Vissza
a főoldalra * Vissza a tartalomjegyzékhez
(Csapó Endre)
Csapó
Endre
Globália háborúja
“A hatalmas iraki olajkészleteket nem szabad Szaddám Huszein kezén hagyni!²
Egy elmefuttatást olvashattunk Molnár Tamás professzor tollából a Magyar
Nemzet múlt évi november 9-i számában. Az írás címe: A két tûz közé
került fehér ember. Azzal kezdi, hogy tíz évvel ezelôtt kellett volna megünnepelni
odaát az Új Világban Amerika felfedezésének 500-ik évfordulóját. Rá is
készültek az Egyesült Államokban, de valahogy elkenôdött az egész, mert
bizonyos társadalmi csoportok tiltakoztak ellene, mondván, hogy a dátum 1452.
október 12. az emberiség egyik leggyászosabb dátuma, mivel a fehér ember
diadalát és a színes ember rabszolgaságát jelzi.
Ebben bizony nagy igazság van, tekintve a szerencsevadászok és kalandorok
nagy és kegyetlen nyomulását az Új Világ keleti partjaitól egyre csak
nyugatra az ôslakosság ellenében. De az is jelzés, hogy az Egyesült Államokban
még mindig hatalmi helyzetben lévô fehérember megtorpant az ünnepléssel,
jeléül annak, hogy kiváltságos helyzete fogyóban van. A tiltakozó
csoportok a rabszolgaidôkre utalnak, vagyis régi bûnökre. A szóbanforgó
tiltakozók azonban nem a rabszolgák leszármazottai, hanem késôi bevándorlók,
amikor már sportot ûztek abból Amerikában, hogy szebb a színes, mint a
fehér. Üldözés tárgya lett a fehér öntudat. Most újra elôjött a fehér‹színes
megkülönböztetés, de most a színes oldalról.
Emlékszem egy félszázada megjelent két részbôl álló karikatúrára. Az
elsô kép: rövidnadrágos fehérember, puskával, trópusi sisakkal, peckesen
lépked, mögötte hat néger görnyedve követi, málhával terhelve
libasorban. A másik kép ugyanaz, csak az arcszín cserélôdött meg. Dél-Afrika
és Zimbabwe (Rhodesia) esetében ez meg is valósult, érdekes módon a nyugati
hatalmak, fôleg Amerika egységes és hathatós támogatásával. Ebben is a
gyarmati rendszerek felszámolása valósult meg, ami a második világháborút
követôen az Egyesült Államoknak és világhatalmi ikertársának, a
Szovjetuniónak volt hivatalos politikája. Az európai hatalmak engedelmesen
visszavonultak, nem érzékelve, hogy nagyhatalmi helyzetüket és gyarmataikat
veszítik el, aminek a megtartása érdekében vállalták az élet-halálküzdelmet
Németország ellen.
A gyarmatosítás szétvitte a fehér embert és az európai civilizációt a színesek
világába, ott nem kevés zavart keltve. A jelenleg uralkodó világrendezô
elvek alapja az egységesítés, a világ országainak politikai szerkezetében.
Ez felel meg a nemzetközi pénzvilágnak és a multinacionális vállalatoknak.
Ennek érdekében került bele az Egyesült Nemzetek Szervezetének egyik
elfogadott alapelveként az atlanti charta 8 pontjának egyike “a
nyersanyagokhoz való szabad hozzájutás². Következôleg elfogadásra
került egy másik alapelv, ami szerint az ENSZ célja a “népeket megilletô
egyenjogúság és önrendelkezési jog elvének tiszteletbentartásán alapuló²
baráti kapcsolatok fejlesztése. (Alapokmány 1. cikk 2. pont.)
Mind ennek gyökere a háborúban rejlik, mert amíg a világ átalakulása lassú
folyamat, akik gyors átalakulásban érdekeltek, azok részére hasznos szerszám
a háború. Amerika azzal az igénnyel lépett be döntôen a háborúba, hogy
annak céljait is meghatározza. Ez arra utal, hogy a gyorsított átalakulásban
érdekelt.
A népek egyenjogúságának és az önrendelkezésnek az elvei a nemzetközi
jog részévé váltak, és ha föl is ment tôle Churchill vérnyomása (utódai
a Labour-fiúk készségesebbek voltak), ezekbôl értelemszerûen következett,
hogy a gyarmatosítás elítélendô, mert ellentétbe kerül a hatályos
nemzetközi joggal. Mit jeletett ez a gyakorlatban? Azt, hogy a
nyersanyagokhoz való szabad hozzáférés helyzetbe hozta az amerikai vállalkozókat,
mialatt az angolok, franciák, hollandok, portugálok bûntudattól
lehorgasztott fejjel hazavonultak a gyarmatokról, helyet adva az amerikai,
nyugat-európai, moszkvai, budapesti stb. egyetemeken kiképzett bennszülöttek
hatalomba juttatásának USA- illetve USSR-támogatással. De mert ott is
demonstrálni kellett a világhatalom megosztásában szépen együttmûködô
két nagyhatalom kényes és veszélyes szembenállását, a gyarmati sorsból
felszabadított országok véres háborúkat vívtak egymással, fehér‹vörös
alapon. Háborús vitézségben alakulnak az államok vagy demokratikus vagy
szocialista recept szerint, amelyeket az ENSZ sietve felvesz tagjai sorába.
A múlt század közepe táján csúnya szó lett a gyarmat. A vállalat, ahol
dolgoztam, elhagyta nevébôl a Colonial szót. A White Australia policy bûnösnek
találtatott, a multukulturális irányzatnak tükrözôdnie kellett a bevándorlási
politikában. Ausztrália ugyan kiemelkedett már korábban a gyarmati státusból,
de a fehér ember gyarmattartó stigmáját csakúgy viselnie kellett, mint az
európai volt gyarmattartók. Amerika ebbôl is elegánsan kimaradt.
A nemzetközi jog gondoskodott arról is, hogy a gyarmattartó hatalom és a
volt gyarmat korábbi jogviszonya nem szakad meg teljes egészében. Az egész
gubancból minket most csak az érdekel, hogy a gyarmatok népe jogosult a
gyarmattartó országba való bevándorlásra. Ebbôl is csak az érdekes, hogy
amíg korábban a fehér ember nyomult be a színesek országaiba, most a színesek
nyomulnak be a fehérek országaiba. A fehérek megzavarták a gyarmatok népének
életrendjét ‹ úgy mondják, elôbb mentek a misszionáriusok, majd jöttek
a katonák, végül a kereskedôk. Most a színesek zavarják meg a fehérek életrendjét,
elôbb jönnek kétkezi munkások, majd épülnek a mecsetek, végül, már
napjainkban reszketni kell a terrorizmustól.
A fajok összekeverése amerikai elmélet, humanista indítékú szándék, nagy
erô nyomja elôre. Amerikát a népek kohójának nevezik. Szép, ideális
gondolat, egyformák vagyunk, ne legyen többé megkülönböztetés tárgya a bôrünk
színe. Az angol futballcsapatban éppúgy nem feltûnô már a feketebôrû
játékos, mint a francia, vagy holland (folytathatnánk) csapatban. A katolikus
püspökök többsége már színesbôrû. Ez lehet az egyház diadala is.
Szép az emberi közösség egységesülése a sportban, a vallásban, a mûvészetben,
a tudományban. De vannak jelek, hogy a fajkeveredés tömeges méretben ma még
túl korai. Kultúra, életszemlélet, életcél, erkölcsi világnézeti különbség
ütközik egymással. A színes tömegek beáramlása Európába a háborút követô
konjunktúrában indult meg. Egyes vélekedések szerint ez kiérdemelt büntetés
volt a gyarmati kizsákmánylásért. Csak az a baj ezzel is, hogy nem azok
szenvedik, akik azt elkövették.
Az ilyen magyarázat persze sántít, nem büntetni jönnek a színesek Európába,
hanem a könnyebb életért, és azért, mert lehet. Lehetett, mert a felhabzó
gazdasági életnek munkáskézre volt szüksége. Csakhogy, elmúlván a
konjunktura, Európa nyugati felében 12 millió munkanélküli van. A munkanélküli
ember a térsadalomban feszültségkeltô elem. Tízszeresen az, ha bevándorolt
és más életrend neveltje. Mondjuk ki: Németországban a törökök,
Franciaországban az észak-afrikaiak, és így tovább Hollandia, Anglia stb,
ettôl szenved.
Mindez természetesen háborúk terméke. A háború hozta azt a nagy pusztítást,
ami Európában áruhiányt okozott, és ahogy megindult a termelés, az ipar
milliószám vonzotta a munkásokat más földrészekrôl.
A múlt évszázad két világháborúja és a világot átrendezô százvalahány
háború ‹ amelyeknek az egységesülés felgyorsítása volt a célja ‹
teljesen felborította a világ rendjét. Az ipari országok, különösen az
Egyesült Államok gazdasági életében a hadiipar meghatározó jelentôségû.
Ha valamilyen békés idôszak miatt leállna, az ország gazdasági élete összeomlana.
A megtermelt fegyverzetet el is kell adni, el kell használni. Ez a politika
feladata. A változásokat kierôszakoló világpolitikai gyakorlat a
nagyhatalmak gazdasági élete szerves részévé tette a fegyvergyártást,
abban olyan arányt elfoglalva, aminek korlátozása súlyos válságot idéz elô.
Egyszóval háborúnak lenni kell.
A politikának arra is gondja van, hogy a világ boldog emberek lakóhelye
legyen, ahol csupa béke honol. Ezt halljuk legalábbis. Amerika azért
avatkozott be az elsô világháborúba, hogy a demokráciák gyôzelmével eljöjjön
a béke a földre. Nagyon büszkén mondták, hogy olyan békét hoznak az
emberiségnek, ami véget vet minden további háborúnak: Peace to end War!
Jó, tegyük fel, hogy nem sikerült. Valóban nagyon csúnya béke volt, benne
fészkelt az új háború tojása. A levert ellenség felemelte a fejét, veszélyeztette
a világbékét, mégegyszer rá kellett menni, második alkalommal azután
nagyon alaposan ellátták a baját, így jött létre az európai béke. Ez
olyan sikeres volt, hogy a világ más tájain is gondoskodott a két gyôztes
hatalom a békét hozó háborúkról és forradalmakról.
Nagy kerülôvel elérkeztünk a most készülô újabb háborúhoz ‹ de a
szereplôket és eddigi útjukat meg kellett ismerni ahhoz, hogy valamiféle következtetést
felvázolhassunk. Most is úgy tudjuk, hogy a készülô háború a béke érdekében
fog lezajlani. Erre Amerika vállalkozik, mert az ellenség veszélyezteti a
biztonságát. Bûnös államok vannak, azokat sorra le kell verni.
Szerencsére okot adnak a megtámadáshoz. Olyan fegyvereket gyártanak, amikkel
a nagyhatalom békés napjait veszélyeztetik. Minden háborút igazol a végkimenet,
a gyôzelembôl nemzetközi jog lesz.
Nagyhatalmi feladatnak látszik a világ átrendezése, és a gyakorlat azt
mutatja, hogy háború nélkül nem lehet rendbetenni a világot. Mindamellett létrehozták
az Egyesült Nemzetek Szövetségét, kifejezetten arra a célra, hogy az országok
közötti viszályokat békés úton oldhassák meg. A Szövetség fennállása
óta ugyan nem tudott egy konfliktust sem megakadályozni, ezért most új
szerepet szánt neki a Világhatalom: adjon igazolást Irak fegyveres megtámadásához.
El kell pusztítani ezt az államot, mert veszélyezteti a világbékét. Fel
kell osztani a szomszéd államok között. Ez természetesen az iraki nép érdekében
történik, ez nekik a hô vágyuk, akkor is ha még nem tudják. Szegények nem
is tudják, hogy milyen kegyetlen elnyomásban élnek a jelenlegi diktátor rémuralma
alatt. De már iskolázzák a jó uralkodó réteget, akik majd tudják, hogy mi
a jó a népnek.
A nemzetközi politikában jelenleg folyó vita a tervezett iraki háború
jogosultságáról arra irányul, van-e joga az Egyesült Államoknak fegyveres
támadást intézni Irak ellen. Minden támadó igyekszik megindokolni, és
nincs kétség aziránt, hogy meg is tudja indokolni cselekedetét. Az egy másik
kérdés, hogy az elfogadható-e mások által. A nagyon erôs támadó nem
sokat törôdik mások véleményével, a nemzetközi jog ‹ lévén a háborúk
eredményébôl fakadó ‹ a gyôztesnek ad igazat.
A nemzetközi jogtudomány eredeti álláspontja szerint a nemzetközi jog
alanyai csak államok lehetnek. Ez fokozatosan módosult nemzetközi szervezetek
egymást követô létrejöttével. A nemzetközi intézményrendszer kialakulása
és gyors fejlôdése során a jelenlegi nemzetközi jog számol e szervezetek
jogalanyiságával. Éppen ezekben az években látjuk megvalósulni az Európai
Unió létrehozása során az állam mindeddig eredeti és teljes jogalanyiságának
korlátozásával párhuzamosan a nemzetközi szervezet jogalanyiságának
magalapozását.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmánya nem tartalmaz olyan utalást, ami
szerint az ENSZ nemzetközi jogalanynak tekintendô, de mûködése során
ilyen természetû elfogadottságra számos esetben sor került, ellenpélda
is van elég, számos esetben amikor illett volna, nem respektálták. Elsôsorban
érvényesülnek természetesen a nagyhatalmak érdekei.
Tévútra vezet, ha csak a szervezet írott céljait olvassuk. Az ENSZ-rôl
alkotott leegyszerûsített kép az, hogy feladata a béke megôrzése.
Amikor gyors reagálásra van szükség, arra szolgál a Biztonsági Tanács. Az
alapokmány 24/1 pontja szerint: “A szervezet gyors és hathatós cselekvésének
biztosítása érdekében a tagok a nmezetközi béke és biztonság fenntartásáért
a fô felelôsséget a Biztonsági Tanácsra ruházzák, és elismerik, hogy a
Biztonsági Tanács e felelôsségbôl folyó kötelességeinek teljesítésekor
az ô nevükben jár el.² További tudnivaló, hogy a Biztonsági Tanácsot
csak az jogosítja fel cselekvésre, ha megállapította, hogy valamely viszály
elhúzódása vagy valamely helyzet fennmaradása a nemzetközi békét és
biztonságot veszélyezteti. Azt is jó tudni, hogy a Biztonsági Tanács ajánlásai
a vitában álló felekre nézve nem kötelezôek. A 41. cikkely szerint: “A
Biztonsági Tanács határozza meg, hogy milyen ‹ fegyveres erôk felhasználásával
nem járó ‹ rendszabályokat kíván foganatosítani abból a célból, hogy
határozatainak érvényt szerezzen, és felhívhatja az Egyesült Nemzetek
tagjait arra, hogy ilyen rendszabályokat alkalmazzanak.² A 42. cikkely
szerint: “Ha a Biztonsági Tanács úgy találja, hogy a 41. cikkben említett
rendszabályok elégtelenek, vagy elégteleneknek bizonyulnak, úgy légi,
tengeri és szárazföldi fegyveres erôk felhasználásával olyan mûveleteket
hajthat végre, amelyeket a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához
vagy helyreállításához szükségesnek ítél. Ezek a mûveletek
az Egyesült Nemzetek tagjainak légi, tengeri és szárazföldi hadereje által
végrehajtott tüntetô felvonulásból, zárlatból vagy egyéb mûveletekbôl
állhat.²
Hogy mennyit ér ez a gyakorlatban arra csak egy példát hozunk fel. 1956-ban a
magyar szabadságharcosok, akik nem ismerték ezeket a small print-eket, azért
harcoltak a végletekig, mert bíztak az ENSZ beavatkozásában, mint valami
nemzetközi igazságtevô, felügyelô, elbíráló felsôbb fórumban, amely,
mint tudjuk, meg sem mozdult, a (szocialista) fôtitkárt hiába hívták és várták
Budapestre, hogy meggyôzzék, itt be kell avatkozni a béke édekében. A
nagyhatalmi érdek gyôzött, Amerika azt mondta, nem kockáztathatták a háborút
a Szovjetunióval. Tessék figyelni, itt nem a magyarországi béke megóvása
lett a téma tárgya, hanem a Kelet‹Nyugat békéje. Végülis az ENSZ dönthetett
volna úgy is, hogy a “viszály elhúzódása vagy valamely helyzet fennmaradása
a nemzetközi békét és biztonságot veszélyezteti², aminek logikus következménye
a hatáskörbe tartozó fegyveres erô bevetése az ENSZ utasítására, vagyis
‹ ami be is következett ‹ a szovjet támadás a forradalom leverésére.
Erre mondtam akkor, hogy jó, ha Moszkva nem kér amerikai légitámadást, mint
1944-ben, hiszen a magyar szabadságharc belerondított a közös Európa-megszállás
akkori rendjébe, az akkor érvényben volt nemzetközi jogrendbe. Ilyen lépést
azonban Amerika nem tehetett a világ közvéleményének a magyar forradalom iránti
rendkívüli mértékû szimpátiája miatt. A nyugati világ közvéleménye
akkor még erôs szembenállást fejtett ki fél-Európa szovjet igába hajtása
miatt, és nem csekély hazudozásra kényszerült az Egyesült Államok diplomáciája
elkendôzni a bolsevizálásban tett bûnrészességét. A rend helyreállítását
szövetségesére bízta, talán akkor még nem eléggé érzékelve azt, hogy a
szovjet lerohanás teljesen igazolja a félelmet a nyugati világban a kialakuló
US‹USSR világhatalom iránt. Csak érzésekre vagyunk utalva abban a kérdésben,
hogy vajon milyen világátalakító tervet rontott el a magyar forradalom,
amikor leleplezte a szovjetbolsevista rendszert az egyébként más célra
Budapestre rendelt médiahadak elôtt.
Egy globális világhatalomnak globális világfeladatai vannak. Legfôbb dolga
most a “gonosz államok² összeírása. A gonoszság kritériuma az, hogy
milyen fegyvereik vannak. Amelyiknek kémiai fegyverei vannak, avagy közel áll
ahhoz, hogy atomfegyverei legyenek, az terrorista állam, kivéve természetesen
a Világhatalmat és szövetségeseit. A gonosz államok felszámolása a Világhatalom
feladata, és a módszer akkor helyes, ha megelôzô csapást mér a gonoszra.
“Has the right to initiate pre-emptive wars and initiate a nuclear first
strike against any user of chemical weapons².
Mi jut eszébe a magyar polgárnak. A szovjet megszállás után be kellett
szolgáltatni mindenféle lôfegyvert. Aki ezt elmulasztotta, elvitték és elítélték,
mint veszedelmes merénylôt. Sokszor ott is találtak fegyvert, ahol nem is
volt. Így kellett védelmezni a demokratikus vívmányokat.
A Közel-Kelet most megérett a demokratikus átalakulásra. Wilson elnök úgy
él az amerikaiak történelmi tudatában, hogy elhozta az európaiaknak a
demokráciát 1919-ben. (Hogy lehet, hogy Demszkynek még nem jutott eszébe
Wilson-szobrot emelni, mondjuk a Roosevelt térre? Vagy akár a Moszkva térre.)
Különben is demokratikus kötelesség résztvenni Amerika háborúiban. Nem
kell a budapesti kormánynak felderítést végezni, Amerika majd megmondja, ki
az ügyeletes ellenség. Különben is, most végre a gyôztes oldalon harcolunk
majd, román testvéreinkkel egyazon oldalon, és tudjuk a dolgunkat, szövetségesünk
érzékenységét nem borzoljuk kellemetlen dolgok emlegetésével. Különben
is minden belügy és Helsinki óta a határok megváltoztathatatlanok.
A háborús ok, a casus belli igazolására várunk. Ez most az ENSZ
feladata. Washington szerint Irak veszélyezteti az Egyesült Államok és a világ
biztonságát. Merész állítás, terrorista cselekmények hiányában,
nevezhetnénk nevetségesnek is. Igaz, hogy elég sok az áttétel. A közelmúlt
terrorista cselekményekben Iraknak nem volt szerepe. De lehet, hogy a jövôben
lesz. Iraknak voltak olyan fegyverei, amikkel megbontható a világbéke. Lehet,
hogy most is vannak. Igaz, hogy ezeket még nem használta Amerika ellen, de
lehet, hogy használná. Szaddámtól minden kitelik, neki is bajusza van ‹
vajon kire gondol az ember ilyenkor? Washington mindenáron azt szeretné, ha a
világ összefogna Irak ellen. Bár kijelentette, hogy egymaga is ellátja a baját,
ha tetszik a világnak, ha nem, de mennyivel szebb a közös munka a közös
ellenség ellen.
Vannak már szövetségesei, bár fájlalja, hogy a nyugat-európai államok
mennyire hálátlanok, lám Európa keletén buzog a szövetségre lépés
szorgalma. Magyarországon például mélyen megértik, hogy elébe kell menni
az ellenségnek. Éppen azok értik meg, akik agyonlôtték Bárdossyt,
felakasztották Jány Gusztávot és még sokezer katonát, mert elébe mentek
az ellenségnek, de hát az más volt. Igaz, a Szovjetunió igazolta ôket 45 éves
megszállással és kifosztással, de ki tudja, nem jön-e Irak is 45 évre
Amerikába és Európába, hiszen úgy tudjuk, hogy veszélyezteti a világot
is.
Washington azt várja az ENSZ-tôl, hogy igazolja az iraki veszélyt. A
fegyverzetet felkutató ellenôrök azt jelentették, hogy nem találtak semmit,
de kellene még kutakodni, mert kell legyen valami. Az elnök felkérte az ENSZ
Biztonsági Tanácsát, hogy február 5-én üljön össze és hallgassa meg
Colin Powell külügyminisztert, aki amerikai hírszerzési értesülések alapján
tájékoztatni fogja a testületet Irak fegyvergyártási programjairól. Bush
értésre adta, hogy elszánta magát Irak lefegyverzésére az ENSZ támogatása
nélkül is. “Konzultálni fogunk, de ne legyen félreértés: ha Szaddám
Huszein nem szerel le teljesen, népünk biztonsága és a világbéke érdekében
egy koalíciót vezetve fogjuk ôt leszerelni².
A diktátor nem szerel le, hanem csal ‹ hangsúlyozta George Bush. Ebben az is
benne van, hogy majd Amerika állapítja meg: teljesítette-e Bagdad a kötelességét
avagy nem.
Az iraki néphez címezve szavait, Bush úgy fogalmazott, hogy az ellenség nem
körbeveszi, hanem uralja a országot, s Szaddám Huszeinnek és rezsimjének az
eltávolítása a hatalomból számukra a felszabadulás napja lesz. Ez még a régi
felszabadítás-elmélet.
George Bush kijelentette, hogy a hírszerzési források, valamint elfogott
terroristák vallomásának tanúsága szerint Szaddám Huszein terroristákat támogat
és oltalmaz, köztük az al-Kaida terrorhálózat tagjait. Az elnök szerint
napjainkban a terrorizmus elleni harcban azok a rezsimek jelentik a legnagyobb
veszélyt Amerikára és a világra, amelyek nukleáris, vegyi és biológiai
fegyvereket birtokolnak, vagy azok beszerzésére törekednek. Tehát a törekvés
is bûn, jó kérdés, mivel mérhetô.
Az amerikai kormány értesülései szerint Irak tömegpusztító fegyvereket
rejteget tavakban, parasztoknál falvakban, de mecsetekben és kórházakban is,
és azokat egyik helyrôl a másikra szállítja.
Az amerikai kormányzat nyilatkozatai politikai jellegûek, üzenete az,
hogy Irak veszélyt jelent az Egyesült Államok és a világ számára. Irak
vezetôi hasonlóan fogalmaznak, ugyancsak feltételezik Amerikáról a háborús
cselekmények elkövetését. A két hatalom politikai megnyilatkozásai arra
utalnak, hogy az egyik vagy a másik a fegyveres megoldáshoz nyúl.
Az érem másik oldala már katonai kérdés: két fegyveres erô áll egymással
szemben. Egyik oldalon az ENSZ fegyverellenôrei nem találtak tiltott fegyvert
és nem találtak atomfegyver készítésére felkészültséget. Elfogadható
viszont, hogy valamit eldugtak tavakban, parasztoknál falvakban, mecsetekben és
kórházakban is, és azokat egyik helyrôl a másikra szállítják. Mindez
Irak határain belül van. A másik fél 250 ezer fôs hadserege Irak határainál
van, felszerelve mindazon fegyverekkel, amelyek Irak részére tilalom alatt állnak.
Tekintve az erôviszonyokat a béke állapotát megbontani Irak részérôl ôrültség
lenne, tehát elképzelhetetlen. Katonai kiértékelés szerint a háborút elôidézô
agresszor csak Amerika lehet.
Ezért igyekszik Amerika megnyerni az ENSZ erkölcsi támogatását. Ausztrália
miniszterelnöke nyilvánvalóvá tette, hogy Ausztrália ebben a kérdésben is
Amerika szövetségese. Mr. Howard azt várja az ENSZ-tôl, hogy kényszerítse
Irakot tiltott fegyvereinek felfedésére, átadására, ha lehet békésen, ha
nem, háborúval. Az ENSZ szerepe most nem a ráhatás, hogy a szembenálló
felek békés megoldást találjanak. Washington azt várja, hogy tervezett háborújához
az ENSZ-tôl igazolást kapjon.
Egy katonai vélemény: Norman Schwarzkopf ‹ az 1991 évi öbölháborúban az
amerikai erôk parancsnoka ‹ is azok közé tartozik, akik szerint több
bizonyítékra van szükség az Irak elleni megelôzô háború megindításához.
A The Washington Post keddi számában a népszerû tábornok úgy vélekedett,
hogy a fegyverzetellenôrökre kell bízni munkájuk idôrendjének a meghatározását,
s meg kell várni, mire jutnak.
Bush az Unió helyzetérôl elmondott beszédében kifejtette: az Egyesült Államok
teljes katonai hatalmával harcolni és gyôzni fog, ha háborúra kényszerül
Irak ellen. Bush értésre adta, hogy elszánta magát Irak lefegyverzésére az
ENSZ támogatása nélkül is. Az elnök szerint Irak támogatja és oltalmazza
a nemzetközi terrorista hálózatokat, köztük az al-Kaidát.
A Népszabadság internet hálózatán érdekes összeállítás olvasható
“Az olaj feletti uralom most dôl el² cím alatt. Többek között ezt
olvassuk:
“A világ szinte megbabonázva mered az öböl térségére. Egyesek a kôolajárak
gyors emelkedésére és ennek következményeivel számolnak. Mások viszont az
energiabôség visszatértére játszanak, amennyiben Bush megindítja csapatait
Bagdad ellen. Nemcsak a világ energiamérlege változik meg ezzel, de a közel-keleti
politikai térkép is. Összeomolhatnak az olajra épített arab gazdaságok, és
az amerikai befolyás újra egyértelmû lehet. Ha így történik, úgy vége
lesz a XX. század második fele egyik nagy hatalmának, az OPEC nevû kôolajkartellnek.
Az elég magas kôolajárak azonban nemcsak az OPEC-tagok számára fontosak.²
“Érthetô hát az izgalom, amellyel Rumsfeld amerikai védelmi miniszter egy
tévémûsorban, arra a kérdésre reagált: nem az olaj áll-e a háborús
készülôdés hátterében? Fél éve még más volt a helyzet. Dick Cheney
alelnök egy beszédben nyíltan kijelentette, hogy a hatalmas iraki olajkészleteket
nem szabad Szaddám Huszein kezén hagyni. Igaz, Cheneyt azóta nem nagyon
engedik újságírók vagy tévékamerák közelébe. Az olaj szerepe a készülôdô
iraki háborúban tabutéma az amerikai politikában, nem úgy az utcán és a
sajtóban. A világ viszont errôl beszél, ezt számolgatja. A kôolajpiac várható
változásai izgatják Európát, Kínát, Japánt és a feltörekvô gazdaságokat
is. A kôolaj felettébb gyúlékony anyag.²
“Az Egyesült Államok nemcsak az iraki olajon tartja rajta a szemét.
Afganisztánban már a tálibokkal is tárgyaltak egy Türkmenisztánból
Pakisztánba tartó olajvezeték megépítésérôl. Az 1460 kilométeres vezeték
a Dauletabad lelôhelyet köti majd össze a pakisztáni finomítókkal. Az elképzelést
fôleg az Unocal nevû amerikai olajipari cég támogatta. George W. Bush
hatalomra jutását követôen az amerikai álláspont megkeményedett, és állítólag
háborús fenyegetésként értékelhetô kijelentések is elhangzottak. Egyesek
még azt is feltételezik, hogy mindez szerepet játszott a 2001. szeptember
11-i terrortámadáshoz nyújtott tálib támogatásban. Alig néhány hónappal
az új afgán vezetôk hatalomra kerülése után, december végén aláírták
a megállapodást. Hamid Karzai afgán elnök amerikai évei alatt az Unocal tanácsadója
volt.²
“A Global Policy Forum nevû amerikai civil szervezet prognózisa
szerint, az olajcégek évi 29‹50 milliárd dolláros extraprofithoz jutnának,
amennyiben Irak ismét privatizálná olajmezôit. (A számítás alapja, hogy
Iraknak 250 milliárd hordó olaja van, amelynek felét lehet gazdaságosan
kitermelni, és a haszon felét a bagdadi kormány kapja. Közben az olaj átlagára
25 dollár, míg a kitermelés költsége legfeljebb másfél dollár hordónként.)²
“Ha a londoni székhelyû, a CIA által létrehozott és a Pentagon által
finanszírozott Iraki Nemzeti Kongresszus kerül hatalomra, éppen ez fog történni.
Ahmed Chalabi már meg is ígérte, hogy az amerikai cégeknek nagy szerepük
lesz az iraki olajkitermelésben. Az Irak elleni határozathoz Washington éppen
azzal kényszeríttette ki a BT öt állandó tagja közül Franciaország, Kína
és Oroszország támogatását, hogy megfenyegette ôket: ha most megpróbálják
védelmezni Szaddám Huszeint, az új, Amerika-barát bagdadi kormány figyelmen
kívül fogja hagyni érdekeiket.²
“A Bush családot és az adminisztrációt erôs szálak kötik az olajüzlethez.
A jelenlegi elnök 1978-ban saját olajipari céget alapított Texasban. Ebben
az idôben több szaúdi befektetôje is volt ‹ egyes hírek szerint közéjük
tartozott Szalem bin Laden, a késôbbi terroristavezér, Oszama bin Laden 56
testvére közül az egyik, aki 1988-ban egy texasi repülôgép-balesetben
vesztette életét. Édesapja, az egykori elnök, éppen a Halliburton igazgatótanácsának
tagja volt, Cheney alelnök pedig e cég elsô számú vezetôje. Cheney védelmi
miniszter volt az idôsebb Bush kormányában, a Halliburton az ô igazgatása
alatt felvásárolt egy súlyos gondoktól gyötört céget, amelyet egykor idôsebb
Bush apja, Prescott Bush alapított. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági fôtanácsadó
a Chevron igazgatótanácsának tagja volt, és mielôtt a Fehér Házba került
volna, neve ott virított egy tankhajó orrán. Thomas White helyettes védelmi
miniszter, aki a Pentagonban a szárazföldi hadsereg ügyeiért felel, a csôdjével
óriási botrányt kavart energetikai cégnek, az Enronnak volt az alelnöke.
(George W. Busht régi barátság fûzi a bukott óriás elsô emberéhez,
Kenneth Layhez.) Don Evans kereskedelmi miniszter korábban a Tom Brown nevû
olajkutató céget vezette.²
Ezek az elemek egészen más szempontok mezején bontanak ki államok közötti
érdekeket és szövetségeket, és minden bizonnyal nem a fegyverdugdosás
igazságtartalma vagy annak hiánya határozza meg az ENSZ-ben meghozandó döntést.
Országok, társadalmak sorsa dôl el azon, hogy kapnak-e olajat és mennyiért.
Hogy is van? Elôbb a missionáriusok, aztán a katonák, végül a kereskedôk.
A katonáké a dicsôség, a hôsi halál vagy faláb, a polgároké a hadiadó,
a vállalkozóké a profit. Így épül Globália.
Vissza a tetejére