Az alkotmányos identitás útján, bármely körülmények között is, csak abban az irányban haladhatunk, melyen az alkotmányos jogrend a személy jogát, az emberi méltóság maradéktalan megőrzését biztosítja.

AZ   ALKOTMÁNYOS   IDENTITÁS   ÚTJÁN

            Talán ellentmondásosan hangzik, hogy az önazonosságunkra egyformán jellemző az állandóság és a változás. Keressük, hogy mi az, amit a magunkénak érzünk, amivel azonosulni tudunk, amihe

z, s ahová tartozunk. Folyamatosan veszünk fel és adunk le identitáskategóriákat, de mindezt úgy tesszük, hogy közben a legfontosabb, csak ránk jellemző, másoktól megkülönböztető, minket elkülönítő sajátosságainkat megőrizzük. Ebben a folyamatban meghatározzuk magunkat is, a környezetünket is, időről-időre újrafogalmazva azt, hogy speciálisan mi magunk kik vagyunk, mit akarunk, hová tartunk és rendszerezzük a saját magunkkal kapcsolatos ismereteinket.

            Különös jelentősége van az önazonosságunk tudatosításának válsághelyzetekben, amikor a nemzeti önismeretnek, a kollektív emlékezetnek, a történelmi tudatnak a szerepére jobban kell számítanunk. Bizonytalan körülmények között fontosabbá válik az, hogy kapaszkodót találjunk abban az értékrendünknek megfelelően kialakított normarendszerben, ami lehetővé teszi az alkalmazkodást az új feltételekhez és ugyanakkor megóv a széteséstől, megőrzi legszemélyesebb sajátos értékeink egységét.

            Többféle - egymást akár átfedő - csoportidentitás alanyai vagyunk, melyeknek normáit rend szerint az általunk elfogadott filozófia kapcsolja egybe. Ennek értelmében sorolhatjuk a faji, nemi, nemzeti, családi, lakóhelyi, foglalkozási, művelődési, vallási, felekezeti identitásokat a sok egyéb mellett.

            Történetileg a magyar alkotmányosság tekintetében a szentkorona eszmét szokták emlegetni, mint azt az ideológiát, amely alapján a legmagasabb szintű jogi normák korszakról - korszakra megszülethettek, szabályozva az államiságunk felépítését és működését, a társadalmunk életét, s egyben a hatalom gyakorlásának a korlátait.

            A legrégibb magyar alapszerződést – amiről tudunk a krónikáinkból -  Ópusztaszeren kötötték. A Kárpát - Hazába a 9. században visszatérő magyarság határozta meg önmagát a hét magyar törzs vezetőinek 34 napos tanácskozása során, reagálva a megváltozott körülményekre: stabilizálta a kialakuló állapotokat és három évszázadra kijelölte az Árpád-dinasztia - Európa egyik legjelentősebb uralkodói dinasztiájának - a történelmi szerepét. A jogi gondolkodásunk eredetét tekintve, nem tudjuk megmondani, hogy az egyes törzsek vagy a törzsszövetség korábban hány szerződést kötött, arról azonban van tudomásunk, hogy a vérrel pecsételt eskü beleilleszkedett a szkíta jogrendbe, megtalálható volt a hunoknál, az avaroknál és a pusztai szittya népeknél egészen a középkorig fennmaradt.

            A királyi törvényhozás – I. Istvánnal,  az „Intelmekkel” [1] kiegészítve s a továbbiakkal árulkodik arról a korabeli joggyakorlatról, amely forrásként nem egy alkotmányra vagy földi hatalomra, hanem az égiekre hivatkozik, hasonlóan a későbbi egyházalkotmányokhoz. Egy későbbi, „kartális” alkotmányos változat az Aranybulla, [2] ami nem önmagában áll, hanem része egy széles körű, országos jogrendnek.  Bár a joggyakorlatra első sorban a nemesi osztálynak volt szüksége – mondhatjuk így: nekik nagyobb szükségük volt rá, mint a nem nemeseknek – a népi tudatban idővel ez a jogtudat ugyanúgy kialakult és elterjedt, mint a törzsi, nemzetségi, nemzeti hovatartozás, az anyanyelv, vagy a múlt legendás eseményeivel, hőseivel történő azonosulás. A történeti alkotmányunk legjelentősebb, írásos forrása akkor született meg, amikor Werbőczi István a Hármas Könyvében ezt a joggyakorlatot - mint jogszokást és érvényben lévő  hagyományt - lejegyezte. [3]

            A 10. századtól a 20. század közepéig a történeti alkotmányunk, mint a jogrendszer alapja, a legmagasabb rendű jogi norma, a jogforrási rangsor csúcsán, a szentkorona tanban  foglalja össze azokat az elveket, melyeket a törvényhozásnak követnie kell, s amely szerint a benne foglalt elveknek a meghozott törvények nem mondhatnak ellent. [4] A magyar társadalom belső szervezeti és működési rendjét egy évezreden át a társadalmunk nemesi vezetői szabályozták, nem egyszer olyan demokratikus viszonyokat teremtve, melyekre a nyugati társadalmakban élők is néha rácsodálkoztak.

            A magyar jogi népszokások gyűjteménye [5] részben igazolja, hogy ez a jogtudat képes korszakokat túlélni. Szabadságharcok - de még a parasztfelkelések - hivatkozásainak is állandó eleme volt az alkotmány, vagy a szentkorona tan, mely igazolta a felkelés törvényes voltát, akár az uralkodóval, akár a birodalmi törvénykezéssel szemben. Mai fogalmazásban: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”  [6]

            Az 1944-től a német megszállással elvett magyar történeti alkotmányt nemcsak felváltották egy kartális alkotmánnyal, hanem elhallgatták és szinte a létezését is letagadták a népünk elől fél évszázadon keresztül – a szovjet megszállás idején -  ami a jogtudatban és a jogi gondolkodásban felmérhetetlen károkat okozott. Az 1949. évi szovjet alkotmány a kommunista diktatúra maradványaként élt tovább az 1990 –es évek átmenetinek mondható korszakában, míglen 2011-ben hatályba lépett az immár nem alkotmánynak, hanem –  első sorban az Alkotmányossági Műhely áldozatos munkája nyomán helyesen – Alaptörvénynek nevezett jogi keret: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti Hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” [7] Ez már tehát a Magyar Himnusz imádságának az első sorával kezdődik, s a Nemzeti Hitvallással és a sorozatos módosításaival kiegészítve, a magyar történeti alkotmány vívmányaival együtt értelmezendő. [8] A Nemzeti Hitvallás a kiegészítésében így fogalmaz: „Valljuk, hogy a történeti alkotmányunkban gyökerező, alkotmányos önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.”  [9]

            Arról, hogy a történeti alkotmány mely részeit tekintik örök értékű vívmányoknak, az Alkotmánybíróság (AB) dönt. [10] Ilyen pl. a vallásszabadság, a sajtószabadság, a bírói függetlenség, az egyházi autonómia, stb. Kérdés, hogy a társadalom mai jogtudatában egyáltalán mennyire ismert és mennyire szerepel a történeti alkotmány és az alaptörvény napjainkban érvényesülő viszonya? [11]

            Még bonyolultabbá teszi a kérdést az aktuális helyzetünk, ami abból fakad, hogy az egyes ország-csoportok gazdaságilag, kulturálisan - így jogilag is - közelebb kerülnek egymáshoz. Az EU-t létrehozók integrációs igényei követelik a tagállamok alkotmányos rendszereinek összehangolását. [12] A 2010-es évek közepétől átmeneti időszakról beszélnek, melyben el kell dőlnie annak, hogy az alkotmányos identitás melyik változata kerül egyetemes elfogadtatásra; milyen lehet a nemzeti alkotmányok és az integrációs jogrend viszonya; mikor írhatja felül az EU-s jogrend a nemzeti alkotmányok céljait, normáit, elveit, értékeit, vagy éppen fordítva? [13]

            Bár kimondták, hogy az EU jogi aktusai elsődlegességet élveznek a nemzeti joggal szemben, mégis nyitva kellett hagyni azt a kiskaput, hogy az EU-s normáktól bizonyos esetekben el lehet és el kell tekinteni. [14]  A legtöbb tagállam nemzeti alkotmánya tartalmaz olyan szabályozó kitételeket, melyeknek szerintük fölötte kell állnia a nemzetek feletti jognak (Pl. a magyarok, lengyelek, németek, franciák és mások esetében). [15]

            Az ún. „Európai Alkotmánnyal” kísérletező Lisszaboni Szerződés [16] ezért még így fogalmaz:

" Az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a szerződések előtti egyenlőségét, valamint a nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ide értve a regionális és helyi önkormányzatokat is. Tiszteletben tartja az alapvető, állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét. Így különösen a nemzeti biztonság az egyes tagállamok kizárólagos feladata marad."  [17]

            A birodalmi és a nemzeti szabályozás küzdelmein az EU-ban a tagországok tagsága is múlhat. [18]

Az alkotmányos azonosulás útján figyelemmel kell kísérnünk az európai társadalmak hétköznapjait befolyásoló egyéb tényezőket. Így azt is észre kell vennünk, hogy amíg elméletben a polgári demokratikus politikai rendszerek működnek Amerikában és Európában, a multinacionális és transznacionális vállalatoknak a tech – cégekkel párhuzamosan erősödő, immár kontinenseken átívelő tevékenysége egyre nagyobb befolyást gyakorol egy-egy ország vagy egész ország-csoportok közéletére. A közélet választott képviselői a gyakorlatban ma már nem első renden a választóikat, hanem a hatalmas pénzt és médiát befektető multikat képviselik, gyakran a saját lakosságuk érdekeivel szemben.

            A „nyitott társadalom” felé, a „haladás” és „fejlődés” jelszavaival kibontakozó folyamatnak része az is, hogy az egyes államoknak a szuverén jogai Brüsszel kezébe kerüljenek és a törvényalkotás nemzeti és birodalmi szabályozásában az utóbbi váljon mindent meghatározóvá, ami mögött némelyek egy Egyesült Európai Államok létrehozását vizionálják, ami persze nem az itt élők szavazataival és az őshonos lakosság érdekei szerint történne.

            Ha végig vesszük azokat a tendenciákat, melyek már az európai összlakosságot érintik és amiket a társadalmi gondolkodás radikális átformálása érdekében „haladónak” minősítenek, akkor ilyeneket találunk:

•         BLM-mozgalom, szélsőséges változataiban a fehér faj ellen hirdeti, hogy „csak a fekete élet számít!”(Hazai változata: csak a cigány élet számít!) [19]

•         az illegális migráns – invázió, noha az integráció nevében zajlik, a valóságban hadat üzen az integrációnak;

•         az egyre agresszívabb keresztyén – ellenesség százával és ezrével pusztítja a templomokat vagy alakítja át mecsetté, a krisztusi hitvallást pedig börtönbüntetéssel büntethetik nyugaton;

•         viszont az iszlám terjeszkedés – a vallásszabadságra hivatkozással -  államilag támogatott – s mi történelmi tapasztalatból tudjuk –  csak addig toleráns, amíg kisebbségben van, azután agresszívvá válik és nem ismer más vallást az iszlámon kívül;

•         a szexuális irányultság – korábban abnormálisnak tekintett – változatai – LMBTQ,  [20] stb. -   a társadalmaknak csupán elenyésző százalékát érintik, mégis fő szerepet kapnak a divatos életmodellek kialakításában;

•         az iskolai nevelésben is helyet kapó, nemváltásra, rasszváltásra és bármi másra kaput nyitó gender – elmélet nem csupán a nemiségükből, hanem az emberségükből is kivetkőzötteket emeli a követendő modellek piedesztáljára;

•         az új világrendben – 2030-tól - tervezett az egyének totalitárius ellenőrzése kerül bevezetésre, ami részleteiben már napjainkban a civilizált világ valamennyi országában megvalósult.

A túlsúlyba kerülő birodalmi  alkotmányozás az egyes országokat nemcsak büntetheti,  ha nem fogadják el az említett – őket nem érdeklő, náluk napirendre sem kerülő - trendeket, hanem törvényi, gazdasági, politikai zsarolással, sőt – szélsőséges esetben - katonasággal, csendőrséggel, elvben az adott ország megszállását is lehetővé teszi, hogy rákényszerítse a birodalmi „fejlődést”. Következésképpen folyamatos birkózás folyik azért, hogy a „közösségi jognak” nevezett birodalmi jog felülírhassa, adott esetben át is alakíthassa a nemzeti jogrendeket és végül teljhatalmú beleszólása legyen egy-egy  tagország belügyeibe. [21]

Az említett tendenciák mindegyike a közgondolkodás átformálása mellett azt a belső célt tartja szem előtt, hogy a túlnépesedésre hivatkozva az emberiség lélekszámát  8 milliárdról lecsökkentse és kb. 1-2 milliárd alatt tartsa. A célkeresztben első sorban a fehér faj áll, de a folyamat ezek szerint nem állhat meg a fehér ember kipusztításánál. Mindehhez feltétel a nemzeti lét elsorvasztása, történelmi, vallási, kulturális gyökerek elvagdosása, a nemzeti tudat globalista európai tudattal történő felváltása, az egészségügyi egyensúly megbontása, s mindezekben az országokat, ország-csoportokat irányító – eredeti hivatásukat eláruló -  politikai elit együttműködése.

Ha azonban rákérdezünk arra, hogy mi az, hogy „európai”, arra csak az lehet a válasz, hogy az vagy magyar vagy lengyel, vagy német vagy francia, stb. Ahogy a zöldségesnél sem egy kg „gyümölcsöt” kérünk, hanem megnevezzük, hogy körtét, almát, barackot vagy egyebet szeretnénk vásárolni. Napjainkban azonban a „bionémet”, „biomagyar” , stb., -tehát az őshonos nemzet tagja -  másodrendű állampolgár  a semmilyen gyökerekkel nem rendelkező, akár bevándorolt, liberális, nemzetközi, kozmopolita ún. „európaival” szemben, aki egyáltalán nem biztos, hogy képes vagy egyáltalán akar a mi fogalmaink szerint európaivá integrálódni.

Közép-Európa számára – melynek gyarmatokat sohasem tartó országait a háború után odadobták a kommunista diktatúráknak – nehezen feldolgozható az, hogy a gyarmattartó országok bűntudatában és mozgalmaiban osztozzanak, mint ahogy az is, hogy a neoliberalizmus, neomarxizmus – a történelem szemétdombjára került - bukott eszméi vezéreljék a meghirdetett „haladást”, posztkommunista nosztalgiával spékelve. A birodalmi eszme agresszivitására is gyakran az ellenszenv kinyilatkoztatása és a tiltakozás a válasz. Emlékezhetünk, hogy nálunk történetileg valamennyi, törvényes  szabadságharcunkat a birodalom és a nemzet között, a hasonló feszültségek robbantották ki. A kommunista diktatúrák emberkísérleteinek odadobott közép-európai országok – nem beszélve a kelet- európaiakról – a sok évtizedes történelmi tapasztalataikkal a tarsolyukban – mint a V4-ek [22] esetében  – nehezen szembesíthetők a „haladónak” kikiáltott baloldali, marxista vezetésű és a neoliberális „fejlődés” elfogadtatásával.

Mindezekre azért tértünk ki, hogy közösen megállapíthassuk: - a társadalom belső szervezeti és működési rendjét – az alkotmányozást[23] – itt messze nem a szokásjog által kialakított hagyomány szentesíti. Megjelent az „új normalitás”, ami azt a maga szabta normát közvetíti, ami Közép- és Kelet-Európában botránkoztató, elfogadhatatlan, mivel az itt az abnormalitással azonos. Szilárd jogrend nélkül az erkölcsi viszonyok sem maradhatnak tartósan: az „új normalitás” agresszív terjesztésére a kettős mérce - az erkölcstelenség - rendszeres alkalmazása a jellemző: - ami egy egyik embercsoport számára megengedett, sőt támogatott, ugyanaz a másik embercsoport számára megbélyegzéssel és szankcionálással jár együtt. Nyugaton a bal-liberális értékrend előnyt élvez a médiában, az iskolában a keresztyén-konzervatív értékrend hátrányára, s csupán az előbbi számíthat anyagi és politikai támogatásra. A nyugati abnormalitás most Közép-Európát ostromolja, de minél keletebbre jut el, annál nagyobb ellenállásba és elutasításba ütközik.

A globalista szemlélet szellemi gazdái – valójában a közéleti elit egy kicsiny, nemzetközi csoportja – a gazdasági és média – fölényt kihasználva kényszeríti rá társadalmakra és ország-csoportokra saját ideológiáját, mintha azokat a túlnépesedéssel foglalkozó állatkísérletek tanulságaival szembesítené.

A konzervatív keresztyén szemlélet az embert Isten alkotásának tekinti, aki valamennyi példányában egyedi, megismételhetetlen személy, akit Isten a saját képére és hasonlóságára teremtett, hogy az Ő képviselője és az Ő országának építője legyen ebben a világban. Szeretetéből önmagát adta az embervilágért Jézus Krisztusban, hogy az Ő áldozatával a bűn rabságába esett embert megszabadítsa és megmentse az életnek és az örök életnek.

A keresztyén megközelítés sohasem fogadhatja el azt, hogy az ember az erény helyett a bűn oldalát választja, s az élet civilizációja helyett a halálét ; vagy, hogy beleront Isten teremtési rendjébe; hogy eltorlaszolja mások elől az Isten közösségébe vezető utat; hogy ellehetetleníti a krisztusi embert; hogy a személy joga az eredeti küldetéséhez, méltóságához bármely területen megsérthető legyen és megsérüljön.

Ha a vallási helyett pusztán a jogi megközelítésre hagyatkozunk, akkor is kimondható, hogy az emberi méltóság a legfőbb, alkotmányos vezérlő elv, az alapjogok kiinduló pontja, minden ember jogképességének az alapja. [24] Ezt a központi helyét a személyhez fűződő jogok biztosítják, mint az önazonossághoz, önrendelkezéshez, cselekvési szabadsághoz, a magánszféra védelméhez, a szociális biztonsághoz kapcsolódó jogrendszerek. Az ember alany marad és nem válhat eszközzé vagy tárggyá, s még a modern kori, totálisan ellenőrzött  társadalom rabszolgájaként sem minősíthető annak. [25]

A tőlünk idegen megszállással, diktatórikus rendszerrel elvett történelmi alkotmányunkat – éppen, amikor visszazökkenhet az eredeti kerékvágásba – az EU birodalmi alkotmánya igyekszik felfüggeszteni – egy jobbat egy rosszabbért - a maga jogi szabályozása mellett gazdasági és politikai zsarolással, megakadályozva  az alkotmányos identitás folyamatának további, természetes visszarendeződését és kiteljesedését.

Az alkotmányos identitás útján, bármely körülmények között is, csak abban az irányban haladhatunk, melyen az alkotmányos jogrend a személy jogát, az emberi méltóság maradéktalan megőrzését biztosítja.

Miskolc, 2021. augusztus 27.

Kiss  Endre  József