Vissza a főoldalra 

Vissza a tanulmányok, könyvek oldalra

Az emberiség, a nemzet piaci erői és a monopoljáradék[1]

A piaci működés szabályozásában a hatékonyság mellett a politika etikai felelőssége

Vergődő és kiszolgáltatott, átmeneti korban élünk, amikor Kelet-Közép Európában a  féligazságok dzsungelében minden kijelentés megengedett, minden megállapítás tetszés  szerint kifordítható igazságából. A vergődés nemcsak kezünk remegését jelentheti, hanem  képtelenségünket is a számunkra sorsdöntő kérdések végiggondolására.

Keveset tudunk a piacról, a piaci szabályozásról. Nem kizárólag azért, mert kevés "nyugati" könyvet olvasunk, hanem azért is, mert kevés az ambíciónk a végiggondolásra, mert talán a hitünk kevés (nem felekezettől, hanem térségtől függően), hogy bízzunk saját  ítélőképességünkben, hogy megtaláljuk a "fontos" nézőpontokat.

A piaci műveletek, folyamatok feltételeznek egy piaci (játék-)szabályrendszert, ami nem alakul, fejlődik "spontán", "önmagától", amely nem alakítható ki, nem működtethető politika nélkül, mert a kialakítása, működtetése maga az egyik legfontosabb politikai feladat.[2]

A piaci folyamatok szabályozottságának a hatékonyság mellett alapvetően meg kell felelnie   pl egy egyészen általános etikai vagy ha így jobban tetszik, alkotmányos követelmény rendszernek.[3] A politika  ennek a megfelelésnek vagy meg-nem-felelésnek a révén (talán meghökkentő kifejezéssel)   "benne kell legyen" a gazdaságban, azaz "be kell avatkozzon" a szabályozás megteremtésével, működtetésével, a szabályozás módosításával.

Például, hogy miféle etikai (alkotmányossági?) követelményeknek kell megfeleljen egy gazdaságszabályozási, gazdaságpolitikai rendszer - azt ki kell izzadjuk, koronként újra és újra, minden nemzedéknek a maga és az utána következők felelősségére. Csak az tudható józan ésszel, hogy az emberi választás (és felelősség?!) kényszere alól nem menekülhetünk a társadalom (jelen esetben a piaci) szabályozó rendszerek esetében sem. Az etikai elvek közötti választás a társadalmi szabályozó rendszerek esetében politikai döntés kérdése. Vagy megfelelünk a kihívásnak, vagy nem felelünk meg, vagy felismerjük a tenndőnket vagy sodródunk (és fizetjük a sodródás árát, bizonytalanságát).

Babonás bódulatban nem emlegethetünk olyan hamis varázsigéket, hogy "a törvényhozásban nincsen helye az etikai kérdéseknek" (hiszen az alkotmány társadalmi alapszerződés jellegét is mindenkinek éppen az etikai jellegű megállapodások teszik a "ne ölj", "ne lopj", "törvény előtt ne tégy különbséget" stb nagy emberi vívmányok garantálásával - azoknak is, akiknek nem volna egyéni ereje e parancsokat számonkérni másokon!). Amennyire eltérünk ezektől az alapelvektől, azaz feladjuk emberségünket, leplezzük is azt bármilyen szómágiával, homályos(-ított) "érdek", "politikai érdek", "gazdasági érdek" címszavakkal dobálózva, éppen olyan mértékben mondunk le ítélőképességünkről, cselekvőképességünkről is (emberi voltunkról) a társadalom közös ügyeinek intézésében.

A politikának kell működtetnie a gazdasági szabályozási rendszert - mégpedig mind a megnevezett etikai elvek garantálásával, mind a piaci törvényszerűségek figyelembevételével.

Égető szükség lenne az át-nem politizált közgazdasági vitákra oly mélységig, amely képes reflektálni a hazai problémákra.

Ha a politika kiválasztotta etikai alapjait, eltökélte magát a gazdasági, piaci hatékonyság mellett, akkor hogyan viszonyuljon a szabályozási eszközöket tárgyaló társadalom tudományokhoz?

"Közintézményi" funkciókat (pl társadalomtudom tudományos közélet, nyilvánosság) nem lehet szelektíven, pártpolitikai vagy még szűkebb érdekcsoporti határok között működtetni. A tudományos nyilvánosság is egy párt-politika mentes közintézmény kell legyen, amelyet fel lehet virágoztatni, szét lehet zúzni, de nem lehet álszent módon szelektív tagságú kiváltságos klubokba monopolizálni, s ily módon másoktól megvonni, mert akkor a lényegét elveszíti.

A vértelen rendszerváltásban divatos mentegetődzéssé vált, hogy ahol fát vágnak, ott hullik    a forgács is, vagy ahol az eredeti tőkefelhalmozást pótolják, ott kényszerű az "eredeti megoldások" eltűrése. Mi sem bizonyítja jobban országos felkészületlenségünket a rendszerváltásra, mint rendszerváltási társadalmi koncepció helyett az efféle gyatra érvelések tarthatósága a nyilvánosság előtt. Az eredeti tőkefelhalmozás emlegetése az olajos és egyéb hasonlóan csúszós ügyekben ahhoz hasonlítható, mintha a fővárosi vízcsövek cseréje alkalmával a mélyen fekvő repedt csövek használata helyett a nyitott szennyvízárkok rendszerére térnénk át. Azt is meg lehetne indokolni, mint rusztikus, és a múltbeli őseredeti megoldásokhoz való visszanyúlást, "nincsen új a nap alatt" jelszóval. 

Pártpolitikussá vedlett hajdani reménybeli közgazdászaink egzisztenciájukat helyezték arra,    hogy nincs vita, nincs tényfeltárás, nincs megoldás keresés (hogy a tudományos élet nyilvánosságának szervezeti garanciáiról, netán gazdaságszabályozási kísérletről ne is halljunk).[4]

Magyarország kis pontja Európának, még kisebb mozaikdarabja a világpiacnak    (világpolitikának). Azonban egy megye, egy város, egy család, egyetlen egy ember még ennél is sokkal kisebb hányadát jelenti a "világfalunak", az emberiségnek. És mégis minden egyes ember törekszik a saját sorsát befolyásolni. Mégis minden egyes ember külön önálló    reménység. lehetőség (a külső környezeti determináltsága, korlátai, adottságai között, annak ellenére). Sokmindent kaphatunk Európától, a Nyugattól, a nagyvilágtól. Áldást is és Átkot is. Boldogulást is és a Tönkremenetelt is. Nem kaphatunk azonban sem egyéniséget - sajátos    belső erényeket, sem a színtelen, kiszolgáltatott fantáziátlanságot. Ezt csak magunknak    köszönhetjük, csak magunk izzadhatjuk ki, csak magunk mondhatunk le magunkról. Azt a világlátást, amely erőt adhat nekünk, mi választjuk meg, nekünk kell megfogalmazni,    érvényesíteni. Mi választjuk meg, hogy kiírtunk-e minden fantáziát, hogy hátat fordítunk-e az elemi lelkiismeretnek, hogy eltűrünk-e minden hanyag fogalmazást, hogy elhiszünk-e minden hazugságot, hogy cinkosak leszünk-e mások felületességével, netán hazugságaival, hogy még a kérdéseinket is magunkba folytjuk-e - avagy sem.

Az érzelemfűtötte, keserű bevezető megjegyzésekért elnézést kérek[5]. Az eddigi bevezető utalása a szabályozás és etika összefüggéseire szándékom szerint nem fölényeskedés, nem a tudományos kérdésektől független önkontroll hiánya, hanem véleményem szerint a kérdések és a válaszok olyan mély gyökere, amelyekhez a jelen helyzetben le kell nyúlnunk. Indokolni, előkészíteni próbáltam magát a főcímben szereplő kérdés felvetés tényét, jogosságát, aktualitását is.

Mi a piac?

Milyen piaci szereplő a monopólium?

A monopólium erőfölénye nem is piaci természetű tényező?

A piac struktúrája sok szempontból fogalmazható meg. A gazdaság aszerint is tagolható, hogy sokszor ugyanazon cégek mely szférában tekinthetők már piackorlátozó monopóliumnak és melyben a kereslet-kínálat törvénye alól kilépni képtelen átlagos piaci               szereplőnek. Egyazon fizikai (közgazdasági) térben egymás mellett van a monopólium erőfölénye, és a kiegyenlített, versengő kereslet és kínálat más termékek területén.

A monopólium olyan piaci szereplő, amely a maga körében a piac bizonyos szabályozási eszközeinek egy számára "kényelmetlen" részét blokkolja. De ettől a piaci szabályozásnak nem célja (különösen nem elméleti célja) a monopóliumok kreálása. Vagy igen? Kit érdekel, hogy mi a szabályozás célja, ha a monopólium az erősebb? Lehet a monopólium az erősebb?

A monopólium részben a gazdaság szabályozási rendszeréből építkezik. A gazdasági szabályozó eszközök egy a monopólium számára létfontosságú része nélkül nyom nélkül porladna szét maga a monopólium is, megszűnne létalapja. A monopóliumok rendszere nem töltheti ki az adásvételek világának az egész terét (mint ahogy távoli hasonlattal élve az állatvilág sem állhat csupán ragadozókból). A monopóliumok a "gazdasági szereplők" egy, de messze nem kizárólagos válfaja.

A piaci szabályozás tárgya a piaci intézmények (és játékszabályok) karbantartása, működtetése, alakítása, fejlesztése. A piaci szereplők, mivel a piaci intézmények számukra külső adottságok, végső fokon szintén a piaci szabályozás tárgyai (de nem lehetnek cselekvő alanyai a szabályalkotásnak). A piacot szabályozó cselekvés alanyai a törvényhozók, a kormányzás, a végrehajtó hatalom.

A gazdasági monopolszereplők kiváltképpen nem lehetnek a piaci szabályozás cselekvői (még kevésbé domináns meghatározói). Ez fogalmi képtelenség volna. Ahol ezzel próbálkoznak, az nem vezethet másra, mint a piac felszámolásához (vagy ki-nem-alakulásához). Történelmi távlatban az emberiség sorsában ez egy lehetetlenség. Egy-egy ország esetében azonban van lehetőség a monopóliumok törvényhozási térnyerésére, és ezzel a piacszabályozás lehetőségének, értelmének a felhígulására.

A kiegyenlített piac nem egy történelmi emlék a rousseaui romantikus múltból, hanem egy modern emberi célkitűzés, általános emberi gazdaságpolitikai program. Amelyet a magunk részéről vagy vállalunk vagy nem. Elég általános és alapvető törekvés ahhoz, hogy megkerülhetetlen legyen. És eléggé általános ahhoz, hogy vargabetűkkel akár tartósan is szem elől lehessen téveszteni, egy akár évszázados "csipkerózsika álomba" menekülve (a magunk kárára).

A múlt században kortársak voltak: Petőfi Sándor, Karl Marx és Henry George - három hasonlóan forradalmár lelkületű, belső elhivatottságtól hajtott, a társadalmi kiutat kereső ember. Petőfinek a szabadság fogalmáért kellett küzdeni, a feudális szabályozási módszerek levetkőzéséért. Marxnak már elsősorban nem a feudális kereteket kellett megkérdőjeleznie, ő a nyugat-európai kapitalizmus ellentmondásaival, vadhajtásaival bírkózhatott, és eljutott az emberért való aggódásában a tőkés magántulajdon megkérdőjelezéséig. Volt előtte példa arra, hogy másfajta társadalomszervezés is lehetséges, nemrég ért véget a feudalizmus. Henry George[6] Amerikában élte meg egy új társadalom kibontakozását, eleve a kapitalizmus logikájában gondolkodva. Nem látott külső, vagy "korábbi" alternatívát a tőkés, polgári gazdaságra. Látott viszont belső választási lehetőséget a piac értelmezésére.

Utóbbi (sok más kortársával együtt, Amerikában) úgy fogalmazott, hogy a monopólium nem is piaci szereplő. Ahol a monopólium tevékenykedik, ott az emberi cselekvés kudarcot vallott a piac működtetésében, ott véget ért a piac. Ugyanis a piac számukra azt jelentette, hogy minden egyes ember szabadon és reálisan léphet fel mind termelőként (eladóként) mind fogyasztóként (vevőként) - az általános piaci verseny "mozgásformájának", hatásmechanizmusának kitéve. És ezáltal a társadalom emberi, alkotó energiáinak és emberiességének lehető legjobb érvényesülését lehetővé téve. Mivel a monopólium definíciójából következően szűkíti valamely területen a piacra lépés lehetőségét (kiiktatja a verseny mozgásformáját), ezért a monopólium és a piac fogalma egymást kizárónak tekinthetők.

A monopólium nem törhet be a piacra, legfeljebb fölszámolhatja azt.

Az adásvétel művelete tehát nem jelent önmagában piacot. A piac a monopólium nélküli, egyenrangú felek közötti adásvételek világa.

Amiből az következik, hogy a monopoljövedelem (abban is legfőképp a monopoljáradék) a radikálisabb megfogalmazások szerint nem élvezheti a magántulajdon védelmét - ha a magántulajdont, a magántulajdon sérthetetlenségének fogalmát a piachoz kapcsolom, mint eredetében piaci műveletből származó bevételt.

Ha történetesen azon logikai feladvány megoldását keresnénk, hogy hogyan lehetne a magántulajdon sérelme (elvonása) nélkül, illetve minél kisebb sérelmével biztosítani a közkiadások forrását, akkor felmerül a kérdés, minek tekinthető a monopoljáradékokra alapozott közkiadás finanszírozás? Adónak?

Adózás-e a monopoljáradék részleges elvonása?

Mondtak olyat is (még vagy száz éve), hogy mivel a gazdaság szereplői közül a monopóliumok végső soron nem szoríthatók ki, (tehát a piac ebben az értelemben sem fedheti le az összes adásvétel világát), ezért alapvető különbséget kell tegyünk az emberi munka, tevékenység piacon szerzett ellenértéke (amely eszerint nem volna elvonható, mert az rablás, merénylet lenne a jogos magántulajdon ellen) - és a monopolpozíció következtében adódó jövedelem, a monopoljáradék egy részének elvonása között (mert ez utóbbival pl nem sérül a piaci teljesítményre épülő magántulajdon elve, hiszen a monopoljáradék nem piaci, sőt még csak nem is gazdasági teljesítmény elismerése).

Technikailag úgymond a fentiekkel történetesen egybevág, hogy a monopoljáradék részleges elvonása nem hárítható át további piaci szereplőkre, míg a jövedelmi, forgalmi és fogyasztási adók legalább részben mind áthárulnak, továbbgyűrűznek más gazdasági szereplőkre is.

Képletesen szólva a monopoljövedelem eleve a piacon forgó pénzek megcsapolását jelentik, egyfajta konstrukciós kikerülhetetlenséggel (mert - a termőföld, ásványkincsek vagy a rádióhullámok stb természetes monopoljáradékot hozó javak és a hozzájuk kötött kiváltságok kényszerűen a kereslet által meghatározott árúak, korlátozott kínálatúak, sosem lesznek igény szerint bővítetten újratermelhetők). A monopoljövedelmek részleges elvonása tehát ennek a "kényszerű" "piaci veszteségnek", "elfolyásnak" a legalább részbeni megfogását, a közkiadások finanszírozásán keresztüli visszaforgatását jelenti.

A részlegesen elvont monopoljövedelmek közkiadásokra való fordítása a piaci folyamatokat segítő, fejlesztő "külső" (külső, mert a piaci folyamatokat nem terhelő) infrastrukturális beruházásnak tekinthető.

Ellenkező esetben viszont, ha a mai adózási rendszerre gondolunk, akkor azt látjuk, hogy egyrészt a monopoljövedelmek jelentős hányada minden kontroll nélkül való (mintegy a joghézagok és a diszfunkcionális szabályozás árnyékában maradnak), másrészt hasonló nagyságrendben folyamatosan olyan jövedelmeket vonnak ki a piaci folyamatokból, amelyekkel azokat fékezik, leültetik.

Innen nem esik messze egy olyan kérdés feltevése, hogy a közkiadások krónikus forráshiánya és a fekete gazdaság vajon nem más, mint tekintélyes mértékben a kormányzati szándéktól és adózási moráltól függetlenül a mai adózási, gazdaságszabályozási rendszer kényszerű következménye - a szerencsétlenül megválasztott adóalapok miatt?

Hogy a fentiek alapján nevezhető-e "adónak" a monopoljáradék egy részének elvonása vagy sem, az definíciós kérdés[7]. A fontos az, hogy ne tévesszük szem elől magát a problémát.

A monopóliumok megítélésének, kezelésének dilemmájában

szabad-e, kell-e az alábbi kérdéseket is felvetni?

Gazdaságilag szemlélve válik csak igazán jelentőssé, kitapinthatóvá a fentiek továbbgondolása, ha sorravesszük a monopolizálódás hatásait pl a munkanélküliségre, a termelési rugalmasságra, általában az érdekeltségi viszonyokra. Korunk talán legalapvetőbb problémája, hogy miként lehet a közkiadásokat úgy megfinanszírozni, hogy az a lehető legkisebb fékező hatást gyakorolja a termelésre, a lehető legkevésbé torzítsa a piaci viszonyokat, a lehető legkevésbé fogja vissza a piaci szereplők teljesítőképességét, kereslet-kínálati esélyeit, a lehető legkevésbé szűkítse a piacot, a piaci mozgásokat, a piaci szereplők körét?![8] A monopoljáradék részleges elvonásával. Mint egy kristály szerkezete, olyan világos. Vajon igaz-e?

Vajon a monopoljáradékok nagyságának töredéke összevethető-e az adóterhek összességével - tehát a monopoljáradékok részleges elvonása alkalmas lenne-é adózási forrásnak?

Attól még a monopólium nemcsak áldás, hogyha innovatív, mert akkor pillanat alatt elterjeszt(het)i a világon az újfajta söröskupakot. A monopólium attól sem csak áldás, hogy kormányzati részről könnyebb tárgyalni vele mint millió apró piaci szereplőt sikeresen szabályozó rendszert kiépíteni. Ugyanis a monopólium szervezetileg, adásvételi pozíciójából, erőfölényéből következően egy érzéketlen, emberidegen cselekvési rendszer, amely maximálisan gátolja mások innovációját, piacra lépését, és amely ráadásul még a közterhek viselése alól is az átlagnál jobban van megkímélve.[9]

A naiv, ma már mosolyognivaló múlt emléke lenne az idea: az erőfölény helyett a tényleges gazdasági teljesítményt preferáló piaci rendszer? Amerikában Henry George emléke úgy hozzá tartozik az USA történelméhez, kiemelkedő gondolkodóinak köréhez, mint nálunk pl Széchenyié. Tudomásul kellene venni, hogy a közgazdasági gondolkodásban több, egymással harcot vívó gondolkodási irányzat létezett, létezik, amelyek által kidolgozott eszközök mind működőképesek, nekünk kell választanunk belőlük.

A XX. század, a fasizmusok százada, az aranyalaptól elválasztott és államilag korlát nélkül inflálható (értsd különösebb felelősségi kontroll nélkül államilag hamisítható) pénz százada. Valamint annak a folyamatos küzdelemnek is az időszaka egyben a XX. század, hogy a társadalmi intézményrendszer miképpen képes a piacra lépés lehetőségét minden egyes ember számára (minél több ember számára) garantálni, mind keresleti, mind kínálati oldalon (amiként a XX. század egyúttal a százada az aranytól elválasztott pénz hamisítását korlátozó, kizáró pénz-kezelési, pénz-szabályozási kísérleteknek is).

Az az alapelv, amely szerint "a monopoljáradékból eredő jövedelemre nem terjeszthető ki a magántulajdon védelme" egy kulcsszerepű megállapítás lehet abban, hogy elindulhassunk gondolataink, fogalmaink áttekintéséhez. Ma már nyilván nem a középkori egyházi átok hasonmásáról lehet szó, miszerint a monopolbevételt el lehetne lopnia bárkinek, büntetlenül (ahogyan a kiátkozottat büntetlenül meg lehetett ölni egy időben).

Itt állam és társadalom viszonyáról van szó, politika és piac kapcsolatáról, tehát a politika által alkotott és működtetett gazdasági szabályozásban kell minőségileg másként kezelni a monopoljáradékból származó jövedelmeket és az egyéb bevételeket.

Fentiek alapján legalább három kategóriát különböztethetünk meg a tulajdonosok jövedelem forrását illetően:

- lopás,

- monopoljáradék (vehemensebbek azonosítják a lopással, mint törvényben védett lopást),

- piaci teljesítmény ellenértéke.

Ismét a vehemensebbek a forgalmi, jövedelmi, fogyasztói jellegű adókat, illetékeket a fenti skálán a lopás elé tennék, mint állami erőszakkal, bűnszövetkezetben elkövetett, a társadalom gazdasági potenciálját különösen károsító lopásfajtát.

Vajon lehetne a monopoljáradékokra helyezni a hangsúlyt (a mainál sokkal nagyobb mértékben) a közkiadások forrásaiban? Kérdés, hogy az mekkora fordulatot igényelne gondolkodásban, politikai kultúrában, közmegegyezésben. Mihez képest?

Nem az a kérdés jelen esetben, hogy legyenek-e közkiadások. Az a kérdés, hogy ha megkerülhetetlenül vannak közkiadások, akkor azok milyen forrásból legyenek fedezve. A forgalmi és jövedelmi adók közismert sajátossága, hogy visszafogják a termelési kapacitást, termelési képességet, hiszen megemelik azt a jövedelmi küszöböt, amely valamely tevékenység rentabilitásához szükséges. Ezáltal elsőrendű okozójává válnak a magas munkanélküliségnek is.

Szembe lehet persze állítani a fenti meggondolásokat valamely világpiaci versenyre való hivatkozással, miszerint a gyenge amúgy is elbukna, és mi kemény legények ne is kezdjük kevesebbel 40 év szocializmus stb után, mint magukkal a világpiaci monopóliumokkal a versenyszerű birkózást. De ez kétes érvelés, és könnyen a versenyre való képesség, sőt a piacon való fellépés igényének feladásához vezethet, mint úgymond nyilvánvalóan reménytelen erőfeszítés.

A fogyasztási és forgalmi adók egyrészt jelentősen leszűkítik azt a merítési közeget, amelyből a versenyképes piaci szereplők kikerülhetnének, másrészt pedig feleslegesen és vég nélkül tesznek olyan érvágást a társadalmon (még plusz a kikerülhetetlen monopoljáradékokon felül), amelyet az nem tud kompenzálni valamely mitikus megedződéssel, mert ha megedződnének, ezek az adók utánamennének, visszatartják.

Elvileg volna a maitól különböző, más típusú adóalap is, mégpedig a monopoljáradékot hozó termelési potenciál "piaci" (tehát itt adásvételi) értékét alapul vevő, a termelési potenciál kihasználtságától független, azaz az adózónál 100%-os termelési érdekeltséget eredményező, ezért a termelési kedvet vissza nem fogó elvonás, - más szóval a közkiadások fedezésére a monopoljáradék egy részét elvonó, a monopólium tárgyának piaci (adásvételi) értékétét alapul vevő, "érték-adó-típus".

Na és ha a fenti okfejtés elvileg, logikailag helytálló lenne,

volt már példa az emberiség történelmében a

monopoljáradék részleges elvonására épülő adórendszerre?

"a föld-monopólium (terület-"tulajdon") az egyik legfontosabb járadéktermelő monopólium"

Évezredeken keresztül a meghatározó termelési tényező a föld volt. Szembetűnően, azaz expliciten a földtulajdonra épültek a társadalmi struktúrák a legutóbbi időkig. Ezen korszakokban nem is volt ismeretlen a mai szóval földjáradékból elvonó típusú adórendszerek.

Volt példa az emberiség történetében a monopoljáradék részleges elvonásán alapuló közkiadás finanszírozásra a régi Kínában (Kínában többször is volt ilyen korszak[10]). Ehhez illeszkedő megállapítások találhatók Hammurabbi törvénykönyvében illetve a Bibliában.

A modern polgári piac-gazdasági rendhez igazodva a múlt század elején Henry George[11] fogalmazta meg a monopoljáradék elvonási elvű adózás gondolatát, elsődlegesen még mindíg a földmonopóliumra koncentrálva, de már nem a mezőgazdasági termelési potenciált jelentő szántóföldekre figyelve, hanem az észak-déli polgárháborún túllépet Amerikai Egyesült Államokban, az ottani problémákra, friss gazdasági jelenségekre koncentrálva (városi, ipari telkek, vasútépítés, kikötők stb áremelő hatása).

Például P.A Samuelson szerint Henry George adózási javaslatai valószínűleg a közgazdaságelmélet legszilárdabb elméleti alapköveihez tartoznak.[12] Gazdaságpolitikai alkalmazása azonban oly mértékű váltást jelent a jelenleg "divatos", szokásos gazdaság szabályozási eljárásokkal szemben a közkiadások fedezetének előteremtésében, hogy arra lehetőség vagy az ennek megfelelő hagyományok továbbélése esetén kerülhet sor (Hong-Kong, Ausztrália, Új-Zéland, Dél Afrika, Canada, USA egyes körzetei), vagy valamely rendkívüli körülmény, pl az átlagosnál is súlyosabb gazdasági kihívások hatására, talán pl rendszerváltási alkalmakkor.[13]

Már Henry George szövegeiben is az elméleti okfejtések keretében ismételten a "föld" fogalma általánosan a korlátosan rendelkezésre álló környezeti javakat jelenti. Bár a konkrét adózási javaslatoknál még megmaradt magánál a konkrét fóld-területnél. Azonban a kidolgozott adózási technika univerzálisan alkalmazható, a földtől mint területtől elszakadtan is.[14]

Napjainkban már nem kizárólag a földtulajdon jelent monopoljáradékot eredményező tulajdont. Ilyenek az egyre fontosabbá váló egyéb környezetei javak, és ilyenek hozhatók létre különféle szabályozási megoldásokkal koncessziós vagy teljesen rejtett formában (gazdasági kiváltságként).

"A terület-érték-adóról

mint a legkidolgozottabb részleges monopoljáradék elvonási javaslatról"

Samuelson Közgazdaságtan c. könyvében a 27-3-as ábrán láthatók az úgynevezett tiszta gazdasági járadékot lefölöző adó görbéi.

D1 a megművelt leggyengébb földterület értéke

D2 egy vizsgált földterület jelenlegi értéke

Samuelson is kiemeli, hogy a monopoljáradékból elvonó adó elvileg sem hárítható tovább a fogyasztóra.

Érvek és ellenérvek monopoljáradék részleges elvonása ügyében

Miután Samuelson elismeri, hogy technikailag kifogástalan Henry George javaslata a földértékadóra,[15] tesz egy furcsa megjegyzést. Eszerint legalábbis az USA-ban azért lehetetlen erre az adótípusra gazdaságpolitikát alapozni, mert az USA szabad vállalkozás elvét hirdető felfogása nem engedi pl a bányakincsek nemzeti tulajdonba vételét.[16] Ilyen alapon viszont a földterületek tulajdonosai úgymond hátrányos megkülönböztetésben részesülnének a bányakincsek tulajdonosaival szemben, ezért inkább szó sem legyen föld-érték-adóról sem.[17]

Tehát Samuelson szerint egyrészt: "a járadékra kivetett adó nem okoz torzulást vagy gyenge hatékonyságot", tehát a földértékadó javaslat elméletileg megalapozott. Másrészt viszont a "méltányosság elvét figyelembe véve" (?!) nem alkalmazható az előbbi bekezdésben leírtak miatt (pl az USA-ban).

Az érvelés Samuelson könyvében több szempontból is meglepő.

    Kifejezetten megfelel logikájában a déli államok 1860 előtti érvelésének a rabszolgaság kérdésében (ti. - akkor hogy a szerzett vagyon ne sérüljön a rabszolgatartók esetében, nyugodtan sérülhetett az emberek egyenlőségének az elve a rabszolgák esetében - most pedig azért, hogy a földterület birtoklói ne legyenek hátrányban a bányakincsek kiaknázóival szemben, felejtkezzünk el arról is, hogy pl az USA alapító atyái az emberek személyes jogairól bármikor bármit is mondottak volna). A rabszolgaság ügyében e kérdés rendezéséhez kevés volt a logikai érvelés, kellett a tisztázáshoz egy hajszálon múló eredménnyel járó Észak-Dél elleni háború is. Lehet, hogy most sem csupán logikai kérdésről van szó? Netán ismét meg kell vívni egy háborút?

A logika mentén folytatva:

    Henry George munkássága során számtalanszor rámutatott, hogy az alapvető emberiességi etikai megfontolások a közgazdaságban (mai szóval pontosabban: a közgazdaság szabályozásában) sem kerülhetők meg (az emberek összességét figyelembe vevő járadékadóztatási elv nem kérdőjelezhető meg a föld- és a bányajáradék tulajdonosok közötti érdekviszonyok mérlegelésével).

    Samuelson nem tér ki arra, hogy Henry George ajánlása értelmében a bányakincsek utáni járadék legalább részben éppúgy elvonásra kell kerüljön, mint a földérték utáni járadék. Úgyhogy a "méltányosság" szakkifejezés ebben az esetben nem fedi az "igazságosság" fogalmát. Valami mást jelent Samuelsonnál a "méltányosság", valami a társadalom egészéhez képest sokkal szűkebb körben értelmezett viszonyítást, amelyet tehát nem lehet szembeállítani a társadalom egészének problémáival pl adórendszerek kialakítása kérdésében. Tehát a Samuelson által említett "méltányosság" ügye földtulajdonosok és bányakincs kiaknázók között alkalmatlan arra, hogy a terület-érték-adó javaslatot minősítse mai aktualitása szempontjából (különösen pl Magyarországon, ahol elvileg ma nemzeti kincsnek tekintik a bányakincseket).

    Az ipari és szolgáltatási szektorra épülő modern gazdasághoz tartozó "modern" adóelmélet talajáról legyinteni HG javaslatára[18], mint nem aktuálisra, meg sem említve, hogy ma már nemcsak a földtulajdon monopóliuma okoz gondot a gazdaságban - ez egy olyan sajátos paradigmát tételez fel a közgazdasági gondolkodásban, amely valószínűleg csak addig élhet, amíg teljes egészében napfényre nem kerül.

Kiválóan alkalmas a Samuelson tollából Henry George-ról szóló méltatás arra, hogy vele vitatkozva érzékeltetni lehessen, hogy a közkiadások földértékadó típusú fedezésének gondolata messze nem olyan egyértelműen tűnt el a lehetséges gazdaságpolitikai eszköztárból, mint azt magyarországi ismeretlensége feltételezni engedné.

Anélkül, hogy a polemizálást a végsőkig feszíteném, még egy idézet Samuelsontól: "A Ramsey-adók modern elmélete igen közel áll Henry George felfogásához"[19] - ? Mondhatnánk, hogy közel állnak egymáshoz mint áldozat a gyilkoshoz. Hiszen a Samuelson könyv tálalásában a merev kínálatú vagy merev keresletű jószágok adóztatása technikailag nyilván lehetséges, agyafúrt megoldás.[20] De ehhez önmagában nem sok köze van HG-nak. Henry George munkásságának a lényege abban állt, hogy a társadalmi igazságosságot kívánta összekapcsolni a hosszútávú, közgazdasági törvényszerűségekkel, a lehetséges stratégiai gazdaságpolitikai meggondolásokkal. És nem volt szándékában a mértéktelen állami kiadásokhoz szükséges bevételek olyan fortélyos kivetése, amely mindegy, hogy miféle hosszan ható kalodát, spanyolcsizmát jelent a gazdaságnak (esetenként közvetlenül a fogyasztóknak!), mert úgymond fő, hogy ellene technikailag, pillanatnyilag képtelen védekezni a szerencsétlen kiszemelt adóalany.

Henry George ismerete nélkül is a fenti gondolatkört az elmúlt évtizedekben többen is megérintették. Pl számos várostervező építész figyelmeztetett arra, hogy a minden gazdasági ésszerűséget nélkülöző, szinte eszeveszett centralizálás nagyobb és kisebb városok esetében a lehetséges emberi életminőség jelentős romlását eredményezi, és végső fokon nem más, mint a közkiadások fedezésére jobb-rosszabb módszerekkel elvont összegek önsorsrontó, kontroll nélküli pazarlása[21], amelyre nem kerülhetne sor (különösen nem a ma tapasztalt rendszerességgel, konokon egyirányú módszerességgel) pl egy városi telek-érték-adó alkalmazása esetén.

"minden monopoljáradékot eredményező termelési tényező tulajdona olyan monopólium

amely monopólium-érték-adóval terhelhető

(rádiófrekvenciák, taxiengedélyek, törvénnyel erősített kiváltságok stb)"

A rádióműsorok sugárzási frekvenciájának birtoklása, tulajdonlása az utóbbi évek média-vitái nyomán jól érzékelhetően fontos monopóliumot jelentenek. Legalább a kereskedelmi adók ügyében felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem lehetne-é itt is egy részleges monopol-járadék elvonási megoldásban gondolkodni. Legalább egy szűkített körben, kísérletképpen?

Azonban vegyünk egy kevésbé átpolitizált kérdést, a taxiengedélyek ügyét (bár a taxis-sztrájk óta erről is kiderült, hogy mennyire közvetlenül átpolitizálható). Használjuk e személetes példát ahhoz, hogy a monopólium-érték-adózás módszere könnyebben végiggondolható legyen általa. Tehát nem tekintem a magam részéről sem elintézett kérdésnek, hogy a taxiengedélyek körében a legjobb megoldás a taxiengedélyek értéke utáni érték-adózás lenne. De legalább gondoljuk végig, mégis hogyan nézhetne ki? És azután nézhetünk szét, hogy a területen és a taxiengedélyen kívül még hol lehetne hasznos kipróbálni.

Vegyünk tehát egy (vagy egy másik) nagyvárost. Persze először Budapest ugrik be. A személytaxik mellett gondolhatunk tehertaxikra, teherfuvarozásra is. De most, itt nem ez a lényeg.

A taxiengedélyek területén az önkormányzat két módszert követhet: vagy szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy kötetlen maradjon a taxik létszáma, és bárki bármikor belefoghasson az iparba, illetve kiszálhasson belőle (és a felmerülő szabályozási feladatokat ennek megfelelően látja el), vagy rögzíti a taxiengedélyek számát.

Első változatban gondoskodnia kell arról, hogy a verseny tényleg nyílt maradhasson. Fel kell lépnie a droszt-háborúkkal és egyéb kiszorítósdival szemben. Különben kérlelhetetlenül megszűnik a szabályozásnak még az illúziója is, egyfajta ököljognak, féllegális rendszernek  adva át a terepet.

Második változatban, ha kötött a taxiengedélyek száma, akkor ugyancsak kérlelhetetlenül kialakul a taxiengedélyek árfolyama. Ezt a hatóság figyelmen kívül hagyhatja a maga részéről, de ettől még nem szűnnek meg az árfolyamhoz kötődő folyamatok, csak váratlanokká, a nyílvánosság elől elzárttá válnak, ami szintén óhatatlanul féllegális árnyékviszonyok működéséhez vezet. Itt is kialakulnak, és a helyi kultúrától függően vezetnek vadabb vagy szelidebb maffiamódszerek használatához azon kérdés megválaszolásában, hogy ki taxizhat, és ezért kinek milyen árat fizet.

Utóbbi esetben, ha tehát rögzített a taxisengedélyek száma, elvileg a következőképpen j árhatna el az engedélyeket kiadó (és feltevés szerint egyúttal adóztatásra is jogosult) hatóság:

A hatóság maximálja, rögzíti a taxiengedélyek számát. Nem az a közvetlenül felmerülő kérdés, hogy a taxis jut-e olyan extra-profithoz, amelyet nagyobb létszámú taxiengedély esetén letörne a szélesebb körű kereslet-kínálati hatás (erre ma különben sem érzékeny a gazdaságpolitika), hanem a hatóság az engedélyek számának rögzítésén túlmenően egyéb szabályozási feltételeket is ki kell alakítson. - A hatóság kinyilvánítja, hogy a taxiengedélyek forgalomba hozhatók, és megteremti a taxiengedélyek nyílvános piacát, ami a taxiengedélyek árfolyamának számontartását eredményezi.

Természetesen a hatóság számos napjainkban is ismert kikötést tehet a taxiengedélyt vásárlók körének meghatározásában: büntetlen előélet, taxis-kamarai tagság, négyajtós jármű, udvariassági tanfolyamon való végzettség, stb-stb. Ezzek az előírások csak normatívak lehetnek, de egzakt határvonal nem húzható szabályozott és nem szabályozott kérdések közé.

Ami a taxiengedélyek piacának szabályozását illeti, ott a hatóság kikötheti a taxiengedélyek érvényességi feltételeként az adásvételek bejelentését a "taxiengedély-kataszter" számára, sőt "beterelheti" a taxiengedélyek adásvételét egy licitálásos eljárás keretei közé is. Ezzel a licitálásos megoldással válik hatékonnyá (lényeges mérvű teljesítmény visszatartás mentessé, piaci realitást megjelenítővé, alapul vevővé) a taxiengedélyek érték-adóztatásának lehetősége.

Ezen előfeltételek után a taxizásra nem iparűzési adót vet ki a hatóság átalányadóként, a bevétel vagy az elért jövedelem arányában, hanem a taxiengedélyek piaci értékének %-ában vet ki adót pl 1-3% mértékben.

A banki kamat elérése esetén kedvezőbbé válna bankba tenni a pénzt taxiengedély vásárlás helyett. Banki kamat alatt a taxizás bevétele a dologi és személyi költségek fedezésén túl is hoz hasznot. Minél messzebb van a banki kamattól az évi érték-adó %-a, annál inkább számíthat befektetési formának is a taxiengedély vásárlás, tehát annál inkább válik fejleszthető üzletággá a megélhetést adott szinten biztosító tevékenység lehetőségén túlmenően.

A fogyasztóknak, az utasoknak persze a minél több taxi és minél olcsóbb tarifa lenne az érdeke. Csakhogy ez előbb utóbb a taxisok bevételének olyan mérvű csökkenéséhez vezethet, amely már a szolgáltatás színvonalát, biztonságát is veszélyeztetheti. Éhező taxis egy határon túl nyilvánvalóan kevésbé tud jó szolgáltatást  nyújtani.

Mielőtt általánosabb kérdések tárgyalásába csúsznék át, térjünk vissza a taxiengedélyek érték-adóztatási problémájához. Ebben a megoldásban rengeteg hagyományos konfliktus vesztené el feltételeit. Nem kellene (sőt nem lehetne) kijelölni, hogy személy szerint ki a hatóság kedvence (tehát kié lehessen a taxizás lehetősége), viszont normatív előírások belátás szerint volnának tehetők. Abszurd normatív előírások miatt, a taxizás ellehetetlenülése esetén lemenne a taxiengedélyek árfolyama, automatikusan lecsökkenne, elfogyna az adózási alap is. Irreálisan magas taxizási profit esetén pedig lecsökkenne a taxik igénybevétele, illetve megélénkülne a kereslet a taxiengedélyek, mint jó befektetési lehetőség iránt. Ha a taxiengedélyek iránti licitálásos átvételi ajánlat egy ajánlati küszöbértéken felül nem volna visszautasítható, akkor a monopolisztikus taxiengedély-tulajdonlás végképp visszaszorulna.

Ez utóbbi esetben már nem is beszélhetnénk a taxiengedélyek magántulajdonáról, hanem valamifajta..... Félek kimondani.[22]

Ebben az adózási rendszerben ha valaki ki akar lépni az adózók köréből, akkor a (taxi~)engedélyét eladva induló pénzhez jut élete átrendezéséhez. A monopoljáradék elvonása nem építhető be a monopoljószággal nyújtott szolgáltatás árába a taxizás esetében sem, és más területen sem, tehát pl inflaktórikus hatása sincsen. Amennyiben nem az eddigi adókon túli újabb adózásként próbálnák meg használni, akkor változatlan helyi vagy országos költségvetési bevétel mellett is csökkenne a munka és a tőke terhe, növekedne a termelés, csökkenne a munkanélküliség (a javuló társadalmi közhangulatról nem is beszélve).

Mint ahogyan a jól kialakított hátizsákban többszörös terhet vagyunk képesek cipelni szemben azzal, ha drót helyettesíti a széles vállpántokat, és szegek nyomódnak hátunkba a sima filces támaszték helyett, valahogy hasonlóan nem mindegy, hogy miként, milyen pontokon viseli el ugyanazt a közterhet ugyanaz a gazdaság, ugyanaz a társadalom.

Természetesen nem állítom, hogy ezzel megoldódna a közkiadások minden kérdése, hiszen számos tételről eleve megkérdőjelezhető, hogy jogosan, racionálisan van-e ráterhelve az országra, a lakosságra, a gazdaságra.

Másrészt pedig nyilvánvaló, hogy új típusú nyilvántartásokra, gazdaságpolitikai döntésekre, konszenzusokra, törvényhozási munkára lenne szükség akkor, ha a fentiekből következően legalább próba, kísérlet indulna a monopoljáradék részbeni elvonására épülő közteherviselés kipróbálására, netán szélesebb körű alkalmazására. Fel kellene készülni arra, hogy nehogy ebből is csak "átmeneti bulik" szülessenek.

Más szóval kérdéses, hogy az ország vagy annak bármely szeglete képes volna-e működtetni egy taxi-engedély-érték-adó rendszert. Az állami központosított privatizáció (vagyonügynökség, ÁPV rt stb) úgy tűnik, hogy képes volt átverekedni magát a méltánytalan megoldásokba. Titkos licit? Ez több, mint a rendi középkor, mert bár ott is korlátozott volt a megyegyűlés résztvevőinek köre, mégsem volt titkos, hogy kit választottak meg ispánnak vagy bármi tisztségviselőnek, és főleg, hogy milyen ígéretek alapján. Ilyesmire rendszeres történelmi példát talán legfeljebb az ortodox vallású országok szolgáló nemes világában lehet találni.

Egy taxi-engedély-érték-adó rendszernek egyik elemi biztosítéka, előföltétele kellene legyen az, hogy ha ráállnak, akkor a rendszer legyen nyilvános, megkerülhetetlen garanciákkal. Abban (döntéstől függően) minden egyes állampolgár, helyi lakos vagy akár külföldi is részt vehessen. Az engedély értékek aktuális nagysága nem lehet titok, és valóban lehessen rájuk licitálni (nem csak a helyileg befolyásosak családtagjainak, barátainak, klienseinek).

Külön kérdés, hogy hol van értelme használni, kipróbálni ezt a szabályozási módszert. Valószínű, hogy Budapesten számos ügyet rendbe tenne (pl a rajtakapott "taxishiénák" engedélyét el lehetne árverezni), egyes útvonalakra, időpontokra külön engedélyeket lehetne adni (ugyanazon adózási megoldással csak emelt érték után), és valószínű, hogy kisehb falvak alkalmi személyfuvarozást vállalóinak esetében nem volna semmi értelme sem).

A taxi-engedélyt kiadó pl önkormányzati hatóság kicsit a nemzeti bankra emlékeztetően tarthatja egy szinten, vagy emelheti, csökkentheti az engedélyek értékét az engedélyek számának megszabásával. Pl üdülőhely kiadhat csak szezonális engedélyeket, így érve el, hogy mindíg szerinte elegendő (se túl sok, se túl kevés ne) legyen. Azaz meglegyen a szolgáltatás is, és az adóbevétel is.

A taxizás körét elhagyva

Elvileg hasonló eljárást lehetne követni az "egyetlen szolgáltatókkal" is (csatorna, víz, szemét, út stb).

Más kérdés, hogy szükség van-e az akár ily módon szabályozott monopóliumokra helyi, hazai, nemzetközi vonatkozásban. Tehát szabad-e monopóliumot létrehozni, a társadalom számára bármily méltányosan kezelni, avagy úgy kellene tekintenünk a monopóliumot, mint az euthanáziát vagy az abortuszt, amelytől a "vehemensebben" erkölcsös ember igyekszik távol tartani magát? El tudjuk kerülni a gazdasági monopólium jelenségét? Kiiktatható bármilyen szabályozási módszerrel a gazdasági monopólium az életünkből? Ha nem, illetve ha csak részben, akkor a fennmaradó hányad esetében józan érdek mérlegelni a monopol-érték-adózás lehetőségét.

Pontosabban fogalmazva: A monopolhelyzet árfolyam értékére alapuló érték-adózást.

A monopóliumok szerepét mérlegelve az emberi társadalomban, tekintsük át az innovációban betöltött szerepüket, akár egyes vállalkozásokhoz szükséges tőkeerőt szállítani képes kapacitásukat, értékesítési, fejlesztési stb kapcsolatrendszerüket, a technológiát, egyebet.

Ha egyenesen az infrastruktúra részének tekintünk egy Coca-cólát, IBM-et, autógyárat, akkor is meg kell találjuk a monopóliumok és az előbbi gondolatmenet illesztését.

Ha egy monopólium netán valós gazdasági, infrastrukturális, kultúrális értéket képviselhet az emberiség, az ország, egy város számára, akkor azt meg kell fogalmazni, és annak alapján elfogadni a működését. De képtelenséghez vezet, ha a monopóliumok esetleges erényeire hivatkozva normává tennénk a gazdaság minden szegletében az erőszakot, az erőfölényre támaszkodást, a törvényben megerősített kiváltságokat, a kereslet-kínálati mozgás korlátozását, az emberi reménytelenséget, az elemi emberi jogok megszüntetését, a társadalom eszeveszett, sosemvolt kaotikus állapotba süllyesztését.[23]

Vagy biztosítjuk a tényleges szabad verseny feltételeit, az új szereplők bármikori piacra lépését, a kereslet-kínálat érvényesülését minden egyes ember számára, vagy elismerünk bizonyos gazdasági kiváltságokat - de csak a kezelésükre alkalmas tőkepiaci jellegű monopoljáradék részbeni elvonásával járó adózási technikával kísérten tehetjük - némi józanság illúzióját kergetve.

A társadalmi kiváltságok (másik oldaláról a jogtalanságok) fenntartása nemcsak erkölcstelen, de gazdaságtalan is, mert elveszi a társadalom talpraállásához nélkülözhetetlen önerő elvi lehetőségét is. A primitív hatalmi önkény és a nyers, már-már atavisztikus gazdasági erőfölény kultusz garantált visszaszorítását nem lehet megtakarítani. A Ramsey-adók Samuelson által interpretált, megpirongatva pártolt erkölcstelenségére nem szabad támaszkodni, mert Illyés Gyula "Hol zsarnokság van..." c. versének kérlelhetetlenségével hálózhatják be, állami és magánmonopólium eszközökkel életünk legrejtettebb zugait, fékezhetik le nemhogy cselekvésünket, nemhogy gondolatainkat, vágyainkat, de gyermeknevelésünkben is tudati korlátokat emelnek, hogy szülői tekintéllyel tegyük vakká e problémákra a következő nemzedékeket is.[24]

Az emberiség fejlődése nem abból áll, hogy amit technikailag megtehetünk, azt tegyük is meg, mert embert ölni nem kell számítógép, hitelkártya, többpártrendszer, elméleti közgazdaság. A 10-parancsolathoz évezredek óta próbálunk felnőni. Történetesen még Mózes is azért vágta oda őket, mert akiknek lehozta a hegyről, azokat az aranyborjú körül ugrálva találta. Ma sincs másként, ha úgy tetszik ma is különbséget kell tennünk az aranyborjú (értsd az elvakult hatalmi önkényt, gazdasági erőszakot "leplezetten" de ténylegesen érvényesítő meggondolatlan pénzhasználat), és a józan, az egyszerre hatékony és emberies gazdaságszabályozás között.

A rossz és nyilvánvalóan erkölcstelen helyett kifizetődő lehet a jót és etikusat keresni. Jó alatt értem a lehető leginkább piac-kímélő adózási rendszert a közkiadások fedezésére, etikus alatt pedig értem a társadalom minél több tagjának hasznát szolgáló megoldást. Hogy a kettő szinte azonos? Évezredek óta az emberi szellemi, problémamegoldási erőfeszítések csúcsát jelenti a több tényezőt figyelembe vevő "tökéletes", "minél tökéletesebb" megoldásokra való törekvés: összeilleszteni

    a hitet és a tudást;

    a gazdaságszervezést és a legáltalánosabb emberi etikát;

    a piacszabályozási törvényhozói tevékenységet és a vállalkozó eredményességét;

    az alkotmány erejű etikai alapokat a piac-szabályozó, pénzhasználat szabályozó törvényekkel, és a lehető maximális önérdeket a vállalkozói döntésekben;[25]

    a közkiadások forrásának megteremtését és ugyanakkor a piaci folyamatok kímélését;

    netán keresni a "valódi", kiegyenlített piac és a monopolgazdaság értelmes, "mindenki" számára kezelhető, méltányos határait.

Az igénytelen, egyoldalú (eleve igazságtalan) monopolizálási törekvések leplezésére már vagy egy évtizede. de 6-8 éve igen nyíltan hangoztatott és meglehetősen primitív "érdek-hivatkozás", miszerint "ilyen a politika", a "politikai érdek", "ilyen a pénz hatalma", netán "ilyen a kapitalizmus", vagy "az ember márcsak az ember örök farkasa" stb, észbontó megállapításokkal szemben csak a józanság, a kérlelhetetlen józanság jelenthet védelmet.

Az "ilyen az érdek érvényesülése" megállapítás pl azért lehetett hatásos, mert ravaszul volt semmitmondó (megtévesztő). Tényt állított, és hozzá kötött egy hamis megállapítást. Az érdek így-úgy, de tényleg érvényesül. Csakhogy vannak érdekkövetési módszerek, van érdekérvényesítési kultúra, van más érdekek méltánylásának a civilizáltsága (alkotmányossága); és van barbár, etikátlan, romboló politizálás (érdekkövetés), a társadalom erejét megalapozó, helyzetbe hozó politizálás helyett.

Pl nem az "érdek" (vagy a "politika") olyan, mint amilyen a rendszerváltásunk volt. Mi voltunk ilyenek. Mi fogalmaztuk meg ilyen gyatrán (vagy akár ilyen kitünően) az érdekeinket, és mi érvényesítettük úgy az érdekeinket, ahogy tettük.

Saját sorsunk kovácsaiként vethetünk egy pillantást az érték-alapú adózásra is, vagy mehetünk el mellette rezzenéstelenül.[26]

Vissza az oldal tetejére