Vissza a főoldalra 

"A kizökkent idő helyretolása"
Újévi interjú Kocsis István drámaíróval

http://www.erdely.ma/kultura.php?what=archivum&year=2006&month=01&day=1

erdély.ma – Kultúra - Archívum

A kizökkent idő helyretolása

Újévi interjú Kocsis István drámaíróval

[ 2006-01-01 - 20:17:18 ]

   Kocsis István drámaíró

 Az idén 65 éves irodalomtörténész, történész, drámaíró Kocsis István a legnagyobb erdélyi írók sorában vált ismertté novelláival, majd történelmi tárgyú drámáival. Az erdélyi és magyarországi színházak sorozatban mutatták be műveit. Az 1980-as évek óta Magyarországon élő kiváló alkotó számára szintén jelentős sikert hozott a Püski Kiadó gondozásában harmadik, bővített kiadást megért, a Szent Korona misztériuma és tana kérdésköreit bemutató, Magyarország Szent Koronája című könyve. Előzőleg három könyvet írt a Szent Koronáról: A Szent Korona tana, A Szent Korona misztériuma, A Szakrális fejedelem. Magyar történelmi tárgyú előadásaival szinte az egész világot bejárta. Életművét áthatja a Szent Korona tana című könyvének záró gondolata: „…ha a magyar nemzet nem tagadja meg azt az alapelvet, amely évszázadokon át meghatározta a magyar jogfejlődést, azt az alapelvet, mely szerint törvénysértés jogot nem alapít, akkor semmi mást nem mondhatunk, mint azt, hogy Magyarország ma is a Szent Korona országa. De ha ezt az alapelvet a magyarság képes lenne megtagadni, akkor mindent megtagadna, ami a magyar nemzet történetében magasztos volt: Szent Istvántól Deák Ferencig mindent. Az egész magyar közjogot, a történeti magyar alkotmányt, a Szentkorona-tant, az egész magyar múltat, mindazt, ami nehéz helyzetben a magyar nemzetet megtartotta. A múlttal együtt persze megtagadná saját jövőjét is. Még szerencse, hogy a jogfolytonosság helyreállításának megtagadása nem jelenti azt, hogy végérvényesen megszakadt a jogfolytonosság.”

Véleménye szerint a 21. század első másfél évtizede milyen értékeket tud felmutatni? A mostani süllyedő világból ezek közül mit mentene meg, ha tehetné?

Változóban van a világ nemzeteinek a viszonya a magyar nemzethez. Miképpen? Segítségünket kérik egy nagy küzdelemben. Küzdenek egy nagy veszedelemben, méltó választ szeretnének adni egy nagy fenyegetésre. Nem volt még ennél nagyobb veszedelem. Beszélnek már bizony a német nemzethalál fenyegetéséről is, de a franciáéról is, az angoléról is. Fogynak, öregszenek az európai nemzetek, és lelkiismeretes gondolkozóik már sejtik, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha visszafordulnak a régi éltető hagyományokhoz, a szent hagyományokhoz. Milyen éltető, szent hagyományokra gondolnak? Azokra bizony, amelyeket a jövendő számára a Szent Korona mentett át, amelyekhez ezért a magyar nemzet segítségével térhetnek vissza. Nemcsak én mondom, mondják ezt bizony német, angol, francia hagyományhívő politikusok is, leghangosabban talán a Szatmárnémeti környékén felnőtt és Németországba visszatelepült öreg svábok. Bíznak a még feléleszthető magyar hagyományokban, és csodákat mondanak. És olyanokat mondanak, hogy már Dante megmondta. Olyanokat mondanak, hogy a magyar történelem misztériumjáték. És hogy számít bizony, nagyon sokat számít, hogy Európa népei miképpen válnak részesévé ennek a misztériumjátéknak. Hisznek tehát az európai nemzetek legjobbjai a még feléleszthető magyar hagyományokban, amelyek őket is megmenthetik.

Mely hagyományokban?

Elsősorban a magyar közjogi hagyományokban bíznak. El is várták volna a magyar nemzettől, hogy az Európai Unióba való belépése előkészítésekor ragaszkodjék a magyar közjogi hagyományokhoz: történelmi alkotmányához, valamint a Szent Korona tanához, azaz állítsa helyre a jogfolytonosságot. Hiába várták: csalódniuk kellett. Akik a magyar nemzetet képviselték Brüsszelben, azok bizony fel sem fogták, miről van szó.

Megannyi nemtelen, ízléstelen támadás éri a magyar szakrális szimbólumainkat. Átfogó stratégia látszik kibontakozni az utóbbi 15 évben identitásunk gyengítésére.

A nemzethalál réméről szólván, egy különös ellentmondásra is felhívhatjuk a figyelmet: az uralkodóvá váló liberális ideológia nem tűri meg az önvédelmi konzervativizmust. Ez azt jelenti, hogy csak az a nemzet számíthat támogatásra, válhat tagjává a jóléti államok nemzetei közösségének, amelyik lemond a hagyományos önvédelemről: nem ragaszkodik az abortusz tilalmához, az anyaság szentségének méltó megbecsüléséhez és megbecsültetéséhez, a nemi eltévelyedéseket hajlandó természetesnek és jogosnak tekinteni stb. Csakhogy mindazon nemzetek, amelyek lemondanak a hagyományos önvédelemről, szükségképpen elsorvadnak, kihalnak. Miben is áll tehát a nagy ellentmondás? A liberális ideológiát feltétel nélkül elfogadó, azaz önvédelmi ösztönét elfojtó, azaz kivesző nemzetek országát a jövendőben csak azon nemzetek kései utódai lakhatják be, amelyek éppen azért sokasodnak, mert ahelyett, hogy megfelelnének a liberális elvárásoknak, őrzik hagyományaikat. Világi konzervativizmus vagy vallási fundamentalizmus híveiként? Ez most mellékes. Ami nem mellékes: az uralkodóvá váló liberális ideológiának végül azon nemzetek utódai lesznek az áldozatai, akik elfogadják, sérthetetlennek tekintik a liberális alapelveket, és azon nemzetek utódai lesznek a kedvezményezettjei, amelyek ma nem felelnek meg a liberális elvárásoknak… Elképzelhető-e ennél félelmetesebb ellentmondás?

A liberális ideológia térhódítása egész Európát veszélyezteti, hiszen a kereszténységet, a nemzeti identitást alapjaiban támadja.

A nemzethalál rémével méltóképpen szembenéző nyugat-európai politikusok, mondottuk, bíznak a még feléleszthető magyar hagyományokban, és csodákat mondanak. Hogy már Dante megmondta. Mit mondott Alighieri Dante a XIV. század elején? Egy nagy veszedelemre hívta fel a figyelmet, mégpedig igen hatásosan. Nemcsak ő látta a keresztény világot fenyegető veszedelmet, és beszéltek róla az ő fellépése előtt is, de ő figyelmeztetett rá leghatásosabban. Arra figyelmeztette a keresztény világot az Isteni színjátékban, hogy a valódi hűség, az Istent megillető hűség az uralkodóknak feltétel nélkül járó hűséggé silányul, és ezzel a királyi udvarokba beköltözik a „legkártékonyabb” félelem. A félelem, amely maga köré vonzza a szolgaságot. Az uralkodó a jövendőben – figyelmezteti kortársait Dante – már nem Isten akaratának méltó közvetítője, hanem olyan szánandó ember, akinek legfőbb uralkodói célja eléggé szégyenletes, mert nem más, mint a hatalom megtartása és növelése.

„Fortélyos félelem igazgat minket.”

Bizony a későbbi korok machiavellista uralkodóját jövendölte meg Dante. És kiáltotta: védekezz, keresztény világ a jövendő alkalmatlan és méltatlan uralkodóinak, vezető politikusainak zsarnokságától. A Dante vészkiáltására minden öntudatos európai nemzet megpróbált válaszolni. Megkezdődött a küzdelem a legveszedelmesebb uralkodói törekvéseket ellensúlyozni képes alkotmányért. De a nagy kihívásra a magyar válasz volt a legméltóbb. A magyar válasz a Szent Korona tana. A korabeli magyarság hivatott képviselői képesek voltak méltóképpen válaszolni a nagy kihívásra: „az elrejtőzött, sehol már fel nem található” szakrális király felségjogait, teljhatalmát az „el nem rejtőzött, jelenlevő” és tisztelve tisztelt szakrális személyre, a Szent Koronára ruházzák át. A magyar társadalom tehát méltóképpen megbecsülvén a szerves jogfejlődés eredményeit, a Szent Korona által ragaszkodni tudott a magasabb rendű hagyományhoz, amelynek lényege Isten akaratának komolyan vétele, a küldetéstudat komolyan vétele, a szakrális komolyan vétele. Azáltal, hogy a Szent Korona a szakrális király jogutódja, a Szent Korona tana tulajdonképpen átmenti a későbbi korszakokba a szakrális királyság korának nagy eszményeit, a szakrális királyság éltető, nemzetmentő és kereszténységmentő hagyományait. A Szent Korona tanának talán ez a legnagyobb érdeme.

Történelmi példával illusztrálva, miképpen határozta meg a Szent Korona a régi magyar életet?

A Szent Korona tana megőrző erejévé vált a magyar alkotmánynak, a magyar államiságnak, meghatározójává a magyar közjogfejlődésnek, de jelentősége nem akkor volt a legnagyobb, amikor a magyar nemzet jólétben és biztonságban élt, hanem akkor, amikor nehéz helyzetekbe került. Történelme legnehezebb helyzetein a Szent Korona segítségével lett úrrá a magyar nemzet... Megteremtője volt a nemzeti egységnek a magyar történelem legnehezebb, legdrámaibb helyzeteiben. Felfoghatatlan ennek a jelentősége, s ma már szinte hihetetlen, hogy Valakinek köszönhetően a nemzeti egység mindannyiszor helyreállt, amikor a széthúzás végzetes lehetett volna. Hivatott protestáns államférfiaink éppolyan odaadó hívei a Szent Koronának, mint hivatott katolikus államférfiaink. A nagy protestáns erdélyi fejedelmek küzdelmük elsőrendű céljának tekintették, hogy a Habsburg-házi magyar király törekvéseivel szemben a Szent Koronának a történelmi magyar alkotmányban, a Szentkorona-tanban kifejezett akaratát győzelemhez segítsék. De mi a titka például a katolikus és Habsburg-párti Pázmány Péter és a protestáns és Habsburg-ellenes Bethlen Gábor közeledésének, egymásra találásának? A magyar nemzet jövője számára találjuk meg a megoldást, ha ezt a titkot megfejtjük. Tekintsünk Pázmány Péter és Bethlen Gábor világára. Küzdelmükre, vitájukra, egymásrautaltságukra. El is szomorodhatunk. Ne áltassuk magunkat. Mindkettőjük Magyarországa külön-külön erősebb, mint a mai egyetlen Magyarország. Amilyen a mai egyetlen Csonka-Magyarország. Milyen volt Bethlen Gábor országa? Erős – hadserege és a hit által. A Pázmány Péteré, a királyi Magyarország? Erős – törvényei és a hit által. Jegyezzük itt meg: Pázmány Habsburg-párti volt. De nem volt nehéz neki jó magyarként Habsburg-pártinak lenni, mert a korabeli Habsburg-házi magyar királyt kényszeríteni lehetett a magyar érdekek tiszteletben tartására. Kényszeríteni lehetett – az alkotmány által, a koronázási esküje és a hitlevele által. És a magyar érdekek tiszteletben tartására kényszerítette a Szent Korona. Igen, Pázmány királya félve tisztelte a Szent Koronát. Félt megsérteni a Szent Korona tanát. Nem felfoghatatlan ez. Miért bízik tehát Pázmány Bethlenben, Bethlen Pázmányban? Mert tudván tudják: lehet más a vallásuk, lehetnek másfélék politikai elképzeléseik, de eggyé kell válniuk a Szent Korona misztériumában és a Szent Korona tanában. Milyen érdekes a Bethlen–Pázmány viszony közjogi megközelítése is! Magyarországon a korabeli Habsburg-házi uralkodók egyike sem – sem II. Mátyás, sem II. Ferdinánd –, bizony egyikük sem veszi önként és méltóképpen tekintetbe a magyar nemzet érdekeit – ezért a magyar királyságban nő a közjog jelentősége. Bethlen és kormánya viszont méltóképpen védi Erdélyben a magyar érdekeket – és itt csökken a közjog jelentősége. Magyarországon vannak e korban közjogi küzdelmek, Erdélyben nincsenek. Így működött a magyar önvédelmi ösztön. Bethlen tudja: Pázmány nem azért hatalmas úr, mert kedveltje a királynak, hanem azért, mert a királyával szemben a Szent Korona akaratát képviseli. Pázmány is tudja: amikor Bethlen harctéren küzd a korabeli magyar király haderejével, akkor a Szent Korona akaratát akarja érvényesíteni. És itt van a magyar nemzet megmaradásának a titka. Addig Magyarország mindig talpra állt, amíg a magyar nemzet képviselői – akármilyen pártiak, akármelyik felekezethez tartozók – tiszteletben tartották a Szent Korona tanát, eggyé tudtak válni a Szent Korona misztériumában.

Közbevetem, hogy példa erre Pázmány Péter és Bethlen Gábor egymáshoz való viszonya.

Beszélgetésünk elején említette, hogy a hagyományt tisztelő nyugat-európaiak, a Németországba visszatelepült öreg svábok bíznak a magyarság szent hagyományainak visszatérésében.

Felfoghatatlanabbnak tűnhet, miért örvendett oly nagy tiszteletnek a Szent Korona a nemzetiségek körében is. Pedig nincs ebben semmi rendkívüli. Hiszen a Kárpát-medencében utoljára a Szent Korona tana volt képes megteremteni a feltételeit a nemzetek, nemzetiségek békés egymás mellett élésének. A Szentkorona-tan a történelmi Magyarország nemzetiségei számára elsősorban a megmaradásuk, nemzetiségi kibontakozásuk feltételeit biztosító jogok tiszteletben tartását garantálta. Másképpen volt ez a rendi társadalomban és másképpen a polgári társadalomban. A rendi társadalomban a régi, középkori szerződésekbe foglalt kollektív jogok érvényesültek. 1848, illetve 1867 után a vármegyei önkormányzat léte, mely a többségben levő nemzetiség akarata szerint lehetett nemzetiségi, valamint a nemzetiségi, illetve az iskola- és egyházügyi törvények szavatolták a nemzetiségek megmaradását, érvényesülését. Igen, joggal mondhatjuk: a Szentkorona-tan a Kárpát-medencében harmóniát teremtett, az ellene forduló nacionalizmusok diszharmóniát – Trianon után. És azt is vegyük itt tekintetbe, hogy a nem magyar eredetű nacionalista tanok, eszmék, eszmények, törekvések miképpen szegültek szembe a Szentkorona-tannal. 1918-ig elképzelhetetlen volt, hogy felelős magyar politikus szembeforduljon a Szentkorona-tannal, megtagadja. Sokszor tűnt úgy nagy politikusainknak, hogy apolitikus beszélni róla. De valamirevaló magyar politikus soha nem tagadta meg, soha nem fordult szembe vele – egészen 1918-ig, amikor Károlyi Mihályék tudatlanságukban, érzéketlenségükben semmibe merték venni. Azzal, hogy megtagadták a Szentkorona-tant és az egész történelmi magyar közjogot, védekezésképtelenné tették az országot. A Szentkorona-tan megtagadásának volt a következménye, hogy 1918 után, a fegyverszüneti egyezmények megkötése után a magyarság képtelenné vált megakadályozni az ország nagy részének a megszállását.

A következmény Trianon.

A magyar nemzet 1918-ban képtelen volt méltóképpen válaszolni a rettenetes kihívásra: önvédelmi ösztönét elveszítette, s nem kergette el azonnal a politikai élet színteréről azokat, akik megtagadták a magyar történelem legnehezebb óráiban azt az eszmét, amely Magyarországot még megmenthette volna. Ha 1918-ban a Szent Korona tana sértetlen marad, és így ébren képes tartani továbbra is a magyar nemzet önvédelmi ösztönét, megteremti az egységes magyar ellenállást – mint annyiszor a magyar történelem nehéz időszakaiban –, akkor a trianoni diktátumra valószínűleg nem került volna sor. De ha mégis, akkor a diktátum végrehajtását tudta volna megakadályozni a magyar nemzet. A népszavazást mindenképpen kikényszeríthette volna a magyar politika. S a nem magyar többségű vidékek népei éppen a Szent Korona tanában bízva nyilvánították volna ki akaratukat, hogy magyar állampolgárok akarnak maradni.

Melyek a Szent Korona tana leglényegesebb kérdései?

A Szent Korona a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya. Ő a legfőbb személyiség a magyar közjog bonyolult világában. A Szent Koronában egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei: a mindenkori király és a mindenkori politikai nemzet. A Szent Koronát mint jogi személyt a hatalom teljessége illeti, tagjainak- a király és a politikai nemzet, egyike sem törhet a Szent Korona egész hatalmára, azaz teljhatalomra. Igen, a Szent Korona tana nemcsak a király, hanem a nemzet hatalmát is korlátozza. Mind a király, mind a nemzet cselekvési lehetőségeit szűkíti (és nemcsak akkor, ha a hatalom akarásáról, birtoklásáról, hanem akkor is, ha pl. alkotmányozásról van szó), hogy miképpen a király sem, a nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához való viszonyát.

Legfőbb garanciája a Szent Korona a hatalommegosztás véglegességének (itt nyilván nem a hatalom-megosztás modern elvéről van szó, hanem arról, hogy a hatalomból miképpen részesedik a király és a nemzet), az alkotmányosság megtartásának. A királyt esküje és hitlevele és a hatalommegosztást kimondó törvények kötelezik arra, hogy ne törjön abba a magasságba, ahol a Szent Korona mint közjogi absztrakció áll. De a Szent Korona nemcsak közjogi absztrakció (az államhatalom alanya), hanem élő organizmus. Test, melynek részei, tagjai vannak. A történelmi Magyarországon tagjai voltak mindazok, akik részesei lehettek a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak a történelmi magyar államban: a király és a politikai magyar nemzet: 1848-ig a nemesség, 1848, illetve 1867 után származásra és nemzetiségre való tekintet nélkül az ország minden polgára. Ma tagjai mindazok, akik leszármazottai a Szent Korona egykori tagjainak.

Fentebb már emlékeztettem arra, hogy a régi korokban azért volt sok a törvénytisztelő ember a Szent Korona országaiban, mert a Szentkorona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erősítette: mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segítette elő. Vegyük itt figyelembe azt is, hogy a Szentkorona-tanban nemcsak a király és a politikai nemzet tekintettek a Szent Korona tagjainak, hanem a területek is: országok (a Magyar Királysághoz tartozók és a vazallus államok), tartományok, városok. A koronázás hitelesen szemlélteti a nemzetnek és a királynak

a Szentkorona-tan által meghatározott viszonyát. A nemzet mint a Szent Korona (a főhatalom alanya mint legmagasabb rangú jogi személy; így is mondhatnánk: legmagasabb közjogi méltóság) alaptényezője átruházza a királyra a Szent Koronában foglalt királyi felségjogokat, a hatalom egy részét, e hatalom gyakorlásának a jogát, azaz a koronázással avatja a királyt a Szent Korona másik főtényezőjévé. A király pedig a koronázáskor hitlevelet ad ki, s esküt tesz arra, hogy mind a végrehajtó, mind a törvényhozó hatalmat megosztja a nemzet képviselőivel, azaz nem zárja ki a Szent Koronából a nemzetet, nem fogja megkísérelni a főhatalom megszerzését, azt meghagyja annak, aki a közjogban fölöttese: a Szent Koronának. A koronázás kérdése nyilván eszünkbe juttatja a királyválasztás kérdését. A Szentkorona-tannak köszönhető, hogy nem vált végzetessé, hogy a magyar nemzet évszázadokra lemondott a királyválasztási jogáról. (A Habsburg-korra gondolunk, természetesen.) Miképpen? A Szent Korona tana megkívánta, hogy a koronázás központi gondolata a hatalom átruházott volta legyen.

A királyi hitlevél és a koronázási eskü az ebből levonható következtetéseket tartalmazza. A Szentkorona-tagság fogalma összefüggésben van a Szent Korona tulajdonjogával, melynek alapelve: minden birtokjog gyökere a Szent Koronában van, következésképp a birtok a Szent Koronára száll vissza. (A birtok magszakadás, valamint hűtlenség esetén háramlik vissza a Szent Koronára.) A Szent Korona tulajdonjogát alátámasztó törvények pedig annak biztosítékai, hogy a király csak mint a Szent Korona akaratának végrehajtója gyakorolhatja a birtokadományozás és a nemesítés jogát. A nemesítést, illetve a birtokadományozást a királynak ennek figyelembevételével kell megindokolnia.

A Szent Korona tulajdonjogának köszönhető, hogy Magyarország területén idegen állampolgár nem bírhatott földtulajdont. (Ha nem így lett volna, Magyarországot a Habsburg-korban valószínűleg olcsón felvásárolták volna.) Ennek csak látszólag mond ellent az a tény, hogy a király külhonosnak is adományozhatott földet, hiszen a külhoni megadományozása csak akkor vált érvényessé, ha őt a magyar országgyűlés honfiúsította: a megadományozott tehát csak mint a Szent Korona tagja (mint magyar állampolgár) válhatott Magyarországon földbirtokossá. Nagy jelentőséggel bírt bizony, hogy a honosítás, az ún. indigénák befogadása nem a király, hanem a Szent Korona jogaihoz tartozott. Azt jelentette ez a gyakorlatban, hogy a honosítást a királynak kérnie kellett az országgyűléstől, mégpedig a Szent Koronának tett szolgálatokra hivatkozva. Az országgyűlésnek a honfiúsítást elrendelő határozatával a megadományozandó tagjává is vált a Szent Koronának, miután ünnepélyes esküt tett arra, hogy „az ország törvényeinek mindenben engedelmeskedni fog, és ennek az országnak a szabadságait tehetségéhez képest meg fogja védeni, és azok ellenére semmit sem fog elkövetni, az országból annak semmi várát és semmi részét sem fogja elidegeníteni, hanem egész igyekezettel azon lesz, hogy az elidegenítetteket visszaszerezze.” (1550: 77. tc.)

Magyarországon csak a Szent Korona tagjainak lehetett földbirtoka. És ez bizony azt is jelenti, hogy 1848-ig, a rendi társadalom idején csak a nemességnek, 1848-tól az ország minden polgárának, hiszen ez esztendőben minden országlakos – nemzetiségi és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül – befogadtatik a Szent Korona tagjai közé, mégpedig a jogkiterjesztés elve alapján. Természetesen nemcsak a honosítási törvény védte a magyar földtulajdont, hanem az ősiség törvénye is, mégpedig hosszú évszázadokon át. Nagy jelentőséggel bírt az is, hogy nemcsak a földtulajdon a Szent Koronáé, hanem a stratégiai fontosságú iparágak (régen pl. a bányaipar, ma pl. az élelmiszeripar vagy az energiagazdálkodás és a honvédelem megfelelő színvonalát biztosító iparágak) vagyona is. És miképpen régen a bányák, kamarák jövedelmei is a Szent Korona tulajdonának elidegeníthetetlen részei voltak, ma a mai stratégiai fontosságú iparágak vagyonával kapcsolatos jogok összessége illeti a Szent Koronát. Gondolkozzunk most el azon, hogy mennyivel gazdagabb lenne a mai magyar nemzet is, ha a rendszerváltoztatás utáni ún. privatizáció során az illetékesek tekintetbe vették volna, hogy a Szent Korona tulajdonjoga szent és sérthetetlen.

Helyreállítható-e a jogfolytonosság a Szentkorona-tan alapján?

Induljunk ki abból, hogy a törvénysértés jogot nem alapít elve alapján a magyar történelemben mindig helyreállt a jogfolytonosság, ami annyit jelentett, hogy az abszolutizmus megszűnése után a magyar nemzet hivatott képviselői országgyűlésen, illetve nemzetgyűlésen meg nem történtté nyilvánítottak mindent, ami az abszolutizmus idején a látszat-törvényhozás terén történt. Könnyen bizonyítható, hogy a Mohács utáni nehéz évszázadokban a magyar államiság azért maradt meg, mert eleink a jogfolytonosságot sohasem mulasztották el helyreállítani. Jogfolytonosságot állított helyre a magyar nemzet I. Lipót korában, II. József után, 1791-ben, 1867-ben, 1920-ban. 1944 márciusától 1990-ig idegen hatalmak, előbb a német 3. birodalom, majd a Szovjetunió megszállása tette lehetetlenné Magyarországon a törvényes jogalkotást. A megszálló hadsereg utolsó alakulatai csak 1991 nyarán hagyták el az országot, de a hadsereg kivonulása elrendelésének időpontját már a megszállás megszűnése időpontjának tekinthetjük. Az 1944 márciusában megszakadt jogfolytonosságot ezért 1990-ben lehetett volna helyreállítani. Ez esztendőben lehetett volna megválasztani azt a nemzetgyűlést, amelynek a feladata a jogfolytonosság helyreállítása lett volna.

A szovjet csapatok kivonulása után, a rendszerváltáskor is lehetőségünk lett volna erre.

A rendszerváltoztatás hangadói a jogfolytonosság jelentőségét nem tudták felfogni: nem állították helyre a jogfolytonosságot, elfogadták azt a kényelmesnek tűnő meg-oldást, hogy a történelmi magyar közjog helyét továbbra is a szinte ötletszerűen kölcsönzött és ötletszerűen – és persze gyakran – változtatott idegen jog foglalja el. Mit kellett volna tennie a magyar nemzetnek 1990-ben? A Szentkorona-tan szellemében, annak tantételei tiszteletben tartásával hozzá kellett volna kezdenie a jog-folytonosság helyreállításához – nem országgyűlésen, hanem jogfolytonosság-helyreállító nemzetgyűlésen. Miért a Szent Korona tanának szellemében, annak tantételei tiszteletben tartásával? Mert a Szent Korona mint jogi személy továbbra is a magyar államhatalom alanya, s így a Szentkorona-tan nem csak emléke egy dicsőbb magyar múltnak, hanem érvényben levő, kötelező erejű közjogi tan... Kezdhetnénk ennek bizonyítását a Szentkorona-tan azon tétele hangsúlyozásával, mely szerint miképpen a király sem, a nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához való viszonyát... De nem szorul bizonyításra, hogy a Szent Korona közjogi tana ma is kötelező erejű. Hisz a magyar nemzet törvényes képviselői a Szent Koronát sosem tagadták meg, s a Szentkorona-tant sem hatálytalanította soha alkotmányosan összeült magyar nemzetgyűlés vagy országgyűlés.

Nem könnyű felfogni, hogy az 1990. évi rendszerváltozáskor a magyar nemzet képviselői miért riadtak vissza attól, hogy a jogfolytonosság helyreállításának kérdését érdemben felvessék. Annak ellenére nem, hogy a jogfolytonosság helyreállítása, tudjuk, nem oldható meg egykönnyen, de még a helyreállításnak a tervezete sem vethető papírra egyik napról a másikra. Ami bizonyos: egyetlen percre, de csak egyetlen percre mindent érvényesnek kellett volna tekinteni, ami a jogfolytonosság megszakadása órájában érvényes volt. De a következő percben már el kellett volna kezdeni a hatalmas munkát, melynek során megítélhették volna a magyar nemzet ezzel megbízott tagjai – az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai –, hogy a történelmi magyar alkotmányból mi vált korszerűtlenné, illetve mivel kell feltétlenül kiegészíteni. Miért nem vállalták a jogfolytonosság helyreállítását azok, akiknek megadatott, hogy felelős beosztásban részt vállalhassanak a rend-szerváltoztatás irányításában? Megszűnt volna a megszállás alatt létrejött államadósság, érvényét veszítette volna a bősi vízerőműről szóló szerződés... Mégsem vállalták. Miért? Emlékezzünk vissza arra, mivel kezdtem válaszomat. Elmondtam, hogy változóban van a világ nemzeteinek a viszonya a magyar nemzethez. Mert most segítségünket kérik egy nagy küzdelemben. Küzdenek egy nagy veszedelemben, méltó választ szeretnének adni a nagy fenyegetésre. Nem volt még ennél nagyobb veszedelem… Beszélnek már bizony a német nemzethalál fenyegetéséről is, de a franciáéról is, az angol nemzethaláléról is. Fogynak, öregszenek az európai nemzetek, és legbölcsebb politikusaik már sejtik, hogy a keresztény nemzetek csak akkor menekülhetnek meg, ha visszafordulnak a régi éltető hagyományokhoz, a szent hagyományokhoz… Megállapítottuk, hogy azokra az éltető, szent hagyományokra gondolnak, amelyeket a jövendő számára a Szent Korona mentett át, amelyekhez ezért a magyar nemzet segítségével térhetnek vissza.

Biztosak lehetünk-e abban, hogy megértik a magyar közjogi hagyományokat a nyugat-európaiak, megértik-e a Szent Korona tanát? A Szent Korona közjogi tana és az Európai Unió szellemisége összeférnek-e?

Vállalhatná-e a magyar nemzet ugyanazt, amit az angol nemzet vállal: történelmi alkotmányát és a Szent Korona tant vajon éppúgy bevihetné magával a nagy közösségbe, miképpen az angolok történelmi alkotmányukat és az angol koronaeszmét? Mindegyik kérdésre igennel válaszolhatunk. Következik az is természetesen mindabból, amit fontosnak tartottam elmondani, hogy az Európai Unióba való belépésről még a legelső tárgyalást is csak azután lett volna szabad elkezdeni, miután helyreállítottuk a jogfolytonosságot. Az Európai Unió számára pedig a következő kérdések lehetnének időszerűek: Miért lehetne példaértékű az Európai Unió számára, hogy a Szentkorona-tan a Kárpát-medencében harmóniát teremtett, az ellene forduló nacionalizmusok viszont diszharmóniát – Trianon után? Miért állna érdekében még az Európai Uniónak is, hogy a magyar nemzet helyreállítsa a közjog-folytonosságot a Szent Korona védelme alatt, a Szent Korona tana által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alapján?

Szervátiusz Tibor Kolozsvári Krisztus című szobra a szétszakított magyarság sorsának allegóriája, melyről az alkotó azt vallotta: a világmindenségre van kifeszítve.

Azt is felvetettem az imént, hogy a magyar történelmet egyre többen tekintik misztériumjátéknak. Sokan felvetik, hogy Trianonban Magyarországot keresztre feszítették. Igen, ezt nemcsak mi magyarok vagyunk képesek felfogni, megérezni, átélni. Leon Degrelle belgiumi történész pontosan, hitelesen, határozottan fogalmazza meg azt a következtetést, amelyről azt hihettük, hogy nyugat-európai történész felfogni sem képes, nemhogy megfogalmazni: Magyarországot keresztre feszítették az I. világháború után – és nem bűnei miatt, hanem hite, hűsége, mégpedig Istenhez való hűsége megtorlásaképpen. Mit tehetünk még hozzá ehhez? Aki Trianont tanulmányozza, rádöbben, hogy a magyarságot Trianonban nem mint bűnöst, hanem mint legártatlanabbat büntették, mindenki helyett, ellenfél és szövetséges helyett egyaránt. És arra is rádöbben, hogy Trianonban az Úr Jézus ellen küzdő sátán leglátványosabb, legsúlyosabb ellentámadásának lett a magyar nemzet a szenvedő alanya. Minden másnál nyilvánvalóbbá válik, hogy a sátán a magyar nemzetet valamiért legnagyobb ellenségének tekinti, s az is, hogy a sátán az Úr Jézusra emelt fegyverrel sújtott rá. Annak a kérdésnek a felvetése is jogos még, hogy az Úr Jézusra emelt karddal miért éppen a magyar nemzetre sújtott a sátán? Mert a Szent Korona nemzete a magyar? Vagy miért? Mindent megvilágosító válasz helyett most is elégedjünk meg a régi, de legmegnyugtatóbb gondolat megismétlésével: akit, amit a sátán az Úr Jézusra emelt fegyverrel próbál megsemmisíteni, az nem semmisül meg, hanem csak megsemmisíthetetlenné válik.

Mindig erről szólt és mindig erről fog szólni minden Misztériumjáték utolsó felvonása. Erről szólt, erről szól és mindig erről fog szólni, mert Isten az Önmaga helyett keresztre feszítettet, keresztre feszítetteket mindig feltámasztja. Fűzzük hozzá fentiekhez a Szentkorona-eszme egyik szép gondolatát. Ha a misztériuma felől közelítjük meg, akkor a Szent Korona a magyar nemzet fennmaradásának, létének szent titka. De mondjuk most ki azt is, hogy nemcsak a magyar nemzet létéről van szó. A Szent Korona tana szerint ugyan a Szent Korona megtagadásának a magyar nemzet eljelentéktelenedése a következménye. De a Szent Korona misztériumában mintha minden kitágulna. Sejteti, hogy a magyar nemzet sorsában az egész kereszténység osztozik. A Szent Korona misztériumában ugyanis központi kérdés, hogy a Szent Korona megsértésével az univerzum rendjében a földi életre végzetes változás következik be.

Mondhatjuk tehát: ha a magyar nemzet veszélyben van, akkor nemcsak ő van veszélyben, hanem az egész kereszténység.

A XX. század egyik legszentebb életű keresztény főpapja, Márton Áron erdélyi katolikus püspök az 1946. évi pünkösd vasárnapján Csíksomlyón elhangzott beszédében kimondja, hogy Trianon miatt Európa ismét a halálos bűn állapotában van. Majd így szól Európa és a nagyvilág vezető államférfiaihoz: „Igazságunk tudatában és a változatlan természeti és isteni törvények alapján kérjük azokat, akiknek fölöttünk hatalma van – minden hatalom onnan felülről adatott! – ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel a régi keresztre.” Ám az új keresztre feszítés rövidesen – az 1947. évi új békediktátum aláírásakor – bekövetkezett. Keresztre feszítés? Miért mondta ezt ki Márton Áron? És Leon Degrelle miért beszélt Magyarország keresztre feszítéséről? Fentebb már kimutattam, mi lehet ennek a mélységes értelme.

Mindazonáltal így is fel kell tennünk a kérdést: ha Magyarországot valóban hitének valódisága, Istenhez való hűsége megtorlásaképpen darabolták fel, büntették minden-ki helyett, ellenfél és szövetséges helyett egyaránt, akkor tudnunk kellene arra is a választ, hogy pontosan mit tekintettek Trianon urai (a kulisszák előtt ágálók, illetve a kulisszák mögül diktálók) oly figyelemre méltónak, rendkívülinek a magyar-országi hitéletben, hogy elrendeljék annak a misztériumjátéknak a megrendezését, amelyben Magyarországot (mint Istenhez legközelebb álló földi királyságot) keresztre feszítik? Mert Regnum Marianum? Mert a Szent Korona országa? Tekintetbe vették, hogy éppen azáltal, hogy a Szent Korona a szakrális fejedelem jogutódja, a Szent Korona tana tulajdonképpen átmentette Magyarországon a szakrális királyság korának nagy eszményeit még a XX. századba is? Valódi szakrális királyságnak tekintették talán? Valóban hitték, hogy Magyarországon szökkenhet szárba és nőhet az Égig az üdvnek fája, amely aztán addig terebélyesedik, míg ágai körül nem ölelik a földet?

Válasz helyett ismételjük meg: ha a magyar nemzet veszélyben van, akkor nemcsak ő van veszélyben, hanem az egész kereszténység. Bizony, a Szent Korona misztériumában mintha minden kitágulna: sejteti, hogy a magyar nemzet sorsában az egész kereszténység osztozik. A kereszténység történetének a mélypontja Trianon. Trianon mint tudatos szembefordulás Istennel. Nyugat-Európa népei nem fogták fel Trianon évében, hogy mi történt a kulisszák mögött, nyilván a politikusok többsége sem. Nyugat-Európa államférfiai szolgaként engedelmeskedtek vagy néma cinkosként. Tisztelet a kivételnek. Legtöbben nem tudták, mit cselekszenek. Nyugat-Európa népei bizony nem fogták fel, mi történik: hogy amire a végsőnek szánt csapást mérik a cinkosságukkal, azok az éltető hagyományok a sajátjaik is.

Trianonhoz köthető tehát az európai nemzetek hanyatlása?

Nem volt még tudomásuk a közelgő veszedelemről: a nemzethalál fenyegetéséről. Ma már nemcsak magyarok beszélnek a magyar nemzethalál rémképéről és nemcsak németek beszélnek a német nemzethalál elkerülhetetlenségéről, hanem franciák is a francia nemzethalál, angolok is az angol nemzethalál fenyegető réméről. És a franciák és az angolok is tudják ma már, hogy a nemzetüket fenyegető halálos veszedelem Trianonban született. Ma már tudják, akik merik tudni. És tudják, hogy ha az idő „nem tolatik vissza a helyére”, a nemzethalál ellen nem tudnak küzdeni. Kizökkent idő = éltető hagyományok eltűnése, a szakrális hierarchia semmibevétele. És már sejtik, hogy Trianon rejtélyes urai miért éppen Magyarországot akarták megsemmisíteni. Tudták azok, hogy itt vetheti meg a lábát az, aki a kizökkent időt helyretolja: aki visszavezetheti a kereszténységet a szakrális hagyományokhoz. Az éltető hagyományokhoz. Aki ma felelősen küzd a nemzethalál réme ellen, aki nemzete számára a biztonságos jövendő feltételeit szeretné megteremteni, az ma már Trianon ellensége. És akkor is, ha látszatra nemzetének nincs köze Trianonhoz, akkor is, ha látszatra nemzete Trianon kedvezményezettje.

Bevégeztetett?

Amikor az európai nemzetek legjobbjai a még feléleszthető magyar hagyományokban hisznek, azokban, amelyek őket is megmenthetik, elsősorban a magyar közjogi hagyományokban bíznak. El is várták volna a magyar nemzettől, hogy az Európai Unióba való belépése előkészítésekor ragaszkodjék a magyar közjogi hagyományokhoz: történelmi alkotmányához, valamint a Szent Korona tanához, azaz állítsa helyre a jogfolytonosságot. Hiába várták: csalódniuk kellett. Akik a magyar nemzetet képviselték Brüsszelben, azok bizony fel sem fogták, miről van szó. Miért lehetünk mégis derűlátók? Ha a magyar politikusok nem fogják fel, hogy helyre kell állítaniuk a jogfolytonosságot a Szent Korona védelme alatt, a Szent Korona tana által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alapján, akkor a jogfolytonosság helyreállítására kötelezni fogják őket az Európai Unió jövőt féltő, saját nemzetük jövőjét és egész Európa jövőjét féltő politikusai.

Török Judit

Foto: Szervatiusz Tibor: Kolozsvári Krisztus - részlet László Váradi Gyula "Dona nobis pacem" című filmjéből

 Vissza az oldal tetejére