vissza a főoldalra * Elküldött levél szövege - és ugyanaz egy olvasója által javasolt tördelésben
Az elküldött levél
A kérdések jól megfogalmazottak, segítik az észrevételek kifejtését.
"Melyek lehetnek a magyar gazdaság főbb kitörési pontjai?"
A modern műszaki termékekben olykor 80-90% a nem anyagi jellegű ráfordítás, tehát csak a modern autók árának 10-20%-át fordítják a megfogható alkatrészek nyersanyagának beszerzésére, és kimunkálására. A többi a biztosítás, a szervíz-szolgáltatás, a marketing, stb. Egy másik oldalról közelítve a modern gazdaság egyik legfontosabb termelési tényezője a szervezési kultúra. Szűkebben fogalmazva, a modern gazdaság egyik legfontosabb termelési tényezője a gazdaság működéséhez koordináta tengelyeket adó állami működés szervezési kultúrája.
Tehát a magyar gazdaság egyik legjelentősebb kitörési pontja a gazdasági működés állami-társadalmi szervezési előfeltételeinek, paramétereinek a javítása, megújítása (forma szerint ezt a legjelentősebbet jelentős mértékben számunkra távoli hatalmi központnak utaltuk át, aminél a háztáji meg GMK programok kiötlői józanabbak voltak a szovjet megszállás idején). Lehet mondani, hogy dehát erről, valami hasonlóról sok szó esik mostanában, mint az emberi tőke, a humán erő állapotának fontossága. De ez nem több, mint a rabszolgák munkakedvének fokozása érdekében a rabszolgaszínház műsorának javítása. Ami lényeges előrelépés, kitörési pont lehetne, az a gazdasági struktúra, szervezeti mechanizmus és az ember, az emberi közösség viszonyának újra gondolása. Ebből keveset látok, és e téren a leghevesebb ellenállást tapasztalom a mai napig minden komolyan vehető fórumon, ilyen témakörben egyetemi nyilvánosság például máig nincsen!
Régebbi szóval a legnagyobb baj, hogy a politikai gazdaságtan marxista irányzatának politikai-hatalmi veresége miatt a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték politikai gazdaságtani, azaz struktúra-politikai alapvető útkeresés nincsen, az elvi lehetőségét is tagadják. Ma tabunak számít a kérdésfeltevés, hogy miféle pénzügyletek engedhetők meg, hogy hol a határa a piaci ügyletek erkölcsi elfogadhatóságának. Ebből az következik, hogy kontroll a piaci visszaélések vagy csak értelmetlenségek felett a divatos, elfogadott szemléletből következően elvileg sem lehetséges.
Már elnézést a szóért, de ennek az elméleti alapnak a tárgyalása nélkül bohóckodás, amikor dobálóznak a szavakkal, hogy melyik kormány alatt mekkora volt a növekedés, amikor a létalapok privatizálása, kiárusítása, a létalapok megőrzésének elmulasztása, újraépítésének elmulasztása mind-mind explicit számszerűsíthető lenne, de mivel ez tiltott zóna, ezért az árnyékban nincsen gátja a szélhámoskodásnak, a zavarosban való túrkálásnak jó vagy rossz szándékkal, a koordináta tengelyek nélküli ordináta értékekkel való önfeledt lázas dobálózásnak. Ezért a növekedési ráták semmit sem érnek, mert minden növekedés a sturktúrák átalakításával elorozható, értelmetlenné tehető, mert a látszat-számok használatának nincsen gátja, viszonyítási alap híján. Struktúrális korcs-ságot nem lehet mennyiségi lendülettel áttörni. A 60-70-80-as években erről már sok szó esett Magyarországon. Gyors volt a felejtés. Most hogy Moszkva helyett Brüsszel és társai a voluntarista követelések forrása, ettől még a struktúrális politika jelentősége nem szűnt meg, a társadalmi struktúrákért felelős politika behelyettesítése a változások kényszerű követésével nem más, mint a társadalompolitika feladásának követelése - amely követelést egyelőre a négy-párt teljességgel méltányol, és pellengérre állít mindenkit, aki ebben neki(-k) nem eléggé hű követő(-ik).
Tehát az egyik kitörési pont a társadalom-szabályozás témakörének igényes nyilvános vitává tétele, azonnali eredményre törekvés nélkül, a szükséges feltételeket megadva. Enélkül börtönőrök buzdító pattogása minden kitörési jelszó-özön (a jelszógyártók szándékától függetlenül).
"Milyen legyen Magyarországon a piac, az állam, és a nonprofit szektor viszonya, és mekkora legyen a jövőben az állami újraelosztás aránya?"
Végre nyilvánossá kellene váljon az egyértelmű különbség a nonprofit és a profit-szektor között. Tudtommal mindkettő jelenthet vállalkozást, mindegyiknek van rezsije, telefon és üzemanyag költsége. A különbség tudomásom szerint, hogy a profitábilis szektorok a tőkésíthető hasznot átvihetik más ágazatokba is, a nonprofit szektorból viszont a haszon tőkeként nem vonható ki (tehát például a nonprofit iskola épületének eladási jövedelme ezen elv szerint nem volna az oktatásból kivonható, amint az ma mindennapos).
Ezen szempont (a haszon tőkésíthetősége) figyelembe vételével lehetne megnézni, hogy a nonprofit szektorral mi a helyzet. Ezek után kellene elgondolkodni arról, hogy mi történt az országnak a történelem során ismételten felgyűjtött nonprofit vagyonával, hogy ki kitől és milyen szektor milyen szektortól lopkodja a mai napig jogtalanul évszázadok alatt felgyűjtött vagyonát. Mert nem csak az országház táglajegyeit fizették székelyek, és más határon túliak. Azt hiszem, hogy több-tíz dollármilliárdnyi nonprofit vagyont (és ezzel a belefektetett emberi akaraterőt, célkitűzést stb) sikkasztott el a 90-es rendszerváltás teljesen értelmetlenül. Amíg ezzel a ténnyel nem néznek szembe, addig csak a lakosság Rákosi idején megszokott froclizása a buzdítás, hogy dolgozzatok többet, jobban (csak most négyéves tervekben, ami egy évvel rövidebb, mint az akkori öt éves ciklus, talán ezért volna kímélőbb?).
Az állami újraelosztás arányának kérdése önmagában nem rossz szempont, jót lehet rajta vitatkozni, csak éppen köszönő viszonyban nincsen a probléma lényegével, ha már kitörési pontokat keresünk. Olyan ez, mintha egy ember egész testének egyensúlyára kérdezne rá az aggódó doktor, amikor nyilvánvaló, hogy az illető minden egyes sejtjének van egyensúlytalansága. Például a társadalombiztosítási látszat-önkormányzatok felszámolása érthető politikai-taktikai lépés volt, mert ezek a rendszerváltás előtti erők bástyáivá alakultak. Csakhogy azóta sincsen program a különböző társadalmi alrendszerek felszámolt, vissza-szorított látszat-önállóságának újra kialakítására, nemhogy arról folyna vita, hogy milyen rendszerüket kellene kialakítani, hogy milyen típusaik, milyen szintjeik, milyen garanciáik, gazdasági feltétel rendszerük kellene legyenek (falusi, megyei, egyesületi, kamarai, stb-stb). Ily módon a munkamegosztás a két fő parlamenti erő között ma az, hogy az SZDSZ meg az MSZP tekinthető a legfőbb mozgatónak abban, hogy a Társadalombiztosítási önkormányzatokban puccs-szerűen monopolképviselőket pakoltak be, a FIDESZ meg ebben a puccsban alul maradván felszámolta magát a társadalombiztosítási önkormányzatot, az MDF meg fel sem fogva, hogy itt mi zajlik, csendben aszisztált. A legtermészetesebb viszont, hogy a Társadalombiztosítás egyrészt felülről vezérelt kell legyen, mert mégiscsak az állam adja a kereteket, másrészt viszont minden egyes biztosított választó kellene legyen a Társadalombiztosításban, az nem került nyilvánosságra koncepcióként. Lehet ezt társadalombiztosítási szövetkezeti elvnek nevezni, vagy bármi egyébnek, de amíg nem közelítünk hozzá, addig a rendszer struktúrájába van kódolva a meddőség, a politikai lenyúlhatóság, a korrupció, az emberek kiszolgáltatottsága, a diszfunkcionális működés, az egészséges életvitel alárendelt szempontként való működtetése. A társadalombiztosítás nem veheti el az emberek öngondoskodásának lehetőségét, hanem éppen azt minden erővel, eszközzel erősítenie kell (a társadalmi szolidaritás feladása nélkül).
A FIDESZ egészségügyi koncepciójának ismertetésekor elhangzott, hogy "majd ad hozzá pénzt a Matolcsy". Kicsoda ez az ember? A Rotschild képviselője? Valami varázsló? Ez a megjegyzés volt a legárulkodóbb a valódi előrelépés szemléleti előkészítetlenségéről. Ugyanis a jól megoldott egészségügyi társadalombiztosítás közvetlenül termelési tényező, közvetlenül gazdasági potenciál - a hatását tekintve. Tehát nem Matolcsy mágustól kell várni a pénzt, hanem a társadalombiztosítás lehetséges takarékos és mindenekelőtt önszervezésre, öngyógyítási aktivitásra serkentő szerkezeti kialakításától. Ez még nem jelenti azt, hogy esetleg külső forrásra nem szorulna. De belső mechanizmusainak, visszacsatolási rendszerének kialakítását "a Matolcsy pénze" nem pótolja.
Hogy a jelenleg használatos könyvelési és statisztikai módszerek a társadalombiztosítási rendszer takarékosságában, mitöbb inspiráló, gazdasági erőt gerjesztő voltában nem igazítanak el, az másodlagos kérdés. Amíg nem innen indulunk ki, amíg nem a célok érdekében csinálunk szabályozó rendszert, hanem az akárhogyan kialakult, a célok számára véletlen adottságként létező jelenlegi szabályozáshoz igazítjuk a jövőbeli célokat, addig nem is fogunk megfelelő számítási módszereket kialakítani.
Ezen a ponton kell hangoztatni, hogy az igen felemásra sikeredett Szent István tervnek mennyire jelentős az egyoldalúan pozitivista társadalomszemlélettel való szakítása, mert ezáltal válhatunk képesek arra, hogy emberi szempontokat jelenítsünk meg a gazdasági elszámolásban. És ez nem a hatékonysággal való szakítást jelentené, hanem a hatékonyság területén is kitörési ponthoz vezethet el minket - mert egyebek mellett új emberi forrásokat nyitna meg.
"Milyen eszközökkel segíthetné elő az állam a vállalkozások versenyképességének növekedését, és a hazai szellemi erőforrások, tudás és innovációs-képesség mainál jobban hasznosulását a gazdaságban?"
Erre a kérdésre akkor lehet válaszolni, ha az előbbi okfejtésem érthető. Tehát azon túllépve ismerek egy elvet, a magam részéről 1983 óta. Tudtommal a gazdaságtörténelemben (elmélettörténet) ősrégi idők óta ismert kérdésről van szó, de a régi korok szóhasználata számunkra nehezen fejthető meg.
Maradjunk a XX. századnál. Az ötvenes évek nagy felismerésének számított a kibernetikai szemlélet kialakulása, aminek a visszacsatolás volt az egyik kulcsfogalma, az öngerjesztő szabályozási körök tárgyalhatósága. Általában a XX. század a társadalomismeret számára a szabályozási ismeretek felfutásának, a szabályozási képesség megtapasztalásának századaként értékelhető (beleértve az iszonyatos melléfogásokat, a 100 millió civil áldozatot, a fékevesztett önkényuralmi mámorok tombolását).
Az állam egyik ismert dilemmája a vállalkozásokkal szemben, hogy ha túlságosan segíti őket, akkor önállótlanokká puhítja őket, az államis segítség pedig bürokratikus, tehát vízfejjé fejlődésre hajlamos és ezért szétveri a költségkereteket idővel, másik oldalról a túlságosan magára hagyott vállalkozás pedig életképtelen az elszabaduló monopóliumokkal, monopol tendenciákkal szemben. Mi a középút? 1989-ben még azt hihette az ember, hogy van esélye a közbülső megoldás, a kamarai jellegű infrastruktúra, vállalkozás-fejlesztés kialakulására. Ez azonban pártpolitikai játszadozások miatt kútba esett. Függetlenül a kellemetlen emlékektől, újra mérlegelni kellene, hogy mire volna képes ez a köztes út?
A kamarai (a '93-as törvényben "köztestületinek" nevezett megoldás) jellemzője, hogy kötött a profilja (nonprofit módon), tehát a könyvelői kamara nem foglalkozhat őrző-védő szolgálattal is, ha az a jövedelmezőbb, ilyen döntésre a közgyűlése nem juthat. Törvényben szabályozott kereteken belül viszont belső önkormányzata van, tehát önszervező, nem direkt állami utasítás-végrehajtó. Ez sok belső energiát szabadít fel - kétségtelen belső meghasonlás veszélyével együtt, tehát ha pld maffiózó ügyvédek súlya erőssé válik egy ügyvédi kamara vezetésében. De ha ilyen jelenség üti fel a fejét, helyre kell tenni az ügyvédi kamarát, és nem felszámolni ezt a szervezet-típust.
A kamarai (vagy új szóval köztestületi) jellegű infrastruktúra megoldás tovább fejleszthető a finanszírozás terén.
A kockázati tőke fogalma ismert, és sokféle képpen használatos. Adott a lehetőség (mint kitörési pont), hogy az állam olyan vállalkozó szolgáltatásokat nyújtó infrastruktúrát finanszírozzon, amelynek szolgáltatásai a kezdő és gyenge vállalkozóknak ingyenesek, aki pedig megerősödik, annak idővel nem gond legalább a neki korábban nyújtott ingyenes szolgáltatásokat is megfizetni, mint valami kockáztatott hitelt. Aki viszont marad a lét peremén, annak a szolgáltatási költségeit megfizetni még mindig jobb az államnak, mint közvetlen segélyezésre váltani, mert a segélyezett lét különösen több generáción keresztül az értelmes önálló l étre valóképességét kezdi ki az embernek. Más szavakkal a segélyezettséggel szemben emberi jogi aktivistáknak kellene küzdeni utcai és virtuális barikádokon az állami szolgáltatás-finanszírozásért, mert a tartós segélyezésnél nincs megalázóbb, embertelenítőbb (amihez olyan aktivisták is kellenének, akik ezt a mai kusza helyzetben képesek felfogni).
Persze itt is el kell érni, hogy összeférhetetlenség elvéhez hasonlóan a kezdő vállalkozóknak szolgáltató könyvelő, jogász, bármilyen tanácsadó, ne a monopolérdekű vállalkozásoktól fogadjon el a háttérben nagy pénzeket, és a kicsiket akár csak gondotlansággal vigye a falnak, a csődbe.
Ami a rendszer egészét illeti, az állam nem feneketlen hordóba öntené a pénzt, nem lustítana el senkit, viszont valamely mértékig versenyszellemet vihetne a kezdő kisvállalkozásokat támogató infrastruktúra működésébe. Tipikusan e módszerre alkalmasnak tűnik a falugazdászok tevékenysége, és minden a falusi gazdálkodókat kiszolgáló egyéb labor, tanácsadás tevékenysége. De a módszer minden más téren is használható, nekem először a 80-as évek elején mint egészség-menedzselés ötlött eszembe. Sose tudtam, hogy amit a fogamba tesznek, az jó vagy rossz tömítő anyag. Beláttam, hogy nem is leszek képes azt eldönteni. Beláttam, hogy életmódtól függően is alakul a fogazatom állapota. S ha a gondolati kört tágítjuk, akkor máig gond, hogy egész évben használható sportos uszoda csak a két sportuszoda van a fővárosban, ami eléggé tiszta, nem túl hideg, stb. A sportuszodás életmódért olyan egészség-menedzsereknek kellene lobbiznia, akik abból élnek, hogy a kliensük egészséges, van hol sportoljon, vidám emberként találjon magának munkát, indítson vállalkozást, bírja az erős megterhelést. Akkor a Magyar Ifjúság c. lapban meg is jelent egy oldalban a probléma felvetésem. Egy öreg közgazdász közölte velem, hogy ezért a cikkért az életben nem tudok elhelyezkedni mint közgazdász. Talán túlbecsülte az élcsapat emlékező képességét, de történetesen jóslata bevált. A FIDESZ és annak megannyi ötletporszívója sem törődik vele, mert - mert tényleges változáshoz vezetne?
Más vetületben a gazdaságpolitikát és annak intézményrendszerét legalább négy szegmensre kellene élesen szétválasztani. A piaci versenyre alkalmas agyonverhetetlen cégeket, amelyek mégsem uralják a mezőnyt, tehát nem monopóliumok, részesíteni kellene a piaci mozgás-szabadság minden előnyéből. De csak őket (ez tevékenységi területenként változó lehet, talán valahol az 500 millió Ft éves bevétellel már ide sorolhatók a cégek). A náluk erősebbeket, akik uralják a piacot, árat megszabják, konkurenseket ki tudják szorítani, azokat nem lehet ép ésszel piaci szereplőnek tekinteni, azokkal gazdaság-politikusoknak kell foglalkoznia, és azok önkényétől védeni kell a gazdaságot. Nem ellenérv, hogy de ők jól innoválják a társadalom általuk lenyúlt új meg új technikai megoldásait. A monopolprofit nem tisztán piaci teljesítmény ellenértéke. Ezt sokan nem ismerik el, ebben a témakörben politikusok és nagy tudósok semmivel sem bírhatók rá a beismerésre szóbeli érveléssel, nekik nincsen hozzá szívük, stb. Az életképes társadalom viszont tisztában van ezzel az elfogultságukkal, érdekeltségi fogyatékosságukkal, és óvakodik őket beengedni pl a társadalom-biztosítási önkormányzatokba. Ahogy a házőrző kutyát sem a baromfiólban tipikus vagy tanácsos tartani. Pedig az is hasznos tud lenni amúgy. A piaci szereplőnél gyengébb a kisvállalkozás, amely maga is nagyon önálló, nem szorul más ingyenes szolgáltatásaira, de ha borul a helyzete, akkor már nehezebben talál magára, nehezebben tudja kivédeni a jelentős változást, nehezebben tud profilt váltani, új nyersanyag után nézni, monopólium öleléséből kibújni. Ezen cégeknek kevés a pusztán piaci felügyeletet nyújtó gazdaságpolitikai eszköztár. És vannak a tényleg kicsik, amelyek még szintén megtermelik a költségeiket, de egyszemélyes vagy pár fős vállalkozásaik már nem tudnak kiépíteni szolgáltatásokból olyan hátteret, amely mind szakmai tevékenységükhöz, mind innovációs lépésekhez, mind az állami bürokráciával való kapcsolattartáshoz szükséges. Nekik volna leginkább szükségük egy "kockáztatva finanszírozott", anyagilag a kliensek gazdasági megerősödésében érdekelt infrastruktúrára.
És van itt még egy kérdés, amely kissé általánosabb, de itt is érezteti a hatását. Honnan van tőkéje e kisvállalkozásoknak? Itt ismét a makroökonómiai modellezést veszem elő. A nemzeti (vagy mondjuk épeszű) gazdaságpolitika megalapozásához meg kell fogalmazni egy valóban körültekintő makroökonómiai modellt a társadalomra, amely például a vagyoneloszlást olyan szempontból is elemzi, hogy az illető eloszlás segíti vagy gátolja a társadalom tagjainak önállóságát, öngondoskodását. És ez nem kommunista fosztogatás előszobája (a monopolistáknál), hanem annak átgondolása, hogy van-e természetes jogalap az életfeltételek monopolizálására, megfizettetésére. Tehát a levegő, a föld, a környezet, az előző nemzedékek kultúrális hagyatéka magánvagyonná monopolizálható-e? Nem technikailag, mert az lehetséges, hanem emberileg? Vagy akár csak a társadalom gazdasági hatékonysága miatt? volt egy fizika tanárom, aki tele volt olyan történetekkel, hogy a háború a tudományos fejlődést miként vetette vissza sok-sok évtizeddel. Besorozott bakákról volt szó, akik meghaltak, és akár több emberöltő után hátrahagyott irataik világra szóló felfedezések forrásaivá váltak. A háború műszaki fejlődésre való jótékony hatása hazugság. A monopóliumokkal is ez a helyzet. A kisemmizett nincstelenségről is sokat beszélnek, hogy a munkára jótékonyan ösztönöz. Nem igaz. Amint nem igaz, hogy az átlag-család legfőbb bevétele a munka utáni jövedelem kell legyen. Nekik is kellene tőke, vagyon utáni jövedelem legyen a jövedelem-szerkezetükben. Idáig kell hatolnia a makroökonómiai modellnek. És akkor kiderülne, hogy az ingyenes iskolára és orvosi ellátásra és társadalmi biztonságra ontológiai mélységű jogosultsága van a társadalom minden tagjának.
Elméleti megalapozás nélkül semmire sem lehet jutni a nagy választási kapkodásban.
Nem csak az egyén esetében merül föl, hogy nincs létjogosultsága az olyan társadalmi szabályozásnak, amely elismeri a teljes kisemmizettséget (mint például a jelenlegi hajléktalanságot is termelő állapot). A közösségek sem lehetnek meg tulajdon, közös vagyon nélkül. A kis egyesületek bejegyzésekor nevetség tárgya az az alapszabályi formula, hogy a működéshez szükséges vagyonnal rendelkeznek, amikor egy fillérük sincsen többnyire (elvitte a két világháború, az ideiglenes szovjet jelenlét, majd az újabb felszabadulás (amely négymillió szegényt termelt ki). Erre nincsen mentség. Amint nincsen mentség, hogy a települési önkormányzatoknál nincsen minimális köztulajdon előírva. Egyszerű indiánosdivá degradálja a szovjetek alóli felszabadulást, hogy falvak a köztulajdont eladhatják (nem csak annak hozadékát pár évre). Ezzel folyik a falusi közösségek jelenidejű felszámolása. A jelenlegi k ormány bevallja, hogy 5-700.000 falusit el akarnak űzni a létfeltételeik elvonásával (s ezt struktúra átalakításnak nevezik). Holott ez falurombolás volt Ceausescu idején, amúgy meg genocidium a nemzetközi egyezmény fogalmaival. Tehát falu közlegelő nélkül nem lehet. amelyik eladja közlegelőjét, annak önkormányzatától az önállóságot meg kellene vonni (csak beteg eszűek hivatkozhatnak itt bármi szabad elhatározásra). A falunak kell legyen közös erdeje, és talán gyümölcsöse. A falu felelős egy mértékig azért, hogy akiknek nincsen saját földje, az se hallhasson éhen, az is tehessen magáért valamit (ebben segített sok ideje a közös kaszáló, legelő, erdő).
Nem skanzen-országról van itt szó, hanem a tényleges önkormányzatokról (az önkormányzatiság makro-ökonómiai modelljéről). És a sor hosszan folytatható, egészen odáig, hogy ahol a helyi ügyekben, a közvetlen életvezetésben monopolizálódási tendenciák, és a nyomor, az éhinség jelenik meg, ott nem csak a tulajdonszerkezet ment tönkre, hanem a pénzrendszer sem funkcionál. Tehát a kisvállalkozások életképességét lehetővé tevő feltétel rendszernek a pénz-rendszer megfelelő kialakítása is része. Az a komédia, ami itt folyik 15 éve, az nem más, mint nagy zeneszóval kisért uzsorás rendszer. A magyar társadalom-politizálás teljes csődje. A makroökonómiai modell részének kell lennie annak is, hogy modellezve legyen, miként, milyen gazdasági viszonyokat, kölcsönhatásokat, folyamatokat közvetít a pénz, mint szabályozó eszköz. Minden szabályozó eszköz hatékonyságát mérni lehet. A pénz-eszköz szabályozási hatékonyságát nem csak szociológiai statisztikákkal lehet mérni, hanem alapvetően a makroökonómiai modellhez hasonlítva, hiszen lényegében eszmeileg annak eszköze, annak visszacsatolási alkatrésze a pénzrendszer. E nélkül (makroökonómiai modell és ellenőrzött pénzrendszeri szabályozás nélkül) nevetséges dolog a méltányos megfizetésről, állami támogatásról, gazdaságpolitikai programról, egyetemi tanulmányokról, uniós részvétel megítéléséről beszélni.
Hogy épkézláb, komolyan vett makroökonómiai modell nélkül mennyire reménytelen érdemi gazdaságpolitikát tervezni, arra megjegyzésként utalok arra, hogy a pénzfedezet nem csak a munkavégzés, hanem a teljes gazdasági potenciál, és ebbe bele értendő a természeti erőforrások mellett a társadalmi erőforrások tömege is, az egyéni képességek mellett a közösségek kapacitása is. A lazán kezelt, megtűrt mai genocidium (emberi kapcsolatrendszerek, közösségek külső erőszakkal, a szabályozás eszközeivel végzett szétrombolása) egyúttal gazdasági potenciál (azaz pénzfedezet csökkentő) hatású is! A magyarok elleni uzsorás genocídium kártevésének mértéke pénzben is kifejezhető (ha az emberélet minősége önmagában nem számít , nem mozgósító erejű).
Azaz fel kellene szabadítani a társadalmi gondolkodást (marginalizálás, stigmatizálós kiszorítósdi helyett).
"Hogyan képviselhetné Magyarország erősebben a hazai vállalkozók és munkavállalók érdekeit az Európai Unióban?"
Az uniós kérdést az előző pont záró mondata értelmében önállóan nem lehet megítélni - az én szempontjaimmal.
Válaszukat örömmel fogadnám
Üdvözlettel
Fáy Árpád
ugyanaz egy olvasó tördelésével
Internetes honlapon feltett kérdésekre adható válaszok.
A kérdések jól megfogalmazottak, segítik az észrevételek kifejtését.
"Melyek lehetnek a magyar gazdaság főbb kitörési pontjai?"
A modern műszaki termékekben olykor 80-90% a nem anyagi jellegű ráfordítás,
---- tehát csak a modern autók árának 10-20%-át fordítják a megfogható alkatrészek nyersanyagának beszerzésére, és kimunkálására.
---- A többi a biztosítás, a szervíz-szolgáltatás, a marketing, stb.
Egy másik oldalról közelítve a modern gazdaság egyik legfontosabb termelési tényezője a szervezési kultúra.
--- Szűkebben fogalmazva, a modern gazdaság egyik legfontosabb termelési tényezője a gazdaság működéséhez koordináta tengelyeket adó állami működés szervezési kultúrája.
--- Tehát a magyar gazdaság egyik legjelentősebb kitörési pontja a gazdasági működés állami-társadalmi szervezési előfeltételeinek, paramétereinek a javítása, megújítása
a gondolat kifejtése:
Forma szerint ezt a legjelentősebbet jelentős mértékben számunkra távoli hatalmi központnak utaltuk át, aminél a háztáji meg GMK programok kiötlői józanabbak voltak a szovjet megszállás idején.
Lehet mondani, hogy dehát erről, valami hasonlóról sok szó esik mostanában, mint az emberi tőke, a humán erő állapotának fontossága,
De ez nem több, mint a rabszolgák munkakedvének fokozása érdekében a rabszolgaszínház műsorának javítása.
Ami lényeges előrelépés, kitörési pont lehetne, az a gazdasági struktúra, szervezeti mechanizmus és az ember, az emberi közösség viszonyának újra gondolása.
A gondolat kifejtése:
Ebből keveset látok, és e téren a leghevesebb ellenállást tapasztalom a mai napig minden komolyan vehető fórumon, ilyen témakörben egyetemi nyilvánosság például máig nincsen!
Régebbi szóval a legnagyobb baj, hogy a politikai gazdaságtan marxista irányzatának politikai-hatalmi veresége miatt a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték politikai gazdaságtani, azaz struktúra-politikai alapvető útkeresés nincsen, az elvi lehetőségét is tagadják.
Ma tabunak számít a kérdésfeltevés, hogy miféle pénzügyletek engedhetők meg, hogy hol a határa a piaci ügyletek erkölcsi elfogadhatóságának. Ebből az következik, hogy kontroll a piaci visszaélések vagy csak értelmetlenségek felett a divatos, elfogadott szemléletből következően elvileg sem lehetséges.
A gondolat kifejtése:
Már elnézést a szóért, de ennek az elméleti alapnak a tárgyalása nélkül bohóckodás, amikor dobálóznak a szavakkal, hogy melyik kormány alatt mekkora volt a növekedés, amikor
a létalapok privatizálása, kiárusítása,
a létalapok megőrzésének elmulasztása, újraépítésének elmulasztása
mind-mind explicit számszerűsíthető lenne, de mivel ez tiltott zóna, ezért az árnyékban nincsen gátja a szélhámoskodásnak, a zavarosban való túrkálásnak jó vagy rossz szándékkal, a koordináta tengelyek nélküli ordináta értékekkel való önfeledt lázas dobálózásnak.
Ezért a növekedési ráták semmit sem érnek, mert minden növekedés a sturktúrák átalakításával elorozható, értelmetlenné tehető, mert a látszat-számok használatának nincsen gátja, viszonyítási alap híján. Struktúrális korcs-ságot nem lehet mennyiségi lendülettel áttörni.
A 60-70-80-as években erről már sok szó esett Magyarországon. Gyors volt a felejtés. Most hogy Moszkva helyett Brüsszel és társai a voluntarista követelések forrása, ettől még a struktúrális politika jelentősége nem szűnt meg,
a társadalmi struktúrákért felelős politika behelyettesítése a változások kényszerű követésével nem más, mint a társadalompolitika feladásának követelése - amely követelést egyelőre a négy-párt teljességgel méltányol, és pellengérre állít mindenkit, aki ebben neki(-k) nem eléggé hű követő(-ik).
Összegezve:
Tehát az egyik kitörési pont a társadalom-szabályozás témakörének igényes nyilvános vitává tétele, azonnali eredményre törekvés nélkül, a szükséges feltételeket megadva. Enélkül börtönőrök buzdító pattogása minden kitörési jelszó-özön (a jelszógyártók szándékától függetlenül).
"Milyen legyen Magyarországon a piac, az állam, és a nonprofit szektor viszonya, és mekkora legyen a jövőben az állami újraelosztás aránya?"
Végre nyilvánossá kellene váljon az egyértelmű különbség a nonprofit és a profit-szektor között.
A gondolat kifejtése:
Tudtommal
mindkettő jelenthet vállalkozást, mindegyiknek van rezsije, telefon és üzemanyag költsége.
A különbség tudomásom szerint, hogy a
-- profitábilis szektorok a tőkésíthető hasznot átvihetik más ágazatokba is,
--a nonprofit szektorból viszont a haszon tőkeként nem vonható ki,
tehát például a nonprofit iskola épületének eladási jövedelme ezen elv szerint nem volna az oktatásból kivonható, amint az ma mindennapos.
Ezen szempont (a haszon tőkésíthetősége) figyelembe vételével lehetne megnézni, hogy a nonprofit szektorral mi a helyzet.
A gondolat kifejtése:
Ezek után kellene elgondolkodni arról, hogy mi történt
-- az országnak a történelem során ismételten felgyűjtött nonprofit vagyonával, hogy
-- ki kitől és milyen szektor milyen szektortól lopkodja a mai napig jogtalanul évszázadok alatt felgyűjtött vagyonát,. mert nem csak az országház táglajegyeit fizették székelyek, és más határon túliak.
--Azt hiszem, hogy több-tíz dollármilliárdnyi nonprofit vagyont (és ezzel a belefektetett emberi akaraterőt, célkitűzést stb) sikkasztott el a 90-es rendszerváltás teljesen értelmetlenül.
---Amíg ezzel a ténnyel nem néznek szembe, addig csak a lakosság Rákosi idején megszokott froclizása a buzdítás, hogy dolgozzatok többet, jobban: csak most négyéves tervekben, ami egy évvel rövidebb, mint az akkori öt éves ciklus, talán ezért volna kímélőbb?.
Az állami újraelosztás arányának kérdése önmagában nem rossz szempont, jót lehet rajta vitatkozni, csak éppen köszönő viszonyban nincsen a probléma lényegével, ha már kitörési pontokat keresünk.
A gondolat kifejtése:
-- Olyan ez, mintha egy ember egész testének egyensúlyára kérdezne rá az aggódó doktor, amikor nyilvánvaló, hogy az
illető minden egyes sejtjének van egyensúlytalansága.
-- Például a társadalombiztosítási látszat-önkormányzatok felszámolása érthető politikai-taktikai lépés volt, mert ezek a
rendszerváltás előtti erők bástyáivá alakultak. Csakhogy azóta sincsen program a különböző társadalmi alrendszerek
felszámolt, vissza-szorított látszat-önállóságának újra kialakítására, nemhogy arról folyna vita, hogy
----- milyen rendszerüket kellene kialakítani, hogy
---- milyen típusaik, milyen szintjeik, milyen garanciáik, gazdasági feltétel rendszerük kellene legyenek (falusi, megyei, egyesületi, kamarai, stb-stb).
Ily módon a munkamegosztás a két fő parlamenti erő között ma az, hogy az SZDSZ meg az MSZP tekinthető a legfőbb mozgatónak abban, hogy a Társadalombiztosítási önkormányzatokban puccs-szerűen monopolképviselőket pakoltak be, a FIDESZ meg ebben a puccsban alul maradván felszámolta magát a társadalombiztosítási önkormányzatot, az MDF meg fel sem fogva, hogy itt mi zajlik, csendben aszisztált.
A legtermészetesebb viszont, hogy a Társadalombiztosítás egyrészt felülről vezérelt kell legyen, mert mégiscsak az állam adja a kereteket, másrészt viszont minden egyes biztosított választó kellene legyen a Társadalombiztosításban, az nem került nyilvánosságra koncepcióként.
A gondolat kifejtése:
Lehet ezt társadalombiztosítási szövetkezeti elvnek nevezni, vagy bármi egyébnek, de amíg nem közelítünk hozzá, addig a rendszer struktúrájába van kódolva a meddőség, a politikai lenyúlhatóság, a korrupció, az emberek kiszolgáltatottsága, a diszfunkcionális működés, az egészséges életvitel alárendelt szempontként való működtetése. A társadalombiztosítás nem veheti el az emberek öngondoskodásának lehetőségét, hanem éppen azt minden erővel, eszközzel erősítenie kell (a társadalmi szolidaritás feladása nélkül).
A FIDESZ egészségügyi koncepciójának ismertetésekor elhangzott, hogy "majd ad hozzá pénzt a Matolcsy". Kicsoda ez az ember? A Rotschild képviselője? Valami varázsló? Ez a megjegyzés volt a legárulkodóbb a valódi előrelépés szemléleti előkészítetlenségéről. Ugyanis a jól megoldott egészségügyi társadalombiztosítás közvetlenül termelési tényező, közvetlenül gazdasági potenciál - a hatását tekintve. Tehát javaslom, hogy a pénzt nem Matolcsy mágustól kell várni, hanem a
társadalombiztosítás lehetséges takarékos és mindenekelőtt önszervezésre, öngyógyítási aktivitásra serkentő szerkezeti kialakításától. Ez még nem jelenti azt, hogy esetleg külső forrásra nem szorulna. De belső mechanizmusainak, visszacsatolási rendszerének kialakítását "a Matolcsy pénze" nem pótolja, az állam "belső pénze" nem pótolja.
Összegezve:
Hogy a jelenleg használatos könyvelési és statisztikai módszerek a társadalombiztosítási rendszer takarékosságában, mitöbb inspiráló, gazdasági erőt gerjesztő voltában nem igazítanak el, az másodlagos kérdés. Amíg nem innen indulunk ki, amíg nem a célok érdekében csinálunk szabályozó rendszert, hanem az akárhogyan kialakult, a célok számára véletlen adottságként létező jelenlegi szabályozáshoz igazítjuk a jövőbeli célokat, addig nem is fogunk megfelelő számítási módszereket kialakítani.
Ezen a ponton kell hangoztatni, hogy az igen felemásra sikeredett Szent István tervnek mennyire jelentős az egyoldalúan pozitivista társadalomszemlélettel való szakítása, mert ezáltal válhatunk képessé arra, hogy emberi szempontokat jelenítsünk meg a gazdasági elszámolásban. És ez nem a hatékonysággal való szakítást jelentené, hanem a hatékonyság területén is kitörési ponthoz vezethet el minket - mert egyebek mellett új emberi forrásokat nyitna meg.
"Milyen eszközökkel segíthetné elő az állam a vállalkozások versenyképességének növekedését, és a hazai szellemi erőforrások, tudás és innovációs-képesség mainál jobban hasznosulását a gazdaságban?"
Erre a kérdésre akkor lehet válaszolni, ha az előbbi okfejtésem érthető.
Tehát azon túllépve ismerek egy elvet, a magam részéről 1983 óta. Tudtommal a gazdaságtörténelemben (elmélettörténet) ősrégi idők óta ismert kérdésről van szó, de a régi korok szóhasználata számunkra nehezen fejthető meg.
A gondolat kifejtése:
Maradjunk a XX. századnál.
Az ötvenes évek nagy felismerésének számított a kibernetikai szemlélet kialakulása, aminek a visszacsatolás volt az egyik kulcsfogalma, az öngerjesztő szabályozási körök tárgyalhatósága. Általában a XX. század a társadalomismeret számára a szabályozási ismeretek felfutásának, a szabályozási képesség megtapasztalásának századaként értékelhető (beleértve az iszonyatos melléfogásokat, a 100 millió civil áldozatot, a fékevesztett önkényuralmi mámorok tombolását).
Az állam egyik ismert dilemmája a vállalkozásokkal szemben, hogy ha
--- túlságosan segíti őket, akkor önállótlanokká puhítja őket,
--- az államis segítség pedig bürokratikus, tehát vízfejjé fejlődésre hajlamos és ezért szétveri a költségkereteket idővel,
--- másik oldalról a túlságosan magára hagyott vállalkozás pedig életképtelen az elszabaduló monopóliumokkal, monopol tendenciákkal szemben.
Mi a középút?
--- 1989-ben még azt hihette az ember, hogy van esélye a közbülső megoldás, a kamarai jellegű infrastruktúra, vállalkozás-fejlesztés kialakulására. Ez azonban pártpolitikai játszadozások miatt kútba esett. Függetlenül a kellemetlen emlékektől, újra mérlegelni kellene, hogy mire volna képes ez a köztes út?
--- A kamarai (a '93-as törvényben "köztestületinek" nevezett megoldás) jellemzője, hogy kötött a profilja (nonprofit módon), tehát a könyvelői kamara nem foglalkozhat őrző-védő szolgálattal is, ha az a jövedelmezőbb, ilyen döntésre a közgyűlése nem juthat. Törvényben szabályozott kereteken belül viszont belső önkormányzata van, tehát önszervező, nem direkt állami utasítás-végrehajtó. Ez sok belső energiát szabadít fel - kétségtelen belső meghasonlás veszélyével együtt, tehát ha pld maffiózó ügyvédek súlya erőssé válik egy ügyvédi kamara vezetésében. De ha ilyen jelenség üti fel a fejét, helyre kell tenni az ügyvédi kamarát, és nem felszámolni ezt a szervezet-típust.
--- A kamarai (vagy új szóval köztestületi) jellegű infrastruktúra megoldás tovább fejleszthető a finanszírozás terén. A kockázati tőke fogalma ismert, és sokféle képpen használatos. Adott a lehetőség (mint kitörési pont), hogy az állam olyan vállalkozó szolgáltatásokat nyújtó infrastruktúrát finanszírozzon, amelynek szolgáltatásai a kezdő és gyenge vállalkozóknak ingyenesek, aki pedig megerősödik, annak idővel nem gond legalább a neki korábban nyújtott ingyenes szolgáltatásokat is megfizetni, mint valami kockáztatott hitelt.
Aki viszont marad a lét peremén, annak a szolgáltatási költségeit megfizetni még mindig jobb az államnak, mint közvetlen segélyezésre váltani, mert a segélyezett lét különösen több generáción keresztül az értelmes önálló létre valóképességét kezdi ki az embernek.
Más szavakkal a segélyezettséggel szemben emberi jogi aktivistáknak kellene küzdeni utcai és virtuális barikádokon az állami szolgáltatás-finanszírozásért, mert a tartós segélyezésnél nincs megalázóbb, embertelenítőbb (amihez olyan aktivisták is kellenének, akik ezt a mai kusza helyzetben képesek felfogni).
Persze itt is el kell érni, hogy összeférhetetlenség elvéhez hasonlóan a kezdő vállalkozóknak szolgáltató könyvelő, jogász, bármilyen tanácsadó, ne a monopolérdekű vállalkozásoktól fogadjon el a háttérben nagy pénzeket, és a kicsiket akár csak gondotlansággal vigye a falnak, a csődbe.
Ami a rendszer egészét illeti, az állam nem feneketlen hordóba öntené a pénzt, nem lustítana el senkit, viszont valamely mértékig versenyszellemet vihetne a kezdő kisvállalkozásokat támogató infrastruktúra működésébe. Tipikusan e módszerre alkalmasnak tűnik a falugazdászok tevékenysége, és minden a falusi gazdálkodókat kiszolgáló egyéb labor, tanácsadás tevékenysége. De a módszer minden más téren is használható, nekem először a 80-as évek elején mint egészség-menedzselés ötlött eszembe. Sose tudtam, hogy amit a fogamba tesznek, az jó vagy rossz tömítő anyag. Beláttam, hogy nem is leszek képes azt eldönteni. Beláttam, hogy életmódtól függően is alakul a fogazatom állapota. S ha a gondolati kört tágítjuk, akkor máig gond, hogy egész évben használható sportos uszoda csak a két sportuszoda van a fővárosban, ami eléggé tiszta, nem túl hideg, stb. A sportuszodás életmódért olyan egészség-menedzsereknek kellene lobbiznia, akik abból élnek, hogy a kliensük egészséges, van hol sportoljon, vidám emberként találjon magának munkát, indítson vállalkozást, bírja az erős megterhelést. Akkor a Magyar Ifjúság c. lapban meg is jelent egy oldalban a probléma felvetésem. Egy öreg közgazdász közölte velem, hogy ezért a cikkért az életben nem tudok elhelyezkedni mint közgazdász. Talán túlbecsülte az élcsapat emlékező képességét, de történetesen jóslata bevált. A FIDESZ és annak megannyi ötletporszívója sem törődik vele, mert - mert tényleges változáshoz vezetne?
Más vetületben a gazdaságpolitikát és annak intézményrendszerét legalább négy szegmensre kellene élesen szétválasztani. A piaci versenyre alkalmas agyonverhetetlen cégeket, amelyek mégsem uralják a mezőnyt, tehát nem monopóliumok, részesíteni kellene a piaci mozgás-szabadság minden előnyéből. De csak őket (ez tevékenységi területenként változó lehet, talán valahol az 500 millió Ft éves bevétellel már ide sorolhatók a cégek). A náluk erősebbeket, akik uralják a piacot, árat megszabják, konkurenseket ki tudják szorítani, azokat nem lehet ép ésszel piaci szereplőnek tekinteni, azokkal gazdaság-politikusoknak kell foglalkoznia, és azok önkényétől védeni kell a gazdaságot. Nem ellenérv, hogy de ők jól innoválják a társadalom általuk lenyúlt új meg új technikai megoldásait. A monopolprofit nem tisztán piaci teljesítmény ellenértéke. Ezt sokan nem ismerik el, ebben a témakörben politikusok és nagy tudósok semmivel sem bírhatók rá a beismerésre szóbeli érveléssel, nekik nincsen hozzá szívük, stb. Az életképes társadalom viszont tisztában van ezzel az elfogultságukkal, érdekeltségi fogyatékosságukkal, és óvakodik őket beengedni pl a társadalom-biztosítási önkormányzatokba. Ahogy a házőrző kutyát sem a baromfiólban tipikus vagy tanácsos tartani. Pedig az is hasznos tud lenni amúgy. A piaci szereplőnél gyengébb a kisvállalkozás, amely maga is nagyon önálló, nem szorul más ingyenes szolgáltatásaira, de ha borul a helyzete, akkor már nehezebben talál magára, nehezebben tudja kivédeni a jelentős változást, nehezebben tud profilt váltani, új nyersanyag után nézni, monopólium öleléséből kibújni. Ezen cégeknek kevés a pusztán piaci felügyeletet nyújtó gazdaságpolitikai eszköztár. És vannak a tényleg kicsik, amelyek még szintén megtermelik a költségeiket, de egyszemélyes vagy pár fős vállalkozásaik már nem tudnak kiépíteni szolgáltatásokból olyan hátteret, amely mind szakmai tevékenységükhöz, mind innovációs lépésekhez, mind az állami bürokráciával való kapcsolattartáshoz szükséges. Nekik volna leginkább szükségük egy "kockáztatva finanszírozott", anyagilag a kliensek gazdasági megerősödésében érdekelt infrastruktúrára.
És van itt még egy kérdés, amely kissé általánosabb, de itt is érezteti a hatását. Honnan van tőkéje e kisvállalkozásoknak?
Itt ismét a makroökonómiai modellezést veszem elő. A nemzeti (vagy mondjuk épeszű) gazdaságpolitika megalapozásához meg kell fogalmazni egy valóban körültekintő makroökonómiai modellt a társadalomra, amely például a vagyoneloszlást olyan szempontból is elemzi, hogy az illető eloszlás segíti vagy gátolja a társadalom tagjainak önállóságát, öngondoskodását. És ez nem kommunista fosztogatás előszobája (a monopolistáknál), hanem annak átgondolása, hogy van-e természetes jogalap az életfeltételek monopolizálására, megfizettetésére. Tehát a levegő, a föld, a környezet, az előző nemzedékek kultúrális hagyatéka magánvagyonná monopolizálható-e? Nem technikailag, mert az lehetséges, hanem emberileg? Vagy akár csak a társadalom gazdasági hatékonysága miatt? Volt egy fizika tanárom, aki tele volt olyan történetekkel, hogy a háború a tudományos fejlődést miként vetette vissza sok-sok évtizeddel. Besorozott bakákról volt szó, akik meghaltak, és akár több emberöltő után hátrahagyott irataik világra szóló felfedezések forrásaivá váltak. A háború műszaki fejlődésre való jótékony hatása hazugság. A monopóliumokkal is ez a helyzet. A kisemmizett nincstelenségről is sokat beszélnek, hogy a munkára jótékonyan ösztönöz. Nem igaz. Amint nem igaz, hogy az átlag-család legfőbb bevétele a munka utáni jövedelem kell legyen. Nekik is kellene tőke, vagyon utáni jövedelem legyen a jövedelem-szerkezetükben. Idáig kell hatolnia a makroökonómiai modellnek. És akkor kiderülne, hogy az ingyenes iskolára és orvosi ellátásra és társadalmi biztonságra vagyoni-tulajdonosi, ontológiai mélységű jogosultsága van a társadalom minden tagjának.
Elméleti megalapozás nélkül semmire sem lehet jutni a nagy választási kapkodásban.
Nem csak az egyén esetében merül föl, hogy nincs létjogosultsága az olyan társadalmi szabályozásnak, amely elismeri a teljes kisemmizettséget (mint például a jelenlegi hajléktalanságot is termelő állapot). A közösségek sem lehetnek meg tulajdon, közös vagyon nélkül. A kis egyesületek bejegyzésekor nevetség tárgya az az alapszabályi formula, hogy a működéshez szükséges vagyonnal rendelkeznek, amikor egy fillérük sincsen többnyire (elvitte a két világháború, az ideiglenes szovjet jelenlét, majd az újabb felszabadulás (amely négymillió szegényt termelt ki). Erre nincsen mentség. Amint nincsen mentség, hogy a települési önkormányzatoknál nincsen minimális köztulajdon előírva. Egyszerű indiánosdivá degradálja a szovjetek alóli felszabadulást, hogy falvak a köztulajdont eladhatják (nem csak annak hozadékát pár évre). Ezzel folyik a falusi közösségek jelenidejű felszámolása. A jelenlegi kormány bevallja, hogy 5-700.000 falusit el akarnak űzni a létfeltételeik elvonásával (s ezt struktúra átalakításnak nevezik). Holott ez falurombolás volt Ceausescu idején, amúgy meg genocidium a nemzetközi egyezmény fogalmaival. Tehát falu közlegelő nélkül nem lehet. Amelyik eladja közlegelőjét, annak önkormányzatától az önállóságot meg kellene vonni (csak beteg eszűek hivatkozhatnak itt bármi szabad elhatározásra). A falunak kell legyen közös erdeje, és talán gyümölcsöse. A falu felelős egy mértékig azért, hogy akiknek nincsen saját földje, az se hallhasson éhen, az is tehessen magáért valamit (ebben segített sok ideje a közös kaszáló, legelő, erdő).
Nem skanzen-országról van itt szó, hanem a tényleges önkormányzatokról (az önkormányzatiság makro-ökonómiai modelljéről). És a sor hosszan folytatható, egészen odáig, hogy ahol a helyi ügyekben, a közvetlen életvezetésben monopolizálódási tendenciák, és a nyomor, az éhinség jelenik meg, ott nem csak a tulajdonszerkezet ment tönkre, hanem a pénzrendszer sem funkcionál. Tehát a kisvállalkozások életképességét lehetővé tevő feltétel rendszernek a pénz-rendszer megfelelő kialakítása is része. Az a komédia, ami itt folyik 15 éve, az nem más, mint nagy zeneszóval kisért uzsorás rendszer. A magyar társadalom-politizálás teljes csődje. A makroökonómiai modell részének kell lennie annak is, hogy modellezve legyen, miként, milyen gazdasági viszonyokat, kölcsönhatásokat, folyamatokat közvetít a pénz, mint szabályozó eszköz. Minden szabályozó eszköz hatékonyságát mérni lehet. A pénz-eszköz szabályozási hatékonyságát nem csak szociológiai statisztikákkal lehet mérni, hanem alapvetően a makroökonómiai modellhez hasonlítva, hiszen lényegében eszmeileg annak eszköze, annak visszacsatolási alkatrésze a pénzrendszer. E nélkül (makroökonómiai modell és ellenőrzött pénzrendszeri szabályozás nélkül) nevetséges dolog a méltányos megfizetésről, állami támogatásról, gazdaságpolitikai programról, egyetemi tanulmányokról, uniós részvétel megítéléséről beszélni.
Hogy épkézláb, komolyan vett makroökonómiai modell nélkül mennyire reménytelen érdemi gazdaságpolitikát tervezni, arra megjegyzésként utalok arra, hogy a pénzfedezet nem csak a munkavégzés, hanem a teljes gazdasági potenciál, és ebbe bele értendő a természeti erőforrások mellett a társadalmi erőforrások tömege is, az egyéni képességek mellett a közösségek kapacitása is. A lazán kezelt, megtűrt mai genocidium (emberi kapcsolatrendszerek, közösségek külső erőszakkal, a szabályozás eszközeivel végzett szétrombolása) egyúttal gazdasági potenciál (azaz pénzfedezet csökkentő) hatású is! A magyarok elleni uzsorás genocídium kártevésének mértéke pénzben is kifejezhető (ha az emberélet minősége önmagában nem számít, nem mozgósító erejű).
Összegezve:
Azaz fel kellene szabadítani a társadalmi gondolkodást a mai tiltás helyett, a marginalizálás, stigmatizálós kiszorítósdi helyett).
"Hogyan képviselhetné Magyarország erősebben a hazai vállalkozók és munkavállalók érdekeit az Európai Unióban?" - ez az utolsó kérdése a Gazdasági konzultáció Új magyar gazdasági modell c. blokkjának.
Az uniós kérdést az előző pont záró mondata értelmében önállóan nem lehet megítélni - az én szempontjaimmal.
Válaszukat és a műhelymunkára való egyeztetés időpontját tisztelettel várom:
Üdvözlettel
Fáy Árpád
e-mail: fay@ngo.hu