Tartalom

-->> A legjobb volna „pénzteremtő hitel” és „pénzhasználati jog” elemző munkacsoport megalakulása  PAGEREF _Toc522008893 \h 1

I. Alkotmányosság és közgazdaság. PAGEREF _Toc522008894 \h 2

Alkotmányosság és alaptörvény. PAGEREF _Toc522008895 \h 2

Alkotmányosság és a személy fogalma. PAGEREF _Toc522008896 \h 3

Személy és a pénz mibenléte. PAGEREF _Toc522008897 \h 4

A pénzteremtő hitel könyvelésének történetéről PAGEREF _Toc522008898 \h 5

A pénzteremtő hitel mára kialakult rendszerében …... PAGEREF _Toc522008899 \h 7

Nincsen más pénz, mint könyvelési műveletben teremtett pénz. PAGEREF _Toc522008900 \h 8

Tanulságként PAGEREF _Toc522008901 \h 9

II. Az alkotmányosság és gazdaság és személy témakörének elvi ismeretelméleti alapjairól PAGEREF _Toc522008902 \h 10

Erős érzelmi alap nélkül nincs alkotmányosság, de logikus értelem nélkül sem, egymást nem pótolják, mindkettőnek meg kell találni a helyét PAGEREF _Toc522008903 \h 12

Függelék: Problémafelvetés pénzhasználat és jogelmélet (szerződéselmélet) elvi alapjairól PAGEREF _Toc522008904 \h 14

Bevezetőként PAGEREF _Toc522008905 \h 14

Axiomatikus alapok megfogalmazása kikerülhetetlen és elvégzetlen. PAGEREF _Toc522008906 \h 15

Axiomatikus szerződéselméleti körvonalak a pénzhasználat fogalmáig terjedően. PAGEREF _Toc522008907 \h 16

Axiomatikus pénzelméleti körvonalak a hitelpénzrendszer korszakában – a történeti felvezetésesel PAGEREF _Toc522008908 \h 18

Elméleti továbblépés, alaposabb körültekintés témakörei PAGEREF _Toc522008909 \h 20

……………………

Mert amit ma például alkotmányról és alaptörvényről kezdenek összehordani, az elkeserítően mutatja, hogy hova vezet, ha fogalma sincs az embereknek, amiről beszélnek. Az orruknál fogva lehet őket vezetni. Alkotmány ügyében is, de pénzügyekben szintúgy ha nem mégúgyabbul.

2011-ben elfogadták az új alaptörvényt. Sokan nem értettek egyet vele. Én úgy éreztem, hogy ez egy kapu, egy próbálkozás a hatalom sáncain belülről a nemzeti lét, a nemzeti tudat felé. Egy nagy asztal, ami mellé oda kellene ülni. Reméltem, hogy felpörögnek, kiszélesednek az alkotmányos útkeresések, és hogy az úgymond alkotmányos hagyomány hívei felnőnek az alkotmányozás asztalához.[1]

Közben sokat járt a fejemben, hogy a magyar nyelvet mintha nem mindenki ismerné ki, aki a bonyolult iskolai nyelvtanon csiszolódott. Alkotmányozni – az nem jelenti feltétlen, hogy alkotmányt csinálni, faragni. A magyarban biciklizni nem bicikli gyártást jelent, hanem a bicikli használatát. A halászni sem a halcsinálást.

A jogrendszeren belül meghatározott módszerek közt az alkotmányos elveket szem előtt tartva lehet alaptörvényt hozni. De amiről szavaznak, nem biztos hogy alkotmányos lesz. A mai alaptörvény valóságos jogalkotási programot tartalmaz rengeteg alkotmánysértő bekezdésével. Szerencsénkre erről beszélhetünk anélkül, hogy a jogkövetési normát ellenünk szegezhetnék - mert elválik egymástól az alkotmányos elvek vitája, érlelése, emésztése, megélése stb …. valamint a kodifikált jogrendszer érvényesítése, a jog követése. És ez jó.

Hogyan tovább? Kínálkozik rengeteg megszívlelendő tanács. Például a jogszokás elsőbbségének hangoztatása a történelmi alkotmány ügyében. Nem mindenki ért egyet vele. Werbőci például úgy fogalmazott, hogy azon íratlan vagy írott jogot érdemes megtartani, amely nem sérti vagy amely minél jobban illeszkedik a természetjogi (isteni) jogelvekkel.

Az ENSZ 1976-os Gazdasági, szociális és Kulturális egyezségokmánya is kifejezetten a természetjog mellé áll, akkor is ha azzal ütközne egy ENSZ határozat. Azt mondja még az 1976-ban elfogadott modernkori nemzetközi okmány, hogy írásosban levőnek sem kell lennie a természetjoghoz jobban illeszkedő meggyőződésnek, ami az elveket illeti. A természeti erőforrásokról szóló részben. Anélkül, hogy Werbőcit említenék. Az európai kultúrkörben erős hagyománya volt ennek a felfogásnak. Ne felejtsük el. Nem vagyunk akkora kuriózum Európa 2000 évében, mint amilyennek tűnünk néha. Fejezzük ki tehát alkotmányos fogalmaink rendszerében, szerkezetében is, hogy alaptörvény és alkotmány kettő, különféle dolog, eltérő funkciókkal, eltérő kezelési móddal.

Még nem zárult le semmi, még alakulhatnak jól is a dolgok, az alaptörvény még sokkal alkotmányosabbá válhat. Még kiteljesedhet az alaptörvény alkotmányossága, alkotmányos identitásunkra támaszkodva. Hosszabb távon. Közelebb azonban mintha elvesztették volna a szálat azok is, akik 2011-ben még kiálltak amellett, hogy az alkotmány és az alaptörvény között műfaji különbség van, amit nem szabad szem elől téveszteni. És egyre többen nyilatkoztak úgy, a 2011-es szavazók közül is, hogy „a 2011-es alkotmány”.

Ezt a felfogást, amely nem tesz éles különbséget alkotmány, alkotmányos hagyomány és elvek között valamint alaptörvény között, erőtlennek, a politikát erőtlenítőnek érzem. Egy ideig hangoztattam, hogy az alkotmány a jog felett áll, az alaptörvény pedig a jog része – a pozitivista szellemben felfogott jogtechnikát, jogrendszert figyelembe véve is jól, helyesen fogalmazhatóan.

Furcsa módon a „személy” fogalma vált számomra időközben egyre fontosabbá. Mert a személy is a jogrendszeren kívül áll, erre utalt Hankiss Elemér is a nyolcvanas évek elején (amikor még élvezetesek voltak megjegyzései), amikor arra utalt, hogy nem véletlen, hogy a középkorban papot nem lehetett megtagadni a kivégzés előtt. Mert az akkori meggyőződés, az európai kultúra lényege szerint a személy, a lélek fölött illetéktelen a világi hatalom, a jog, a hatalmi erő. … A személy fogalmát tekintve a tágabbnak, amelybe bele értem a lelket, értelmet, mindent az emberből ami nem fizikai, biológiai, társadalmi meghatározottságú.

Csak a személyeknek és közösségüknek lehet alkotmánya magyar gondolkodás szerint. Az alkotmány az ideák világával érintkezik. A személyeknek lehet önkormányzati eszköze a jogrendszer, de a jogrendszer nem emelkedhet a személy fölé, nem lehet a személy meghatározója (tulajdonosnak van eszköze és nem fordítva, az eszköz a tulajdonosa fölé nem kerekedhet ontológiai elvek szerint).

A mai világban a személy fogalma után kutakodva hihetetlen tapasztalatokra tettem szert. Mint egy politikai program végrehajtói tesznek fogadalmat lépten-nyomon képzett emberek, egyetemi tanárok, filozófia kedvelői stb-stb, hogy nem akarják érteni a különbséget a személy és a személyiség között. Amit nem akarnak elfogadni, hogy a személy absztrakciója nem a gyakorlat, a mérhető tapasztalás kivonata. A személy fölött a reálpolitika nem rendelkezik hatalommal. A személy egy önálló absztrakció, egy idea, matematikai axiomatikai fogalommal élve egy deduktív alapfogalom. Egy azon ideákból, amiket Platon megsejtett és máig nem felejthetően képszerűen hagyott ránk (mármint az ideák képzetét).

Ideák, tervek, törekvések nélkül nem élet az emberi lét. Az embernek az a sajátja, hogy felelősen szabad. És ettől a felelős szabadságtól akkor sem tud tágítani, ha közösségben él. Ezt a kettősséget nem lehet meghaladni. Személyként közösségben. Sőt. Élő-alkotmányos közösség csak személyekből állhat össze (és a személyekből álló közösség tudja felmérni a személy elvű lét jelentőségét). Alkotmány és alaptörvény. A tiszta elvek és az esendő valóság. A személyek eszményi közössége és a közösségek gyakorlati önszerveződései.

Engem korábban gazdasági kérdések érdekeltek. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a társadalom, a közgazdaság atommodellje. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyen nincsen. A kilencvenes évek elején azért fordultam az alkotmányosság felé, mert az erkölcs és közgazdaság kapcsolódását az alkotmány intézményén keresztül gondoltam megközelíthetőnek. Ezen az úton találkoztam a történelmi alkotmánnyal.

A magyar alkotmányosság hagyományos fogalomrendszere olyan mint egy kristályrács. Logikája és értékrendje van, ami felismerhető, amivel azonosulni lehet. Kőbe vésett merev, szent mondatai nincsenek. Lehetnek a modern gazdaságban az alkotmányos hagyománynak tanulságai? Megfontolandó szempontjai? Igen. Ez a meggyőződésem. Ha élő az alkotmányos tudat, akkor minden nemzedéknek meg kell fogalmaznia a maga korának nyelvezetén, hogy értse, átélhesse.

Hova jutottam én az alkotmányos értékekkel való találkozás vagy azok megnevezésének élménye után?

Összefoglalóan hol a személy szerepe a modern gazdaságban? A közgazdaság hogyan foglalkozik a személy átléphetetlen alanyiságával? Erre sokan legyintenek, mert a tömegek korát éljük, nem a szubjektumokét, nem a személyekét. A XX. század ledarálta a személy általános fogalmát is …. Vagy ragaszkodnunk kell hozzá az átélt megpróbáltatások hatására még inkább? Werbőcire is gondolva, a történelmi alkotmány nem egy légypapír, amelyre minden ráragad, ami megtörtént, és pusztán megtörténte miatt nem válik minden becsülendő emlékké.

Tehát a modern túlbonyolódott társadalom dzsungelében meg kell találni az iránytűt, a szervezés érték-szempontjait. Nem engedhető meg minden, ami lehetséges. Például ha egy szerveződési mód a személy módjára való létet bekorlátozza, akkor a szerveződési módot kell megkérdőjelezni. Tehát a személyre mint alapelemre épülő társadalmi rendszerben kell gondolkozni az alkotmányos értékekre törekedve. Olyan társadalmi rendszerekre kell törekedni, amelyek nem számolják fel a személyi létet, amelyek nem falják fel, nem degenerálják saját alapelemüket – a személyt (a személy elvű léttel kell harmonizáljon a közigazgatási rendszer, adórendszer, pénzrendszer, oktatási rendszer stb).

Mégis, hova lehet eljutni a személy mint alapvető társadalmi alany (normatív, elérendő) helyét keresve? Itt vannak a devizahitelek. Módszeres csalási törekvés eredményeként. Hatalmi erővel, megfékezett igazságszolgáltatással, intésre mozduló és a hivatását semmibe vevő közjegyzőkkel, ügyészekkel, ügyvédekkel, politikusokkal kiegészített banki kartell által létrehozva. Azért, mert itt Közép-Európában alapvető kérdéseket nem szoktunk feltenni. Mert a reálpolitika nem elmélkedik és nem is buzdít elmélkedésre.

Sok kérdés felmerül a devizahitelekkel kapcsolatban. Amikor valamit kitárgyaltak, akkor a banki érdekkörűek új gumicsontot tesznek ki, és mint vezényszóra akkor egy ideig kirovó-lerovó ügyet tárgyalja mindenki. Meg lassítsuk az árveréseket, mert legyünk emberségesek. Halasszuk el a csődöt és fogadjuk el a késletetett de még nagyobb csődöt. Volt deviza – nem volt? A kúria leszögezi, hogy nem érdekes, a bíróságoknak tilos vizsgálni. És nem vizsgálják. Ez Illyés Gyula világa. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van …. mindenütt. Mai változatban, hol zsarnokság volt, ott még sokáig zsarnokság marad …. mindenütt, a gondolatokban is.

Közismert szlogen, hogy hitelpénz rendszerben élünk. Menjünk tovább. A pénz könyvelt hitelműveletben keletkezik (és szűnik meg). Ezt még mindenki hallotta, de hányan folytatták a megkezdett gondolatsort? Ha ……. sajátosan könyvelt hitel-műveletben keletkezik a pénz, akkor annak nincsen eredeti tulajdonosa! Akkor amögött nincsen betét, semmilyen! Se deviza, se forint. Akkor amögött nincsen betéti tulajdonos, akinek a tulajdonára biztosítékot kellene adni! De akkor mire van a jelzálog, és bukás esetén mireföl lehet eladni akár az ügyfél egzisztenciájának alapját jelentő lakását is magánbefektetőknek, mint az árverezésre vitt jelzálogot?

Nem könnyű belegondolni. De van tovább is, amit én sejtek látni. És várom, hogy meginduljon a fantáziája könyvvizsgálóknak, könyvelőknek, jogászoknak, közgazdászoknak. Nemrég halt meg dr Léhmann György siófoki jogász. Nem találkoztam vele. Váltottunk néhány levelet. Utólag visszatekintve nagyon nyersen érveltem vele szemben, hogy az uniós jognak semmi keresnivalója, elsőbbsége nincsen alkotmányos elvek szinten. Fel volt háborodva, nem értette az alkotmány és alaptörvény különbségét. Ettől a kérdéstől függetlenül devizahitel ügyben ő volt az első ügyvéd, aki nagy hangon kijelentette, hogy a szakmai kamarai etikai előírásoknak, fegyelmező bizottságoknak az erkölcsi alapokkal szemben nincsen felsőbbsége. A lelkiismeret szavát meg kell hallani időnként.

Léhmann György olyat is mondott, hogy a jogot nem érdekli, hogy pénzügyileg mi a devizahiteles szerződések tartalma. Ebben sem értettünk egyet. A magam laikus bátorságával ennek a felfogásnak is ellene mondok. Nagyon fontos, hogy aktuális képzetünk legyen a pénz mibenlétéről.

Amint annak idején szembe találtam magam az alkotmány kérdésében sok talányos megfogalmazással, így történt a hitel könyvelési alapjaival is (amire a devizahiteles banki érvelés vitt rá, hogy nekem tudnom kellene ő mikor és miként akar „nekem nem megfelelő ajánlatot” aláíratni velem …..).

A könyvelésben rejtélyes okból alkalmaznak egy T-ábrát, és oda íratnak be mindenfélét a könyvelést tanulókkal. De miért, honnan ez a T-ábra, mi volt az eredete? Az eredet oka többek közt az, hogy a negatív számokat kb 150 éve tanítják az iskolában (talán annyi sem). A T-ábrával el lehet kerülni a negatív számokat és csak pozitív számokat írogatva ki tudjuk számolni a hiányt, a veszteséget is, a szaldót.

1.       „kezdetben volt” a T-ábrás könyvelés első „generációjaként” a számla nyilvántartás, a „tartozik-követel” oldalakkal (akár évezredekre visszamenőleg a mai tartalommal). A másik, az üzletfél a számla vezetőjének mennyivel tartozik, mennyit követel tőle és a kettőből egyenleget vonva szaldót számolhatunk.

a.       A T-forma talán 600 évre vezethető vissza Európában. Mai szemmel legnagyobb számolástechnikai előnye volt tehát, hogy bár jól áttekinthető, nem igényli a negatív számok használatát. A negatív számok elterjedt használata, főleg a mai jelzésekkel nem régebbi 150 évnél, tehát a számlavezető könyvelés európai hőskorában nem volt kéznél.

2.      A T-ábra használatának második „generációja” a mérleg, a vállalkozások vagyonmérlegének mai mintájú készítése. Ennek kezdetei talán 3-400 évvel ezelőtt mutathatók ki, azonban elterjedéséről csak az 1800-as években lehet beszélni. A mérleg T-ábrás szerkezetének elterjedése talán szintén a negatív számok mai formájának hiányával magyarázható. A mérleg oldalainak megnevezésében illetve a mérleg oldalain belül a mérleg-számlák oldalainak elnevezésében máig hatóan értelem zavaró módon maradt fent a mérlegkészítés előtti korok akkor még érthető, logikus tartozik-követel elnevezése.

3.      Másrészt ami azonban új felismerés a korábbiakhoz képest (a T-ábra használat harmadik „generációja”), hogy a T-ábrás mérlegek oldalai közt és oldalain belül remekül lehet a kettős könyvelés logikájában ugyanazon számokat két helyen is feltüntetni, miáltal a könyvelés ellenőrzésére alakultak ki technikai módszerek. Valamint ennek a technikai kezelhetőségnek valószínűleg váratlan, fokozatosan tisztázódó következménye volt, hogy lehetővé vált a könyvelési folyamat vállalathoz kötése mellet (vállalaton belüli alkalmazása mellett) a könyvelt ügylethez kapcsolás is, vállalatokon átívelően. Ezt akár a T-ábra használat negyedik generációjának is nevezhetjük.

a.       Tehát egyeztethetővé vált az üzleti partnerek könyvelése valamely ügylet kapcsán. Azaz már nemcsak vállalati mérleg volt készíthető hanem valamely ügylet mérlege is elkészíthetővé, vezethetővé vált vállalatokon átívelően. A XIX-XX. században ebből a gazdasági folyamatok könyvelése valósult meg illetve cégcsoportok, üzletágak, gazdasági szektorok, régiók statisztikai elemzése, sőt általánosságban az egész gazdaságra kiterjedően a könyvelési szabályok állami (hatalmi) megkötése, uniformizálása (nem csak elvi-formai hanem estlegesen tartalmi megkötése) vált lehetővé – elvileg a T-ábrára jellemző műveletek használatának kiterjesztésével, amit nevezhetünk akár a T-ábra használat ötödik generációjának is. Legszembetűnőbben az adózáshoz kötötten.

4.      A XX. században általánossá vált a hitelpénz rendszer. Nem tárgyalják a tankönyvek ennek a pénzrendszernek technikai újdonságát, a technikai újdonság mibenlétét. Elvileg most már a pénz (hitelpénz) definíciója olyasmi lehetne, hogy „szaldókiegyenlítési társadalmi technika” (feltételezve, hogy ha a pénzhasználó gazdasági partnerek közti szaldók társadalmi szélességben súlyosan kiegyenlítettlenek, akkor gazdasági válság keletkezik, amelyben veszteségek és nyereségek néven könyvelve a szaldók technikailag kiegyenlítődnek). Hogy ez a szaldókiegyenlítési könyvelési művelet ne váljon el a közgazdasági tartalomtól és ne váljon üres formalizmussá, és ha ezzel kvázi pénzt lehet teremteni, akkor a pénzteremtés ne váljon könyvelési technikával űzhető elterjedt, a gazdaságot tönkre tevő pénzhamisításhoz – ezért szabályozták, megosztották a bankok és pénzteremtő hitelt felvevő ügyfeleik szereposztását a hitel könyvelésében.

5.      A bankok (pénzintézetek) és vállalatok között olyan a könyveléstechnika révén kialakított új szereposztás, munkamegosztás állami kötelezővé tétele vált lehetővé, amiről korábban szó sem volt. Azaz immár gazdasági ügyletekben nemcsak eladók és vevők közötti munkamegosztás vált könyvelhetővé például egy-egy többszereplős ügylet esetében, hanem kötelező erővel szabályozták pénzintézetek és vállalatok között bizonyos könyvelési műveletek elvégzési módját (kötelezően leosztott szerepekkel).

a.       Amit ezután könyvelési előírásokban rögzített vállalati-banki munkamegosztásnak neveztek, az már nem volt azonos a korábbi, a könyvelési előírások által még nem szabályozott vállalati-banki kapcsolattal, szereposztással. Például a mai hitelpénzrendszerben a pénzteremtési folyamat nem értelmezhető csak banki műveletként akkor sem, ha lényegében minden tankönyv ezt sugalmazza. Ugyanis a pénzteremtő hitel (hitel művelet) keretében banki és vállalati könyvelésről egyszerre van szó, képzett könyvelők előtt ismert módon egymástól elválaszthatatlanul, egymást feltételezve, egymással munkamegosztásban. Egyik a másik nélkül nincsen meg. Fogalmazástól függően a gyakorlatban keveredve lehet a hitel és kölcsön szavakat szinonimaként használni, de egészen pontosan a hitelművelet része, modulja a formális kölcsön.

b.      Akinek ez nem tűnik fel (a hitelműveletben a vállalati és banki könyvelés sajátos munkamegosztás szerinti egybefonódása), az nem néz szembe a hitelpénzrendszer sajátosságával, miszerint a bankok elsődlegesen nem árupénzt kezelnek, nem a maguk vagy a betéteseik tulajdonát engedik át a kölcsönfelvevőknek jogos tulajdoni garanciák ellenében, hanem egy a bankok és ügyfeleik által közösen (a betétesek nélkül) végzett gazdasági műveletben töltik be sajátos, az ügyféllel a könyvelési előírások szerinti megosztott szerepüket. A bank végül is adminisztrálja a pénzteremtő hitelt, az állam által előírt szabályok szerint, az ügyfele pedig él a hitel lehetőségével, ugyancsak az állam által előírt speciális szabályok szerinti sajátos gazdasági szerepkörben. Sem a bank sem a vállalat nem léphet át a másik szerepkörébe legálisan. Akár a sportban a versenyző és a bíró szerepének elválasztottsága.

6.      A devizahitelek problémája azért látható át nehezen szinte minden szereplőnek, mert ezt a sajátos megosztottságot bank és ügyfele között figyelmen kívül hagyják, és hatalmi érdekellentétként értelmezik mind a devizahitelek kárvallottjai, kritikusai mind annak banki haszonélvezői. …. ami nem egykönnyen vezet a probléma megoldásához. Elfogadják a bank semmivel nem magyarázható túlhatalmát és elfogadják az ügyfél semmivel nem indokolható kiszolgáltatottságát nem csak a devizahitelek esetében).

… a könyvelési műveletek önmagukban tehát nem érthetők meg mint sajátosan banki vagy sajátosan vállalati műveletek. Annak ellenére, hogy a gyakorlatban a vállalati könyvelők sok évtizedes munkálkodásuk után is szinte elzárkóznak a banki könyvelési logika áttekintésétől és fordítva.

Érdemes megnézni ebből a szempontból a jegybank mai alapszabályának torzó, egyoldalú, a hitelpénzrendszerben diszfunkcionális szemléletét (hiszen a bankok ügynökeként és az infláció felelőseként van meghatározva hatásköre, de a végső soron tulajdonképpen alanyi szerepű, a pénzrendszer egészének értelmet adó, tulajdonképpeni pénzhasználó („végső pénzhasználó”) ügyfelekért nem sok felelősség terheli, tehát azt lehet mondani, hogy szinte mindegy milyen áron kezeli az inflációt és menedzseli a bankrendszert – a jegybank tulajdon alapszabályából kiolvashatóan. Más szóval a jegybank és a bankok működése az ügyfeleikkel szemben (tekintve a pénzteremtő hitel könyvelt művelet jellegét) eleve, a féloldalas szabályozásukból következően majdhogynem üres formalitás, a dokumentálandó (könyvelendő) valóságtól elszakítva. A könyvelés egyik szabálya, hogy a valóságot kell tükrözze a pénzteremtő hitelek esetében például szerkezetileg látszik kizártnak a mai gyakorlatban és a mai szabályokkal terhelten.

A devizahiteles fogyasztói ügyfelek esetében az a sajátosság a bank vállalati ügyfeleivel szemben, hogy a fogyasztó ügyfél nem vezet könyvelést, nem készít mérleget. Tehát még kevésbá lát bele a bank működésébe. A leginkább kiszolgáltatott a banki trükközésekkel szemben.

Oda vezet a fogyasztó ügyfelek kiszolgáltatott helyzete a bankokkal szemben, mintha egy szülész orvos dönthetné el, hogy kinek lehet gyereke és kinek nem. Ez már nem az értelmiség lázadása, hanem a szolgáltatók lázadása (közönye, felelőtlen visszaélése … az értelmiség csődje, kábult asszisztálása mellett). Más szóval a know how–nak mondott majmoltsággal, a fejlett világ formális másolataként kierőszakolt, a meg nem értett külföldi mintát színleg követni igyekvő, de átgondolni, megérteni nem tudott társadalmi szereposztás teljes csődje.

Nem értelem nélkül való kiszólás, hogy az állam csak hamisítani tudja a pénzt, ha elvonta a szabad pénzteremtő hitel jogát az emberektől, tágabban a pénzteremtő hitelt felvevő ügyfeleitől (amely jog mondhatjuk hogy öröktől fogva létezettnek tekinthető, de felismerhetőségét, megfogalmazhatóságát a hitelpénz technika tette lehetővé.). Korábban a váltóra voltak hasonló megállapítások.

A pénzrendszerben olyan állapotok vannak, mintha bizonyos típusú eszközökkel szabad volna a rablás, gyilkolás, bármifajta bűnözés. És ez nem túlzás. Emlékezzünk arra, hogy a pénz általános egyenértékes. Ebben az is benne van, hogy egy általános absztrakció. De ha általános, „értéksemleges” az absztrakció, akkor a fogalmi elvonatkoztatás nem lehet olyan típusú, hogy a mögötte árnyékba került bűn felmentést kapjon (ilyesmire az absztrakció erőssége, bonyolultsága nem adhat felmentést).

A nyolcvanas évek elején hallottam egy megjegyzést, miszerint egy ilyen kis országnak legalább egy valódi politikai pártra szüksége lenne. Ma azt mondhatnánk, a gazdasági talpra álláshoz legalább egy-két valódi bankra szükség lenne, a melyek nem külföldi központjuknak vagy az itthoni központi banknak igyekeznek „versenyképes” profitot felmutatni itteni rablásokból (nevezetesen például devizahitelekből), hanem ezzel szemben itteni érdemi szolgáltatásaikból próbáljanak megélni, az itteni gazdasági képességeknek, a közreműködésükkel is megvalósuló tényleges gazdasági teljesítményből részesedő megfelelő jövedelemmel, profittal.

De ahhoz meg kellene érteni a pénzteremtő banki műveletek valódi lényegét, abban az ügyfelek és a banki szolgáltatók valódi szerepkörét, valódi szereposztását. Megérteni a pénzteremtő hitel műveletében részt vevő megosztott szerepű (egymást kiegészítő de át nem fedő) résztvevők eltérő feladatait, jogait és kötelességeit, felelősségét.

A banki szolgáltató felelőssége az ő szerepéből következik például a pénzteremtő hitelben jól láthatóan. Ezek nem szerzett jogok meg elhullajtott kötelességek, hanem következnek a kialakult hitelpénzrendszer logikájából. Meg kellene tudni fogalmazni és meg kellene tudni követelni és a feltételeket meg kellene tudni teremteni, hogy a bankok az ügyfelek személyi létét ne rombolhassák, ne vehessék semmibe – például a fogyasztó ügyfeleknek nyújtott pénzteremtő hitelek kapcsán a közgazdaságilag teljességgel indokolhatatlan lakás-jelzálogok jegyzésével, és bukás (sokszor a bank által nagy számban kierőszakolt bukás) esetén árverésre vitelével.

Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy nincsen kialakult ideája és gyakorlati rendje annak, hogy mindenki gondoskodjon önmagáról, de senkitől ne lehessen elvenni semmi jogon az önszervezés elemi infrastrukturális feltételeit, eszközeit, jogait?

Tehát a lakhatási feltételek nem lehetnek kockáztatott jelzálog tárgyai akkor sem, ha a pénzintézet, például takarékszövetkezet ténylegesen más tulajdonát képező megtakarítást közvetítene kölcsönként. Mert akkor uzsorának kellene nevezni. Definiálni, a kornak megfelelően kiterjeszteni, konkretizálni kellene az uzsora fogalmát, megnevezni az uzsoratechnikákat.

Miféle csődtörvény az, ahol lényegében megfosztják egzisztenciális önállóságától az embereket – tekintet nélkül arra, hogy kinek a hibájából került szorult helyzetbe, tekintet nélkül arra, hogy kíván-e a jövőben ismét talpra állani, tekintet nélkül arra, hogy már csak segélyesnek vagy munkavégzőnek vagy akár vállalkozónak alkalmas-e? Tekintet nélkül arra, hogy a katasztrófák esetében társadalmi kötelesség vismajor vagy a személyes okból bekövetkezett szorult helyzetre esetenként elvárható társadalmi szolidaritás már érvényesült-e esetében (vagy meg lett tőle tagadva)? Alkotmányosnak semmiképpen sem nevezhető. Ugyanis az alkotmányosság nem irányulhat sem egyenként sem genocidium-szerűen közösség szintjén az emberek létalapjának felszámolására, elvonására – semmiféle címszóval.

Itt megemlítendő, hogy nincsen más pénz, mint könyvelési műveletben (érthetőbben mint pénzteremtő hitelműveletben) teremtett pénz. Az azonban egy fontos kérdés, hogy miként hanyadik lépcsőben jut el ez a pénz a kölcsönigénylőhöz.

·         egyik módja az, hogy a pénzintézet a betétes megtakarítását (ami a betétes tulajdonát képezi) kiközvetíti a kölcsönigénylőnek. Tulajdoni érdekeltséggel terhelten, az ügyfél pénzteremtő hitelhez való jogától függetlenül. Ez a kölcsönforma a hitelpénzrendszerben másodlagos jelentőségű, de keletkezési fázisában ez is hitelben teremtett pénz volt, immár elszakadva eredeti hitelcéljától és hitelhez való jogosultjától.

·         az elsődleges jelentőségű kölcsönforrás a hitelcélhoz és hitelhez való joghoz köthető pénzteremtő hitel. Azonban itt a szavaknak a régi jelentése elbizonytalanodik. A pénzteremtő hitel mögött nincsen betétes vagy bankos tulajdonosi érdek, tehát betétes tulajdonosi érdekkel a hitel keretében folyósított kölcsön nem terhelt. A hagyományos jelzálog szerepe megkérdőjeleződik. Egyáltalán beszélhetünk-e kölcsönről, ha a pénz létrehozásában és megszüntetésében érdemi szerepe a kölcsön- helyesebben a hiteligénylő ügyfélnek van?

A két különböző kölcsön-forráshoz alapvetően eltérő társadalmi érdekeltség kapcsolódik. A társadalom gazdasági felfutása a pénzteremtő hitelt igényelné elsődlegesen. A megtakarítás közvetítés egyrészt kiszolgáltatja sok értelemben a kölcsönigénylőt a betétesnek és a közvetítő pénzintézetnek oly mértékben, hogy pénzügyi konstrukcióba csomagolt rabszolgaságról beszélhetünk – itt, a mai napokban. A devizahiteles történet erre szemléletes példa.

Másrészt említsük meg, hogy ha a megtakarítás közvetítés ugyancsak hitelműveletben teremtett pénz (!), de csak a megtakarítónak „engedték meg” a pénzteremtő hitel felvételét, akkor a pénzteremtő hiteltől elzárt ügyfél kiszolgáltatottsága meglepően egyértelművé válik. Nagy léptékben ez a kamatrabszolgaság, a kamatos kamat pénzrendszer ismert problémájához vezet. Az 1990-es években a világon 54 országban egyszerre levezényelt rendszerváltáskor egyeseknek a bankjuk kiállított olyan hitellevelet, amelyben a zálog a majdan megszerzendő privatizált vállalat volt azzal a kikötéssel, hogy ha megszerezte, akkor utólag zálogként jelentse be. $-milliárdos tételben. Az érintett, az elprivatizált gazdaságú országok lakosainak ilyen hiteleket nem adtak. És sok helyen fel sem tűnt, a trükk mikéntje, mert nem értették meg.

Hogy mi a hitelpénz és mit gondoljunk róla, azt tehát etimológiai szóelemző módszerrel nem lehet megfejteni. Sem sokszázados, évezredes történeti visszatekintéssel. Ha egy ország alkotmányos létet tűzött ki magának, arrafelé törekszik, arrafelé vinné hagyománya, akkor meg kell értenie, hogy pénzhasználati eljárásokat egyéni és közösségi szinten az általános közműveltségben meg kell ismernie. A devizahitelről szóló évtizedes vita példája nem említhető elégszer, hogy többek közt azért vált lehetővé, mert a pénzügyi ismeretek nemhogy általános iskolai, középiskolai, de egyetemi, tudományos kutatói, pénzintézeti körökben is kirívóan elégtelen voltak és azok ma is.

Más megközelítésben a pénzhasználati jogot alanyi alkotmányos alapjogként kell meghatározni, érvényesíteni. Ez pedig az ismeretek mellett a közvetített megtakarításokhoz való hozzáféréssel szemben a pénzteremtő hitelekhez (és támogatásokhoz) való jogot kell jelentse, a megfelelő érdekvédelemmel, igazságszolgáltatással együtt. Nyilvánvalóan olyan fékekkel, hogy korlát nélküli pazarláshoz, a lezáratlan hitelek inflációt eredményező duzzadásához ne vezethessen. De a lényeg az, hogy a pénzhasználati jog elismerése esetén megváltozik a tudatunkban is a bankkal együttműködve pénzt teremtő fogyasztó, vállalkozó bármilyen ügyfél státusza a bankkal szemben…..

Évek óta szerveződnek Sólyom László és más tekintélyes jogászok kezdeményezésére olyan mozgalmak, amelyek első megfogalmazásban azt mondták, hogy majd elszabotálják a 2011-es alaptörvényt. Majd felvéve a hangzatos alkotmányos mozgalom nevet elindult egy szélesedő mozgalom, hogy térjünk vissza az 1949/XX-as alaptörvényhez, „mert az alkotmány is volt”. S ezt magukat nemzetinek ilyen-olyan oldalinak nevező emberek, jogászok, politikusok visszhangozzák.

Rengeteg hibája van az alaptörvénynek, de egyetlen nagy előnyét, erényét meg kellene őrizni bármilyen változás következzen is be: szavazással megalkotott (és bármikor megváltoztatható) alaptörvényt nem szabad alkotmánynak nevezni.

A pénzelméleti fejtegetéssel azt próbáltam illusztrálni, hogy mérhetetlenül elhanyagolt a társadalmi, közgazdasági, jogi, politológiai fogalom rendszerünk. Lehet követni hangzatos és pár hónap után múló fogalmi újításokat, de abból taktikai megoldások születhetnek, amolyan sodródó toporgások. Távlatos stratégiák kevéssé fogalmazhatók meg kapkodóan váltogatott és átgondolatlan fogalmakkal.

A személyes érdeklődésem a tudományos szigorú fogalmi rendezés felé terelődött. Úgy képzeltem, hogy csak nekem kerülte el figyelmemet, csak az én kanyargó életutamból maradt ki egy jobb megalapozás a fogalomhasználat mikéntjéről. Nem tanultam ismeretelméletet, de ezt nem tekintettem erénynek. Pótlandó a lemaradást bele gabalyodtam az alapfogalmak keresésébe. Mik az axiomatikus alapfogalmak? A geometriában az eszmei, kiterjedés nélküli, anyagtalan, megmérhetetlen pont a mondhatni végső alapfogalom. És a társadalmi ismeretekben?

A személyre akadtam, mint végső alapfogalomra, amely az eszmei, kiterjedés nélküli, anyagtalan, megmérhetetlen emberi lényeget jelöli. Egyszerűnek tűnt a sejtés, hogy a társadalomról is lehet eszmei, idealisztikus deduktív axiomatikus modellt alkotni és lehet tapasztalati, realisztikus, szakszóval induktív axiomatikus modellt alkotni (és hogy az utóbbi egyik inputja az előbbi).

Kínálta magát, hogy az alkotmányos ideák inkább deduktív axiomatikus modell természetűek, míg az alaptörvényi realitás inkább induktív axiomatikus modell természetű. Találtam is erre utaló gondolatot egy mára ugyancsak meghalt alkotmányossági műhely tag írásában. Egyszerűnek tűnt végigmenni a kirajzolódó úton. Aztán nemvárt bonyodalomba kerültem. Ezeket a kifejezéseket, mint deduktív és induktív axiomatika, a köztük levő különbségek valami áthatolhatatlan öncenzúra burkolja be. Szinte tárgyalhatatlan.

Csak utalok rá, hogy nem csupán a szovjet korszakból itt maradt (Illyés Gyula tollára, a zsarnokságról szóló versébe való) közízlésünk jelenti a gátat. Kerestem korábbi írásokat is a XX. század első feléből. A dedukció mint minősítés felér egy becsületsértéssel az indukció majd félévezredes diadalkorszakában. A személyről szóló konferenciára tévedtem be néhány évvel ezelőtt. Az előadók nagy tekintélyű, filozófiában és teológiában képzett emberek voltak. Na majd tőlük tanulhatok. Ők viszont közölték, hogy ha a személy fogalmát szerintem politikai fórumok nem határozhatják meg, akkor őket leveleimmel ne kompromittáljam (!?).

Itt valami érdes dolog feslik fel a felszín alól. A középkorban a személy fogalma oly szent és sérthetetlen volt a világi hatalom előtt, hogy kivégzés előtt papot hívtak az elítélthez. A személyi-lelki lét felett senki ember nem volt illetékes véleményt mondani. A másik emberrel szembeni lelki-személyi szuverenitás megtagadását gyilkosságnak tekintették. Ennek a meggyőződésnek a nyomai még a XX. században is erősek voltak, a tömegek számára is.

A saját állampolgáraikat milliószám likvidáló államok ideológiái a személy fogalmát igyekeztek kikezdeni. Mert ha az áldozat nem volt személy, akkor az ugye már nem tömeggyilkosság, hanem csak valami társadalompolitikai történés. Tehát egyik helyen elvesztette személy státuszát a burzsoá, a volt polgár, másik helyen meg éppen a szegény, harmadik helyen a néger, és a sor hosszú volt. Fiatal koromban, a hetvenes években Kambodzsában a szemüvegesek vesztették el személy mivoltukat, őket ölték halomra, milliószám.

És ma? Ma is folytatódik a vita, hogy ki illetékes megjelölni, mettől meddig beszélhetünk személyről az ember esetében. Ha nem személy a magzat, akkor nem gyilkosság az abortusz. Ha nem személy a beteg öreg, akkor nem gyilkosság az euthanázia. Összefügg az igazság fogalmának elutasítása, az abszolútum jellegű fogalmak elutasítása és az emberi méltóság felszámolása.

Az axiomatikus fogalmi rendszerezést nem lehet kiiktani. De lehet tévesen vagy másként mondva embertelen fogalmi struktúrákat alkotva használni. Hihetetlen következményekkel. Tehát nem lehet a fogalmi rendszerezésnek hátat fordítani. Tudni kell, hogy az alaptörvény és az alkotmány közti különbségtevésnek mi az ismeretelméleti jelentősége. Tudni kell, hogy a személy fogalmával az európai kultúrkörben az emberből azokat a sajátosságokat jelölték, amelyek mai szóval élve fajilag nem meghatározottak és ezzel együtt az emberi lényeget adják.

A tíz körmünk léte fajilag meghatározott. A gondolataink, felelősségünk és szabadságunk nem lehet fajilag meghatározott. Akkor sem, ha ma divat tudományosnak tetsző, kísérletekkel illusztrált érveket felállítani arról, hogy az embernek nincsen semmilyen szabad akarata. Ezzel a kétellyel állunk szemben.

És ez a kétely a kvázi személynek felfogható közösség vonatkozásában is fennáll. Lehet-e egy közösségnek saját identitása? Adhat-e egy közösség az alkotmányosságnak olyan értelmezést, vagy fenntarthatja-e az alkotmányosság olyan értelmezését, amely a közösséget sajátossá, létező, önálló közösséggé teszi másokkal szemben? A magyar alkotmányosság feltételezi, hogy az alkotmányos közösség személyekből áll, akik felelősen viszonyulnak a közösségi léthez. És ez az alkotmányos közösség védeni igyekszik tagjainak személy mivoltát, létfeltételeit. A magyar alkotmányosság nem tételezi fel automatikusan más közösségek alkotmányos mivoltát, de nem is vonja kétségbe, hogy azzá válhat. De a magyar alkotmányosság feltételezi, hogy a magyar társadalom a maga alkotmányosságában létezik, ahhoz ragaszkodik, abban kíván élni stb…..

Minden ember, aki testileg megszületik automatikusan minősítendő személynek? Potenciálisan igen. De a személyi lét nem csak potencialitás, lehetőség, hanem az idő előre haladtával megélt, kiteljesedett aktus, tett, tevékenység is. Tehát nem mindegy, hogy egyénileg a személyi lét, közösségileg az alkotmányosság igézetében nevelkedik-e egy gyermek. Azaz kultúrafüggő a személy ideája szerinti élet.

Nem egyszerű a megtárgyalása ennek a kérdéskörnek. A személy mint filozófiailag definiált, meghatározott jelentésű szó másfél ezer éve (Boethius óta) kb a következőt jelenti:

·         egyedi, önmagában megálló (Arisztotelesz szubsztanciális kategóriája értelmében)

·         nem másolható, nem klónozható (fajilag nem determinált)

·         értelmes (képes fejlett fogalmi modellt alkotni, kezelni)

·         szabad akaratú (amivel a felelősség jár)

A zárójeles kiegészítéseket én tettem hozzá.

Én nem tudom, hogy mi a személyi lét ideájának a múltja a távoli évezredekben, esetleg a zodiákus léptékében évtízezredekkel ezelőtt. Erről még sejtelmem sincsen, nemhogy kifejthető feltevésem. De bármi volt évtízezredekkel és évszázezredekkel ezelőtt, függetlenül attól hogy most először vagy immár sokadszor fogalmazódott meg a személy ideája az emberiség körében, ez az idea alapvető. Ettől elszakadni nem szabad. A magyar alkotmányosság történetesen ehhez az ideához, a személy képzetéhez kötődik. Azt mondják, immár talán egyedüliként Európában - nem tudom valóban ennyire magunk vagyunk-e. Akár egyedüliként, akár sokadmagával Európában vagy a világon, a magyar alkotmányos szemléletet meg kell tartani, meg kell érteni, meg kell élni, nem szabad veszni hagyni.

1990 után egy ideig úgy nézett ki, hogy minden helyre tevődött. Főleg ha diadalittas egyetemi tanárokat hallgatott az ember. Aztán itt-ott feltűnhetett értelmezési bizonytalanság. Jól látjuk, hogy tényleg minden a helyére tevődött? Tényleg értjük, hogy mi volna a helyes? A privatizáció a lehető legjobban sikerült?

Nekem emlékezetes volt, amikor egy fiatal és lendületes egyetemi oktató kijavított, hogy a magyar alkotmányos hagyomány nem kötődhet a magyar nemzet fogalmához, mert úgymond nemzetről nem beszélhetünk az 1789-es francia forradalom előtt. Ritkán akad el a szavam. Belém nyilallt.

Komolyabb melléfogásnak tűnt Kukorelli István szerkesztette, sok éven át használt Alkotmánytan című egyetemi tankönyv, amelynek első meghatározása valahogyan úgy szólt, hogy „Az alkotmány … olyan alaptörvény, amelyben az állam önmagát korlátozva biztosítja polgárai számára az alapvető jogokat …”. Ezzel szemben nézzük azt a meghatározást, hogy „Az alkotmány a nemzet államalkotó akarata”. Rögtön kitűnik, hogy az elsőben az alany az állam, a másodikban a nemzet. Az elsőben az államnak van „szabad akarata”, a másodikban a nemzetnek …. ahol az állam mint eszköz beszámoltatható. A magyar alkotmány feltételezi a nemzetet, mint önálló identitással rendelkező közösséget (az alkotmányos tudatú személyek közösségét).

A személy fogalma körül járok. Miért nem veszek elő egy szakkönyvet, például a jogi lexikont? Mi van benne? Járkáltam az első kiadás idején a könyv-napi sátrak között, és belelapoztam. Találomra a személy fogalmát kerestem. Volt jogi személy, volt természetes személy, de nem volt személy a szócikkek között. Ne felejtsük el, egyáltalán nem idejétmúlt tudni, hogy milyen ideát jelölt.

Éppen a rendszerelméletre hivatkozva ismeretes az az érv, hogy az embert ma már a rendszer, a szervezet határozza meg. Milyen hatással lehetnénk mi a globális rendszerekre, folyamatokra, erőviszonyokra (merjünk kicsik lenni, kicsinységünket elfogadni)? Nem az egyéni teljesítmény számít, hanem a közösségi … Ez volt a kommunista ideológia is. Azonban a személy létjogosultsága nem teljesítmény kérdése, hanem fordítva, a személy léte ad létjogot sok eszköznek és struktúrának. A személy és a személyek közössége az élő.

Közgazdaságban, makroökonómiában ismeretes a szektor-modell. Általában feltüntetik benne a háztartást, a vállalatot és az államot. Az ábra azonban hiányos. Hiányzik belőle a személy mint végső fogyasztó. A háztartás ahogy veszem, végül is egy minimális közösség. A természetes élő személlyel szembe állítható a jogi személy, például a vállalat. Azonban az állammal szemben nem szokás megjeleníteni a szektormodellben a társadalom élő közösségét, például a nemzetet.

A jogi személy akár vállalat akár állam nem más mint egy eszközrendszer, amelynek tulajdonosa van. Az államnak a nemzet, a társadalmi közösség a tulajdonosa. A nemzet is egy végső közösségi tulajdonos, végső közösségi fogyasztó, a gazdaság közösségi alanya. Ezt a közösségi alanyt jeleníti meg a szentkorona a magyar alkotmányosságban. Vannak hasonló szimbólumok más országokban is, nálunk ez van. A szentkoronának van állama, mint tulajdonosnak. Az államon kívül a szentkoronához rendeli a magyar alkotmányos gondolkodás a természeti erőforrások végső tulajdonát.

De mert az egyetemen oktatott makroökonómiai szektormodellben a közösségi végső fogyasztó, végső tulajdonos nincs megjelenítve, ezért a privatizációban is kisebb ellenkezést váltott ki a műfaja, funkciója, természete szerint köztulajdoni javak magánprivatizációja – ami magántulajdonként diszfunkcionálisan tud csak működni, akadályozva a társadalom gazdasági boldogulását. Így válik érthetővé, hogy miért volt nagyon is helyénvaló sokak megjegyzése, hogy ha a szentkoronát jogaiba vissza helyezték volna, akkor másként zajlik a rendszerváltás, gazdaságilag jobban működne az ország.

Nem szabad elfordulni társadalmi elméleti alapkérdéseknél a modern, axiomatikus fogalmi rendszerektől. Nálunk ennek a hagyománya, eredete mélyre nyúlik a közjogban, alkotmányelméletben (mármint az elvi alapok jelentőségének tagadásában). Szembe kellene nézni vele, számon kellene tartani az alkotmányelmélet ismeretelméleti tanulságait, sajátságait.

A pénz és a hatalom, meg a technika és sok minden más nem a sátáné eredendően. Hacsak nem adjuk át neki például elhanyagolással, nemtörődömséggel. Gondolok itt egyebek mellett a devizahiteles tragédiára, amelynek egyik ható tényezője volt, hogy ma egyetemeken nem tanítják, hogy mi a mai, a könyvelési művelettel létrehozott és megszüntetett pénz (nem tévedésből írom!), kutatók nem tudják megfogalmazni, a politikát nem érdekli, de mindenkit kellemetlenül érint, mindenki érteni véli ha néhány százezer ember élete felborul egy leszakadó híd, egy kidőlő házfal, egy eltömődött gázcső, egy leszakadt villanyvezeték miatt. A hitelpénzrendszer diszfunkcionális használatán senki sem háborog. Ha nagyon kell, akkor rögtönöznek, hogy mi lehet a pénz, a pénzrendszer. De a felkészületlen rögtönzés nem mindig sikerül a legjobban. A féligazságok szívósan félre vezethetnek.

Az alkotmányosság tétje is múlik azon, hogy ismerjük a pénzt – de nem a mostani gyámoltalan pénzügyoktatási félrevezetési stratégiák szerint. Ugyanis a pénz egy általános használatú absztrakciós, elszámolási módszer, függetlenül attól, hogy jelképét aranyon, papíron vagy képernyőn tüntetik fel. A hitelpénzrendszer elvét, százéves gyakorlatát meg nem ismerve, meg nem értve nem jöhetünk ki jól a mai kaotikus állapotokból.

- egyfajta összefoglalásaként devizahiteles károsulti tapasztalataimat elemezve készült laikus (minden illetékesség nélküli) leveleimben felmerült gondolatok alapján (2005 és 2018 között) -

Amit tapasztalunk a pénzügyek intézésében és jogi kezelésében, azt egyesek a gonoszság megnyilvánulásának tartják oly mértékben, hogy tudatosan szervezett genocidiumnak, hungarocidiumnak tekintik. Mások egyszerűen csak háttérhatalomról, globális politikai erőkről és a magyar társadalom-politikai kultúra, például a szolidaritási hiányosságairól értekeznek.

A magam részéről felhívom a figyelmet egy kétségtelenül jelenlévő tényezőre, miszerint a devizahitelek történetét egy igen nagyfokú pénzügyi és politikai „szakmai” felkészületlenség is jellemzi – minden oldalon, minden résztvevőt tekintve.

Én ugyanis nem tudom elfogadni a mindent felülíró reálpolitikai hivatkozásokat, miszerint csak erők vannak, amik mechanikusan érvényesülnek, és mi ezen számottevő politikai-világpolitikai erők között elhanyagolhatóak vagyunk, tehát legfeljebb csak alkalmazkodhatunk. Szerintem a politikának, ezen belül kiemelten a társadalompolitikának elhivatása kell legyen. Tehát ha politikai kérdés is a devizahitelek sorsa, akkor abban lakmuszként nyilvánul meg politikai kultúránk.

Milyen cselekvési tere lehet pénzügyi kérdésekben a társadalompolitikai elhatározásoknak? Azt hiszem ezt a kérdést a mainál is sokkal bátrabban kellene feltenni. Nem azért, hogy a tudatlanok bátorságával cselekvő politikát igényeljünk (amint azt a populista jelzővel próbálnak érzékeltetni – szerintem hibásan), hanem azért, hogy felmerülhessen miféle relatív ismerethiányoktól szenvednek pénzpolitikai stratégiai törekvéseink kormányról kormányra, és a kormányok sorát elviselő társadalom körében.

Azaz társadalmunk pénzügyekben megfogalmazható terheinek, korlátainak jelentős része elsősorban pénzügyi ismeretek súlyos hiányára vezethető vissza. A pénzügyi ismeretek oly mértékű korszerűtlenségével állunk szemben (illetőleg helyesebben a pénzügy ismeretek korszerűtlensége oly mértékben fékezi egyéni és társadalmi eredményességünket), hogy csupán a pénzügyi ismeretek rendeződése a társadalom pénzügyi-gazdasági és általában vett társadalmi sikerességét lényegesen javítaná.

Lehetséges ilyen javulás, pusztán az ismeretek tisztulásával, a bénító társadalmi kötöttségek, csoportérdekek uralma ellenére? Talán fordítsuk meg a nézetünket: „pénzügy-ismereti éretlenségünk” az egyik oka társadalmunk önszerveződési kudarcának.

Két nevet említenék, akik üdítő színfoltként szólaltak meg az utóbbi időben. Egy András Bence nevű közgazdász és Ravasz László volt bíró.

András Bence néven jelent meg a Portfolio.hu-ban egy írás „Elmondjuk, hogy ki teremti a legtöbb pénzt Magyarországon” címmel ( https://www.portfolio.hu/prof/elmondjuk-hogy-ki-teremti-a-legtobb-penzt-magyarorszagon.278151.html ). Az írásban a meglepő az, hogy tulajdonképpen régóta ismert, száz éve érvényesülő evidenciákat sorol a hitelpénzrendszerről a lehető legtermészetesebb, egyszerű, tömör fogalmazásban. Az már egy másik kérdés, hogy akár írói álnév is lehet a szerző neve, mert e témakörben nem találom egyéb írásait, és az interneten nem találni vele kapcsolati lehetőséget. De a maximális elzárkózás a nyilvános kapcsolatteremtéstől pénzügyi szerzők körében mondhatni korunkat jól jellemző állapot.

Az elzárkózásnak azonban más oka is lehet. Talán azért nem jelentkezik vissza András Bence, mert ő valószínűleg végzett közgazdász ugyan, de ebben a témakörben jó tollú közvetítő, újságíró, akinek van bizonyára érdeklődése de nem tudja a témakört tovább bontani. Ez látható a politika és a pénzromlás történetét elemző írásából is, amelynek logikájával alapvetően nem tudok egyetérteni[2], abban az értelemben, hogy „politika tette tönkre a pénzt mindig is a történelem során”, mert az olyan megközelítés, mintha azt sejtetné valaki, hogy minden bajnak az anyák az okai, annak jó akinek nincsen … A pénz fejlődésének ugyanis politikai előfeltételei voltak, vannak. Ahol a politika nem kedvezett a pénz fejlődésének, ott voltak gondok (tehát a rossz pénzpolitika van a pénz ártalmára, de jó pénzpolitika nélkül nincsen jó pénz – főleg nem a hitelpénz rendszer korában).

Mindentől függetlenül egy rést nyitott András Bence angol jegybanki elemzők írását ismertető cikke az itthoni tájékozódásban a pénzteremtő hitel mibenlétéről.

A másik név, aki eszembe jut dr Ravasz László volt bíró. Nála az a „meglepő”, hogy nem áll be a szokott fontoskodási áramlatokba, nem fogalmaz homályosan, nem világfájdalmat igyekszik kivetíteni magából. Hanem jogász, sőt volt bíró létére egyértelműen és érthetően megfogalmazza a tényeket és programot próbál adni. Hangsúlyozza volt bíróként a jogi eszköztár erőtlenségét szemben a bíróságokat és egyéb igazságügyi intézményeket befolyásoló politikai elvárásokkal, kényszerekkel.

Két tiszta hangú megszólalás.

Ismereteik, megfontoltságuk, közlésük lényeges előrelépésnek tűnik a hazai közvélekedésben.

Meddig lehetne továbblépni a pénzügyi alapismeretek tárgyalásában, amire égetően szüksége volna a magyar társadalomnak – egyáltalán nem csak a devizahitelek katasztrófája miatt, de a devizahiteles tapasztalatoktól legalább felocsúdva?

A szigorúan rendezett fogalmakat korunkban nem lehet kikerülni az egyértelműségre törekvő kommunikáció világában – a pénzügyek elvi alapjaiban sem és a jogelméleti alapokban sem.

Az európai gondolkodás történetében a görög Euklidesz nevéhez fűződik az első komolyan vehető, axiomatikusan rendezett tudományos munka, az akkori geometriát leíró Elemek című alkotás. Azóta sokat fejlődött az axiomatikus fogalomkezelés módszere. Mivel gyakorlatilag nélkülözhetetlen fogalmi rendszerek kialakításában, használatában, ezért is meglepő, hogy magyar nyelvű jelenkori szakirodalma jóformán nincsen.

Az axiomatikus módszer ismeretének kiszorítottsága a magyar felsőoktatásból és jórészt a magyar középfokú oktatásból (mind a természettudományok mind a társadalomtudományok világában) igen jól megfelel egy diktatúra elvárásainak, amikor is az a legkényelmesebb a hatalmat kézeben tartóknak, ha a hatalmuknak alávetettek még vissza kérdezni sem tudnak, ennek megfelelően kritikát sem tudnak gyakorolni, nemhogy alternatív programokat megfogalmazni. Ez az állapot máig itt van, itt kísért, ez a szovjet időszak nehezen feloldható öröksége. Olyannyira, hogy sok esetben „fogalmunk sincsen” róla, hogy minek a hiánya okoz számunkra nagy veszteséget.

Axiomatikus rendezettség, sőt fogalmaink axiomatikus rendezettségére vonatkozó igények hiányában például nem merül fel, hogy „mi a pénz”? Nem tévedés! Ma Magyarországon nincsen, nem ismeretes egy valamire való pénzelméleti megalapozó mű, különösen nem a közhasználatban. Ilyen címmel mint „pénzelmélet” és társai számtalan vaskos könyv van forgalomban, de már elnézést az erős fogalmazásért, ezek lényegében kivétel nélkül blöffök. A pénzelméleti üres fogalmi buborékok világára jól rávilágít András Bence már hivatkozott tanulmánya.

Természetesen lehetséges, hogy a magam laikus eszközeivel nincsen rálátásom a talán létező, általam olyannyira hiányolt pénzelméleti alapismeretekre, de eddig ennek (ezen ismeretek elérhetőségének) jelét sem találtam (András Bence szakirodalmi ismertető cikkén túlmenően).

A másik általam ritka kivételként hivatkozható személy, aki nyilvánosság elé lépett és a nyilvánosság elé lépve nem tesz úgy, mintha a nyilvánosság ára az össze-vissza beszéd lenne:  dr Ravasz László. Ő egy olyan szerződés fogalmat látszik használni, amely megfelelőnek tűnik szigorúbb fogalmi elvárásoknak is. Más szóval el lehet képzelni, hogy axiomatikusan az ő fogalmai ép, logikus konstrukciót alkotnak – szemben például a politikai befolyást elfogadó bírói kar kényszerűen kaotikus fogalomhasználatával.

Azaz az axiomatikus fogalmi rendszerezés az aktuálpolitikai elvárások szerint nem hajlítgatható. Ez egyik tulajdonsága az axiomatikának, ami miatt több mint kétezer év alatt az elveket és tényeket jól társító logikus gondolkodás támasztéka tudott lenni.

Úgy érzem, az a véleményem, hogy jelen esetben olyan határfolyóhoz (határhoz, határponthoz stb) értünk, ahol igen lényeges kérdéssé válik a pénzelméleti alapok és a jogi és közgazdasági szerződéselmélet közös axiomatikájának megfogalmazása.

Az eddigiekben leírtak szerint tehát nagy jelentőséget tulajdonítok annak, hogy meginduljon a gondolkodás a pénzelméletet és szerződéselméletet magába integráló pénzhasználati ideák és gyakorlati megfontolások felé.

Ennek hiányában a szertelen, felelőtlen, kaotikus állapotokhoz vezető hatalmi befolyásolás marad a legfőbb erő, ami meghatározza a pénzhasználati gyakorlatot bankoktól gazdasági szereplőkön át az igazságszolgáltatásig terjedően – a lehetőségekhez képest igen nagy ráfizetéssel, igen sok társadalompolitikai, gazdasági, pénzbeli veszteséggel – amely küzdőtéren nem az alkotmányos állam a legerősebb szereplő.

Nem lévén tanult jogász szerződéselméleti összefüggésként a következőkre gondolok:

1.      Jog az élethez. – Tudtommal klasszikusok ezt a személy fogalmához kapcsolták és a személy életének elvétele számított gyilkosságnak (az állatokat nem tekintették személynek tehát megölésük nem volt gyilkosság). Az élethez való jogból következik a közösségek (az élő személyekből álló közösségek) létezéshez, élethez való joga is. A modern korban az élő, sajátos, egyedi, külön tudatú emberi közösség szándékos, mesterséges felszámolását nevezik genocidiumnak

2.      Jog a szabadsághoz. – Az élethez való jogból következik a szabadsághoz való jog. Hiszen ha az élethez való jogot mint elvont személy jogát tekintem, a személy definíció szerint szabad, akkor az élethez való emberi jogból következik a szabadsághoz való elvi jog. A szabadsághoz való jog már egyúttal felelősséget is tartalmaz magában (tehát nem szertelen szabadosság joga vezethető le az élethez való jogból). A felelősséget lehet lelkiismereti alapon az egyes személy belső ügyének tekinteni és lehet a közösség elvárása alapján meghatározni.

3.      Jog az önrendelkezéshez. – Talán az elismert szabadság gyakorlását hívhatom önrendelkezésnek. Kötelező megadni a jogot a szabadság szellemében az önrendelkezéshez. Miből áll az önrendelkezés praktikusan, listaszerűen? Nyilván nem lehet teljes felsorolást adni. De az önrendelkezésnek minden kétséget kizáróan része a gazdasági önrendelkezés.

4.      A szerződéskötés joga az önrendelkezés egyik válfaja, megnyilvánulási módja. A szerződéskötés jogának kezelése, szabályozási módja, kultúrája a társadalom berendezkedésének egyik legfőbb jellemzője. A szerződéskötés joga tekinthető az önrendelkezés szabályozott, például gazdasági és jogi keretek közti megnyilvánulásának. A szerződéskötés az önrendelkezés önként vállalt módja másokkal egyeztetve, a jogban rögzített szabályok szerint rutinizálva. A szerződéskötés jogán belül a gazdasági szerződések joga tehát az önrendelkezés megnyilvánulásának egyik módja, esete. A szerződéskötésben megnyilvánuló önrendelkezés alapja végső soron az emberi szabadság képessége, kultúrája, aminek végső forrása az élethez való jog.

5.      A pénzhasználat a szerződéskötések egyik modulja, mint a dátum, szerződő felek megnevezése, szerződés tárgya és feltételei megadása. A pénzhasználat mint a szerződéskötések modulja a szerződésekben az elszámolhatóságot biztosítja (az utóbbi párszáz évben de főleg a XX. században az elszámolhatóság feltételeinek biztosítása állami kötelezettség és egyben jog … azaz felelősség is). Tehát a pénzhasználat a szerződési kultúra egy szegmense, a szerződési kultúra nagymértékben formalizált összetevője, eszköze … amely az egyes szerződéseket éppen a pénzmodulok révén társadalmi szélességű rendszerbe köti.

Mindezeket megfontolva a pénzhasználat nem mondhat ellent a szerződéskötési általánosabb normáknak, az önrendelkezés még általánosabb elveinek, sem az emberi szabadság elvének, sem pedig az élethez való jog elvének! Mert az élet a társadalomban a szabadság elismerését, kultúrájának használatát is jelenti, mert az élet a társadalomban az önrendelkezés gyakorlatát is jelenti. Mert az élet a társadalomban a szerződéskötések gyakorlását is jelenti (saját felelősségre a jogszabályban rögzített normák, feltételek mellett).

Az élet a társadalomban a szerződések rendszerében való életet is jelenti, amelyben pedig a pénzhasználatot sem lehet kikerülni, de a pénzhasználat gyakorlata nem mondhat ellent sem a szerződéskötési jognak, sem az önrendelkezés jogának, sem a szabadsághoz való jognak, sem az élethez való jognak!

6.      A pénzhasználati jog tehát egyrészt egy elv, amely származik az élethez való jogból, azon belül a szabadság elvéből, azon belül az önrendelkezés elvéből, azon belül a szerződési szabadság elvéből, azon belül abból, hogy ha fogalmam sincsen róla, akkor nem tudok vele mit kezdeni, hiába kínálják (tehát tudni kell róla mind a pénzhasználónak mind a környezetének a társadalom egészéig terjedően). A pénzhasználati jogot másrészt lehet elemezni a megvalósulása mértékében. Mennyire illeszkedik a szerződéskötési joghoz mint annak elszámolási modulja, mennyire szolgálja az egyén, a háztartás mint végső fogyasztó, mint végső tulajdonos, mint végső, tulajdonképpeni gazdasági alany önrendelkezését, szabadságát, életét?

A modern hitelpénz definíciója közismerten, de ritkán tovább gondolva úgy hangzik, hogy a pénz keletkezése és megszűnése könyvelési művelet[3].

Érezhető, hogy a guruló aranytallérnak és egyéb klasszikus képezeteknek ehhez más nem sok köze van (semmi köze nincsen). Sőt, ha a XX. századi ismert fogalmakkal élünk, megkülönböztetve jelzettet, jelölőt, jelet, jelhordozót, akkor visszafelé is másként értelmezhető például az aranytallér, ahol a jelhordozó az aranyérme, a jelölő a pénzverő vagy annak megbízója, a jel mennyiséget megadó szám és a mennyiség egység elnevezése (1 tallér például), és a jelezett egy ugyanolyan absztrakt pénzfogalom, mint korunkban (!!!), csak a jelhordozó és egyéb eszköz-feltételek által másként meghatározva az elvégezhető pénz-műveleteket.

Eredjünk nyomába a könyvelési művelet kifejezésnek, segíti-e vajon annak értelmezését, hogy miféle könyvelési műveletekkel lehet a pénz mibenlétét definiálni, a pénzt teremteni azaz létrehozni, kezelni és megszüntetni.

1.      Milyen matematikai műveleteket használ a könyvelés? Főleg a T-ábrákban. Lényegében az összeadást és néhány sajátlagos további szabályt követve (hogy mit adhatok össze és mivel).

2.      De miért használjuk a T-ábrákat ma már az excel táblázat korában is? Miért szemléletes a T-ábra, mit sugalmaz és mit, milyen műveletek sokaságát nem engedi meg (amire pedig az excel képes volna)? Ekkor került előtérbe nekem a könyvelés története, mint lehetséges megfejtési irány.

3.      Több történeti rétege van a T-ábrák használatának. Könyvelés történeti szöveget tankönyvben nem találtam. A wikipedia és más internetes szócikkek sokat javultak az utóbbi években. Ezekből következtettem ki, hogy

a.       „kezdetben volt” a számla nyilvántartás tartozik-követel oldalakkal (akár évezredekre visszamenőleg a mai tartalommal). A másik, az üzletfél a számla vezetőjének mennyivel tartozik illetve mennyit követel a számla nyilvántartást vezetőtől és a kettőből egyenleget vonva szaldót számolhatunk.

b.      A T-forma talán 600 évre vezethető vissza Európában. Mai szemmel legnagyobb számolástechnikai előnye, hogy anélkül teszi lehetővé szaldó számolását, hogy a negatív számok használatát igényelné. A negatív számok elterjedt használata, főleg a mai jelzésekkel nem régebbi 150 évnél, tehát a könyvelés európai hőskorában nem volt kéznél.

c.       A T-ábra használatának második „generációja” a mérleg, tehát a vállalkozások vagyonmérlegének mai mintájú készítése (ahol a számlanyilvántartások több előnyét technikai megoldását tovább használták, például a negatív számok használata nélküli szaldó készítés lehetőségét). Ennek kezdetei talán 3-400 évvel ezelőtt mutathatók ki, azonban elterjedéséről csak az 1800-as években, főleg az 1800-as évek vége felé lehet beszélni. A mérleg oldalainak megnevezésében illetve a mérleg oldalain belül a mérleg-számlák oldalainak elnevezésében máig hatóan értelem zavaró módon maradt fent a mérlegkészítés előtti korok számláinak akkor még egyértelmű tartozik-követel elnevezése.

d.      Ami azonban korábban egyáltalán nem lehetett szembetűnő, a T-ábrás mérlegek oldalai közt és oldalain belül remekül lehet a kettős könyvelés logikájában ugyanazon számokat két helyen is feltüntetni, miáltal a könyvelés ellenőrzésére alakultak ki technikai módszerek. Ennek a technikai kezelhetőségnek valószínűleg váratlan, fokozatosan tisztázódó következménye volt, hogy lehetővé vált a könyvelési folyamat vállalaton belüli alkalmazása mellett a könyvelt ügylethez kapcsolása is, vállalatokon átívelően. Tehát egyeztethetővé vált az üzleti partnerek könyvelése valamely bonyolultabb, hosszan tartó ügylet kapcsán (gondoljunk többek között a részvénytársaságok által támasztott igényekre). Azaz már nemcsak vállalati mérleg volt készíthető hanem valamely ügylet mérlege is vállalatokon átívelően. A XIX-XX. században ebből a gazdaság vállalati szintű könyvelését összegző, kumulatív könyvelése valósult meg cégcsoportok, üzletágak, gazdasági szektorok, régiók statisztikai elemzése, sőt … technikailag lehetővé vált általánosságban az egész gazdaságra kiterjedően a könyvelési szabályok állami (hatalmi) megkötése, uniformizálása (nem elvi hanem estlegesen hatalmi szempontot is érvényesítő tartalmi megkötése). Legszembetűnőbben az adózáshoz kötötten.

e.       A XX. században általánossá vált a hitelpénz rendszer. Nem tárgyalják a tankönyvek ennek a pénzrendszernek technikai újdonságát, a technikai újdonság mibenlétét. Holott a bankok (pénzintézetek) és vállalatok között olyan a könyveléstechnika révén kialakított új szereposztás, munkamegosztás kötelezővé tétele vált lehetővé, amiről korábban szó sem volt. Tehát immár gazdasági ügyletekben nemcsak eladók és vevők közötti munkamegosztás valósult meg, hanem kötelező erővel pénzintézetek és vállalatok között bizonyos könyvelési műveletek elvégezhetősége vált kötelezően szabályozottá (tiltottá vagy előírttá, illetve közös kezelésűvé).

f.        Például a mai hitelpénzrendszerben a pénzteremtési folyamat nem értelmezhető banki (elsősorban banki) műveletként akkor sem, ha lényegében minden tankönyv ezt tartalmazza. Ugyanis a pénzteremtő hitel keretében (fogalmazástól függően lehet a hitel és kölcsön szavakat használni, de szerencsésebb a hitel szó használata) banki és vállalati könyvelésről egyszerre van szó a pénzteremtő banki hitel esetében. Egyik a másik nélkül nincsen meg. Lényegében ugyanazon, egyazon könyvelési művelet két párhuzamos, egymást feltételező mozzanatáról van szó a banki és a vállalati könyvelésben. Akinek ez nem tűnik fel, az nem néz szembe a hitelpénzrendszer sajátosságával, miszerint a bankok a pénzteremtő hitelben nem árupénzt kezelnek, nem a maguk vagy a betéteseik tulajdonát engedik át a kölcsönfelvevőknek jogos tulajdoni garanciák ellenében, hanem egy a bankok és ügyfeleik által közösen végzett gazdasági művelet könyvelésében töltik be sajátos, egymással megosztott szerepüket. A bank végül is adminisztrálja a pénzteremtő hitelt (a bank a maga közreműködésével a pénzteremtési szabályok megtartására nyújt bizonyos garanciákat), az állam által előírt szabályok szerint, az ügyfele pedig él a hitel lehetőségével, ugyancsak az állam által előírt speciális szabályok szerinti sajátos, egyebek mellett lényegében pénzteremtő szerepkörben. A bank és a vállalat nem léphet át a másik szerepkörébe legálisan. Akár a sportban a versenyző és a bíró szerepének elválasztottsága.

                                                              i.      A devizahitelek problémája azért látható át nehezen szinte minden szereplőnek, mert ezt a sajátos megosztottságot bank és ügyfele között figyelmen kívül hagyják, és hatalmi érdekellentétként értelmezik (a bankok és társult szövetségeseik) …. ami nem egykönnyen vezet a probléma megoldásához. Furcsa módon ráadásul a vállalatok mintájára saját könyvelést nem folytató fogyasztói státuszú banki ügyfelekkel szemben került sor a csaló hitelkönyvelési műveletre – ahol a fogyasztó magánszemélyek saját belső könyvelésének híján nehezebben azonosíthatók be a banki visszaélések (némi banki zsarolásnak engedő politikai hátszéllel erősítetten).

g.      A könyvelési műveletek önmagukban tehát nem érthetők meg mint sajátosan banki vagy sajátosan vállalati műveletek, különösen nem a pénzteremtő hitelműveletek esetében. Annak ellenére, hogy a gyakorlatban a vállalati könyvelők sok évtizedes működés után is szinte elzárkóznak a banki könyvelési logika áttekintésétől és fordítva. Érdemes megnézni ebből a szempontból a jegybank mai alapszabályának torzó, egyoldalú, a hitelpénzrendszerben diszfunkcionális szemléletét, hiszen nem vesz tudomást a hitelpénzrendszer pénzkönyvelési (pénzteremtő, pénzkezelő, pénzmegszüntető) összefüggéseiről, különösen nem a szabályozás formai megoldásainak közgazdasági tartalmi kötöttségeiről – és egyoldalúan a pénztechnika formai szempontjaira igyekszik figyelni a bankok kvázi szövetségeseként a tényleges gazdasági alanyoktól függetlenül … ami ahhoz is hasonlítható, ha egy fiók feliratát részesítené előnyben a fiók tartalmától függetlenül).

Amit keresek, ami nagyon hiányzik a mai szakmai (politikai, jogi közgazdasági pénzelméleti) köztudatból ugyanúgy mint a legszélesebb közvéleményből: …….. a pénzműveletek alapvető könyvelési szabályai – de nem csupán az érvényes és sűrűn változtatott számviteli §-okhoz kötötten, és nem is szétszakítva banki és vállalati (pénzhasználói) elemekre, hanem azok elvi logikája szerint az összefüggésükben, teljességükben. Mert így érthetők meg laikus, más szóval fogyasztói banki ügyfeleknek, hogy milyen örvénybe, milyen szakmai viták káoszába kerültek önhibájukon és eredeti szándékukon kívüli okokból.

A deduktív és induktív axiomatika megkülönböztetésével és együttes, közös rendszerben való szemléletével adós a mai tudományos közvélemény a természettudományoktól kezdődően a társadalomtudományokig terjedően.

A személy (az idealisztikus abszolút személy) fogalmának használata mint deduktív axiomatikus alapfogalom (a geometriai eszmei pont mintájára) nagy segítségére lehetne a társadalomelméletnek, a politikaelméletnek, a jog és közgazdaság és pénz elméletnek.

Továbbá az axiomatikus deduktív rendszerelméleti alapok felmérésével a személyt (és annak élő természetes közösségeit) mint axiomatikus alapfogalmakat használva (amelynek mibenlétét a rendszerépítés nem számolhatná fel) még tovább lehetne tágítani a társadalompolitika, gazdaság- és azon belül a pénzpolitika elméleti megalapozását és ezáltal mozgásterét úgy, hogy azt ne felelőtlen kockáztatásnak kelljen minősíteni, hanem felismert lehetőségek kihasználásának.

Köszönöm az alkalmat. Akinek kérdése volna, észrevétele, azt érdeklődéssel veszem akár itt most, vagy később e-mailben (arpad.fay@gmail.com ). üdvözlettel - FÁ

http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/