<<<(((olvasónapló olvasói megjegyzésekkel, kiemelésekkel -)))>>>

Havas Ferenc:

Onoma, rhéma, logosz

 

From: Fáy Árpád <arpad.fay@gmail.com>  - Sent: Monday, June 01, 2020 12:51 AM - To: 'Bérczi Szaniszló - Subject: RE: [Fil.Társ.] Platon három könyve a szóról és a mondatról

 

Tisztelt Vitakör!

Szaniszló által ajánlott olvasmányok ellen sajnos be vagyok oltva.

Egyszerűen nincsen hozzájuk olyan kapaszkodóm, mint volt annak idején Verne regényekhez és más olvasmányok nagy tömegéhez, hogy bemenjek egy könyvtárba és ilyesmit keresgéljek (rengeteg olvashatatlan és kifejezetten téves ám hivatalosan méltányolt írás olvasása után kiváltképp nem).

De Szaniszló elém tette és a levelező lista tagjainak reagálása alapján a három általam ismeretlen görög szóból álló, nem túl hosszú szövegnek nekiálltam. Szerencsére. Mondhatni ezt is középiskolában kellett volna először átfutni.

köszönet érte, mármint hogy még elém került


<<<(((olvasónapló olvasói megjegyzésekkel, kiemelésekkel -)))>>>

Havas Ferenc:

Onoma, rhéma, logosz

A https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/30034 szerint 1998-as megjelenésű írás

<<<((( logosz = onoma + rhéma mint a mondat = alany + állítmány szerkezetének előképe, idézi Platontól a tanulmány szövege -)))>>>

Az európai nyelvfilozófia történetének ismertetését hagyományosan a preszókratikusokkal szokás kezdeni. Steinthal hatalmas nyelvtudománytörténeti munkája (Steinthal 1863) ugyanis általánossá tette azt a felfogást, hogy az emberi intézmények természeti avagy megállapodás szerű eredetére vonatkozó híres füszei - theszei vita (az utóbbi terminus helyén gyakran nomó vagy szünthéké, Platón nyelvjárásában kszünthéké áll) különösen a nyelv státusa tekintetében kulminált. Így aztán sokak szerint a komoly nyelvfilozófiai problémák első felvetéseinek bemutatásáért lényegében az ie. V. századba, sőt az elé, Parmenidészig vagy akár Hérakleitoszig is vissza lehet nyúlni. Mások persze kételyeiket fejezik ki ezzel kapcsolatban (vő. pl. Perelmuter 1980), afelől azonban nem, hogy a filozófiatörténet első teljes egészében a nyelv lényegének mibenlétére koncentráló mű, Platón Kratülosza, mindenesetre a nyelvvel kapcsolatos eltérő vélemények gazdag hagyományára támaszkodhatott, sőt, az interpretálók döntő többségének értelmezésében egyenesen arra reflektált. Platón Kratülosz című dialógusának jelentősége ugyanakkor messze nagyobb, mint az a puszta tény, hogy a mondott tekintetben első. Egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy az európai nyelvfilozófia-történet Platónra következő egy vagy akár másfél évezredét más sem teszi ki, mint a Kratüloszra való reflexiók és ez utóbbiak láncolatos továbbértelmezései. Egyébként még ebben a gazdag utóéletben sem a mű úttörő volta a döntő tényező, hanem inkább sokféle értelmezhetősége. Már azon is vita folyik, hogy a benne vitatott álláspontok egyáltalán valóban a füszei - theszei dichotómiába illeszthetők-e (vö. pl. Rozsgyesztvenszkij 1975), s bár az interpretátorok többsége ebben megegyezik, ellentétes meglátások vannak a tekintetben, vajon Platón végül is dönt-e egyáltalán ebben a kérdésben (vö. pl. Szabó 1984), illetve ha igen, akkor destruktív (az egyik álláspontot elutasító, vö. pl. Gadamer 1984: 285) avagy konstruktív (egy harmadik megoldást javasló, vö. pl. Perelmuter 1980) módon. Amíg a nyelvről való gondolkodás az általában vett emberi kultúra értelmezésének jeles feladata marad, ahogyan nem volt, valószínűleg nem is lesz évszázad, amely ne szembesülne e dialógus értelmezésének feladatával.

Az alábbi rövid értekezésben mégis Platón másik két, nagy valószínűséggel időskori dialógusára szeretném felhívni a figyelmet, ha ezek a maguk egészében nem sorolhatók is a par excellence nyelvfilozófia teljesítményei közé. Jelentőségük ugyanis ebből a szempontból is hangsúlyozandó, de még ennél is fontosabbnak látom annak bemutatását, hogyan lehet egy látszólag triviális nyelvi megfigyelésben bizonyos értelemben az egész európai ismeretelméleti kánon alapképletét megragadni.

A szóban forgó dialógusok a Theaitétosz és a Szofista. Amit exponálni szeretnék belőlük, voltaképpen nem több egyetlen, Platón által többször is kifejtett gondolatnál. A logosz, az onoma és rhéma összefüggéséről van szó.

E két dialógusban Platón többszörösen visszatér ahhoz a tételhez, miszerint a gondolat és ennek szóbeli kifejezése lényegében megegyezik egymással, az egyetlen különbség, hogy az utóbbit hangzás is kíséri.  <<<(((jelet és jelzettet azonosnak veszi -)))>>> Th 190a: „Nekem úgy rémlik ugyanis, hogy amikor gondolkodik a lélek, nem tesz egyebet, mint beszélget, önmagát kérdezgeti és felelget rá, s vagy kimond vagy nem mond ki valamit. Ha pedig eldönti, akár lassabban, akár gyorsabban vetve rá magát, s immár egy és ugyanazt állítja és nem kételkedik többé, ezt nevezzük az ő véleményének (doxa). Éppen ezért nevezem én beszélésnek (legein) a véleményalkotást, a véleményt pedig kimondott beszédnek (logosz eirémenosz), csakhogy olyannak, melyet nem máshoz és nem hanggal, de némán, önmagához intéz a lélek.”  <<<(((ez olyan, mint amikor mikrofizikában ragaszkodnak ahhoz, hogy amit a fény által nem lehet megfigyelni, azt ne vegyük legalábbis közvetlenül vizsgálhatónak. Tehát csak ami megfigyelhető, abból indulhatunk ki. Vagy Einstein és kora, hogy ha a fény követi a térgörbületet, akkor nincs is egyenes, mert még a fény sem az, tehát a fény útját tekintsük elemi görbének és nem az elvi egyenest. -)))>>> Még ennél is egyértelműbben Sz 263e: „A gondolat (dianoia) és a beszéd (logosz) azonos; csakhogy az egyik a léleknek bent, önmagával folytatott hangtalan beszélgetése: s ez az, amit gondolkodásnak nevezünk.”  <<<(((az biztos, hogy a dialógus, tehát nem a beszédnek elsősorban nem a monológ fajtája inspirálja a gondolatot … és a töprengés is kereshet beszédbe önthetően megfogalmazható gondolatmenetet – de a kettő ettől még jel és jelzett módon különbözik egymástól. Ami közös lehet bennük, az az alany aktivitása. -)))>>>

A gondolat és a beszéd azonosítása azért fontos Platón számára, mert így a megfigyelhető beszédből következtethetünk a közvetlenül nem elemezhető gondolkodás, a kimondott megnyilatkozásból a kifejezett gondolat természetére. A gondolat természete pedig mindenekelőtt mint az igaz és hamis vélemény alkotásának lehetősége jön tekintetbe, az igazság és a hamisság ugyanis nem egyéb, mint az adekvát tudás és a tudást meg nem alapozó vélekedés közötti különbségtétel kritériuma.

Ennek alapján nyelvi megközelítésben is alapvető témaváltás tanúi vagyunk a Kratülosz, és e két dialógus között. Míg ott döntően az egyes szavak álltak Platón figyelmének központjában, addig itt a kijelentés, a mondat természete válik a fő kérdéssé. Csínján kell bánnunk azonban ezeknek a terminusoknak a használatával. Platónnak semmiféle különös kifejezése nincs e több szóból álló nyelvi alakulat megnevezésére, mégpedig annál is kevésbé, minthogy elemzésének tárgya - mai fogalmaink szerint - nem a mondat általában, hanem valami olyasmi, amit a hagyományos nyelvészet tőmondatnak nevez, Platón szerint viszont (Sz 262c) „az első és legkisebb beszéd” (elakhisztosz kaj prótosz logosz).

Miben áll a szó és a „legkisebb beszéd” különbsége? Abban, hogy ez az utóbbi „már kifejez valamit a létezőkre vagy keletkezőkre vagy leendőkre vonatkozólag, és nemcsak megnevez (onomazei), hanem meg is állapít (perainei) valamit, mikor a rhémákat az onomákkal összefonja<<<(((a görög csak nem a rhémával (mond, mondás) mondja hogy kezdetben vala az ige? -)))>>> Ezért azt mondjuk, hogy az illető nemcsak szavakat ejt ki, hanem mond is valamit, s épp ennek az összefűzésnek adjuk a »beszéd« nevet” (Sz 262d). A „perainei” ’ megállapít’ fordítása egyébként csak egyike a lehetséges értelmezéseknek, ennek az igének meglehetősen sok jelentése van a görögben (’meg valósít’, Végrehajt’, ’befejez’, ’elér’, ’határol’, ’ meghatároz’ stb.). Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Platón itt elvi különbséget tételez aközött, amit a szó, és amit a „legkisebb beszéd” közöl.

A fenti idézet magyar fordításában (s néhányszor majd alább is) szándékosan görög formában tüntettem föl a rhéma és az onoma szavakat, az idézett magyar fordítástól eltérően, amely igéről s főnévről beszél. Kérdés ugyanis, joggal-e.

Mindkét dialógus többször rámutat, hogy a mondott értelemben vett kijelentés összetett természetű, mégpedig a szerkezete onoma + rhéma (Th 206d: „az ember a maga gondolatát hangjával, rhémák és onomák által hozza napvilágra...”; Sz 262cd: „...mindaddig, amíg csak a rhémákat az onomákkal nem vegyítjük.  <<<(((csak nincsen ennek köze, áthallása a forma és anyag társulásához? Miszerint forma és anyag önmagában szavak, de együtt mondatok …. Amúgy áthallós metaforikusan? -)))>>> Akkor aztán összeillik az egész, és a legelső összefonódás tüstént beszéd, mégpedig a beszédek közül körülbelül ez az első és legkisebb”). Mármost annak a kérdésnek, hogy mit is értett Platón e két kifejezésen, igen nagy irodalma van, főleg a XIX. század második felében. Annyi bizonyos, hogy mást, mint amit korábban, a Kratüloszban. Az onoma jelentése ott is kettős: nevet és szót egyaránt jelent, ám mindkét jelentése jóval tágabb mint a tárgyalt két dialógusban, hiszen pl. kétségtelenül vonatkozik az igékre is (vö. pl. Kr 426ce, ahol az r hanggal mint a mozgás eszközével kapcsolatos példák jó része ige, amelyeket Platón megkülönböztetés nélkül sorol fel az onomák, azaz a szavak között), míg a késői dialógusok logosz = onoma + rhéma „képletében” az igék kétségtelenül a rhémák között kapnak helyet (ami azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a rhéma jelentése ’ige’ lenne). Nehezebb kérdés a rhéma Kratüloszbeli jelentésének tisztázása, de az interpretátorok többnyire egyetértenek abban, hogy főleg szókapcsolatot jelent (vö. pl. Kr 399a: „...ha azt akarjuk, hogy a Dii philosz mondatszakaszból [az eredetiben: rhéma] név legyen...; 399b: „...ezek közül a változások közül egy az ember nevén, az anthróposz szón is végbement. Egy egész mondatból [rhéma] ugyanis név lett...”). Lehetséges ugyan, hogy Platón már itt is elsősorban predikatív funkciójú szókapcsolatokra gondol, ám a lényeg mégiscsak az, hogy soha nem egyetlen szóra.

Egészen más a helyzet például a Szofistában. Az „első és legkisebb beszéd” meghatározása előtti lapokon Platón ilyen definíciót ad a két szóban forgó fogalomra: „Azoknak az eszközöknek ... melyek a Létet hang segítségével fejezik ki, két fajtájuk van. ... Az egyiket onomának, a másikat rhémának nevezzük. ...  <<<(((itt is a lét mintha alany és állítmány, áthallásban forma és anyag lenne v. fordítva. -)))>>> Azt, amelyik cselekvést fejez ki, rhémának nevezzük. ... Azt a hangbeli jelet pedig, melyet magukra a cselekvés végrehajtóira alkalmazunk, onomának nevezzük.” (Sz 26le - 262a) A meghatározások meglehetősen szemantikai jellegűek, és ezért a „főnév” és „ige” fordítások nem tűnnek alaptalannak: a hagyományos nyelvészet közismerten nagyjából éppen ezekhez a definíciókhoz tartotta magát két és fél évezreden át. Am először is aligha vitatható, hogy még ha e két szófaj meghatározása változatlan marad is a grammatikában, pusztán az a tény, hogy ezeken kívül más szófajokat is számon tartunk, ezeknek az értékét is átalakítja. Platón pedig nem ismert más kategóriákat a beszéden belül; majd Arisztotelész fogja felfedezni a harmadikat, a sztoa a negyediket, s már vagy háromszáz évvel vagyunk Platón után, mire előttünk áll Dionüsziosz Thrax híres nyolc beszédrésze. Ám nem ez a lényeg, hanem a platóni fejtegetés teljes szövegösszefüggése. Már a Szofistából imént idézett gondolatok közvetlen következményei is világossá teszik, hogy Platónt korántsem lingvisztikái megfontolások vezérlik a „legkisebb beszéd” elemzésében. A Theaitétosz ül és a Theaitétosz repül mondatok fejtegetése szerint ugyanis egyaránt ugyanarról a személyről szólnak, lényegi különbségüknek így valamely specifikus minőségükben („valamilyenségükben”) kell állnia, ami pedig nem egyéb, mint igaz, illetve hamis voltuk. Igaz, ami „a valót mondja ... úgy ahogy van, ... a hamis pedig a valótól különbözőt állít” (Sz 263b). Idézzük fel még egyszer a Sz 264ab-ben olvasottakat: ha a beszéd lehet igaz vagy hamis, a gondolkodás a lélek beszélgetése önmagával, a vélemény pedig nem egyéb, mint a gondolkodás produktuma, akkor a vélemény is lehet igaz vagy hamis. Ebben a kontextusban nyilvánvalóvá válik, hogy a Theaitétosz ül vagy a Theaitétosz repül nem annyira mondat, mint inkább kimondott logikai ítélet. Ebből következően a rhéma az ítélet predikátumának szóbeli kifejezése.

Ez az összefüggés olyan nyilvánvaló, hogy sokan (például maga Steinthal is, i. m. 141-143.) hajlamosak úgy vélni, hogy Platónnál az onoma, rhéma, loy*gosz tisztán logikai tartalmú terminusok. Úgy látszik azonban, hogy ez sem egyértelműen igaz. A logosz például sohasem jelent Platónnál gondolatot (ez doxa vagy dianoia), hanem mindig kimondott valamit, tehát ’beszéd’, ’kijelentés’. A Szofista alapján kielemezhető legpontosabb értelmezés tehát a következő lehet:

·         logosz = ’kimondott ítélet’ (tehát ’mondat’ is);

·         onoma = az ítélet alanyának szóbeli kifejezése (ezért ’alany’ nyelvtani értelemben is);

·         rhéma = az ítélet állítmányának szóbeli kifejezése (és így nyelvtani ’állítmány’ is).

Platónnál ezekben a terminusokban valójában nem válik el egymástól a logikai és a nyelvtani tartalom, a szintaktikai és a szótani megítélés megkülönböztetéséről nem is beszélve. így hát

·         az onoma mindenekelőtt ’szubjektum’, csak másodsorban ’alany’, s - Fregével szólva - pusztán csak jelöli, de nem jelenti ugyanazt, ami számunkra a ’főnév’;  <<<(((a főnévi kategória neve? -)))>>>

·         a rhéma pedig elsősorban ’predikátum’, másodsorban ’állítmány’ - és végképp nem „ige”.

Hiszen a nyelvtudomány-történet trivialitása, hogy mindaddig, amíg a sztoikusok fel nem fedezték a mai értelemben vett főnevek és melléknevek formális hasonlóságát az eset másodlagos kategóriájának felmutatásában (amelynek a szófaji értelemben vett ige, ugyebár, híján van), addig azt, amit később melléknévnek neveztek, egyértelműen a rhémák között tartották számon. Es ez tökéletesen logikus is, ha a rhéma attól az, ami, hogy ítéletek predikátuma lehet. Egy ilyen kategória azonban, éppen mert megkülönböztetés nélkül tartalmazza az ige és a melléknév szófaját, nyilvánvalóan egyikükkel sem azonosítható. <<<(((predikátum – tulajdonságot rendel az alanyhoz -)))>>>

Természetesen nem arról van szó, mintha Platón „összekeverte” volna ezeket a szinteket, vagy hogy legalábbis „nem ismerte fel” e három megközelítés,

·         a logikai,

·         a szintaktikai  <<<((( A szintaktikai szó olyan nyelvi szerkezet, mely a mondat számára megbonthatatlan, azaz mondattani szabály nem változtathatja meg belső szerkezetét. -)))>>>

·         és a szótani különbségét.

Ezek a szempontok ekkor még egyáltalán nem is léteztek. Azt, hogy a platóni megkülönböztetés később a hagyományos nyelvtanban előképévé vált mind a főnév és az ige meghatározásának, mind az alany és az állítmány (s következésképpen az így felépített, s tévesen a legegyszerűbb mondatformának vélt tőmondat) fogalmi-elemzési keretének, nem moshatjuk egybe Platón eredeti szándékával.

A legvalószínűbb, hogy Platón itt is, mint filozófiájának annyi vonatkozásában, elsősorban az ítélkezésre mint tevékenységre volt tekintettel, méghozzá etikai (és ezért végső soron társadalomontológiai) szempontból. Általában úgy látom, Platón egész nyelvfilozófiájának kulcsa annak felismerése, hogy számára minden nyelvvel kapcsolatos kérdés végső soron mint nyelvhasználati, nyelvi viselkedésbeli kérdés merül fel; azt kívánja feltérképezni, hogy hogyan lehet élni - még inkább: hogy hogyan lehetséges, és ezért miért etikai döntést igénylőén kerülendő viszszaélni - a nyelvvel. <<<(((szemben a szofistákkal, akikre Szókratész hívhatta fel a figyelmét. -)))>>>

Nyelvfilozófiai és általában véve filozófiai szempontból Platón onoma rhéma képlete  <<<((( logosz = onoma + rhéma -)))>>> túl nem értékelhető jelentőségű fordulatot hoz az európai gondolkodás történetében. Az európai logikai-filozófiai hagyomány alapevidenciáját, a tudás pár excellence keretét fogalmazza meg: a tudás letéteményese az (igaz) ítélet, az ítélet lényege pedig, hogy valamiről állítunk valamit. Az igazán lényeges momentum itt a szubjektum felfedezése<<<(((a tudás függése az ítélő, állító alany, azaz szubjektum léte …. Ebből lehet majd Arisztotelesz szubsztanciája? -)))>>> Nem kevesebbről van szó, mint egész európai tudományos és filozófiai, mi több, „lesüllyedt kultúrjószágként” bizonyos értelemben mindennapi gondolkodásunk alapkategóriájáról. Előképe ez az ismeretelmélet szubjektumának (bármi legyen is ez: az egyes ember, az egyes tudat, az általában vett tudat vagy akár az ifjú Wittgenstein értelmében vett nyelv), de egyszersmind az ontológia legáltalánosabb evidenciáinak is. Hiszen honnan az a megkérdőjelezetlen előfeltevés, hogy a létező elsősorban is szubsztanciákból áll, s csak másodsorban ezek akcidenciáiból, hogy a világ mindenekelőtt dolgok együttese, amelyek aztán valamilyenek és ilyen vagy olyan cselekvéseket hajtanak végre?  <<<(((eddig kristálytiszta, itt valami új stílus, újfajta érvelés kezdődik. Nekem ugyanis például e kezdemények a személy fogalmához vezetnek, mint a cselekvő-gondolkodó azaz értelmes és szabad akaratú személyhez. Tehát számomra a szubsztanciák közül kiemelkedik a gondolkodó-beszélő alany mint sajátos szubsztancia fogalma. -)))>>> Vajon miért nem látjuk úgy (ahogyan például egyes indián nyelvek látszanak sugallni, a maguk eleve aktivitást jelentő alapmorfémáival, melyekből a főnevek csak képzés útján állhatnak elő, mintha a magyarban, teszem azt, a tűz fogalmát csak mint égés-t tudnánk kifejezni), egyszóval miért nem olyan a világszemléletünk, hogy a létezőt eleve történések összességének tekintenénk, melyek időnként többékevésbé maradandó dolgokként nyilvánítják magukat?  <<<(((hogy miért, milyen okból, azt nem tudom. De hogy ennek köszönhetően jutottunk el a személy fogalmához, és hogy az indián nyelvek szerkezete a jelek szerint ezt ha nem is kizárják, de valószerűtlenné teszik szerkezetükből kifolyólag, az magától értetődőnek látszik. -)))>>> Vannak korábban „velünk születettnek” vélt alapevidenciáink, amelyekről ma már tudjuk, hogy valójában szemléleti keret választásának - hétköznapi szinten: iskolázottságunk mikéntjének - függvényei. (Ha például kezdettől fogva Riemann-típusú geometriára oktatnának bennünket, talán az válna számunkra természetessé, hogy két pont között a legrövidebb út egy körív - tekintve, hogy bármely, az eukleidészi geometriában egyenesnek tekinthető szakasz felfogható úgy, mint egy végtelen sugarú kör kerületének egy kimetszett része, ahogyan a vízszintesről is beláthatjuk, hogy - ha valóban a víz felszínét s így a Föld görbületét követi eukleidészi értelemben sohasem lehet egyenes.) 

<<<(((Hopp, itt valami hasonló szerepel, mint amilyen képletre emlékszem és matematikusok nem tudják mi lehet az, amelyben egy paramétertől függ, hogy milyen geometriáról szól.

Riemann nevére keresve elővettem Obadovics 1969-es kiadását, és a képletet nem találtam, de egy érdekes, korábban is megjelölt bekezdés ide vág 0 255-256-ik oldalon.

Bolyai és Lobacsevszkij munkái mutatták meg, hogy a geometriai kutatást az axiómarendszer ellentmondásnélküliségének vizsgálatára kell alapítani (1. a Megjegyzést), amivel megnyitották az általános matematikai térfogalom kialakulásához vezető utat. Ebben az irányban a XIX. sz.-ban nagyobb eredményt értek el: Cayley (1821 — 1895) angol, Cauchy (1789 — 1857) francia, Grassmann (1809 — 1877) és Riemann (1826—1866) német matematikusok. Az általános matematikai tér fogalmát pedig csak a XX. sz. elején Riesz Frigyes (1880—1956) magyar és M. Frédiét francia matematikusok definiálták (különböző módon), s ez az absztrakt matematikai térfogalom vezetett el az ún. Hilbert-féle tér felépítéséhez, amit D. Hilbert (1962—1943) német matematikusról neveztek el.

(Megjegyzés. Az axiómarendszertől megkívánjuk, hogy az axiómák a) egyszerűek; b) egymástól függetlenek; c) az axiómarendszer ellentmondás nélküli és d) teljes legyen.)

A gyakorlati életben az Eukleidész-féle geometriát használjuk.”

Azért másoltam ide, mert ez egy összefüggő, érthetőnek tűnő szöveg.

Megemlítem még az 1968-as matematikai kisenciklopédia c. könyvet, amelynek 280-ik oldalán a Nem-euklideszi geometriák c. fejezet bevezető bekezdései különösen most már „botrányosnak” tűnnek számomra. Hogy a magyar matematikusok világraszóló eredményei a XX. Században miben álltak, azt nem tudom megítélni, de hogy az a bizonyos Normalhauptmann káplár kemény szavakkal illette volna őket az bizonyos. Ennek a könyvnek (mint a magyar matematika könyvek túlnyomó többségének megtévesztő a címe. Ugyanis ez egy némi kísérő szöveggel ellátott képletgyűjtemény, amelyet ha élne a szegedi Kalmár László, nem idegenkedne az általa egyébként ténylegesen is használt maszturbáció jelzővel illetni. Nem lehet, különösen egy logikai gerincű, deduktív tudományt ilyen slamposan közre adni a károkozás következménye nélkül.

Mert lehet hogy történetileg a párhuzamos axiómája körül fontoskodtak matematikusok évezredeken át, míg rá nem találtak a nem-euklideszi geometriára (amit tényszerűen nem tudok elképzelni, de nem látok bele a szakirodalmi emlékekbe), viszont hogy 1968-ban a párhuzamosokkal kapcsolatban úgy érveljen ez a kisenciklopédia, „hogy találkoznak-e a párhuzamosok a végtelenben az túl esik az ember észlelési, tapasztalati körén” az nem más, mint a szerzők alkalmatlansága. Elemi hiba. Ekkor már 7 éve publikálta Szabó Árpád, nyilván nem előzmények, nem korábbi viták nélkül 1960-61-es dolgozatát, amelyben kifejti, hogy a matematika tudománya annak érvelési, levezetési és bizonyítási eszköztárával azért jöhetett létre, mert különös módon a görögök kifejezetten a valóság élményeitől, tapasztalatától való elszakadásban keresték a tiszta gondolkodás lehetőségét, útját. És sikerült nekik. Ezután több mint kétezer évvel olyan sületlenséggel próbálják etetni az érdeklődőket, a matematikai alapokban tájékozódni próbálókat, amitől azok ha van bennük egészséges józan ész morzsa (és nem a kortárs poros matematikai paradigmába ágyazottak), akkor nagy ívben vágják a sarokba a könyvet. Természetesen ha valami okból matematika vizsgára kényszerülnek, akkor esetleg celluxszal még össze is ragasztják. Ha költők, irodalmárok, bölcselkedők stb, akkor esetleg nem tűnik fel nekik és sokáig ismételgetik a „szakszerűnek láttatott” képtelenségeket ….

Szász Gáborról érdekes lenne tudni, hogy volt-e vitája a kisenciklopédia szerzőivel. Mindenesetre Axiomatikus módszer c. kötetében (Tankönyvkiadó, 1972) evidenciaként szögezi le, hogy a matematika nem tapasztalati tudomány, tehát eleve kizárható olyan szempont, hogy mi esik az ember észlelési, tapasztalati körébe. Tanítványát nem tudtam felhajtani, akit találtam, nyugaton él és ijedten szakította meg a levelezést, amikor erről próbáltam kérdezni. Nem értem a dolgot, de ez a helyzet. Szász Gábor Hilberttel és Gödellel indítja kötetét, ami enyhén szólva avatottabb emberre vall (amit Brezsnyevre hivatkozása nem ront le, mert nem Brezsnyevi szinten tárgyalja a matematikai axiomatikát), mint az egyébként itthon elismertnek mondott kisenciklopédia-szerzők (a hivatkozott bekezdések alapján). Ilyen szemléleti tévedést a kisenciklopédia szerkesztőjének kellett volna kiszúrnia (mondjuk egy jobb könyvkiadó reputációja védelmében, amit régebben a szakdolgozati konzulensek hajlandók voltak megtenni) …. De vannak olyan magukat sokra tartó mérnökök, akik az axiomatika oktatását tartanák ma is elítélendőnek a műegyetemen. Hasonlóan katasztrofális a helyzet az ELTE-n (mondjuk így a kifogásolt „rátartiság” emlegetése helyett).

A képletet, amiről azt hittem, hogy könnyű lesz megtalálni Riemann vagy Hilbert nevére keresve, most sem találtam meg. -)))>>>

Úgy vélem, hogy a szubsztanciákból felépített világ történetileg kialakult szemléletünknek ugyanilyen „magától értetődő”, ám elvileg korántsem alternatíva nélküli képzetrendszere. Nem felfedezés: feltalálás<<<(((alkotás eredménye -)))>>> S ha ez így van, Platón onoma + rhéma „képlete” joggal nevezhető az európai típusú gondolkodás történelmi léptékekkel mérhető konstitutív aktusának. <<<(((konstitutív jelentése magyarul = lényeget alkotó. Gondolom a kontsrukció (mint alkotás) és a konstitúció (mint alkotmány) szavak is ide köthetők (a történelmi alkotmány fogalmát mint közösségi alkotást, közösségi képzetet értelmezve). De nem feledve a nyelvi fejlődés szakaszait, amelyet ez a tanulmány remekül mutat be (Szabó Árpád írásához hasonlatos léptékben). -)))>>>

„Posztmodern” korunkban az elmúlt évtizedek elemzési reflexeinél óvatosabban kell bánnunk a történelmi teljesítmények „szükségszerű bekövetkezésének” firtatásával. Ha azt, ami létrejött, alternatív lehetőségek egyike megvalósulásának látjuk, akkor, még ha ez természetesen nem számolja is fel a szóban forgó jelenség oksági meghatározottságát, mindenesetre bonyolultabbá válik előállásának elkerülhetetlenségéről értekezni. Az azonban talán kevésbé kockázatos, hogy utánagondoljunk e keletkezés előfeltételeinek. Tehát: vajon melyek voltak azok a körülmények, amelyek lehetővé tették Platón számára ezt a szellemi teljesítményt?

Két ilyen - egymástól tökéletesen független - összefüggést szeretnék kiemelni.

Ha igaz az, hogy a szubjektum nem természeti adottság,  <<<(((legalábbis a felismertségét ne soroljuk oda -)))>>> akkor annak, hogy a szubjektum felismerődjék és elnyerje érdeméhez méltó fogalmi meghatározottságát, nyilván mindenekelőtt az a feltétele, hogy a szubjektum objektíve előálljon. Nos, a szubjektum történelmi termék. Akkor jön létre, amikor az egyes ember létlehetőségeinek kibontakozását többé nem magától értetődő szükségszerűséggel határozza meg a közösség sorsa, amikor az egyén és a közösség érdekének érvényesülése többé nem esik, nem eshet egybe.  <<<(((jó vicc, amikor az egyes ember szabad döntéseket mer-tud felvállalni és lehetőleg ezt a társadalom el is fogadja. Az ókori Egyiptom nem ilyen társadalom volt, Farkas Attila Márton Filozófia előtti Filozófia c. könyvében olvashatók szerint. Érdekes módon a szerző kikérte magának, hogy a keresztény krisztusi megváltást az általa bemutatott, az önálló akarat előtti elzártság alóli megváltásként lehetne értelmezni. Nem értem miért mondta ezt. Számomra nyilvánvaló. Ennyiben van vallási vonzata a személy fogalmának …. De messze kereszténység előtti gyökerekkel. És a szent Háromság tana egy úgynevezett mellékszál az újplatonista eszmékhez, elgondolásokhoz igazodva … nem pedig őseredeti forrása a fogalomnak. -)))>>> Az antik polisz felbomlása, a magánmunkán, pénzviszonyokon alapuló társadalmi viszonyok révén előálló magánember történelmi színrelépése éppen ez a folyamat.

A szofisztika voltaképpen nem egyéb, mint ennek a folyamatnak az ideológiai tudatosodása; a szofista nem más, mint e tudatosodás letéteményese és továbbörökítője: a magánember eligazítására rendeltetett értelmiségi funkciók ellátója. Platón és Arisztotelész kétségbeeséssel látta ezt a változást, számukra a közösségitől elkülönült életstratégiák kialakulása a morális bomlással, a legfőbb értékek feladásával volt egyenlő. A szofista pedig az erkölcsi relativizmust, a mindennek és minden ellenkezőjének bizonyíthatóságát hirdető felforgatóként jelent meg előttük, akit - minthogy ez a legszembetűnőbb sajátja - mindenekelőtt mint a nyelv lehetőségeivel visszaélő sarlatánt kell leleplezni. így függ tehát össze az antik polisz felbomlása egyszerre az ítélés (a valósághoz mérendő) igazságának, és az ítélés szerkezetének, jelesül a logikai szubjektum jelentőségének kimutatásával. <<<(((hát igen, a szofisták amolyan funkcionális analfabéták voltak … a mi korunk műszaki értelmiségéhez való hasonlítás bizonyára túlzás volna. De hogy egy ilyen mélyen szántó tanulmány a szofisták paradoxonmocsarát mint magasztos világot említse, az megdöbbentő. Szókratésztől Arisztotelészig ívelő filozófiai fejlődés, kibontakozás a szofisták reménytelen semmitmondásával szembeni erkölcsi felháborodásból táplálkozott, merített erőt. Különben nincsen kiérlelt logika, nincsen sokminden más sem. A szofisták legfeljebb (körmönfont fogalmazással) ezen tanulmányban említett ergatív nyelvekhez mérhetők abban a tekintetben, hogy a maguk mentalitásával nem termelhették volna ki az egzakt tudományokat. Őket sem érdekelte a valóság, de nem azért mert a tiszta gondolatokat keresték volna, hanem mert nagy ívben nem törődtek sem az igazsággal sem a valósággal. A korrupt értelmiségi klasszikus etalonjaként lehet rájuk tekinteni. Mint az ószövetségi káosz, amely táptalaja lehetett az újszövetségi kiútkeresésnek, annyi közük lehet az értékelhető európai filozófia forrásvidékéhez. -)))>>>

A másik előfeltétel egy abszolúte véletlen, de ott és akkor alternatíva híján vaskemény evidenciákat sugalló körülmény: hogy tudniillik Platón görög volt, a görög pedig (mint Európa csaknem minden nyelve) nominatív típusú nyelv. Nominatívnak első megközelítésben azt a mondatszerkezetet nevezzük, melyben az intranzitív és a tranzitív igék  <<<(((tárgyas és tárgyatlan igék -)))>>> által kifejezett cselekvés, történés, létezés érintettjei különböző nyelvtani megformálást kapnak, miközben a tranzitív cselekvések ágensei az intranzitívek érintettjeivel azonosat. Egyszerűbben szólva, nominatív az a nyelv, melynek igei szintagmái az alanyeset (illetőleg ennek megfelelő pozíció) és a tárgyeset (illetve ugyancsak az ennek megfelelő pozíció) megkülönböztetésére épülnek. A nyelvtipológia trivialitásai közé tartozik, hogy ez a mondatfelépítés a lehetséges strukturális mintáknak csupán az egyike. Ha Platón, tegyük fel, baszknak születik, egy olyan nyelven írta volna műveit, mely egészen más evidenciákat sugall. Az ergatív nyelvekben ugyanis az, amit a nominatív nyelvekben az intranzitív ige alanyának, illetve a tranzitív ige tárgyának tekintünk, egyazon esetalakban áll (abszolút eset: a cselekvés által érintett dolog grammatikai formája), míg a tranzitív ige alanyát, mint tényleges cselekvőt, egy különös eset, az ergatívusz fogja jelezni. Az ergatív elv tehát éppenséggel egy történés- (és nem egy dolog-) központú szemlélet tükrözője.  <<<(((hogy most a nép gondolkodása (életvitele) hatott a nyelvére vagy a nyelv a nép gondolkodására (és életvitelére) elég kusza kérdésnek tűnik. -)))>>>

S a nominatív és ergatív mondatfelépítéssel a világ nyelveiben fellelhető változatok sora még csak ki sem merül. A lényeg azonban az, hogy csak a nominatív nyelvek sajátossága az az általánosult alanyeset, amely egyaránt fejezheti ki a külvilágra ható aktív cselekvőt, tudatos és tudattalan műveletek végrehajtóját, önmagára irányuló tevékenység kifejtőjét, mások tevékenységének elszenvedőjét, külső és belső történések inert érintettjét, egyszóval azt a szemantikailag voltaképpen megfoghatatlanná absztrahálódott valamit, amiről nem is mondható annál konkrétabb meghatározás, mint hogy szubjektum. Vajon nem éppen egy ilyen nyelvvel kellett rendelkeznie annak a filozófusnak, aki a logikai értelemben vett szubjektum atyjának tekinthető? Természetesen nem azt állítom, hogy Platón azért juthatott el a logikai szubjektum fogalmához, mert görögül, azaz egy nominatív nyelven beszélt és gondolkodott - ez a nyelvi relativizmus speciális tételének állítása lenne, aminek akár bizonyításával, akár cáfolatával a filozófiának és a nyelvtudománynak vagy kétszáz éve nem sikerül dűlőre jutnia (ettől persze még igaz is lehet). Amit mondani kívánok, ennél kisebb igényű, ám talán alátámaszthatóbb összefüggés. A nyelvről alkotott elképzeléseinket ugyanis - tanú rá a középkor, amelynek gondolkodói, bármi volt is az anyanyelvük, mindenekelőtt vagy éppen kizárólag a latint tekintették „a” nyelvnek - elsősorban az a nyelv határozza meg, amely megfigyeléseinknek tárgya. Platón gondolkozásának nyelvi meghatározottságát tehát nem az adja, hogy görög volt, hanem hogy nyelvi ismeretei a görög nyelv tanulmányozásából adódtak. S ha nem ismerhette is fel, hogy a görög nominatívusz ennyire elvont módon képvisel egy általános jelentéstartalmat, az azonban bizonyos, hogy a szubjektum-objektum szerkezet általános képletét, s következésképpen a szubjektum fogalmát jóval könnyebben kialakíthatta egy olyan nyelvben, amelyben egy Theaitétosz szédül és egy, teszem azt, Theaitétosz bort iszik mondat főneve azonos esetalakban áll, mintsem például egy ergatív nyelvben, ahol ez elképzelhetetlen lenne. Merőben terméketlen, bár talán nemes szórakozást nyújtó gondolatkísérlet lenne azon morfondíroznunk, vajon éppen hogyan alakult volna az európai logikai-filozófiai hagyomány, ha Platón és Arisztotelész anyanyelve történetesen a kaukázusi ergatív nyelvek valamelyike. <<<(((Pap Gábor feszegette ezt a kérdést a magyar nyelvvel kapcsolatosan -)))>>>  De annyit nem árt fontolóra vennünk: nagyonis meglehet, hogy az európai magaskultúra ebben az esetben más utakat jár be.

A „legkisebb logosz” elindult Akadémosz ligetéből, és meg sem állt, míg ő nem lett a legfőbb Logosz Európa két és fél évezredes gondolkozásában.

<<<(((Érdekes írás főleg annak, aki az efféléktől távol tölti idejét holott a kérdéskör felmerült már benne is, csak nem volt ilyen tájékozottsága és elemzési hajlama, hogy ezeket a felismeréseket maga is kikutathatta volna. Ha azonban a munkamegosztás révén közelébe jutottunk, akkor jó volna folytatni.

Ezt az olvasmányt is, mint Szabó Árpád dolgozatát is a matematikai múzeum körének köszönhetem. Más kérdés sajnos, hogy velük nem tudok ilyesmiről vitatkozni, társalogni, további felfedező útra menni. Ezzel együtt köszönet érte Szaniszlónak.

Ezen írás elején az fogalmazódott meg bennem, s itt a végén is aktuális, hogy (már megint „tiszteletlenül”), hogy ez az írás is bizonyos mértékig egy merő korpahalom, amely közé ha bekeveredik az ember, nem feltétlen talál kiutat. Értem ez alatt, hogy számomra a szerző mintha elment volna a lényeg mellett, egy másik iránytű szerint haladva….. Na itt elvesztettem a fonalat.

Tehát így vagy úgy, de a személy általános elvi absztrakt fogalmához hozzá jutottunk. Nem csak az „ergatív nyelvek” nem vezettek volna el hozzá, de számos olyan politikai ideológiai, kulturális vonulatot lehet felsorolni, amely mintegy elzárkózik a személy fogalmától és annak filozófiai, társadalom-szemléleti, vallási stb következményeitől, sőt egyenesen annak felszámolására tör (lásd a perszonalista-pozitivista jogfilozófiai vita háttérben napjainkban is zajló küzdelmeket)…. -)))>>>


Hivatkozott művek

Gadamer, H-G. (1984): Igazság és módszer. (Eredetileg 1960.) Budapest. Perelmuter, I. A. (1980): Kratil Platona. in: Isztorija lingvisztyicseszkih ucsenyij. Drevnyij mir. AN SzSzSzR, Insztyitut Jazikoznanyija. Leningrad. 130-149.

Platón (1984a): Összes Művei, Első kötet. Budapest.

Platón (1984b): Összes Művei, Második kötet. Budapest.

Platón: Kratülosz. In: Platón (1984a) 725-851. Ford.: Szabó Árpád. Platón: Theaitétosz. In: Platón (1984b) 895-1070. Ford.: Kárpáty Csilla. Platón: A szofista. In: Platón (1984b) 1071-1228. Ford.: Kövendi Dénes. Rozsgyesztvenszkij (1975): Igyeja o jazike v gyialoge Platotna „Kratil”, in: Amirova, T. A., Olhovnyikov, B. A., Rozsgyesztvenszkij, Ju. V.: Ocserki po isztorii lingvisztyiki. Moszkva. 38-54.

Steinthal, H. (1863): Geschichte dér Sprachwissenschaft bei den Griechen und Römern mit besonderer Rücksicht auf die Logik. Berlin.

Szabó Á. (1984): [Bevezető a Kratülosz jegyzeteihez] in: (Platón 1984: 1143).

 

 


-----Original Message-----
From: Bérczi Szaniszló <bercziszani@caesar.elte.hu>
Sent: Friday, May 29, 2020 5:05 AM
To: Fáy Árpád <arpad.fay@gmail.com>
Cc: László Fabó <laszlo.fabo@gmail.com>; Záhonyi András <azahonyi@freemail.hu>; István Héjjas <hejjas224@gmail.com>; Tibor Sziládi <sziladi.tiborc@gmail.com>; Filozófiai Társalgó <filtars@googlegroups.com>
Subject: RE: [Fil.Társ.] Platon három könyve a szóról és a mondatról

 

 

Tisztelt Vitakör:

 

Azt hiszem, olyan gyöngyszemet találtam, ami előre viheti a zajló beszélgetéseket.

A 8 oldals cikket Havas Ferenc írta.

A mondat szerepéről, fölismeréséről szól Platonnál: három könyvének összevetésével.

Mindenkinek kicsit kapcsolódik a mondanivalójához.

Üdvözlettel

Szaniszló