vissza a főoldalra *

A munkához való jog alkotmányos alapjai

A munkához való jogról a hétköznapi életben, irodalomban és legkülönfélébb összefüggésekben sokszor esik szó. Alkotmányos vetületben azonban ritkán szembesülünk a kérdés gyökerével.

Úgy tartják, hogy a magyar és nyugat-európai államfelfogás közti különbség egyik gyökere, hogy az Atlanti óceán partján a rabszolgatartó Római Birodalom bomlásával többek közt a rabszolgák utódai lépésről lépésre tágították ki szabadságukat egészen a jelenkorig. Mindig egy kicsit több szabadság volt a jelszavuk. A szabadság meg egyéb emberi jogok volt a céljuk, azokat abszolutizálták, írták zászlaikra. Az, hogy az állam az uralkodóé, akinek abszolút hatalma egyenesen Istentől volt származtatva – oda vezetett, hogy egy bátor lépésben maguk akarván istenülni úgymond elvették az abszolút hatalmat az uralkodótól. De az állam a régi időkből ismerősen valahogy felettük valónak maradt meg.

A történelem sajátságai folytán nálunk másként alakultak a dolgok. A szabadságról mások voltak az eredendő fogalmaink. Általánosságban itt a szabadság teljessége volt egy eredendő kiindulási pont. Pontosabban a megélt, természetesnek vett szabadság emberi állapota – amire például a jobbágysorba kerültek is évszázadokon át emlékeztek. Nem a szabadság elvont ideája, hanem maga a szabad lét volt az élet sarokpontja. Az állam egyik fő feladata is az volt, hogy a szabad lét feltételeit biztosítsa. Elviekben feltétlenül.

Ha most el kell gondolkodnunk a kormánytöbbség által meghozott 2011-es alaptörvényről és a maghozott és meghozandó sarkalatos törvényekről, akkor az emberi lét feltételiről a hagyománytól támogatottan olyan megfogalmazás adódik (kikerülhetetlenül), mely szerint a szabadság az ember eredendő természetes állapota. A társadalmi szabadságot bele értve. Más szóval az önrendelkezést alapértéknek kell tekintsük sokféle szempontból. Az önrendelkezés társadalmi értékrendünk alappillére. Nem kegy, amit egy gyarmattartó állam alattvalóiként vagy megadnak nekünk vagy elvonnak tőlünk, hanem jog, a jognak abban az értelmében, hogy elvonhatatlan, megkérdőjelezhetetlen, Istentől, azaz a természettől való.

Az állam léte, működése is ezen alapszik. A társadalom nem más, mint a szuverén személyiségként nemzetet, azaz politikailag önszervező társadalmi közösséget alakítók önirányító, önkormányozó akaratának eszközrendszere - országos szinten. Szűkebb körben hasonló a helyzet az autonómiákkal, önkormányzatokkal. Tehát nem egyszerűen az államnak kell engedélyt adnia önkormányzatra, autonómiára, hanem magunknak kell képesnek lennünk mindenféle önkormányzatra, autonómiára, amit az állammal egyeztetnünk kell. Nézzük tehát ebben a fogalmi hálóban a munkához való jogot.

A munka jogának mi a forrása, honnan származtatható? Nyilvánvaló, hogy a szuverén személyiség teljes értékű önszervezésének egy szegmense, szelete. Azaz akik az önszervezésről gazdaságilag lemondtak, és munkavállalóként kívánnak részt kapni mások által szervezett gazdasági folyamatokban, azokra vonatkozik a munkajog, a munkavállalói státusz. Szó sincsen, hogy ezt alacsonyabb rendű, értéktelenebb életvitelnek kellene tekinteni, mint a vállalkozókét. A határ a kettő között nem éles. De a történelmi párhuzam nyilvánvaló, ha a jobbágyi státuszért folyamodó egyes székely falvakra gondolunk (mondván, hogy inkább békésen szüretelni akarnak, mint hadi ügyeletet tartani).

Azonban ha azt az alapvető elvet, hogy a jogok és kötelezettségek egymással valamilyen összefüggésben kell legyenek, elfogadjuk másik fontos alapelvként, akkor nyilvánvaló, hogy döntő kérdés az önszervezés egy esetének tekinteni azt, amikor valaki munkavállalóként kívánja személyes életvitelét gazdaságilag szervezni. Neki magának és a társadalom egészének is nyilvánvalónak kell lennie, hogy milyen feltételekkel szűkítheti vagy bővítheti döntési lehetőségeit a vállalt felelősségével összhangban.

Az én döntök, viseljétek ti a felelősséget elv nem fér össze a felelős szabadság rendszerében gondolkodással. Viszont a munkavállalás jogi szabályozásának alkotmány szinten a lehető legtágabban értelmezett önszervezés egyik aleseteként való kezelése kitágítja a társadalompolitika lehetőségét azzal, hogy áttekinthetővé teszi, mire kell törekedni a társadalom önszervezésében a feltétel rendszerek „kínálatában” az egyes emberek és csoportok számára, hogy ők maguk választhassák meg a számukra legvonzóbb és teljesíthető aktivitás mértékét – úgy, hogy ezzel a társadalom életképességét ne kockáztassák feleslegesen sem a túlvállalás erőltetésével sem az eltompult tétlenségre kárhoztatva.

Megjegyzendő, hogy a szokásjogról nem kell bővebben magyarázni egy utalás keretében, hogy milyen jól összefér az önszervezés alapértékével, alapvető mivoltával. De még a pénzkibocsátás személyes alanyi joga is felvethető, mint értelmezési kiindulópont - szemben a mai pénzhezjutási uzsoracunamival.

A szentkorona tanban szereplő elvnek, hogy a természeti erőforrások tulajdonosa a szentkorona, illetve a szentkorona által megjelenített nemzet egésze, míg az egyes természetes személy emberek vagy csoportjaik csak birtokolhatják a természeti erőforrások valamely szabályozás szerint, jól összhangba hozható a munkajog származtatásával a legtágabban vett önszervezés szabályaiból.

A létfeltételek portfóliójáról való gondolkodás

A létfeltételek portfóliójáról való gondolkodás az előző témakör logikus folytatása. A legtágabban vett önszervezésnek mik a természeti és társadalmi, tárgyi és tudati feltételei?

Ezeket egy csokorba kötve közgazdaságból kölcsönvett szóval portfóliót lehet fogalmazni.

Mind a feltételekből mind az önállóság (szabadság és felelősség, kötelesség) szűkebb-tágabb köreiből.

És akkor logikus indoklást kap, hogy a köztulajdon funkciója más mint a magántulajdoné, és ahol mégis magántulajdonba kerültek volna közjavak, diszfunkcionálissá válva a közösség számára, ott a privatizációt értelmetlenség, alkotmányos képtelenség miatt semmisnek kell tekinteni mind a jelenben, a múltra vonatkozólag is, mind a jövendőben.

 


 Vissza az oldal tetejére