Vissza a főoldalra    * Vissza a tartalomjegyzékhez (Csapó Endre)

Csapó Endre
Globália háborúja

“A hatalmas iraki olajkészleteket nem szabad Szaddám Huszein kezén hagyni!²

Egy elmefuttatást olvashattunk Molnár Tamás professzor tollából a Magyar Nemzet múlt évi november 9-i számában. Az írás címe: A két tûz közé került fehér ember. Azzal kezdi, hogy tíz évvel ezelôtt kellett volna megünnepelni odaát az Új Világban Amerika felfedezésének 500-ik évfordulóját. Rá is készültek az Egyesült Államokban, de valahogy elkenôdött az egész, mert bizonyos társadalmi csoportok tiltakoztak ellene, mondván, hogy a dátum 1452. október 12. az emberiség egyik leggyászosabb dátuma, mivel a fehér ember diadalát és a színes ember rabszolgaságát jelzi.

Ebben bizony nagy igazság van, tekintve a szerencsevadászok és kalandorok nagy és kegyetlen nyomulását az Új Világ keleti partjaitól egyre csak nyugatra az ôslakosság ellenében. De az is jelzés, hogy az Egyesült Államokban még mindig hatalmi helyzetben lévô fehérember megtorpant az ünnepléssel, jeléül annak, hogy kiváltságos helyzete fogyóban van. A tiltakozó csoportok a rabszolgaidôkre utalnak, vagyis régi bûnökre. A szóbanforgó tiltakozók azonban nem a rabszolgák leszármazottai, hanem késôi bevándorlók, amikor már sportot ûztek abból Amerikában, hogy szebb a színes, mint a fehér. Üldözés tárgya lett a fehér öntudat. Most újra elôjött a fehér‹színes megkülönböztetés, de most a színes oldalról.

Emlékszem egy félszázada megjelent két részbôl álló karikatúrára. Az elsô kép: rövidnadrágos fehérember, puskával, trópusi sisakkal, peckesen lépked, mögötte hat néger görnyedve követi, málhával terhelve libasorban. A másik kép ugyanaz, csak az arcszín cserélôdött meg. Dél-Afrika és Zimbabwe (Rhodesia) esetében ez meg is valósult, érdekes módon a nyugati hatalmak, fôleg Amerika egységes és hathatós támogatásával. Ebben is a gyarmati rendszerek felszámolása valósult meg, ami a második világháborút követôen az Egyesült Államoknak és világhatalmi ikertársának, a Szovjetuniónak volt hivatalos politikája. Az európai hatalmak engedelmesen visszavonultak, nem érzékelve, hogy nagyhatalmi helyzetüket és gyarmataikat veszítik el, aminek a megtartása érdekében vállalták az élet-halálküzdelmet Németország ellen.

A gyarmatosítás szétvitte a fehér embert és az európai civilizációt a színesek világába, ott nem kevés zavart keltve. A jelenleg uralkodó világrendezô elvek alapja az egységesítés, a világ országainak politikai szerkezetében. Ez felel meg a nemzetközi pénzvilágnak és a multinacionális vállalatoknak. Ennek érdekében került bele az Egyesült Nemzetek Szervezetének egyik elfogadott alapelveként az atlanti charta 8 pontjának egyike “a nyersanyagokhoz való szabad hozzájutás². Következôleg elfogadásra került egy másik alapelv, ami szerint az ENSZ célja a “népeket megilletô egyenjogúság és önrendelkezési jog elvének tiszteletbentartásán alapuló² baráti kapcsolatok fejlesztése. (Alapokmány 1. cikk 2. pont.)

Mind ennek gyökere a háborúban rejlik, mert amíg a világ átalakulása lassú folyamat, akik gyors átalakulásban érdekeltek, azok részére hasznos szerszám a háború. Amerika azzal az igénnyel lépett be döntôen a háborúba, hogy annak céljait is meghatározza. Ez arra utal, hogy a gyorsított átalakulásban érdekelt.

A népek egyenjogúságának és az önrendelkezésnek az elvei a nemzetközi jog részévé váltak, és ha föl is ment tôle Churchill vérnyomása (utódai a Labour-fiúk készségesebbek voltak), ezekbôl értelemszerûen következett, hogy a gyarmatosítás elítélendô, mert ellentétbe kerül a hatályos nemzetközi joggal. Mit jeletett ez a gyakorlatban? Azt, hogy a nyersanyagokhoz való szabad hozzáférés helyzetbe hozta az amerikai vállalkozókat, mialatt az angolok, franciák, hollandok, portugálok bûntudattól lehorgasztott fejjel hazavonultak a gyarmatokról, helyet adva az amerikai, nyugat-európai, moszkvai, budapesti stb. egyetemeken kiképzett bennszülöttek hatalomba juttatásának USA- illetve USSR-támogatással. De mert ott is demonstrálni kellett a világhatalom megosztásában szépen együttmûködô két nagyhatalom kényes és veszélyes szembenállását, a gyarmati sorsból felszabadított országok véres háborúkat vívtak egymással, fehér‹vörös alapon. Háborús vitézségben alakulnak az államok vagy demokratikus vagy szocialista recept szerint, amelyeket az ENSZ sietve felvesz tagjai sorába.

A múlt század közepe táján csúnya szó lett a gyarmat. A vállalat, ahol dolgoztam, elhagyta nevébôl a Colonial szót. A White Australia policy bûnösnek találtatott, a multukulturális irányzatnak tükrözôdnie kellett a bevándorlási politikában. Ausztrália ugyan kiemelkedett már korábban a gyarmati státusból, de a fehér ember gyarmattartó stigmáját csakúgy viselnie kellett, mint az európai volt gyarmattartók. Amerika ebbôl is elegánsan kimaradt.

A nemzetközi jog gondoskodott arról is, hogy a gyarmattartó hatalom és a volt gyarmat korábbi jogviszonya nem szakad meg teljes egészében. Az egész gubancból minket most csak az érdekel, hogy a gyarmatok népe jogosult a gyarmattartó országba való bevándorlásra. Ebbôl is csak az érdekes, hogy amíg korábban a fehér ember nyomult be a színesek országaiba, most a színesek nyomulnak be a fehérek országaiba. A fehérek megzavarták a gyarmatok népének életrendjét ‹ úgy mondják, elôbb mentek a misszionáriusok, majd jöttek a katonák, végül a kereskedôk. Most a színesek zavarják meg a fehérek életrendjét, elôbb jönnek kétkezi munkások, majd épülnek a mecsetek, végül, már napjainkban reszketni kell a terrorizmustól.

A fajok összekeverése amerikai elmélet, humanista indítékú szándék, nagy erô nyomja elôre. Amerikát a népek kohójának nevezik. Szép, ideális gondolat, egyformák vagyunk, ne legyen többé megkülönböztetés tárgya a bôrünk színe. Az angol futballcsapatban éppúgy nem feltûnô már a feketebôrû játékos, mint a francia, vagy holland (folytathatnánk) csapatban. A katolikus püspökök többsége már színesbôrû. Ez lehet az egyház diadala is. Szép az emberi közösség egységesülése a sportban, a vallásban, a mûvészetben, a tudományban. De vannak jelek, hogy a fajkeveredés tömeges méretben ma még túl korai. Kultúra, életszemlélet, életcél, erkölcsi világnézeti különbség ütközik egymással. A színes tömegek beáramlása Európába a háborút követô konjunktúrában indult meg. Egyes vélekedések szerint ez kiérdemelt büntetés volt a gyarmati kizsákmánylásért. Csak az a baj ezzel is, hogy nem azok szenvedik, akik azt elkövették.

Az ilyen magyarázat persze sántít, nem büntetni jönnek a színesek Európába, hanem a könnyebb életért, és azért, mert lehet. Lehetett, mert a felhabzó gazdasági életnek munkáskézre volt szüksége. Csakhogy, elmúlván a konjunktura, Európa nyugati felében 12 millió munkanélküli van. A munkanélküli ember a térsadalomban feszültségkeltô elem. Tízszeresen az, ha bevándorolt és más életrend neveltje. Mondjuk ki: Németországban a törökök, Franciaországban az észak-afrikaiak, és így tovább Hollandia, Anglia stb, ettôl szenved.

Mindez természetesen háborúk terméke. A háború hozta azt a nagy pusztítást, ami Európában áruhiányt okozott, és ahogy megindult a termelés, az ipar milliószám vonzotta a munkásokat más földrészekrôl.

A múlt évszázad két világháborúja és a világot átrendezô százvalahány háború ‹ amelyeknek az egységesülés felgyorsítása volt a célja ‹ teljesen felborította a világ rendjét. Az ipari országok, különösen az Egyesült Államok gazdasági életében a hadiipar meghatározó jelentôségû. Ha valamilyen békés idôszak miatt leállna, az ország gazdasági élete összeomlana. A megtermelt fegyverzetet el is kell adni, el kell használni. Ez a politika feladata. A változásokat kierôszakoló világpolitikai gyakorlat a nagyhatalmak gazdasági élete szerves részévé tette a fegyvergyártást, abban olyan arányt elfoglalva, aminek korlátozása súlyos válságot idéz elô. Egyszóval háborúnak lenni kell.

A politikának arra is gondja van, hogy a világ boldog emberek lakóhelye legyen, ahol csupa béke honol. Ezt halljuk legalábbis. Amerika azért avatkozott be az elsô világháborúba, hogy a demokráciák gyôzelmével eljöjjön a béke a földre. Nagyon büszkén mondták, hogy olyan békét hoznak az emberiségnek, ami véget vet minden további háborúnak: Peace to end War!

Jó, tegyük fel, hogy nem sikerült. Valóban nagyon csúnya béke volt, benne fészkelt az új háború tojása. A levert ellenség felemelte a fejét, veszélyeztette a világbékét, mégegyszer rá kellett menni, második alkalommal azután nagyon alaposan ellátták a baját, így jött létre az európai béke. Ez olyan sikeres volt, hogy a világ más tájain is gondoskodott a két gyôztes hatalom a békét hozó háborúkról és forradalmakról.

Nagy kerülôvel elérkeztünk a most készülô újabb háborúhoz ‹ de a szereplôket és eddigi útjukat meg kellett ismerni ahhoz, hogy valamiféle következtetést felvázolhassunk. Most is úgy tudjuk, hogy a készülô háború a béke érdekében fog lezajlani. Erre Amerika vállalkozik, mert az ellenség veszélyezteti a biztonságát. Bûnös államok vannak, azokat sorra le kell verni. Szerencsére okot adnak a megtámadáshoz. Olyan fegyvereket gyártanak, amikkel a nagyhatalom békés napjait veszélyeztetik. Minden háborút igazol a végkimenet, a gyôzelembôl nemzetközi jog lesz.

Nagyhatalmi feladatnak látszik a világ átrendezése, és a gyakorlat azt mutatja, hogy háború nélkül nem lehet rendbetenni a világot. Mindamellett létrehozták az Egyesült Nemzetek Szövetségét, kifejezetten arra a célra, hogy az országok közötti viszályokat békés úton oldhassák meg. A Szövetség fennállása óta ugyan nem tudott egy konfliktust sem megakadályozni, ezért most új szerepet szánt neki a Világhatalom: adjon igazolást Irak fegyveres megtámadásához. El kell pusztítani ezt az államot, mert veszélyezteti a világbékét. Fel kell osztani a szomszéd államok között. Ez természetesen az iraki nép érdekében történik, ez nekik a hô vágyuk, akkor is ha még nem tudják. Szegények nem is tudják, hogy milyen kegyetlen elnyomásban élnek a jelenlegi diktátor rémuralma alatt. De már iskolázzák a jó uralkodó réteget, akik majd tudják, hogy mi a jó a népnek.

A nemzetközi politikában jelenleg folyó vita a tervezett iraki háború jogosultságáról arra irányul, van-e joga az Egyesült Államoknak fegyveres támadást intézni Irak ellen. Minden támadó igyekszik megindokolni, és nincs kétség aziránt, hogy meg is tudja indokolni cselekedetét. Az egy másik kérdés, hogy az elfogadható-e mások által. A nagyon erôs támadó nem sokat törôdik mások véleményével, a nemzetközi jog ‹ lévén a háborúk eredményébôl fakadó ‹ a gyôztesnek ad igazat.

A nemzetközi jogtudomány eredeti álláspontja szerint a nemzetközi jog alanyai csak államok lehetnek. Ez fokozatosan módosult nemzetközi szervezetek egymást követô létrejöttével. A nemzetközi intézményrendszer kialakulása és gyors fejlôdése során a jelenlegi nemzetközi jog számol e szervezetek jogalanyiságával. Éppen ezekben az években látjuk megvalósulni az Európai Unió létrehozása során az állam mindeddig eredeti és teljes jogalanyiságának korlátozásával párhuzamosan a nemzetközi szervezet jogalanyiságának magalapozását.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmánya nem tartalmaz olyan utalást, ami szerint az ENSZ nemzetközi jogalanynak tekintendô, de mûködése során ilyen természetû elfogadottságra számos esetben sor került, ellenpélda is van elég, számos esetben amikor illett volna, nem respektálták. Elsôsorban érvényesülnek természetesen a nagyhatalmak érdekei.

Tévútra vezet, ha csak a szervezet írott céljait olvassuk. Az ENSZ-rôl alkotott leegyszerûsített kép az, hogy feladata a béke megôrzése. Amikor gyors reagálásra van szükség, arra szolgál a Biztonsági Tanács. Az alapokmány 24/1 pontja szerint: “A szervezet gyors és hathatós cselekvésének biztosítása érdekében a tagok a nmezetközi béke és biztonság fenntartásáért a fô felelôsséget a Biztonsági Tanácsra ruházzák, és elismerik, hogy a Biztonsági Tanács e felelôsségbôl folyó kötelességeinek teljesítésekor az ô nevükben jár el.² További tudnivaló, hogy a Biztonsági Tanácsot csak az jogosítja fel cselekvésre, ha megállapította, hogy valamely viszály elhúzódása vagy valamely helyzet fennmaradása a nemzetközi békét és biztonságot veszélyezteti. Azt is jó tudni, hogy a Biztonsági Tanács ajánlásai a vitában álló felekre nézve nem kötelezôek. A 41. cikkely szerint: “A Biztonsági Tanács határozza meg, hogy milyen ‹ fegyveres erôk felhasználásával nem járó ‹ rendszabályokat kíván foganatosítani abból a célból, hogy határozatainak érvényt szerezzen, és felhívhatja az Egyesült Nemzetek tagjait arra, hogy ilyen rendszabályokat alkalmazzanak.² A 42. cikkely szerint: “Ha a Biztonsági Tanács úgy találja, hogy a 41. cikkben említett rendszabályok elégtelenek, vagy elégteleneknek bizonyulnak, úgy légi, tengeri és szárazföldi fegyveres erôk felhasználásával olyan mûveleteket hajthat végre, amelyeket a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához vagy helyreállításához  szükségesnek ítél. Ezek a mûveletek az Egyesült Nemzetek tagjainak légi, tengeri és szárazföldi hadereje által végrehajtott tüntetô felvonulásból, zárlatból vagy egyéb mûveletekbôl állhat.²

Hogy mennyit ér ez a gyakorlatban arra csak egy példát hozunk fel. 1956-ban a magyar szabadságharcosok, akik nem ismerték ezeket a small print-eket, azért harcoltak a végletekig, mert bíztak az ENSZ beavatkozásában, mint valami nemzetközi igazságtevô, felügyelô, elbíráló felsôbb fórumban, amely, mint tudjuk, meg sem mozdult, a (szocialista) fôtitkárt hiába hívták és várták Budapestre, hogy meggyôzzék, itt be kell avatkozni a béke édekében. A nagyhatalmi érdek gyôzött, Amerika azt mondta, nem kockáztathatták a háborút a Szovjetunióval. Tessék figyelni, itt nem a magyarországi béke megóvása lett a téma tárgya, hanem a Kelet‹Nyugat békéje. Végülis az ENSZ dönthetett volna úgy is, hogy a “viszály elhúzódása vagy valamely helyzet fennmaradása a nemzetközi békét és biztonságot veszélyezteti², aminek logikus következménye a hatáskörbe tartozó fegyveres erô bevetése az ENSZ utasítására, vagyis ‹ ami be is következett ‹ a szovjet támadás a forradalom leverésére. Erre mondtam akkor, hogy jó, ha Moszkva nem kér amerikai légitámadást, mint 1944-ben, hiszen a magyar szabadságharc belerondított a közös Európa-megszállás akkori rendjébe, az akkor érvényben volt nemzetközi jogrendbe. Ilyen lépést azonban Amerika nem tehetett a világ közvéleményének a magyar forradalom iránti rendkívüli mértékû szimpátiája miatt. A nyugati világ közvéleménye akkor még erôs szembenállást fejtett ki fél-Európa szovjet igába hajtása miatt, és nem csekély hazudozásra kényszerült az Egyesült Államok diplomáciája elkendôzni a bolsevizálásban tett bûnrészességét. A rend helyreállítását szövetségesére bízta, talán akkor még nem eléggé érzékelve azt, hogy a szovjet lerohanás teljesen igazolja a félelmet a nyugati világban a kialakuló US‹USSR világhatalom iránt. Csak érzésekre vagyunk utalva abban a kérdésben, hogy vajon milyen világátalakító tervet rontott el a magyar forradalom, amikor leleplezte a szovjetbolsevista rendszert az egyébként más célra Budapestre rendelt médiahadak elôtt.

Egy globális világhatalomnak globális világfeladatai vannak. Legfôbb dolga most a “gonosz államok² összeírása. A gonoszság kritériuma az, hogy milyen fegyvereik vannak. Amelyiknek kémiai fegyverei vannak, avagy közel áll ahhoz, hogy atomfegyverei legyenek, az terrorista állam, kivéve természetesen a Világhatalmat és szövetségeseit. A gonosz államok felszámolása a Világhatalom feladata, és a módszer akkor helyes, ha megelôzô csapást mér a gonoszra. “Has the right to initiate pre-emptive wars and initiate a nuclear first strike against any user of chemical weapons².

Mi jut eszébe a magyar polgárnak. A szovjet megszállás után be kellett szolgáltatni mindenféle lôfegyvert. Aki ezt elmulasztotta, elvitték és elítélték, mint veszedelmes merénylôt. Sokszor ott is találtak fegyvert, ahol nem is volt. Így kellett védelmezni a demokratikus vívmányokat.

A Közel-Kelet most megérett a demokratikus átalakulásra. Wilson elnök úgy él az amerikaiak történelmi tudatában, hogy elhozta az európaiaknak a demokráciát 1919-ben. (Hogy lehet, hogy Demszkynek még nem jutott eszébe Wilson-szobrot emelni, mondjuk a Roosevelt térre? Vagy akár a Moszkva térre.) Különben is demokratikus kötelesség résztvenni Amerika háborúiban. Nem kell a budapesti kormánynak felderítést végezni, Amerika majd megmondja, ki az ügyeletes ellenség. Különben is, most végre a gyôztes oldalon harcolunk majd, román testvéreinkkel egyazon oldalon, és tudjuk a dolgunkat, szövetségesünk érzékenységét nem borzoljuk kellemetlen dolgok emlegetésével. Különben is minden belügy és Helsinki óta a határok megváltoztathatatlanok.

A háborús ok, a casus belli igazolására várunk. Ez most az ENSZ feladata. Washington szerint Irak veszélyezteti az Egyesült Államok és a világ biztonságát. Merész állítás, terrorista cselekmények hiányában, nevezhetnénk nevetségesnek is. Igaz, hogy elég sok az áttétel. A közelmúlt terrorista cselekményekben Iraknak nem volt szerepe. De lehet, hogy a jövôben lesz. Iraknak voltak olyan fegyverei, amikkel megbontható a világbéke. Lehet, hogy most is vannak. Igaz, hogy ezeket még nem használta Amerika ellen, de lehet, hogy használná. Szaddámtól minden kitelik, neki is bajusza van ‹ vajon kire gondol az ember ilyenkor? Washington mindenáron azt szeretné, ha a világ összefogna Irak ellen. Bár kijelentette, hogy egymaga is ellátja a baját, ha tetszik a világnak, ha nem, de mennyivel szebb a közös munka a közös ellenség ellen.

Vannak már szövetségesei, bár fájlalja, hogy a nyugat-európai államok mennyire hálátlanok, lám Európa keletén buzog a szövetségre lépés szorgalma. Magyarországon például mélyen megértik, hogy elébe kell menni az ellenségnek. Éppen azok értik meg, akik agyonlôtték Bárdossyt, felakasztották Jány Gusztávot és még sokezer katonát, mert elébe mentek az ellenségnek, de hát az más volt. Igaz, a Szovjetunió igazolta ôket 45 éves megszállással és kifosztással, de ki tudja, nem jön-e Irak is 45 évre Amerikába és Európába, hiszen úgy tudjuk, hogy veszélyezteti a világot is.

Washington azt várja az ENSZ-tôl, hogy igazolja az iraki veszélyt. A fegyverzetet felkutató ellenôrök azt jelentették, hogy nem találtak semmit, de kellene még kutakodni, mert kell legyen valami. Az elnök felkérte az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy február 5-én üljön össze és hallgassa meg Colin Powell külügyminisztert, aki amerikai hírszerzési értesülések alapján tájékoztatni fogja a testületet Irak fegyvergyártási programjairól. Bush értésre adta, hogy elszánta magát Irak lefegyverzésére az ENSZ támogatása nélkül is. “Konzultálni fogunk, de ne legyen félreértés: ha Szaddám Huszein nem szerel le teljesen, népünk biztonsága és a világbéke érdekében egy koalíciót vezetve fogjuk ôt leszerelni².

A diktátor nem szerel le, hanem csal ‹ hangsúlyozta George Bush. Ebben az is benne van, hogy majd Amerika állapítja meg: teljesítette-e Bagdad a kötelességét avagy nem.

Az iraki néphez címezve szavait, Bush úgy fogalmazott, hogy az ellenség nem körbeveszi, hanem uralja a országot, s Szaddám Huszeinnek és rezsimjének az eltávolítása a hatalomból számukra a felszabadulás napja lesz. Ez még a régi felszabadítás-elmélet.

George Bush kijelentette, hogy a hírszerzési források, valamint elfogott terroristák vallomásának tanúsága szerint Szaddám Huszein terroristákat támogat és oltalmaz, köztük az al-Kaida terrorhálózat tagjait. Az elnök szerint napjainkban a terrorizmus elleni harcban azok a rezsimek jelentik a legnagyobb veszélyt Amerikára és a világra, amelyek nukleáris, vegyi és biológiai fegyvereket birtokolnak, vagy azok beszerzésére törekednek. Tehát a törekvés is bûn, jó kérdés, mivel mérhetô.

Az amerikai kormány értesülései szerint Irak tömegpusztító fegyvereket rejteget tavakban, parasztoknál falvakban, de mecsetekben és kórházakban is, és azokat egyik helyrôl a másikra szállítja.

Az amerikai kormányzat nyilatkozatai politikai jellegûek, üzenete az, hogy Irak veszélyt jelent az Egyesült Államok és a világ számára. Irak vezetôi hasonlóan fogalmaznak, ugyancsak feltételezik Amerikáról a háborús cselekmények elkövetését. A két hatalom politikai megnyilatkozásai arra utalnak, hogy az egyik vagy a másik a fegyveres megoldáshoz nyúl.

Az érem másik oldala már katonai kérdés: két fegyveres erô áll egymással szemben. Egyik oldalon az ENSZ fegyverellenôrei nem találtak tiltott fegyvert és nem találtak atomfegyver készítésére felkészültséget. Elfogadható viszont, hogy valamit eldugtak tavakban, parasztoknál falvakban, mecsetekben és kórházakban is, és azokat egyik helyrôl a másikra szállítják. Mindez Irak határain belül van. A másik fél 250 ezer fôs hadserege Irak határainál van, felszerelve mindazon fegyverekkel, amelyek Irak részére tilalom alatt állnak. Tekintve az erôviszonyokat a béke állapotát megbontani Irak részérôl ôrültség lenne, tehát elképzelhetetlen. Katonai kiértékelés szerint a háborút elôidézô agresszor csak Amerika lehet.

Ezért igyekszik Amerika megnyerni az ENSZ erkölcsi támogatását. Ausztrália miniszterelnöke nyilvánvalóvá tette, hogy Ausztrália ebben a kérdésben is Amerika szövetségese. Mr. Howard azt várja az ENSZ-tôl, hogy kényszerítse Irakot tiltott fegyvereinek felfedésére, átadására, ha lehet békésen, ha nem, háborúval. Az ENSZ szerepe most nem a ráhatás, hogy a szembenálló felek békés megoldást találjanak. Washington azt várja, hogy tervezett háborújához az ENSZ-tôl igazolást kapjon.

Egy katonai vélemény: Norman Schwarzkopf ‹ az 1991 évi öbölháborúban az amerikai erôk parancsnoka ‹ is azok közé tartozik, akik szerint több bizonyítékra van szükség az Irak elleni megelôzô háború megindításához. A The Washington Post keddi számában a népszerû tábornok úgy vélekedett, hogy a fegyverzetellenôrökre kell bízni munkájuk idôrendjének a meghatározását, s meg kell várni, mire jutnak.

Bush az Unió helyzetérôl elmondott beszédében kifejtette: az Egyesült Államok teljes katonai hatalmával harcolni és gyôzni fog, ha háborúra kényszerül Irak ellen. Bush értésre adta, hogy elszánta magát Irak lefegyverzésére az ENSZ támogatása nélkül is. Az elnök szerint Irak támogatja és oltalmazza a nemzetközi terrorista hálózatokat, köztük az al-Kaidát.

A Népszabadság internet hálózatán érdekes összeállítás olvasható “Az olaj feletti uralom most dôl el² cím alatt. Többek között ezt olvassuk:

“A világ szinte megbabonázva mered az öböl térségére. Egyesek a kôolajárak gyors emelkedésére és ennek következményeivel számolnak. Mások viszont az energiabôség visszatértére játszanak, amennyiben Bush megindítja csapatait Bagdad ellen. Nemcsak a világ energiamérlege változik meg ezzel, de a közel-keleti politikai térkép is. Összeomolhatnak az olajra épített arab gazdaságok, és az amerikai befolyás újra egyértelmû lehet. Ha így történik, úgy vége lesz a XX. század második fele egyik nagy hatalmának, az OPEC nevû kôolajkartellnek. Az elég magas kôolajárak azonban nemcsak az OPEC-tagok számára fontosak.²

“Érthetô hát az izgalom, amellyel Rumsfeld amerikai védelmi miniszter egy tévémûsorban, arra a kérdésre reagált: nem az olaj áll-e a háborús készülôdés hátterében? Fél éve még más volt a helyzet. Dick Cheney alelnök egy beszédben nyíltan kijelentette, hogy a hatalmas iraki olajkészleteket nem szabad Szaddám Huszein kezén hagyni. Igaz, Cheneyt azóta nem nagyon engedik újságírók vagy tévékamerák közelébe. Az olaj szerepe a készülôdô iraki háborúban tabutéma az amerikai politikában, nem úgy az utcán és a sajtóban. A világ viszont errôl beszél, ezt számolgatja. A kôolajpiac várható változásai izgatják Európát, Kínát, Japánt és a feltörekvô gazdaságokat is. A kôolaj felettébb gyúlékony anyag.²

“Az Egyesült Államok nemcsak az iraki olajon tartja rajta a szemét. Afganisztánban már a tálibokkal is tárgyaltak egy Türkmenisztánból Pakisztánba tartó olajvezeték megépítésérôl. Az 1460 kilométeres vezeték a Dauletabad lelôhelyet köti majd össze a pakisztáni finomítókkal. Az elképzelést fôleg az Unocal nevû amerikai olajipari cég támogatta. George W. Bush hatalomra jutását követôen az amerikai álláspont megkeményedett, és állítólag háborús fenyegetésként értékelhetô kijelentések is elhangzottak. Egyesek még azt is feltételezik, hogy mindez szerepet játszott a 2001. szeptember 11-i terrortámadáshoz nyújtott tálib támogatásban. Alig néhány hónappal az új afgán vezetôk hatalomra kerülése után, december végén aláírták a megállapodást. Hamid Karzai afgán elnök amerikai évei alatt az Unocal tanácsadója volt.²

“A Global Policy Forum nevû amerikai civil szervezet prognózisa szerint, az olajcégek évi 29‹50 milliárd dolláros extraprofithoz jutnának, amennyiben Irak ismét privatizálná olajmezôit. (A számítás alapja, hogy Iraknak 250 milliárd hordó olaja van, amelynek felét lehet gazdaságosan kitermelni, és a haszon felét a bagdadi kormány kapja. Közben az olaj átlagára 25 dollár, míg a kitermelés költsége legfeljebb másfél dollár hordónként.)²

“Ha a londoni székhelyû, a CIA által létrehozott és a Pentagon által finanszírozott Iraki Nemzeti Kongresszus kerül hatalomra, éppen ez fog történni. Ahmed Chalabi már meg is ígérte, hogy az amerikai cégeknek nagy szerepük lesz az iraki olajkitermelésben. Az Irak elleni határozathoz Washington éppen azzal kényszeríttette ki a BT öt állandó tagja közül Franciaország, Kína és Oroszország támogatását, hogy megfenyegette ôket: ha most megpróbálják védelmezni Szaddám Huszeint, az új, Amerika-barát bagdadi kormány figyelmen kívül fogja hagyni érdekeiket.²

“A Bush családot és az adminisztrációt erôs szálak kötik az olajüzlethez. A jelenlegi elnök 1978-ban saját olajipari céget alapított Texasban. Ebben az idôben több szaúdi befektetôje is volt ‹ egyes hírek szerint közéjük tartozott Szalem bin Laden, a késôbbi terroristavezér, Oszama bin Laden 56 testvére közül az egyik, aki 1988-ban egy texasi repülôgép-balesetben vesztette életét. Édesapja, az egykori elnök, éppen a Halliburton igazgatótanácsának tagja volt, Cheney alelnök pedig e cég elsô számú vezetôje. Cheney védelmi miniszter volt az idôsebb Bush kormányában, a Halliburton az ô igazgatása alatt felvásárolt egy súlyos gondoktól gyötört céget, amelyet egykor idôsebb Bush apja, Prescott Bush alapított. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági fôtanácsadó a Chevron igazgatótanácsának tagja volt, és mielôtt a Fehér Házba került volna, neve ott virított egy tankhajó orrán. Thomas White helyettes védelmi miniszter, aki a Pentagonban a szárazföldi hadsereg ügyeiért felel, a csôdjével óriási botrányt kavart energetikai cégnek, az Enronnak volt az alelnöke. (George W. Busht régi barátság fûzi a bukott óriás elsô emberéhez, Kenneth Layhez.) Don Evans kereskedelmi miniszter korábban a Tom Brown nevû olajkutató céget vezette.²

Ezek az elemek egészen más szempontok mezején bontanak ki államok közötti érdekeket és szövetségeket, és minden bizonnyal nem a fegyverdugdosás igazságtartalma vagy annak hiánya határozza meg az ENSZ-ben meghozandó döntést. Országok, társadalmak sorsa dôl el azon, hogy kapnak-e olajat és mennyiért. Hogy is van? Elôbb a missionáriusok, aztán a katonák, végül a kereskedôk. A katonáké a dicsôség, a hôsi halál vagy faláb, a polgároké a hadiadó, a vállalkozóké a profit. Így épül Globália.

Vissza a tetejére