása az adófizetőknek abba, hogy mire költsék a befizetett adókat. Ha ugyanazt az összeget, mint vásárló költi ugyanarra a célra, valószínűbb a kölcsönösen előnyös helyzet kialakulása.)

És a sok egyetértés után ezen a ponton ellenkezést kell bejelentsek. Nem lehet a rész-modellnek a teljes modellel azonos ambíciója, igénye az elfogadottságra. Ennek a közösségi garanciákat megtestesítő állami szolgáltatásoknak a privatizálási gondolatnak erős gyengéje, hogy csak gazdasági tevékenységnek tekint valamit, ami lényeges mértékben nem az, tehát nem gazdasági tevékenység, hanem éppen természetét tekintve „külső”, a szabályozott gazdaság szabály-fegyelmét garantálni hivatott biztosíték kellene legyen.

Az „önbiztosítás” egy határon túl értelmetlen ambíció. Száz évvel ezelőtt voltak hasonló dilemmák a gondolkodó számítógépről, a matematikát definiáló mechanikus algoritmusokról, ami akkor kiváltotta mások mellett a matematikus Gödel kételkedő tételeit.

Továbbá a közösségi fogyasztás elvi tagadása igen gyengíti még a rész-modell vonzerejét is, mert ez képtelenséget eredményez. Ha erre nem hivatkozna F. Liska Tibor, akkor feltételezhető volna, hogy bár szűkülne az élelmes vállaklozók működésével az állami szerepvállalás, de nem szűnne meg az állami közösségi garanciák rendszer mellett (közbiztonság, mindenféle monopólium elleni védelem, járványügy stb-stb) … szóval nem szűnnének meg a közösséghez kapcsolható tevékenységek. Ha az önkormányzatot szolgáltatással akarjuk helyettesíteni (az önkormányzatok szerepének ésszerűsítése helyett), és ez a modell indoklásába is belekerül, akkor a modell mintegy önmaga számolja fel a rossz kikötések révén a hasznosulási lehetőségeit. ¬}

Aki akar, adózhat is

Semmiképpen nem lenne kívánatos egy ilyen modellt - az alapelveivel is ellenkezően - kötelező érvénnyel bevezetni. Annál is kevésbé, mert rengeteg részlet még kidolgozásra vár. Ha egyáltalán lesz ehhez hasonló, az csak kísérletezések sorozatán keresztül alakulhat működő rendszerré.

Elvileg annak sincs akadálya, hogy párhuzamosan működjenek a hagyományos gazdasági szektorok és ilyen típusú vállalkozási szektorok. (Jelenleg is más-más szabályok vonatkoznak különböző gazdasági szférákra.)

Versenyeztetni kellene a gazdasági mechanizmusokat is, a vállalkozók majd eldöntik melyik szabályzat szerint szeretnének inkább tevékenykedni. Biztos van olyan is, aki adózni szeretne.


F. Liska Tibor

Budapest, 1990. december 10.

Ellenvetéseim után pedig had adózzak elismeréssel ezen cikk 15 évvel ezelőtti megírásához, és a mostani előadások tartásához.

Talán nem kell részleteznem, hogy milyen jelentőséget tulajdonítok ezen gondolatok érlelésének, vitájának, figyelembe vonásának.

Üdvözlettel

Fáy Árpád ¬}


F. Liska Tibor egyéb írásai az interneten:

http://www.sztaki.hu/~liska/irodalom.htm

Vissza az oldal tetejére