vissza a főoldalra *    

A devizahiteles oklista funkcióját,
a tartalmából következő tulajdonképpeni rendeltetését
fontolóra kell venni.

Akár a devizahiteles csalók találták ki, akár a római jogban is benne lett volna. Mindegy. Meg kell érteni.

From: Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com]  - Sent: Tuesday, September 17, 2013 9:10 PM - To: 'mindenkinek.akit.erdekel@gmail.com' - Subject: RE: a személy, az egyén (és azok élő, szerves közösségei) mint végső fogyasztó, végső tulajdonos, mint végső jogosultja a szolgáltatásoknak

Tisztelt Léhmann Úr!

Sok sikert kívánok tevékenységéhez, mert sokaknak könnyebbséget hozhat.

Meglehet általam át nem látható okokból csak magánvéleményem marad, amit ismét megpróbálok jelezni.

A devizahitelek kivonása, némi kompenzálása az oklistás kórt, ezt a közérdeket súlyosan sértő hibát, vétket nem rendezi.

A gazdaság egészségesen, önerejével nem tud minden veszély nélkül létezni, ha a vészkijáratot ellopták és a vészkijárat ajtajából hasított léccel fegyelmezik a tisztelt publikumot – márpedig erről van szó.

Tehát arról van szó, mintha a pótkereket lopta volna el valaki a kocsiból és a rendőr nem ismerné a pótkerék fogalmát, és lopott pótkerékkel dobálózókat egy idő után mérsékletre intenék, de pótkeréklopás továbbra sem lenne vétek. Még sok-sok hasonlat kereshető.

Tehát tisztul reményeink szerint a devizahitel rendezésével a helyzet, de alapvetően nem oldódik meg. A táptalaj érintetlenül marad, az oklista ellopásának és a vele azonos logikájú történéseknek csak egyik következménye volt a devizahitel. Általánosságban a közszolgáltatók és minden magyarországi minimonopólium létjogát ugyanazzal az észjárással indokolják.

Addig nem lehet azt mondani, hogy Magyarország jogállam, hogy ebben az országban egészséges gazdaságnak akárcsak a reménye is volna – amíg olyan fogalmakat, ügyeket mint az ügyfél oldali oklista nem tesznek rendbe, nem ismernek el, és az ügyfél hátrányára való használatuktól nem tiltják el az ügyfeleknek szolgáltatókat.  Enélkül nem jutunk el az értelmes és tisztességes gazdaságpolitika, társadalompolitika kiinduló szükséges alapképletéig. Az oklista ellopása, visszájára fordítása tipikus proletárosító önkény-cinizmus.

A devizahitelezés egyik jellemzője volt, hogy megvonták a korábban ismert, használt árfolyam biztosítást az ügyféltől – velem is megesett, menet közben, a közjegyző előtt. Azt OTP hirdetett meg devizahitelt 2005-ben árfolyambiztosítással, majd menetközben vonta vissza, tehát eszköz volt a devizahitel ügy az ügyfelekkel szembeni visszaélésre. Ha más eszközt találnak, vagy más elnevezést akkor minden folytatódhat? Az oklista elhanyagolása olyan, mint amikor a modern technikában kiiktatják a biztonsági berendezést (mondjuk a vasúti sorompókat). A halottak elszállítása, a tetszhalottak újra élesztése után okafogyottá válik a sorompók működésbe helyezése, a tévesen jelző sorompók megjavítása?

Illetlenül hangzik, de honnan való az oklista fogalma? Főleg funkcionális rendeltetése mennyire ismeretes az ügyvédek előtt? Attól tartok, hogy a néhány csibész banki jogászon kívül ez egy ismeretlen fogalom a mai jogi, politikusi, közgazdasági gondolkodás előtt. Ami érthetetlen, ha csak egyetlen oklistát is elolvasott volna bárki jóérzésű közülük. A funkcióját, a tartalmából következő tulajdonképpeni rendeltetését fontolóra kellene venni. Akár a devizahiteles csalók találták ki, akár a római jogban is benne lett volna. Mindegy. Meg kell érteni. Hovatovább érdektelen, hogy honnan importálták, vagy csak félreértésből keletkezett és futott be nagy karriert.

Olyan az oklista, mint a biztosíték a lakás villanyórája mellett vagy a mentőöv a hajó korlátján. Az egyoldalú szerződés módosítás rendkívüli eseteit felsoroló oklista nélkül úgy vélem, hogy nincsen józan polgári szerződési rendszer, nincsen értelmes szerződési jog. Az oklistáknak egyrészt törvényben másrészt minden szerződésben ott volna a helye. Oklista nélküli szerződést nehezebben kellene tudni megtámadni bíróságon. Minden szerződési blankettán jogszabályban rögzített szöveggel kellene ott legyen például a banki ügyfelek méltányos és józan oklistája (a bankén kívül). Enélkül nincsen pénzügyi kultúra, főleg nem Magyarországon a jelek szerint. Az oklisták homályban hagyásával olyan a szerződési jog (a pénzügyletek világán is túlterjedően, általában a gazdaság teljes szélességében), mint az ABC például A,B és C betűk nélkül (a D, E és F stb attól még marad, de kevés önmagában A, B és C nélkül). Annyira igyekszem szembeszökő példákat találni, de egy határon túl már akadozok, mint látható ebben az abc-s próbálkozásban.  Tehát olyan jogszabályi, a gazdasági szerződések rendszerének biztonságát garantáló határkőnek, katasztrófa helyzetre készített határoló biztosítéknak kellene lennie, amelyet minden szerződésben meghivatkoznak mint végső záradékot (ahogyan autókba tesznek poroltót).

Illetőleg, én nem vagyok tanult jogász. Ha a magyar jog nem ismeri az oklista fogalmát, akkor ugyanezt a funkciót milyen más jogi eszközzel biztosítja? Ha van rá más bevett megoldás, akkor miért engedik a rendszeridegen oklista típusú, megtévesztő megoldást használni a bankoknak?

Nekem az a meglátásom, hogy ilyen világosan, tömören, egyértelműen, mint a tartalmát illetően a bankok által ellopott, kisajátított, visszájára fordított oklista, nincsen a magyar jogban másik (különben előkerült volna). Akkor pedig központi kérdés kellene legyen, mert ennek rendezéséig nem képzelhető el hathatós érdekvédelem a nagyszervezetek, nagy szolgáltatók árnyékában. Sem a szükséges bizalom a közintézményekben, politikában vagy bármiféle gazdasági szerződésben, főleg nem egyenlőtlen partnerek közt (lásd fogyasztói szerződéseket). Tehát nem elég ellátni a baleseti sérültet, mert a KRESZ rendbe tétele vagy a KRESZ ellen vétők számonkérése, vagy a KRESZ rendelkezéseinek elterjedt de téves értelmezése nélkül mindig jönnek, méghozzá feleslegesen nagy számban a további sérülések (és a közlekedés nem a mentőorvosi foglalkoztatás felfuttatására van). Az oklista helyre tétele az ügyfél végső fogyasztókénti, végső tulajdonoskénti, a pénzhasználat végső jogosultjakénti szerepléséhez elengedhetetlen. Hogy miért? Mert a bankok kiprovokálták megtévesztő manőverükkel. A kárt, amit megtévesztő szerződéseikkel tettek, ki kell javítani – akár volt a devizahitelek előtt közhasználatban az egyoldalú, a másik szerződő félnek  hátrányos szerződés módosításra okot adó feltételek listája (oklista), akár nem volt. Akkor is ha csak fontoskodva ők tolták ki ezt a szerződési megoldást szükségtelenül a fogyasztói szerződésekig egy szűkebb körből. Most már itt van, és demonstrálja, hogy ha felmegy a munkanélküliség, az infláció az akármi, akkor olyan értelmezés is lehetséges, hogy azért mindig a fogyasztó, az ügyfél, a gyakorlatban kiszolgáltatott bár elvileg a tulajdonképpeni első számú jogosult fizessen.

Be kell vallanom, zavarban vagyok, mert egy idő után elakad az ember szava, ha nem értik – csak nem tudom mi volt az érthetetlen abban, hogy:

… a személy, az egyén (és azok élő, szerves közösségei) mint végső fogyasztó, végső tulajdonos, mint végső jogosultja a szolgáltatásoknak, nem a túszai természet szerint a bankoknak, integrátoroknak, közüzemeknek egy életképes társadalomban, hanem éppen a jogosult végső megrendelője – aki által illetve akinek boldogulása által kap értelmet ezen intézmények léte.

Az oklistákat tehát tartalmuk szerint rendbe kell tenni, az oklistákat a bíróknak sőt törvényhozásnak is karban kell tartania, mint hasznos intézményt, amelyet nem szabad visszájára fordítani.

üdvözlettel

Fáy Árpád

From: Dr. Léhmann György [mailto:lehmann@invitel.hu]
Sent: Tuesday, September 17, 2013 5:33 AM
To: 'Fáy Árpád'
Subject: RE: a személy, az egyén (és azok élő, szerves közösségei) mint végső fogyasztó, végső tulajdonos, mint végső jogosultja a szolgáltatásoknak

Tisztelt Fáy Úr!

Azért nem foglalkozom vele, mert az egyezségi javaslatom folytán ez okafogyottá válik.

Üdvözli: Léhmann György

From: Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com]  - Sent: Monday, September 16, 2013 9:07 PM - To: mindenkinek.akit.erdekel@gmail.com - Subject: a személy, az egyén (és azok élő, szerves közösségei) mint végső fogyasztó, végső tulajdonos, mint végső jogosultja a szolgáltatásoknak

… a személy, az egyén (és azok élő, szerves közösségei) mint végső fogyasztó, végső tulajdonos, mint végső jogosultja a szolgáltatásoknak, nem a túsza természet szerint a bankoknak, integrátoroknak, közüzemeknek egy életképes társadalomban, hanem éppen a jogosult végső megrendelője – aki által illetve akinek boldogulása által kap értelmet ezen intézmények léte.

Miért nem foglalkozik senki a
devizahiteles oklisták ellopottságának kérdésével?

– Amely oklistákkal a bankok egyoldalú, az ügyfélre nézve hátrányos szerződésmódosítási jogát
kívánják megalapozni a deviza elszámolású hitelszerződések mellékleteiben.

Az okot szemléleti hibával lehet indokolni. Ez a szemléleti hiba pedig a szovjet megszállás által kialakított proletár diktatúra öröksége. Pontosabban proletárosító diktatúra öröksége (államosítás, vallásellenes nevelés, korábbi politikai, polgári osztályok maradékainak is felszámolása, stigmatizálása, egészen a tiszta logikus gondolkodás örökös megkérdőjelezéséig), amelyben az átlagembert mint egy falanszterben, megpróbálták tudatilag a diktatúra és megszállás tényeit fenntartás nélküli engedelmességgel elfogadóvá tenni. Az eszközök széles skálán mozogtak. Kezdve a jogi és egyéb előírásokat nyílt erőszakkal átlépő önkénytől, terrortól egészen a jogi eszközökbe nyíltan beépített „struktúrális” önkény-módszerekig.

A strukturális önkény-módszerek ismérve, hogy nem ismerik el az egyén személyi mivoltát, sem a személyekből álló közösség élő, emberies mivoltát – mint a társadalom alkotmányos szinten megkérdőjelezhetetlen, végső alanyát. Ez a filozofikusnak ható, első pillanatban nehezen megfoghatónak tűnő sajátosság azonban igen mélyre hatóan határozza meg gondolkodásunkat, sorsunkat, az 1990 fordulat utáni történéseinket mind külső környezetünkben mind saját belső tudatunkban.

Belső tudatunkban ugyanis nem látunk rá, nem tudjuk azonosítani hatékonyan a külső környezeti önkényt, amellyel az önkénypolitizálásnak igen nagy teret adunk. A proletárdiktatúra örökségeként, habár véget ért Kádár János, az MSZMP, az orosz (pontosabban szovjet) nagykövet országlása, de itt maradtak a kiürített kaszárnyák, rakétakilövő állomások, a balliberálisan erőszakos, lelkiismeretlen politikai reflexek, és nem utolsó sorban egy szemléleti hiátus, amely nem akar beforradni, amely nem rendeződött el az elmúlt években, de amely rendre átléphetetlen gátként magasodik az ország önszervezése, boldogulása előtt.

Vegyünk konkrét példákat. A devizahitelnél az oklistát már mint fogalmat sokan megismerték. De hogy mi az értelme, hogyan került elő valami tudomásul sem vett lomtárból, azt senki nem latolgatja. Pedig egy ajtót nyithatnánk ki vele olyan szemléleti alapok felé, amelyekben az ügyfél legalább egyenjogú szerződő partner ha nem éppen az alanyi státuszú megrendelője az ő javára szolgálni hivatott pénzügyleteknek (nem tévesztendő össze az egyenjogúságot az erőviszonyokbeli egyenlőséggel).

A proletárosító diktatúra utóhatása, hogy még a devizás érdekvédők sem tudatosítják magukban, hogy őket saját jogaik kiforgatásával teszik rabszolgává – és el sem tudnak képzelni nagyobb eredményt, mint hogy rabszolgaként legalább elviselhető mértékű legyen a nyakukba rakott teher (tessék elolvasni a legtöbb panaszkodó levelet deviza adóstól sőt politikusoktól is, hogy a baj az, hogy a banki cinizmus, önkény, rablás átlépte az elviselhetőség határát – nem pedig hogy ne tessék rabolgatni azon jogcímen, hogy itt mindenki olyan hülye, hogy úgysem jönnek rá[1]).

Nem az a kérdés, hogy a magát ma jobboldalnak nevező politikai térfélen kinek volt KISZ-es múltja és kinek nem, hanem hogy akármennyire is hiszik el magukról, hogy most már megjavultak, szakítottak a múlt rémeivel, rémtetteivel – valójában olyanok mint egy humánus verseket szavaló matróz egy parti várost lövető kalózkodó hadihajón. Képtelenség? Az, mármint erkölcsileg és logikailag képtelenség, de egyébként kőkemény valóság. A matróz nem lát át a helyzeten, bármivé is léptették elő a hajón a nagy kavarodásban. Pont fordítottnak kellene lennie a helyzetnek. Akárkit léptessenek elő kapitánnyá a nagy kavarodásban, első tisztet, kormányost, fedélzetmestert, matrózt vagy matrózinast, netán egy utast, mindnek tisztában kellene lennie azzal, hogy a hajó nem kalózkodásra való, sem a legénysége, mert a kalózkodás nem helyén való, sem a proletárdiktatúra, sem a végső vagy más szóval eredendő személyi jogok, a személyi státusz megkérdőjelezése, agresszív tagadása, cinikus visszájára fordítása (amin a devizahitel és ki tudja mennyi egyéb banki visszaélés alapszik még).

Nem csak a bankokban vált alapvető eljárássá (a hatóságok együttműködésével), az emberi jogok kijátszása, az egyes emberek társadalmi alany mivoltának tagadása, és ezzel a banki szolgáltatás jogosultjából, megrendelőjéből a banki szolgáltatásokkal célbavehető áldozattá alakítása, hanem az élet legtöbb más területén is.

Vegyük a legtöbb nagyszolgáltatót, vagy éppen a gazdasági fejlődés ösztönzésére kitalált integrátort. Utóbbiak a mezőgazdaságban elterjedt intézmények. De a bankokhoz hasonlatosan sikerült az eredeti funkciót visszájára fordítaniuk, meghamisított cégtáblájukból díszletet fabrikálniuk. Az integrátor (mint a bank) arra lenne hivatott, hogy szolgáltasson az ügyfelének, nem pedig, hogy az ügyfelével szemben erőfölényt gyakorolva egyfajta körmönfont rablást rendszeresítsen. A valóság az, hogy ez a rablósdi állami asszisztálással gőzerővel folyik (ami elől a vidékiek legalább városba, de inkább messzire szöknek, mert az Atlanti óceán partján is jobb ottani éhbérét kiszolgáltatottnak lenni, mint itthon teljes reménytelenségbe és szinte őrületbe süllyedni).

Logikailag az integrátor szolgáltat a végső termelőnek, a gazdának. A gazda érdekét kell szolgálja ügyleteivel. Akkor lenne tiszta a helyzet, ha a gazda egy szövetkezet tagjaként végső soron az integrátori funkciót ellátó szervezet tulajdonosai közé tartozna. Ez egy jó változat lenne. Legalább a szemléletesség kedvéért gondoljunk bele, hogy a tulajdonos, a végső tulajdonos a gazdálkodó …, és az integrátor nonprofit elven azon jogon létezhet, hogy szolgáltat a gazdálkodónak. Most mi a helyzet? Reménytelen erőfölényben van az integrátor minden tekintetben (hitel, pályázat, bérelt föld és tulajdonolt föld, szervezési kapacitás, piaci információ és készség stb), ráadásul erkölcsileg úgy lép fel a neki kiszolgáltatott ügyféllel szemben, hogy anyagi erejét mutogatva az ügyfél létjogát kérdőjelezi meg szinte. És azt hiszi, hogy ez a kapitalizmus, mert a kommunista időkben a pártiskolán ezt tanították. Hogy a kapitalista csak lopásból tud megélni. Mert ő sem más mint egy kommunista főnök. Ebből a meggyőződésből táplálkozva el sem gondolkodik azon, hogy hogyan kellene valódi termelésből, valódi szolgáltatásból megélni, az ügyfél érdekéből kiindulva, az ügyfelet erősítve. Rendkívüli önbizalommal kelti életre az általa tőkésnek vélt kommunista önkény-álmokat. Tévednék?

Nézzük meg a tőkeerős integrátoroknak fölajánlott mezőgazdaság ideáját, parlamenti törekvését. Erről van benne szó. A proletárosító diktatúrában a tényleges hatalmi állapotokat illetően örökösen sortűzzel fenyegető önkény megkérdőjelezi az egyén személyi létének elvi lehetőségét is. Sztalini, a pápának nincsenek tankjai alapon. A proletárosító diktatúrában az emberi személy eszmeiségnek nincsenek tankjai. És tényleg nincsenek. Csak a belátás, az értelem és a tiszta szív volnának mellette. De azzal szemben egyszer a tankok nyers ereje, egyszer pedig a fél százados fizikai és lelki terrorban legyengült emberek ellen bevetett trükkös baromkodás tombolja ki magát. Az oklista alapján áll a bíró a trükkösen rabló bank mellé. Mint vészkijárati táblával terelni a forgalmat zsákutcába, gödörbe. Orvosi fecskendővel halált osztani. Olyan teljesítmény, hogy elakad az emberek szava. Még mindig?

Mint amikor át kell szerelni egy villamos kapcsoló táblát, olyan a mai helyzet – az átszerelés előtt. Újra kell drótozni. Fel kell ismerni, hogy a személy, az egyén (és azok élő, szerves közösségei) mint végső fogyasztó, végső tulajdonos, mint végső jogosultja a szolgáltatásoknak, nem a túsza természet szerint a bankoknak, integrátoroknak, közüzemeknek egy életképes társadalomban, hanem éppen a jogosult végső megrendelője – aki által illetve akinek boldogulása által kap értelmet ezen intézmények léte.

 Vissza az oldal tetejére