Vissza a főoldalra Vissza a tartalomjegyzékhez (Csapó Endre - Ausztráliai Magyar Élet - 2002 március 26)
Kedves Barátaimnak és Olvasóimnak
a Feltámadás kegyelmében boldog
húsvéti ünnepeket kívánok, Csapó Endre.
Csapó Endre
Jugoszlávia nincs többé
Jugoszlávia immár névlegesen is megszûnt. Érdemes visszatekinteni
létrejöttének körülményeire, létrehozóinak szándékaira.
Az idô a 19-ik század második fele, minden ami létrejött Európában a
20-ik században vérben-vasban, hullahegyekben, forradalmakban és
politikai kilengésekben, azt a megelôzô évszázadban készítették elô.
Erre az idôre esik a Török birodalom hanyatlása, ami a balkáni népek
részére esélyt adott független államkereteik létrehozására. Ugyanerre
az idôre esik a már egységes Németország robbanásszerû gazdasági
fellendülése és annak nyomában az Osztrák-Magyar Monarchia
felzárkózása. A háttér a 20-ik század köszöntésekor: két fejlôdô
nagyhatalom Európa közepén.
A berlini kongresszus (1878) a Monarchia feladatává tette
Bosznia-Hercegovina ellenôrzését. Románia akkor már egy éve független
állam, az orosz
Európa uralkodói (angol, francia, osztrák, olasz, orosz) akkor még
kongresszusokon oldják meg a kérdéseket a fennálló rend nyugalma
érdekében, de a háttérben már ellentétes érdekek nyomulnak. A
Monarchiának adott Balkán-szerep mellett Oroszország is megjelent a
Balkánon, mint szláv és ortodox védôhatalom, ami mögött a cél a
kijutás a Földközi tengerre. Nagyon erôs francia érdeklôdés
jelentkezett a Balkánon már a 19-ik század elején. Ennek késôbb
Közép-Európa-ellenes jelentôsége lesz, amihez háborús szövetségessé
válik majd Oroszország két világháború során.
A berlini kongresszusban még megvolt nagyhatalmi együttmûködésre már
sok árnyék vetül. Közép-Európát és legfôképpen Magyarországot
aggasztotta az orosz hatalom terjeszkedô irányzata II. Katalin cárnô
óta, ezért keltett a bécsi udvar 1849-es orosz-politikája oly nagy
megütközést a magyar vezetô rétegben. A csehektôl kiinduló pánszláv
mozgalom nagy lendületet adott a szláv hódító szándékoknak. Egyszerre
jelentkezik a német és az orosz imperializmus, elôbbi lendületes ipari
fejlôdésével, utóbbi pánszláv mozgalmával. Franciaország és Anglia
természetes szövetségeseket talált a szláv világban, ugyaninnét fakad
a Balkán-politikájuk.
A Balkán immár hídfô két távoli hatalom részére: az oroszoknak a
Földközi tengerre, a franciáknak a Monarchia ellen. Még a 19-ik
században vagyunk, Franciaország ontja a Monarchia-ellenes propagandát
Szerbiában. A szerbek propagandája Bosznia
védelmében bekebelezi Bosznia
uralkodói közmegegyezés, kár volt megtenni. Ezt a lépést már egy
készülô új szövetségi rendszer ellenségesnek tekinti. "Londonban
szívesen látnák a Monarchiát összezúzva, mert az angol politika
jobban szeretne kis államokra osztott Európát, melyeket egymás ellen
lehet kijátszani. Ezért lelkesednek most Szerbia, Görögország meg
Montenegro törekvéseiért² < jelenti Professor Josef Redlich angliai
útjáról ezidôben.
Ennek a politikának dolgozott az egész európai baloldali liberális
sajtó, így alakultak ki elôre megtervezetten a vilgáháború szembenálló
oldalai, és ennek alapján jött létre a háború utáni elrendezés: a
szláv és ortodox országok létrehozása illetve megnagyobbítása,
természetesen a vesztesek rovására. A kialakított helyzet
fenntartására alkották meg a délszláv államot szerb királyi hatalom
alatt, amibôl majd kommunista diktatúra lesz, amikor Európa keleti
felét átadják a szlávoknak jutalmul szolgálataikért.
Jugoszlávia fontos feladatokat teljesített létrehozói részére.
Szerepének fénypontja Tito idejében volt, a "harmadik világ² vezetô
állama lett, bôséges amerikai anyagi ellátottsággal < hiszen ez már az
amerikai
nemzetközileg elismert és támogatott parancsnoka Jugoszlávia sikeres
diktátora volt. A nyugati világ kedvence, együtt a levantei
diktátorral Ceausescuval, a nyugaton ünnepelt nemzeti kommunizmus
hôsei, Moszkva-bosszantó szerepben, amikor még reménykedtek nyugaton
Moszkva vonalbaállításában, a kétpólusú világuralom megvalósításában.
A nagy terv szegre került. Azóta egypólusú lett a világ, fölöslegessé
vált a balkáni "láncos kutyák² csaholása, és a magára hagyott
Jugoszlávia belsô erôi mûködésbe léptek.
A délszávok közös balkáni állama alapvetôen szép elgondolás volt, és
ha igaz, egy létesítendô Balkán-federáció alapjává kellett volna
kifejlôdnie. A kialakításra szánt délszláv nemzettudat diadala
feloldhatta volna az egymásra acsarkodó balkáni nacionalizmusokat, de
a szerb nép ennek levezénylésére alkalmatlan volt. Szerb birodalmat
akartak létrehozni a jugoszláv állam tág kereteiben, emiatt
állandósult a belviszály, sokszor volt a szétesés határán, most
másodszor is szétesett darabjaira. A nagy pánszláv álom sehol sem
gyümölcsözött szláv egyesülésben a csodálatosan szerencsés történelmi
ajándékok ellenére sem. Ma már minden szláv árnyalat külön éli tengôdô
állami életét, és csak a csehek sikeresek < rácsatlakozva a német ipar
gôzmozdonyára.
Az amerikai légicsapásokat felfoghatjuk büntetésként is (hiszen
Amerika mesés kincsekkel tömte Jugoszláviát), de jó alkalomként is
arra, hogy a NATO < megelôzve az európai egységesülést <
berendezkedjen Európa keleti felében is. Lehet, hogy Jugoszlávia
megszórása messzebb tekinô politika része volt csak < óvatlanul
kihúzták a gyufát. Eddig minket páholtak a nagyok.
Finis Jugoslavia
Március 14-én Belgrádban aláírtak egy egyezményt Szerbia és Montenegró
államjogi kapcsolatainak átalakításáról, amely a két együtt maradt
állam közös szervezetét nem nevezi többé Jugoszláviának, neve :
Szerbia és Montenegró.
Az egyezményt az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai
fôképviselôje, Javier Solana közvetítésével folytatott, március 14-én
hajnalban véget ért maratoni tárgyalások eredményeképpen hozta tetô
alá a belgrádi és a podgoricai vezetôség: Vojislav Kostunica jugoszláv
államfô, Zoran Djindjic szerbiai miniszterelnök, Milo Djukanovic
montenegrói elnök, Filip Vujanovic montenegrói kormányfô, Miroljub
Labus jugoszláv miniszterelnök-helyettes és a megállapodás karmestere,
Javier Solana.
Az Európai Unió követelte meg Szerbiától és Montenegrótól, hogy záros
határidõn belül lépjenek megegyezésre az állami keret megôrzésében.
Decemberben még elkerülhetetlennek látszott a montenegrói népszavazás
kiírása az ország teljes függetlensége kérdésében, de akkor az "újabb
balkáni destabilizációtól² tartó brüsszeli diplomaták gyakorlatilag
az
EU-tagság iránti reményük megvonásával fenyegették meg Montenegró
elnökét, Milo Djukanovicot. Kijelölték a határidõt is a
megállapodásra, március közepéig össze kellett egyeztetni azt, amit
Montenegro kormányszékhelye Podgorica (korábban Titograd) követelt
magának (teljes függetlenség népszavazás által, és utána, a teljes
szuverenitás birtokában esetleges szövetkezés Szerbiával) azzal, amit
Kostunica és a montenegrói szerbek szorgalmaztak (egy hely az
ENSZ-ben), de azzal is, amit a Nyugat által "szerbiai reformátoroknak²
nevezett politikusok és gazdasági szakértõk elengedhetetlennek
tartottak (közös pénz-, adó- és bankrendszer).
A megállapodás szerint Montenegró eláll a népszavazástól azzal, hogy
három év múlva dönthetnek a függetlenség, vagy a közös állam
fenntartása kérdésében. Ugyanúgy Szerbia is felülvizsgálhatja ezt a
kérdést a maga szempontjából.
Közös intézményeik: a képviselõház, a közös elnök, a miniszteri
tanács
és a bíróság lesz. Az elnököt a képviselõház választja, õ
pedig
javaslatot tesz a miniszteri tanács összetételére, és irányítja a
munkáját. A miniszteri tanácsnak öt tevékenységi köre lesz:
külpolitika, védelem, nemzetközi gazdasági kapcsolatok, belsõ
gazdasági kapcsolatok és az emberi és kisebbségi jogok védelme.
A két köztársaságnak különbözõ valutája, piaci- és vámtarifája
lesz,
azzal a megjegyzéssel, hogy gazdasági rendszerüket az EU-szabványok
alapján kell összehangolniuk. Mindez nem kevés bonyodalommal jár. Az
országnév megváltozása is tetemes összeg be kerül, hiszen ki kell
cserélni az összes táblát és feliratot az útleveleket és az
igazolványokat. Szó sincs közös piacról, hiszen Szerbiában a dinár,
Montenegróban a német márka utódaként az euró lesz forgalomban,
maradnak az eltérô gazdasági intézkedések, és még a vámilletékek is
különböznek, ami miatt belsô vámhatárt kell létesíteni. A két
rendszert állítólag fokozatosan fogják összeegyeztetni.
A motenegrói vámtörvény és az illetékek már megfelelnek az európai
szabványoknak, a szerbiaiak viszont jóval magasabb vámilletékükkel
egyféle bezárkózottságra, elkülönülésre emlékeztetnek. Podgoricának,
ha érvényesül Belgrád és Brüsszel követelése, a márka, majd az év
elején bevezetett euró után hivatalos fizetõeszközként a szilárdnak
nem mondható dinárt is vissza kell (majd) állítania a forgalomba.
Bár a megállapodás kormányszinten megtörtént, Djukanovicsnak nehéz
hetei lesznek elsôsorban a népszavazás elhalasztása miatt, ami viszont
a brüsszeli karmester szigorú követelése volt. Még hátra van mindkét
ország részérôl a parlamenti jóváhagyás. Montenegró politikai köreiben
a függetlenség erôs kívánság. Hangoztatják, hogy 1918-ban is
nemzetközi nyomásra kellett letenniök az állami függetlenségrôl,
mondatták le Nikola királyt a trónról az új délszláv állam érdekében.
Akkor is Európa, de fõként Franciaország akarata érvényesült. Most
pedig az EU nevében Javier Solana Belgrádban erõszakolta ki a
megoldást, amivel sem Podgorica, sem pedig Belgrád nem elégedett.
A vajdasági autonómiáért küzdô Csanak írja az alábbiakat "A
trianoni
szerzôdésnek végképp nyoma veszett² címû írásában:
< Mint ahogy 1992-ben egyik napról a másikra létrehozták a JSZK-t,
most is ugyanúgy egyik napról a másikra létrehoztak egy új államot,
anélkül, hogy polgárai referendum útján véleményt nyilvánítottak
volna, és ezzel jelentõsen aláásták a meghozott határozatok
legitimitását. Az a mód, ahogy megalakították ezt a legutóbbi államot,
ezek szerint még kevésbé demokratikus, mint az a mód volt, ahogyan
1992-ben létrehozták a JSZK-t. Emlékeztetünk arra, hogy Vajdaság 1920
júniusában a trianoni megállapodás értelmében a Szerb
megállapodással. Az új állam létrehozása, amiben Vajdaság képviselõi
egy pillanatig sem vettek részt, még megfigyelõként sem, megerõsíti,
hogy ebben az újonnan megalakított államközösségben ismét nem
foglalkoznak Vajdaság lényegbeli helyzetével, vagy pedig teljes
mértékben mellõzik, éppúgy mint 1992-ben, a JSZK megalakításakor.
Az
ilyen semmibevevõ viszonyulás a belgrádi hatalom részérõl
Vajdaság
polgárai iránt elkerülhetetlenné teszi Vajdaság Autonóm Terület
helyzetének átdefiniálását, nemcsak Szerbiában, hanem Szerbia és Crna
Gora újonnan létrehozott közösségében is < áll a vajdasági parlament
elnökének közleményében.
A székelyföldnyi Montenegró igényt tart a külön tagságra az Egyesült
Nemzetek Szervezetében. Javier Solana azonban az egyik montenegrói
lapban megjelentetett cikkében csak egy ENSZ-széket emleget az
államszövetség részére. A fôképviselô arra is utalt, hogy a két
tagköztársaságnak nem lehet külön pénzrendszere. A szerb Cedomir
Jovanovic, a demokratikus koalíció frakcivóezetôje azonban ragaszkodik
az egységes államiság elvéhez, vagyis az egy ENSZ-tagsághoz.
A kis országban nagy a csalódás, régóta, már Milosevic országlása
idején a Nyugat mellett kötelezte el magát, s emiatt Belgrád erõteljes
nyomásának, fenyegetésének, zsarolásának volt kitéve. Sõt, a
NATO-beavatkozás után úgy tûnt, hogy Milosevic fegyveres erõszakot
alkalmaz vele szemben. Most pedig meg kellett érniük azt, hogy a
Nyugat, hálátlanul és gorombán odakényszeríti a magát már függetlennek
érzô országot Szerbiához.
Úgy tûnik, hogy ezzel nem nagyon ért egyet az Egyesült Államok, de
lehet, hogy az nem tetszik Washingtonnak, hogy Brüsszel teljes
mellôzésükkel rendezi a balkáni viszonyokat Szerbiának kedvezôen.
Washington < az EU-tól eltérõen < mindig megértéssel viszonyult
az
önrendelkezési elv érvényesítéséhez. Amerika a megígért anyagi
támogatást feltételekhez köti, mindenek elôtt a hágai bíróság elé
akarja sorakoztatni a háborús bûnösöket, Milosevics bûntársait.
Ezt
Belgrád módszeresen elhanyagolja, ebben Franciaország is segít neki.
A vajdaságiak panasza, hogy a tartomány szóba sem került ezen a
tárgyaláson. Arra az idôre emlékeznek, amikor egy idôre Vajdaság
autonóm terület volt, csakúgy mint Koszovó-Metohija < Szerbiához
kapcsolódóan. (Az egykori federáció önálló népköztársaságai: Szerbia,
Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Crna Gora.)
A Vajdaság autonómiájának visszaszerzésében szorgoskodó politikusok
nem is számíthatnak arra, hogy a tartomány a hivatalos Belgrádtól
kapja vissza a Milosevics-féle állambiztonsági puccsal
érvénytelenített jogait. Azzal vádolják a nagynemzeti nacionalisták a
Vajdaság-pártiakat, hogy "még ezt a megmaradt, kicsi Szerbiát is szét
akarják szabdalni". Ismét felerõsödhet az erõs nemzetállam
iránti
vágy, ami gyakorlatilag Vajdaság bármilyen egyediségét is megtagadja.
A következô fejezet egy internet értesítésbôl való:
< Kasza József, a VMSZ elnöke tegnap elégedettségét fejezte ki a
Szerbia és Crna Gora közötti kapcsolatok rendezésére vonatkozó
megállapodás aláírásával, de kifejtette, csalódott, hogy Vajdaság
véleményét nem kérték ki a tárgyalások során. "Most legalább
tudjuk,
hogyan állnak a dolgok, eddig ugyanis nem tudtuk. Most legalább
hozzáláthatunk az állam gyors alkotmányos átrendezéséhez, ami
hozzájárul ahhoz, hogy Szerbia és Crna Gora gyorsabban csatlakozhasson
Európához. Másrészt sajnálom, hogy többé nincs Jugoszlávia, mert
nosztalgiát érzek utána² < nyilatkozott Kasza, aki a szerb kormány
alelnöke is. Hangsúlyozta, hogy az új alkotmány meghozatalának
folyamatában külön érdekli Vajdaság alkotmányos helyzete. "Nem szép,
hogy Vajdaságot meg sem kérdezték, és nem is konzultáltak vele a
tárgyalások során, mert Vajdaság a volt JSZSZK-ban föderális egység
státusával rendelkezett² < mondta. (Beta)
EU
amerikaiak verték szét a nyugat-európaiak ellenzése ellenére. Párizs
és London trianoni bûnrészessége mellett a délszláv állam elgondolói,
kierôszakolói, létrehozói, újra létrehozói, Tito kommunista
Jugoszláviájával szövetségesi viszony fenntartói, horvát függetlenség
ellenzôi, minden körülmények között szerbek barátai voltak,
számításaikat, szándékaikat húzta keresztbe a szerbek államromboló
hadakozó kedve és az amerikaiak légicsapás akciója.
Párizs és London szorgalmazására Brüsszel most kersztbetett az
amerikaiaknak. Feltûnhet, ha odafigyelünk, az EU-bôvítés és a NATO
európai bôvítése közötti tempókülönbség. Az EU lassan halad elôre a
keleti bôvülésben. Aki érzékeli a fontossági sorrendet, úgy
gondolhatja, hogy elôször létrejönnek az egységesülés gazdasági,
adminisztrációs, közlekedési, jogügyi és sok egyéb egyeztetései,
amikor már a tagállamok sokféle szuverenitásának a közösbe beadását
elvégezték, akkor kerülhet sor a közös védelmi szerv létrehozására. A
NATO alaposan elôreszaladt, amikor Magyarországot, Lengyelországot és
Csehországot felvette tagjai közé. A NATO ezzel eloldotta magát az
európai egyesítés ütemtervétôl, elôre ment, és meghatározó tényezôvé
küzdötte magát Európa keleti felében. Szövetségi hálózatába vont olyan
országokat, amelyek még csak várakozó listán vannak.
Az egyesülô Európa védelmi rendszere csak részben a sajátja, mert
közös Amerikával, amely a világ szuperhatalma, és az utóbbi idôben nem
fordít sok figyelmet Európai partnereire, mi több elvárja tôlük, hogy
politikailag feltétlenül, de katonailag is támogassák fegyveres
vállalkozásait. A jugoszláviai beavatkozás során Németország volt a
készséges partner, a legvonakodóbb csatlós Franciaország.
Francia
karámba szorítása, amit majd Koszovó befogása követ.
Érthetetlen Brüsszel erôsködése államszövetségek létrehozása terén az
európai egyesülés meghirdetett szempontjai tükrében. Ha arról van szó,
hogy a határok elmosódnak az országok között, akkor miért nem lehet
megengedni egy népnek saját államkerete kiépítését, ami által olyanná
válik, mint a többi saját maga államiságával beépítkezô ország. Arról
is gyakran szó esik, hogy az EU voltaképpen nem államok, hanem
nemzetek Európája lesz. Ma már nem jöhet szóba olyan szempont, hogy
egy államnak megfelelô méretûnek kell lennie, hogy magát
fenntarthassa. Az EU a korlátozott szuverenitású, saját
közigazgatással mûködö államok közös szerve. Miért kellene még
azon
belül federációkat létrehozni, miért kell függôségek és kötôdések
bonyolult rendszerét felépíteni?
A 20-ik században, Európa keleti felében létrehozott államkeretek
végnélküli feszültségforrást idéztek elô azáltal, hogy megalkotásuk
során nem voltak tekintettel sem etnikai sem geopolitikai
szempontokra. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia létrehozása voltak
a legsúlyosabb esetek. Csehszlovákia, Jugoszlávia már szétesett mint
federáció, de utódállamai, Szlovákia és Szerbia még mindig megszállva
tartanak magyar területeket. Románia csak szerencsésebb, de még
súlyosabb eset. A román sovinizmuson és balkáni hódító ortodox
nacionalista szempontokon túlmenôen nincs értelme Románia mai
területének egy államkeretben maradnia. Románia a természet rendje
szerint három külön egységre tagolandó.
Montenegró és Koszovó visszakanalazása Belgrád jogara alá, magyar
szempontból is helytelen és idejétmúlt, okafogyott törekvés. Ha Európa
egyesítése új életszakaszt jelent, akkor helytelen azt elkezdeni
igazságtalanságokkal, elnyomó rendszerekkel, etnikai "tisztogatókkal²,
Benes-dekrétumokkal, hit- és fajüldözôkkel, kitagadókkal,
kitelepítôkkel, nyelv- és kultúranyomorgatókkal, trianonizmussal. Ezt
a gyakorlatot egyszer abba kell hagyni, és annak az EU-csatlakozás
elôtt kell megtörténnie. Legyen önálló Montenegró, legyen önálló
Transylvánia és szûnjön meg emberek és területek hadifogsága. A
huszadik századot be kell fejezni.