From: Fáy Árpád  - Sent: Saturday, April 09, 2022 3:19 AM
 

Tisztelt Turay Alfréd Úr!

Nem tudom hogyan szólítsam.

Lételmélet című 1984-es írását olvasva kérem lehetőség szerint véleményét tájékozódásom közben megfogalmazódott gondolatokról.

Nyugdíjas közgazdászként immár a közgazdaság és alkotmány, alkotmány és személy, személy és ismeretelmélet összefüggései iránt érdeklődök.

Érdeklődésem elindítója az volt, hogy a közgazdaság elméleti modellekben az ember szerepe elvileg nem rendezett – azokhoz a problémákhoz képest, amikkel a közgazdasági gondolkodás mint kihívással szembesül.

Miként lehetne, milyen séma, milyen modell szerint jelölni az embert e modellekben? A személy fogalma kínálkozott számomra mint evidencia, amelynek szakirodalmáról nem sok ismeretem volt, de amely kiválasztás jó tippnek tűnik számomra a mai napig.

Azonban másoknak nem áll össze a kép, ezért indultam el azon az úton, hogy próbáljam feltérképezni, miszerint kultúránkban ez a választás nem ötletszerű próbálkozás, hanem többezer éve érlelődő gondolati rendszerünkből következik.

Magam is meglepődtem, amikor lépésről lépésre egyre messzebb kerültem a jelenkortól és mégis úgy találtam hogy érdemes tovább lépni.

Önnek ez a fogalmi terep nem idegen.

Számomra 1984-es Lételmélet c. írása bár nehezen követhető, mert szemlélete, szóhasználata szokatlan, viszont a szerkezetét, logikáját áttekinthetőnek, megismerhetőnek érzem.

Nemrég, az Ön írásának kézbevétele előtt fogalmaztam egy 32 oldalas vázlatot, ahogyan jelenleg látom a kérdéskört (ontológia ismeretelméleti értelmezése és logikai összetevői , az ontológia szóra linkelve word formában töltődik le internetről illetve csatoltam).

Lételmélet c írását olvasva alább megpróbáltam rövidebben összefoglalni problémafelvetésem jellegét.

tisztelettel

Fáy Árpád

Rövid idézet a Lételméletben a) :az alanyi létről

„Az ontológia a létezőkkel foglalkozik, vagyis azokkal a valóságokkal, amelyek különböznek a semmitől. Nyilvánvaló, hogy a hozzánk legközelebb eső ilyen valóság éppen saját alanyiságunk. Ezt az alanyi létet azonban nem tudjuk szabatos fogalmakba zárni, legfeljebb csak körülírására vállalkozhatunk.  <<<(((Gödel tétele -FÁ)))>>> Azt azonban tudnunk kell, hogy amikor alanyiságunkat létnek nevezzük, akkor burkoltan már mindent elmondottunk róla.”

A Lételmélet c. tanulmányban a lételméletnek szent Tamásra hivatkozva említett sajátságára figyelve felmerül, hogy miként és mióta ismeri, tartja számon a filozófiai gondolkodás a megismerő alany és a megismert tárgy ismeretelméleti egységét? Kimondva vagy csak érvényesítve?

A transzcendentális módszer jellemzésénél olvasható hogy: „a megismerő alany és a megismert tárgy ismeretelméleti egységéből kiindulva a tudatos emberi tevékenységek lehetőségi feltételeit kutatja, és a megtalált feltételeket állandóan túllépve hatol a végső lehetőségi feltétel irányába”.

A megtalált feltételek állandó túllépésével nem foglalkozom, mert más irányú dolog tűnt fel nekem.

A megismerő alany és a megismert tárgy viszonyát illetően Arisztotelesz oksági lánca jut eszembe. Milyen hosszú az oksági lánc Arisztotelesznél? A teljes hosszát nem tudhatjuk. Viszont az oksági lánc belátható hosszát az elégséges ok fogalmával jelöli. Oda tehetné hozzá a teljesség kedvéért az elégséges cél fogalmát is, de nem hallottam róla, hogy ilyet használt volna.

Akkor válik érdekessé a dolog, ha a végső okot is az elégséges ok mögé teszem.

Logikailag az elégséges okot behatárolhatja vizsgálódási érdeklődésünk vagy vizsgálódási lehetőségünk. Az elégséges okig terjedően az oksági lánc homogénnek tekinthető abból a szempontból hogy minden okot ok előz meg (tehát valódi ok). A végső ok azonban nem ismerhető meg definíció szerint sem. A végső oknak definíció szerint egyszerűen nincsen kiváltó oka. Továbbá nincsen konkrét, főleg nem megismerhető közvetlen következménye. Amit tehát úgy nevezek, hogy végső ok, az nem ok a mibenlévőségét illetően, hanem csak hasonlatként, de inkább metafóraként használható.

Az oksági lánc okainak és a végső oknak minőségi, lényegi különbségét van olyan filozófiai irányzat, amely szintén számon tartja de úgy, hogy igazi, teremtő oknak csak a végső okot tartja, az oksági láncot alkotó okokat pedig nem tekinti „igazi oknak”. Ezzel csak a különbség ismert voltára utalok.

A későbbi filozófiai gondolkodási fejlődésben fontos állomás a porfürioszi fa, amely anyag és forma együttesének világát olyan szegmensekre osztja, amelyek közt a közvetlen oksági láncolat nem értelmezhető magyarázó elvként.

Egy későbbi fejleményként Boethiusznál a szabad akarat jelenik meg a személy definíciójában mint a forma és anyag együttesének értelemmel rendelkező változatára jellemző minőség.

Ezen különváló szegmensek közül az emberi világban megjelenő értelem (és valamilyen okból nem említett, de szerintem az emberi minőséget ugyanúgy jellemző érzelem), valamint szabad akarat a végső ok-ot mint az oksági láncolat „tartozékát” új megvilágításba helyezi. Addig is a végső ok a teremtés, a kötetlen szabadság megjelenítője volt Istenhez kapcsolva. Az emberi világ szegmense Arisztotelesznél még nem válik oksági láncolatot tekintve elvileg elkülönültté. Azonban Boethiusztól kezdve mi más lenne a szabad akarat, mint az emberi univerzum, az egyéni emberi univerzumon belüli vagy annak működésére jellemző végső ok?!

Hogy ezt mennyire és mikor fogalmazták meg, nem tudom. De nyilvánvaló hogy explicit kifejtése, azonosítása nélkül is érvényesült, hatott az emberi gondolkodásra. Az emberi lét sajátosságának ontológiai-ismeretelméleti tartalmát itt lehet megragadni.

Ezt nevezem az arisztoteleszi fogalmi sablonnak (vagy Arisztotelesz korában útjára indult fogalmi sablonnak).

Ebben az összefüggésben szűkítem az ontológiai vizsgálódás körét a létezőre – amit Arisztotelesz a forma és anyag együtteséhez rendel.

Innen nézve az ideák, a tiszta formák, például az elgondolt matematika „nem léteznek”. Gondolom az egyértelműség kedvéért itt jelzős szerkezetet kellene használni, hogy evidens legyen, nem a matematikai gondolatok képtelenségét állítom, hanem az arisztoteleszi fogalmi sablon szerinti fogalomhasználat következményét mutatom be (miszerint „szó szerint” a matematika nem létezik, mert nem anyag és forma együtteseként tartjuk számon).

Miért volna szükség erre, tehát az emberi személy szabad akaratának mint végső oknak az értelmezésére? A személy fogalmának modernkori definiálásához. Nevezetesen például a mai társadalomtudományokban (politológiában, közgazdaságban, jogban stb) a személy olyan megjelenítéséhez, amelynek révén az emberekre mint alapelemekre épülő rendszerek logikája (követelményei, megkötései) áttekinthetőbbé válik.

A modern kor tömegtársadalmai nem nagyon tudnak mit kezdeni az ember önértékével (öncélúságával, önmagában megállóságával), másolhatatlan egyediségével, értelmességével, szabad akaratúságával). A személy fogalmának explicit modernkori definiálása, kifejtése viszont sok tekintetben kezelhetőbbé tenné ezt a feladatot.

Másképpen megfogalmazva önállóan lehetne tárgyalni a személyre mint alapelemre épülő társadalmi rendszereket, részrendszereket (pld adórendszert is) azzal a kikötéssel hogy személynek mint alapelemnek a személy mivoltát nem blokkolhatják, nem sérthetik a rendszerek szerkezeti- működési jellemzői.

Különválasztva a deduktív és induktív axiomatikát olyan deduktív rendszerelmélet lehetősége merül fel, amelynek alapeleme (axiómája) a személy….. És a személyek közösségei.

   -FÁ