Vissza a főoldalra 

Olvasói előszó:

Molnár Kálmán alábbi vitaírása komoly meglepetés volt számomra. Korábban egyetlen egy mondatot olvastam tőle Molnárfi Tibornál, miszerint Molnár Kálmán az egyoldalú levéltári ténykutatás tévedhetőségét valahogy úgy mutatta be: voltak hazugságok 500 évvel ezelőtt is, Ha azt leírták, s irattárban máig fennmaradt, s ma idézhető, attól az még hazugság marad. Ez az egy mondat komoly hatást tett rám. Évekig nem akartam elhinni, hogy a múltferdítő tudatos hazugság ilyen cáfolatára szükség lehet. Hogy akinek mondják nem pirul el, és nem javítja ki önnönmagát, mielőtt idáig jutnánk, hogy vitairatban kell hasonlókat leírni. Aztán arra gondoltam, hogy talán a múlt emlékeinek megítélése is fejlődhet koronként. Ami mindenképpen biztos, hogy Molnár Kálmán a maga korszakának élvonalához tartozó gondolkodó, vitatkozó volt az alkotmány témakörében. Ma sem tudunk sokkal jobbat, sokkal többet nála.

De többet mostanáig nem olvastam tőle.

Az alkotmány norma jellegét szemben a modern alaptörvények hatalmi kompromisszum jellegével vagy 5-6 éve nem csak sejtem, de ki is tudom fejteni. Ennek megalapozásához kalandoztam el egészen a filozófiai lételméletig. Az alkotmány, a történelmi alkotmány egy normarendszer. Az alkotmányos hatalom attól alkotmányos, hogy ezt a normarendszert tiszteli. Ha pedig nem tisztelné a hatalom az alkotmányos normarendszert, akkor bármilyen testületben hozhat bármilyen szövegű döntéseket, attól ő még alkotmányossá nem válik. Ez az emberi társadalom legfőbb közjogi értékeinek sarokköve.

A magyar történelmi alkotmányos hagyomány azért olyan értékes, mert szerves egységben, de egymástól élesen megkülönböztetve tudja felmutatni az „időtlen” társadalmi értékeket valamint az aktuális hatalmi-technikai hátterű szabályozási megoldásokat.

A jog fogalma ugyanúgy változó, mint az alkotmányé. Helyesebben a „jog” szó és az „alkotmány” szó jelentése változik. A mai értelmű, pozitiv jogszemlélet jog-fogalmát alapul véve a történelmi alkotmányos értékek erőteljesen elkülönítendők a mechanisztikus jogtechnikától. A hatalmi tény nem keverhető össze soha a hatalom elé állított alkotmányossági normával. Erről szól ez az írás lényegében (végső soron egy mától visszatekintve érdektelen professzori tévedések garmadájának helyesbítéséhez kötődő fogalmazásban, azaz Eckhart Ferenc modernista igyekezetének vadhajtásait nyesegetve). Molnár Kálmán a „jog” szót használva nem a pozitiv jogfilozófia értelmében érvel, ezt figyelembe kell venni a mai olvasónak – és ezt szem előtt tartva esetleg fontos tanulságokra juthat.

A „Timon-Eckhart vitát” (amelyhez Molnár Kálmán ezzel az írásával hozzászólt), részleteiben lassan tényleg elfeledhetjük. Más világban, más fogalmazási divattal élünk. Nem az ő egyéniségük a fontos számunkra, hanem az általuk vitatott lényegi kérdések. S e lényegi kérdéseket első olvasatban meg lehet ismerni egyedül Molnár Kálmán eme rövid írását tanulmányozva is. Bevezetőnek lehet ajánlani a történelmi alkotmány terén a tájékozódáshoz. Még mindig nem népszerű olvasmány, de igen lendületes, és meglepően tiszta logikájú művet vesz kezébe, aki hozzálát elolvasásához.

Ami az én olvasó megjegyzéseimet illeti, azok utólagos kiemelések. Ahol pedig megjegyzéseket is teszek, ott szögletes zárójelbe teszem, és –FÁ szignóval fejezem be. Remélem, hogy az eredeti szöveg a megjegyzéssel sehol sem keveredik. Kiemelést csináltam mind Molnár Kálmán szövegében, mind az általa vitatott szövegekből vett idézetekben is.

Remélem továbbá, hogy kevés elírás, téves betű került a sok latin idézetbe. Ha valaki lényegi problémát talál, kérem jelezze.

Budapest, 2007 február – Fáy Árpád

I,

TÖRTÉNELMI ALKOTMÁNYUNK EZER ÉVE,

Jónevű történetírónk Eckhart Ferenc nemrégiben nagy feltűnést keltett tanulmányt^[1] írt .azzal a célzattal, hogy megmutassa; „mi a magyar történetirodalom felfogása a magyar alkotmány- és jogfejlődésről", s élesen elítéli a magyar alkotmány és jogtörténetnek jó emberöltő alatt kialakult jelszavas irányát,^[2] s azt a felfogását, „amelyet eddig a jogtörténeti tények ismerete nélkül, vagy annak félremagyarázásával, csalhatatlan dogma gyanánt, nem csekély hatással hirdetett nálunk szóban és írásban jogtörténészeink egy iskolája és nyomukban közjogászaink fő része is". (304, l,)

Erős megrovásban részesíti jogtörténészeinket és közjogászainkat általában, akik „meglepő biztossággal és csalhatatlanul hivatkoznak alkotmányunk ezer évére, amely jelszót a század elején lefolyt közjogi küzdelmek parlamenti harcosai hihetetlenül gyorsan vettek át, a hírlapok ezen küzdelmek visszhangja gyanánt ezerszer hangoztattak, úgyhogy az ma is mélyen gyökerezik a köztudatban, Ha ezeréves alkotmány alatt – folytatja Eckhart - a folyamatos közjogi fejlődést értjük, mint ezt a jogtörténeti iskola s nyomában közjogászaink teszik, vagyis azt, hogy a nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi berendezkedésének maguk voltak a megalkotói, úgy ezt a felfogást nem a tudományos kritikát kiálló források adatainak, hanem a jogtörténeti iskola keblét feszítő sovinizmusnak a lapjára írhatjuk," (305, l,)

Bármennyire leplezetlenül vágnak is végig ezeknek a szavaknak az ostorcsapásai jogtörténészeinken és közjogászainkon egész általánosságban,^[3] mégse fejezik ki világosan Eckhart Ferenc álláspontját, Mert még az alig félremagyarázható szavak dacára se értjük, hogy mi kifogása van Eckhart Ferencnek az ellen, hogy jogtörténészeink és közjogászaink „alkotmányunk ezer évére" hivatkoznak. Azt talán csak nem tételezi fel Eckhart Ferenc alkotmánytörténészeinkről és közjogászainkról, de egyetlen épeszű magyarról sem, hogy az ezeréves alkotmányunkra való hivatkozással azt akarnák jelezni, hogy alkotmányunk ma is ugyanaz, mint volt ezer év előtt, vagy akárcsak azt, hogy ezeréves alkotmányunk folyamatosan, megszakítások és zökkenések, stagnálások és időnkinti visszaesések nélkül fejlődőtt az ezer év előtti alapokból. Annyira soviniszták (nem akarunk a szerző által használt ennél a kifejezésnél erősebbet alkalmazni, még ha találóbb volna is az), talán csak még se vagyunk mi magyarok, hogy olyan illúziókba ringassuk magunkat, mintha már „a honfoglaló magyarok oly fejlett alkotmányos viszonyok között éltek volna, aminő még a XX. században is kevés nemzetnek adatott meg osztályrészül" (307, 1,)

Az ezer év,

Alkotmányunknak az éles gúny céltáblájává tett évezredére ilyen együgyű eszmekörben még talán soha senki sem hivatkozott, de teljes joggal hivatkoztunk és hivatkozhatunk alkotmányunk ezerévére (az ezeréves alkotmányfejlődésre) abban az értelemben, hogy alkotmányunk egy évezreden át a vérszerződésben megnyilvánuló alkotmányjogi alapgondolatból, hatalmas mérföldjelzőkön át (aranybulla, III, Endre törvényei, ősiségi törvény, Zsigmond törvényei, nádori törvények, II, Ulászló törvényei, 1608,, 1688., 1723,, 1791,, 1848,, 1867, stb, stb, évi törvényeken keresztül) nagyban egészben a jogfejlődésnek rendes; bár gyakran göröngyös, néha meredek, néha lejtős útján, sőt itt-ott az országútról letérő, s abba csak később újra visszakanyarodó dűlőútjain, - de mindig a nemzet egész múltjával szakító és azt megtagadó forradalmi átalakulás nélkül torkollott bele ezerév múlva alkotmányjogunk jelenébe,

És nehogy itt is a tudományos kritikát kiálló egykorú források biztos adatainak hiánya miatt a történeti tények ismeretének fogyatékosságával vádoltassunk, meg kell említenünk, hogy ebből a szempontból egészen közömbös, hogy a vérszerződés a szerződéskőtésnek milyen formaságai mellett jött létre, sőt az is, hogy formaszerű szerződéskötésként valóban létrejött-e, s sikerül-e történészeinknek e szerződés létrejöttét a tudományos kritikát kiálló források adataival bizonyítani; nekünk elég az, hogy államiságunknak már csaknem a bölcsőjénél Anonymus korában a vérszerződésben foglalt elvek úgy élnek a magyar köztudatban, mint alkotmányos életünknek kezdettől fogva érvényesülő alapjai.

Nemzeti önrendelkezés

De Eckhart Ferenc a jogtörténeti iskola kebelét feszítő sovinizmus lapjára írja jogtörténészeinknek és közjogászainknak azt a tanítását is, hogy; „a nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi; berendezésének maguk voltak a megalkotói," s ezt a felfogást szerinte; „a tudományos kritikát kiálló források adatai` (305, l,) egyáltalában nem igazolják.

Eckhart Ferenc itt abba a hibába esik, aminek helytelenségére Bére ő maga figyelmeztet, amikor találó szavakkal formulázza azt az - elvben legalább is - közkeletű axiómát, hogy; „a történeti kritika legfontosabb kelléke, hogy az egyes korokat a maguk gondolatkörében, a maguk szemüvegén át nézzük, és ne vigyünk multba fogalmakat, amelyek teljesen idegenek tőle." (281, l,) Már pedig Eckhart Ferenc csak akkor vonhatja kétségbe azt a tényt, hogy „a nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi berendezésének maguk voltak a megalkotói", ha az önsorsáról rendelkező nemzetet csak olyan alkotmányjogi keretek között tudja elképzelni államéletünk első századaiban is, amilyen kereteket csak jóval későbbi századok gondolatköre és világnézete teremthetett meg a nemzeti önrendelkezés formája és biztosítéka gyanánt. Csak akkor vonhatja kétségbe alkotmány-fejlődésünk ezer éves voltát, ha alkotmányjogunk későbbi vagy éppen mai terebélyes fáját keresi az ezer év előtti források világánál, s nem elégszik meg azzal, ha megtalálja azt a magot, azokat a csírákat, amelyekből mai alkotmányjogunk hatalmas lombozata kisarjadt és fejlődésnek indult.

Mert ha minden kort a maga gondolatkörében, a maga szemüvegén át nézünk, akkor igenis az Anonymus szerint már Etelközben létrejött vérszerződésben megtaláljuk azt az Eckhart által ismételten megcsipdesett „közjogibb irányú jogérzetet”^[4] amelyet a magyarság még „az őshazából hozott magával", (305, 1,),

Amikor ugyanis az államéletnek bölcsőkorát élő nemzet az ő állama megszületésének emlékét a vérszerződés gondolatkörébe beállítva szemléli, s az állami élet fundamentumát az akkori kor felfogása szerint az érvényesülés legtöbb biztosítékát nyújtó formában megállapított abban a szabályban látja, hogy akik a vezért szabad akaratukból választották fejükké; azok se maguk, se utódaik a vezér tanácsából ki ne rekesztessenek, - továbbá, hogy; amit (a hazát) közös küzdelemben szereztek, azon közösen osztozkodjanak,^[5] - ebben igazán bajos nem látni a csíráját azoknak a politikai jogoknak, amelyek mai alkotmányosság magvát képezik, s ugyancsak bajos észre nem venni a honfoglalásnak és az azt követő államszervezésnek azt a közjogi jellegű eszmekörét, amely olyan élesen elüt a germán hódítóknak személyes vállalkozásaitól, s kíséretüknek (Gefolge) a vezérhez való viszonyától.

 A vérszerződésnek az abszolut fejedelmi hatalmat kizáró, s a közügyek intézésének az arra hívatottak közreműködésével való gyakorlását parancsoló rendelkezései bizony ma is élő alkotmányjogi szabályok, amelyeket a nemzet még „az őshazából hozott magával", s amelyre mint fundamentumra épültek fel ezeréves alkotmányának felsőbb emeletei,

 Az aranybulla

 Körülbelül így állunk a későbbi jogfejlődés korszakos jelentőségű történelmi forrásaival szemben is, amelyek közül csupán az aranybullát ragadjuk ki, hogy Eckhart Ferenc idevágó megállapításaira néhány megjegyzést tehessünk.

Forradalmi megmozdulás eredménye-e az aranybulla?

 Már Eckhart Ferencnek az a másoknál is előforduló megállapítása, hogy az aranybulla forradalmi megmozdulás eredménye (292, 294, 315, l,), nélkülözi a jogi szabatosságot, mert hiszen maga Eckhart Ferenc is jelzi azt, ami az aranybulla bevezetésében világos szavakkal olvasható, hogy t, i, az aranybulla nem új jogokat csikart ki a királytól, hanem a királyi joggal való visszaélések megszüntetését célozta, Már pedig az aranybullának ezt az alapirányzatát nem szabad olyan kifejezéssel elhomályosítani, amely kifejezés jogi fejtegetés kapcsán alkalmazva természetszerűleg csak jogi értelemben, azaz a jogi terminus-technikus jelentésében szerepelhet, - mint ilyen pedig az alkotmányfejlődés igazolt egyenes vonalával szemben egészen helytelenül és a forrásokkal ellentétben az alkotmány fejlődés megszakítására mutatna.

Még az aranybullának a végrendelkezési jogról rendelkező IV. cikkére, amelyet Eckhart nem alaptalanul az eddigi öröklési rendet megváltoztató újításnak tart, még erre a IV, cikkre sem alkalmazható a forradalmi jelző, mert egy régi, bármily fontos és jelentős szabály megváltoztatása nem forradalom, legalább is a szó jogi értelmében.

Ha az aranybullának a régi szabadságot visszaállító rendelkezései közé néhány újítás be is csúszott, ez az aranybulla bevezető szavai szerint úgy jött létre, hogy a nemesség ezirányban sürgető kéréssel^[6] ostromolta II, Endrének, sőt már királyi elődeinek füleit, s II, Endre „az ő kérelmüknek mindenben eleget tenni akarván", teljesítette a kérést, amihez még azt a sokatmondó két szót is hozzáfűzi; „uti tenemur", vagyis kijelenti, hogy királyi kőtelességének ismeri, hogy népének következetesen megnyilvánuló óhajtását teljesítse. Szinte bámulatos, hogy már a XIII, század elején úgy jön létre az aranybulla, mint a későbbi törvények; a nép óhajtását teljesítő királyi hozzájárulással (szentesítéssel), vagyis nem forradalmi úton, hanem az alkotmányreform természetes és jogszerű útján. Aki az ilyen változtatást forradalminak nevezi, az abból a lehetetlen alapgondolatból indul ki, hogy az alkotmány a jog rendes medrében nem változhatik, s minden változás forradalom eredménye.

Volt-e az aranybullának aktuális jelentősége?

De azt is mondja Eckhart Ferenc, hogy az aranybulla IV. cikkének kicsikart engedménye „éppen úgy nem lépett életbe, mint az aranybulla egyéb engedményei", (292, l.) Továbbá, hogy „az aranybulla a magyar alkotmányfejlődésben csekély aktuális jelentőséggel bírt. A király nem tartotta meg a benne foglalt engedményeket, bár néhány év múlva újabb okmányban ismételte meg őket, Az aranybullával nem kezdődött új korszak az alkotmányfejlődésben", (315., 31~b, l.)

Meddő dolog volna vitába bocsátkozni afelett: kezdődik-e az aranybullával új korszak az alkotmányfejlődésben. A történelemnek korszakokra osztása a tudományos rendszerezés kérdése, s e tekintetben egyszerűen tudomásul kell vennünk, ha másnak a mieinktől eltérő véleménye van, Hogy azonban az aranybulla a magyar alkotmányfejlődésben csekély aktuális jelentőséggel bírt volna, ennek az állításnak már a szemébe kell néznünk,

Ha a jogi formalizmusnak ebbe a régi korba alig beleillő gondolatkörében vizsgálnánk a kérdést, akkor azt lehetne mondanunk, hogy valóban kevés közvetlen hatása volt az 1222, évi dekrétumnak, hiszen már 9 év múlva, 1231-ben eltörölte azt II, Endrének egy újabb dekrétuma, Jus posterius derogat priori. Csakhogy ha ezt az újabb dekrétumot megnézzük, azt látjuk, hogy ez csak formailag váltja fel, de lényegileg „megismétli" (amint Eckhart mondja, 316, 1,) az aranybullát,^[7] néhány olyan változtatással, ami az aranybullában nem érvényesülő egyházi befolyásnak^[8] nyitja meg az útját, Az 1231-iki dekrétum ugyanis az esztergomi érsek által kimondható egyházi átok biztosítékát teszi az 1222-iki dekrétumnak a fegyveres ellenállás jogát elismerő utolsó cikke helyébe,

De tovább menve, IV, Bélának 1267-iki és III. Endrének 120-ikí dekrétumai is az aranybulla újabb átírásai és megerősítéseiként jelentkeznek, Nagy Lajos pedig a nemesség kérésére már nem is az aranybulla későbbi átírásait, hanem annak első, azaz 1222, szövegét erősíti meg az 1351, évi ősiségi törvényben,^[9]

A tudományos kritikát kiálló források adataival nem igazolt ugyancsak merész állításnak tűnik fel tehát Eckhartnak az a megállapítása, hagy „aktuális, közvetlen hatása az aranybullának az alkotmányfejlődésben egyáltalában nem volt és ebből a szempontból ép oly meg nem valósított törvény volt, mint a középkorban számos más törvényünk", (299, 1.) Hiszen látjuk, hogy a nemzet már az aranybullát közvetlenül kővető korban (és nemcsak később!) állandóan az aranybullában lefektetett szabályokban ismeri fel jogrendjének alapjait, amelyeknek újabb és újabb megerősítéseit és biztosításait királyaitól állandóan követeli és meg is kapja, sőt - amint mindjárt látni fogjuk, - az aranybulla rendelkezései az állami életben gyakorlati alkalmazást is nyernek.

A jogászi szemlélet.

Eckhart Ferenc azt állítja, hogy „a jogi műveltségű magyar ember történeti felfogása homlokegyenest ellenkezésbe jutott a történeti műveltségű magyar ember szemléletével."^[10] Ámde, ha ez a megállapítás, nem ugyan általánosságban, de szórványosan fedi is a tényeket, ennek nem okvetlenül a jogászok történelmi ismereteinek vagy történetszemléleti módszereinek fogyatékossága az oka. Lehet ennek más oka is: a történeti adatoknak helytelen jogi meg ítélése, vagyis a téves jogászi szemlélet egyik-másik történészünknél.  [Megjegyzés: Gyerekként azt hittem, hogy a történelmi szemlélet valami újfajta eredmény, amelyet a XX. század hozott meg az emberiségnek. Aztán hallhattam sokat Hegelről. De mielőtt valami tudományelméleti mocsárba süllyednénk, azt lehet mondani, hogy a történelmi alkotmány, az időtlen értékek hangsúlyozása bármi módon az aktuális és esetleges szabályozási megoldásoktól valamiféle gyakorlati történelmi tudatot, érettséget jelent. Olyan mértékben, hogy a XIX-XX. század után számunkra a történelmi alkotmány által megerősített tudatos történelmi szemlélet valóságos mentsvár lehet a hazugsággal, a tudatos és felelőtlen, minden szolidaritást megtagadó, önérdekű politikai hazugsággal szemben. A pozitiv jogtechnikára alapozott, betegesen beszűkült látóteret, szemléleti horizontot a történelmi alkotmány a maga mivoltában teljes körre, sőt teljes gömbre tágítja. - FÁ]

A jogászi szemlélet szempontjából a formalizmus szerepére és jelentőségére kell reámutatnunk.

Rendkívül érdekes jelenség, hogy a jogi formalizmus egyrészt a jogalkotásban, másrészt a jogszabályok értelmezésében és alkalmazásában merőben ellentétes irányú fejlődést mutat.

A jogalkotás fejlődési vonala a formalizmus irányában halad, A szokásjog kötetlenebb formái egyre inkább háttérbe szorulnak az írott jogalkotás kötöttebb formáinak térfoglalása következtében, mert 1. ezáltal válik a jog biztosabbá; erre céloz Werbőczy is: „ami összevetésből ered, nem annyira bizonyos, mint a határozottan kifejezett"; 2. ezáltal tud a jog az élet egyre gyorsabbodó ütemével lépést tartani; utal erre Werbőczy is: „a törvény úgy különbözik a szokástól, mint a rőgtönös a folyamatostól (tamquam momentaneum et successivum), mert a hallgatólagos dolgok lassubb lépésben haladnak, mint a nyíltan kifejezettek. A szokást a nép tulajdonképen be sem hozhatja rögtönösen, hanem csak folyamatosan", (HK, Előb. 11, c. 2. §.)

Viszont a már létrejött, kialakult jogszabályok értelmezésénél és alkalmazásánál a fejlődés vonala éppen ellenkezőleg, a merev formalizmus béklyóinak feloldása felé halad. Amíg a jogalkotás fokozódó formalizmusa biztosabbá, - a jogértelmezés és jogalkalmazás csókkenő formalizmusa önlényegével összhangzóbbá, igazságosabbá teszi a jogot.

 [Megjegyzés: Ezt a pár bekezdést jó volna alaposan átrágni. Az a gyanúm első olvasatra, hogy ezek a bekezdések a dolgozat egyik gyenge pontját jelentik a mából vissza tekintve. A szokásjogot 10 évvel később Csekey István egészen más felhanggal tárgyalja emlékem szerint. Itt a szokásjog a túlzott formalizmus ellen véd, és ezáltal az igazságosság letéteményese. De ez nem lehet abszolút, mechanikus előny a formalizált joggal szemben, mert akkor a formalizált jog eltűnne. Csekeynél már pontosabb a fogalmazás. Ott a formalizált jog határterületén elhagyhatatlan szerepe van a szokásjognak, mint átmeneti övezetnek. A szigorúan szabályozott és a nem szabályozott közti mezsgye a szokásjog máig érő funkciója. És ennyiben nem megszokásról van szó, hanem jó esetben a társadalmi igazságosságra hivatkozásról a mechanikus jogszemlélettel szemben. Ha így fogalmazunk, akkor a szokásjogot elvben nem lehet kiiktatni. Lehet szidni, letagadni, az erkölcsi érzéket rombolva elzülleszteni, de nem lehet kiiktatni. Mintha az erkölcsök zülléséről, mint a szokásjog veszedelméről nem beszélne Molnár Kálmán, bár egész tevékenysége az erkölcsi alapok védelméért volt.

A mai mértékben lepusztult erkölcsi állapotok azonban nem az erkölcsi alapok elhagyhatóságát eredményezik a jogban, hanem fordítva: Az erkölcsi alapok pusztulásának következményei a jogban kivédhetetlenek. A mai jogi problémák jelentős része ennek a következménye, tehát nem a pozitiv jogtechnikán belül oldhatók meg, hanem logikailag gondolható végig, hogy helyre kell állítani az erkölcs tekintélyét – egy némileg megújított erkölcsi szemlélet tekintélyét. - FÁ]

Bizonyos igaz, hogy a jog a formák világa. A jog valóban mindig forma, de csak az alaposan képzett jogász látja meg azt, hogy a jog nem csupán forma, hogy a jog külső formáinak burkában az anyagba halhatatlan lelket lehelő lényeg valósul meg, és kell, hogy megvalósuljon, mert különben a jog burkából elszállt lélek után hulla marad vissza, amely fertőz és pusztít. A kezdő jogász csaknem mindig paragrafusjogász, Csak a formákat látja, amit persze jóval könnyebb észrevenni és meglátni, mint az elvont lényeget, A kezdő jogász rendszerint csak a törvényszavakat, a szavaknak Prokrusztesz ágyába szorított jogfogalmakat és jogtételeket boncolgatja, - míg a valóban képzett jogász, nem a formákon felül vagy azokon kívül, hanem a formákban megtalálja a jog lelkét, a jognak azt a transzcendentális magvát, aminek felismerésére a jogvilág szélesebb területét átölelő, abban tájékozódni tudó, a jogi szemlélethez hozzászokott jogászi szem szükséges. Jogi tanulmányaink első napjaiban tanuljuk, de csak sok-sok tanulás után megy át vérünkbe a római jogásznak klasszikus figyelmeztetése: scire leges non est, verba earum tenere, sed vim ac potestatem. (Celsus. Dig. XXVI.)

Az elmondottak nemcsak a mai jog felismerésére és alkalmazására vonatkoznak, hanem a jognak a történeti szemléletére is, anélkül, hogy a múlt jogát a mai jogfelfogás szemüvegén keresztül néznénk. Áll ez főkép az alkotmányjog fejlődésének történeti szemléletére, ahol a jogszabályok a régi korban kevésbbé voltak szavakkal fixirozva, mint a magánjog területén, - ahol (t. i. az alkotmányfejlődésben) az élet hétköznapjain a jog nem csapódott le olyan éles formákban, mint a magánéletviszonyokat naponkint rendező és megrögzítő tényekben, oklevelekben, „a tudományos kritikát kiálló források adataiban". A régi korok közjoga inkább a jogi közfelfogásnak, a nemzet jogalkotó géniuszának, a személyileg hol kiválóbb, hol gyengébb hatalomkezelő ellen vívott folytonos harca - néha elnéző és megalkuvó, néha türelmetlen és intranzigens küzdelme - az érvényesülésért. Itt az érvényesült formáknak esetleg még oly biztos felismerése sem juttat bennünket közelebb a nép jogi felfogásának, a jogi forma lényegének és igazi tartalmának felismeréséhez.

Az alkotmányfejlődés jogi szemléleténél bizonyára nem apodiktikus igazságok tehát azok, amiket Eckhart Ferenc formuláz: „törvény és szokás, törvény és oklevél olyan viszonyban állnak egymással, mint jogi program és jogi élet, A jogi tények és ezek alapján a jogelvek az oklevelekből ismerhetők meg. Ha az oklevél ellentmond a törvénynek, úgy utóbbi mindig mellőzhető". (2'85,, 286, l.)

Amít Macaulay az angol jogfejlődésre vonatkoztatva megállapít, bizonyos fokig nálunk is igaz: „Most közönségesen úgy tartják, hogy a kormányt, mely kénytelenség nélkül túlhágja hatalma korlátjait, szigorú megrovás alá kell venni a parlamentben, s azon kormánynak, mely nagy szükség által kényszerítve, s tiszta szándokból lép túl hatalomkörén, haladéktalanul felmentési határozatot kell kérnie a parlamenttől. De a XIV. és XV. századbeli angolok nem így gondolkodtak . . . .  Míg a kormányzat szelleme általában szelíd és népszerű volt, (pl. nálunk Nagy Lajos) hajlandók voltak fejedelmöknek némi szélesebb tért engedni, Ha oly célokra, melyek közönségesen jóknak ismertettek, a törvényen túlcsapongó erélyt fejtett ki, (pl, nálunk Szent István, vagy I. Mátyás), nemcsak megbocsátották neki, sőt megtapsolták, s míg kormánya alatt biztosságot és jólétet élveztek, nagyon is készek voltak elhinni, hogy aki neheztelését magára vonta, mind megérdemelte. Azonban ez engedékenység nem volt határtalan; nem cselekedett bölcsen, amely király sokáig bízott az angol nép ez engedékenységében. Megengedték olykor az alkotmányosság vonalát áthágnia: de maguk részére is követelték a jogot, e vonalat átlépni, valahányszor a király visszaélései által felriasztattak. Ha nem elégelvén egyesek alkalmi elnyomását, nagy tömegeket merészelt elnyomni, alattvalói tüstént a törvényekre, s ha ez nem volt elég, a csaták istenére hivatkoztak".^[11]

Ugyanez a gondolat jut találó kifejezésre gróf Andrássy Gyulánál is;^[12] „Hatalmuk (az Anjouk-é) alapja nem a nemzet akaratától független és feltétlenül rendelkezésűkre levő pénz és katonaság, a kinevezett és általuk el is mozdítható bürokrácia; nem a nemzetnek azon hite, hogy a királyságnak Istentől eredő joga a parancsolás, a nemzetnek kötelessége az engedelmeskedés; nem a nemzetnek az a felfogása, hogy jogköre a király ajándéka, amelytől, úgy amint adta, meg is foszthatja, s hogy érdeke vak engedelmességet követel tőle. A hatalmaknak egymáshoz való aránya, amely az Árpádokat korlátokba rekesztette, még változatlan; a nemzet felfogását a királyhoz való viszonyáról a szabad választás ténye csak felfrissíti; a nemzet büszke önérzete még nem tört meg, s csak a helyzetnek Róbert Károly idején pillanatnyi szüksége, majd Lajos királynak nagyszabású egyénisége, hogy úgy mondjam, bűbája, s ügyes politikája emelik oly magasra a trónt. Hatalma megóvásának feltétele az összhang további ápolása. Nem azért engedelmeskedtek őseink, mert természetükben volt, hogy az erősebb előtt meghajoljanak, hanem azért, mert az okos parancsok iránt tanusított engedelmességnek közvetlen hasznát látták és mert a nagyságnak önként meghódoltak. Ki ne látná, hogy az ilyen viszony nem abszolutizmus, nem biztosít állandó engedelmességet, mert csak addig áll fenn, míg megvan az egyén felsőbbsége . . . . . " (195, 1.) „A király az első magyar ember, de nemcsak neki van joga, s az övé nem szentebb a nemzeténél. A nemzet akarata emelte a trónra, miként, hite szerint, a királyságot is a nemzet alkotta meg, (196. 1.) Néhány általános elv elismerésre jut ugyan, de nincs szabatosan s annyira kifejtve, hogy az élet mindig hozzá alkalmazkodhatnék," (205, 1.)

Bizony az alkotmánytörténeti fejlődés vizsgálatánál nem áll az, hogy a jogelveket elsősorban az oklevelekből ismerjük meg, és ha az oklevél ellentmond a törvénynek, úgy utóbbi mindig mellőzhető. Főkép nem alkalmazhatók ezek a szépen hangzó irányelvek a magyar alkotmányfejlődés vizsgálatánál, ahol sok évszázados, a nemzet jogászi géniuszát meg nem értő és sokszor csak a fizikai erőre támaszkodó uralom olyan jogi tényeket, olyan okleveleket, olyan diplomákat, a tudományos kritikát kiálló források olyan adatait létesítette, amiket a magyar nép soha, - nemcsak a ma szemüvegén át nézve, hanem a múltban sem, - soha jogosnak el nem ismert, amit - sokszor fogcsikorgatva - csupán tűrt, várva, amíg saját jogalkotó géniuszának szava megszólalhat és meghallgatást követelhet,

Nálunk az alkotmányfejlődés terén évszázadokon keresztül olyan dualizmus érvényesült; ahol az egyszerű jogi formulákkal operálni nem lehet, ahol az oklevél tanusága mellett a törvény nemcsak mindig nem mellőzhető, de rendszerint nem mellőzhető, sőt ahol még a törvény is csak a magyar népnek egyébként kétségkívül megállapítható államszervező koncepciójával összemérve s azon átszűrve magyarázható, Mert nálunk az élet nemcsak olyan eseteket produkál, amikor a jogélet nem alkalmazkodott a törvényhez, de olyan eseteket is, amikor a nép jogi meggyőződése sem királyi szentesítéssel megpecsételt törvényi formát ölteni nem tudott, sem a gyakorlati életben való érvényesülést kiküzdeni nem bírta, és mégis jog volt, vagy jog maradt, mert mint Werbőczy mondja; nem a cselekvések, hanem a nép jogi meggyőződése teszi a szokásjogot.

S ha Grosschmíd Béní helyesen állapítja meg, hogy létezhetik szokásjogi tétel, amely valamely régen érzett, de alkalom híján eddig meg nem nyilvánulhatott jogi meggyőződésnek felel meg,^[13] ezt a magyar alkotmányfejlődés történeti szemléleténél nem szabad figyelmen kívül hagynunk ott, ahol a népnek egyébként tisztán és bizonyíthatólag jelentkező jogi meggyőződése hosszú időkön keresztül nemcsak jogszabályokban lecsapódní, de még csak jogi aktusokban érvényesülni sem tudott.

Eckhart Ferenc tiszta megértéssel és szépen fejtegeti a középkori szokásjog jelentőségét, s a tőrvénnyel szemben kétségtelen predomináló szerepét (283, l.) Nem látja azonban a szokásjogban a spirituális elemnek a materiális tények (oklevelek) felé emelkedő jelentőségét. A jogi meggyőződésre csupán az eredményből tud következtetni, pedig éppen a magyar jogélet kutatójának soha se szabadna elfelejteni, hogy a magyar jogfelfogás megtermékenyítő és ható erőit sokszor olyan tereken is ki lehet mutatni, ahol a gondolat a tények világában jelentkező akadályokat leküzdeni nem bírta, s így oklevelekben le nem csapódhatott. A magyar jogi felfogást nemcsak a pozitívumokban lehet feltalálni, hanem a negatívumokban is. Ez a szellem néha fegyveres ellenállásban (szabadságharcokban), néha csak gravamenekben, néha a vis inertiae, a passiv resistentia alkalmazásában jelentkezik, de a magyar alkotmányfejlődés kutatásánál és megismerésénél még sem mellőzhető, sőt gyakran nagyobb jelentőséggel bír, mint a jogélet tényeit megrögzítő és bizonyító okiratok.

Közjogunk vagy magánjogunk mutat-e több eredetiséget?

Egyáltalán nem oszthatjuk Eckhart Ferencnek azt a véleményét sem, hogy: „a magyar jog sajátos tulajdonságai, esetleg népjogi eredete jobban kiderülne a magánjogi fejlődésből, mint az alkotmánytörténetből, hisz épp az állam berendezésében a legtöbb az idegen befolyás . . . " (278. 1.) - és lejebb: „nézetem szerint hát annak eldöntésénél, hogy a magyar jog mennyiben autochton népjog, mennyiben a magyar szellem alkotása, a magyar jog eredete kérdésében a magánjognak nagyobb szerepe lesz, mint az alkotmányfejlődésnek'", (279, 1.)

Az alapos vizsgálat ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A magánjogra egész Európában annyira ráütötte bélyegét a római jogászok szinte felülmúlhatatlan jogászi géniusza, hogy ennek erős hatása alól Magyarország sem vonhatta ki magát, bárha nálunk a római jog, mint egész jogrendszer recipiálva nem is lett, A római jog alaptételeit mindenütt elhintő katholikus egyház (ecclesía vivit lege romana) annyira megtermékenyíti a középkornak főképen a magánjogi gondolkozását, hogy az universális római jogi és egyházjogi műveltség nálunk is kevés teret engedett az ősiséggel való kapcsolatokat nélkülöző magánjogi intézmények eredeti fejlődésének. Az egész házassági jog pld, közvetlen egyházjog. Ahol magánjogi intézményeink eredeti magyar vonást mutatnak, ez azért van, mert ezek a magánjogi intézmények közjogi vonatkozásokkal vannak átszőve, közjogi szellemmel vannak átitatva. Pld, egy félezredéven át egész birtokrendszerűnk a nagyon erős, szinte túlnyomó közjogi vonatkozásokat mutató ősiségen nyugodott, s ez adja az ősiséggel összeszövődött magánjogi intézményeinknek a specifikus magyar jelleget, Vagyis még magánjogunkban is a magyar közjogias felfogás érvényesül s éppen ez a közjogi vonás teszi magánjogunkat specifikusan magyarrá, Ma is az ági örökösödés szabályai azok, melyek élő magánjogunkban legerősebb magyar jellegzetességet mutatnak, mert az ősiség hatása itt még most is erősen érezhető.

Egyébiránt Eckhart példái is az ő elvi megállapítása ellen bizonyítanak.

Eckhart szerint „A magyar jogalkotásnak vannak teljesen specifikus intézményei, melyek a magyar jog televényében, kicsiny, idegen földről hozott magból erőteljes fává fejlődtek, Ezeket azonban nem ott kell keresnünk, ahol eddig kerestük, Éppen ezeknek az ismertetése győzhet meg mindenkit a külföldön is a magyar nemzet nagy jogalkotó képességéről, nem pedig a helytelenül megkonstruált alkotmánytörténeti szemlélet. Ilyen specifikusan magyar intézmény a nemesi vármegye . . ." (309. 1.) --- „Így sajátszerűen magyar a hiteles helyek intézménye . . ." (310, 1,) - „A középkori döntvények . . . volnának összegyűjtendők és rendszerbe foglalandók, Így ismernénk meg a saját-szerű magyar jogot, nem pedig az alkotmánytörténeti fejlődésből, amelyben a legkevesebb a sajátos magyar vonás." (310, l,)

De hát szabadjon megkérdeznünk; a specifikusan magyar -- nemesi vármegye vajjon közjogi vagy magánjogi intézmény-e: Vajjon nem az alkotmánytörténetből ismerhetjük-e meg a megyéknek, „Magyarhon alkotmányossága védbástyáinak" (198 OVI. T.-c.) egész jogrendjét? Vajjon a hiteles helyek intézménye nem közjogi szabályokon nyugszik-e? És vajjon a középkori döntvényekben miért találnánk több magyar jellegzetességet az esetben, ha a döntés magánjogi és nem közjogi jogkérdésre vonatkozik?

Bizonyára éppen ellenkezőleg! A közjogi tárgyú döntésekben jóval több lesz a magyar zamat, mert az önmagát irányzó nemzet állami életében a népi sajátosság erőteljesebben jut kifejezésre, mint abban a magánjogi jogfelfogásban, amelyet a kereszténység erkölcsi és jogi felfogásának nivelláló hatás nagyban egészben közös nevezőre hozott.^[14]

E kitérés után térjünk vissza az aranybullához.

A koronázási eskü és az arany-bulla.

Aki az aranybullát a jog lelkét meg nem értő formáljogász szemüvegén keresztül nézi, az azt mondhatja, hogy az aranybullának ma egyetlen rendelkezése sem érvényes, Így érvel pl. Marczali Henrik is, aki német nyelven írott magyar közjogában, amellyel nagy mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a külföldi jogászvilág a magyar alkotmányról ferde képet kapjon,^[15] - a koronázási esküt így ismerteti a külfölddel: Az által, hogy a király megesküszik az összes, még a legrégibb törvényekre is, közöttük II, Endre aranybullájára is, amelyből egyetlen egy szó sincs már érvényben („von welcher kein einziges Wort mehr gesetzliche Geltung besitzt"), a király abba a helyzetbe kerül, hogy olyan esküt kell letennie, amelyet legjobb akarattal sem tarthat meg egészen (nicht vollständig halten kann), 62. 1.

Az ilyen beállítással szemben kettőt kell megjegyeznünk,

A király nyugodtan rnegesküdhetik az aranybullára és meg is tarthatja ígéretét, ha az aranybulla érvényességét a történelmi alkotmánynak egyedül lehetséges szemüvegén keresztül nézzük. Aki a magyar jogforrásoknak nemcsak szavait, hanem a szellemét is ismeri, igazat fog adni Polner Ödönnek, aki fentemlített bírálatában így ír: „miután a magyar alkotmány történeti alkotmány, amelyben meg az 1222. évi aranybulla is élő jogforrásul számít . . . ." (340. l.)

Kétségtelenül igaz, hogy az aranybullának ma már nem az összes rendelkezései érvényesek, vagy mondhatjuk így is, hogy az aranybullának nem a szavai kötelezők. Sőt még ott is, ahol az aranybulla rendelkezései mai élő jogunkkal megegyeznek, ott se az aranybullából merítik kötelező erejüket. Amikor pl. az aranybulla XXII. cikkében a király ígéri, hogy: „a mi disznaink nemes ember erdején vagy rétjén ne legeljenek az ő akaratja ellen", ez bizonyára olyan jogi parancs, amelyet ha ma megsértene a király, illetőleg gazdasági alkalmazottja, a bíróság kétségkívül megvédené a jogában sértett nemes vagy nem nemes embert az ő tulajdonjogában, anélkül, hogy ítéletét az aranybulla rendelkezésére támasztaná.

A király az ő koronázási esküjében természetesen csak a még hatályon kívül nem helyezeti törvények megtartását ígéri, mert ha megtartaná a hatályon kívül helyezett törvényt, ezzel megsértené azt az újabb törvényt, amely az előbbit hatályon kívül helyezte.

Amikor tehát a király az ő koronázási esküjében kiemelten azt ígéri, hogy dicsőült II. András király törvényeit (kivéve az ellenállási záradékot) megtartandja, ebből a mondatból a szavakon nyargaló és logizáló formáljogász ugyan azt a következtetést vonhatja le, hogy a király az ellenállási záradékon kívül az aranybulla összes többi cikkeinek megtartását ígéri, sőt ebből arra is következtethet, hogy így állván a dolog, az egész koronázási eskü önmagának ellenmondó és meg nem tartható zagyvaság, de vajjon, aki ismeri a magyar alkotmány szellemét, fog-e az ilyen következtetéseket levonhatni?

Vagyis ne tévesszük szem elől, hogy még a tudományos kritikát kiálló források adataiból, formálisan helytálló kővetkeztetések útján sem szabad a szavakon rágódó olyan következtetéseket levonni, amelyek a jog lelkével, alkotmányunk szellemével ellenkeznek.^[16]

A történelmi alkotmányban nem egyszer bukkannak fel formai következetlenségek és bizony ezeket is helyesen kell értelmezni, vagyis meg kell érteni. A magyar történelmi alkotmány nem egy tételére szintén találó lesz Macaulaynek, a nagy angol történésznek az a megállapítása, amit a II. Jakab angol király lemondását deklaráló országgyűlési határozatra vonatkoztat: „valósággal a következetlenség teszi e határozat egyik szépségét. [Megjegyzés: ez olyan viccelődés, amit talán ma már Molnár Kálmán sem engedne meg magának. Nem „pusztán a szépségről van szó”, hanem tetszhalott állapotból való feléledés lehetőségéről. - FÁ] ”^[17]

Az aranybullának jelentősége saját korában,

Eckhart Ferenc felfogása az aranybulláról a kővetkezőkben van leszögezve;

„Az aranybulla a magyar alkotmányfejlődésben csekély aktuális jelentőséggel bírt.^[18] (315. l.) Később azonban mindig az aranybullára hivatkoztak a rendek, mikor jogaik megerősítéséről volt szó, Mikor rendi kiváltságaikat biztosítani akarták, mindig az aranybullát erősíttették meg a királlyal, holott annak számos pontja száz évvel utóbb már teljesen érthetetlen volt, De meg voltak benne mindazok a kiváltságok, melyeket a nemesség már a XIV. században jogállása alapjának tekintett. Az aranybullának éppen ez a fontossága, hogy benne vannak először elismerve a nemesi kiváltságok, melyeket a nemesség (vagyis az akkori populus!) sarkalatos jogainak tekintettek . . . melyeket Werbőczy Hármaskönyvében lényegében véve ugyanúgy sorol fel, mint ahogy már az aranybullában is megvoltak". (316. l.)

Ezzel szemben már rámutattunk arra, hogy volt ugyan az aranybullának igen nagy aktuális jelentősége is, mégis történelmi alkotmányunk és mai jogrendünk szempontjából főfontossága abban van, hagy igazolja az alkotmányosság alapelveinek jelentkezését már a magyarság állami életének első századaiban, Nemcsak a nemesi kiváltságok, hanem általában a politikai jogok gyökérszálai is megtalálhatók az aranybullában, amely törvény a fejlődés ezeréves láncolatának egyik szembetűnő láncszemét képezi.

Az aranybulla annak bizonyítéka, hogy a nemzet tagjai ezer év óta sorsuk intézéséből sohasem voltak kizárva, természetesen az akkori korszellem által nyújtott lehetőségek között. Mert világos, hogy az Eckhart által kifogásolt azt a tételt, miszerint „a nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat", nem lehet úgy értelmezni, hogy az önirányzó nemzet életműködéseinek mai formáit keressük a XIII. században. [Megjegyzés: Semmi sem lehet tökéletes. Mégis, ha Eckhart Ferenc érveit szemléljük, akkor a történelmi tudat hiányát véli felfedezni az ember bennük. Nem a felszínes odamondogatásokhoz szükséges frázisokat értem ez alatt, hanem az összefüggések tényleges megértésének igyekezetét, képességét. – VAGY mi már egy nagyon nagy kataklizma tanulságaival vagyunk gazdagabbak nála. - FÁ]

A XII. század derekán Magyarországon járt egy előkelő idegen, Freisingi Ottó, - akit Eckhart Ferenc kora egyik legműveltebb emberének mond - s ő nemcsak arról számol be tudósításában, hogy a „magyarok fegyverzete milyen hitvány" (314. 1.), hanem .arról is, hogy „a főemberek mind elmennek a király udvarába, mindenki elviszi oda székét, s ott nem szűnnek meg a közügyeket tárgyalni és megvitatni (ez valószínűleg a királyi tanácsra vonatkozik); télvíz idején pedig ugyanezt teszik szállásaikon." - A közügyek iránti érdeklődés, az ország sorsának figyelemmel kisérése, - a közjogibb irányú felfogás" - tehát még az országban megforduló művelt idegent is annyira meglepte, hogy ezt, mint érdekességet tartja említésre méltónak, (Lásd Hajnik Imre: Magyar Alkotmány és Jog az Árpádok alatt. Pest, 1872. 148. l. - Timon Ákos: Magyar Alkotmány és Jogtörténet, Bp., 1903. 178. l.)

Amikor pedig az aranybulla első pontjában a király kötelezi magát, hogy a szent király ünnepét, hacsak valami nagyfontosságú teendő vagy betegség nem fogja gátolni, évről-évre Fehérváron fogja megülni, ha pedig ő ott nem lehetne, a nádorispán kétségkívül ott lesz, hogy helyette és nevében minden ember dolgát - meghallgassa - és minden nemes ott szabadon megjelenhet, - ez bizony a nemzeti önrendelkezés megvalósulásában annyival is inkább jelentős lépés, mert ez az alapjában ugyan szintén nem új^[19] szabály a gyakorlatban csakugyan megvalósul s így annak nem csekély, hanem igen nagy aktuális jelentősége is volt, Biztosította a király és a nemzet között a szóbeli érintkezés lehetőségét és a közvetlen kapcsolatot, a közügyek megbeszélésének intézményes alkalmát, az ügyek intézésében a jogszerűség nagy garanciáját képező nyilvánosság érvényesülését. A szolgasághoz nem szokott és fegyveresen összesereglő nép jelenlétében ítélkező vagy rendelkező király bizony nem rendelkezhetik népének akaratával ellentétesen, népe szabadságnak rovására, És bizonyítja az aranybulla annak a köztudatnak a fennforgását, hogy a közügyek intézéséhez mindenkinek köze van, tehát itt más formában tulajdonképem a vérszerződés szavai ismétlődnek meg: a nemesség a közügyek íntézéséből ki ne rekesztessék.

A székesfehérvári gyűlések az alkotmányfejlődés láncolatának egy szemét képezik. Intézményesítői az előző királyok (l. Béla, Szent László, Kálmán, III. Béla) alatt is tartott zsinatoknak és egyéb országos összejöveteleknek és előfutárjai a nemzeti önrendelkezés szerveiként később kialakuló országgyűléseknek,

Jus resistendi

Nézzük még az aranybulla ellenállási záradékát.

Hogy az ellenállási jog a hűbéri szervezetű államokban is meg volt, az nem kétséges. Ennek a ténynek azonban nem logikai folyománya az, hogy az ellenállási jog „Magyarországon külföldi hűbérjogi felfogás hatása alatt keletkezett”. (318. l.)

Az ellenállási jog tulajdonképpen az emberi természetben gyökerező jogérzeten alapszik. Vim vi repellere licet, mondották már a rómaiak, Hogy az emberi természetben gyökerező erre a gondolatra az örökös harcokban megedzett, életét száz csatában kockáztató, a veszélyektől vissza nem riadó magyar rájöjjön, hogy a jogtalansággal szemben az önvédelmet jogosnak érezze és ne tartsa kötelességének, hogy a jogtalansággal szemben meghunyászkodjék, ehhez aligha volt szüksége a magyarnak a hűbéri államok útmutatására, amint az ókor népei, amelyek a zsarnokokat elkergették, szintén nem a hűbériségből merítették érveiket. A magyar nép vérmérséklete és szabadságszeretete mellett az ellenállási jog nem hiányozhatott a magyarság jogi meggyőződéséből.

Amikor Eckhart azt mondja, hogy „az ellenállási jog a modern államfelfogás szerint anarchikus jelenség és csak a hűbéri jogfelfogásból érthető meg" (318. 1.), akkor a mondat második részében aligha van igaza, a mondat első részében pedig az általa ostorozott módon a modern kor szemüvegén át nézi a régi korok jogéletét. A régi kor aligha tekintette az ellenállási jogot olyan anarchikus jelenségnek, amilyennek a modern államfelfogás ma látja.

Az ellenállási jognak alapja a szabadságszerető és bátor nép népi sajátosságából folyik, s annak jogi felfogásából alig is hiányozhat abban a korban, amikor jóformán ez az egyetlen valóságos alkotmánybiztosíték, Mikor már a vérszerződés utolsó pontjában azt olvassuk, .hogy ha a vezér, vagy bárki a törzsfők utódai közül a vérszerződést megerősítő esküjét megszegi, az kizárassék a közősségből, - akkor nem ok nélkül gondoljuk, hogy ezt a felfogást őseink szintén „már az őshazából hozták magukkal", s Péter, Aba Sámuel és Salamon királyok esetei is igazolják, hogy a jognak ilyen szemlélete vérében volt a magyarnak, még mielőtt az aranybulla ezt a felfogást a hűbériség befolyása alatt lemintázhatta s írott jogszabályként megjeleníthette volna,

Hogy az ellenállási jog valami más volt nálunk és valahogy mélyebben gyökerezett a magyar nép jogi meggyőződésében, mint a hűbéri alapszerkezetű államokban, azt Eckhart is érzi, amikor megjegyzi, hogy „míg másutt az alkotmány fejlődésével az ellenállási jog mindenütt megszűnt, nálunk külön törvényes intézkedéssel kellett megszűntetni ezt a hűbéri felfogásból eredő jogot, amely a Hármaskönyv útján a magyar rendi közjog integráns része maradt 1687-ig". (318-319. lapok.)  [Megjegyzés: Holott a mai napig a civilizált jogrendszereknek egyik sarokkövét képezi a zsarnoksággal való szembenállás szabadsága – mégha másként is nevezik meg, mint a magyar hagyományban - FÁ]

Az ellenállási jognak ezt a hosszú életét Eckhart alkotmányos viszonyaink „középkorias elmaradottságával" magyarázza, s ez érthető is nála, ha figyelembe vesszük, hogy Eckhart fejtegetésein is „elterpeszkedik" egy olyan „aprioristikus feltevés" (308. l.), amilyet ő más téren a jogtörténészek szemére vet, Eckhart apriori abból indul ki, hogy a magyar jogfejlődés nem mutat közjogibb államfelfogásra, mint a hűbéri államok jogfelfogása,

Pedig az ellenállási záradék sok évszázados jelentősége éppen a magyarság erőteljes alkotmányos érzületéből folyik, s annak bizonyítéka.

Nem idegen jogintézmény utánzásaként jelenik meg nálunk, hanem az alkotmányához elszántan ragaszkodó, annak védelmére mindig kész magyarság lelkében élő jogi felfogásnak a szülöttje, s ha Eckhart azt hiszi, hogy ezt „a középkori elmaradottságra” mutató s a modern államfelfogás szerint anarchikus jelenséget külön törvénnyel (1688 : IV. t.-c.) sikerült megszüntetni, ezzel szemben azt mondhatjuk, hogy a magyar nemzet fejlett alkotmányos érzülete mellett még törvény sem bírta azt megszűntetni,

Nem az aranybulla szavai adtak életet az ellenállási jognak, s az 1688 : IV. t.-c, nem is szűntethette ezt meg, Mert mélyebben gyökerezik az, mint a törvények szavai: a lelkünkben kiirthatatlanul élő jogérzeten nyugszik,

Hiába törölte el a régi paragrafust az 1688. évi törvény, tovább élt és él a lelkekben, nem azokban a szavakban, amik már valóban elavultak, hanem lényegében, abban az értelemben, hogy a jog nem kénytelen a jogtalanság előtt meghunyászkodni.

És hogy ez a jogérzet nemcsak a lelkekben élt, hanem a gyakorlatban is érvényesült, eléggé igazolja, hogy a Bocskaiaknak, Bethleneknek, Rákócziaknak szabadságharcát az ellenállási záradék eltörlése után folytatják Thökölyiék, II, Rákóczi Ferenc és az 1848-as szabadsághősök, Nem egyesek vállalkozásai és fészkelődései voltak ezek a harcok, hanem a nemzet jogérzete nyilvánult meg bennük. A nemzet jogi felfogását kétségkívül nem a Rákóczí emlékét meggyalázó 1715 : XLIX. t.-c. fejezte ki, hanem az ő és bujdosó társainak emlékét megdicsőítő 1906 : XX. t.-c., amelyik nem a jogsértő lázadók, hanem a jogvédő dicső szabadsághősök feje körül font glóriát. Mert a magyar jogi felfogás különbséget tesz forradalom és szabadságharc között. A jog felforgatását célzó erőszak, vagyis a forradalom sohase lehet jogosult. De jogosult a szabadságharc, mert a jog nem köteles meghátrálni a jogtalan erőszakkal szemben. Ez az alkotmányjogi jogos védelem.

Bizonyára ez magyarázza azt is, hogy 1688. óta is minden koronázási eskü és a királyi hitlevél első cikke, ahol a király a törvények megtartását általánosságban ígéri, kifejezetten kiveszi a megtartandó törvények közül ,az aranybulla ellenállási záradékát. Formáljogi, jogtechnikai szempontból ennek nem lehet és nincs is semmi értelme. Hiszen magától értetődik, hogy a törvényileg hatályon kívül helyezett régi törvény nem kötelező. [Megjegyzés: itt tehát az írott jogszabályról van szó és nem az „időtlen”, a napi politikán messze túlnyúlóan tisztelni való alkotmányos értékekről. - FÁ]  Azt nemcsak nem kell, de nem is szabad megtartani, mert az eltörölt régi törvény megtartása az eltörlő új törvénnyel hozna ellentétbe.

És mégis, 1688 óta is, minden király hitlevele és esküje kiveszi az eltörölt ellenállási záradékot a megtartandó törvények közül, mert érzi, hogy ez a jog olyan mélyen gyökerezik a magyar jogfelfogásban, hogy ezt sem a derogáló törvény kifejezett rendelkezése, sem a hitlevelek és eskük folytonos ismétlései nem tudták onnan kiirtani,

Nem logikus tehát formáljogi szempontból a hitlevél szövegének ez a passzusa, de ismétlem: „éppen ez a következetlenség teszi e szövegrész szépségét", mert beszédesen mutat rá a magyar nép alkotmányos érzületére és meg nem szüntethető elszántságára alkotmányának védelmében.

Minden alkotmány igyekszik érvényesülését biztosítani, ezért u. n. alkotmánybiztosítékokat statuál, Mégis örök igazság marad, hogy csak egyetlen valóságos alkotmánybiztosíték van: a nemzet ragaszkodása alkotmányához, s önfeláldozó elszántsága annak megvédelmezésére. Ha ez megvan, ha a nemzet tagjai annyira magukénak tekintik alkotmányukat, hogy annak megvédése érdekében szenvedni, magukat feláldozni készek, akkor az alkotmány biztosítva van. Ha ez az önfeláldozó elszántság hiányzik, ha az én érdeke felette áll az alkotmány sérthetetlenségének, akkor a legszebben megfogalmazott alkotmánybiztosítékok is üresen kongó, tartalom- és érték nélküli hatálytalan papirosgaranciák.

Ebben van az ellenállási jognak s a hitlevelek erre vonatkozó kivételének „a tudományos kritikát kiálló források adatai" felé emelkedő nagy alkotmányjogi jelentősége.

II.

ERŐTELJES KÖZJOGI IRÁNY ÉS A SZENT KORONA TANA

Egyre gyakrabban és egyre élesebben ismétlődnek azok a támadások, amiket történetíróink közül egyesek, az alkotmányjogunk középpontjában álló s annak gerincét képező szent korona tan vagy szent korona államelmélet ellen intéznek.

Marczali Henrik a szent korona tanáról.

Már Marczali Henriknek német nyelven megjelent magyar közjogában (1911.) találkozunk a szent korona tan félremagyarázásával, s mai közjogi jelentőségének tagadásával.

Marczali ugyan helyesen állapítja meg, hogy Werbőczy a szent korona eszméjét tette egész jogrendszerünknek alapjává (27. 1), de hozzáteszi, hogy, az egész elmélet hűbéri természetű", s ezt azzal a nem igazolható állítással véli bizonyítani, hogy nem az összes nemesek voltak a szent korona tagjai, hanem csak a birtokos nemesek.^[20] Amióta tehát megszűnt az ősiség, azaz a hübérrendszer —- mondja Marczali, — amióta a polgárjog nem függ többé a nemesi birtok bírásától, azóta a szent korona elveszítette azt a jelentőségét, amit előbb, mint főhűbérúr birt. Amint a magyar alkotmány 1848-ban ezt a formát feladta, Marczali szerint a szent korona tan jogi jelentősége is megszűnt^[21]  (28. 1.)

Marczali nem veszi figyelembe, hogy nem csak a birtokos, hanem a birtoktalan nemes is tagja volt a vármegyei kommuni-tásnak, s mint ilyen aktív részese volt a szent korona tagjait megillető, a szent korona tagságának legértékesebb tartalmát képező politikai jogoknak. Sőt hova-tovább már nem csupán a nemesek, de még a honoráciorok is a szent korona aktív tagjaivá lettek a vármegyékben. A birtokos nemes csupán tekintélyre, súlyra (vota ponderantur) különbözött a birtoktalantól, s ha a megyei tisztviselőket a jómódú (birtokos) nemesek közül kellett is választani, ez alig is lehetett másképen, ha figyelembe vesszük, hogy még akkor is, amikor a házi adó kifejlődése után a megyei tisztviselők már állandó fizetést kaptak, ez a fizetés olyan jelentéktelen volt, hogy a közvélemény a megyei tisztséget lényegében ekkor is nobile officiumnak tekintette.

Erőtlenül cáfolja tehát Marczali azoknak a felfogását, akik a szent korona tanát ma is alkotmányjogunk központjában látják, s azt tartják, hogy a szent korona tana nem szűnt meg az ősiséggel, hanem azáltal, hogy a politikai jogok 1848-ban a nem nemesekre is kiterjesztettek, azáltal, hogy a nem nemes népelemek is bevétettek az alkotmány sáncai közé, — ezáltal a nem nemesek is, vagyis minden állampolgár a szent korona tagjává lett. Az elv megmaradt, csak alkotmányunk nyert szélesebb s így biztosabb alapot.

 [Megjegyzés: Érdekes volna végig gondolni, hogy amint a nemes is elveszthette státuszát bizonyos feltételek között, ez érvényes a mostani állapotban mindenkire? Ma előfeltételezzük mindenkiről, hogy „nemesként” áll hozzá a közügyekhez, és ha más bizonyosodik be, akkor ….? - FÁ]

Dékány István a szent korona tanáról.

A szent korona tan jogi jelentőségét nem sokra méltató másik történetíró Dékány István, aki „A történettudomány módszertana" c. munkájában 1925-ben a következőket írja (18 lap):

,,A történetíró olykor bizonyos kiindulási elmélettel rendelkezik; midőn vizsgálat alá veszi tárgyát, észrevétlenül valamit máris elfogad alapul. Lehet, hogy egy tényt helyesen ismer fel, azonban túlságos súlyt tulajdonít neki s anélkül, hogy észrevenné, máris konstruált ama tény köré egy elméletet. Példa erre jogtörténelmí irodalmunkban az u. n. szent korona elmélet. ,,Quod volumus, eredímus líbenter." A kutató abba a meggyőződésbe ringatja magát, hogy a feudalismus nálunk tulajdonkép sohasem alakult ki, holott ugyanazon körülmények voltak uralkodók országunkban is, mint Nyugaton. És minő akadálya volt a feudalizmusnak? A középnemesség lelki alkata, amely — később — úgy mutatkozott be, mint amelynek kiváló „közjogi érzéke" van (ezt — Timon vélekedése szerint — „még az őshazából hozta magával"). Íme, a később nagy szerepet játszó közjogi érzék ama mag, melyből egy terjedelmes elmélet nő ki. A szent korona elmélete, tudjuk, valóban sajátos hit, ideológia, mely élt az emberek közmeggyőződésében, mint a királyi hatalom személytelenedéit (imperszonifikált) formája. A király személyes hatalma akkor már nem oly erős, mint korábban. A királynak előbb ,,országos" hatalma most a király személyétől függetlenül szerepei országos hatalomként, s ennek egyrészről jelképe (symbolum) a szent korona, másrészről pedig hatalmi forrása (radix possessio-num, mysterium) is. Az állam így válik már a középkori felfogásban történelmi lénnyé, organizmussá, az állam a szent korona ,,teste" (totum corpus sacrae regni coronae), a lakosság politikailag számba jövő része pedig a szent korona ,,tagja" (membrum sacrae coronae.) Ez a sajátszerű felfogás, mely kétségtelenül élt a közmeggyőződésben, mint lélektani mozzanat, elismerjük, jelentős. Ámde nem oly mértékben, mint egykor feltételezték. Meg volt ez széles körben (extenzívitas), azonban e felfogás hatása nem volt annyira erős (intenzívitas). hogy a gazdasági és hadi érdekeket, melyek a feudalizmusban kifejezésre jutottak, valóban általánosan vissza tudta volna szorítani. Az a közjogi felfogás, mely a szent korona elméletében kifejezésre jutott, csak óhajtásként él századokig; ez óhajtást pedig — egy kedvenc elmélet érdekében — nem szabad összetéveszteni a valósággal, a reális hatalommal."

 [Megjegyzés: Itt olyan megjegyzés olvasható, amellyel azt hiszem, hogy vitatkozni kell. Ugyanis a szentkoronát és az államot azonosítani talán tévedés, rossz vágány. Úgy vélem, hogy a középkori teológiai eredet is erősíti, hogy az élő emberi közösséget, a tagok közösségét jelenti a korona, és véletlenül sem az államapparátust, amely könnyen a társadalommal szembe helyezkedő apparátusi önérdek táptalajává válhat. Tehát nagyon mérlegelni kell, hogy milyen államfogalommal hozzuk össze a szentkoronát. És valószínűleg nem lehet kifogásolni azt a megoldást, miszerint a pozitivista társadalomszemlélet mechanikus állam szervezete a szentkoronától élesen elkülönítendő. - FÁ]

Eckhart Ferenc a szent korona tanáról.

Az ezekben a szavakban kifejezésre jutó felfogás képezi Eckhart Ferenc dolgozatának vezérmotívumát is, de jóval élesebb körülírásban.

Egy utólagos, vitázó cikkében^[22] Eckhart Ferenc azt írja, hogy: ,,a Korona, mint az állami szuverenitás szimbólumának tanáról nem írtam, mert az már kiesett tanulmányom keretéből."' Valóban, Eckhart keveset írt tanulmányában közvetlenül a szent koronáról, s a szent korona tanáról, de amit e kérdéssel a legszorosabb kapcsolatban levő dolgokról írt, az alig egyéb, mint a szent korona tanának legteljesebb negligálása.

Lássuk először azt a keveset, amit Eckhart közvetlenül a koronáról és a szent korona tanáról írt,

A 22. jegyzetben ezt írja a szent korona tanáról: „Timon Ákos köztudomás szerint főképviselője ezen kritikátlan felfogásnak.¹¹

Itt annyiban igaza van Eckhart Ferencnek, hogy valóban Timon Ákos volt az, aki leghangosabban, leghangsúlyozottabban, leginkább kiélezve és tömérdek frázissal felcicomázva, mondhatnánk talán: legnagyobb világítási effektussal fejtegeti ezt a tant, úgy önállóan is megjelent kisebb dolgozataiban, mint Magyar Alkotmány és Jogtörténet című nagy tankönyvében, amelyben Timon Ákos írásainak minden rendszertelensége élesen szökik az olvasó szemeibe. Timon azonban nem a szent koronán nyugvó államfelfogás kritikátlan tanának képviselője- hanem ezen államfelfogás kritikátlan képviselője,  [Megjegyzés: mai ésszel alig értem ezt az indulatot – ismerni kellene a részleteket - FÁ] akinek következetlensége, rendszertelensége, önmagával ellentmondó megállapításai és frázisai szinte kiáltva követelik a legélesebb kritikát, aminthogy ez nem is maradt el, s a legelőkelőbb jogászi oldalról^[23] elhangzott erős kritika a komoly jogászközvélemény előtt teljesen tiszta világításba is helyezte Timon munkájának tudományos értékét.

Hogy a szent korona tanának Timon Ákos volna a főképviselője, ezt csak az mondhatja, akit a nagy hang félrevezet, s aki azt a hangos reklámot, ami nálunk jó néhány u. n. tudományos munkának s éppen Timon munkáinak is olyan ízléstelen és víszszatetsző kísérője, összetéveszti a szakemberek értékelésével, s a munkának a szakirodalomban elismert jelentőségével.

Amikor tehát Eckhart Ferenc mindig Tímon zavaros és kritikátlan szavait idézgetve, a magyar jogtörténészeket és közjogászokat általában Timonon keresztül bírálja, azt teszi, aminek helytelenségére már Szekfü Gyula rámutatott, mikor ezeket írja: „nincs tehát igaza Timon osztrák kritikusának, Steinacker Haraldnak, mikor Tímont bírálva, nemcsak őt, de az egész magyar jog- és alkotmánytörténetet a nyugati modern módszerek mellőzésével vádolja. Steinacker e vádat emelvén nem fogta fel a Hajnik—Tagányí irány jelentőségét a magyar történetírásban, és azt sem, hogy Timon könyve a magyar történetírásban elszigetelt jelenség.”^[24]

Azt is mondja még Eckhart közvetlen a szent koronára vonatkozólag, hogy: ,,A cseh rendi felfogás is eljutott a legfőbb állami hatalomnak a király személyétől elvonatkoztatott fogalmára és a corona regni Magyarországon és a cseheknél is egyidő-ben jelenik meg, mint az államhatalom szimbóluma, az állam egész területének ezen szimbólum alatt való egyesülése. A cseh korona tartományai éppúgy az egész állam területét akarja kifejezni, mint a magyar szent korona tartományai. A közjogi viszonyoknak ez az azonos fejlődése semmi esetre sem tulajdonítható véletlennek..." (303. 1.).

Hogy a korona szó több állam (Franciaország, Lengyelország, Svédország, Oroszország, Németország) közjogi terminológiájában megtalálható, az már akkor sem volt újság, mikor erre Marczalí Henrik a fentebb említett németnyelvű magyar közjogában 1911-ben rámutatott. (25. 1. és ugyanott az 1. jegyzet.)

De nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy a magyar közjogban a szent korona tanának értelme, jelentősége és értéke azon a szóhasználaton nyugszik, amelyik a korona és állam szavakat szinonimákként alkalmazza. A szent korona tanán felépült magyar közjogi felfogás önállóságát tehát nem lehet ilyen jelentéktelen szóhangzat-hasonlóságok kimutatásával diszkreditálni, mert az állítás bizonyítása céljából azt kellene kimutatni, hogy Lengyel- és Csehországban a korona terminológiájában ugyanaz a közjogi gondolat érvényesült, a terminológia a jogintézményeknek ugyanazt a konstrukcióját fedte, mint nálunk. Ennek a bizonyításával azonban Eckhart Ferenc egészen adós maradt.

Mit jelent a szent korona tana?

Hogy a szent koronának magyar tanát más állam alkotmányjogi rendszerével összehasonlíthassuk, ahhoz elsősorban szükséges, hogy tisztában legyünk azzal, mit is értünk voltaképen a szent korona tanának jogászi konstrukcióján.

Itt azonban először is azt kell leszegeznünk, hogy a szent korona tana vagy elmélete nem jogtétel, nem jogszabály, amit a tudományos kritikát kiálló források valamelyik adatából lehet kiolvasni, hanem tudományos rendszer, tan, elmélet. A tudományos kritikát kiálló alkotmányjogi források sok-sok adatainak összevetéséből, szellemtörténeti és jogászi értelmezéséből és értékeléséből jutunk el a sok részadat nagy szintézisére, vagyis a szent korona elméletére. És pedig nem ,,a tudományos kritikát kiálló források adatainak" semmibevételével vagy figyelmen kívül hagyásával, hanem azok felé emelkedve. A tudományos kritikát kiálló források adatainak összedobált cefréjéből az adatok lelkét kivonatolva, a jogtudomány szűrőjén átszűrve és lepárolva. Ez a tiszta párlat, a konkrét adatok nagy szellemtörténeti és jogelméleti szintézise: a szent korona tana.

Ez nem az adatgyűjtés nagy és fáradságos munkájának lekicsinylése. Az előkészítő munka ugyanis épp annyira értékes, mint amennyire szükséges. A kritika rostáján átrostált minél több, minél sokoldalúbb és minél megbízhatóbb részadat áll a jogtudomány rendelkezésére, annál tartalmasabb, annál kifejezőbb, annál igazabb és hűbb képet ad a szintézis. És a jogtudomány bizonyára nagy hálával veszi azok segítségét, akik a netalán felhasznált téves adatok megjelölésével és helyesbítésével az esetleg szükségesnek mutatkozó átértékelési folyamatot megindítják  vagy elősegítik.

a)  Negatív   oldalról.

Próbáljunk most már a szent korona tanának jogi lényegéhez először negatív irányból hozzáférkőzni.

A szent korona tan lényegéhez
nem tartoznak oda
a szavak; a terminológia.

 [Megjegyzés: Ezt ilyen keményen nem vártam volna Molnár Kálmántól. De jól esett. Magam évekig hangoztattam, hogy a nagybetűs írásmód 1920 óta félre visz, főleg 1990 után. Annyira fontos a tiszta logikus megközelítés, hogy a szavak varázsát óvatosan kellene kezelni. És ez az óvatosság nem divat az utóbbi években. Talán Molnár Kálmánt a túlbuzgók nem fogják sározni ezért a LÉNYEGI kijelentéséért. - FÁ]

Ugyanazok a szavak egyhelyütt kongó szólamok, másutt mélységes tartalom kifejezői. És ha nálunk ,,a szent korona" terminusát, mint az állam szinonimáját használjuk, ha ,,a szent korona területéről", ,,a szent korona országairól", ,,a szent korona javairól", ,,a szent korona jövedelmeiről" beszélünk, ha megállapítjuk, hogy az ősiségen nyugvó államrendszer szerint a szent korona volt ,,minden birtokjog gyökere" (radix omnium possessíonum), — mindez csak azért jelentős, mert a kifejezések nem voltak ellentétben a szent korona elméletének mélységes tartalmával. De az említett kifejezések a hozzájuk fűződő gondolatkört sem ki nem merítik, sem meg nem jelölik, sem ahhoz olyképpen nem tapadnak, hogy használatuknak bizonyos vonatkozásokban elejtése az eszme csorbulását, vagy feladását jelentené,

b)   A   tan   kifejlődése.

Ha már most a szent koronához fűződő államelmélet kifejlődését a kialakulás folyamatában az első nyomoktól kiindulva vesszük vizsgálat alá, négy korszakot különböztethetünk meg:

I. Korszak.

Az első korszak nemzeti öntudatra ébredésünkkel, nemzetté való alakulásunkkal, vagyis már Etelközben a vérszerződéssel kezdődik. Ebben a korszakban már feltalálhatók és kimutathatók alkotmányunknak azok az elemei, amelyek a szent korona tanának alapköveit képezik, bár még ekkor ezek az elvek a szent koronával nem kapcsoltattak össze és nem sürítettek bele abba az egységes eszmekörbe, amelynek pregnáns kifejezőjévé és szemléltetőjévé később az államélet központját képező szent korona válik.

Akár elfogadjuk a vérszerződést történeti tényként, akár tagadjuk ezt a tudományos kritikát kiálló egykorú források egészen biztos adatainak hiányában, az mindenesetre kétségtelen, hogy akkor, amikor a nemzet köztudatában gyökeret vert az a meggyőződés, amiről Anonymus értesít, hogy állami életünk alapjául az az erős biztosítékkal megpecsételt szabály szolgál, hogy: akik Álmost (Árpádot) urukká választották, azok sem maguk, sem utódaik a vezér tanácsából s az ország tisztségeiből ki ne rekesztessenek, — amikor ez a meggyőződés a nemzet köztudatában gyökeret ver, akkor a szent korona tanának lényege: a nemzet sorsának irányításában való jognak a király és nemzettagok közötti megosztása, már vitán felül áll. Amikor az a tudat él a nemzetben, hogy a honfoglalás olyan megállapodás alapján történt, amely szerint, amit közös fáradsággal szereztek, abból közösen osztozkodnak, akkor már világosan áll a szent koronán nyugvó közjogias államfelfogásnak a lényegesen eltérő volta azzal a magánjogias államfelfogással szemben, ahol a hadi vállalkozás a vezér személyes vállalkozása, ahol a vezér kísérete (Gefolge) a vezértől remélheti a vezért támogató tevékenységének méltányos honorálását.  [Megjegyzés: Lásd például Andrásfalvy Bertalan munkálkodását, kutatott falu-értékrendjét. - FÁ]

Ugyancsak már a vérszerződésben megtaláljuk az államfő esetenkinti választását előíró azt az alapvető rendelkezést, amely a szent korona tan központi gondolatát: az államhatalom átruházott voliát állandóan a nemzet szeme előtt tartja. Ez a gondolat azután századokon át úgy beleette magát a köztudatba, hogy a királyválasztási jog felfüggesztésekor is, a megkoronáztatás kötelezettségének előírása útján, s a koronázás közjogi jelentőségének hangsúlyozásával, fenntartja és újból megerősíti azt az eredeti felfogást, amely bizony e nélkül alighanem elkallódott és veszendőbe ment volna.

Hogy a királyság megalapítása idején, a nemzet érdekében végbement nagy alkotmányjogi átalakulás biztosítása céljából, Szent István erőteljesebb uralma ezt a gondolatvilágot talán nem is annyira átalakította, mint inkább politikai érdekekből időlegesen elnyomta, ez csak annak a bizonyítéka, hogy alkotmányunk kialakulása nem mindig a nyugodt fejlődés sima országútján haladt, hanem olyan rázkódtatásokkal és zökkenésekkel, amelyeknek teljes hiányára egyetlen népnek a története sem mutat példát, s amit feltételezünk csak az elméletek ködös régióiban lehet, a gyakorlati életben azonban lehetetlen.

 [Megjegyzés: Batthyány körösöknek is el kellene olvasnia. - FÁ]

II. Korszak.

A második korszakot az Árpádkor utolsó századától — körülbelül az aranybullától — számíthatjuk, mikor a korona, illetőleg szent korona alkotmányjogi terminológiánknak alkotó részévé válik. Ebben az időben a szent korona a szertelen birtokadományozásokban megcsökkent királyi tekintélynek válik biztosítékává, s a féktelen oligarchák állambontó irányzatával szemben a szent korona tekintélyével felvértezett államhatalom részére követeli a legfőbb rendelkezési jogot. Ez a törekvés abba az alkotmányjogi gondolatkörbe torkollik, amit később a szent korona szuverenitása megjelöléssel fejezünk ki.

Találóan mutat rá erre a fejlődési fokra Szekfü Gyula: ,,már a XIII. századból tudunk olyan eseteket, mikor a király a nép ragaszkodása érdekében kiemeli, hogy Szent István koronáját hordozza, ennél fogva tekintélye kell, hogy sérthetetlen legyen, hatalmi köre pedig olyan széles, amilyen az első szent királyé volt. Az a gondolat, hogy az uralkodó Szent István koronáját hordja, ilyen értelemben feltétlenül nagy hatást gyakorolt a nemzet királyhű érzületére, s egyúttal vallásos hitére. Ebből a kezdetből fejlődött ki a szent koronának közjogi fogalma. A koronázás a középkori Európa minden államában vallásos aktus volt, Magyarországon István koronájának különös szentsége még nagyobbfokú magasztosságot kölcsönzött neki."^[25]

Ebben az időben kezd kialakulni a szent koronához kapcsolódó államszemélyíségí tan, nagyon valószínűleg egyházi behatások alapján. Szépen fejti ki ezt az elindulást Concha Győző a következőkben: „amint az egyház corpus mysticumnak tekintetett, cuius caput est Chrisius, így tekintetett a Szilveszter koronájával külsőleg királyságnak jelzett Magyarország testületnek, testnek, melynek alzatát a királyság területe, a rajta országló nép, tagjait e népnek az államhatalomban osztozó részei, fejét az általuk választott király alkotja."^[26]

 [Megjegyzés: Tovább gondolkodási lehetőség, hogy a corpus mysticum-ot mennyire tekintik azonosnak az egyházi hierarchiával, azaz mennyire különböztetik meg az egyházi közösséget az egyházi hierarchiától, apparátustól? Mert ez alapvető kérdés, egy fontos szemléletes párhuzam már az eredettől kezdődően. Szó sincsen tehát arról, utólagosan akarná valaki belemagyarázni a hagyományba szentkorona (mint élő személy) és az állam különbözőségét. Ez a különbségtétel kulcskérdés az alkotmányos értékek súlya, mivolta szempontjából.

Akkor is az volna, ha ezt a különbségtételt utólag, mint tovább-fejlesztést kellene bele vinni a magyar alkotmányos gondolkodásba. DE a helyzet az, hogy erre nincsen szükség, mert a kezdettől megvolt a különbözőség alapja. Csak szem előtt kell tartani.

Nehogy már a hagyomány és szokásjog fogalmát a végbement fogalmi erodációval azonosítsuk! Vannak olyan törekvések, amelyek a kommunista másodvirágzású hatalmi utánérzetnek kívánnak nemes patinát kölcsönözni a „hagyomány” és „kialakult szokások” szavakat használva. Csakhogy a fontos hagyományok nem akármilyen múltbeli gyökeret jelentenek, hanem az igazságot hivatkozzák meg. Az egyik fontos igazság (evidencia) pedig az élő társadalmi közösségnek mint társadalmi cselekvő, önkormányzó alanynak - és az állami és egyéb szervezeteknek, apparátusnak, úgynevezett „jogi személyeknek” mint a társadalmi közösség önkormányzó eszközének a megkülönböztetése. - FÁ]

[Megjegyzendő továbbá: érdekes megvilágítást kap innen nézve a hagyomány és a király szerepének megítélése. Ezt a kérdést minden bizonnyal nagy gonddal és külön kell megtárgyalni. De az biztos, hogy a király közvetlenül a koronához, azaz a társadalmi közösséghez tartozik. Nem az államapparátus hivatalnoka. Tehát valamiképpen minőségileg más kategória is lehet, mint a miniszterek, a kormányzat. Főleg ha az eredetet vesszük szemügyre, amikor még államapparátus nem volt, akkor evidens a személyes kötődés király és népe között. Lehet, hogy maradunk király nélküli királyság, amint azt az első világháborús ANTANT diktátum előidézte. De le kell szögezni, hogy ez nem nosztalgia kérdése, a másik oldalról pedig nem is ízlésbeli fenntartások ügye. Ezt a kérdést nem lehet a túlbuzgók martalékává hagyni, akik vagy a késő-monarchia szlogenjeit hajtják minden kritika, minden elemzés nélkül, vagy pedig elvakultan egy modern fogyasztó falanszter ön- és közveszélyes törtetői. A királyság kérdése akkor válaszolható meg értelmesen, ha nagy vonalakban sikerül tisztázni király és állam viszonyát.

A király és népe valamint az államapparátus viszonyának elemzése a magyar közjogi anyanyelven folytatott diskurzus lehet a hatalom erkölcséről, logikailag helyes, alkotmányos funkciójáról. Ha sikerül legalizálni e kérdésben az anyanyelv használatát.

Az államfő közvetett vagy közvetlen választása lényegileg ezeket a régi kérdéseket veti fel napi aktualitással a történelmi alkotmányunk felvállalásától függetlenül. - FÁ]

III. Korszak.

A harmadik korszakot Nagy Lajos ősiségi törvénye nyitja meg 1351-ben. A keletkezésében ugyan hűbéri eszmék behatását mutató, de kezdettől fogva a sajátos magyar gondolkozás bélyegét is viselő ősiség félévezreden át képezte alkotmányjogi intézményeink gazdasági alapját.

Eckhart Ferenc nagy súlyt helyez annak megállapítására és bizonyítására, hogy ,,a középkori törvény teljes félreismerése és az újkori törvényfogalomnak a középkorba való bevitele kellett ahhoz, hogy Nagy Lajos 1351. törvényének tulajdonítsák az új birtokrend megállapítását, ősiségi törvény kiadását, mintha bizony a társadalmi rendet teljesen megváltoztató Öröklési rendet bármily hatalmas királynak is módjában állott volna életbeléptéim." (289—-290. l.)

Hogy az ősiség 1351-ben nem egyszerre bukkant elő az előzménytelen semmiből, mint ahogy Pallas Athene teljes fegyverzettel pattant ki Zeus fejéből, az szinte magától értődik, s úgy történelmi, mint jogi irodalmunk régen nagyon jól tudja is ezt. Nemcsak R. Kiss István mutatott rá erre találóan,^[27] akit Eckhart Ferenc is említ 24. jegyzetében, hanem többé vagy kevésbbé tisztán és világosan, de összes jogtörténészeink úgy tárgyalják ezt a kérdést,^[28] hogy az aranybullától kezdve kimutatható a nemzetségi (ősiségi) elvnek és a királyi jog elvének erős küzdelme, amelynek etapjai az okleveleken kívül az aranybulla újabb kiadásaiban és átírásaiban  [Megjegyzés: ??? - FÁ] (1231., 1267,, 1290.) nyomon követhetők, s amely két elv azután Nagy Lajos ősiségi törvényében túlnyomóan a nemzetségi elv győzelmével talált kiegyenlítődést és jutott nyugvópontra. Még Timon Ákos is ezt tanítja,^[29] s ennél alig több az is, amit Eckhart idevágólag mond és igazol. (290. és köv. 1.)

Amikor a történelem korszakait a rendszerező tudomány évszámokhoz köti, akkor ezek az évszámok sohase jelentenek lezárt és teljesen újonnan kezdődő kort, mert a folyamatos történés nem ismer ilyen cezúrákat, hiszen egyik kor átfolyik a másikba, s míg egyrészt a kialakuló új intézmény gyökereit a múltba hanyatlott régi korokban fedezzük fel, addig másrészt sokszor már a teljes kialakulás időpontjában jelentkeznek az első száraz levelek is, amelyek az örökös keletkezés, fejlődés és elmúlás folyamatában az elhalás kezdő jelenségeit mutatják.

Nagy Lajos ősiségi törvénye is csupán mesterségesen felvett fixpontot (1351.) jelent alkotmányfejlődésünkben: a sokáig kemény harcban állott két nagy birtokjogi elv kibékülésének s összefonódásának időpontját.

Mi már most az ősiségi birtokrendnek a jelentősége a szent korona államelmélet szempontjából?

Az ősiség jelentősége abban van, hogy az így nevezett birtokrendszer adja az alkotmányjogunk központját képező szent korona elméleten nyugvó államszervezet azidőbeií gazdasági alapját. Az ősiség nem maga a szent korona államelmélet, nem is ennek a lényege, hanem csak egyik, és pedig a gazdasági, tehát a gyakorlati élet szempontjából bizonyára kimagasló jelentőségű alapja.  [Megjegyzés: Molnár Kálmánnak ez a kijelentése vagy a maga korához és szóhasználatához kötött, vagy az egyik olyan kijelentése, amelynek nem tulajdonított kellő jelentőséget, de az utána következő események miatt hasonlóan nem vélekedhetünk. Az ősiség egy közgazdasági szabályozó eszköz volt a tulajdon szűkebb területén. Jelentőségét az adja, hogy valamiképpen képes volt az alkotmányos elveket érvényre juttatni a praktikus gazdasági műveletek szabályozásában is. A szabályozó akaratot és értékeket egyértelműen érvényesítő szabály volt. Ma az ENSZ egyezmények ezt úgy fogalmazzák, hogy egy nemzettől semmiféle (azaz SEMMIFÉLE) módon nem vonhatók el a természeti erőforrások. Az alkotmányosság alapvető kérdése, hogy az értékek, alkotmányos normák és a valóság között miféle kapcsolatot képes kialakítani a társadalom. Az ősiség erre volt egy erőteljes válasz. Idővel problémák abból adódtak, hogy 1) a nemzetség helyett a nemzet egésze vált meghatározó gazdasági egységgé, 2) a föld mint termelési tényező mellett a tőkejavak (holt munka, gépek) mindennapi életben érzékelhető jelentősége, súlya nagyon megnőtt, 3) megváltozott mind a pénzügyi, mind a politikai és a kulturális környezet. Tehát sok évszázad múltán mindenképpen újra kellett gondolni az ősiség szabályozó eszközét. De nem kellett volna hátat fordítani az alkotmányos értékek gazdasági szabályozó eszközökben való érvényesülési kérdésének! Ezen múlik ugyanis, hogy lesz-e erőnk a jövőben alkotmányos értékrendet tisztelő és ugyanakkor gazdaságilag életképes társadalomban élni. - FÁ] Mivel az ősiség nem azonos a szent korona elmélettel, s nem is annak kizárólagos alapja, a szent korona elmélete nem is semmisül meg az ősiségi intézmény elsorvadásáéval és elmúlásával, — mint Marczali állítja, — hanem zavartalanul és a nyugodt fejlődés egészséges medrében helyezkedik át modernebb, a kor szellemének most már inkább megfelelő, szélesebb s így biztosabb alapra 1848-ban.^[30]

Hogy az ősiség intézménye nem mentes hűbéri behatásoktól, az éppen nem új dolog a kérdéssel foglalkozók előtt. Valóságos közhelyként szerepelt ez a megállapítás alkotmánytörténetünkben, amit már Hajnik Imre így formulázott: „az ősiség nem egyéb, mint azon sajátlagos forma, mely alatt a hűbériség a magyar birtokra nézve helyet fogott."^[31] Ezt tanítja sok zavaros és ellentmondó fejtegetés közt még Timon Ákos is, aki azt mondja: ,,az osztályos ágak között az ősiségi törvény szerint kölcsönös öröklés áll fenn, mint a longobard hűbér jogban, ahonnan Nagy Lajos ezt a törvényét átvette."^[32] De ezt hirdeti már Deák Ferenc is egyik követ jelentésében (Zala megye 1840. július 27-iki jegyzőkönyve), ahol olvashatjuk: ,,hazánkba is áthatott a külföldnek példája, de nálunk a feudalizmus egész kiterjedésében soha fenn nem állhatott."^[33] Mindez azt mutatja, hogy a magyar jogtudomány nem ringatózott és nem ringatózik abban az illúzióban, mintha a hűbériségnek nem lett volna nyoma és befolyása a magyar jogintézménynek kifejlődésére. Csak azt a felfogást vallja, hogy a hűbériség nem lett a magyar állam közszervezetének alapjává, mint a hűbéri államokban és hogy a hűbériség Magyarországon bizonyos nemzeti sajátosságot vett fel, vagyis speciális magyar formában érvényesült.^[34] [Megjegyzés: A hűbériség nyugat-európai hagyománya birodalmi lelkületű, szemben a magyar közösségi hagyománnyal, amely oly sok esetben formálta a maga képére az átvett megnevezéseket, formákat, mint például a XIX. Században az alkotmány szó jelentését. Ugyanakkor ha alaposabb filozófiai háttere lenne az alkotmányelemzésnek, akkor szembetűnőbb lenne, hogy a magyar alkotmányos modell erejét az adja, hogy a természetjogi evidencákkal nagyszerű összhangban van. - FÁ]

Ez a speciális magyar forma: az ősiség.^[35]

Eckhart Ferenc az ősiségi birtokrend hűbéries vonását a királyi adományrendszerben, s a király háramlási jogában látja, Ámde önmaga is megállapítja a különbséget, amikor azt mondja, hogy nálunk a királyi adomány, — a nyugati hűbérrendszerrel szemben — „nem hozott létre szerződéses viszonyt az uralkodó és az adományos között." (292. 1.) Tehát igenis van különbség, igenis a magyar ősiség más, mint a nyugati hűbériség, s ebből a szempontból aztán közömbös, hogy ebben a különbségben Eckhart a mi oldalunkon nem előnyt, hanem hátrányt lát, s közömbös az is, hogy ennek az eltérő fejlődésnek mi volt az oka, amit Eckhart Ferenc azzal magyaráz, hogy nálunk a hűbérjogi felfogás már akkor terjedt el (XII—XIII. század), amikor nyugaton, Angliában és Franciaországban már fejlettebb formát öltött a hűbériség (317. 1.). Némi ellenmondás van ugyan e két érvelésben, hogy t. í. mi nyugatról a hűbériségnek későbbi fejlettebb formáját vettük át, amikor ott már helyreállt ,,a közvetlen vonatkozás minden szabad, nemes ember és a király között." (317. 1.) s mégis ez magyarázza meg ,,a magyar adományrendszernek a nyugati hűbérrendszerrel szemben fennálló azt a hiányát, hogy a királyi adomány nem hozott létre szerződéses viszonyt az uralkodó és az adományos között, hanem csak személyes kapcsolaton nyugodott, s így a jogi formák szempontjából kevésbbé fejlett birtokrendszer volt, mint az egykorú hűbérrendszer".  (292. 1.)

Van azonban az Eckhart Ferenc által említett különbség mellett még más különbség is a nyugati hűbériség és a magyar adományrendszer, vagy mondjuk, ha úgy tetszik: magyar hűbériség között.

A főkülönbség: az a bizonyos kicsúfolt fejlettebb közjogi felfogás.

A magyar király adományai nem a király körüli érdemek, hanem kizárólag az összesség, az ország, a szent korona körüli érdemek jutalmazására szolgálhattak. Hogy a kettő sokszor vagy legtöbbször összeesett, az természetes és elvileg mindig így is kellett volna lennie. Hogy pedig a gyakorlatban a király néha az ő személyével szemben szerzett érdemeket összetévesztette a hazafias érdemekkel, az sajnálatos tényként bizonyára előfordult ugyan, de amíg az intézményeknek gyarló emberek a reprezentánsai, addig visszaélések teljesen ki nem zárhatók, sem a jelenben, sem a jövőben, s bizonyára a múltban sem.

A tudományos kritikát kiálló források adatai hangsúlyozzák, hogy a királyi adományok nálunk csak igaz szolgálatokat (justum servitium) jutalmazhatnak. Az igaz szolgálat pedig a hazával szemben teljesített szolgálat. A közszolgálat. Nem a személy szolgálata. Nem a hűbérúr szolgálata. Nem az államérdektől elvonatkoztatott királyi érdek szolgálata.

Ezért van kötve a király az ő adományozási jogának gyakorlásánál tanácsosainak meghallgatásához, mint az 1298. évi XXIII, t.-c. mondja: ,,A törvény által mellé rendelt tanácsának meghallgatása nélkül tett nagyobb adományai, valamint az általa osztogatott méltóságok és fontosabb intézkedések érvénytelenek (non teneant),,^* — Ha a király az adományokat a személye körül szerzett érdemek jutalmazásául adhatta volna, ennek elbírálását nyugodtan rá lehetett volna bízni, s felesleges lett volna a tanácsosok meghallgatásának érvénytelenségi szankcióval biztosított előírása.

Már az aranybulla is csak az igaz érdemek alapján nyert adományok visszavonhatatlanságát és sérthetetlenségét garantálja.^[36] Az igaz érdemek nélkül tett adományokat^[37] nem védi, sőt azoknak visszavételét hovatovább a király kötelességének tekintik. Természetesen nem a királyi személy érdekében, hanem az államfői (királyi) méltóság, a szent korona, az ország érdekében.

Ezért mondja IV. Bélának egyik oklevele (1237): „Amikor mi ..... némelyik elődünknek felesleges és haszontalan adományait báróinknak és egész országos tanácsunknak egyértelmű véleménye alapján visszavonandóknak ítéltük . . .^[38]

Ezért rendeli az 1290 : VII. t.-c: országunk némely nemeseinek atyái vagy fivérei az ország védelmében elesvén, az ő érdemes szolgálataik jutalmául László király által jogszerűen és törvényesen tett adományokat, érsekeink, püspökeink és az ország által kirendelt tanácsosaink véleménye szerint fénntartandjuk. És tovább a VIII. t.-c: a meg nem érdemelt és jogtalan adományokat pedig, amelyek László király idejében tétettek, ugyanazok tanácsával élve, vísszavonandjuk.

Tehát nem is a király egyedül, önkényesen, hanem az ő tanácsának közreműködésével bírálta felül az adományok közjogi jogcímének fennforgását; ezért volt szokás, hogy az adománylevelekben az azok alapjául szolgáló igaz szolgálatok felemlíttessenek és megrögzíttessenek,^[39]: hogy az adomány zavartalan birtoklásának biztos alapjául szolgáljanak.

Micsoda téves jogi megítélése a dolognak, mikor Eckhart azt mondja: „Van az aranybullának még egy cikke, mely a hűbérjogi felfogás győzelmét jelöli a régi királyi joggal szemben. A király megígéri, hogy senkit sem fog méltó szolgálattal szerzett birtokaitól megfosztani, amint azt közvetlenül az aranybulla kiadása előtt is megtette. Ezen elv megfelel a hűbérjog azon elvének, hogy a hűbérúr nem fosztja meg vazallusát birtokától, ha csak azt hűtlenségben el nem marasztalták." (319. 1.)

Eckhart nem látja a jogi külömbséget a között, ha valakit azért fosztanak meg birtokától, mert jogcím nélkül szerezte azt, vagy ha valakit megfosztanak birtokától büntetésből, mert a birtok jogszerű megszerzése után olyasmit tett, aminek ez a büntetés a jogi következménye. A hűtlenség büntetéséül nálunk is a jószágvesztés alkalmaztatott, de ennek a jogcím nélkül bírt adománybirtokok visszavételéhez teljességgel semmi köze.^[40]

Ha Eckhart az egymással kapcsolatban nem álló jogszabályokat össze nem tévesztené, ha a felület némi hasonlósága alatt észrevenné a teljesen különböző jogi magvat, akkor a síné justo servítío történt adományok visszavonhatóságában nem a hűbérjogi eszmék hatását látná, hanem megérezné ebből a jogszabályból a magyar adományrendszernek a hűbéri felfogástól lényegesen eltérő különszerű közjogias zamatát.

Ugyancsak a magyar adományrendszer közjogias felfogásának bizonyítéka az aranybulla III. cikke is, amely kizárja a király adószedésí jogát a szabad birtokon, s ezzel kidomborítja a különbséget a magyar szabad birtok, s a hűbérúrral szemben szerződéses kötelezettséggel (anyagi szolgáltatások, hűbéri adó) terhelt hűbéri bírtok között. Még a nemest terhelő személyes honvédelmi kötelezettség is csak a fejlődés későbbi folyamán jut kapcsolatba a földbirtokkal. [Megjegyzés: Első olvasatra Andrásfalvy Bertalantól hallott azon megjegyzést juttatja eszembe, hogy a régi levelekben nem a földet, hanem annak jövedelmét adták örökölhetően a királyi adományok. Tehát a király mintegy megosztozott a nemzethez tartozó föld jövedelmén az adományozottal!! Ha ez igaz, akkor ez hihetetlen mértékben különbözik a nyugati hierarchikus hűbéri viszonytól, és fontos magyarázatát adná a szabadságharcoknak is. Ez a megosztozás ugyanakkor felveti, hogy milyen az adományozást követő kötelességet rótt az adományozottra a továbbiakban. - FÁ]

Eckhart Ferenc a hűbéri vonatkozások dolgában a következő megállapításokat teszi:

„A kereszténység felvételekor, a fejedelmi hatalom megalapítása idejében nem jöhetett létre sem nálunk, sem Cseh- vagy Lengyelországban hűbériség, . . ."   (312, 1.)

,,A hűbérjogi felfogás nálunk már abban az időben terjedt el a XII—XIII. században, mikor nyugaton, Angliában és Franciaországban helyreállt a feudalizmus fejlődése során a közvetlen vonatkozás minden szabad, nemesember és a király között, mikor már a hűbéres elsősorban (!) a legfőbb úrnak, a királynak tartozik engedelmességgel. A nyugati hűbérjogi felfogásnak az érvényesülése kelti fel azt a látszatot, mintha az aranybulla létrehozásában közjogi irányú gondolkozás aratta volna a diadalát." (317. 1.)

,,A magyar alkotmánytörténet analógiáját megtaláljuk a lengyel, de különösen a cseh közjogi fejlődésben." (301. 1.) „Mindhárom uralkodócsalád tulajdonképen (!) a maga jogának tartja annak megállapítását, hogy mely tagja a legalkalmasabb a trón betöltésére. Az uralmat magántulajdonuknak tekintik . . .'' (302. 1.) — Mindehhez sok szó fér és főképen nagy kérdés, vajjon így tekintette-e éppen nálunk a jogi közmeggyőződés?!

,,A rendi fejlődés kezdete is egyformán történik és az első rendi országgyűlésekkel is Magyar- és Csehországban egyidőben, a XIII. század utolsó évtizedeiben, a lengyeleknél valamivel később találkozunk." (303. 1.) De hogy e rendi gyűlések alkotmányjogi szerepe, továbbá felfogása az állami hatalom mivoltáról és kezeléséről, vagyis az alkotmányosság szempontjából azonos volt-e? erről Eckhart nem nyilatkozik. Ugyan hol vannak szomszédainknál azok a XIII. századbeli törvények, amelyek III. Endre alkotmánytörvényeínek analógiáját, a nemesség részére biztosított jogkör azonosságát, vagy általában az állami élet közjogi szemléletének hasonlóságát mutatnák?

,,A közjogi viszonyoknak ez az azonos fejlődése — folytatja Eckhart — semmiesetre sem tulajdonítható véletlennek, hanem a már jelzett körülményeknek. A germán jogviszonyok hatása alól az alacsonyabb műveltségi fokon álló, környező népek nem vonhatták ki magukat, s ezen hatások a megegyező gazdasági és társadalmi feltételek között olyan fejlődést hoztak létre, melyet méltán kezdenek összefoglalóan középeurópai jogfejlődésnek nevezni. Ez azonban szintén nem teljesen különálló valami, hanem a középkori univerzális keresztény műveltség egyik hajtása." (303—304 1.)

„Az állami szervezet itt is (t. i. Magyar-, Cseh- és Lengyelországban) patrímoniálís volt, de mindhárom országban az uralkodó nagy birtokain, a központi hatalom patrimoniális (?) alapján, nem pedig az egyesek magánjogi hatalmán nyugodott (?), mint a hűbéres országokban."  (313. 1.)

,,A donációs rendszer tulajdonképen hűbéri adományrendszer, azzal a különbséggel, hogy míg a viszony hűbérúr és hűbéres között szerződésen alapszik, addig a donációnál, úgy Magyar-, mint Cseh- és Lengyelországban, a kapcsolat csak személyes.^[41] (313—314. 1.)

Ezt a valóban nagy különbséget azután Eckhart kétféle beállításban értékeli. Egyrészt — szerinte — tulajdonképen nincs is különbség, mert mint a fenti idézetekből látható, ez a különbség csak akkor mutatkoznék, ha a különböző korok intézményeit hasonlítanánk össze. „A mi jogtörténészeink szeme előtt a hűbériség IX.—X. századi formája lebeg" (311. 1.), már pedig a hűbérjogi felfogás nálunk a XII.—XIII. században terjedt el, „mikor nyugaton, Angliában és Franciaországban helyreállt a feudalizmus fejlődése során a közvetlen vonatkozás minden szabad, nemesember és a király között, mikor már a hűbéres elsősorban a legfőbb úrnak, a királynak tartozik engedelmességgel." (317/1.)

Vagyis mi a nyugati hűbériséget az ő XII—XIII. századbeli magasabb fejlődési fokán vettük át. Ennek megfelelőleg aztán Eckhart gyakran erősen hangsúlyozza is a magyar államfelfogás és a nyugati hűbérjogi felfogás azonosságát. Pld.:

„Az adományrendszernek ugyanazon következményei voltak, mint nyugaton a hűbérrendszernek."  (314. 1.)

„Az adományrendszer ugyanazt a jogi felfogást hozta létre nálunk az uralkodó és az alattvaló viszonyáról,  (a szent korona tagsága?), amelyet nyugaton a hűbériség... De általában így volt ez. Mi más lehetett volna a középkori uralkodó, mint hűbérúr? Nálunk is az adományrendszer teljes kifejlődése után minden birtokot a királyi hatalomtól, illetőleg az azt jelképező koronától eredőnek tartanak ... A király magát nálunk is legfőbb hűbérúrnak, az ország egész földje urának tekintette". (315. 1.)

,,Az aranybulla a nyugati, magasabb fokon álló hűbérjogi felfogás érvényesüléséi, az ezen érvényesülés érdekében folytatott küzdelem eredményét tárja elénk. A király magát az egész ország hűbérurának tekinti, alattvalói is ennek tartják, ebből a királyra nézve ugyanazon kötelezettségek járulnak, mint a hűbérúrra, az alattvalóknak vele szemben ugyanazon kőtelességei, de jogai is vannak, mint a hűbéreseknek a hűbérúrral szemben," (316. 1.)

,,A nyugati hűbérjogi felfogásnak az érvényesülése kelti fel azt a látszatot, mintha az aranybulla létrehozásában közjogi irányú gondolkozás aratta volna a diadalát." (317. 1.)

„Aminő hatalommal él a szenior hűbéreseível szemben, ugyanazzal élt a király is alattvalóival szemben," (318. 1.)

Amíg így Eckhart Ferenc egyik beállításban a magyar államfelfogás és a nyugati hűbéri felfogás azonosságát hangoztatja, addig másik beállításban azt a megállapítását, hogy mi (valamint Cseh- és Lengyelország) a hűbériséget nyugatról annak XII—XIII. századbeli fejlettebb formájában vettük át, olyan fontosnak tartja, hogy a hűbéri jogfejlődésben a középeurópai jogfejlődést, mint az egyetemestől megkülönböztethető különleges fejlődést látja, sőt a hűbériségnek középeurópaí formáját mutató államokról sokhelyütt úgy beszél, mint ahol nem is volt hűbériség. Pl.:

„Ennek a nézetnek ellentmond az a tény, hogy a hűbériség nemcsak Magyarországon nem volt meg, hanem másutt sem, így Csehországban, Lengyelországban, a skandináv országokban, stb., úgy hogy a hűbériség tulajdonképen nem általános középkori társadalmi jelenség. Ellenkezőleg, a hűbériség csak a frankkaroling birodalom utódállamaira terjedt ki, melyet koszorúban öveznek az államok, ahol a hűbériség nem honosodott meg, bár a hűbéri jognak a hatását mindezekben az országokban is megállapíthatjuk." (311—312. 1.)

,,Ha meggondoljuk azonban azt, hogy nálunk és a többi hűbériség nélküli országokban is . .." (312. 1.)

Eckhart fejtegetései tehát — mint az előrebocsátott idézetekből kitűnik, — körülbelül két rezultátumot tartalmaznak:

1. A nyugati hűbériség Magyarországon nem honosodott
meg (csak a frank-karoling birodalom utódállamaira terjedt ki),
bár a hűbéri felfogásnak a hatását Magyarországon is megtalál
juk. Itt Eckhart ugyanazt állítja, amit más jogtörténészeink is
állandóan és nyomatékosan hangsúlyoztak. Ami eltérés mutatkozik, azt inkább a konstrukció teszi. Eddig alkotmánytörténészeink inkább a különbségekre mutattak reá, míg Eckhart a hasonlóságot, még pedig többnyire csak külső, látszólagos hasonlóságokat domborítja ki. Eddig alkotmánytörténészeink a magyar intézményekből indultak ki, reámutatva a külföldi analógiákra, — Eckhart a külföldi intézményekből (hűbériség) indul ki, s ezeknek a magyar jogintézményekre és jogfelfogásra való hatását nyomozza és igazolja.

Ebben a vonatkozásban egyáltalában nem mutatkozik a lényeget érintő olyan mélyreható és éles ellentét, amilyenre a kemény szavak pattogásából következtetni lehetne.

2. Eckhart másik megállapítása az, hogy Magyarország a hűbériségnek ugyanazt a befolyását érezte, amit Cseh- és Lengyelország (középeurópai fejlődés), s ezért ,,az átalakulás a rendiség irányában ezen országokban csaknem azonosan ment végbe."  (303. 1.)

Ez már újságként hat. Ámde van Eckhartnak ebben a megállapításában egy csaknem szócska, amit a felületes olvasó esetleg nem is vesz észre, de ami mégis egész világot takarhat.

Mert azok az események, tények, elszórt adatok, elnevezések, amik első pillantásra talán hasonlóságra mutatnak, a beható jogi elemzés kapcsán néha óriási különbségekké mélyülnek ki.

Már reámutattunk arra, hogy Eckhart az aranybulla azon szabályából, hogy a király senkit sem foszthat meg méltó szolgálattal szerzett birtokaitól, ,,a hűbérjogi felfogás győzelmét" olvassa ki (319. 1.) — pedig ez a felületen jelentkező hasonlóság (ha ugyan ilyet egyáltalában felfedezhetünk?), a jogász szemével vizsgálva éppen az ellenkezőre bizonyíték: az Eckhart által kigúnyolt erőteljesebb közjogi felfogás bizonyítéka. Mert a történelmi kritikát kiálló források adataival nem lehet megelégedni, azokat jogászilag kell mérlegelni. [Megjegyzés: sokszor fordul elő a kitétel Molnár Kálmán írásában, hogy „jogászilag”. Ez természetesen nem a mai, pozitiv jogfilozófia értelmében olvasandó. Ha jól értem, itt egy régebbi gondolkodásmód „jogászi mérlegeléséről” van szó, amelyben a természetjogi értékek még benne foglaltatnak. Ha a mai pozitiv jogtechnikaként értelmezett „jog” fogalmát használjuk, akkor itt a „természetjog”-ot kell értenünk. - FÁ] Ha igaz is az, hogy ,,a királyi adományokat egyformán megtaláljuk a hűbériség helyett" (303. 1.) Magyar-, Cseh- és Lengyelországban, azt is vizsgálni kell, hogy egyforma-e ezen országokban az adományok jogcíme? a jogcím fogyatékossága ugyanolyan elbírálásban részesült-e? a kellő jogcím nélküli adományok visszavonásában ugyanazok a szempontok érvényesültek-e? ki, hol és hogyan érvényesítette ezeket a szempontokat? milyen kötelezettségek terhelték az adományost? mily esetekben érvényesült a király háramlásí joga? stb., stb. — mert enélkül csak látszathasonlóságokra, nem pedig lényegbeli, nem jogi hasonlóságokra lehet reámutatni.

Az a magyar jogtörténeti irodalom, amelyet Eckhart olyan általánosítva vádol tudatlanságból fakadó elfogultsággal és sovinizmussal (304—305. 1.), — az már régen figyelmeztetett a magyar jogfejlődést befolyásoló külföldi hatásokra.

Valamennyi jogtörténészünk, még Timon is, reámutat arra, hogy állami szervezetünk alapintézményét: a királyságot Szent István nyugati mintára szervezte, és hogy a királyi udvart is e mintára rendezte be. Nem meglepő tehát Eckhartnak az az állítása, hogy Magyar-, Cseh- és Lengyelországban ,,a fejedelem udvarában is csaknem ugyanazokat a hivatalnokokat találjuk a frank-német minta befolyása alatt." (302. 1.) És ha Eckhart hozzáteszi, hogy ,,bár később a XII, században a comes palatíi helyét Csehországban a prágai Burggraf, Lengyelországban meg a Wojwoda foglalja el, lényegükben ezek is legelőkelőbb rendi hivatallá alakultak át", — ezzel bizony Eckhart nagyon kevéssé elégíti ki a tudásvágyunkat abban a tekintetben, hogy mit takar az itt is jelentkező csaknem szócska, a „csaknem ugyanazon hivatalnokok" hatásköre és alkotmányjogi jelentősége mennyiben volt ugyanaz Cseh- és Lengyelországban,  mint nálunk?

Azt is jól tudja régi jogtörténeti és közjogi irodalmunk, hogy a koronázás intézményének kialakulásánál az egyház erős befolyása mutatható ki. Tudja persze, hogy nem csupán Magyarországon koronázták meg a királyokat. Arra is reámutatott már Concha, hogy a totum corpus sacrae regni coronae fogalmának első kialakulásánál az egyházi felfogás (corpus misticum) indító lökését kaptuk, s így a korona misztikájának gyökerei is ide vezethetők vissza. És mikor Eckhart azt jegyzi meg, hogy a rendi korszakban nálunk is megvan, mint mindenütt a rendi alkotmányokban ,,az uralkodó és alattvalók viszonyának hűbéri eredetű szerződéses felfogása, mely a koronázási esküben, választási feltételekben, sőt a törvények szerződésszerűségében nyilvánul meg" (320. 1.), — elfelejti igazolni azt, hogy mindazokban az államokban, ahol királyokat koronáztak, választási kapitulációkat létesítettek, s a királytól esküt kívántak, ezeknek az ünnepélyes aktusoknak ugyanaz a közjogi tartalma, ugyanaz az alkotmánytörténeti és közjogi jelentősége volt-e, mint nálunk. [Megjegyzés: Érdekes volna olvasni arról, hogy a házassági eskü mennyire magyar sajátosság, illetve mennyire általános a keresztény gondolkodásban, tehát van-e köze a közjogi koronázási eskühöz? - FÁ]

Viszont amikor Eckhart Ferenc megállapítja, hogy „specifikusan magyar intézmény a nemesi vármegye, mely a frank -bajor mintára alakított királyi vármegyéből évszázadok során fejlődött önkormányzati szervezetté", (309. 1.), s megjegyzi azt is, hogy a fejlődés kezdetleges fokán a cseh- és lengyel castella-nusnak a magyar megyeispánnal azonos a hatásköre, (302.—303. 1.), — akkor jusson eszünkbe az is, hogy ennek a későbbi fejlődési stádiumában legspecifikusabb magyar intézménynek a genezisénél az idegen hatásokra, sőt a cseh- és lengyel hasonlóságra is, már a régi soviniszta alkotmánytörténészek is reámutattak.^[42]

Mindez azt bizonyítja, hogy régi magyar alkotmánytörténészeinknek is volt európai látkörük, és nem a magyar glóbusz malomalattí szemszögéből nézték a magyar jogfejlődést.

Nem hitték azt, hogy ,,lehet Európa közepén egy nép, mely magát az európai kultúrközösségből kizárva, műveltségének egyik legfontosabb ágában, a jogban teljesen önálló fejlődést vett", (306. 1.) — nem felejtkeztek meg a középkor univerzálísztíkus műveltségéről (297. 1.), s ennek jelentőségéről a magyar alkotmányfejlődés szempontjából (313. 1.), — de igenis meglátták és kidomborították egyrészt a külföldi jogfelfogásnak a magyar jogfelfogástól eltérő jelenségeit, másrészt a nálunk idegen magból kinőtt intézmények magyar vonásait, a magyar ágat az idegen fán, vagyis keresték és megtalálták a magyar jogalkotó géniusz munkáját és ennek eredményeit. Reámutattak arra, hogyan telt meg az idegen keret fokozatosan magyar tartalommal, magyar lélekkel. [Megjegyzés: Föl kellene sorolni, hogy mit érthetünk ezalatt? Például:

Király-választás

Koronázási eskü

Megyei önkormányzat

Birtok-adományozás

Ősiség

Jogkiterjesztéses jogfejlődés

Az alkotmány szó jelentésváltozása a XIX. században

 - FÁ]

Eckhart Ferenc ellenben a külföldi analógiák  és   felszínes hasonlóságok megemlítése mellett nem bocsajtkozik a dolgok jogi lényegének elemzésébe, mellőzi a történeti adatok jogi értékelését  [Megjegyzés: értsd természetjogi alapú értékelését... - FÁ] és beállítását, s így jóval többet sejttet, mint amit igazolni tud. Mielőtt tehát Eckhart egyelőre még kellőképen ki nem fejtett és nem igazolt új felfogásának megfelelően eddigi alkotmánytörténeti tudásunkat átértékelnénk, meg kell várnunk Eckhart új alkotmánytörténeti szemléletének a tudományos kritikát kiálló források adataival való bővebb igazolását, főképen pedig a felszínes hasonlóságok mellett a jogi szempontból mutatkozó különbségek gondos felderítését. Mert amíg Eckhart nem mondja meg. hogy mi volt az oka annak, hogy azokból a magokból, amelyeket külföldi növények virágaiból ugyanaz a szél sodort hozzánk Magyarországba, meg Cseh- és Lengyelországba is, miért fejlődött ki nálunk a nádori törvényben körülírt nádori méltóság, miért alakult ki nálunk az Eckhart által is specifikusan magyarnak mondott önkormányzati vármegye, miért lett a koronázás a hitlevéllel és esküvel együtt olyan alkotmánybiztosítékká, aminek párját másutt nem találjuk, stb., stb. — amíg ennek az ilyen irányú fejlődésnek Eckhart más okát nem adja és nem igazolja, addig nem tehetünk mást, minthogy megmaradunk az eddigi felfogásunk mellett, s ezután is azt tartjuk és hirdetjük, hogy a fejlődésnek a nálunk mutatkozó és sehol másutt nem észlelhető irányát és eredményeit a magyarság különösen erős közjogi irányú gondolkozásának köszönhetjük. [Megjegyzés: A régi kifejezés, hogy „jogásznemzet” tehát nem a pozitiv jog értelmében vett okoskodó, cinikus jogászkodási csűrés-csavarást jelentett, hanem a természetjogi alapokat megjeleníteni képes jogi igényességet. - FÁ]

Amíg Eckhart Ferenc nem fejti ki a felvetett kérdés mindegyik oldalát ugyanazzal az alapossággal, amilyen alaposan nálunk többen rámutattak a magyar és angol alkotmányfejlődésnek nemcsak a hasonlóságára, de a különbségeire is, — addig a magyar—cseh—lengyel alkotmányfejlődésnek csaknem azonos irányáról nem gondolhatunk mást, mint azt. amit Eckhart mond az angol-magyar párhuzamra vonatkozóan, hogy t. i. erről csak a dolgok jogi lényegébe nem hatoló jogászi járatlanság és a jelen esetben még csak a nemzeti önhittséggel sem menthető fantázia beszélhet.^[43]

Ezzel be is fejezhetjük a szent korona-tan kifejlődésének harmadik korszakára vonatkozó megjegyzéseinket, ahol a szent koronán nyugvó államszervezet egyik és pedig gazdasági alapját képező ősiségi rendszer hűbérjogi vonatkozásait igyekeztünk szemügyre venni.

IV. Korszak.

Az a nagy közjogi eszme, amely az államiság kezdetétől fokozatos kialakulásában egyre jobban átjárta a magyar államfelfogást, hivatott interpretátorát Werbőczy Istvánban találta meg. Mint az államfenntartó magyar nemesség lánglelkű tagja s később hivatott vezére, teljesen benne élt ő a magyar állameszme gondolatkörében, s miután a leghíresebb külföldi egyetemeken kiváló elméleti jogásszá képezte magát, majd mint a királyi curia jegyzője, később pedig országbírói ítélőmester, s mint ilyen az országgyűlés jegyzője s az országgyűlési végzések szövegezője a magyar jogban alapos gyakorlati ismereteket szerzett, — méltán élvezte már kortársai között azt a nagy tekintélyt, amit tőle mint az államalkotó magyar géniusz leghűbb megszólaltatójától nem lehetett megtagadni.

Nem Timon Ákos volt a szent koronához fűződő államfelfogásnak a főképviselője, mint Eckhart Ferenc mondja, (22 jegyzet), hanem Werbőczy István. És még ha valaki tagadná is, hogy Werbőczy Hármaskönyve híven adja vissza az akkori magyar élő jogot és az abban elevenen lüktető nemzeti felfogást, azt bizonyára senki sem fogja kétségbe vonni, hogy a Hármaskönyv olyan befolyással volt a magyar jogi közmeggyőződés további kialakulására, amire kevés példát lehet találni a népek történetében. Ha tehát Werbőczy nem is adta volna vissza híven a magyar jogi felfogást, akkor is a magyar jogi felfogás Werbőczyt és annak főképen alkotmányjogi elméletét teljesen felszívta magába, a Hármaskönyv a magyar jognak és jogi felfogásnak olyan kinyilatkoztatott igazságává lett, ami erősebbnek bizonyult még az írott törvényeknél is. Oly nagy volt a Hármaskönyv tekintélye, annyira abban látta a magyarság a magyar jog kvint-eszenciáját, hogy még az új törvények sem tudták a Hármas-könyvben jelentkező jogi felfogást, sőt néha még az imperatív jogtételeket sem megváltoztatni, s abban a korban, amikor a nemzet nem volt elég erős, hogy az idegen szellem befolyását, a magyar gondolatvilággal ellentétes felfogás beszivárgását megakadályozza, szinte vallásos áhítattal magával a Corpus Juris-sal szemben is Werbőczy Hármaskönyvében látta a magyar jogfelfogás  tiszta megnyilvánulását.

c)   A   szentkorona   tan   lényege   pozitív   oldalról.

A Hármaskönyv a szent koronához fűződő államelmélet lényegét — a szóvirágok elhagyásával — a következőkben fejezi ki:

a) A királyi hatalom átruházott volta.

,,A bírtokadományozásnak jogát és teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a közösség a maga akaratából az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképen fejedelmünkre és királyunkra ruházta". (H. K. I. R. 3. c. 6. §.)

Ez a királyi hatalom átruházott voltának pregnáns kifejezése. A király nem Isten kegyelméből (az abszolutista Gottes-gnadentum értelmében), nem hűbéri szerződések vagy patrimoníálís főtulajdon alapján, nem a XVIII. század óta kifejlődött természetjogi elméletek (pactum unionis és pactum subjectíonís) alapján uralkodik,^[44] hanem a köztől kapott, a köz tekintélyén nyugvó hatalom alapján, (In regem nostrum a communítate, eí communitatís ab auctoritate translatum est régimen et impérium — mondja valóban ihletett szavakkal Werbőczy). [Megjegyzés: Az itt meghivatkozott természetjogi elméleteket nem szabad össze téveszteni általában a természetjoggal, mert akkor még arra találna valaki hivatkozni, hogy maga Molnár Kálmán talált érvelni a természetjog ellen, a természetjog és a magyar alkotmányos hagyomány eredendő különbözősége mellett. A korszakokon áthúzódóan használt szavakkal, olvasott szövegekkel kapcsolatosan mindig vigyáznunk kell a szavak értelmének változására, a divatos értelmezésekre, az értelmezési horizontok tágasságának változásaira. Napjainkban a természetjog már nem egyes korok egyes irányzatait jelenti, hanem alapvetően az erkölcsi és társadalmi evidenciák meghivatkozását, koronként tételekbe foglalását. - FÁ]

A trónöröklésí törvények megalkotása óta is a megkoronáz-tatás kötelezettségének törvényi előírása s az ezen alapuló állandó gyakorlat minden trónváltozáskor élesen kifejezésre juttatja a szent korona-tannak ezt az alapgondolatát.

Ugyan lehet-e ebből ki nem érezni azt a fejlettebb közjogi felfogást, amely a hűbéri szerződések és a patrímoniális főtulajdonjog magánjogi felfogásával szemben szinte kiáltva jut kifejezésre?!

b) Nemzet és  király  összeforrása.

Megállapítja továbbá a szent korona tana a nemességnek (állampolgároknak) és a királynak válhatatlan kapcsolatát, kölcsönös egymásrahatását és összeforradását a szent korona joghatóságában: „e két dolog (a néptől a királyra átruházott főhatalom, s a király által eszközölt nemesítés), mintegy a viszonos átruházásnál és kölcsönösségnél fogva annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól elszakítani nem lehet, s egyik a másik nélkül nem történhetik. Mert a fejedelmet is csak a nemesek választják és a nemeseket is csak a fejedelem, teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal. . . (HK. I. R. 3. c. 7. §.) És az ily nemesek az imént magyarázott kapcsolat és részesedés alapján a szent korona tagjainak tekintendők." (HK. I. R. 4. c.) [Megjegyzés: Ha 1848 a jogkiterjesztés elvével nemesítésnek tekinthető, akkor ezt a gondolatmenetet végig is kellene vinni. Voltak régen is, akik a nemességről lemondtak, annak kötelmeit nem vállalták. Mi van akkor, ha ma valakik a kötelmeket nem vállják? - FÁ]

c) Király és népképviselet egyenlő részesedése a törvényhozásban.

Ennek aztán további következménye a szuverén tőrvényhozó hatalom egyenlő arányban való megosztottsága a kommunitást együtt képviselő országgyűlés és király között: ,,a fejedelem mindazonáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképen az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára, semmit sem rendelhet; hanem össze kell hívnia és meg kell kérdeznie a népet, ha vajjon ennek az ilyen törvények tetszenek-e vagy sem? Akik ha igennel felelnek, azontúl az ilyen végzéseket törvényekül tartjuk meg." (HK. II. R. 3. c. 3. §.) — „Többnyire azonban maga a nép határoz el valamit közös megegyezéssel, amit a közjóra hasznosnak ítél, és írásban a fejedelem elé terjeszti, kérvén, hogy arra nézve neki törvényt adjon. És ha maga a fejedelem az ilyen végzéseket elfogadja és helybenhagyja, akkor az törvényerőre emelkedik, s azonnal törvénynek kell tekintenünk." (4. §.)

Ez az a közjogi alaptétel, mondhatnánk sarkígazság, amit jóval később az 1791 : XII. t.-c. — a Hármaskönyvvel teljes összhangzásban — így formuláz: ,,a törvények alkotásának, eltörlésének és magyarázásának hatalma Magyarországon a törvényesen megkoronázott fejedelmet és az országgyűlésre törvényesen egybegyűlt országos karokat és rendeket közösen illeti, s rajtok kívül nem gyakorolható."

Mindezt a szent korona-tan nyelvén megfogalmazva: Az állam és annak szuverenitása a szent koronában ölt testet. Ennek a szent koronában megtestesült szuverén államnak reprezentánsa a szent korona egész teste, (totum corpus sacrae regni coronae), vagyis a törvényhozó szerv, amely egyesíti magában a szent korona tagjait (membra sacrae regni coronae), vagyis az államtagok képviseletét (parlament), és a szent korona fejét (caput sacrae regni coronae), vagyis a törvényt szentesítő koronás királyt. [Megjegyzés: Ez az állam nem a pozitiv jog szerint értelmezett állam, amely szigorúan véve csak az állami szervezet, az apparátus, és önérdekét követve szembe helyezkedik a néppel, a nemzettel oly mértékben, hogy legfőbb tisztségviselője, az államelnök 2000-ben közölte, hogy „a magyar nemzet fogalma üres fikció”. És mert idáig jutottak a hatalom sáncai között a téveszmékben, ezért élesen szét kell választani ezt az államfogalmat és államot a szentkorona élő személyiségétől, az önkormányzatában válságba jutott néptől, nemzettől, országtól. - FÁ]

Szekfű Gyula a szent korona tanáról.

Világosan látja a szent korona tanának ezt a lényegét Szekfű Gyula is, a magyar történetírás új útjainak egyik elöljárója, aki ezt írja:

„A rendi korban új kifejezés jön használatba: a szent korona teste (totum corpus sacrae coronae), amely egyrészt az állam területét, teljes földrajzi kiterjedését jelenti, másrészt mindazon politikai tényezőt, mely a magyar állam területén működik, elsősorban tehát a királyt és a rendeket... A nyelvbeli használat, miként látható, a nemzetállam kifejlődésével párhuzamosan haladt, de viszont magának is megvolt a hatása a magyarság összetartozandósága és állami érzéke kifejlődésére. A korona fogalma az államegyéníség feloszthatatlan voltát szemléletesen fejezte ki. Utóbb a rendiség terjedésével a rendi elemek Mindinkább előtérbe nyomultak, hatásuk leginkább meglátszik azon új fogalomban, melyet a rendi jogok védelmezője, a jogtudós Werbőczy adott a szent koronáról. Nála az államhatalmat a politikai nemzet, a nemesség gyakorolja, a nemzet adja a királynak a szent koronát, minden jog forrását és symbolumát. A. király tehát — folytatja Szekfű — jogait mint a korona hordozója a nemzet megbízásából gyakorolja, s ennek köszöni egész hatalmát. Werbőczy fogalmazása kétségkívül rendkívül világosan és jogi élességgel fejezi ki, hogy minden hatalom a néptől jön, de a népet természet szerint rendi értelemben fogja fel. A magyar állam 500 év óta bizonyára óriási utat járt be, hogy egyrészt a nomád fokról Szent István alatt a Karoling-monarchia magaslatára, s onnan most Werbőczy tanáig felemelkedett; az új fogalmazásban másrészt igen erős nemzeti vonás észlelhető: a szent koronát, mely az állam teljes erejét és tartalmát symbolí-zálja, a magyar nép adja és a magyar király hordozza. A királyválasztás és királyhűség elvei Werbőczy felfogásában harmonikusan egyesülnek, hogy. aztán a középkor örökségeként az újkorra átszármazzanak. Az újkor súlyos válságaiban bármennyire át-hághatatlanná szélesült is az ür a király és nemzet között, nehéz harcok árán mindannyiszor mégis csak egyesültek egymással az egységes magyar fejlődés symboluma, a szent korona révén.^[45]

Idegen analógiák.

Ha a szent korona tanának a realitását, eleven ható erejét vizsgáljuk, úgy a tan lényegét, és nem a sallangjait kell néznünk. És ha a lényeget nézzük és azt találjuk, hogy a magyar nemzet ilyen közjogi elméletet termelt ki magából és tett államszervezetének alapjává, akkor aligha lehet ,.meglepő biztossággal és csalhatatlanul" (305. 1.) azt állítani, hogy: ,,a rendi alkotmány korának felfogása semmivel sem közjogibb irányú nálunk, mint másutt."  (320. 1.)

Talán csak mégis van különbség egyrészt a germán hűbéri és patrímoníális, másrészt a magyar államfelfogás között, amely utóbbi a szent korona-tan fenti lényege mellett akkor is kitartott (1791 : XII.), mikor a rendi jogfejlődés a legtöbb államban a felvilágosult abszolutizmusba torkollott.

Talán mégis csak van különbség a magyar és a lengyel jogfejlődés között, amely utóbbiban a közakarattal szemben a szabadosság a líberum vétóban kapott intézményes biztosítékot, ami aztán a lengyel állam sírásójává is lett.

És talán nehéz lesz Eckhart Ferencnek azt is kimutatni, hogy a cseheknél is megtalálható ,,corona regní" és ,,a cseh korona tartományai" kifejezés mellett — a források adataival igazolható ezen formaságok és tartalom nélküli szóhasználat mellett — a cseh koronához a fentiekben kifejtett közjogi gondolatkör fűződött.

Már pedig, ha ezt kimutatni nem sikerül, akkor az a csaknem szócska, ami a magyar alkotmány és a cseh alkotmány kialakulásának állítólagos azonossága mellett a fentartást és a kibúvót képviseli, mégis csak nagyon nagy különbségek takarójául szolgál.

És akkor nem mondhatjuk azt sem, hogy: „nem láthatjuk be azon állítás igazságát, mely szerint a mi középkori közjogi berendezkedésünk sokkal tökéletesebb lett volna a nyugati népek alkotmányos viszonyainál". (312, 1.)

És akkor nem állíthatnánk be a kérdést olyan oldalról sem, hogy: ,,A rendi dualizmus, a rendek örökös paktálása az uralkodóval nálunk épúgy megvan, mint mindenütt a rendi alkotmányos államokban, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy az nálunk jóval tovább tartott, mint másutt" (320. 1.) — hanem azt kellene mondanunk, hogy ez nálunk azért tartott tovább, mert a mi alkotmányos életünk nem torkollott be az abszolutizmusba, mint másutt. És reámutathatnánk arra is, hogy ezt a szent korona tanában megnyilvánuló fejlettebb közjogi gondolatvilágnak köszönhetjük. [Megjegyzés: Aminek hagyományával a magyar politika 63 éve nem hajlandó köszönő viszonyt sem kialakítani. - FÁ]

Hajnik  Imre  és   a  magyarság erőteljes  közjogi   iránya.

Ismételjük, nem Timon Ákos volt a szent korona tanának és a magyarság fejlett közjogi érzékét hirdető felfogásnak főképviselője, hanem Werbőczy István. Vagy ha nem akarunk a magyar jogalkotó géniusz hívatott, sőt szinte inspirált régi interpretálójáig messze századokba visszamenni, akkor is megtaláljuk a magyarság alkotmányjogi eszmekörét átható és megtermékenyítő különösen erős közjogi iránynak kidomborítását a nagy tudományú és európai látókörű Hajnik Imrénél, aki munkáiban^[46] világosan fejti ki a hűbériségnek a magyar alkotmányjogi intézményekre gyakorolt hatását is.

Ez a kiváló tudós, aki a tudományos kritikát kiálló forrásoknak hangyaszorgalommal összegyűjtött adatait nagy jogászi elmeéllel értékelve vonja le következtetéseit, vonzó előadásában olyan hangot használ, amelyből kicsendül a nemzetének értékes tulajdonságait megállapító hazafinak büszkesége. Nem szégyenli és nem titkolja ezt, nem fél a sovinizmus vádjától, mert tudja, hogy megállapításai nem odavetett frázisok, hanem adatolt és bizonyított igazságok.

És ha az újabb jogtörténeti kutatás fedezett is fel azóta nem egy olyan új adatot, amely a Hajnik által tárgyalt kérdésekre vonatkozik, s ha Hajnik néhány konkrét adatát ezekkel az új adatokkal lehet és kell is helyettesíteni, mégis a Hajnik által megrajzolt kép összhatásán (fejlett közjogi felfogás, szent korona közjogi jelentősége, hűbériség befolyásának mértéke), ez nem igen változtat, s ennek az összhatásnak az átértékelését aligha teszi szükségessé.

Ezt persze mindenkinek joga van önállóan elbírálni, s ha az átértékelésre okot és alapot lát, akkor a tudósnak nemcsak joga, de kötelessége is az igazság szolgálatában ezt a munkát megindítani. De aki ezt az összhatást átértékelni akarja, annak nem Timon Ákossal, hanem Hajnik Imrével, s az ő komoly tudományos alapon járó elődeível és utódaival kell felvenni a harcot. Mert a Timon ellenmondásaínak és következetlenségeinek ki-domborítása, az ő frázisainak jogos félretolása még nem jelentik azt, hogy minden, ami Timon munkájában benne van, az mind frázis és mind tudományos alap nélküli illúzió. A szent korona tan sok százados igazságának és jelentőségének nem árthat még az sem, ha egy író az ő zavaros gondolatmenetének központjába állítja.

Nem tudjuk, vajjon a lángpallos, amellyel Eckhart Ferenc ,,a magyar alkotmány és jogtörténetnek jó emberöltő alatt kialakult sajátszerű szellemtörténeti alapjára" (304. 1.) s ennek képviselőire lecsapott, Hajnik Imrére is lesújtott-e, mert őt Eckhart külön nem említi.

Ha reá is vonatkozik, — akinek halála óta még nem telt el 3 évtized — akkor Eckhart nagyon igazságtalan Hajnikkal szemben.

Ha pedig Hajnikra már nem vonatkozik, úgy Eckhartnak abban nincs igaza, hogy a kifogásolt felfogást az így értelmezett emberöltőre korlátozza.  Mert alkotmányjogunknak mai általános szemlélete — persze a lényegre nem tartozó sallangokat figyelmen kívül hagyva — Hajnik munkásságán és munkáin alapszik, s a magyarság fejlettebb közjogi felfogásáról nálunk meggyökeresedett általános meggyőződésért a felelősség (inkább dicsőség!)  igen nagy részben Hajnikot illeti.

Idegen behatások a   szent   korona-tan rovására.

Az sem újság a magyar alkotmánytörténészek és közjogászok előtt, hogy az Ausztriával való sok évszázados kapcsolat révén tényleg nem egy olyan idegen gondolat lopakodott be közjogunkba, amely a szent koronán nyugvó államszervezet tisztultabb közjogi eszmekörét megfertőzte.

Tudjuk, hogy a patrimoniális eszmevilág még a szent koronatan központjában álló törvényhozás közjogi szemléletét is kikezdte, s nálunk is jelentkezik az a gondolat, hogy a törvények a nemzet és az uralkodó, sőt a nemzet és az uralkodóház között létrejött szerződés jellegével bírnak. (320. 1.) Ez főként arra vezethető vissza, hogy az idegen gondolatkör keretében való érvelés segélyével könnyebben reméltük megértetni magunkat a magyar jogi gondolkodás nyelvét alig értő, s csak a patrimoniális eszmekör terminológiája útján megközelíthető uralkodóval.^[47]

A magyar alkotmánytörténésznek bizonyára nehezebb dolga van, mint más állam alkotmánytörténészének. A mi alkotmánytörténészünk nem állhat meg a jogi tényéknél, és az ezeket napvilágra hozó okiratoknál. Tudnia kell, hogy nálunk két jogfejlődés paralell útját szükséges vizsgálnia és megvilágítania. Az egyik a jogi tények útja, a másik a nemzet jogi géniuszának fejlődésmenete. Nem szabad csupán azt nézni, hogy mi hogyan volt, hanem azt is szükséges kutatnia, hogy a nemzet jogi közmeggyőződése szerint hogyan kellett volna lennie.^[48]

A magyar alkotmánytörténetnek vizsgálnia kell a megtörtént tényeket, de reá kell mutatni azok jogszerű vagy jogellenes voltára is. A tények ugyanis, még ha gyakorlattá sűrűsödnek is, nem mindig jogszerűek. Lehet és nálunk sajnos nem is ritka jelenség a jogellenes gyakorlat.

Sőt még itt sem szabad megállani. Még ott is, ahol az előttünk álló jogilag releváns tényekben valóban valamely jogszabály érvényesülését ismerhetjük fel, még ott is vizsgálnunk kell, vajjon a jogszabálynak csak a külső formája, vagy annak a lényege is érvényesült-e? Vajjon a nagyon sok különböző hatóok közreműködése mellett kialakult gyakorlat megfelel-e a nemzet jogi közmeggyőződésének, vagy csupán a formákhoz alkalmazkodva, idegenül áll a lényeggel szemben.

Mert a jogban test és lélek van. Forma és szellem. És ha időnként a jogi ténykedésekben a forma elnyomhatja is a szellemet, — főképpen a múlt jogának vizsgálatánál, ahol már nem jogszabályok gyakorlati érvényesítéséről, hanem elsősorban a formákat éltető szellem megismeréséről van szó, bizonyára fontosabb a nemzet gondolatvilágának keresése a jogfejlődés útján, mint az esetleg ugyan tényleg érvényesült formák feszegetése, amely formák azonban az ő érvényesülésüket nem a nemzet jogteremtő akaratának, hanem csak egy ezzel szemben túlerős idegen tényező oktrojjának köszönhetik. [Megjegyzés: Végül is monitoringozni kellene modern szóval élve, hogy ma Magyarországon mennyire alkotmányos a hatalom-gyakorlás. Felmérés, elemzés. - FÁ]

Ez nem levegőben járó illúziók kergetése; ez a mi sajátos viszonyaink között kialakult, s törvényekben is ezerszer kifejezésre jutott sajátos magyar jogászi szemlélet. A gravaminális országgyűlések tárgyalásai, s az ezek nyomán törvényben hangsúlyozott gravamenek állandóan ismétlődő leszegezései annak, hogy a nemzet jogi felfogása sok vonatkozásban nem szentesítette joggá a néha ugyan átmenetileg tűrt, néha azonban nyíltan reprobált gyakorlatot.^[49] Kiáltóan figyelmeztetik ezek a törvények a magyar jog múltjának kutatóját, hogy a tudományos kritikát kiálló források adatai gyakran csupán tényeket igazolnak, de nem jogot. Kiáltóan figyelmeztetnek továbbá arra, hogy nálunk éppen nem csalhatatlan dogma az az apodiktikus állítás, hogy: ,,A jogi tények és ezek alapján a jogelvek az oklevelekből ismerhetők meg. Ha az oklevél ellentmond a törvénynek, úgy utóbbi mindig mellőzhető." (286. 1.) Így nem lehet leegyszerűsíteni a magyar alkotmánytörténetet, főképen ha azzal az igénnyel lépünk fel, hogy szellemtörténetet adunk.

Az 1848 : III. t.-c. 6, §-a századok alkotmányfejlődésének megítéléséhez ad fix támpontot, amikor az újonnan létesített független felelős magyar minisztérium hatáskörét ezekkel a sokatmondó szavakkal állapítja meg: „Mindazon tárgyakban, amelyek eddig a m. kir. udvari kancelláriának, a k, helytartótanácsnak s a k. kincstárnak köréhez tartoztak, vagy azokhoz tartozniok kellett volna ... Ő Felsége a végrehajtó hatalmat ezentúl kizárólag csak a magyar minisztérium által fogja gyakorolni."

Sok évszázados gyakorlatra mondja ki ez a királyi szentesítéssel megerősített magyar törvény visszamenőleg az authentikus ítéletet, megállapítván, hogy a tényleges gyakorlat jogellenes volt,^[50]  [Megjegyzés: Tehát nem győzöm egy mai szemnek hangsúlyozni, hogy ez nem a mai pozitiv jogot jelenti, hanem a természetjogtól el-nem szakított, az igazsághoz kötött jogot! Azzal volt ellentétes a tényleges gyakorlat. És ennél a kritikai képességnél kezdődik az alkotmányosság. - FÁ] (mert másként kellett volna lenni), hogy tehát a történelmi kritikát kiálló források adataival igazolt nagyon sok tényből (oklevélből) nem a magyar jog elvei ismerhetők meg. Az 1848 : III. t.-c. a századokon át tényleg félreszorított valódi magyar jogelveket juttatja ismét gyakorlati érvényesüléshez.

Ezzel visszajutottunk oda, ahonnan kiindultunk. Az alkotmány-történésznek meg kell érteni a legnagyobb magyar jogásznak, Werbőczynek tanítását, aki a jog legfőbb (az ő fogalmazásában pláne egyetlen)^[51] forrásának nem a jogi tényeket (aktusokat), hanem az azokban megnyilvánuló népi jogmeggyőződést tekinti. A jogot annak legmélyebb gyökeréig követve, hirdeti ő a valódi magyar jogászi szemlélet sarkígazságait:

,,A cselekvés ismétlődése a szokásjog keletkezéséhez elvileg nem szükséges, inkább csak azért, mert a gyakorlat mutatja meg a nép jogi felfogását, amit többnyire nem lehet egyetlen cselekvésből megállapítani.. . Annyi és olyan köztudomású cselekvés szükséges, ami valószínűvé teszi a nép jogi meggyőződését, mert bizony nem a cselekvések, hanem a nép hallgatólagos hozzájárulása teremti a szokásjogot. (Non tamen actus, sed tací-tus consensus populi inducit consvetudinem.) Éppen ezért, ahol a körülmények egybevetéséből megállapítható a nép hallgatólagos akarata, ott nem kell törődni a cselekvések gyakori ismétlődésével. Néha egyetlen egy cselekvésből is eredhet szokásjog, ha folyamatosan ható oka van." (HK. Előb. 10. c. 7. §.) [Megjegyzés: Érdekesek a szokásjoggal kapcsolatos megjegyzések, de ezeket mint a megkérdőjelezetlen erkölcsi alapokra támaszkodó kijelentéseket lehet fontos kijelentéseknek venni. Ma pedig, mint tudjuk, az erkölcsi alapokat próbálják erodálni, avagy mások pedig hagyják erodálódni. - FÁ]

Vagyis a jog a néplélek lecsapódása. Nem a néplélektől elszakadt, azzal szemben önállósult forma, hanem a néplélek jogi oldalának formája. A jog a népszellem egy darabja!  [Megjegyzés: Csak olvasom és ámulok. - FÁ]

Nagyon igazat kell tehát adnunk Eckhart Ferencnek, amikor helyeselve idézi egy német jogtörténész követelését: több szellemtörténetet a jogtörténetbe! Találóan mondja továbbá: ,,a gondolat mindig előbb volt meg az intézménynél. A pusztán intézmények történetének tárgyalására szorítkozó jogtörténet nem kelthet szélesebb körű érdeklődést. A jogtörténet feladata persze így jóval nehezebbé válik..." (273. 1.) — Csak azt óhajtanánk, hogy ezek az elméleti magaslatokon megállapított nagyon helyes irányelvek az egyes kérdések tárgyalásánál valóban érvényesüljenek. Ennek még különösebb jelentősége van ama korok alkotmányjogának vizsgálatánál, amikor a szokásjog állott a jogforrási rendszer központjában, amikor a jog lelkét annak külső formái kevésbbé kötötték meg, mint a modern jog mesterkéltebb formái. Lelkesen visszhangozzuk tehát Eckhart figyelmeztetését Eckharttal szemben:

Több szellemtörténetet a jogtörténetbe!

*          *          *

Az igazságot keresni a tudósnak elvitathatatlan joga, sőt kötelessége. Ezt senki tagadni nem fogja, éppen úgy, mint Eckhart ama csípős megállapításának helyességét sem, hogy ,,a közjogászt is kötelezi a kritika". (308. 1.)

De aki a magyar jog jelenét vagy múltját vizsgálja, ismerteti vagy bírálja, abban a magyar nép jogalkotó géniuszának harsonása, és nem rég eltemetett formák sírásója szólaljon meg.

Abban teljesen igaza van Eckhartnak, hogy az igazságot kell keresni. Még akkor is, ha ez az igazság reánk nézve nem kedvező, nem előnyös. Igaza van abban is, hogy ne ringassuk magunkat illúziókban. Helyeselve hozzátehetjük: még akkor sem, ha tudatában vagyunk annak, hogy az alkotmányjogi illúzióknak nagy alkotmányképző, nagy államalkotó és államfenntartó ereje van; ha tudjuk is, hogy illúziókból sokszor lesznek realitások, amint ezt Románia, Lengyelország, Csehország példái beszédesen igazolják.

Valóban az igazságot kell keresnünk. Az igazságért esetleg szenvednünk is kell!

Ámde a jog világa a nemzet gondolatvilágának, sőt érzelemvilágának egy része. Ha a tudós az ő nemzetének gondolatvilágát értékesnek, egyes vonatkozásokban más népek gondolatvilágánál értékesebbnek ismeri meg, — nem lehet kárhoztatni, ha megállapításait, — a megismert igazságokat, — a nemzetének értékességére büszke ember hangján adja elő. Főképpen nem lehet ezt zokon venni a nemzet ifjúságát tanító, a magyar jövőt formáló tanártól.

Bizonyára nem elengedhetetlen postulátuma az alkotmánytörténeti és közjogi megállapítások tudományosságának, hogy a megállapítások a kívülről teorizáló tudós szenvtelen hangján, a tudományosság hideg pózával, szárazon adassanak elő. A közjogász bizonyára nem válik tudománytalanná csak azért, mert magát az általa vizsgált és feltárt gondolatvilág részesének, ezt a gondolatvilágot az ő lelke egy részének érzi, s mint ilyet szereti, s ez a szeretet az ő hangjának melegségén is érezhetővé válik, Mert amint a szóvirágok az üres frázist nem változtatják át igazsággá, úgy az igazság meg igazság marad akkor is, ha valaki azt szeretettel és lelkesedéssel adja elő, érezve és éreztetve, hogy ő maga is részese, atomja annak a gondolatvilágnak, amely az ismertetett igazságokat megszülte.

A tudományos igazságok azzal nem lesznek igazabbak, ha száraz közömbösséggel, vagy legalább is közömbösséget erőltető szárazsággal adatnak elő. Grosschmíd Béni magánjogi előadásainak^[52] tudományos értékét bizonyára nem csökkenti az, hogy szinte perzselve lüktet benne a hazafias érzés.

A magyar alkotmány történésznek és közjogásznak azt már talán csak mégsem lehet szemére vetni, ha büszkén hivatkozik ,,alkotmányunk ezer évére" (305. 1.), vagy ha erősen kidomborítja a magyar jogi gondolkodásnak emelkedettebb, közjogiasabb irányát.

És pedig azért, mert amikor ezt teszi, nem ,,a jogtörténeti tények ismerete nélkül, vagy azok félremagyarázásával" (304. l.) szaval, nem is „a keblét feszítő sovinizmusnak" (305. 1.), s tudományos alapot nélkülöző illúzióknak ad hangot, hanem a megismert, átélt és átérzett igazságot hirdeti.

TARTALOM.

I.

Lap

TÖRTÉNELMI ALKOTMÁNYUNK EZER ÉVE.........................................         5

Az  ezer  év      ......................................................................................         4

Nemzeti  önrendelkezés.........................................................................         5

Az aranybulla.........................................................................................         7

Forradalmi  megmozdulás eredménye-e  az  aranybulla?.........................        7.

Volt-e az aranybullának  aktuális  jelentősége?.......................................         8

A   jogászi   szemlélet     ........................................................................       10

Közjogunk vagy magánjogunk mutat-e több eredetiséget?......................       14

A koronázási  eskü és  az  aranybulla......................................................       16

Az   aranybullának   jelentősége   saját   korában....................................       18

Jus   resistendi     ...................................................................................       20

II.

ERŐTELJES KÖZJOGI IRÁNY ÉS A SZENT KORONA   TANA                        24

Marczalí  Henrik   a   szent   korona   tanáról........................................       24

Dékány   István   a   szent  korona   tanáról...........................................       25

Eckhart Ferenc  a szent  korona  tanáról................................................       27

Mit  jelent  a  szent  korona  tana?.........................................................       29

a)    Negatív   oldalról      ............................................................. .       *30

b)    A tan kifejlődése.......................................................................       30

I. Korszak............................................................................       30

II. Korszak    .   .  •................................................................       32

III.    Korszak...........................................................................       33

IV.    Korszak...........................................................................       47

c) A szent korona tan lényege pozitív oldalról................................       48

a)    A  királyi  hatalom  átruházott   volta.............................       48

b)    Nemzet  és   király   összeforrása.....................................       49

c)    Király és népképviselet egyenlő részesedése a törvényhozásban .........    49

Szekfű Gyula a szent korona tanáról............................................... ............. 50

Idegen    analógiák     ............................................................................        51

Hajnik   Imre és  a  magyarság  erőteljes  közjogi  iránya........................ ..... 52

Idegen behatások  a   szent korona tan   rovására...................................       54

 Vissza az oldal tetejére